#273

2005. április 18. 22:07 - címkék és kategóriák:
Hétvégén megnéztem a Kör 2-t, de cseppet sem volt annyira félelmetes, mint az első rész, már csak azért sem, mert míg az első részben csak jó sokára derült ki, hogy mitől is kell tulajdonképpen félni, a másodikban már ott volt az előző részből jól ismert ellenség. Azért tetszett, másodikrésznek nem rossz. Azt mondjuk nem teljesen vágom, miért vonzódnak ennyire a japán horrorfilmrendezők a hosszú, fekete, szemébe lógó hajat viselő gonosz kislánydémonokhoz, de ez legalább, ellentétben az Átok főszereplőjével, nem adott ki hülye hangokat.
A Constantin, a démonvadászról meg legyen elég annyi, hogy életemben nem láttam ennél röhejesebben szájbarágós dohányzásprevenciós alkotást, pedig évekig dolgoztam prevencióban. Amikor Gabriel arkangyal elmagyarázza a Démonvadásznak, hogy nem azért fog meghalni 30 évesen, mert pikkel rá az Úr, hanem azért, mert dohányzik, na, ott volt végem. Aztán még néhány szomorú látogatás a tüdőgyógyásznál, teleköhögött véres zsebkendő, "A dohányzás öl"-feliratra közelítő kamera, valamint premier plánban megcsodálható tüdőrák, ééééérted. A film utolsó, romantikus jelenetében a borostás, megviselt, kérges lelkű hős (Keanu Reeves), miután elbúcsúzik a lánytól, hosszan bámul bele a sötét éjszakába, a zsebébe nyúl, és... jaj, nem... bekap egy nikotinos rágógumit.

#272

2005. április 18. 15:24 - címkék és kategóriák:
Vasárnap befejeztem Yalom: Egzisztenciális pszichoterápia c. könyvét, az utolsó rész az élet értelméről szól, azonban a tanulság nagyjából az, hogy nincs, de nem is kell. Ha mégis értelmesnek akarjuk érezni az életünket, legyünk esetleg kreatívak, úgyhogy ennek jegyében alkottam meg titkos recept alapján készült túrós-spenótos lasagne-mat. Utána kimostam, elmosogattam, kiteregettem, és kiolvastam Polcz Alaine: Kit siratok, mit siratok? c., halálról szóló könyvét, amíg pasim a város egy másik pontján tízéves gyerekekkel videojátékozott.

#271

2005. április 17. 12:23 - címkék és kategóriák:
Jaés, kértem idöpontot lehetséges leendö analitikusomtól, hamarosan választ kapok a Nagy Kérdésekre. Vagy nem. Ellenben mindkét bicepszemben izomlázam van attól, hogy tegnapi napon segítettem apukámnak elcipelni egy táskát a keleti pályaudvar egyik vágányának végétöl egészen a vonat elején található soproni kocsiig, ami legnagyvonalúbb becsléseink szerint sem lehet több kétszáz méternél.

#270

2005. április 17. 12:02 - címkék és kategóriák:
Most keltem fel (azaz délben), kicsit összezavarta az alvásciklusomat a pénteki buli. Elötte még rohangáltam kissé a városban, meglátogattam apukámat a hajón (tengerész), meg Lillát a munkahelyén (gyerekgyógyász). Egyébként klassz lehet egy olyan helyen dolgozni, ahol narancssárga tehenek meg lila vízilovak vannak a falra festve a lépcsöházban, nem értem, miért csak gyerekosztályokon lehetséges a ilyesmi, szerintem a pszichiátrián is ugyanolyan népszerü lenne.
A buli végül klassz volt, és kissé más megvilágításba kerültek számomra bizonyos dolgok, amiröl végképp nagyon szívesen írnék itt, ám sajnos megfogadtam. Mindenesetre, kicsit jobban érzem magam, kicsit meg talán rosszabbul, ám semmiképpen sem hibásnak. De...szeretem a barátaimat, föleg. Mindenféle interperszonális élmény ellenére a legemlékezetesebb pillanat mégis az volt, amikor felébredtünk a pasimmal Kolléga nappalijában, és némi folyadék- és algopyrinpótlás után a hazamenetel mellett döntöttünk. Szóval taxit hívtunk és gyanútlanul kiléptünk az utcára, ahol a lakás szürke félhomálya és néma csendje után mellbevágóan ragyogó napsütés, rohangáló emberek meg a hatsávos úton száguldozó autók fogadtak. Álltunk döbbenten, hunyorogva.
Bright: - Ez milyen bolygó?
isolde: - A mienk, csak reggel kilenc van.
Bright: - Idöhurokba kerültünk?
Aztán aludtunk, meg pizzáztunk, jut eszembe, Ákos még a bulin megjegyezte, hogy hogy meghíztam, de különösebben nem izgattam fel magam ezúttal. (Bár szerintem illetlenség ilyet mondani egy nönek, akárhány kiló.) Most pedig elmegyek a lakásomba, elhozom a nyári kollekciót, aztán átültetem a virágaimat.
Peace, flowers, freedom, happiness.

#269

2005. április 14. 13:34 - címkék és kategóriák:

Holnap lesz Niké szülinapi bulija. Tavaly ezen a bulin mondta az arcomba ex-reménytelen szerelmem, hogy hagyjam már abba. Idézem.

isolde: - Na, mondd.
Kolléga: - Mindketten tudjuk, nem?
i: - Nem, én nem tudom biztosan, meg kell mondanod.
K: (fogalmazgat az okos kis fejében)
i: (kétszázas pulzus, mert vele táncol, plusz szívritmus-zavarok, mert tudja, hogy most utoljára reménykedhet a 2 % esélyében)
K: - ...Én sosem fogok udvarolni neked.

bang bang he shot me down
bang bang i hit he ground

Bezzeg azért tudott velem a körúton kilométereket sétálgatni meg észveszejtöen rámmosolyogni és sok-sok hónapig hagyni, hogy hajtsak rá, mert legyezgette a hiúságát. Köcsög nárcisztikusok.
Azért azt gondolom, nem kell külön hangsúlyoznom, hogy hálát adok a sorsnak, amiért így történt. Nem lett volna jó nekem, ha összejövünk, és még enyhén fogalmaztam. Betöltötte a szerepét: otthagytam miatta Görit, rájöttem, hogy reménytelen szerelem létezik, elmentem Amszterdamba; és minden neheztelés vagy rosszindulat vagy önámítás nélkül örülök, hogy nem lett a pasim. Az én befejezésemben az ifjú Werther Amerikába disszidál, ahol képregényboltot nyit, megismerkedik a szintén képregény-geek Tracy-vel, és rengeteg képregénynézegetés, hógolyózás meg hamburger+lightkóla-fogyasztás után rájön, hogy mennyire egyezik az ízlésük, nem beszélve a világnézetükröl. A kórházban kéri meg a kezét, ahol Tracy egy félresikerült hógolyócsatát követö alsó állkapocs-törésböl lábadozik. A gipsz miatt kissé, khm, bénázósra sikerül az elsö csók, de Tracy, bár beszélni nem tud, lelkes bólogatással válaszol a házassági ajánlatra. Happily ever after, és nagyon viccesek az esküvöi képek, mert haverjaik nagy része valamilyen képregényfigurának öltözött... 

#268

2005. április 10. 23:38 - címkék és kategóriák:
Valamelyik nap meg azt álmodtam, hogy leszbikus vagyok, illetve biszex, régen heroinista voltam, de már leszoktam, bátor vagyok és nagyon gyakorlatias, és úgy nézek ki, mint Angelina Jolie. Megjegyzem, az életben hetero vagyok, nem drogozom, gyáva vagyok és álmodozó. A történet az első leszbikus szerelmemről szólt, akit úgy tizenhétévesen otthagytam, és sok évvel később véletlenül összetalálkoztunk. Éppenséggel nem volt hol laknia, és le akart szokni a heroinról, én pedig segítettem neki, felhasználva ezirányú tapasztalataimat, hiszen nekem sikerült. Akkor már egy pasival éltem egy modern stílusban berendezett lakásban, volt fekete bőrkanapé is, amit amúgy utálok, de az álmomban szerettem. Valami marketing-cégnél dolgoztam és elég jól kerestem. A lánnyal egyébként most nem volt köztünk semmi szex, mivel én pasival éltem (aki nem szerepelt az álomban, csak lehetett tudni róla), ő pedig elég szarul volt, így az álmom mindennemű homoerotikát nélkülözött.
Lehet, hogy van valahol egy másik énem, aki mindenben pontosan az ellentétem? Az antivilágban bátor leszbi exdrogos marketinges vagyok?
Jaés azzal a megmagyarázhatatlan jó érzéssel ébredtem fel, amit az ember jó álmok után érez. Felébredtem, és percekbe telt, mire rájöttem, hogy amit látok, a panellakás, a pasi, a ruhák, a pizsamám: a saját életem. De nem volt rossz érzés az sem. Egy kicsit még feküdtem az ágyban, és élveztem, ahogy lassan átcsúszom a valóságba, az álom pedig, mint egy elejtett színes kendő, tovalibeg a reggeli szélben; és arra gondoltam, hogy az álmomban szereplő énem sosem gondolt volna ilyesmit, hogy "az álom, mint egy színes kendő, tovalibeg." Klassz volt. Asszem, a leendő analitikusom felkötheti az alsóneműt.

#267

2005. április 10. 11:45 - címkék és kategóriák:
Érdekes Pénteki Párbeszédek-rovat.

Metró, hazafelé.
Kislány (kolléganőm): - De ha most sokkal több ellenőr rajzik elő, akkor hol voltak eddig? Tudom már, a metróalagutak alatti szinten, egy titkos folyosórendszerben tárolják őket lefagyasztva.
isolde: - Nem hiszem, hogy a bkv ennyire fejlett technikával rendelkezik.
Kislány (elgondolkodik): - Igazad van. Akkor lehet, hogy akit megharrap egy bkv-ellenőr, az maga is bkv-ellenőrré változik.

Pasim haverjai egy régebbi közös nyaralás fotóit nézegetve.
-Igen, tényleg, voltak ott tehenek is.
- Azok nem tehenek, hanem szürkemarhák.
- Nem mindegy, amikor kamera volt a szemükben??

- Azért nem lehet könnyű macskát szkennelni.
- Igen, de az igazán extrém sport az beszkennelni két macskát.

Pasim: - Az emberek általában idegenkednek a bolondoktól. Kivéve persze isoldét, aki rendszeresen velük van körülvéve.
isolde: - Igen, például veled élek.

Bolondokkal vagyok körülvéve, na.

#266

2005. április 10. 11:04 - címkék és kategóriák:
Különben meg teljesen odavagyok. Azzal indult a napom, hogy egy vigasztalanul szürke vasárnap reggelen, mit reggelen, hajnali negyed nyolckor, letargikusan zuhogó jéghideg esőben dolgozni indultam a néptelen utcákon. Amíg a környék többi lakosa még összebújva szuszog a meleg paplan alatt, még a kutyák és macskák is alszanak, a gyerekek pedig fegyelmezetten nézik valamelyik kereskedelmi tévéadó reggeli rajzfilmblokkját, addig én magányosan, esernyő nélkül ácsorgok a villamosmegállóban - tudva azt, hogy legközelebb csak hétfő délután mehetek haza. (sóhaj)

#265

2005. április 10. 10:50 - címkék és kategóriák:
A legrosszabb az egészben az orális fixációm. A legtöbb álláspont szerint, ha az ember fogyókúrázik, nagyon kell figyelnie arra, hogy az evés, mint örömforrás, ne kapjon hangsúlyt az életvitelében. Ha kibír mondjuk egy hetet csoki nélkül, jutalmazza meg magát, menjen el fodrászhoz, vegyen ruhát, vegyen könyvet, menjen el moziba. Na persze, csak tudniillik nincs az a mennyiségű ruha vagy könyv, ami felérne mondjuk két darab profitterollal. Vehetek magamnak akármit, engem csak az elégít ki, hogy ha valamit a számba vehetek és lenyelhetem.
Az életemben szereplő férfiak mondjuk értékelni szokták fenti vonásomat, de fogyókúra esetén komoly hátráltató tényező.

#264

2005. április 8. 15:52 - címkék és kategóriák:
Tényleg kicsit furcsán vagyok egyszerre liberális és drogellenes.

#263

2005. április 8. 15:42 - címkék és kategóriák:
Valamint felvázoltam a pasimnak az általam ideálisnak gondolt társadalom szerkezetét. Címszavakban: minden drog legális - szerintem ugyanis az önpusztításhoz való jogunk alapvető emberi jog. A társadalomnak nem feladata, hogy megtiltsa. Egyetlen törvényt fogadok el, azt viszont be kell tartani: 21 év alatt senki, sehol nem vehet drogot (a luxemburgiak megcsinálták a dohányzással, és működik). A társadalomnak az a feladata, hogy minden állampolgár számára biztosítsa azt a tudást, amelynek birtokában felelősen dönthet a droghasználatról, tehát komoly és a kormány által kivitelezett drogprevenció és ismeretterjesztés folyik. Tudta valaki például, hogy cannabis-használat esetén hatszorosára nő a schizophrenia veszélye? Ugye, hogy nem. És az információk birtokában mindenki érezze át, hogy a saját életéért ő a felelős. Ha dohányozni akar, tegye - de legyen vele tisztában, hogy esetleg tüdőrákot kap. Ha ki akar ugrani az ablakon, tegye - a gravitációról azért gondolom, mindenki hallott. Ha LSD-zni akar, tegye - de legyen vele tisztában, hogy a következményekért - ami lehet, hogy semmi, de lehet, hogy pszichózis - ő a felelős egyedül.
A pasimnak nem tetszett az utópia, én szimplán nem gondolom, hogy gyakorlatban megvalósítható lenne.
A vitaindító a Kendermag Egyesület akciója volt, én ugyanis azt gondolom, hogy oké, harcoljatok nyugodtan a kender legalizálása ellen, de csak azután, ha minden egyes állampolgárt elláttatok elegendő információval ahhoz, hogy felelősen dönthessen a használat felől. Ha az összes falusi bélabácsi pontosan tudja, hogy hogyan halnak meg a memóriáért felelős szemcsesejtek, és hányszorosára nő az elmebetegségek kockázata, akkor lehet ugrálni. De addig szerintem minden legalizálásért folyó akció káros és öncélú. És azt gondolom még, hogy ha hirtelen legalizálnánk a kendert, és az állam adót vetne ki rá, és haszna származna belőle, nagyon hirtelen eltűnnének a fűvel kapcsolatos prevenciós programok. Hány alkoholista van Magyarországon? Mennyi alkoholprevenciós program? Na ugye.

#262

2005. április 8. 15:26 - címkék és kategóriák:
Az előadásom viszont legalább arra felhívta a figyelmemet, hogy a kollégáim szeretnek engem. Azon felül, hogy tapsoltak*, előtte néhányan odajöttek támogatni, utána pedig mások jöttek oda megmondani, hogy tetszett nekik. Egyedül az Öreg Prof tartotta túl liberálisnak a tanulságot, bár nem tudom, hogyan lehet azt, hogy "ha sokat füvezel, bekattansz", túl liberálisnak vélni.
Az előadásomon nem volt jelen a Rettegett Nagyfőnök, mert külföldön tartózkodott éppen, én pedig ma éjszaka azt álmodtam, hogy elő kellett adnom a jelenlétében is. Úgy különben nem félek tőle egyáltalán.

Este meghallgattuk Niké öccsének Metro Section nevű bandáját, és nyilván jól jelzi az életkoromat, hogy a lelkes és komoly tizenhétévesekből álló zenekart, illetve a fennálló hangulatot legjobban a "bűbájos!" kifejezéssel tudnám leírni. Arra gondoltam, hogy milyen kicsi gyerekek ezek még, és milyen bűbájosan komolyan veszik magukat, te jó ég, én is ilyen fiatal voltam tizenhétévesen? Mert, hogy véresen komolyan vettem magam, az nem kérdés. Dehát hogyne vettem volna, amikor éppenséggel annyira reménytelenül voltam annyira szerelmes, hogy verseim jelentek meg a helyi irodalmi folyóiratban?

* Másodpilóta (landolás után): - Hát ezt jól odabasztad!
Pilóta: - Nem mindegy? Úgyis mindig tapsolnak.

#261

2005. április 8. 13:47 - címkék és kategóriák:
Tegnap életemben először beóvakodtam a Titanic filmfesztiválra. Tíz perc után már tudtam, miért nem jártam eddig; fél óra után pedig - erről ennyit - kijöttem a moziból. Ráébredtem ugyanis, hogy itt rétegfilmek mennek, én pedig filmízlésemet tekintve egészen biztosan nem vagyok réteg. Azért senkinek sem javaslom, hogy valaha, akár véletlenül is megnézze a Freak out! című angol horrorparódiát.

#260

2005. április 7. 16:12 - címkék és kategóriák:
Túléltem, jól sikerült, tapsoltak.

#259

2005. április 6. 13:28 - címkék és kategóriák:
Egyébként meg Yalom doktor művét olvasom, Egzisztenciális pszichoterápia címmel. Jelentős fejlődést vélek felfedezni magamnál, régebben ugyanis pszichoterápiás könyv olvasásakor mindig a beteggel azonosultam, most meg már sikerül néha nem csak a hisztériás pszichopata, hanem a terapeuta szemszögéből is értelmeznem. Yalom szerint minden szorongásunk alapja a halálfélelem, de ha egyszer beláttuk, hogy "tökmindegy, száz év múlva úgyis mind egyformák leszünk", akkor van esélyünk teljes életet élni. A hatodik fejezetnél tartok, ahol azt próbálja belém sulykolni, hogy a világot mi teremtjük (azáltal, amilyennek látjuk), és hogy mindenki saját maga felelős azért, ahogy érzi magát. Hiszen bármit kezdhetünk az életünkkel - a felelősség másik oldala a szabadság, szerinte. A kedvenc példabeszédem:
Beteg: - ...és borzasztó, hogy minden reggel hajnalban kell kelnem, hogy beérjek a munkahelyemre, és estig ott vagyok és a stressz...
Terapeuta: - Miért nem változtat nevet és költözik Kaliforniába?
Majd bedobom a betegeimnél.
« Elejére | Újabbak | Régebbiek | Végére »

Keresés

Kiemelten

Yummie az isten! Majdnem.

Kapcs-ford

Isolde levelezik veletek néha

Jó ügy



Ide is írok néha

Mások

Utolsó kommentek

Kategóriák

Archívum

Egyéb