Ma vásároltam egy tűsarkú cipőt. Zárjátok be a fiaitokat.
Én az a típusú nő vagyok, aki nem a színe, hanem az árnyalat fantázianeve alapján választ körömlakkot.
Ééés, még az is volt, hogy vettem körtés cidert, és hogy megérkezett az interneten vásárolt cool felsőm, asszem, holnap abban megyek iskolába. És azt írja az újság, hogy hamarosan tavasz lesz, és akkor Brennbergbe fogok menni és gyalogolni fogok és a Várhelyen fogok flangálni a világ szívcsakráján a druida sírhalmok között. Majd csinálok képeket.
Engem tulajdonképpen igen könnyű boldoggá tenni.
(Címben szereplő idézet innen, de csak saját felelősségre.)
Nyavalyás Élet az istennek nem akar olyan lenni még mindig, mint amilyennek én azt szeretném, de legalább vettem egy klassz csizmát.
Az év második munkanapján véletlenül iszonyú korán beérek, egy macska néz be az ablakon, visszautasítok egy osztályvezetői állást, kezet csókol nekem a Filozófus, valamint veszek egy piros kabátot.
Nos, három hónapig nem vásároltam ruhákat, és egész jól tűrtem (leszámítva persze a nyomasztó felismerést, miszerint az Élet örömtelen sivatag, amelyet csak néha szakít meg egy-egy ronda mocsár szörnyekkel). Meg kitaláltam a következő meg nem írt sikerkönyvemet, amely csajos humorral, ám kellő szakmai megalapozottsággal járja körbe a ruhavásárlás pszichológiáját.
A vásárlással mint örömforrással kapcsolatban személyes tapasztalataimról tudok közérthető stílusban beszámolni, illetve idézhetem a vásárlásfüggőséggel kapcsolatos, nyilván kiterjedt szakirodalmat, a lehetséges gyógyszeres, pszichoterápiás, és alternatív kezelési módokat, kellő óvatossággal kritikai húrokat is pengetve, hogy tudniillik lehetséges, hogy a ruhavásárlással járó révület is része a tudatállapotok normál szivárványának, nem kellene mindjárt medikalizálni azt a nagyonis emberi szituációt, amikor valakinek háromszáz pár cipője van és szeretne még egyet. Ebben a fejezetben emlegetnénk a tényeket, neurobiológiát, képalkotó-eredményeket, bár gyanítom, hogy még senki nem mérte le fMRI-ben, mi is folyik valójában a női agyban az olyan érzelmi hullámvasutak során, amikor a kísérleti személy 1. talál egy klassz kis ruhát, 2. meglátja a horribilis árat, 3. megfordítja az árcédulát, és látja, hogy le van árazva, 4. ekkor döbben rá, hogy nincs a méretében, 5. meglát egy másik polcon egy méretében lévő utolsó darabot, 6. (további tetszőleges izgalmak), 15. kilép a boltból boldog tulajdonosként, 16. otthon rájön, hogy már van egy ugyanilyene és azt se hordta.
Belerángatnánk némi buddhizmust és/vagy evolúciós pszichológiát, tudniillik hogy az élet szenvedés, és mi emberek kb. akármeddig tudunk depressziósak lenni vagy félni, de az öröm már sokkal bonyolultabb dolog, az tovatűnik, ugyanaz az örömforrás egy idő után már nem okoz ugyanakkora örömöt, hanem vagy megunjuk, vagy kényszeresen használjuk tovább, de már nem vagyunk tőle boldogok. Gondoljunk csak bele, milyen finom a créme brulée vörösboros körtével, de ha minden nap azt reggeliznénk, akkor egy idő után már nem okozna örömet, és így van ez a legtöbb természetes megerősítővel meg úgy kb. a teljes fogyasztói társadalommal is. Ha minden nap veszel egy cipőt, az nem akkora fless, mint három hónap böjt után megvenni az első pamutharisnyát. És ha már evolúció, akkor megkérdeznénk valami híresebb szakértőt, akinek a nevét a borítón is feltüntetjük, mit gondol a vásárlás és a vadászat aktusa közötti szembeötlő párhuzamról, hogy tudniillik 1. kitalálom, mit akarok elejteni, 2. felderítem az élőhelyét, 3. leölöm, 4. hazaviszem a barlangomba emblémás papírszatyorban; és vajon minek köszönhető, hogy a vadászat ilyetén újkori megfelelője ennyire hidegen hagyja a férfiakat és lelkesíti a nőket.
Kellene egy fejezet az öltözködésről mint kreatív önkifejezésről, itt idézném az Esztétalányt, aki szerint az emberi test és annak felöltöztetése egyaránt műalkotás, valamint megkérdeznénk a Filozófusnőt, mit gondol a posztkarteziánus filozófia arról, amikor boldogan/szomorúan nézegetjük testünket a próbafülke tükrében különféle öltözetekbe burkolva. Ez ilyen lila rész lesz, testképzavarokról, étkezési zavarokról nem akarok írni, arról már annyit írtak.
És végül kedvencem, Pavlov és kutyái, feltételes reflexek és tanuláselmélet, azaz hogy hogyan kötődnek érzelmileg hangsúlyos emlékeink tárgyakhoz. "Csak annyit mondhatok, hogy a tárgyakban, amelyeket az emberek kedveltek és hosszú időn át használtak, és amelyekhez jó meg rossz tettek fűződnek, valami megmarad. Valami, ami több, mint maga a tárgy." Itt némi elméleti kitekintést követően történeteket mesélek arról, hányféleképpen kötődnek érzelmileg hangsúlyos emlékeim ruhákhoz, és milyen jó a Kambodzsában vásárolt nadrágban és a New Yorkban vásárolt trikóban utazni a négyeshatoson, valahol mindig észben tartva, hogy a világ hatalmas és az univerzum a miénk (és "tenger áramlik az ereinkben és a csillagok az ékköveink"), és milyen felöltözni olyan cuccokba, amik egy boldog pillanatban voltak rajtam, és milyen epizodikus emlékek miatt kellett Hajnalkának ajándékoznom a lila szoknyámat, mert már nem akartam hordani többé.
Persze, ez így kicsit száraz, de majd telerakjuk Becky Bloomwood-idézetekkel, felemlegetjük ifjú Werther sárga mellényét, meg megkérdezünk egy csomó külsőst, pszichoanalitikusokat, bevásárlóközponti eladókat, divatbloggereket és akadémikusokat, és lesznek vicces illusztrációk is.
A harisnya az különben ruhának számít? A "nem veszek ruhákat"-ba belefér, hogy veszek egy harisnyát? Vagy a nejlonharisnya nem számít annak, de a vastagszálú, színes már igen? Tell me.
Tegnap végül elegem lett a szenvedésből és új életet kezdtem, első lépésben külsőleg. Elmentem kozmetikushoz, ami rögtön rémálomszerű volt: a kozmetikusom egy bevásárlóközpontban rendel, így végig kellett mennem a pláza folyosóin és végignézni a "leárazás"-feliratokkal teleragasztgatott kirakatokat. És én eddig remekül tartottam a projektet (hogy 3 hónapig nem veszek ruhákat), az elmúlt másfél hónapban összesen egy darab vintage (=használt) dédmamás lakktáskát vettem a jajcicában 2000 forintért. Már kezdtem azt hinni, hogy tulajdonképpen eléldegélek én remekül ruhavásárlás nélkül, bőségesen elegendőek számomra a természetes megerősítők (mint evés, szex, sport, koffein, internet, sorozatok), nincs szükségem plusz önjutalmazásra, sőt, képes vagyok végigmenni számottevő szenvedés nélkül a Westend folyosóin, de nem. Ne tudjátok meg, min mentem keresztül, ott lestek rám a ruhák a kirakatüveg mögül, és azóta is rajtam van az ideg a sóvárgás.
Akarok egy csomó új nadrágot és zakót és sálat, pulcsit, nejlonharisnyát, és csuda-csuda gyöngyöket, de főleg puha, kötött felsőket, azok a gyengéim, akarok egy sötétpiros pulcsit, és akarok még sok másszínű felsőt, bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat, és kellene még sok száz és ezer, és kellene még aztán millió: tréfás-lila, bor-színű, néma-szürke, szemérmetes, szerelmes, rikitó, és kellene szomorú-viola, és téglabarna és kék is, de halvány, akár a színes kapuablak árnya augusztusi délkor a kapualján. Megmondta a költő is.
Valójában kék nem kellene, mert nem viselek kéket.
És nemrégiben elmeséltem a fogadalmamat két férfi kollégám jelenlétében, akik azonnal a következő empatikus, ám hosszú távon ártalmas javaslattal álltak elő: majd ők nem vesznek maguknak ruhákat most két hónapig, én meg nyugodtan vegyek magamnak helyettük is. Persze mérhetetlen önuralmam egyelőre győzedelmeskedett. Aztán tegnap még asszertíven rábeszéltem a Douglas parfüméria eladóleányait, hogy szépségápolási csomag vásárlása esetén ugyan nem jár hozzá az ajándék szépségápolási csomag, nekem mégis adjanak. Vannak benne klassz sminkcuccok is, ami jó, mert tudom, hogy lassan eljön az az életkor, amikor már nem dacolhatok tovább és el kell kezdenem rendszeresen sminkelni. Hány éves korban vet ki magából vajon a társadalom, ha nem sminkelek? Önök ismernek olyan 38 éves nőt, aki smink nélkül jár be dolgozni? Én nem.
Ezenkívül befestettem a hajamat, és rendeltem magamnak diétás ebédet jövő hétre. Valamint ma felvettem szoknyát, ketten meg is dicsértek, sajnos, mindketten nők, de ne legyünk telhetetlenek.
Audrey Niffenegger (gyönyörű, keményborítós) új regényét tartom a kezemben, mindjárt egy kórházi halállal és egy temetéssel kezdődik, úgyhogy nem volt nehéz ráhangolódni. Szerintem jó lesz, bár még csak 20 oldalnál tartok.
Egyébként eddig remekül haladok a projekttel, miszerint nem veszek ruhákat szeptember 1. és december 1. között. Azt hiszem, valójában azért csinálom, mert kíváncsi vagyok, képes vagyok-e rá. Eddig egyrészt igen könnyű, mert nagyon kevés pénzem van ebben a hónapban, valamint fél szemmel utálok tömegbe menni, kellemetlen érzés, és a plázákban tömeg van. Másrészt megvan a PhD-m, megérdemelném a jutalmat, de megműtötték a szememet, nem olvasok, nem sportolhatok, és az élet egyéb örömei közül is nélkülöznöm kell néhányat, kézenfekvő lenne tehát, hogy ruhavásárlással önjutalmazzak / vigasztalódjam.
Két necces pillanat volt eddig, múlt héten majdnem vettem nejlonzoknit (necces, értitek), mert az egyik őszi cipőmhöz az való, de aztán sorbanállás közben úgy döntöttem, hogy a nejlonzokni is ruha, másrészt, mint minden épeszű ember, én is gyűlölöm a nejlon térdzoknit, úgyhogy kell a fenének. A másik tegnap volt, amikor egy klassz pólót akartam rendelni az internetről, és először rájöttem, hogy a hitelkártyámon nincs pénz, úgyhogy majd jövő hónapban, és akkor rájöttem, hogy jövő hónapban sem vehetem meg, sőt, még az azutáni hónapban sem. Hogyan fogom kibírni nélküle, nem tudom.
Ellenben az Univerzum, úgy tűnik, nem hagy cserben és küld nekem ruhákat, az egyik nővér a múltkor vett magának egy felsőt az egyik kedvenc boltomban, de neki nagy, és most behozta, hogy nekem adja ajándékba. (Persze, nekem kicsi.)
Vettem végre szemfedőt, kalózosat. Tiszta feketét akartam, amit neadjisten felvehetek utcára, amikor már nagyon idegesít, hogy a csíkot látom, meg "nothing is cooler than standard black", de csak halálfejes volt kapható a jelmezkölcsönzőben. Azt hiszem, abban azért nem megyek be dolgozni.
Nekem az volt a kedvenc részem a kocsmában, amikor már túl voltunk a kötelező bizarr szexualitás és Fejős Éva-körökön, és arról volt szó, hogy bizonyos magyar zenekarok dalszövegei milyen remekül megfelelnének versnek is. Klassz posztmodern felovasóesteket lehetne például alapozni a műfajra, esetleg nagybőgővel és/ vagy tereminnel. (Lásd még a Csengetett, Mylord? vonatkozó epizódját). Vagy lehetne a Vers mindenkinek c. kulturális műsornak is egy ilyen spinoffja. Illusztrácóként ilyeneket szavaltak a barátaim elgondolkodó, átszellemült arccal, hosszú szünetekkel és Latinovits-ot megszégyenítő komor hangsúlyokkal, hogy patkányok futnak az ágyon - az életed múló álom, meg
Forog a rozsdás körhinta.
Lehet, hogy valakinek így jó?
Sötét a holtak lelke.
Farkába harap a kígyó.
meg
Egy szemétdombra szültek.
De ők is kikészültek.
Nincs semmim.
Nincs helyem.
Ilyesmi. Valamint kiderült, hogy a csoportban több lánynak is megvan az a ritka képessége, hogy tudjuk mozgatni az orrlyukainkat, de ezzel egyelőre nem tervezünk fellépést.
És tegnap rájöttem, hogy ha szeptember 1-től tényleg nem veszek magamnak ruhát, akkor iszonyatos szenvedésnek nézek elébe, tegnap már mindenhol őszi kollekció volt, gyönyörű szürkék és bordók és sötétzöldek és puhák és kötöttek, úgyhogy gyorsan vettem magamnak egy szoknyát és két felsőt, amíg még nem késő. Ez nem csalás, mert még nem kezdődött a fogadalmi időszak. És meg is érdemlem.
Holnap viszont megyek kórházba három napra, úgyhogy nem fogtok rólam hallani legalább hétfőig. Ma azt álmodtam, hogy sokkal kevésbé volt fájdalmas és hosszú a műtét, mint ahogy elképzelem, és utána felébredtem, visszaaludtam, és azt álmodtam, hogy sokkal kevésbé volt fájdalmas és hosszú a műtét, mint ahogy elképzelem, hamar túl voltam rajta és nem volt vészes. Szerintem tök rendes a tudatalattim, hogy ilyen megnyugtató álmokat küld, most nem azért.
Bár a ruhák mindig fontos, szimbolikus szerepet játszottak az életemben, számtalan emlékem ruhákhoz kötődve tárolódik. Például valamelyik nap volt rajtam a kis, fekete ruhám, ami Gabó leánybúcsúján volt rajtam először, amikor felmentünk a Tűztoronyba (Sopron), összefutottunk Andrással és családjával, és Hajnalka beszólt a gonosz jegyszedő néninek ("nagyon szépen köszönjük a szíves fogadtatást és a segítséget" - valami ilyesmit mondott szarkasztikusan, de a néni olyan gonosz vlt, hogy észre sem vette). A Tűztoronyban régi moziplakátok vannak kirakva a lépcső mentén egy darabon, nem filmplakátok, hanem a soproni Szabadság mozi műsora a hatvanas-hetvenes években, már a filmcímeken is lehet röhögni, de az egysoros filmismertetőkön végképp. A kis, fekete ruhát amúgy Hajnalka vette nekem, mert kapott tőlem egy csomó, általam megunt / kihízott ruhát az évek során, és cserébe vehettem magamnak egy ruhát, amit később kifizetett. A Váci utcai Promodban vettem tavaly nyáron, miután kijöttem a pszichológusomtól (a Fereciek terénél rendel), és épp nagyon szomorú voltam egy, itt nem részletezett dolog miatt, amelyre részben gyógyírt jelentett a ruhavásárlás. Különben eléggé hiányzik, hogy pszichológushoz járjak, és ami még furább, hogy a mozgásterapeuta képzésben a volt terapeutám lesz a tanárom, ami biztosan fura lesz, de azért várom már, hogy kezdődjön. A másik tanárunk pedig az a filozófusnő, akinek a könyvét most olvasom, és aki (bár idősebb, meg filozófus is) stílusában tagadhatatlanul emlékeztet Claire-re az Időutazó feleségéből.
És vannak az utazásokon vásárolt ruháim, például a buddhista-narancssárga selyemnadrág, ami az évek során itthoni ruhává vált, most van rajtam, Kambodzsában vettem, Siem Reapben, öt dollárért. Megnéztük Angkort, meg megkérték a kezemet azon az utazáson.
De nem erről akartam beszélni, hanem hogy az előbb felpróbáltam a szürke nadrágkosztümömet, rám jön-e még és jó-e azzal a blúzzal, amivel fel tervezem venni a holnapi védésre. Mert a retinaszakadásom miatt nem futhattam hetek óta, és emiatt szabim alatt ahelyett, hogy a terveknek megfelelően sportoltam volna, inkább itthon henyéltem duzzogva, és jól meghíztam. Azért még rámjön. A szürke nadrágkosztümöt a phD felvételi előtt vettem magamnak a Marks and Spencerben, mert a régi szürke nadrágkosztümöm addigra már menthetetlenül az enyészeté lett (és rám se jött). A PhD felvételin viseltem tehát először a említett darabot narancssárga papucscipővel, mert a mániám, hogy valami kis kiegészítőnek jeleznie kell az öltözködésemben, hogy nem veszem mindig száz százalékig komolyan szürke nadrágkosztümös önmagam. Ez volt három éve. Most pedig átnézem az előadásomat.
Akkor elmondom, mi a következő projektem. Olvasom a wellness-magazinban, hogy a fast fashion (hogy sok, olcsó ruhadarabot veszünk, amik hamar elrongyolódnak / kimennek a divatból és újakat kell venni helyettük) milyen rossz a Bolygónak. Évi kétmillió tonna textil megy a szemétbe, nem beszélve a gyártás során felszabaduló széndioxidról, a felhasznált vegyszerekről, és a harmadik világban élő munkaerő kizsákmányolásáról. Satöbbi, satöbbi, globális felmelegedés, világbéke. A cikkben szerepelt ez a csaj, aki a sustainable fashion (kevés, jó minőségű ruhád van és azt hordod) népszerűsítése érdekében egy évig ugyanazt a ruhát viseli. Közben persze pénzt gyűjt a szegény indiai gyerekeknek. A blogján publikálja, hogy épp mivel vette fel a ruhát, amiből egyébként asszem hét példánya van. A kiegészítőket többnyire bolhapiacon vagy ebayen veszi. Szerintem cool.
De ez mind semmi. A fogyasztói társadalom nyomása elleni küzdelem jelképeként (vagy ilyesmi) Alex Martin ugyanazt a ruhát viselte egy évig minden nap, egy ronda kis barna ruhát, amit maga varrt. Na, ez azért durva, mindemellett lenyűgöző.
Húgom meg valamelyik nap nálunk volt és vasalt, amíg én ablakot pucoltam, mert én utálok vasalni, húgom meg rendes. Egy megjegyzést tett csak az aktuális vasalnivaló ruháim mennyiségére, tudniillik hogy: "most nem azér', de nekem összesen van ennyi ruhám."
De a lényegre térek, a fogadalmam az lesz, hogy szeptember 1-től 3 hónapig nem veszek magamnak egyáltalán ruhákat*, hanem a meglévőket fogom hordani. A projektem célja persze a világbéke, mellékhatásként abban reménykedünk, hogy kevesebb pénzt fogok elkölteni havonta. Szóval tulajdonképpen utazásra gyűjtök, csak becsomagoltam egy ilyen világmegmentős köntösbe (köntös, értitek :), hogy jobban hangozzék. Lesz médianyilvánosság is, amennyiben a projekt fejleményeiről blogomban tudósítok (ha meg nem gondolom magamat szeptember 1-ig, és rá nem ébredek, hogy az egyetlen öröm az életemben ruhák vásárlása és miért is adnám fel azt az örömöt).
*Apróbetűs rész: A "ruhák" alatt ruhákat értünk, mivel ruhákat imádok venni. A cipők nem tartoznak ide, mivel 1. cipőket utálok venni, ezért úgyse veszek, 2. biztos, hogy kell majd vennem ősszel valami őszi cipőt, mert már tavaly is kellett volna, mivel szakadt le rólam a régi, de nem vettem, mert ld. 1. pont.