Két Alexandra, meg fekete bárányok

Úgy volt, hogy ma este hét körül már a Sopronba tartó IC-n olvasom a Remembering over the short term: the case against the standard model című tudományos cikket és a Shape-magazin októberi számát felváltva, ehelyett az egyik Alexandra könyvesboltban bóklásztam, amit nem is szeretek, de meg tudom magyarázni. Több, látszatra egymástól független esemény eredőjeként kerültem oda ugyanis, és ezek közül csak az egyik, hogy reményem sem volt már elérni a Sopronba tartó ma esti utolsó vonatot.

Az egyik alapvető motívum, hogy fogyókúrázom, ellenben rémisztően keveset keresek még mindig, és most az a szomorú helyzet állt elő, hogy szeretnék már valamit sportolni, de nincs pénzem fitnessbérletre. Ezért azt találtam ki, hogy fitnessdvd-t fogok venni, hosszas mérlegelés után a Béres Alexandra mellett döntöttem, mivel Norbi az idegeimre megy, Rubint Réka az idegeimre meg, Bíró Ica meg nemkülönben, és megpróbálok otthon tornázni rá, ha már futni nem tudok. Persze eddig egy DM-ben vagy intersparban sem találtam Béres Alexandrát, csak a Norbicsaládot mindenütt.

A másik alapvető motívum, hogy fogyókúrázom (igen, ilyenkor nem tudok ettől elszakadni, bocs), és a héten már fogytam két kilót, komolyan, ma reggel 68 voltam a 70 helyett, és a Marcsi nővér is megjegyezte, hogy vékonyodott a derekam. Valamint megkaptam szánalmas fizetésemet tegnap, és mint az köztudott, ilyenkor Tárgyak vásárlásával kell megjutalmazni a hős, bátor diétázót, magunkat. A tárgyak esetünkben ruhák vagy könyvek lehetnek, de ruhát hülyeség venni, amikor az ember még azt se tudja, jövő héten harmincnyolcas lesz-e a mérete vagy negyvenkettes, szóval marad a könyv. Tegnap ügyeltem, ezért nem tudtam boltba menni, úgyhogy csak az antikvárium.hu-ról rendeltem Sztrugackijt 750 forint értékben, de ma délelőtt már tettem egy kört a szomszédos Alexandrában, csak végül nem tudtam dönteni vagy hat könyv között, így visszaraktam mindet.

A vonat lekésése és a könyvvásárlás már egymástól elválaszthatatlan, ugyanis. Meghívtak a JAK Filozófiai és Irodalmi napok Könyvkritika a weben nevű kerekasztalába (kerekasztalára?), az olvasónaplóm miatt, ami még csak nem is könyvkritika, ezért örültem és megtiszteltetés, még ki is sminkeltem magam, mert megcsípte az arcomat egy szúnyog ügyeletben (vagyis, remélem, csak szúnyog volt és nem valami rondább). A vita, az nagyon érdekes volt, és érdekes emberekkel találkoztam, és még bele is beszéltem néha, bár mit sem értek hozzá, de ha már ott voltam, nem ülhettem csöndben. Azért számos értelmes dologról esett szó, de persze én nem ezekről akarok beszélni, hanem arról, hogyan hullottak porrá egykori irodalomsznobizmusom utolsó morzsái, ha léteztek még egyáltalán. Szóba jött ugyanis, hogy én, annak ellenére, hogy nem írok kritikát, csak olvasónaplót, mégis többször belinkeltem "igazi" irodalomkritikákat is, ráadásul egy alkalommal azzal a megjegyzéssel, hogy nem bírtam őket végigolvasni, ami igaz. Elmeséltem, hogy azért nem bírtam, mert az irodalomkritika az egy külön tudományág, amelynek professzionális nyelvezetét csupán annak művelői értik, de én nem mindig. Ez engem mondjuk nem zavar, és eddig azt hittem, az irodalomkritikusokat se zavarja annyira, hanem jól elvannak magukban, de tévednem kellett sajnos. Utolsó felszólalóként (ráadásul annyira utolsóként, hogy már nem is reagálhattam rá az idő rövidsége miatt) jelentkezett egy irodalmárkülsejű úr a közönség soraiból, és sajnálatát fejezte ki irányomban, miszerint elkeserítő, hogy olyasvalaki vetemedik holmi könyvismertetők írására, aki nem követi figyelemmel a kritikát, és ennek ellenére veszi a bátorságot és szövegeket alkot könyvekről, sőt, mi több, szerinte elkeserítő, hogy olyasvalaki, aki nem olvas könyvkritikát, egyáltalán könyveket olvas. Hogy olyasvalaki (én) olvas könyveket, aki nem olvas könyvkritikát. Esküszöm, ezt mondta.* Hozzászólásában még kitért arra, hogy bizonyos külföldi írók ugye úgynevezett blogot írnak a neten, és a Coelho még home videókat is fölrak, a magyar írók meg elefántcsonttornyaikban elitizálódnak többnyire, és ezen nem is kell változtatni, ez így van jól, az Olvasók utálásának szép hagyománya van a magyar irodalomban, Kosztolányi is utálta őket, Ady nemkülönben, Babits pedig egyenesen versbe is foglalja, hogy gyűlöllek, távol légy, alacsony tömeg. Sokat hallottam már arról régebben, hogy bizonyos magyar írók-irodalmárok részéről sikk az olvasót, mint olyat alacsonyabbrendű létformának tekinteni, akivel nem folytatunk párbeszédet, maximum az elefántcsonttoronyból kihajolva bottal piszkáljuk meg olykor-olykor messziről, hogy él-e még vagy megdöglött, de ez azért így bele az arcomba meglepett kissé. El is határoztam hazafelé a metrón duzzogva, hogy megálljatok csak, majd jól beleírom én ezt a blogomba, és soha nem is olvasok kortárs magyar irodalmat többé.

Az események azonban váratlan fordulatot vettek, amikor rájöttem, hogy a rendezvény egyórás csúszása miatt már nem érem el a Sopronba tartó vonatot, az Alexandra viszont még nyitva van, így megvehetem a délelőtt kinézett könyvek egyikét. És akkor briliáns ötletem támadt, és úgy döntöttem, bosszúból mégis inkább kortárs magyar irodalmat fogok olvasni, ott lapozgatom majd az ÉS-t-sosem-lapozott, kapanyéltől-kérges kezeimmel, és habozom össze a fürdőkádban a Kókuszos-risztejes vadiúj habfürdőm habjával, és hordozom majd a retikülömben a zsírszegény joghurt meg a Shape-magazin között a kortárs magyar szépirodalmat a kék metrón reggelente, és aztán majd jól írok róla a kis blogomba, muhahaha. Így épp a megfelelő lélektani pillanatban került a látóterembe Esterházy Péter: Javított kiadás című könyvének 50% leárazott példánya, míg végül a kosárban végezte illusztris társaságban. Konkrétan Christopher Moore: Mocskos meló c. regénye és Béres Alexandra: Vitalitás - Zsírégető gimnasztika című dvd-je között, szóval helyreállt a világ rendje.

Most már csak az a dilemma, hogy mit csináljak ma este, nincs itthon ugyanis a férjem. Nézzem meg még egyszer az IT Crowd első évadot, vagy nézzem meg a Black Sheep c. filmremeket (a birkás zombihorror-paródia), vagy tornásszak az Alexandrára, vagy olvassam az Esterházyt.
Esetleg tegyem be az IT Crowdot és közben olvassam a Christopher Moore-t, vagy vegyek egy kókuszos-rizstejes fürdőt és olvassam a fürdőkádban a Remembering over the short term c. cikket, neadjisten tegyem be a Béres Alexandra-dvd-t és közben olvassam az Esterházyt.

*Helyreigazítás: a kommentekből kiderül, hogy félreértettem, és nem is ezt mondta, hanem épp az ellenkezőjét. Ez esetben elnézést kérek, amiért indokolatlanul duzzogtam. (Azért ez nagyon érdekes, hogy amikor azt mondta, "szégyen és elkeserítő", hogy nem olvasok kritikát, nekem teljesen egyértelmű volt, hogy énnekem kell magamat szégyelleni, teljesen belefért a világképembe, hogy ez számomra a kínos.) (Akkor... most visszavihetem a boltba az Esterházy-t?)

Hálóing, spárgakrémleves, állandóság

Elkezdődött a mozgáscsoportom, tegnap volt az első a nyári szünet után, jó volt nagyon, szeretek oda járni. Este tizenegykor értem haza és szomorú megdöbbenéssel konstatáltam, hogy a férjem nincs otthon, mert dolgozik, valamint, hogy semmi kaja nincs otthon, mivel nem volt pénzem venni, és reménykedtem, hogy a férjem majd vesz, csak nem számoltam azzal, hogy előbb érek haza, mint ő.
És hideg is volt nagyon.
Egyébként nekem általában semmi érzékem a hálóruhákhoz, szingli koromban ugyan még néha próbálkoztam, az ember nézzen ki dögösen akkor is, amikor álmából ébresztik, sőt, amikor fel sem ébresztik, de engem a csipke szúr, a hálóing a nyakamba tekeredik, a selyemben megizzadok, a szaténágynemű kettő fordulás után leesik a földre, szóval a lényeg, hogy feladtam és beláttam, hogy én csak nyúlott pamut pizsamaalsó - nyúlott pántos pamuttrikó kombinációban vagyok képes aludni, és egyébként is, az, aki szép, az reggel is szép, éjszaka meg nem nézegetni kell. Tegnap viszont a hidegre való tekintettel sikerült egészen trendin felöltöznöm, egy lenge, hosszú, fekete pizsamanadrágba, ami fölött csipkés, fekete, térd alattig érő, pántos hálóinget viseltem, rajta pedig derékig sem érő, rövid, cipzáras pulcsit. Meg piros papucs, úgyhogy megítélésem szerint egész vagányul néztem ki éjfélkor a konyhában, miközben megfőztem magamnak a konyhaszekrény mélyében talált vésztartalék instant spárgakrémlevest és régi Shape- és Elle-magazinokat lapoztam át hűtőre-mágnesezhető dögös csajt keresgélve. Fogyókúrát tervezek ugyanis, amelynek jelentéktelennek tűnő, ám elengedhetetlen kelléke a thinspiration, vagyis, hogy amikor ki akarom nyitni a hűtőt, előtte vessek egy pillantást arra, hogyan nézhetnék ki, ha nem nyitnám ki. Mondjuk, amúgy is kicsit aggódom, mivel fogyókúrás turmixszal akarom ezúttal csinálni (népies nevén: por), és úgy tűnik, nem lehet már sehol kapni a jól bevált poromat.
Mostanában egy csomó dolgot nem találok egyébként, például a magyar gyümölcsléforgalmazók ingatták meg a világ állandóságába vetett hitemet utoljára múlt szombaton, amikor granini narancsos-maracujás juice-t meg top joy szilvalét akartam venni és már a legöregebb eladók sem emlékeztek ilyesmikre. 

Goodbye Cruel World

Felébredek ma reggel arra, hogy a férjem (holnap egy éves házassági évfordulónk lesz!) felkel, mivel neki dolga van, megnézem az órát, fél hét, negyed hétkor szoktam felkelni amúgy, basszus, elfelejtettem beállítani az ébresztőt, mennyire le vagyok már épülve, elgondolkodom, be kell-e mennem ma reggeli átadóra és jön-e hozzám előre megbeszélt páciens, és rájövök, hogy szerintem nem, és rájövök, hogy szombat van, majd rájövök, hogy szabim-első-napja-szombat van. Szóval ma elutazom internetmentes tájakra és nem fogok blogot írni egy darabig, és azon se lepődjön meg senki, ha nem jelenik meg a kommentje napokig, mert moderálni se biztos, hogy lesz alkalmam.
Nem, nem karib-tengeri hajóútra megyek, hanem egy magyar faluba, hegyek között, völgyek között, bár ha jobban belegondolok, az ilyen luxushajókon biztos van is net.

Még azon gondolkodtam, hogy valahogy minden nyaramban van egy vagy két hosszú és meghatározó probléma vagy nehézség, idén a cikkemmel való értelmetlen szenvedés nyomasztott leginkább, meg a totális pénzhiány. De nem akarok most ezeken rinyálni.

Inkább megmondom, miket szerettem idén, még kipróbálhatjátok.


Saját készítésű mentás-lime-os limonádé. (Értelemszerűen egy nagy citrom + két lime leve, 3 teáskanál porcukor, csomó mentalevél, 1 l szénsavas víz, jég. Egyik lime felét darabokban beletéve szebb.) Nevezhetjük Virgin Mojitonak is, ha az jobban tetszik.

Vidal Ice Gél Menta-Lime hűsítő tusfürdő, és tényleg hűsít, kicsit fura, de jó érzés. A vérnarancsos is hűsít, a többi nem.

Yummie Summer Mixtape, értelemszerűen megtalálható odaát.

Mövenpick Créme Brulée fagyi, sajnos egy vagyonba kerül, de minden pénzt megér.

Grindhouse- Death Proof, bár csomó jó filmet láttam idén, jobbat is, de az újak közül vitán felül ez volt a leg"nyáribb". Azt vettem észre egyébként, hogy bár egy jó pasi sem szerepel benne, a nőknek jobban tetszik ez a film, vajon miért.

Meg persze: Rolling Stones koncert, találkozás Neil Gaimannel, látogatás Anikóéknál Svájcban, Lost Room, Rescue me, Die Hard 4.0, Almost Famous, Időcsapda c. könyv (nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy senkit ne tévesszen meg a borzalmas borító), gyaloglás a Városban (nem, ez nem egy könyv, hanem a konkrét sétálásra gondolok), Ludditák és Guadalajara a Szigeten.
Ilyenek.

Grrr, arrgh

Ugye, az evidencia, hogy nők számára a nyár mélypontja a bikinivásárlás. Persze, tudom, nem minden nő számára, nekem is volt pár jó évem :-), amikor karcsú voltam és napbarnított, bár az általános probléma, ti. hogy amelyiknek jó a bugyija, annak nagy a melltartója, amelyiknek meg jó a melltartója, annak a bugyija nem jön rám, az többnyire akkor is fennállt. Na, mindegy, szóval tegnap felpróbáltam körülbelül harminc leárazott bikinit, míg végül letettem öngyilkossági szándékomról és vettem egy negyvenketteset. Tragikus.
Egyáltalán az mekkora szemétség, hogy a pasik akárhogy kimehetnek a strandra, a nőknek meg kötelező dögösnek lenni. Eleve az, hogy egy pasi elég, ha néha megborotválkozik meg fogat mos, a nőknek meg állandóan a külsejükkel kell foglalkozni, nappali krém, éjszakai krém, szemránckrém, arcradír, manikűr, pedikűr, szőrtelenítés, szolárium, szemöldökszedés, hajfestés, hajgöndörítés, hajegyenesítés. Meg hát persze sport, diéta. És akkor ez még csak az alapcsomag, még nem beszéltünk naracsbőr elleni kezelésekről meg ultrahangos ránctalanításról meg zsírégető masszázsról meg hipoxitréningről meg zselés műkörömről kis strasszokkal meg dermabrázióról meg fogfehérítésről meg hajhosszabbításról meg lézeres epilációról. Meg ráncfelvarrásról meg mellnagyobbításról meg zsírleszívásról. És akkor még ki sem vagyunk sminkelve, nem beszéltünk korrektorról meg szemkörnyék-korrektorról meg púderhatású mattító alapozóról meg szemhéjpúderről meg szemceruzáról meg ultraszuper-hosszabbító-szempillaspirálról meg szájkontúr-ceruzáról meg rúzsról meg szájfényről meg rúzsfixálóról meg barnító gyöngyökről meg szempillabodorítóról meg kétfázisú sminklemosóról meg hipoallergén szemfesték-lemosóról. 
Meg fotoshopról.
De biztos csak azért hisztizek, mert nincs rá pénzem, hogy megvegyem mindet.  

Semmi különös

Ma reggel az első kollégám, akivel összefutottam, meggyanúsított, hogy én írom az index cikkeit (mármint a skizofrén egereset, meg a sclerosis multiplexeset meg a megtalálták a balkezesség génjét meg ezeket), úgyhogy ezúton szeretném elmondani, hogy nem írok az indexnek, sosem írtam, és nem is tervezem. (Na jó, ha egyszer nagyon sokat akarnak fizetni, lehet, hogy beadom a derekam, de eddig még nem kaparták a küszöböt). Valamint az új index címlaphoz sincs semmi közöm, mégis mindenki, akinek nem tetszik (azaz: mindenki) fontosnak tartja ezt megosztani velem. (Egyébként az az elméletem, hogy bármilyen honlap bárhol megváltozik, az olvasók/júzerek 100 % biztonsággal fanyalogni fognak és visszasírják az előzőt. Nem tudom, hogy ez egy ilyen internetes jelenség, vagy inkább a magyarokra jellemző "minden változás Rossz"-pesszimizmus.) Szóval nem, nem én írom, újságírók írják.

Ezenkívül még azt szeretném mondani, hogy 1.) 25 % akció van a Filagóra könyvesboltban (Vörösmarty mozi mellett, főleg  pszichológiakönyvek), 2.) 500 könyvre 50 % akció van az Alexandrában, ezek közül kb. 490 gagyi, ahogy elnéztem, de van pár jó. Egy jelentős részük sorozatkönyv, szóval aki a Lost-ot még könyvben is olvasni akarja, az menjen, örüljön. 

Az a baj, már csak arra tudok gondolni, hogy:
- milyen könyveket fogok vinni a nyaralásra
- milyen filmeket fogok megnézni a szabim alatt
- milyen könyveket és dvd-ket fogok megvenni, ha megjön a "fizetésem" <gúnyos kacaj>
- milyen színűre lakkoztassam a lábkörmömet, ha legközelebb megyek pedikűröshöz (eddig lakk nélküli vagy francia szokott lenni, de a szabim alatt végülis lehetne vörös is)
- melyik délelőtti aerobicórákra fogok eljárni a szabim alatt
- melyik napokra menjek Szigetre (vasárnap, kedd)

Lazy Sunday afternoon (I got no mind to worry)

Nagyon furcsán kevés emlékem van a hétvégéről, mivel szombaton ügyeltem és három órát aludtam, így vasárnap minden valahol az álom és az ébrenlét határán történt.
Már eleve az is kicsit fura volt, hogy feküdtem az ügyeletes orvosi szobában és nem tudtam aludni, mert iszonyú nagy zaj volt a folyosón, és ekkor felébredtem, csend volt, és rájöttem, hogy csak álmodtam, hogy nem tudok aludni a zaj miatt.
Szoktam ilyeneket.
Szóval vasárnap főleg házimunkát végeztem és közben néha lefeküdtem és elaludtam, úgyhogy most ilyen elmosódott emlékeim vannak, hogy két alvás közti szünetben kisikáltam a fürdőkádat, meg mintha teregettem volna, és este volt vacsora, tehát valószínűleg főztem is, sőt olyan is rémlik, hogy napoztam a szobában a nyitott ablak előtt és hallgattam a kicsit unalmas új Norah Jones cd-t, le is barnultam. Meg miután előző nap vitatkoztam a yummie-n azon, hogy mindenki nézzen ki úgy, ahogy akar, és ne várjuk el minden kismellűtől, hogy szilikont csináltasson (vagy ilyesmi), még vásárolni is voltam anyámmal a westendben, leárazás a Woman's Secretben, szóval push-up melltartókat próbálgattam fél délelőtt, isn't it ironic, délután meg epiláltam a lábamat meg befestettem a hajamat. Meg sorozat évadzárókat néztünk, most értünk a House és a Studio 60 végére, végre történt valami a House-ban basszus, már kezdtem volna nagyon megunni, nem beszélve arról, hogy a harmadik évad orvosi eseteit már alig lehetett élvezni, annyi baromság volt benne, hogy általában csak felhúztam magam. A Studio 60-ről meg nem nagyon tudnék egy értelmes gondolatot leírni, ami nem spoiler, de: tetszett. Még befejezzük a Boston Legalt és az Earl-t, mindegyikből kb két rész van, és úgy döntöttem, utána egy kis szünetet fogok tartani a sorozatnézésben, mielőtt újakba fogok, mert már valahogy kezdtem kicsit túladagolódni, és alig nézünk "rendes" filmeket, de ha nézünk, azokat valahogy mind túl hosszúnak találom és a negyvenedik percben elkezdek fészkelődni, hogy mikor lesz már vége, vajon miért.

Műanyag dinó és más hiábavalóságok

Az van egyébként, hogy az elmúlt hónap(ok)ban, nem is tudom, mióta nem volt szabad hétvégém, (szabad alatt az olyat értjük, amelyre nem voltak előre betáblázva sem kötelező, sem általam választott munka-, tanulás-, vagy szabadidős programok) mert vagy ügyeltem, vagy a mozgáscsoport-hétvége volt, vagy ügyeltem, vagy Svájcban voltam, vagy ügyeltem, vagy vidéken voltunk esküvőn, vagy ügyeltem. Ennek megfelelően megpróbálom a lehető legtöbbet kihozni ebből a mostaniból, és azon élvezkedem, hogy: 1. szombat délután hirtelen ötlettől vezérelve a Balettcipőben ülök a barátaimmal akármeddig (akik időnként váratlan, ám annál viccesebb hangfrekvenciájú örömkitörésekkel szórakoztatnak, mivel kedvenc írójukkal találkoztak személyesen néhány órával azelőtt), 2. vasárnap fél tizenkettőkor pizsamában blogot írok, 3. filmeket nézek mozikban, 4. teljes Simpsons-évadokat nézek itthon (updatelni kell magunkat, mire jön a film) (és feltétlenül nézzük meg ezt a teasert, vicces), 5. unatkozom, és bár rengeteg tennivalóm lenne (amiket el kellene olvasni, már rég meg kellett volna írni, ki kellene vasalni, stb.) úgy teszek, mintha jódolgomban nem tudnám, mihez kezdjek az időmmel.

A Vaskabátok (Hot Fuzz) tehát remek film, ugyanazok csinálták, akik a Shaun of the Dead-et. Ez utóbbi nagyon vicces, nagyon beteg, és meglehetősen angol zombihorror-paródia, kötelező. A Hot Fuzz talán ennyire nem feszíti túl a húrt... bár, ha jobban belegondolok, talán mégis. Szóval a Hot Fuzz ugyanez, csak zsarukkal, nagyon vicces, nagyon beteg angol rendőrös akciófilm-paródia. Nagyszerű, ahogy elindul egy normális filmnek, eleinte csak mosolyog az ember, és arra gondol, hű, ez egy kicsit bizarr, aztán szép fokozatosan végül south park-i magasságokba szárnyalunk meg még azon is túl. Csomó filmes utalás is van benne persze, amiket én nem veszek észre, mivel vajmi kevés Bad Boyst meg Chuck Norrist láttam, de attól még vicces; és imádom vígjátékban a brit akcentust.



Miközben e sorokat írom, a férjem (egyébként komoly, tiszteletreméltó, diplomás ember) a Növő Állatokkal folytatott természettudományos kísérletét készíti elő. Úgy kezdődött, hogy egy pár héttel ezelőtt Kislány fedőnevű kolléganőmmel elmentünk a papírboltba: én mappákat meg egyéb irodaszert akartam venni folyamatban lévő kutatásunkhoz, ő pedig olyan tollat, aminek a végén kis, dülledő szemű műanyagfigura van. Ugyanis korábban a medikusoktól kapott egy kis, dülledő szemű műanyagfigurás (emlékeim szerint bárányos) tollat, amit kölcsönkért tőle a Főnökünk (nemzetközileg elismert kutató mellesleg), és túszul ejtette, amíg nem kap ő is egy hasonlót.
Szóval megvettem a mappákat, megkérdeztük a pult mögött szomorkodó fiatalembert, vajon tartanak-e dülledő szemű műanyagfigurás tollat, persze nem, és már éppen indultunk volna kifelé csalódottan és dolgavégezetlenül, amikor megpillantottam a pulton a Növö Állatot. Ezt annyira nem értettem, hogy meg kellett állnom megfejteni a feliratot, kiderült, hogy valójában Növő Állatról van szó, vagyis kb. 1x1x2 cm nagyságű színes műanyag dinoszauruszokról, amik vízbe helyezve 72 óra alatt méretük hatszáz százalékára nőnek meg. Mondanom sem kell, hogy lelkesedtünk.
isolde: - Akkor ezt a lila Növő Állatot kérem!
Kislány: - Én meg ezt a zöldet!
isolde: - Te kinek vetted?
Kislány: - Én a Főnökömnek, te?
isolde: - Én a férjemnek.
Szóval (dobpergés) az e percekben kezdődő kísérletből 2x72 óra múlva kiderül, vajóban képes-e testmérete hatszáz százalékára megnőni, illetve vízből kivéve ismét összezsugorodni a lila műanyag dinoszaurusz, made in China.

Thank God It's Friday

Azabaj, hogy már elég öreg vagyok ahhoz, hogy idegesítsen, amikor az OTP-ben letegez az ügyfélszolgálatos faszi, de ahhoz meg még nem vagyok elég öreg, hogy hiteles módon helyretehessem valami "na idefigyeljen, fiatalember..." kezdetű monológgal, szóval tehetetlen voltam. De komolyan, attól, hogy mínuszban van a folyószámlám, még nem leszek a haverja.
Később nézegettem ruhákat, ez némileg vigasztalóan hatott a hangulatomra, ugyanis normális ruhákat nem lehet kapni sehol (ez azért jó, mert nincs semennyi pénzem, és így legalább nem vágyakozom reménytelenül arra a szuper kis tizenkétezer forintos felsőre), trapéznadrágok nincsenek, csak szűk szárú, neadjisten cica; normális felsők helyett meg polchosszan a nyolcvanas évek mintái kismamablúzokon, értem én, hogy a divat örök körforgása meg ilyenek, de azért ugyanazokat a már akkor is kínos hibákat nem kellene húszévente elkövetni, különös tekintettel a cicanadrágra. Az Audrey Hepburn-ös kis fekete-fehér ruhák nagy napszemüveggel meg kalappal mondjuk tetszenek, de magam sem tudnám komolyan venni magam egy ilyenben.
Még később bloggerekkel találkoztunk a szimplakertben, ahol felismerni véltem némi párválasztási trendet a diplomás, nagyorrú bloggerlányok és a nagydarab, humoros, nemblogger pasik vonalon, valamint a cselekmény egy pontján egy sábeszdeklit és klasszikus szakállat viselő idős úriember mászott át-, majd vissza a szimplakert tetőkorlátján ismeretlen indíttatásból. (Update: Suematra is látta, szóval minimum folie a deux.) Más nem történt. Nézzük meg ellenben a kedvenc tudományosmű-borítómat. Hát nem klassz? Ők írták.

 

 

Back to reality

Mindenki folyamatosan azt kérdezgeti, mennyire borultam ki a magyar egészségüggyel való ismételt találkozásom miatt, dehát semennyire, négy éve itt dolgozom, mi ehhez képest három hónap szünet. Ellenben tegnap bevásároltam a pluszdiszkontban, na az kultúrsokk. Minden egyes alkalommal megfogadom, hogy nem megyek oda többet, de aztán telik az idő és több hónap távlatából minden megszépül, ráadásul útba esik. Hát, először is ez az a pluszdiszkont, ahol barátaink, a csótányok kajálnak, bár a boltban bent még sosem láttam állatot, de rengeteget láttam már odakint a fal tövében futkozni, és az nekem épp elég. Tegnap viszont világos volt és hideg is, amit a csótány nem szeret, igy csak kettő darab döglött példány hevert a küszöb előtt, a döglött rovartól pedig nem félek, szóval bementem, és bejött mögöttem a bolond öregasszony is a fiával, aki - mármint a fia - mindvégig napszemüveget viselt, az öregasszony viszont folyamatosan követett. Eleinte azt hittem, csak azért jár a nyomomban, mert véletlenül ő is épp paradicsomot, sonkát és tejet akart venni, de aztán amikor körülbelül hat, értelmetlen kört tettem az üzletben az úri gusztusomnak megfelelő ásványvizet keresve, és még mindig a nyomomban volt, akkor azért kezdett gyanússá válni a dolog. De végülis nem bántott, csak jött. Paradicsomot venni egyébként nem volt könnyű, mivel egy nagy láda rohadt és/vagy ütődött közül lehetett választani, igy beletelt némi időbe, amig találtam három darab viszonylag egészséges példányt. Lehetett még kapni rohadt almát és meglepő mértékben penészes epret is, ez utóbbit legalább féláron.
Végül beálltam a sorba, ami szintén nem volt könnyű, mivel az egyetlen pénztár mögött álló sor a tér egy pontján háromfelé ágazott és három hosszú sorban, majd három sorvégben végződött. A csomóponton állók a látszat kedvéért vitatkoztak ugyan, hogy most melyik az igazi sor, de akkor hirtelen megnyitott még egy pénztár, és a vásárlók hihetetlen sebességgel és rugalmassággal rendeződtek át egy darab háromvégű sorból két darab, összesen háromvégű sorrá, kivéve talán a bolond öregasszony fiát, aki egy darabig tanácstalannak tűnt új hovatartozását illetően, de ekkor sem vette le a napszemüvegét.
Később arra lettem figyelmes, hogy összesen öten állnak még előttem a sorban, és mindannyian többé vagy kevésébé ittasak, a fiatal srácot, a megtört fizikai munkásokat és a két negyvenesforma háziasszonyt is beleértve, mögöttem pedig egy rendkivül álmos és másnapos fejű fiatalember vásárolt egy üveg pálinkát, egy liter kólát és egy doboz marlborot, a késői időpont (este hét) ellenére nagyon úgy tűnt, hogy ez a reggelije lesz. Az egyik hölgy egyébként - jogosan - vitába is keveredett a pénztárossal, mivel az általa vásárolt leárazott penészesepret teljes áron ütötte be a gép, de ezzel semmit sem lehet tenni, nem állitották át az árat, nem lehet mit csinálni, vagy megveszi ennyiért, vagy visszateszi. Egy idő múlva aztán én is odaértem az ötven körüli pénztáros hölgy elé, aki a szokásos pénztárosnő-ékszereken (soksok gyűrű és karkötő) kivül hatalmas műkörmöket viselt, ráadásul a köröm rószaszin része nem volt kifestve, csak a fehér, az ujjtól elváló része, amit a francia manikűrben fehérre szoktak festeni, csakhogy ebben az esetben ez a hölgy munkaköpenyével harmonizáló égszinkék árnyalatot kapott. De engem nem könnyű meglepni, nem olyan fából faragtak, szóval szemrebbenés nélkül kifizettem a cuccokat és távoztam, miközben a mögöttem kigyózó sorban egy kisgyerek sirva kántálta, hogy "ki akarok menni innen!!!". Egyébként amikor kiléptem az ajtón, már nem voltak ott a döglött csótányok - most vagy nem is voltak döglöttek, vagy... nem, nem akarom tudni.   

I'm a bitch I'm a lover I'm a child I'm a mother

Bementem a városba vásárolni, és mivel annyira szokatlan dolgokat akartam venni, írtam magamnak bevásárlólistát. Nem viccelek, tényleg ezek kellettek, annyi különbséggel, hogy a tű-cérna között az eredeti változatban az "és" szócska szerepelt, de észrevettem, hogy megtöri a lendületet. Merthogy rájöttem, hogy ez egy dadaista vers. Így hangzott:

két tej
tű & cérna
monitortisztító
rotringhegy
nejlonzokni

A bevásárlólisták irodalmi kontextusban való értelmezése nem újkeletű a világirodalomban.* Jelen alkotásunk elemzése leginkább keletkezési időpontjának ismeretében lehet érdekes. A 21. század. Modern korunkban sokan úgy érezzük, a korábbi évezredek biztonsága már a múlté: őseink még apáik, és apáinak apái, és apái apáinak apái (Stan, ne lovalld bele magad!) mintája szerint élhették életüket. Ma semmi sem egyértelmű többé, minden egész eltörött, minden láng csak részekben lobban**: a generációk között a szokásosnál mélyebb szakadékok húzódnak, a párkapcsolatok és az emberi együttélés formái alternatív, kiszámíthatatlan módokon jelennek meg társadalmunkban.*** Mi sem természetesebb, mint hogy a Költő, aki az elmúlt századokban egyértelmű, kiforrott formákba öntötte gondolatait, ma egy néhány szavas, fragmentált szóhalmazzal könnyebben kifejezheti világképe bizonytalanságát.
Részleteiben elemezve a művet, kirajzolódik előttünk a szerzőnő társadalmi elvárásokkal vívott, elkeseredett harca. Az első sor - két tej - egyértelműen a nő klasszikus szerepére, az anyaságra, az élet forrására, a felnövekvő nemzedék táplálására utal. Nem véletlen a szám sem, hiszen jó esetben az ember két anyamellet ismer meg korai fejlődése során (ti. hogy jobb és bal).
A második sor még mindig a klasszikus női szerepeknél marad, ám valamivel továbbviszi azt. Tű és cérna. Ez a nő varrni fog. Összevarrni a modern családmodell széteső szövetét; gondoskodni, amíg a férfiak háborúban járnak; csendben, szavak nélkül, a háttérből tartani össze a tárdsadalmat - ez talán már az ősidőkben is a nők szerepe volt. Elhanyagolandó különbség, hogy akkor még nyúlbéllel öltögették össze a tigrisszőr ágyékkötőket - ugyanazok a férfiak, ugyanaz a harc, ugyanaz a Világszőttes, ugyanazok a kézmozdulatok voltak.
Monitortisztító. Nem kell sokat magyaráznunk, hogy a szerző - egyes irodalomkritikusok szerint kissé túlságosan szájbarágósan is - századunk egy alapkövére, az információs társadalomra utal. A mai nőnek többet kell tudnia a szop(tat)ásnál és a házimunkánál: bizonyos fokig létfeltétel, hogy tisztában legyen a számítógépek, az internet világával. Korunk anyái már nem a szomszédasszonnyal osztják meg gondjaikat: iwiweznek, blogot írnak, indexes babafórumokon és receptblogokon cserélnek tapasztalatokat. Kinyílt a világ, többé nem vagyunk a faluközösségbe zárva: hírportálok ezrei szállítják nekünk a legfrissebb információkat a világ minden tájáról. A monitor - ablak a Világra. Monitortisztító - eszköz arra, hogy keresztüllássunk ezen az ablakon.
A rotringhegy első hallásra megtévesztő lehet, hiszen az írás, a publicisztika, mint fegyver merülhet fel bennünk. A kifejezés helyes értelmezése életrajzi adatok ismeretében válik lehetővé, a szerzőnő ugyanis egyetlen dologhoz használt rotringot: amikor szakcikkekben vagy tudományos könyvekben húzogatta alá a lényeget. A tény, hogy kimerültek a rotinghegy-készletei, világosan megmutatja, hogy ez a nő nem csak a ház körüli munkákra alkalmas. A férfiak rideg tudományos világában ugyanúgy helytáll, a karrierépítés nem idegen tőle többé. A rotring - nem ceruza! - fizikailag is képes fájdalmat okozni, a kifejezés ezáltal sugall némi agressziót is. Igen, a modern nő okos, elhivatott - és kíméletlen.
A költemény utolsó szava kissé szerencsétlen választás, a kritika egyöntetű véleménye szerint szerencsésebb lett volna a "nejlonharisnya" szó használata. Ez a sor ugyanis a nőt, mint csábítót ábrázolja: a szexi, a démoni, az ellenállhatatlan, a díva. Lilith, ha úgy tetszik.**** Nem véletlen, hogy a szerzőnő a vers zárásaként hozza be a nő talán legtöbbet emlegetett, talán mindkét nem számára legkellemesebb és egyben talán legellentmondásosabb szerepét. A "zokni" kifejezés trivialitása, aszexualitása sajnos sokat elvesz e szép zárógondolat erejéből.*****


*Van az a novella, amelyikben a szerző egy múlt századi költő bevásárlólistáit elemzi, könyörgöm, valaki árulja el nekem, ki írta. Nem jut eszembe, és hiába túrtam fel érte a fél internetet. Karinthy? Szerb Antal? Weöres?
Update: vagy azok nem is bevásárlólisták, hanem mosodacédulák? Come on, nem igaz, hogy senki nem tudja...
Up-update: a kommentekben fény derül rá, hogy Woody Allen: A Metterling-cédulák c. írásáról van szó. Ooops.

** Ady Kocsiút az éjszakában című versében már a huszadik században megelőlegezte nekünk a bizonytalanság, az elveszettség érzését.

*** Ekként jelenik meg a téma a comic strip műfajában.

****Lilith a Bibliához kapcsolódó apokrif iratokban szerepel, Ádám első csaja volt még Éva előtt, aztán elűzték a Paradicsomból és dögös, csábító, ám gonosz démon vált belőle. (Wikipedia)

*****Végül vettem mindent, még rövidáru-üzletet is találtam, pedig az elsőre kissé reménytelennek tűnt.

Egyre durvább sajtok, olasz fickó, mikrocsip

Camembert Calvadost eszem. A calvados normandiai almapálinka, vagány ifjúkoromban a kedvenc italom volt, bár ma sem vetem meg. Amikor a szádban van a korty, erős alkoholízű, amikor már lenyelted, akkor pedig a nyári almáskert összes napfénye, gyümölcsíze és melegsége. (Jó calvadosról beszélünk.) Szóval nem tudtam ellenállni ennek a sajtnévnek, és tényleg nagyon finom - a calvados-ízűnek jelölt termékek általában csak édes almaízűek, ez viszont erőteljes, kesernyés-alkoholos is egyben, nagyon furcsa és klassz. Csak utána olvastam el, hogy hogyan készül, rém egyszerű, fogják a camembert-t, és 3-4 órára calvadosba áztatják be. Laza

Így néz ki.

Ma egyébként kiderült az olasz fickóról, hogy nagy rajongója a Sziget fesztiválnak (bár nem tudja helyesen kiejteni a nevét), ezért újra szóbaáll velem, mióta rólam meg kiderült, hogy negyed órára lakom onnan. Az olasz fickó egyébként fiatalabb nálam, múlt héten jött és az első beszélgetésünk óta nem kedvelt. Az volt, hogy elmesélte, hogy akar venni biciklit az itt-tartózkodása idejére, csak az a baj, hogy sok biciklit lopnak el, a holland kiscsaj bringáját is nemrég nyúlták le a kórház elől. Mondtam neki, hogy akkor nem érdemes a legújabb, legszebb biciklit venni, hanem valami kevésbé kapósat. Erre felháborodott teljesen, hogy dehát a bicikli, az az ember Társa, ahhoz Kötődik, az Elkíséri Útján, és az ő Társa nem lehet valami ócskavas. Gondoltam, igazat adok neki, és mondtam, hogy tényleg, el is nevezhetné.
"You could even give it a name. Or him. Or her." - ezt mondtam.
"....hh...hhh...hhh...Her, of course!!!" - hörögte, amikor már kapott levegőt, és utána nem is beszélt velem többet. Kb úgy viselkedett, mintha mocskos buzinak neveztem volna. Annak neveztem? Tényleg ekkora issue a férfiember bringájához való viszonya? Én mondjuk azon se sértődnék meg, ha valaki feltételezné rólam, hogy női néven nevezem a vibrátoromat, de nekem mondjuk se a melegekkel nincs bajom, se olasz fickó nem vagyok.
Vicces volt.

Maria, a holland lány viszont kedvel, mióta megmutatta nekem a saját MR leletét. Mivel orvos vagyok, biztos tudom, mi az a kis fehér dolog ott a homloklebenye közepében. Néhány másik agyon is látott már ilyet (kutatóasszisztens és foglalkozásszerűen néz MR-képeket), de viszonylag ritkán. Mondtam neki, hogy az egy mikrocsip és az idegenek tették az agyába, hogy azon keresztül küldhessenek neki üzeneteket. Azóta akárhányszor beszól valakinek (és szokott), mindig elmondja, hogy ez valójában nem ő, a mikrocsip kényszeríti, hogy ilyeneket mondjon.

Még több agy, még több sajt

Elmondom azért, mi van velem. Napközben többnyire ülök a monitor előtt és szegmentálok, agyat. Közben mindenféle jó zenéket hallgatok (elég vicces a rádióadó, amit hallgatunk, ma pl. sorrendben: Iggy Pop; Bee Gees: Staying alive; Bestie Boys: Sabotage), néha dumálok a kollégákkal, meg pihent dolgokon gondolkozom, lásd lentebb.
Beszéltem az itteni pszichiátriai osztály vezetőjével is, aki egy okos, fiatal nő, és hamarosan már az osztályon is tölthetek időt, megnézhetem, milyen. Az már eddig is nyilvánvaló, hogy teljesen kutatásnak rendelnek alá mindenfajta betegellátási gyakorlatot, ami elsőre furcsán hangzott, de majd megnézem működés közben is. Voltam ma egy előadáson, ami a szorongás genetikai eredetéről szólt (van neki, ki hitte volna) (jó, minek nincs manapság genetikai eredete?). Elmagyarázta nekem a kutatását egy srác, meg is lepődtem, sajnos elfelejtettem a kutatott szindróma nevét, de valami "minor", "fejlődési", meg "zavar" szerepelt benne - olyan gyerekekről van szó, akik első blikkre akár autisták is lehetnének, de nem azok, mert intenzív belső világuk van, történeteket találnak ki maguknak, képzeletbeli barátjuk van, satöbbi. Ezek a gyerekek hipotézise szerint nagyobb kockázattal lesznek pszichotikus felnőttek, mint a normális gyerekek. Ez nem hülyeség egyébként, csakhogy a szociofób, a sarokban álmodozó és senkihez sem szóló gyerekről eddig nem gondoltam, hogy az egy szindróma. Hála istennek, hogy az én gyerekkoromban még nem tartott itt a tudomány, csak emiatt úsztam meg, hogy nekem is legyen.
Nagyon viccesek voltak a hollandok, mert a fent említett rendezvény ún. research lunch volt, ami azt jelentette, hogy az előadó beszél, a hallgatóság pedig kap szendvicset. Két hete erről beszélnek, hogy tök jó, lesz ingyen ebéd! Tudom, hogy a magyarok is ugyanilyenek, csak nálunk ez valahogy mégis ciki, vagy lenézendő, vagy nem is tudom, gáz. Ezek pedig olyan gyermeki nyíltsággal lelkesedtek az ingyen kajáért, hogy öröm volt nézni.
Mondjuk, én is lelkesedtem, mivel írtam az ösztöndíjirodának, fogalmuk nincsen, mikor lesz ösztöndíjam, két-három hetet írt a srác, de szerintem csak azért, hogy írjon valamit. Utálok ilyen szegény lenni, egyhangú dolgokat eszem, ugyanabban a négy felsőben járok, de komolyan, ez rémisztő monotonitás... lassan pszichotikus leszek, ha nem vehetek ruhákat (meg is van rá a hajlamom, lásd első bekezdés). Na jó, van új sajtom, Maasdam (lásd illusztráció) de nem ízlik annyira. Van egy ilyen fura íze. A Pannónia sajtra emlékeztet, amit utálok, és igen, tudom, hogy a Pannónia sajtot mindenki szereti, de én nem (egyébként a másik ilyen, amit mindenki szeret, csak én nem, az a Depeche Mode, ez van, mutáns vagyok).

Barbapapa, magnólia, Freud

Ma sem mentem múzeumba, dehát annyi időm van még. Ellenben írtam a neverending cikkemet (valahogy minél többet dolgozom vele, annál több van még hátra). Egyébként is fáj a fejem, mert jön a front és jövő héten már hó fog esni a virágzó magnóliafákra (majd alkalomadtán írok ebből egy haikut). Ehelyett vettem sajtokat meg nárciszt, meg nézelődtem, pl voltam képregényboltban (lásd még). Már nagyon szenvedek, amiért nem vásárolhatok, mert mindenféle kacatot láttam, amivel engem lázba lehet hozni, úgy is, mint statement T-shirtök, stilizált macska alakú fém hűtőmágnesek, színes műanyag olvasólámpák, Barbapapa action figure (na jó anélkül túlélek, de ezt meg kellett említeni), könyv alakú óra, frissen préselt narancsdzsúz, és egyéb vicces dolgok.

De végül csak ezt a Freud-os mentoloscukorkát vettem; meg Old Amsterdamot, amit már megettem. Otthon miért nem tudnak ilyen sajtokat csinálni, most komolyan? Nem elég jók a teheneink? A legelőink? A kontinentális éghajlat miatt nem elég zöld a fű? Vagy csak nem tudjuk a Titkos Recepteket? Persze, tudom, hogy otthon is lehet holland sajtokat kapni, csak egy vagyonba kerülnek, itt meg nem sokkal drágábbak a Spar trappistánál, ami pedig nagy százalékban biztosan műanyagból van. Biztos az évi csapadékmennyiséggel lehet valami.  

Ilyen poszterem van

I want to write my article

Ma már majdnem elmentem múzeumba, de túl szép idő volt, meg különben is írnom kell a cikkemet, úgyhogy csak bevásárolni mentem. Engem különben teljesen le lehet nyűgözni pl. dizájner konyhaeszközökkel is, ilyeneket láttam ma a boltban, mint pl. ez a presszógép (a piros) vagy ez a teáskanna.

Gyönyörűek. Az az egy mázlim van, hogy a konyhámba nem passzolnának otthon sem. Mármint stílusukban nem passzolnának a panelba. De majd ha öregasszony leszek kertes házban macskákkal, és már olyan öreg leszek, hogy nem fog örömet okozni a ruhavásárlás, akkor ilyeneket fogok venni.
Megkóstoljuk az összes sajtot-sorozatunk mai darabja, mint kiderült, kecskesajt, de amikor megvettem, még nem tudtam, mit jelent a lait de chevre (chevre = kecske), és a piacon nem volt nálam wikipedia.

Finom különben nagyon, kicsit olyan az állaga, mint a camembert-é, csak krémesebb. És vettem egy kéksajtot is, aminek már elfelejtettem a nevét sajnos. Meg tulipánt. Azt kell mondjam így egy hét után, hogy ez a dolog a holland sajtokkal meg tulipánokkal nem pusztán sztereotípia, tényleg értenek hozzá.

Megnéztem az Utrechti Dómot is, ugyanolyan, mint bármelyik gótikus templom, az a különlegessége, hogy Hollandiában nincs több. Állítólag fel kell menni a toronyba, és lenézni, de inkább, majd ha lesz nálam fényképezőgép.

De most megyek írni a cikkemet.

Keresés

Kiemelten

Yummie az isten! Majdnem.

Kapcs-ford

Isolde levelezik veletek néha

Jó ügy

Ide is írok néha

• Isolde olvas
• Endless
• Filmbuzi
• SamFreud
• Képek

Mások

• agnus
• alie
• anngel
• azigazzy
• ayitidoc
• blogtogon
• brainoiz
• hakkotsuki
• IKL
• kalib
• kardigan
• karlsruhe
• kisfoka
• lamorak
• lobotomia
• maminti
• mollyblooom
• montag
• mra
• nesztelencsiga
• nyulontul
• olga
• pestipucu
• roboman
• savanyúcukor
• suematra
• sulemia
• susie
• teodora



• Chili es vanilia
• Domestic Goddess
• Eszter befőz



• Criticalbiomass
• Bioetika Blog
• DrMortz
• Eperrózsa
• Mentők
• Sorozatjunkie

Utolsó kommentek

• There's no business like showbusiness, isolde: Délibáb: nem, csak régen anonimabb volt az internet és kevesebben... »
• There's no business like showbusiness, Délibáb: Ezek szerint az emberben idővel változik az introvertáltság/extrovertáltság aránya? »
• Ez nem panasz vagy nyafogás, isolde: joozsef: nem az én találmányom, ez egy bevett szófordulat, te... »
• There's no business like showbusiness, marta: talán mert az arctalanság nem feltétlen agytalanság? (agyatlanság? nyelvtan... óhhh) »
• There's no business like showbusiness, egyik errejáró: Talán mert nem is velünk beszélgetsz, hanem önmagaddal. Kicsit kihallatszik,... »

Kategóriák

• Brennbergbánya (11)
• Emberek (270)
• Esküvő (18)
• Film (37)
• Kaja (65)
• Kultúra (177)
• Munka (194)
• Nosztalgia (20)
• Nyafogás (680)
• Tudomany (56)
• Utazás (100)
• Vásárlás (105)
• Zene (140)

Archívum

• Jelen
• 2012. január
• 2011. december
• 2011. november
• 2011. október
• 2011. szeptember
• Az összes

Egyéb

• RSS 2.0 Feed
• Freeblog.hu