Többrendbelileg is betekintést nyertem a holland egészségügybe a napokban.
Hétfőn beszélgettem egy doktorral, aki bevezetett az itteni
hangulatzavar-osztály működésébe, ebben nem volt sok meglepő elem,
talán az, hogy milyen széleskörűen alkalmazzák az ECT-t
(elektrokonvulzív terápia, régies nevén elektrosokk), meg, hogy heti öt
napból kettőt kap kutatásra. A kutatása viszont olyan, amiért
lelkesedem, nyelvi lateralizáció skizofréniában. (Ismeretterjesztő
rovatunk: az ember beszédközpontja a domináns agyféltekében van, jobb
kezeseknél bal félteke. Nem így születünk, a féltekék munkamegosztása
később alakul ki. Egyesek szerint a lateralizáció zavarainak köze van a
skizofréniához, sőt, egyszer olvastam egy cikket, amiben Crow, neves,
öreg skizofréniakutató egyenesen azt állítja, hogy "az emberiség a
nyelv kialakulásáért a skizofréniával fizetett". Merthogy állatoknál
nincs ilyen betegség.) És ambulánsan is lát el betegeket, annyit,
amennyit akar, de két-három óra azért mindig jut egy betegre meg a
családjára. (Mármint a beteg családjára).
Azután Martin, a főápoló körbevezetett minket a pszichotikus
osztályon.(Mindannyian olyasfélére asszociáltunk, amikor
kényszerzubbonyból kiszabadult dühöngő őrültek között szlalomozunk, a
cseh csaj meg én, de nem mernek minket bántani, mert zordul néz rájuk
Martin, a drabális néger főápoló?) Valójában a srác kb velem egyidős,
kb ugyanannyi iskolát is végzett, úgy néz ki, mint aki a légynek sem
tudna ártani, és valószínűleg ez az igazság. Az osztályon összesen
tizenhat beteg van egyágyas szobákban (most sokkal kevesebb, mert az
osztályvezető és az orvosok nagy része Coloradoban van egy
kongresszuson). Van kétágyas szobájuk is, de ott is csak egy beteg
szokott lenni, mert pszichotikus szobatársak között túl sok a súrlódás.
A betegek nappalija úgy néz ki, hogy azt én is elfogadnám, plazmatévé,
dvd-lejátszó, X-box, egyik fala üvegből, türkizkék függönyök, kijárat a
nárciszokkal és egyebekkel teli bájos kis kertre. A kertet mondjuk
magas kerítés veszi körül, de Martin szerint "azért át lehet mászni".
Konyhasarok szekrényekkel, mosogatóval, mikróval, és szuperjó
csillivilli kávégéppel (nem tehetek róla, bukom a presszógépekre).
Pingpongasztal, nővérpult, hat nővér. Este csak kettő. Átmegyünk a
kreatív terápia-szobába, nagy, színes szoba, virágok, képek. Agyag,
ezerféle színű máz, kis égetőkemence, bőr, faanyagok, eszközök a
fentiek megmunkálásához, varrógép, üvegfestő-kellékek. Egy beteg
bütyköl valamit a szobában, beszédbe elegyedünk a terapeutával, aki
elmondja, hogy a kínálat gazdagsága ellenére ezek a mai betegek állandóan
a számítógép előtt ülnek (hat db van) és játszanak vagy neteznek. A
bőrért (mert az drága és hogy ne pazarolják) és az üres CD-ért (ha
zenét akarnak kiírni) kell csak fizetniük jelképes összeget.
Az ápolók majdnem mind főiskolát végzettek. Mind az ápolók, mint az
orvosok évente elvégeznek egy pár napos kurzust agressziókezelésről,
ahol megtanulják, hogyan lehet hamar észrevenni, hogy a beteg agresszív
kezd lenni, hogyan kell ezt kivédeni, hogy kell viselkedni, testbeszéd,
hogyan kell szóban megnyugtatni. Ezt színészekkel is gyakorolják, akik
szakavatottan eljátsszák az agresszív beteget. Valamint önvédelmi
technikákat tanulnak: hogyan bújjunk ki a szorításból, ha a beteg
hátulról akar megfojtani, stb.
Én egyébként végig szemrebbenés nélkül hallgattam, különösebben nem lepődtem meg semmin, gondoltam, hogy sokkal jobban néz ki az egészségügy ott, ahol sokkal több pénz van rá, de ennél azért elszomorodtam. Nem tudom, mennyivel kevesebb nővért vagy orvost ruháznának meg, ha otthon is lenne ilyen, de ha már eggyel kevesebb ötvenkilós pszichiáternőt csap fejbe paranoid skizofrén, akkor is megérte. Nem beszélve arról, hogy a betegnek is jobb, ha időben leállítják. És igaz, hogy ezeket a szkilleket az ember többnyire megtanulja menet közben, ellesi másoktól, meg ráérez maga, de akkor is.
Gondoltam, hogy megkérdezem, úgy nagyságrendileg mennyit keres itt egy ápoló vagy egy orvos, de aztán nem volt kedvem. Nem mindegy az nekem?
Aztán ma elmentem háziorvoshoz, mert elkaptam valami bacit, és
gondoltam, itt az alkalom, hogy betegszemmel is betekintsek az
ellenséges vonalak mögé. A rendelőben három háziorvos rendel külön
szobákban. Az egészhez tartozik egy váróterem és egy nagy, narancssárga
pult mögött (a királynő színe) két fiatal recepciós. Előre időpontot
kellett kérnem, úgyhogy annyi a papírmunka, hogy szólok, hogy
megérkeztem. A nevemen beszólít az orvos, idős férfi civilben,
határozott kézszorítás. A szobájában hatalmas, kezeletlen tömörfa
íróasztal és ugyanolyan vitrin, tömve vastag, komoly külsejű könyvekkel
(nem tehetek róla, bukom a kezeletlen tömörfa bútorra). Az asztalán számítógép,
egy db fonendoszkóp, és egy db földgömb. A falon festmények régi
keretben, egy polcon pedig egy egzotikus küllemű műtárgy. Az egész úgy
néz ki, mint a Kelet-Indiai Társaság nyugalmazott
tengerészkapitányának dolgozószobája, beleértve magát a doktort is, aki
klasszikus brit úriember módjára viselkedik. Elmondom, mi a bajom.
Elmondja, hogy két dolog közül választhatok, ennek ez az előnye, annak
az, melyiket választom. Ezt tanultuk mi is az egyetemen, hogy a beteg
az nem mentálisan retardált kisgyerek (kivéve persze, ha az), hanem
értelmes felnőtt ember, csak beteg, ezért nyugodtan lehet vele
egyenrangúan tárgyalni, elmagyarázni neki dolgokat, kikérni a
véleményét. Én szoktam is, ha van rá idő, bár néha csodálkoznak a
betegek, mit magyarázok ennyit. De most rájöttem, hogy velem még sose
viselkedtek így, magyarázni szoktak néha, de döntést rám bízni sose.
Még akkor se, amikor tudták, hogy orvos vagyok, olyankor is maximum
annyi, hogy hosszas könyörgés és győzködés árán rá tudtam venni az
illető doktort valami alternatív megoldásra. Mondjuk, olyan gyakran nem
is járok otthon orvoshoz, az tény. Beletelt pár másodpercbe, mire
visszanyertem a lélekjelenlétemet, és megmondtam, melyiket választom.
Wow.
A képek csupán illusztrációk, nem az orvos szobájában készültek, hanem a Cutty Sark nevű gyönyörű clipperen, az egyik utolsó, egyben az egyik leggyorsabb vitorláson, Greenwichben lehet megnézni, menjetek.
Más izgi nem történt. Rájöttem, hogy megszerettem ezt a várost, a hangulatát, meg a biciklizést (meg is javíttattam a Kölcsönbringát, kezdett kicsit rozoga lenni, és hálistennek a kórház bicikliparkolójában van egy biciklibolt- és javítóműhely, úgyhogy reggel beadtam, délutánra kész lett). De tudom, hogy ez csak azért van, mert süt a nap, és akkor a jó hollandok azonnal előözönlenek a házaikból, és fél perc alatt úgy néz ki a város, mint egy Városligetbe oltott Liszt Ferenc tér. Simán el tudnék itt éldegélni örök időkig, ha 1. mindig ilyen időjárás lenne, 2. hozhatnám a barátaimat, 3. magyarul beszélnének az emberek, 4. nem lenne szünet a moziban, 5. lennének hegyek. Persze, tudom, hogy az ember szerezhet új batátokat és megtanulhat új nyelveket, de az már nem olyan, vagy csak én nem vagyok az a típus. Az apukám tengerész, tehát nálam az a standard, hogy az ember elutazik jó hosszú időre, a végén meg hazamegy.
Fél 12 és még pizsamában vagyok, ez milyen már.
Nem baj.
Voltam Hágában tegnap, kaptam karamellás csokit és waffelt, amely utóbbinak jelentős hányadát meg is ettem hazafelé a vonaton. Sajnos még mindig nincs fényképezőgépem, úgyhogy szavaim kifejező erejére támaszkodhatok csupán, illetve ha valaki mégis hiányolná a vizualitást, itt van egy rakat kép Hágáról. Sétáltam tengerparton, ami tényleg úgy nézett ki, nyugágyakkal, éttermekkel és koktélbárokkal, mint Copacabana beach, csak éppen hideg szél fújt, ez persze néhány helybélit nem akadályozott meg a fürdésben, de én már semmin sem csodálkozom. Voltak vicces szobrok is. És az érdekesség az útikönyvből: a II. világháború során a beach nevét használták jelszóként a holland egységek, mert állítólag semmilyen más nemzet nem képes helyesen kiejteni azt, hogy Scheveningen.
Láttam a parlamentet, szép, meg a királynő munkapalotáját, semmi extra, meg szegény Wilhelmina királynő szobrát (a mostani királynő öreganyja), ami úgy nézett ki, mint egy orosz parasztasszony a jéghideg tundrán, amit egy ötéves óvodás készített, nyilvánvalóan nincs érzékem a modern szobrászathoz.
És voltam könyvesboltban és ezerhatszázvalahányban alapított kocsmában is.
Valamint voltam a Mauritshuis-ban, ez egy kis múzeum a holland festészet aranykorából, amiről bennem eddig olyasféle kép élt, hogy ezek többnyire szomorú, barnába öltözött holland parasztokat ábrázolnak szomorú, barna háttérrel, de mint kiderült, ezt a téveszmét feltehetően csupán a középiskolai művészettörténet könyvem nyomdatechnikájának köszönhetem. Nagyon szépek, színekkel, iszonyú jó fényekkel, ami azt illeti, jobban is tetszettek, mint az impresszionisták például. Meg kell említenem még a múzeum ingyenes audio guide-ját, ami engem teljesen lenyűgözött: be kell ütni a festmény számát, és akkor nem csak elmondja a hang, hogy mit kell látni a képen és miért híres, hanem a kép hangulatához illő és remekül összeválogatott zene is van mellé, Mária mennybemenetelekor dicsőséges vallási zene, a szélcsendes tengeren szomorúan veszteglő vitorlásokhoz pedig szomorúan veszteglő vitorlásokhoz illő zene. A kedvenc képem talán a Rubens: Néni és fiú gyertyával (Min mereng vajon ennyire a Néni? Az audio guide szerint szerelemre gondol, a gyertya meg amúgy is szexuális szimbólum. Halál komolyan ezt mondta), meg persze a gyöngyfülbevalós lány. Klasszisokkal jobb, mint a Mona Lisa. Mondjuk, képen egyik se néz ki úgy, mint élőben, de azért felteszem.

Valamint megnéztem a Parfüm című filmet, amiről ismét csak azt tudom mondani, hogy remek film, csak ne kelljen megnéznem még egyszer. A Lé meg a Lola c. remekmű rendezője rendezte. Arról szól, hogy Jean-Baptiste a halpiacon született, ezért, vagy ennek ellenére csodálatosan fejlett a szaglása. Némi vergődés után elkeveredik a parfümbizniszbe, valamint szagolgatás közben véletlenül megfojt egy lányt, akinek ettől elillan az illata, és innentől az illatok megőrzése lesz a rögeszméje. Néhány gyönyörű nő meggyilkolása segítségével végül megalkotja azt az illatot, amitől a tisztességes polgárok Woodstockot megszégyenítő szerelemorgiába kezdenek a város főterén. Attól jó a film, hogy bár szagokról szól, ezeket elég jól kifejezi képekkel, aminek mondjuk a mocskos párizsi halpiacon rothadó haltetemek esetében nem biztos, hogy örülünk. De vannak benne gyönyörű lányok is, több tonna vörös rózsa, meg provanszi levendulamező. A vége pedig olyan, amire én azt gondoltam, hogy na jó, azért ez mégiscsak túl durva, de nem lövöm le, érdemes egyszer megnézni, bár mondom, nem egy elsőrandis film.
Ja, és megkaptam az ösztöndíjamat, hurrá. Mondjuk ettől se leszek milliomos, de legalább nem kell többé mérlegelnem, hogy együtt vagy külön mossam-e a színeseket és a fehéreket, amikor két euro egy mosógépzseton.

Jól elfáradtam. Voltam Amszterdamban, sétáltam csomót, találkoztam itt nyaraló kolléganőmmel, nevezzük el Valinak, meg a férjével, sétáltam velük csomót, elbúcsúztunk, aztán sétáltam csomót. Nagyjából az összes helyre spontán elkeveredtem, ahol anno megfordultunk (kivéve persze a diszkókat, rock-klubokat, coffeeshopokat és egyéb lebuj természetű helyeket) (nem, nem azért, mert ma már megvetem ezeket a helyeket, hanem mert nappal volt). Amszterdam még mindig ugyanolyan, színes, laza, vidám, koszos. Nagyon tetszik, ahogy sétálsz egy angolosan elegáns, palotákkal övezett téren, aztán lépsz kettőt és Bangkok belvárosában érzed magad. Leszámítva persze az időjrást. De lehet, hogy ezt csak a currys csirkétől hallucináltam. Voltam a bolhapiacon, virágpiacon (az utrechti virágpiacot jobban szeretem, több a virág és nincs tele turistakütyükkel), könyvesboltban (akartam venni sajtokról szóló könyvet, de meglepő módon nem volt), a téren a furcsa fákkal (most nem olyan furcsák a fák, mert most nem frissen nyírták őket, így vannak ágaik is), bemerészkedtem a Chimera nevű fantasy-shopba, gyerekek... azt a mennyiségű egyszarvút, kis hegyes fülű manócskát, hártyásszárnyú tündérkét és szomorú szemű sárkánykát... atyaég. Egypár ruhaboltban is voltam, vannak ugyanis bizonyos szubkultúrák, amiknek az öltözködési stílusa lenyűgöz, és Amszterdamban elég nagy a kínálat ezekből, így nézegettem színes goa-cuccokat, feketecsipke-vörösszatén vámpírlányos gót öltözékeket, és még épp idejében menekültem el ahhoz, hogy ne vásároljak magamnak mindenfélét, bár az arany-rózsaszín-flitteres táskamagnó alakú eighties sportszatyornál nagyon rezgett a léc (nem). Néztünk gyémántcsiszoló műhelyt meg gyémántokat, szépek voltak, bár rá kellett ébrednem, hogy egy pár használt virágmintás Martens még mindig jobban lázba hoz, mint a gyémánt nyakékek, feltehetően a felnőtt külső és a diploma dacára menthetetlenül vidéki tinédzser maradok örökre.
Vali: - Párizsban voltál már? Ott van egy bolt, ami neked nagyon tetszene, ilyen furcsa alakú, színes berendezési tárgyakkal...(részletezi)
isolde: - Voltam, régebben, de ezt nem láttam. Csak múzeumokat néztünk, akkor még nem mertem felvállalni valódi önmagam.
Azért egy narancssárga sálat vettem magamnak a biztonság kedvéért. 1 euro volt. Most meg változatlanul Regina Spektort hallgatok, az On the radio lett a kedvenc számom. Tisztában vagyok vele, hogy soha senki nem olvassa el a blogokban a dalszövegeket, de miért akadályozna ez meg engem bármiben.
| { 2004. május 29., szombat } |
|
Amszterdamon flesselek még mindig. Eleve a felszállás a géppel, imádok repülni. És a Van Gogh múzeum, nagyon szép, meg aranyos, ahogy a két félelem-és-reszketés-las-vegasban-főszereplő követi a piros cipőmet. A tér a kopasz fákkal, a lila színeket csak én képzelem, vagy tényleg volt valami lila? Ugrálás a zenélő kockákon. Egy csatorna, egy híd, egy McDonalds, biciklik. Döglés a parkban, sunshine, talpas chesterfield, barna heineken meg csokis fánk is. Hogy "Napelemmel működöm." Bácsi megkér minket, hogy üljünk be a hajójába, mert nem fér át a híd alatt, beülünk tízen, átfér, centiken múlik, kilencvenhétéves hajó. Megismerkedünk Pistivel, aki stoppal, pénz nélkül jött, parkban alszik, és az unikumgyárban dolgozik amúgy, de nem ismeri Tereskovát. A harisnyás fickó táncolni próbál nekünk for some coins, de túl részeg szegény. Legalize it - plakátok. (Legalize what?) Csatorna, híd, biciklik. Vöröslámpás negyed, vannak szép lányok is. A DJ a smartshopban, Bob Marley-klón, aki ugrándozva goát nyom egy ordas spanglival a szájában. A lépcső a hotelban (szürreálisan meredek, szűk és hosszú lépcső.) Csatorna, híd. Ugrándozom örömömben, mert meggyógyultam a reménytelen szerelemből. Ugrándozom örömömben, mert felhív Ex, már nem gyűlöl, és rendben van az élete. Wikse witte. Gyömbérsör. Táncolunk valami jazz-rockra, nincs a zenekarnak neve sem, táncolok, nézem a barátaimat (warning, szirup jön!), sose szerettem ennyire élni, pedig az össz esti tudatmódosításom két tequila, de boldog vagyok a zenétől, a színes ruháinktól, nemtommitől. Csatorna, híd, biciklik. Bolhapiac (veszek a húgomnak egy Whatever feliratú pólót.) Virágpiac, napraforgók, sajttorta. Útvonalkeresés lonelyplanettel éjszaka, nagyon szeretem, hogy nem tévedek el. Kicsit reménytelennek tűnik még nekem is, de megtalálom a helyet, house-féle zene, "Most addig fogunk táncolni, amíg valaki nem hoz koktélokat." (valaki hoz). Fotózkodom hajnali négykor egy nagybőgőt cipelő öreg négerrel a villamossíneken. Utolsó este a téren a kopasz fákkal, ugrálás a zenélő kockákon, felszállás, depressziós banda délután a balettcipőben, calvadost iszom, egy fillérem sincs. Afterparty Kollégánál, ahová mégis elmegyek, hajnali kettőkor már mindenki könyörög egymásnak, hogy hagyjuk abba a táncolást és húzzunk haza. Aztán visszateszik a mókust a kerékbe, "még egy darabig észrevesszük a színeket", részemről lélekben narancssárga sálban ugrándozom, ugyanazt álmodom minden nap, utazást. Igen, ez ennyire súlyos.
isolde | 1:07
...legalábbis lett wifi a szobámban, kisütött a nap, találtam szupermarketet (mondjuk kicsit fura, van vagy húszféle mogyoróvaj és kettőféle ásványvíz, bizonyára csapvizet isznak a hollandok). És voltam a kórházban, ami basszus.... úgy néz ki, mint valamelyik amerikai kórházsorozatban, mondjuk a House-ban vagy a Scrubsban, nagyon nagy, szép és modern. Kék, fehér és pink színű, van benne több kávézó, és egy virágbolt, ahol vettem magamnak cserepes növényt (hogy legyen rajtam kívül még valaki a szobámban, akiben van citrátkör) (van egyáltalán a növényben? asszem, van). Találkoztam a virágboltban egy virgonc öreg nénivel, akinek éppen folyt az infúzió, és az állványt engedelmesen maga után húzva nézegette a broméliákat.
Megmutatták, miket fogok csinálni, első körben MR-képeket* színezek kb. mint egy színezőben, csak olyan nehéz megtanulni, hogy az maga pár hét lesz, ráadásul linux alatt fut, én pedig rendes windowson-pasziánszozó átlag női felhasználó vagyok. Egy idősebb, ám annál lelkesebb kutatónő elmondta nekem az elméleti hátteret, aztán Hugó, a fizikus elmondta az MR-képek digitális feldolgozásának fizikai hátterét is, ő nagyon vicces, mert pont úgy néz ki, mint egy fizikus: kopasz, vékony, szemüveges, a szobájában két asztalon két hipermodernnek tűnő computer és pár száz, ceruzával rajzolt érthetetlen képleteket és grafikonokat tartalmazó A4-es lap szép összevisszaságban. A könyvespolcán pedig nem volt más, mint egy db háromkötetes holland-angol szótár és egy üveg asztali rozé bor. Minden tudás a fejében van nyilván. Tetszett.
Mi is volt még... a helyiek mind jó fejek voltak, a kávéjuk rossz, ebédre furcsa dolgokat esznek, pl. elvettem egy fasírtnak látszó valamit és belül rizsből volt, de van saláta, gyümölcs és joghurt is, ami a mi menzánkon még sohasem fordult elő.
A környék, ahol lakom egy koleszban, pont úgy néz ki, mint Anglia, vagyis egyforma fehér szegélyes vöröstéglás házak hosszú sorban, néha egy park, borús idő. Durva, hogy az ablakokon nincs függöny, az én szobámnak pedig az egyik fala végig ablak. Ez a protestáns időkből maradt hagyomány, akkor azért vezették be, hogy mindenki tisztességes, puritán életet éljen, és nehogy titokban fényűzően rendezze be otthonát. Nem értem, hogy vehették be a holland feleségek ezt a dumát, de úgy tűnik, bevették. "Drágám, ideadnád a távcsövemet, muszáj csekkolnom, hogy a szomszéd jócsaj nem vett-e valami drága bútort tegnap óta." A mai modern időkben egyébként sötétítőfüggöny már van, de állítólag nem illik behúzni, ha elmész hazulról. Az is fura, hogy a szobámban van egy konyhasarok hűtővel, mosogatóval és konyhaszekrény edényekkel, viszont a vécé és a tusoló közös és a folyosón van. Mégiscsak az intimitás iránti érzékükkel lehet itt a probléma.
* Ha valakiben esetleg az a kép élt volna a pszichiátriáról, hogy szemüveges, nagyszakállú, idősebb úriemberek ábrándoznak a díványon pihegő hisztériás menyecske mellett az orális fixációról, azt ki kell ábrándítanom. Hétfőn találkozom R-rel, aki megmutatja, hogyan lehet az agy fehérállományában futó idegrostokat ingerületátvitel közben MR-scan alapján digitálisan 3D-modellezni. Vagy valami ilyesmit.
A Főnököm pl kifejtette tegnap, hogy mivel nem akarja, hogy elmenjek (jó munkaerő vagyok), ezért megpróbálta elintézni, hogy tartsák vissza az ösztöndíjamat, hogy szívassanak a szabadságengedéllyel, hogy hibás laptopot ajanak nekem, és hogy a fogorvos ne fejezze be a fogamat, hátha meggondolom magam. Mivel nem hátráltam meg, ezért végül az időjáráshoz nyúlt, hátha havas esőben nem száll fel a gép, de mondtam neki, hogy a kocka el van vetve, már nem fordulhatok vissza, akármi van. Úgyhogy mára kisütött a nap, a laptopomról kiderült, hogy nem is a gépnek volt a baja, csak a belehelyezett plusz memóriának, a fogamat nem kell kihúzni, a szabadságengedélyt pedig sikerült leadnom tegnap fél órával a munkaidő befejezte után. Hiányozni fognak a kollégáim, beleértve a két jelenlegi főnökömet is, akik az eddigi pályafutásom során a legjobbak voltak, valamint a kutatócsoportunkat, meg a betegeim közül is néhány.
Elsősorban persze a férjem fog hiányozni, aztán sorrendben a húgom, a barátaim, a mozgáscsoportom, a kedvenc sorozataim, a kedvenc phD kurzusom, a könyveim (a puszta jelenlétük), a növényeim, és a kávéfőzőm. Mondjuk, a kávéfőzőt lehet, hogy előbbre kellett volna venni.
Mekkora mázli, hogy ez nem húsz évvel ezelőtt történik, mert ha internet sem lenne, akkor lennék igazán bajban.
Kezd bűntudatom lenni, hogy olyan kevés szépet mondtam Prágáról, amikor pedig az volt, szerencsére azonban vittem magammal számos tehetséges tollnokot: ideát olvasható noiz irodalmi kontextusban is értelmezhető, ám nem kevésbé hiteles beszámolója. (Az "irodalmi kontextusban is értelmezhető" kifejezés egyébként a Csáp egyik fantasy-kritikájában tetszett meg, igy használatba vettem. Sosem lehet elegendő modorosság az ember tarsolyában.)
Az elmúlt héten meg mindenféle horror történt, például ügyeltem, és nem tudtam aludni, mert szörnyű hideg volt a szobában, egészen hajnali háromig, amikor is olyan gyorsan ugrottam elő egy sürgős riasztásra, hogy a kulcscsomómat elfelejtettem magamhoz ragadni. Magyarul kizártam magam a szobámból hajnali háromkor, elzárva magamat ezzel az ágyamtól, fogkefémtől, váltás ruháimtól stb. Reggel aztán jött a takaritónő, aki beengedett, bár neki sem volt kulcsa, mivel nem a mi takaritónőnk volt, hanem a helyettese, viszont ismert egy módszert, amivel kulcs nélkül is ki lehet nyitni az effajta zárat. A módszert egyébként az elmúlt héten leste el magát rendszeresen kizáró kolléganőmtől.
Másnap meg azért nem aludtam, mert fájt a fogam, mégpedig az, amelyiket nyáron jelentőségteljesen megkocogtatott a fogorvos azzal, hogy "ez lesz a következő". Mivel röpke életem során nem először átkozott meg fogorvos, úgy döntöttem, nem húzom tovább, hanem elmegyek, persze, gyökérkezelni kellett, amit még sosem csináltak velem és amitől nagyon féltem. Már éppen kezdtem felkészülni a küszöbön álló elviselhetetlen fájdalomra, amikor a Zsófi (a fogorvos) előhúzott a számból egy pár mm hosszú, véres kis cafrangot, és a csipesszel győztesen meglengette az arcom előtt: - Az ideg! - Elég laza. Most ideiglenes tömés van a fogamban, ami rettenetes izű, és igy már végképp semmi örömöm nincs az életben: egész hétvégén dolgozom vagy esszéket és esetismertetéseket kell irnom, amiket múlt héten kellett volna leadni, és most még az evés élvezetétől is megfosztódtam.
Különben is téli depresszióm van, olyankor úgysem tudok érdekesen irni, senki sem szeret, mindenki utál, azt hiszem, kukacokat fogok enni.
