No sleep tonight
Az van, hogy Veronica Marsot nézünk újra és a második évad soundtrackjén nosztalgiázom most, szanaszét hallgattam pár évvel ezelőtt, Hollandiában, meg aztán Bécsben, amikor magányosan egyedül szomorkodtam egy hétig egy fűtetlen, rideg, teljesen üres, szürke szobában egy kihalt épületben és odakint üvöltött a szél és nem volt pulóverem és nem volt pénzem és nem volt internet és az egyetlen dolog, ami az otthonomra emlékeztetett, a VM 2. évad soundtrackje volt. Hallgassuk a kedvenc vidám számomat, The Faders nevű kiscsajoktól.
Peace, flowers, freedom, happiness
Valamelyik nap meg az öreg Mester a referáló előtt a kezembe adott valami cikket, ami a magyar származású pszichiáter, Vidovszky Gábor által kifejlesztett örömtréningről szólt. A lényege, hogy megtanítjuk az embereket, hogy: 1. az életben vannak jó dolgok, apróságok, amiknek lehet örülni, mindenkinek saját szájíze szerint, például napraforgómezők meg szomorú női énekesek meg karamellás latte macchiato meg rozmaringos fürdőolaj; 2. vannak emberek is, akiknek lehet örülni, mert kedvesek vagy érdekesek vagy izgalmasak vagy szórakoztatóak, vagy szeretjük őket vagy szeretnek minket (na, oké, lehet, hogy a végén meghalnak vagy elhagynak minket, de akkor lásd 3. pont); 3. vannak emlékek, amik jók voltak, és lehetett nekik örülni, biztos mindenkivel volt már olyan az életében, hogy jól érezte magát, színes ruhákban táncolt a barátaival egy amszterdami blueskocsmában vagy hazafelé jött a boltból a tengerparton vagy nagykabátban csókolózott az Árpád-híd közepén vagy egyéb tetszőleges jó élmény.
Namármost akkor azt kell gyakorolni, hogy 1. odafigyelünk az ilyenekre és gyűjtjük, hogy legyen az életünkben sok; 2. azokban a sajnálatos időkben, amikor éppen nem szotyi-lufi-körhinta az élet, olyan dolgokra gondolunk, amiket szeretünk, vagy olyan emberekre, akiket szeretünk, vagy olyan emlékeket idézünk fel, amikor jó volt. Magunk elé is képzelhetjük ezeket a dolgokat képszerűen. Amikor éppen a BKV-n utazunk szociokulturális hatásoknak kitéve állandó stresszhelyzetben, akkor magunk elé képzelhetjük a szerelmünk (esetleg volt vagy leendő vagy képzeletbeli szerelmünk) napbarnított mezítlen vállait, a napraforgómezőt, a rozmaringos masszázsolajat, esetleg mindhármat. (Na jó, ha valaki tényleg a módszerre kíváncsi és nem rám, akkor itt elmagyarázzák rendesen.)
Nekem nagyjából az volt erre az első reakcióm, hogy milyen kedves ötlet, a második meg az, hogy most komolyan, emberek? Komolyan ezt meg kell tanulni egy tanfolyamon? Jézusom, tényleg? El kell menni és harminc rongyért elmagyaráztatni magunknak, hogy az életben van öröm, és amikor meg nincs, akkor ér rá gondolni? Komolyan ez nem alap? Meg kell tanítani az embereket arra, hogy figyeljél, milyen szép fenyveserdő? (A cikkben konkrétan szerepelt a fenyveserdő.) Mert a szomorú nagyvárosi ember az nem tudja, hogy létezik kedves ember meg fenyveserdő? Oké, nincs épp kéznél egy sem, de az emberek azt nem tudják, hogy amikor sorban állnak a postán, akkor nyugodtan lehet a négy évvel ezelőtti nyaralásra, a tavaly karácsonyra, vagy a szerelmük napbarnított vállára vagy frissen sült brownie-ra gondolni? Meg kell tanulniuk egy tanfolyamon? Meg lehet ezt tanulni egy tanfolyamon? Mindenesetre lényegileg vállon veregettem magam, amiért ezeket én már mind tudom magamtól, és már eleve egészen biztosan nem éltem volna túl a tinédzserkor Poklát, ha nem rajongtam volna a vizes avar illatáért a soproni erdőben eső után a kutyámmal és hogy szedhetsz vad szamócát a bokorról és a hasonló naiv hippidolgokért. És ha nem tudtam volna, hogy amikor nincs valódi szerelmem, akkor a volt vagy leendő vagy képzeletbeli szerelmemre kell gondolni. Abban meg egyenesen világbajnok vagyok, hogy képzeletben a tengerparton feküdjek a függőágyban és a vitorlásokat nézzem a távolban, miközben a retinámat operálják.
Amúgy meg ragaszkodom hozzá, hogy először azt kell megtanulni, hogy az élet szenvedés és nehéz és nem elég, hogy menet közben kell jobbára egyedül kitalálni az egészet, még meg is halunk a végén nyomorultul, és ezért szomorúnak, bizonytalannak, rémültnek és dühösnek lenni teljesen normális, és ha ebből már levizsgáztunk, akkor a második félévben megtanuljuk, hogy ellenben ajándékba azért itt van ez a számtalan jutalom és örömforrás és kedves ember és puszi és napraforgómező és narancsos trüffelkrémes bonbon és fenyveserdő és szerelmünk meztelen vállai, aminek addig is lehet örülni és lehet miattuk szeretni az életet az első félévben tanultak ellenére / mellett, de persze, lehet, hogy az ilyen hozzáállással nem lenne belőlem jó örömtréner.
Lincoln Park After Dark
Én az a típusú nő vagyok, aki nem a színe, hanem az árnyalat fantázianeve alapján választ körömlakkot.
Much more simply blogger than otherwise
Szolgálati közlemény, amennyiben raktam ki új linkeket oldalra, Savanyúcukrot, akinek egyúttal vegyétek meg a hegedűjét, mert el akarja adni, amúgy sebészlány, meg Robomant, aki az uralkodó nézet szerint skizofrén, és bár a pszichiátriáról nem fest épp hízelgő képet, de tetszik, ahogy ír. Meg a spoilerblogot, mert olyan kedvem van. És levettem azokat, akik az elmúlt fél évben nem írtak semmit, bocs, srácok.
Hajózni márpedig muszáj
Azt írja az Orvostovábbképző Szemle, hogy: "Az utazás maga a kóroki tényező. Az utazás komplex folyamat, a szociális és kulturális környezet változását is magával hozza, szinte állandósult stresszhelyzetek közepette. Nem csoda hát, hogy az utazás ténye, a helyváltoztatás és annak körülményei is kiválthatnak patológiás reakciót, mint látni fogjuk a mozgásbetegség, a hosszú út kiváltotta mélyvénás thrombosis, a felső légúti hurut és a jet lag betegség példáján. Így az utazás maga is mint patogén faktor, ártalom, noxa szerepel. (...)"
Basszus, én azt hittem, énvédő mechanizmus, erre meg kiderül, hogy direkt noxa. Persze, lehetséges, hogy a tanulmány szerzője valójában a BKV-n történő utazásra gondolt, amely esetben mindenben egyetértünk, az tényleg patogén faktor, ártalom, amely sok esetben a szociális és kulturális környezet változását is magával hozza, szinte állandósult stresszhelyzetek közepette.
And what about crazy stuff?
Még mindig nem nyafogás
isolde: - Miért jön mostanában mindenki azzal, hogy én rosszul vagyok? Meg elégedetlen vagyok magammal meg boldogtalan vagyok? Dehát én nem vagyok boldogtalan. Most komolyan, szerinted én rosszul vagyok, csak nem veszem észre?
Férj: - Szerintem nem vagy rosszul, de úgy tűnik, lenne rá igény.
Nem nyafogás
Mondjuk most nem azért, de szerintem az életem során az Elismeréshajszolás sémámhoz* igazán remek érzékkel válogatom ki azokat az embereket, akiknek az elismerése érdekel. Nem szarkazmus, hanem tényleg. Ez egy képesség.
*Amennyiben hiszünk az ilyesmik létezésében. Végülis a sémákat csak emberek találták ki és nevezték el, dehát a Teremtéstörténet szerint eleinte csak ilyen-olyan négylábú dolgok rohangáltak szanaszét, és már ott is az volt, hogy összeült valami emberekből álló bizottság Ádámmal az élen, és el kellett dönteni, hogy melyiket hogy nevezzük el és melyikek tartozzanak egy csoportba és melyikek meg ne, és ki kellett dolgozni a különféle nagymacskák diagnosztikai kritériumait, és miért lenne valóságosabb egy tigris** vagy egy fügefa teszemazt az Elismeréshajszolás sémánál.
**Csak viccelek, nyugi, láttam már tigrist, valóságosabb.
I wanna start over, I wanna be winning
Legyen zene is. The National, akkor volt ez sokáig a kedvenc számom, amikor Hollandiában agyakat szeleteltem és egyedül laktam és a barátaim voltak a szavak és két napon múlt, hogy nem tudtam elmenni koncertre, és most meg véletlenül elém került az interneten.
Baby, take off your shoes
Fáradt vagyok, de jó kedvem van, tegnap óta van jó kedvem különösebb ok nélkül (ugyanabban a szakmában dolgozom ugyanabban az Univerzumban és ugyanott lakom és ugyanúgy nézek ki), és egészen konkrétan emlékszem arra a konkrét pillanatra, amikor egyszerre csak megváltozott az agyamban a neurotranszmitter-egyensúly.
Terveimnek megfelelően ugyanis járni tanulok magas sarkakon, első körben egy 7 cm magas sarokkal rendelkező csizmában rohangálok havas-jeges utakon, egyelőre balesetmentesen. Tegnap. Hazaérek munkából a csizmában. Meglátom az értesítőt, és elhatározom, hogy visszamegyek a postára a csomagomért. Elhatározom, hogy a postára már kényelmes cipőben megyek át. Leveszem a 7 cm magas sarokkal rendelkező csizmámat és felveszem a lapos sarkú, szuperkényelmes darabot, benne az egyénileg az én harántboltozatomra készült talpbetéttel, és elindulok a postára.
És akkor két lépés után rájövök, hogy te jó ég, mennyire klassz dolog kényelmes cipőben járni, és tíz lépés után rájövök, hogy milyen klassz, ahogy ropog a hó a talpam alatt, nem is annyira ótvar ez a Város, és amúgy is mindjárt itt a tavasz, és tizenhat lépés után rájövök, hogy az Élet nem egy munkahely, hanem az Élet hóropogás és tavasz és interneten rendelt cool felsők és hülyeségeken röhögés a férjemmel és körtés cider iszogatása üvegből a fürdőkádban, miközben a Handsome Molly-t éneklem hangosan (és hamisan).
A magas sarok és a neurotranszmitter-egyensúly közötti kapcsolat egyébként nem az én ötletem, sőt, egy Jarl Flensmark nevű svéd kutató szerint egyenesen skizofréniát okoz a magas sarok. Flensmark szerint a történelem során megfigyelhető, hogy adott országban vagy kultúrkörben a magas sarok elterjedését követően megnőtt a népességben a skizofrén asszonyok aránya. A magas sarok viselése során ugyanis "a vádlink olyan módon feszül meg, ahogyan normális esetben sohasem feszül. A normális ("normális" itt: lapos sarkakon történő - a szerk.) járás során a lábunkban lévő mechanoreceptorokból felszálló ingerületek növelik a cerebellothalamo-cortico-cerebelláris körök aktivitását az NMDA-receptorokon keresztül. Magas sarkúban a fenti neurális körök kevésbé stimulálódnak, a csökkent kérgi aktivitás pedig változásokat idéz elő a dopaminerg funkcióban, beleértve a bazális ganglion-thalamo-cortico-nigro-bazális ganglion köröket." Hát így. Ha megbolondulok, beperelem a Salamander cipőboltot.
Nekem az is elég, ha szép az idő
Ééés, még az is volt, hogy vettem körtés cidert, és hogy megérkezett az interneten vásárolt cool felsőm, asszem, holnap abban megyek iskolába. És azt írja az újság, hogy hamarosan tavasz lesz, és akkor Brennbergbe fogok menni és gyalogolni fogok és a Várhelyen fogok flangálni a világ szívcsakráján a druida sírhalmok között. Majd csinálok képeket.
Engem tulajdonképpen igen könnyű boldoggá tenni.
(Címben szereplő idézet innen, de csak saját felelősségre.)
I wish I was in London (or some other seaport town)
A legbonyolultabb dolgot is el tudom magyarázni érthetően és annyira leegyszerűsítve, hogy a téma kidolgozója vélhetően zokogásban törne ki a hallatán. Ez részben egy adottság, másrészt viszont lehet annak a mellékhatása, hogy esetenként gyakorlásképpen szobanövényeknek adok elő otthonomban.
Majd amikor már nem lesz kedvem többet az egészségügyhöz, akkor ismeretterjesztő irodalmat fogok írni. Egy egész bestseller-sorozatot, olyan címekkel, hogy "A pszichiátria alapkérdései szobanövények számára 1. - A bolondság története fikuszoknak."
Mondjuk az is a baj, hogy én magam is unom ezt a blogot. Viszont vettem repjegyet tavaszra Londonba, kaland, izgalom, vásárlás. Az utazás a kedvenc énvédő mechanizmusom.
I should focus more and stop complaining today
Nyavalyás Élet az istennek nem akar olyan lenni még mindig, mint amilyennek én azt szeretném, de legalább vettem egy klassz csizmát.
You don't seem real at all
Bár remélem, vasárnap délben mindenki (aki megteheti) (mert otthon van) szépen ebédel a családjával, nem pedig blogokba kopizott youtube-videókon hallgat zenét, ha mégis erre vetemednénk, akkor Dance with me.
A dal eredetileg The Lords of The New Church nevű punk (?) zenekar szerzeménye és eredetiben se rossz... leginkább vicces. A francia csajok feldolgozásában meg ugyanolyan, mint bármelyik másik Nouvelle Vague-szám, ez a videó viszont helyes hozzá. A jelenet a Bande á part c. Godard-filmből való.
Valamint asszem szünetet kell tartanom a blogolásban, mert hirtelen megelégeltem. Ilyen van, átlag évente kétszer. Aktuálisan éppen azt elégeltem meg, hogy valódi emberek a valódi világban a blogomhoz viszonyulnak helyettem. Hogy a barátnőim lecsesznek, mert a blogomból nem derül ki, hogy hogy vagyok. Hogy a férjem esténként rákérdez, hogy olvasta a blogomban ezt vagy azt, és mire írtam, mi van mögötte. És mindenféle emberek mindenfélét látnak soraim mögött/között/benne, és egy szavam sem lehet, mert a blogolásnak ez része, sőt, lényege, és aki suszternek áll, ne csodálkozzon a kaptafánál. Mindig is így volt és így is lesz. De most egy kicsit valamiért azt akarom, hogy az életemben valóságosan szereplő emberek hozzám viszonyuljanak, és engem mentalizáljanak, ne a blogbejegyzéseimet. Ez csak egy hely, ahol néha írok arról, ami az eszembe jut, és nem, nem fogok magyarázkodni amiatt, amit leírok vagy ami az eszembe jut, de én egy ember vagyok, én, én, én, nem az isolde.hu.
Egy pár napig szokott nálam tartani az ilyesmi, nem kell pánikba esni.
Hírnév, kincs, dicsőség nem adhat földi boldogságot
- Akkor azt a Horthy Miklós-osat kérem! - mondja a néni a postán az ügyintézőnek. A néni bélyegeket válogat, és miatta nem halad a sor, és a mögötte állók hangosan sóhajtoznak és a szemüket forgatják. A néni rózsaszín kabátot, rózsaszín kalapot, berakott ősz hajat és kifogástalan sminket visel, és szemmel láthatóan a monarchia idejéből maradt itt valahogyan. Hátrafordul a szemforgatókhoz és azt mondja mintegy magyarázatképpen: - Ez a posta. Itt bélyeget árulnak.
Különben én is azt gondolom, hogy ez a posta, itt várakozni kell, most mindegy, hogy amiatt állsz tíz percet, mert rengetegen vannak, vagy mert egy ember 25 csekket ad fel, vagy mert egy rózsaszín néni éppenséggel bélyeget válogat. Sose értem, mért lepődnek meg és frusztrálódnak az emberek minden egyes alkalommal, amikor sorba kell állni a postán, ez az élet rendje, a postán sorba kell állni. Felépítettünk magunknak egy világot, amiben nem érezzük jól magunkat. Előtte se volt jó, mert fáztunk vagy éheztünk és féltünk a kardfogú tigristől meg a villámlástól és húsz év volt az átlagéletkor; most meg BKV-n kell utazni és túl sokan lakunk egy házban és vékonyak a falak és az átlagéletkorunk messze meghaladja a fogainkét, és ezért még fogorvoshoz is kell járni, és minden lehetséges dologgal rengeteg papírmunka van, és mindenhol egy csomó idegen ember van, és várni kell a postán. Félreértés ne essék, én is ugyanúgy frusztrálódom minden alkalommal. Egy fokkal jobb világot kellett volna építeni, valamivel egyszerűbbet és használhatóbbat.
Végülis sorra kerülök mintegy nyolc percen belül, a postáskisasszony repesve örül az A4-es méretű borítékom láttán, amit ráadásul külföldre adok fel, merthogy az az ukász mára, hogy bélyegeket kell ragasztaniuk. És erre jó sok ráfér, és a nagyértékűeket is el tudja sütni. Engedélyt kér tőlem, hogy a szokásos pecsét helyett hadd ragasszon bélyeget, mert a bélyegnek el kell fogynia. Kiegyezünk három darab, kb. 6x5 cm méretű Kazinczy Ferencben. A mögöttem állók a szemüket forgatják. A postáskisasszony boldogan ragasztgat.
Keresés
Kiemelten
Yummie az isten! Majdnem.Kapcs-ford
Isolde levelezik veletek néhaIde is írok néha
Mások
- agnus
- alie
- azigazzy
- blogtogon
- brainoiz
- hakkotsuki
- kardigan
- karlsruhe
- kisfoka
- lamorak
- lobotomia
- montag
- mra
- nesztelencsiga
- nyulontul
- pestipucu
- roboman
- savanyúcukor
- suematra
- sulemia
- susie
- teodora
- Chili es vanilia
- Domestic Goddess
- Criticalbiomass
- DrMortz
- Sorozatjunkie
- Spoiler
Utolsó kommentek
- Főleg Lébény, sulemia: bocs akkor túlbonyolítottam :) »
- Gutenberg, galaxis, mona: Azóta biztos kiderült, hogy a Vígh Béla könyv érdemes-e... »
- Főleg Lébény, r-: na tessek, ez meg szembejott ma veletlenul, nem vagyok egy... »
- Főleg Lébény, r-: hat en meg ezzel jarulnek hozza a kommenttomeghez akarhol elek... »
- Geek in the pink, isolde: talktimi: hát ez nagyon jó. Mindig is sejtettem. »
Kategóriák
- Brennbergbánya (6)
- Emberek (173)
- Esküvő (17)
- Film (31)
- Kaja (33)
- Kultúra (150)
- Munka (124)
- Nosztalgia (13)
- Nyafogás (424)
- Összeesküvéselmélet (6)
- Tudomany (39)
- Utazás (71)
- Vásárlás (86)
- Zene (103)