Telling strangers personal things
Szoknyában mentem dolgozni, felraktam a sötétítőfüggönyt helyettesítő pokrócot az ablakra, megint minden héten vasalni kell*, jeges tea-készítéssel kísérletezem, mezítláb járok a lakásban, van időpontom a pedikűröshöz, percek alatt elfogy egy karton ásványvíz, este hétkor még besüt a nap, reménykedve várom az időjárásjelentés által beígért záporok-zivatarokat, nem szárítom meg a hajamat hajmosás után. Női előadók a nyárról énekelnek rovatunkban pedig itt ez a leginkább talán szomorú Regina Spektor-szám. Van egyfajta szövege azért.
Summer in the city, I'm so lonely lonely lonely
So I went to a protest just to rub up against strangers
And I did feel like coming but I also felt like crying
It doesn't seem so worth it right now
*(az év többi részében sosem vasalok, de a nyári cuccaim majdnem mind lenvászon, gyűrődős, negyven fokban vasalni legjobb)
I say it's all right
Átmentem statisztikából, juhéj. Nem kéne ennek nagy jelentőséget tulajdonítani, hiszen csak egy egyhetes phd-kurzus volt az orvosi kutatásban leggyakrabban használt módszerekről, és most sem tudom, mi az a statisztika valójában. Két kreditpontot ért.
Csakhogy ezzel megvan a phd-hoz szükséges összes kreditpontom, és nem kell kurzusokra járnom soha, soha többé. Persze, a phd nehéz része nem a kurzusokra járás, hanem a cikkek megírása, a tézisek megírása és megvédése, amely utóbbiak terén egyelőre nem kifejezetten jeleskedem.
Nem baj, akkor is örülök. Vettem is örömömben egy leárazott narancssárga szoknyát.
De durva, hogy tetszett az embereknek az előző post, meg voltam róla győződve, hogy mindenki egyöntetűen és felháborodottan nekem fog esni, hogy megvédje az Emil Rulezt meg a kínai kaját. Nagyon érdekes.
Meg nyár is van, hallgassuk Nina Simone-tól a Here comes the sun-t, nagyon szeretem ezt a feldolgozást, sokkal jobb, mint az eredeti.
Totál turbó*
Fáj a fejem nagyon-nagyon, pedig már sétáltam, ittam kávét, vásároltam könyveket, és bevettem többféle fejfájáscsillapítót, de még mindig. Az időjárás miatt van.
Állandóan rinyálok, hogy túl sok dolgom van, akkor vagy kevesebb dolgot kellene csinálnom, mondjuk nem kéne kutatnom, de kell, vagy nem kéne magánrendelnem, azt még el se kezdtem, vagy nem kéne pszichoterapeutaképzésre, pszichoterápiára és mozgásterápiás sajátélményre járnom, de ezeket szeretem, vagy nem kéne blogot írnom, de az jelentéktelenül kevés időt vesz igénybe (persze, nem tudom, le kéne mérni), vagy nem kéne sorozatokat nézni, de már azt is alig nézünk, vagy nem kéne aerobicoznom, nyernék mindjárt vagy heti két órát, vagy nem kéne emberekkel találkoznom / barátkoznom egyáltalán.
Ezt így mindig végiggondolom, és rájövök, hogy nincs olyan, amit abba tudnék/szeretnék hagyni, inkább valahogy jobban be kellene osztani az időmet vagy kevesebbet aludni vagy nagyobb teherbírásra tenni szert. Utoljára másfél éve sikerült abbahagynom így valamit, amikor is nem jártam tovább az Írókörbe, hosszú időre megkímélve ezzel a köztudatot irodalmi igenyességű tevékenységem papírra nyomtatott verzióitól.
Egyébként úgy látom magam körül, hogy a felnőttek nem fordítanak időt saját személyiségfejlődésükre, nem járnak el a barátaikkal és nem néznek sorozatokat, tehát valószínűleg a legtöbben ezeket a tevékenységeket húzzák ki a listájukról, de, most komolyan, valami hobbija hadd legyen már az embernek. De mondjátok meg a tutit. Te hogy osztod be az Idődet / az Életedet, kedves olvasó?
Mert azért ki kellene már valamit találni. Mert eredetileg mindegyik tevékenységet szeretem, és ezzel a túlhalmozással mindig sikerül eljutnom oda, hogy mindegyik, még a legjobb és legélvezetesebb is kötelességgé válik, és akkor neurotikus imperativizmus, nem azt mondom, hogy hétvégén szeretnék elmenni Blues Floor koncertre, hanem, hogy hétvégén még Blues Floor koncertre kell mennem, meg wellnessfürdőbe kell mennem, meg át kell ültetnem a virágokat, meg varratnom kell magamnak egy gyönyörű ruhát, meg meg kell néznem az Indy 4-et, és úgy is érzem, mintha az valami kötelesség lenne. Pedig eredetileg az úgy szólt, hogy szeretném átültetni a virágokat és alig várom már a koncertet és ti-tirittíí-títttiríí.
Apropó, menjetek Blues Floor koncertre, blues-rockot játszanak nagyon jól, pénteken lesznek a Picasso Pointban, megint a remek hangú női énekessel.
A gyönyörű ruhára visszatérve, az elmúlt napokat jobbára azzal töltöttem, hogy méteráru-boltokba jártam a Bordó Taft Nyomában, Ildikó ugyanis férjhez megy, és mi = a barátnői koszorúslányok / nyoszolyóasszonyok leszünk, egyforma ruhában, a többieknek persze már van egyforma bordó taftruhája, amit az én esküvőmön hasonló apropóból viseltek, csak nekem nincs, mert akkor rajtam fehér volt. Szóval gyalogoltam sokat a Nagykörúton a szakadó, szürke esőben, fekete cipőben, szürke nardágban, fekete-fehér esernyővel és piros kabátban a szürke épületek között, mint valami Sin City-illusztráció, de végül a 12-ik méteráruboltban volt hasonló. A méteráruboltokban egyébként (mérettől függetlenül mindegyikben) mindig három Néni dolgozik.
Meg még az van, hogy utálom Pestet, mert valamelyik nap tanúja voltam egy nagyon brutális házastársi verekedésnek a villamosmegállóban, egy másik napon meg nem tudtam aludni, mert a házban lakó valamelyik ittas, középkorú férfi majdnem egész éjszaka üvöltve ócsárolt valami büdös kurvát, feltételezem, élettársát, és egyébként is, nem normális, hogy ennyi ember él itt. A főváros irányába mutatott érzelmeim egyébként némi szezonalitást mutatnak, télen és nyáron gyűlölöm a Várost, tavasszal meg ősszel meg szeretem.
Jó, csapongok, tudjuk be a fejfájásnak.
*Csak mert a múltkor azt mondta az L., hogy nem merek írni egy ilyen című bejegyzést, úgyhogy gondoltam, majd ha legközelebb maximumra tekerem a rinyálást, akkor jól megmutatom, hogy mennyire téved.
Irodalmi igényesség nélkül
Addig is, amíg én többnyire statisztikát tanulok ("statisztikát, statisztikát tanul szabadidőben"), nézegessetek képeket a Tank Girl-ből, plusz Joan Jett Cole Porter-feldolgozása. Általában is szeretem a feldolgozásokat, de ezt meg különösen. Meg a kedvenc filmem.
Breaking news
Július 11. péntek: Goldfrapp a Balaton Sound-on.
Where is my Marlboro Man
Nincs kedvem manapság írni ezt a blogot, addig hallgassatok zenét, ez volt a kedvenc számom 1997-ben. A This fire c. Paula Cole-albumon van, ami elég mérges/zaklatott és energikus zene. Jó, a Cowboys pont nem egy annyira mérges szám, viszont klassz a szövege szerintem. We finally sold the Chevy when we had another baby and you took that job in Tennessee. Paula azóta egyébként lenyugodott vagy megtért vagy nem tudom, mit csinált, mindenesetre ma már csak szép, nyugodt, kellemes dalokat énekel, sajnos. Vagy neki gondolom nem sajnos.
Oh you get me ready in your 56 chevy
Why don't we go sit down in the shade
Take shelter on my front porch
The dandylion sun scorching,
Like a glass of cold lemonade
I will do the laundry if you pay all the bills
Where is my John Wayne
Where is my prairie son
Where is my happy ending
Where have all the cowboys gone
I could no longer fly
Ezt a számot hallgattam agyon mostanában, valamelyik yummie-mixben volt eredetileg. A Winter Family egyébként néha kissé elborult, improvizatív cucc, de a Garden pont nem az, csak nagyon szép. A többi számukért menjünk a myspace-oldalukra.
You caught me
Such a surprise
I don't know how could that happen, I guess
it's because I was watching you for so long, you know
we had some kind of connection
Happy end
Back to Earth
Van az L., aki néha mutat nekem új zenéket, mivel igénylem. Legutóbb például Lisa Ekdahl & Peter Nordahl: Back to Earth című albumát adta oda, ami kellemes jazz-zene széphangú énekesnővel.
Tegnap, indulok Niké szülinapi bulijára, felhív, hogy vigyek CD-ket, mivel elképzelhető, hogy a házibuli helyszínén nem működik a számítógép, így kénytelenek leszünk retró módon CD-lemezeket hallgatni a lemezjátszón. Keresgélek a CD-ink között, a könyveinkkel ellentétben ugyanis azokat nem tároljuk külön szobában, hanem a férjem meg az én CD-im laza rendben ugyanazokon a tartókon vannak. A laza rend alatt konkrétan azt kell érteni, hogy én borzasztóan rendetlenül kezelem a cd-ket, a férjem viszont precíz, amikor tavaly tavasszal Utrechtben voltam, ABC-sorrendbe rendezte az egészet, ami valamennyire még most is megvan.
Szóval keresgélek, és az e-betűnél megtalálom Lisa Ekdahl & Peter Nordahl: Back to Earth című albumát.
isolde: - Jé, Lisa Ekdahl CD, pont most mutatta nekem az L. Nem is tudtam, hogy ez megvan neked.
Bright: - Nekem nincs meg, az a Te cd-d.
isolde: - Soha életemben nem láttam ezt a lemezt, és sosem hallottam Lisa Ekdahl-ról egészen az elmúlt hétig. Nem lehet, hogy megvetted Thaiföldön? (Ott ugyanis vettünk egy csomó kalózcédét, ilyen kettőt fizet, ötöt kap csomagokban, simán közékeveredhetett.)
Bright: - De ez itt nem kalózcédé, hanem original, gyári, legális kiadvány. Egyébként pedig amikor Thaiföldön voltunk, én nem is ismertem még Lisa Ekdahl-t, nekem a Dóri mutatta Dániában, pár hónapja.
isolde: - Dehát benne volt az abc-sorrendben, szépen a helyére tetted, akkor legalább egy éve itt kell, hogy legyen.
Bright: - Lehet, hogy valaki itthagyta...?
isolde: - Sosem szoktak az ismerőseink cédéket hozni ide, és ha mégis esetleg idehozta volna valaki, gondolom, azért hozta volna, hogy megmutassa nekünk, de ebben a lakásban én még sosem hallottam ezt az albumot. Egyébként is meg mernék rá esküdni, hogy amikor a szakvizsgám előtt (2008 február) zenét hallgattam és Enyát kerestem, az a cédé még nem volt ott. .... Nem lehet, hogy véletlenül hazahoztuk valami buliból, ahová valaki más vitte?
Bright: - Azért nem az a kifejezetten bulizós zene.
Értetlenül állunk a rejtély előtt, szerintem egyébként ez a cédé valami különleges tulajdonsággal rendelkező tárgy lesz, mint a Lost Room-ban azok a tárgyak, vagy lehet, hogy nem is zene van rajta, hanem titkos üzenet egy földönkívüli intelligenciától.
Could we be together in another world
Ez a másik kedvenc számom az új Goldfrapp albumról. Kicsit jobban emlékeztet régi Goldfrapp-re. Egyébként pedig arra a következtetésre jutottam, hogy ijesztően addiktív ez a zene, mert akárki, akivel eddig beszéltem róla, kétszázszor hallgatja repeatben és nem tudja abbahagyni. Én is, de én majdnem mindennel ezt csinálom.
Nincs kedvem nagyon blogot írni valamilyen oknál fogva, asszem azért, mert épp olyanom van, hogy rájöttem, hogy túl keveset foglalkozom a munkámmal, ami pedig érdekel és amit szeretek. Nem a betegekkel, velük nem nagyon lehet kevesebbet foglalkozni, mert ott vannak, hanem a tudománnyal. Fura, mert múlt héten még abban az időszakomban voltam, hogy fenébe a karrierrel, vidéken akarok élni, regényt írni és tai-chizni a kertemben, most meg ugyanezt akarom, csak nem érzem úgy, hogy ez különösebben ütközne a tudományos karrieremmel. Azaz, miután úgysem holnap fogok házat venni Sopronban, hanem mondjuk tíz év múlva, akkor addig akár nyugodtan kutathatok is. Köztünk szólva, valójában utálok cikket írni (nagyon), és most épp abban a fázisban tart az egyik témánk, hogy kellene, ezért mindenféle világnézeti kérdésekkel próbálok ködösíteni, hogy ti. nem a karrier a fontos, hanem tai-chizni a kertemben. De valójában csak arról van szó, hogy olyan nehéz cikket írni. Még porszívózni is szívesebben porszívózom, pedig azt is utálok.
Befejeztük a 30 Rock-ot, vagyis utolértük, ahol most tart a sorozat, tényleg egyre jobb, nézzétek. Love is like an onion, you peel away layer after stinky layer, until you're just weeping over the sink. Meg How I met your mother-t nézünk, ami egy kissé Friends-nyúlás időnként, de attól még elég vicces. Festettem tojásokat színesre, bár lehet, hogy nem sok értelme volt, mivel rögtön utána megettük őket. Sütöttem túrós rétest, aztán a 30 Rockban volt egy rész, amikor juharszirup-szagot éreznek, erről eszünkbe jutott, hogy milyen jó lenne ehhez juharszirup, olyannyira, hogy át is mentem érte az intersparba, és így megalkottuk a fúziós konyha egy remek példáját, magyar túrósrétes kanadai juharsziruppal, nagyon finom.
Még arról kell mesélnem, hogy voltunk megint a Parázs Presszó nevű helyen, ami még mindig nagyon jó hely, klassz belső környezet, magyar ételek az étlap egyik oldalán és thai ételek a másikon, ezúttal ettem green curry-t és nagyon, nagyon finom volt. Néha egy thai csaj jött ki a konyhából, valamint thai kisgyerekek szaladgáltak, ami sok mindent megmagyaráz. Valójában tetszik, hogy még kevesen járnak a helyre, gondolom, mivel új és nem fedezték fel az emberek, de a múlt alkalommal megijedtem, hogy ha ennyire kevesen vannak, akkor előbb-utóbb be fog zárni, ami pedig helytelen lenne, mert nagyon jó, és hova fogok akkor járni, olyan kevés normális hely van Pesten. Szóval menjetek oda, könyörgöm. Csapolt sört ne igyatok, minden más jó, 1000-1500 Ft egy főétel. Tudom, sokat segítene, ha végre megcsinálnák a honlapot és nem csak a címükre linkelhetnék. De itt egy kép.
I was feeling lonely feeling blue
Hallgassunk Goldfrapp-et most. Főleg a vége tetszik nagyon a videónak, ahogy váltakozik a fény, meg a legvége elég vicces. És a szövege is, miről szól ez a szám?
It's a blue, bright blue Saturday, hey hey
And the pain is starting to slip away, hey hey
I'm in a backless dress on a pastel ward that's shining
Think I want you still
But there may be pills at work
Goldfrapp - "A&E" from Mute Records on Vimeo.
Egyébként pedig gyönyörű az új Goldfrapp album. Azon gondolkodom, amióta az L. ideadta, hogy vajon honnan ismerem én a Goldfrapp-et, és honnan van meg nekem a Felt Mountain gyári cd-n, ami amúgy bukás volt nekik, kb két ember vette meg, és abból is az egyik én voltam, de hogy miért? Csak arra emlékszem, hogy egyetem alatt már megvolt, de fogalmam sincs, ki ajánlotta, és akkoriban még nem volt internet, szóval az nem lehet, hogy valami blogon olvastam róla. Csak az ismerőseim ajánlgattak zenéket akkoriban, de a Goldfrapp-et senki se ismerte rajtam kívül, hanem mindenkinek én mutogattam. Szóba jön még a pasas a használtcédé boltban a Bródy Sándor utcában, az egyébként egy remek hely volt, pár négyzetméteres alagsor, morcos zenészkülsejű ötvenes pasas, aki remek ízléssel válogatta össze az árukészletét, és számos Morcheeba, Yes és Pink Floyd cd-m származik tőle. Tudta, hogy milyen zenét szeretsz, és néha ajánlott újakat. Persze, már régesrég bezárt. A Goldfrapp-et viszont valószínűleg nem ő mondta, mert emlékszem, hogy jó drágán vettem meg a vadiúj cédét a Virgin Megastore-ban, de hogy miért, nem tudom. Még az lehet, hogy láttam valami klipjüket a tévében, mondjuk ezt, és azért, csak hát tévém sem volt akkoriban.
Szóval a Felt Mountain, az kicsit Portishead-re emlékeztetően gyönyörűségesen nyomasztó, azóta pedig egy fokkal derűsebb zenét csinálnak, és ez furcsa módon egyáltalán nem tett rosszat, hanem nagyon jó.
Akkor már csak arra vagyok kíváncsi, hogy az emberek inkább a blogokba beszúrt videókat preferálják, vagy jobban szeretik, ha csak a számot lehet meghallgatni? Mikor hallgatják meg nagyobb eséllyel? Mondjátok.
"Rám tekeredett a hétköznapok valósága
mint valami nehéz és túlságosan szűk ruha."
Mi is volt. Megnéztük húgommal a Sweeney Todd-ot, ami nem volt könnyű, mert a kiszemelt moziban (meg akartuk nézni az Aréna Plázáét) épp bombariadó volt. Azt hittem egyébként, hogy a bombariadó már kiment a divatból, manapság nem szokás, dehát úgy tűnik, tévedtem. De higgyétek el, betelefonálni, hogy bombát rejtették el a plázában/az iskolában, lehet, hogy ez néhány évvel ezelőtt vagányságnak számított, de már nem trendi, hanem béna, gáz, kínos. Csak szólok. Szóval aztán felhívogattuk az ismerőseinket, ki van netközelben, meg kerestünk pesti estet a környéken, hasztalanul, úgyhogy végül a különleges tudakozótól kellett megkérdeznünk, hol játsszák még a filmet. Ami egyébként nem volt olyan rossz, majd mesélek.
Rengeteg energiát fektetek annak kiderítésébe, hogy hol festethetem be a lekopott piros cipőmet (saját kezű festésről első körben lebeszéltek hozzáértő személyek, foltos lesz, nem értek a bőrhöz stb.), illetve, hogy hol tisztíttathatom ki a bőrkabátomat, az általam ismert szűcs már nem vállal tisztítást, a pláza tisztítóban bunkók voltak és miután a következő beszélgetést folytattam a nénivel:
- Ezt a kabátot szeretném tisztíttatni.
- Jövő hétfőhöz két hétre tudom vállalni. Nem vállalunk semmilyen garanciát!
- Mármint, ha koszos marad, vagy foltos lesz?
- Semmilyen garanciát nem vállalunk!
- És arra se, ha mondjuk elszakad?
- (egyre mérgesebben) Semmilyen garanciát nem válallunk!
- És arra se, ha elveszik?
- Semmilyen garanciát nem vállalunk!
...akkor inamba szállt a bátorságom és nem mertem otthagyni a kedvenc kabátomat. Végül találtam egy helyet az interneten, a város másik végén, majd meglátjuk. Egyébként pedig mennyire durva már, hogy semmit nem tudsz megjavíttatni, megvarratni, felújíttatni? Hanem dobd ki, vegyél újat. Kicsit lekopott a piros cipő orra? Senki nem érti, mit szenvedek ezzel a festés-projekttel, vegyél másikat. Elnézést, hogy itt a régi szép időkön nyavajgok, de ifjúkoromban harisnya szemfelszedő is volt az utcánkban, és a felfutott nejlonharisnyát oda hordtuk; és esernyőjavító is volt, aki megcsinálta a szakadt vagy kifordult esernyőt. És oké, hogy van egy ilyen tendencia, én is kihajítom a felfutott nejlonharisnyát, de ne kelljen már új bőrkabátot venne, ha a régi bekoszolódik. Hová vezetne az.
Nem is csak egyszerűen az anyagi szempontokra gondolok meg a bioszférára, meg, hogy pazarlás eldobni mindent, ami kicsit sérült, meg, hogy lélektanilag is helytelen hozzáállás szerintem, hogy ha valami nem olyan, mint újkorában, akkor dobjuk el, vegyünk másikat. Hanem, hogy én szeretem a tárgyaimat, kötődöm hozzájuk, nekem nem egy ugyanolyan piros cipő kell, hanem az a piros cipő, amit akkor vettem, amikor szakítottam az elegáns menedzser pasimmal, és ezt megünnepelendő, beszereztem egy vagány Kicker's cipőt, amitől ő kb rosszul lett volna. És nem egy szimpla barna bakancsot akarok hordani, hanem azt a konkrét bakancsot, amiben felmásztam a templomokra Angkorban. És azt a bőrkabátot, amiben... nem, ahhoz nincs semmi érzelmileg hangsúlyos emlékem, az csak tetszik.
Szóval ezek vannak, meg buszoztam a sötétben az esőben és Summer Mixtape B oldalt hallgattam, ami klassz, és meglátogattam Olinkáékat, ahol felváltva irigykedtem (én is akarok ilyen cuki gyereket) és rémüldöztem félelemmel vegyes tisztelettel (nagyon hangosan tud ordítani), valamint csodáltam a gyönyörű macskájukat, végül pedig erőtlen tiltakozásom ellenére adtak egy csomó könyvet. Szerencsére nagy táskám van.
Isn't it good? Norwegian wood.
Basszus, délután négy és hálóingben vagyok. Cool. Úgy gondolom azonban, megérdemeltem egy kis pihenést, miután a minap ügyeletben négy órát aludtam két részletben. De nyugalom, már megyek is cikkeket olvasni, csak megmutatom a mostanában kedvenc jazz-számomat, külön köszönet L.-nek fáradhatatlan kultúrtitkosügynöki munkásságáért. Patricia Barber, magamfajta ex-Beatles-rajongóknak különösen ajánlott. (Vannak amúgy manapság is Beatles-rajongók, úgy értem, rendes igazi rajongók, vagy ezt az ember általában kinövi?)
I am on a lonely road and I am travelling
Tessék, ha már ennyire rajtunk a tavasz, régi kedvenc szerelmes számom. Pulóvert akarok kötni neked, milyen aranyos már.
I wanna have fun
I wanna shine like the sun,
I wanna be the one that you wanna see
I wanna knit you a sweater
I wanna write you a love letter
I wanna make you feel better
I wanna make you feel free
Bossa nova
Most éppen Stan Getz-et hallgatok tanuláshoz, hallgassatok ti is.
Keresés
Kiemelten
Yummie az isten! Majdnem.Kapcs-ford
Isolde levelezik veletek néhaJó ügy
Ide is írok néha
Mások
- agnus
- alie
- anngel
- azigazzy
- ayitidoc
- blogtogon
- brainoiz
- hakkotsuki
- IKL
- kalib
- kardigan
- karlsruhe
- kisfoka
- lamorak
- lobotomia
- maminti
- mollyblooom
- montag
- mra
- nesztelencsiga
- nyulontul
- olga
- pestipucu
- roboman
- savanyúcukor
- suematra
- sulemia
- susie
- teodora
- Chili es vanilia
- Domestic Goddess
- Eszter befőz
- Criticalbiomass
- Bioetika Blog
- DrMortz
- Eperrózsa
- Mentők
- Sorozatjunkie
Kategóriák
- Brennbergbánya (14)
- Emberek (276)
- Esküvő (18)
- Film (38)
- Kaja (70)
- Kultúra (182)
- Munka (200)
- Nosztalgia (20)
- Nyafogás (707)
- Tudomany (57)
- Utazás (103)
- Vásárlás (105)
- Zene (143)