Itt az ideje, hogy valami rendes zenét is hallgassunk, például ahogy Patti Smith The Doors-t énekel. Still one place to go. Patti Smith-től egyébként a Smells like teen spirit a legjobb cover, de az már volt.
Az van, hogy Veronica Marsot nézünk újra és a második évad soundtrackjén nosztalgiázom most, szanaszét hallgattam pár évvel ezelőtt, Hollandiában, meg aztán Bécsben, amikor magányosan egyedül szomorkodtam egy hétig egy fűtetlen, rideg, teljesen üres, szürke szobában egy kihalt épületben és odakint üvöltött a szél és nem volt pulóverem és nem volt pénzem és nem volt internet és az egyetlen dolog, ami az otthonomra emlékeztetett, a VM 2. évad soundtrackje volt. Hallgassuk a kedvenc vidám számomat, The Faders nevű kiscsajoktól.
Legyen zene is. The National, akkor volt ez sokáig a kedvenc számom, amikor Hollandiában agyakat szeleteltem és egyedül laktam és a barátaim voltak a szavak és két napon múlt, hogy nem tudtam elmenni koncertre, és most meg véletlenül elém került az interneten.
Bár remélem, vasárnap délben mindenki (aki megteheti) (mert otthon van) szépen ebédel a családjával, nem pedig blogokba kopizott youtube-videókon hallgat zenét, ha mégis erre vetemednénk, akkor Dance with me.
A dal eredetileg The Lords of The New Church nevű punk (?) zenekar szerzeménye és eredetiben se rossz... leginkább vicces. A francia csajok feldolgozásában meg ugyanolyan, mint bármelyik másik Nouvelle Vague-szám, ez a videó viszont helyes hozzá. A jelenet a Bande á part c. Godard-filmből való.
Valamint asszem szünetet kell tartanom a blogolásban, mert hirtelen megelégeltem. Ilyen van, átlag évente kétszer. Aktuálisan éppen azt elégeltem meg, hogy valódi emberek a valódi világban a blogomhoz viszonyulnak helyettem. Hogy a barátnőim lecsesznek, mert a blogomból nem derül ki, hogy hogy vagyok. Hogy a férjem esténként rákérdez, hogy olvasta a blogomban ezt vagy azt, és mire írtam, mi van mögötte. És mindenféle emberek mindenfélét látnak soraim mögött/között/benne, és egy szavam sem lehet, mert a blogolásnak ez része, sőt, lényege, és aki suszternek áll, ne csodálkozzon a kaptafánál. Mindig is így volt és így is lesz. De most egy kicsit valamiért azt akarom, hogy az életemben valóságosan szereplő emberek hozzám viszonyuljanak, és engem mentalizáljanak, ne a blogbejegyzéseimet. Ez csak egy hely, ahol néha írok arról, ami az eszembe jut, és nem, nem fogok magyarázkodni amiatt, amit leírok vagy ami az eszembe jut, de én egy ember vagyok, én, én, én, nem az isolde.hu.
Egy pár napig szokott nálam tartani az ilyesmi, nem kell pánikba esni.
Ez a szám jutott eszembe, egyszer nagyon régen Agnusnál hallottam és akkor megszerettem. Jó szomorú, dehát február van, mit lehet tenni.
Mellesleg írom három napja, hogy mivel töltöm az Időmet, kis feljegyzéseim igen érdekes mintázatokat mutatnak és sajnálatosan kevés reményre adnak okot. Előzetes eredményeim ugyanis cáfolják azt a hipotézist, hogy említésre méltó időt töltök haszontalan dolgokkal, mint rinyálás, netezés, munkahelyi pletyka*, egyéb tetszőleges pótcselekvés. Három nap után talán korai lenne messzemenő következtetéseket levonni, de sajnos ha nem én osztom be rosszul az Időmet, hanem képességeimhez és körülményeimhez képest elég jól kihasználom azt, sőt neurotikus teljesítménygátlásom sincs épp, akkor nem fogok tudni érdemben változtatni a helyzeten. És akkor ugyanez lesz, mint eddig, mindig mindenről azt fogom érezni, hogy csak hirtelenjében összetákoltam, és én utálom ezt érezni. Ó, de kár lenne. Bárcsak kiderülne, hogy legalább részben én vagyok a hibás, hogy egy lógós, munkakerülő, internetfüggő, pletykás nyafogó vagyok, és akkor elmehetnék a problémámmal életmódtanácsadóhoz, reikimesterhez, pszichiáterhez, vagy amihez épp kedvem szottyan.
Azért kaptam néhány jól használhatónak tűnő tanácsot, ki is próbálok mindent, hisz a Cél halál, az Élet küzdelem, s a blogger célja e küzdés maga. Majd elmondom, melyik hogyan vált be, ám borítékolhatjuk, hogy ez a projekt olyan lesz, mint azok a filmek, amikor már az elején lehet tudni, hogy a szimpatikus és bátor főhős mintegy 90-120 perc leforgása alatt fog dicső és hősies harcban csúfosan elbukni a perzsa túlerővel / a feka sztárbokszolóval / a skót felkelőket leverő angol csapatokkal szemben.
Be is teszem ezt a számot.
Well, this is how it works:
You're young until you're not.
You love until you don't.
You try until you can't.
*Bizonyos mennyiségű csacsogás a kollégákkal szükséges és adaptív, ezt egyébként anno ebben a könyvben is olvastam, de most meg még tapasztalom is, amennyiben előnyös irányba mozdítja az esetleg megcibálódott csoportdinamikát, ami klassz.
A szakvizsgáról meg eszembe jutott, amikor itthon tanultam rá all day every day és kikapcsolódásképpen táncoltam a konyhában a szembeszomszédok legnagyobb örömére. Kedvenc konyhábantáncolós számom alább, Texas featuring Method Man & The RZA. Mi van mostanában a Texas-szal, létezik még?
Ó, tudom már, mi kell nekem ide, szomorú női énekesek. Az Ain't No Sunshine eredetileg Bill Withers szerzeménye (és persze eredetileg "she's gone") és nagyjából mindenki feldolgozta már, de tényleg száznál többen. A 2PAC & DMX verzió is jó, de ez most Eva Cassidy.
Legyen zene is év elején, mégpedig ez, mert, csak.
Voltam ma kongresszuson, mert kellett már egy kis változatosság a munkából, meg mert megneszeltem, hogy a résztvevők kapnak ajándékba egy könyvet, amire kíváncsi vagyok. Számtalan, a mindennapi betegellátás során nélkülözhetetlen dolgot tanultam, például hogy George Washington tulajdonképpen azért halt meg, mert lovaglás közben megfázott, amelyet a korabeli orvosok a korabeli viszonyoknak megfelelően kezeltek, azaz eret vágtak rajta egy csomószor, egészen addig, amíg bele nem halt a vérveszteségbe. Valamint, hogy Peter Green, a Fleetwood Mac alapító tagja skizofréniában szenved és élete egy szakaszában csavargóként élt, majd sírásóként dolgozott, illetve elektrokonvulzív terápiával kezelték a korabeli orvosok, de ma már jól van és ismét koncertezik. Sőt, bele is hallgattunk a korabeli gitárjátékába (38. a Rolling Stone magazin "a világ száz legjobb gitárosa"-listáján), ami ugyan szerintem még mindig fura egy kongresszuson, de ez a szám megtetszett. Bezzeg akkoriban még igazi zenét játszottak igazi zenészek, ugye-ugye. Senkiháziak kezében van a popszakma.
Kimosta az agyamat ez a mozgásterápiás hétvége jól, de nincs kedvem most erről mesélni.
Nemrégiben viszont észrevettem, hogy a 21. században élek és az intercity vonatokon van konnektor, és az ember bedughatja a laptopját, és ezért a laptopomon lévő zenéket hallgattam, Lou Reedet például, aki klassz, és sose unom meg, hallgassuk.
A Walk on the wild side-ot különben csomóan feldolgozták már, a legdurvább mind közül a Gerty Molzen nevű nénié. Gerty német színésznő, és 1985-ben, nagymamakorában állt elő a saját verziójával, én pedig, isten látja lelkemet, nagy rajongója vagyok a bizarr covereknek, de ezt képtelen voltam végighallgatni.
Szóval Lou Reed.
Ezt meg imádom, plusz a videó is mennyire cuki. Mai slágerek rockabilly stílusban, rögtön rajongó lettem. Via Anngel.
Mindenféle szociális eseményen vettem részt, pénteken elmentünk a kocsmába, ahol eleinte kicsit unatkoztam, mert a férjem meg Charles megbabonázva nézték a tévében a Repülő tőrök klánját, a társaságunkban lévő két pszichiáter pedig éhes zombik módjára a pizzám maradékát marcangolta, de aztán minden jóra fordult. Legjobban szeretem az élet nagy kérdéseit vitatni sör mellett, ezúttal felbukkant a Lány, Aki Megkérdezte, Milyen Zenét Szeretek, és egyszer csak azt vettem észre, hogy azon vitatkozunk, vajon mindig ugyanaz vagy-e, vagy a környezet formál, én a környezetnek vagyok a híve, az leszel, ahová tesznek, és az emberek, akikkel találkozol, megváltoztatnak, őszerinte pedig az ember mindig ugyanaz, csak a helyzetek változnak. Végül úgy nagyjából kiegyeztünk abban, hogy gén-környezet interakció, és elmentünk táncolni az új Cha-cha-chába, ami rossz volt, és különféle elméletek születtek arról, hogy miért is rossz. Én arra esküszöm, hogy egyszerűen rossz a csí, Charles szerint "it doesn't have a good vibe", Niké ragaszkodott hozzá, hogy csupán a zene rossz, Kolléga szerint meg tök jó a hely és csak az a bajunk, hogy túl sok nő van és kevés pasi és azok is buta arcot vágnak. Oké, öreg vagyok és rugalmatlan, de nem úgy képzelek el egy szórakozóhelyet, hogy rossz zenére, buta arcú pasik és unatkozó nők között ugrálok lehangoló retró-szocialista környezetben a Déli pályaudvaron.
Szombaton délelőtt beöltöztem dark kutatónőnek (vörös ékkő, fekete körömlakk, fekete gyöngyékszerek, szürke nardágkosztüm), és elmentem az Egyetemre, ahol ünnepélyes kézfogást követően ideadtak egy bordó bársonyba kötött, archaikus betűtípussal készült iratot (PhD) és azt mondta a doktori iskola elnöke, hogy mostantól használhatjuk "a szellem fegyverét". Úgyhogy rettegjetek, bármit is értett ezalatt. Hangulatos volt különben, nagy zászlók, sötétkék bársonyköpönyegbe öltözött, szakállas professzorok tányérnyi aranyláncokkal nyakukban, köztársasági elnök, meg fotósnak öltözött biztonsági személyzet, régen láttam ennyi fényképészt diszkréten a zakójuk hajtókájába beszélni.
Maradva a jelmezes vonulatnál, este beöltöztem dark varázslónőnek (vörös ékkő, fekete körömlakk, fekete gyöngyékszerek, fekete hosszú szexi ruha ezüst pókokkal, loboncos vörös paróka), és elmentem a Luciáékhoz, ahol ünnepélyes köszöntést követően ideadtak egy pohár véres agyat, és azt mondta a Pratchett-féle patkányhalálnak öltözött fiatalember, hogy "nyí". Úgyhogy rettegjetek, bármit is értett ezalatt. Hangulatos volt különben, koponyák, fekete kartonból kivágott okkult és fallikus (?) jelképek, természeti katasztrófának öltözött hölgyek döglött rókával nyakukban, meg Lady Gaga, meg a stricim férjem neonzöld pimp daddy-cuccban, régen láttam ennyi dögös boszorkát, vámpírt, pillangót és egyéb éjjeli teremtményt egy rakáson.
És régen hallottam ennyi kilencvenes évek-popslágert, talán még magukban a kilencvenes években sem, thx to alie. Képzeljük el akkor az éjszaka fent említett sötét teremtményeit, ahogy lelkesen nyomják a Macarena-dance-t. Igen, ezt. Igen, tudom.
Akkor itt a vidám hétfői szám. A dalt eredetileg Bob Geldof írta és adta elő The Boomtown Rats nevű zenekarával 1979-ben, különben egész jó az eredeti is, itt van. Az ötletet egy korabeli eset adta, amikor is a 16 éves Brenda Ann Spencer lelőtt egy csomó embert egy iskolában, köztük gyerekeket és az igazgatót mindenféle ok nélkül, és tettét csupán annyival magyarázta, hogy "I don't like Mondays". Még a börtönben van azóta is.
A dalt feldolgozta Tori Amos, nem rossz az se, de amolyan Tori Amos-osan szenvedős, valamint a Guadalajara nevű osztrák ska-zenekar, akiket húgom talált egyszer véletlenül, nagyon helyesek. A ska-változat következik, mert az vidám, meg szerintem ehhez a számhoz illik ez a stílus. The silicon chip inside her head gets switched to overload.
Lesz egyébként Regina Spektor koncert Bécsben, decemberben, menjetek. Még szerencse, hogy Pesten nem lesz, különben a végén még sajnálnom kéne, hogy nem leszek itthon.
Emlékeztetőül, ő. Van azóta új albuma is, de azt nem szeretem annyira, úgyhogy nem arról teszek be videót, hanem ezt a régit.
