A történelem az, hogy 1978-ben, kb kéthónapos koromban Johnny Rotten összebalhézott a Sex Pistols többi részével, és megalapította a Public Image Ltd. nevű "poszt-punk" zenekart, az ő számukat fogjuk hallgatni most.
Rengeteget hallgattam a nyár során ezt a dalt, még koncerten is, csakhogy a dögös Nouvelle Vague előadásában, ami egy kicsit máshogy szól azért. Persze, tudtam, hogy feldolgozás, csak nem ismertem hozzá az eredetit, amíg a múlt héten meg nem hallottam a Libanoni keringő című, egyébként meglepően jó animációs dokumentumfilm zenéjeként.
Különben elképesztő, mennyire nincs kedvem blogot írni, sem mást. Hiába a téli depresszió nem válogat. Most pedig átmegyek az edzőterembe, hátha az és az sem fog segíteni.
I'm adaptable
I'm adaptable
I'm adaptable and I like my new role
Második mintavételi csoportunk egészségügyi dolgozókból tevődik össze. Így.
isolde: - Te milyen zenét szeretsz?
Vagány ápolónő: - Hű, sok mindent, főleg popzenét, ami vidám és amire táncolni lehet, imádok táncolni. De a sramlit azt utálom.
isolde: - Te milyen zenét szeretsz?
Vallásos ápolónő: - Én általában keresztény zenét hallgatok.
isolde: - Te milyen zenét szeretsz?
Csinos rezidenslány: - Általában rádiót hallgatok, Juventust vagy Danubiust, bár a disco-t utálom. U2, Sting, Ákos, ilyenek.
isolde: - Te milyen zenét szeretsz?
Klasszikus fehérköpenyes orvosnő: - Mindet. (kórlapokkal a kezében kimegy)
isolde: - Te milyen zenét szeretsz?
Niké, pszichiáternő: - Mint te, mindenfélét, nem tudom. Mindig mást mondok.
isolde: - Te milyen zenét szeretsz?
Rezidensem: - Húsz éves kor felett ez egy értelmetlen kérdés.
isolde: - Te milyen zenét szeretsz?
Kislány, pszichiáternő (kislányos mosoly): - A skandináv metált.
isolde: - Agyevős, templomgyújtós?
Kislány: - Nem, nem a death metal, inkább szimfonikus progresszív metál.
isolde: - Te milyen zenét szeretsz?
Kolléga: - Pink Floyd.
isolde (meglepetten néz, mert mindeddig azt hitte Kollégájáról, hogy elektronikuszene-rajongó)
Kolléga: - Mi? Ja, mondjak még? Rolling Stones.
Ezzel a kérdéssel fogom mostantól mintegy kutatási céllal random abúzálni környezetemet, reprezentatív eredményeimet pedig e helyen publikálom. Az első mintavételi csoport: bloggerszerű ifjak a presszóban. Így.
isolde: - Te milyen zenét szeretsz?
Bright: - Semmilyet, nem szeretem a zenét.
isolde: - Te milyen zenét szeretsz?
L.: - Én "a zenét" szeretem.
i: - Ennél kicsit bővebben?
L: - Ennyi.
i: - Mondjuk ezt kérdezi tőled az új ismerős lány a bulin, akkor mit mondasz. Nincs rajta melltartó.
L: - Az ugrálósat, gyere táncolni!
i: - Na, most komolyan.
L: - Úgy vagyok a zenével, mint Gombóc Artúr. Kerek csokoládé, lyukas csokoládé...
isolde: - Te milyen zenét szeretsz?
Suematra: - Amelyiket ismerem. Nem szeretem az új zenéket, csak ha már negyvenhétszer hallgattam. Illetve, azt el tudom mondani, mit nem szeretek, a jazzt meg az egyforma női énekeseket.
isolde: - Te milyen zenét szeretsz?
Brainoiz: - Bármit, amiben van torzított gitár.
Ha már itt tartunk, ez a kedvenc számom most az új Dido-albumról. Dido egyébként egy kicsit olyan nekem, mint Kundera, elsőre az összes műve meglehetősen egyformának tűnik, aztán többedszeri hallgatásra figyelek fel valami klassz szövegre vagy hogy jé, furulyaszóló, és a végén meg nem is értem, hogyan tarthattam ezeket a számokat hasonlónak.
A Grafton Street Dido apjáról szól, leginkább a haláláról, és azért vannak benne ír népzenére emlékeztető dallamok, mert a papa mindig ír zenét hallgatott és ír dalokat énekelt nekik esténként. Nagyon szép, hallgassuk.
Mesélek még, mi volt a héten, rengetegsok minden, aminek a 99%-a munka, amiről nem mesélhetek. Ez egyébként néha kár, mert a munkám az frusztráló, megterhelő, izgalmas, vicces és változatos, de több szempontból is helytelen lenne blogban írni róla, ez van. Mindenesetre mindig azt hittem, hogy már annyira fáradt vagyok, hogy több dolgot már nem fogok tudni csinálni, és akkor azért agyatlanul beszerveztem magamnak még több munkát, és aztán megcsináltam azokat, és most rém büszke vagyok magamra és kimeríthetetlen erőtartalékaimra, és csak kicsit hisztiztem. És pénteken még elmentem tai-chizni, aminek az izomlázat okozó verzióját nyomjuk, és aztán elmentem a tai-chi-s csapattal kínai étterembe, másnap meg házimunka, meg még elmentem edzőterembe, hátha attól elmúlik a tai-chi okozta izomláz, persze nem, de azért elmentem koncertre, ma meg dolgozom.
A kínai étterem, az fura volt, meg eleve az egész szitu, én alapvetően félénk, bizalmatlan vagyok és utálom a kínai kaját, úgyhogy tíz vadidegen emberrel kínaiba menni első hallásra nem az én programom, de képzeljétek el, a kínai kaja jó. Olyan helyen voltunk, ahol minden csak kínaiul volt kiírva, minden vendég kínai volt rajtunk kívül, a személyzet pedig csak kínaiul beszélt, úgyhogy a tolmácslányra bíztuk, hogy rendeljen nekünk ételeket, amiket aztán közös tálból ettünk pálcikával összevissza sorrendben. Nem győzöm hangsúlyozni, mennyire jó kaják voltak, kesudiós csirke, meg csípős, szójaszószos sült ételek, padlizsán, fafülgomba, és nyoma sem volt illatos-omlós csirkének meg édes-savanyúnak meg a kínainál megszokott furcsa állagú trutyinak, ami a hivatalos verzió szerint ugyan keményítő, de ki tudja. Klassz volt.
A koncertekre szintén alig akartam elmenni, lévén már este volt és sötét és kinek van kedve kimozdulni olyankor, de aztán erőt vettem magamon, és szerencsére. A Metrosection is jó volt, őket régóta ismerjük személyesen és cuki ugrabugráló tizenhétévesekből mostanra már egészen rockzenekar-formájuk lett. Ellenben My baby wants to eat your pussy-rajongó lettem kb. az első szám alatt, bár mondjuk engem bármikor simán meg lehet venni olyasmivel, ha rasztahajú piros bársony frakkos-cilinderes énekes pilótanapszemüvegben láncdohányozva vidám punk-glam-rock-dalokat énekel dögös csajjal, szobalánynak öltözött transzvesztitával meg drakula gróffal karöltve. Wow.
A koncert előtt feltette nekem egy új ismerős lány azt a kérdést, amire utoljára 17 éves koromban bírtam értelmes választ adni, de már egyáltalán nem tudom, mit kell mondani arra, hogy "te milyen zenét szeretsz?". Dehát ha egyszer fogalmam sincs, bár közben azért érzem, hogy hangzik az, hogy "sokfélét", nem jön le belőle, hogy most akkor a Petőfit hallgatom-e vagy a Juventust. De milyen zenét szeretek? Az utóbbi időben újak közül Goldfrappet, Portisheadet és Didot szereztem be, meg Ladytront, de abból nem jó az új album, megtetszett a Harcsa Veronika, a szigeten ska-koncertekre szeretek menni, a futógépen Faithless-t, Prodigy-t és Destinys Childot hallgatok, New York felé menet a repülőn Air France album ment ezerszer, szomorú zenének The Nationalt hallgatok, az utóbbi időben a legjobb koncertélményem az Arcade Fire volt, az örök régi kedvencem Bob Dylan, Joan Jett, a Yes, a Doors, Joni Mitchell és Nina Simone, a legjobb zene házimunkához ABBA vagy Skunk Anansie (a munka jellegétől függően), bulizni Madonnára szeretek, az örök kedvenc számaim Pink Floyd Wish you were here és Iggy Pop Passenger, idén nyáron Kid Rock új dala volt a kedvencem, mostanában meg ez , de a Guano Apes-féle verziót is szerettem, az eredeti Alphaville viszont gáz. Mindig van egy-egy aktuális dögöscsaj-popzene kedvencem, én az alakulásukkor szerettem a Spice Girlst és szerettem a TLC-t, de kortársat most nem tudnék mondani, Britney új slágere borzalmas. Legújabban felfedezett kedvencem egy főként transzvesztitákból álló német glam-punk zenekar. Még azt a béna választ sem adhatom, hogy "igényes popzenét", mert a Coldplayt pl. kifejezetten utálom, de azt se mondhatom, hogy "dallamos rockzenét", mert Björk abba hol fér bele. Pedig valójában semmi extra, átlag szokványos zenei ízlésem van. Valaki hozzáértő esetleg lenne kedves elárulni, hogy akkor arra a kérdésre, hogy milyen zenét szeretek, mit kell egy mondattal válaszolnom a fentiek alapján, nagyon hálás lennék, mert bosszant ez a tanácstalanság, köszönöm.
Egy komplett bolondokháza volt ma a munkahelyem, tébolyda, őrjintézet. Reggel odafelé menet keresztbefordult a villamossíneken egy busz, forgalmi akadályt képezve ezáltal, na akkor kellett volna visszafordulni. Nem baj, azért jó volt.
Csak ilyen ócska minőségű videót találtam és nincs kedvem tovább keresni, ez van. Különben meg milyen kár Beyoncé-ért, láttuk valami új klipjét egyik nap és hát jaj.
Lézengek itt az interneten, nem mentem thai-chizni, mert elkéstem volna és nem volt kedvem tizenöt perc késéssel érkezni, ezért inkább sértődötten visszafordultam. Elolvasom a piszkozatolt bejegyzéseimet, úgy döntök, törlöm őket, ehelyett véletlenül publikálom, hát jó, akkor legyen minden így, őrződjön a veszteségekről szóló, törlésre szánt blogbejegyzésem rss-feedekben örökre az utókornak. Vicces. Különben, ha még nem mondtam volna, utálom a freeblogon ezt az új feature-t, hogy külön fülön vannak a piszkozatok, iszonyú nehézkes és tök felesleges, csak mondom, én néha írok ezt-azt csak úgy magamnak, aztán kitörlöm, vagy nem, de nem akarom külön mappában tárolni.
Ezt a számot hallgatom mindeközben, egyszer yummie mixben volt és jó a csaj még mindig. Egyúttal kipróbáljuk a freeblogos zenegombot.
Kéne vasalni is, különben meg szomorú vagyok, de nem rossz most annak lenni, legyen így. Előbb vagy utóbb aztán úgyis 31 éves leszek és egy jobb év jön és hosszabbodnak a nappalok és mindenféle terveket fogok megvalósítani meg új kalandokba keveredek, az Idő a barátom vagy a szövetségesem vagy micsoda.
Fáradt vagyok, sok dolgom van, hisztizek. Gary Moore is túl fáradt, de legalább írt róla egy vidám dalt, hallgassuk.
A vak Richard Burnett 1913-ban írta a számot, majd később csomó más folkénekes, például Bob Dylan vagy Jerry Garcia is játszotta. Valamint az O Brother, Where Art Thou? c. Coen-filmben a Soggy Bottom Boys nevű, három fehér fegyencből és egy néger gitárosból* álló ad hoc zenekar. Itt az utóbbi, inkább vicces verzió:
*A gitáros, Tommy Johnson amúgy most adta el a lelkét az ördögnek:
McGill:
- What'd the devil give you for your soul, Tommy?
Tommy: -
Well, he taught me to play this here guitar real good.
Delmar:
- Oh son, for that you sold your everlasting soul?
Tommy:
- Well, I wasn't usin' it.
Jó, elmagyarázom kicsit ezt a számot. Az And the band played waltzing Matilda c. szám egy háborúellenes folkdal, Eric Bogle írta, June Tabor futtatta be, de mások is feldolgozták azóta. Az első világháborúban részt vevő ausztrál katonákról szól, illetve a Suvla Bay partraszállásról, bár ott a valóságban britek szálltak partra az internet szerint, de ebbe ne is menjünk bele, mert csak kiderül, hogy fogalmam sincs a történelemről. A lényeg, hogy a dalban szereplő "Waltzing Matilda" az egy másik dal, az ausztrálok legkedvencebb folkdala és egyes források szerint nemhivatalos himnusza is egyben. Érdeklődők kedvéért itt van például. A "to waltz Matilda" kifejezés kb. azt jelenti, hogy az összes cuccod pokrócba tekerve a hátadon és azzal járni a vidéket, tágabban hátizsákkal csavarogni. A Waltzing Matilda dallamát indulónak is játszották az I. vh-ban, illetve egy nem-háborús trivia: Pratchett egyik Korongvilág-regénye, The Last Continent című egy Ausztrália-szerű kis földrészen játszódik és a könyvben kissé parodizálva megtörténnek a dalban szereplő események (ti. hogy egy csavargó csávó megpróbál lenyúlni valami birkát, de végül őt dobják a tóba, kb ennyit értettem belőle).
Visszatérve, a June Tabor-dal az egyik régi kedvenc számom, és egy ausztrál srácról szól, aki sokat csavarog, aztán besorozzák, közben szól a waltzing Matilda c. dal, elmegy a háborúba a törökökkel harcolni, ott levágja a lábát a gránát, no more waltzing Matilda for me, hazamegy, és nem érti, minek vonulnak fel évente a veteránok, amikor a háború nem dicső, hanem szenvedés. Tudom kívülről a szöveget és ezt szoktam énekelni magamban a megállóban, amikor hideg van és nem jön a villamos/busz, ugyanis ez egy elég hosszú szám, ezért a végére majdnem mindig megérkezik még a ritkán járó jármű is. Beteszem a szöveget a tovább után.
Na, máris jobb kedvem lett.
I am the passenger
And I ride and I ride
I ride through the city's backside
I see the stars come out of the sky
Yeah, they're bright in a hollow sky
You know it looks so good tonight
Október a tudatos zenehallgatás hónapja rovatunkban hallgassuk a Depeche Mode: Enjoy the silence c. számát Tori Amos előadásában. A Depeche az egyik olyan zenekar, amit bármennyire is próbálkoztam, sosem sikerült megszeretnem, lepergett rólam a kortársnyomás, az énekes fickó hangját nem szeretem. A számaik ellenben többnyire jók, hálistennek egy csomót feldolgozott valaki. Ez például Tori Amos Strange little girls c. albumáról való, amit az L. adott kölcsön, és aminek a borítójához Neil Gaiman írt tizenkét kis történetet (tizenkét furcsa lányról). Itt lehet őket megnézni/elolvasni, szerintem nagyon jók. Most ezt a számot repeatelem valamiért.
Itt az eredeti is a rend kedvéért.
Van ez a szimpatikus kezdeményezés az interneten (via alie), bár fogalmam sincs, kik ezek a srácok, de kénytelen vagyok támogatni*, hogy október legyen a tudatos zenehallgatás hónapja. Mert a zene sokkal jobb annál, hogy max háttérzajnak használjuk valamelyik kereskedelmi rádióadót. Szóval ha esetleg eddig valami folytán nem tettük volna, akkor most októberben hallgassunk meg minden nap legalább egy számot úgy, hogy tudjuk, hogy az előadó, figyeljünk oda a zenére és a szövegre... tudjátok, ahogy az ember zenét hallgat. (*Velük ellentétben én funky-t ugyan nem akarom kitörölni a kollektív tudattalanból, akkor inkább a Boney M-et, ha már választani lehet.)
Például hallgassunk Patti Smith-t. Bruce Springsteennel együtt írták ezt a számot, amikor (kb.) 1978-ban ugyanabban a stúdióban vették fel az albumjaikat. Helyesebben Springsteen magának írta, de mégse tetszett neki, ezért "nekiadta" Patti Smithnek, aki átírta és végül az ő albumán jelent meg, de azért Springsteen is elő szokta adni koncerteken. Meg még egy csomóan eljátszották azóta, de mi az eredetit szeretjük.
