We're divided by the ocean

2008. szeptember 28. 21:28 - címkék és kategóriák: Zene - 20 komment
Hazaértünk épségben meg minden, klassz volt, majd mesélek. Addig ellenben hallgassuk, ahogy agnus énekli az egyik kedvenc Feist számomat. Nagyon jó.

Sipping whiskey out the bottle, not thinking 'bout tomorrow

2008. augusztus 19. 10:01 - címkék és kategóriák: Utazás Zene - 9 komment

Most elmegyek nyaralni ismeretlen vidéki városba, ismét extrémre vesszük a figurát, nem lesz net és sorozatokat sem viszünk. (Úristen, már attól remegni kezdett a kezem, hogy ezt leírtam.) Olvasni fogunk állítólag, meg sétálni. Szóval semmi sem fog itt történni tíz napig, menjetek friss levegőre, hallgassatok zenét. Oké, tudom, hogy semmi extra ez a szám, de annyira megszerettem idén, milyen aranyos már. It's the simple things in life, like when and where.



We didn't have no internet
But man I never will forget
The way the moonlight shined upon her hair

Shiny happy people

2008. augusztus 17. 16:21 - címkék és kategóriák: Nyafogás Emberek Zene - 6 komment

El nem tudom mondani, mennyire nem volt kedvem kimenni szombaton szigetre, pedig úgy néztem ki, hogy a húgom félóra hosszat röhögött (tudnillik részben dolgozni, pszichiáterkedni mentem szigetre koszos martens bakancsban, feltűrt szárú farmerban, lila john lennon-szemüvegben és nyúlott melegítőfelsőben, de mégis, mi mást kellett volna felvennem? ja, tudom, kabátot). Szóval bementem, három órát dolgoztam, teljesen sokkolt, hogy mennyi ember akar lelkizni a szigeten a civil faluban, ahelyett, hogy Pannonia Allstars Ska Orchestra koncertre mennének és/vagy innának egy kis Fényt, azért megpróbáltam a lehetőségekhez mérten kongruenciát, empátiát és feltétel nélküli elfogadást gyakorolni, aztán végeztem, aztán mászkáltunk mindenfelé. Összefutottam pl. a Szemészlánnyal, akiről kiderült, hogy "nullkilométeres", a haverjai szerint ez azt jelenti, hogy még nem volt házas, nem vált el és nincs gyereke. Megkérdeztem, minek számítok én nulla gyerekkel, nulla válással és két év házassággal, szerintük "megkímélt, garázsban tartott"-nak. Szerintem ez vicces.

Az REM-re be se teszem a lábam, nincs vele bajom, csak unom és újabb, vidámabb zenét akarok inkább, tehát New York Ska Jazz Ensemble, nagyon klassz, pont, amilyennek elképzelne az ember egy ilyen nevű zenekart, benga néger dobossal, fehéringes, bordó nyakkendős kopasz énekessel, aki ugrabugrálva szaxofonozik, majd ska alapra vagány és improvizatív fuvolaszólót nyom. Itt lehet belehallgatni, persze így magnóról nem is közelíti a koncertélményt.

Ezt leszámítva mindenen nyavalygok és iszonyúan fázom, mert csak egy pulcsim van, ezt megpróbálom alkohollal, kávéval és forró pizzaszelettel orvosolni hatástalanul, akkor végső elkeseredésemben megnézem, mennyibe kerül itt egy pulcsi, de hatezer alatt nincs pulcsi, annyiér' meg nem kell. Van holdfogyatkozás is, meg hihetetlen tömeg, de akkora, ami már nyomasztó, mindannyiszor megtalálom a barátaimat, aztán mindannyiszor elvesznek, meg fáradt is vagyok, meg utálom a toi-toi-t sötétben, meg nyavalygok.

Az este egy pontján a VIP szeparéban sör és mézespálinka mellett lányblogger ismerősöm kifejti, milyen idegesítő a filmbuzin, hogy a Human állandóan magyar kifejezéseket használ indokolatlanul, a múltkor is lefordította a teaser szót nememlékszemminek; pár órával később a Hilltop borozóban nagyfröccs mellett webújságíró ismerősöm kifejti, milyen idegesítő a filmbuzin, hogy a Human állandóan angol kifejezéseket használ indokolatlanul, pedig egy csomóra van magyar szó, csak nem veszi a fáradtságot lefordítani. Részemről bemutatom őket egymásnak, rendezzék ezt egymás közt, és hazamegyek aludni.

Working for vacation, walking for meditation

2008. augusztus 15. 20:59 - címkék és kategóriák: Zene - 1 komment

Cibo Matto-t hallgatok most, ebben a bandában játszott Sean Lennon, de már pár éve feloszlottak, onnan ismerem őket, hogy játszottak egyszer a Bronze-ban (Sunnydale-ben, a Buffy nevű sorozatban), és annyira fura társaságnak tűntek a japán kiscsajjal az élen, hogy utánuk kellett nézni.



Feeling wrong 'cuz the days are too long,
Counting heartbeats 72 in a minute

What it all comes down to is that everything's gonna be quite alright

2008. augusztus 14. 13:42 - címkék és kategóriák: Emberek Zene - 5 komment

Felszállok a Sziget felé tartó hajóra kb. ötven viháncoló fiatallal, külföldiek és magyarok vegyesen, színes trikókban, nevetgélnek, elindul a hajó, a hangfalakból felhangzik Deák Bill: Rossz vér c. száma, majd a hátralévő kb. negyven percben lemegy az egész album, mire az Árpád hídhoz érünk, már állampolgárságtól függetlenül mindenki szótlanul maga elé meredve ül a földön és lehangoltan láncdohányzik.  

Kora este táncolunk a majdnem teljesen üres Volt sátorban csak mi hárman, Hajnalka, Niké meg én, tőlünk öt méterre pedig fiatalkori megfelelőink, három vihorászó csaj, táncolnak ugyanúgy, kivéve, hogy mi ismerjük a Dolly Roll Windszörny c. remekét (akkoriban minden nyolcéves gyereknek ez volt a kedvenc száma), ők viszont unott álldogálás helyett ugrálnak a Csavard fel a szőnyeget-re, nyilván nem hallották még kétszázmilliószor életük során. 

Megkeressük enyhén ittas férjemet és kollégáit, megiszom a borát, mert neki már nem kéne, elmegyünk Alanis Morrissette-re húsz perccel koncertkezdés után, kitalálom, hogy elöl akarok állni, húgomék előrevisznek. Tömeg kellős közepe, kevésbé ismert új számok meg slágerszámok felváltva, Alanis pedig egy meglepően dagi nőci, frufru-t és kb. negyvennégyes farmert visel (de lehet, hogy túl sokat járok az edzőterembe és attól lettem ilyen szépségnáci, magamat is kövérnek látom, amióta heti kétszer nádszálvékony, tökéletes bőrű, szilikonmellű műmacákkal zuhanyozom), de mindegy, tud énekelni, how about getting off of these antibiotics, húgom elővesz valami undorító, ragacsos, csöpögő trutyit, ami vodkába áztatott gumicukornak bizonyul, vodkát ugyanis nem szabad behozni a fesztivál területére, ellenben gumicukrot igen. Megesszük. 

Találkozom egy csomó emberrel véletlenül, meg néhánnyal direkt, plusz számos olyannal, akit eddig még sose láttam az életben, mint például a Miles nevű blogger, vagy a Kardigán nevű blogger, vagy a Hónyomi nevű blogger, vagy az egyik volt tanárom felesége aki egyúttal az egyik barátnőm pszichológusa volt, vagy Jake Smiles.
I'm shy but I'm friendly, yeah. 

Táncolunk a Volt-sátorban sokáig, aztán késő lesz, meg tömeg, kosz, por, hazafelé meg arról beszélnek a fiúk, hogy miért nincs a szigeten emo-színpad, és vajon ha lenne, melyik cég szponzorálná, végül a Gillette Emo Sátorban megegyeznek.

Fly away to what you want to make

2008. augusztus 1. 0:32 - címkék és kategóriák: Zene - 1 komment
Jaj, hadd nyerjek repülőjegyeket a goldenblogon Londonba-Párizsba, úgysem nyertem még ott soha semmit. Meg nem is fogok nyugi, tisztában vagyok vele, de azért a biztonság kedvéért növelném most a blog komplexitását némi popzenével itt a sok rinyálás meg tudományos ismeretterjesztés után. Ezt a Feist számot hallgatom mostanában minden reggel, egyszer régen volt yummie-n, de akkor épp szakvizsgáztam és tanuláshoz idegesítő volt, reggeli napfényben villamosozáshoz viszont klassz, hallgassátok. 

Kéne már írni valamit ide

2008. július 15. 7:55 - címkék és kategóriák: Emberek Zene - 11 komment

Mert aztán utólag meg, ha évek múlva el akarom olvasni (mert én az a fajta nárcisztikus vagyok, aki régi naplóit olvasgatja, igen), majd sírni fogok, hogy nincs kellőképpen dokumentálva az életem. Ja, mert itt tökéletesen dokumentálok mindent, hahahaha. 

Voltunk Balaton Soundon, ami nagyon klassz volt, sokkal jobb hangulata van, mint a többi fesztiválnak, csupán attól, hogy ott a Balaton. Így, amikor eljön az a tipikus időszak, amikor vége a nagyszínpadnak és összevissza sodródik a tömeg, egymást keresgélő emberek, és órákat kell sorbaállni egy sörér', akkor ki lehet ülni a partra és ott nyugalom van és csend. Bár valószínűleg csend nincs, csak kéttized decibellel kisebb zaj, mint a fesztivál csomópontjában, de ha az emlékezetem ezt csendként őrizte meg, hát legyen. Napközben pedig a vízparton, napernyők alatt fotelokban mojito-t kortyolgatni is elég nagy "flash, vagy feeling, vagy inkább flow" /Suematra/. 

Goldfrapp első sorból nagyon jó volt, időnként bénáztak a hangosítással, és rövid volt, mert aznap este még felléptek valahol asszem Szlovákiában, így arra jutottunk, hogy valószínűleg ezért szerepelt csupán kisbetűkkel a zenekar neve a plakátokon, csak beugrottak egy órácskára, aztán mentek is tovább. A koncert első felében nyugis dalokat játszottak, a Utopia-t az első albumról, meg néhányat az újról, a második felében pedig táncolósabbakat a két közbülsőről, egész érdekes például, hogy a Caravan girl így élőben egy klassz, lendületes szám volt, míg a lemezen olyan semmilyen (lentebb betettem a klipet, ami viszont jó). A Strict machine-ra már mindenki ugrált, de az volt az utolsó szám, ami nagy kár, bár én így is örültem napokig, hogy voltam Goldfrapp-koncerten, és idegesítenek a fanyalgók. Elképesztő hangja van a csajnak élőben is. Valamint mezítláb volt, és volt még velük három kitömött bagoly és két kitömött holló, az L.* robothollóinak kiköpött másai, amik a férjem szerint nem is hollók, hanem varjak, bár ezek a döglött madarak nekem mind olyan egyformák. 

Azután összefutottunk többrendbeli barátainkkal, és ittunk sört, aztán hallgattunk Barabás Lőrinc Eklektric-et, ami nagyon klassz, menjetek a linkre megnézni mi az, bár a szőke énekescsaj halálra idegesített, a srácnak azonban hiányzik egy karja és amolyan Rodriguez-stílusban a helyére van erősítve a trombita, mégis remekül játszik rajta. Aztán összefutottunk más barátainkkal és ittunk pálinkát (Rézangyal Mézes Ágyas Meggy, legjobb, csak kár, hogy fesztiválokon esztelenül drága), később hallgattunk Massive Attack-et, ami unalmas volt, csak az dobta fel kissé, amikor a Teardrop közben a férjem és az L. elkezdték mondani, hogy "Lisa Edelstein", "Omar Epps", "Robert Sean Leonard" (ti. ez a House főcímdal). Aztán még hallgattuk a Koop nevű svéd formációt is, aztán kerestünk kávét, ami nagyon nehéz volt, tekintve, hogy a kávé már nem trendi fesztiválital, azaz valójában nem tudom, valaha az volt-e, lényeg, hogy a mai fiatalok nem isznak kávét és nem is árulnak. Illetve, ahol árultak, ott nem árultak hozzá tejet (vagy tejszínt vagy tejport), vagy rossz volt a kávégép, vagy megkérdezte tőlünk a trendi, kigyúrt, napbarnított, vidám pultos fiatalember, hogy "biztos, hogy kávét akartok? <kacsint>". Ez utóbbi egyébként a Joy-Playboy teraszon történt, ahol ötkor és nyolckor happy hour volt, ami ezúttal nem féláras italokat jelentett, hanem azt, hogy playmate-ek szolgálják fel azokat, és a dj-k is playmate-ek. Ezekről amúgy legőszintébb sajnálatomra lemaradtunk, viszont rémlik, hogy valakinek el kellett magyaráznunk az este folyamán, hogy mi az a playmate. Szóval belebotlottunk végül egy gyönyörű, csilli-villi presszógépbe, amit egy bácsi tolt egy taligán, és adott belőle lattét, ez volt hajnali egykor, ittam is rögtön kettőt, így pont eléggé felébredtem, hogy haza bírjak gyalogolni a negyven perc sétára fekvő hotelunkhoz. Persze, úgy kell nekünk, akik hotelban laknak, lehetett volna sátrunk is a fesztivál területén, csakhogy én utálok sátorban aludni. 

Másnap aztán kidobtak minket reggel tízkor (tudom, a sátramban addig alhattam volna, ameddig akarok), úgyhogy a nap további részét lege artis strandolással töltöttük, palacsintával, fröccsel, enyhe leégéssel és sok-sok vízben gyaloglással az északi part irányába. Aztán este lett, szombatra meg nem volt jegyünk, szállásunk és pénzünk se, így otthagytuk Zamárdi-Felsőt, hisz újra csak elmúlt egy balatoni nyár, és hazajöttünk sorozatokat nézni.

Weeds-et, West Winget és Middlemant nézünk, nézzetek ti is Middlemant, mert nagyon vicces, a másik kettőt csupán ismertségük miatt nem reklámozom. Szóval Caravan girl. 

*Nagy kő esett le a szívemről egyébként, amikor megláttam az L.-t a "Sad songs make me happy"-feliratos pólójában, mert basszus, majdnem én is az olyan pólómban jöttem, tényleg nem sokon múlt, és mondjuk egyrészt nem túl jó érzés, ha az emberrel konkrétan szembejön a saját, hű-de-egyéninek-gondolt-feliratos pólója (bár az övé az eredeti, az enyém viszont jól néz ki), másrészt elég hülyén festettünk volna egymás mellett, mint valami cserkészcsapat vagy más egyenruhás szervezet.

I could be a nerd but I'm not

2008. július 6. 18:57 - címkék és kategóriák: Zene - 7 komment

Az L. kultúrtitkosügynöki tevékenységének köszönhetően egyébként Harcsa Veronika-rajongó lettem, legyetek ti is azok nyomban. Legalább tizenöt perce gondolkodom, melyik videót tegyem be tőle, komolyan. Mondjuk ezt, és a szövegét meg külön figyeljük, mutatok is belőle egy részt, ő írja a számokat. Nem tudom, hol volt eddig ez a csaj.

I could rise from my piano and forget each note
I could read some dusty hardbacks that those smart people wrote
I could earn so much dough writing divine source files
I could be a nerd but I'm not.
I could rise the next morning addicted to Dior
I could enter my office on the 41st floor
In my fancy stilettos oh I would get so high
I could be a hot shot but I'm not

This is not a love song

2008. július 5. 22:55 - címkék és kategóriák: Zene

Tudom, hogy hülyén hangzik, de néha jobban esik csak úgy lógni, mint buliba járni, talán mert a bulis cuccaim mind olyan kényelmetlenül testhezállóak.*

Úgyhogy nem mentem ma Voltra, mert nem volt kedvem és/vagy pénzem, hanem inkább az ágyamban aludni, és holnap edzőterembe menni van kedvem és kimosni a ruháimat. Bár az Offspring-et kicsit sajnálom kihagyni. Tegnap egyébként a létező legpechesebb napom volt, amit most nem részleteznék, ellenben a Nouvelle Vague koncert fantasztikus jó volt, sokkal jobbak élőben, mint lemezen, nem beszélve a látványnak sem utolsó énekescsajokról, az index-et idézve " egy kirakatbaba arányaival rendelkező, szédületes mozgású bombázó, bejön, ledobja magáról a vállait takaró fekete selyemkendőt és frufruja mögül, a bardot-i iskolát követve félig nyitott szájjal, pofátlanul pozőr módon kacérkodni kezd a közönséggel", és tényleg, meg itt van kép, de most megyek aludni.

*Valójában nem testhezállóak, de így szól az idézet.

Szövetségbe forrt szabad köztársaságok

2008. június 13. 18:07 - címkék és kategóriák: Zene - 7 komment

Mivel szeretem a különös feldolgozásokat, most küldte a férjem ezt a videót, amelyben sapkás huligánok reggae-stílusban abúzálják a szovjet himnuszt. (Azon generáció kedvéért, amelyik esetleg nem tanulta iskolában az eredetit, összehasonlításéppen itt van az is.)

Over the bridge we go (looking for love)

2008. június 8. 15:03 - címkék és kategóriák: Nyafogás Zene - 2 komment

Valamit tenni kell, mert egyszer meg fogják unni a főnökeim, a barátaim és egyéb szeretteim, hogy arra várjanak, mikor kegyeskedem végre ráérni és foglalkozni velük. És egyszercsak majd már egyáltalán nem fognak elhívni inni/moziba/vendégségbe, és nem fognak megkérni, hogy írjak a blogjukba, és nem fognak remek és érdekes témákat adni tudományos cikkekhez, amik megjelenhetnének, csak meg kéne írnom, és nem fognak kölcsönadni könyveket, zenéket és nem fognak filmeket javasolni, amiket, úgy tűnik, sose nézek meg/írok meg/olvasok el/adok vissza, és magányos, kövér, alkoholista öregasszony leszek két bolhás macskával, akikkel kölcsönösen gyűlöljük egymást és engem.


Az is például hetekbe telt, mire egyáltalán betettem a lejátszóba az L.-től kapott Tori Amos-lemezt, és mindjárt az egyik kedvenc Velvet underground-számom feldolgozásával kezdődik (lásd fent)(de azért mégiscsak az eredeti Lou Reed az igazi), emellett meglepő módon szerepel rajta a Why I don't like Mondays, aminek én eddig csak a(z egyébként klassz) ska-verzióját ismertem.

I love to go fast, I love Egyptian kings

2008. június 4. 22:09 - címkék és kategóriák: Utazás Kultúra Vásárlás Emberek Kaja Zene - 15 komment

Mivel a múltkor megígértem. Mezítláb mászkálni a lakásban, meg odakint is, akár forró betonon, hidakon átmenni különösen jó, ahogy érzed a tapladdal, hogy mozog a híd. Szeretem, amikor iszonyúan forgalmas a város és egy mozdulatlan pont tudok lenni a káosz közepén. Rengetegszer egymás után meghallgatni ugyanazt a számot, rengetegszer megnézni ugyanazt a filmet, és kritikátlan módon darálni egymás után a sorozatrészeket. Szeretem, hogy egy csomó dalszöveget és verset tudok kívülről, bármilyen haszontalan tudás is ez. Szeretek tudni dolgokat és eligazodni az életben, nagyon szeretem, hogy minden helyzetben feltalálom magam, persze, előtte mindig tökéletesen meg vagyok győződve ennek az ellenkezőjéről.

Szeretem azt a fajta összhangot, amikor egy beszélgetésben teljesen értem, mire gondol a másik, és ő is érti, mit beszélek én, vagy amikor még ki sem gondolta, mit fog mondani, de én már tudom. Meg azokat a beszélgetéseket új ismerősökkel, amikor rájöttök a közös pontokra, a "jé-nekem-is-pont-ez-a-kedvenc-Hitchcock-filmem"-jelenséget, megnyugtató. Szeretek a sokoldalú lány lenni, sokféle, nehezen összeegyeztethető dolgot csinálni egyszerre, és azon hisztizni, hogy hogyan férnek meg ezek az életemben. Imádok felébredni korán, amikor nem kell felkelnem, és annyiszor visszaaludni, ahányszor akarok, szeretek délután egykor felkelni és négykor még pizsamában és kávéval ülni az internet előtt. Szeretek sétálni a Városban, egyedül, vagy néha mással, nagyon szeretem a kényelmes cipőket, az eső utáni időt, a furcsa fényeket, a nagy, félelmetes viharokat dörgéssel, villámlással, jégesővel. Szeretek beülni kávézni, a frissen őrölt kávé illatát, a brownie-t, a nagy, egészségesnek-látszó szendvicseket, a baklavát, a red curry-t, a créme brulée-t. Szeretek kiülni sörözni, a csapolt Leffé-t, a mojitot, a frissen préselt narancslevet, a fagylaltkelyheket, az őszibarackot. Szeretem a durva ízeket, a zellert, az olajbogyót, a nagyon csípőset. Szeretek moziba menni, popcorn-t enni és műanyag kóláspohárból inni szívószállal. Meg üvegből inni a bacardi breezert, dobozból inni a tejet, kézzel enni bármit, és take-away kávéspohárral szaladgálni a városban. Imádok napozni, szeretem, amikor csúnya, fehér csíkot hagy rajtam a bikinifelső pántja. Szeretek vonaton utazni, és azt a pillanatot, amikor felszálláskor a repülő kereke elválik a kifutópályától.

Imádom a macskakölyköket, mert cukik, és a felnőtt macskákat, mert független jellemek. Szeretem regényhősnőnek képzelni magam, általában sikerül. Szeretek hülyeségeken röhögni a férjemmel, és azt, amikor este ő már aludna, de én még mindig beszélek hozzá. Szeretek táncolni, szeretem a tequilát, a vállat szabadon hagyó trikókat, a hosszú nyakláncokat és színes selyemsálakat, bár azokat sosem hordom. Szeretem a feliratos pólókat, a nagy táskákat, a hosszú szoknyákat, a Lancome szemfestékeket, bár évente egyszer festem ki magam. Szeretek felpróbálgatni ruhákat, amiket aztán sosem veszek meg, ebben a csúcstartó egyszer Párizsban egy méregdrága rózsaszín Chanel estélyi. 

Szeretem a babonákat és szertartásokat, mert megadják azt az illúziót, hogy képes vagy befolyásolni a világ menetét. Szeretek pszichoterápiás könyveket olvasni és pszichoterápiára járni, mert megadják azt az illúziót, hogy képes vagy befolyásolni a saját sorsodat, amit messzemenőkig el is hiszek. Titkon nagyon szeretem a munkámat, a munkahelyemet és a kollégáim többségét, bár folyamatosan rinyálok. Szeretek a mindenféle barátaimmal lenni és különösen szeretem mixelni a különböző helyről ismerteket, persze, mindig félek, hogy rosszul sül el, de eddig még nem volt semmi katasztrófa. Szeretek selejtezni és mámorosan kidobálni régi, haszontalan, vagy akár hasznos tárgyakat, és megmagyarázhatatlanul ragaszkodni más haszontalan tárgyakhoz. Vagy megírni egy hosszú blogbejegyzést, és aztán kitörölni a francba, mert úgy döntök, á, ez mégsem fontos.

Szeretem az olyan zenéket, amikhez valami emlék vagy más "jelentőség" fűződik, egyedül koncertekre járni, egyedül moziba menni, egyedül beülni valahová, egyedül lenni otthon, egyedül utazni. Szeretem Sopront, Brennbergbányát, Koh Phanghant, néha Budapestet késő este vagy hajnalban, Camden Town-t, a piacokat, a csendet, szeretek felmenni magas helyekre és lenézni a városra, a hajókat, az antikváriumokat, mert mindegyikben van egy könyv, ami rád vár. Szeretek enni a fürdőkádban, és az extra tusfürdőket, nyáron például a mentolosakat. Nem, nem eszem meg az extra tusfürdőket, ez két külön mellékmondat. Szeretek idézeteket vagy utalásokat elrejteni a blogbejegyzéseimben vagy a címükben, amiket csak néhány ember ért, de az bizonyára jól szórakozik. Dennis Leary-t, Kőhalmi Zoltánt, Für Anikó hangját, Clive Owent, Bruce Willist, Angelina Jolie-t Lara Croft szerepében, Jodie Fostert a Kapcsolatban, Linda Hamiltont, Jordant a Scrubsból. Szerb Antalt, Marquezt, Paul Austert, Hoffmannt, mert épp annyira rugaszkodnak el a valóságtól, amennyire én. Neil Gaiman-t, bár ő jobban. Szeretem, hogy nincs objektív valóság, vagy "van, csak érdektelen", nagyon szeretem az embernek azt a képességét, hogy nemlétező történeteket, akár személyeket vagy egész világokat talál ki, az evolúció legjobb vívmánya. Tudom, hogy ez nem olyan vicces bejegyzés, mint az utálom-os, mivel nem annyira spontán, meg én egyébként is akkor írok jól, amikor dühös vagyok, valamint végig az az érzésem, hogy valóban fontos dolgokat felejtek ki, és két nap múlva majd eszembe jutnak olyanok, amiket hihetetlenül szeretek, de kifelejtettem.

Női énekesek, siklóernyő, hidak, internet, Firefly, Haagen Dazs-fagyi. Problémákat oldani meg. Lávaköves masszázs, olcsó dvd-k, sárga sötétítőfüggöny, lazacos nigiri, Takács Zsuzsa-versek.

Telling strangers personal things

2008. június 2. 20:24 - címkék és kategóriák: Zene - 5 komment

Szoknyában mentem dolgozni, felraktam a sötétítőfüggönyt helyettesítő pokrócot az ablakra, megint minden héten vasalni kell*, jeges tea-készítéssel kísérletezem, mezítláb járok a lakásban, van időpontom a pedikűröshöz, percek alatt elfogy egy karton ásványvíz, este hétkor még besüt a nap, reménykedve várom az időjárásjelentés által beígért záporok-zivatarokat, nem szárítom meg a hajamat hajmosás után. Női előadók a nyárról énekelnek rovatunkban pedig itt ez a leginkább talán szomorú Regina Spektor-szám. Van egyfajta szövege azért.


 

Summer in the city, I'm so lonely lonely lonely
So I went to a protest just to rub up against strangers
And I did feel like coming but I also felt like crying
It doesn't seem so worth it right now

*(az év többi részében sosem vasalok, de a nyári cuccaim majdnem mind lenvászon, gyűrődős, negyven fokban vasalni legjobb)

I say it's all right

2008. május 30. 19:32 - címkék és kategóriák: Vásárlás Munka Zene - 7 komment

Átmentem statisztikából, juhéj. Nem kéne ennek nagy jelentőséget tulajdonítani, hiszen csak egy egyhetes phd-kurzus volt az orvosi kutatásban leggyakrabban használt módszerekről, és most sem tudom, mi az a statisztika valójában. Két kreditpontot ért.
Csakhogy ezzel megvan a phd-hoz szükséges összes kreditpontom, és nem kell kurzusokra járnom soha, soha többé. Persze, a phd nehéz része nem a kurzusokra járás, hanem a cikkek megírása, a tézisek megírása és megvédése, amely utóbbiak terén egyelőre nem kifejezetten jeleskedem.
Nem baj, akkor is örülök. Vettem is örömömben egy leárazott narancssárga szoknyát.

De durva, hogy tetszett az embereknek az előző post, meg voltam róla győződve, hogy mindenki egyöntetűen és felháborodottan nekem fog esni, hogy megvédje az Emil Rulezt meg a kínai kaját. Nagyon érdekes.

Meg nyár is van, hallgassuk Nina Simone-tól a Here comes the sun-t, nagyon szeretem ezt a feldolgozást, sokkal jobb, mint az eredeti.


Totál turbó*

2008. május 21. 17:49 - címkék és kategóriák: Nyafogás Vásárlás Zene - 6 komment

Fáj a fejem nagyon-nagyon, pedig már sétáltam, ittam kávét, vásároltam könyveket, és bevettem többféle fejfájáscsillapítót, de még mindig. Az időjárás miatt van.

Állandóan rinyálok, hogy túl sok dolgom van, akkor vagy kevesebb dolgot kellene csinálnom, mondjuk nem kéne kutatnom, de kell, vagy nem kéne magánrendelnem, azt még el se kezdtem, vagy nem kéne pszichoterapeutaképzésre, pszichoterápiára és mozgásterápiás sajátélményre járnom, de ezeket szeretem, vagy nem kéne blogot írnom, de az jelentéktelenül kevés időt vesz igénybe (persze, nem tudom, le kéne mérni), vagy nem kéne sorozatokat nézni, de már azt is alig nézünk, vagy nem kéne aerobicoznom, nyernék mindjárt vagy heti két órát, vagy nem kéne emberekkel találkoznom / barátkoznom egyáltalán.

Ezt így mindig végiggondolom, és rájövök, hogy nincs olyan, amit abba tudnék/szeretnék hagyni, inkább valahogy jobban be kellene osztani az időmet vagy kevesebbet aludni vagy nagyobb teherbírásra tenni szert. Utoljára másfél éve sikerült abbahagynom így valamit, amikor is nem jártam tovább az Írókörbe, hosszú időre megkímélve ezzel a köztudatot irodalmi igenyességű tevékenységem papírra nyomtatott verzióitól.

Egyébként úgy látom magam körül, hogy a felnőttek nem fordítanak időt saját személyiségfejlődésükre, nem járnak el a barátaikkal és nem néznek sorozatokat, tehát valószínűleg a legtöbben ezeket a tevékenységeket húzzák ki a listájukról, de, most komolyan, valami hobbija hadd legyen már az embernek. De mondjátok meg a tutit. Te hogy osztod be az Idődet / az Életedet, kedves olvasó?

Mert azért ki kellene már valamit találni. Mert eredetileg mindegyik tevékenységet szeretem, és ezzel a túlhalmozással mindig sikerül eljutnom oda, hogy mindegyik, még a legjobb és legélvezetesebb is kötelességgé válik, és akkor neurotikus imperativizmus, nem azt mondom, hogy hétvégén szeretnék elmenni Blues Floor koncertre, hanem, hogy hétvégén még Blues Floor koncertre kell mennem, meg wellnessfürdőbe kell mennem, meg át kell ültetnem a virágokat, meg varratnom kell magamnak egy gyönyörű ruhát, meg meg kell néznem az Indy 4-et, és úgy is érzem, mintha az valami kötelesség lenne. Pedig eredetileg az úgy szólt, hogy szeretném átültetni a virágokat és alig várom már a koncertet és ti-tirittíí-títttiríí.

Apropó, menjetek Blues Floor koncertre, blues-rockot játszanak nagyon jól, pénteken lesznek a Picasso Pointban, megint a remek hangú női énekessel.

A gyönyörű ruhára visszatérve, az elmúlt napokat jobbára azzal töltöttem, hogy méteráru-boltokba jártam a Bordó Taft Nyomában, Ildikó ugyanis férjhez megy, és mi = a barátnői koszorúslányok / nyoszolyóasszonyok leszünk, egyforma ruhában, a többieknek persze már van egyforma bordó taftruhája, amit az én esküvőmön hasonló apropóból viseltek, csak nekem nincs, mert akkor rajtam fehér volt. Szóval gyalogoltam sokat a Nagykörúton a szakadó, szürke esőben, fekete cipőben, szürke nardágban, fekete-fehér esernyővel és piros kabátban a szürke épületek között, mint valami Sin City-illusztráció, de végül a 12-ik méteráruboltban volt hasonló. A méteráruboltokban egyébként (mérettől függetlenül mindegyikben) mindig három Néni dolgozik.

Meg még az van, hogy utálom Pestet, mert valamelyik nap tanúja voltam egy nagyon brutális házastársi verekedésnek a villamosmegállóban, egy másik napon meg nem tudtam aludni, mert a házban lakó valamelyik ittas, középkorú férfi majdnem egész éjszaka üvöltve ócsárolt valami büdös kurvát, feltételezem, élettársát, és egyébként is, nem normális, hogy ennyi ember él itt. A főváros irányába mutatott érzelmeim egyébként némi szezonalitást mutatnak, télen és nyáron gyűlölöm a Várost, tavasszal meg ősszel meg szeretem.

Jó, csapongok, tudjuk be a fejfájásnak. 

*Csak mert a múltkor azt mondta az L., hogy nem merek írni egy ilyen című bejegyzést, úgyhogy gondoltam, majd ha legközelebb maximumra tekerem a rinyálást, akkor jól megmutatom, hogy mennyire téved.

 

« Elejére | Újabbak | Régebbiek | Végére »

Keresés

Kiemelten

Yummie az isten! Majdnem.

Kapcs-ford

Isolde levelezik veletek néha

Jó ügy



Ide is írok néha

Mások

Utolsó kommentek

Kategóriák

Archívum

Egyéb