I don't have time to smell the flowers and then look up their names on the internet
Nincs időm blogot írni, az van. Szokásos, túl sok mindent csinálok. Néha aztán jól elfelejtek valami fontosat, és akkor elgondolkodom, hogy nem jó ez így, valamit abba kéne hagyni, mert így mindenben rosszabbul teljesítek, és végiggondolom, mit lehetne abbahagyni, de nincs olyan.Elfogadták a cikkemet, ami klassz, bár nem impact faktoros lapba, de akkor is. Találkoztam Olvasókkal, akiktől kaptam jóga-könyvet is, ami klassz, már nagyon sokszor próbáltam jógázni, de egyszerűen nem fér bele az én életstílusomba, viszont szívesen olvasok róla. Tornászom az Alexandrára, meglepően kemény, én mindig azt hittem, hogy ezek a home videók sosem-sportoló háziasszonyoknak lettek kifejlesztve és ehhez mérten kíméletesek, most persze alig bírok járni, ami klassz. Egyetlen hibája, hogy az elején kötelezően végig kell nézni kettő darab reklámot.
Megyünk Utrechtbe megint, két hétre, novemberben, de már senki nem lesz ott, akit ismerek: az egyik holland lány (akinek ellopták a biciklijét) phD-t kezdett máshol, a másik holland lány (akinek mikrocsip volt az agyában) Amszterdamba költözött, az indiai lány (aki Teslának hívta a macskáját) még az ottlétem alatt felmondott, az olasz csávó hazaköltözött Milánóba, a cseh csaj pedig október 31-én költözik haza. Nem beszélve a kutatólabor főnöknőjéről, aki meglepetésszerűen szülési szabadságra távozott. Nem baj, mert izgi lesz, genetika laborban fogunk dolgozni, én pedig még életemben nem voltam genetika laborban (többen titkos klónkísérletekkel gyanúsítgatnak a kollégáim közül), meg hát, utazás.
Szubkulturális oldalam: alig nézünk sorozatokat, mert arra sem érünk rá, The Office-t néztünk meg Californicationt mostanában leginkább, a mainstream sorozatokkal, mint House és Heroes teljesen le vagyok maradva, és hiányzik a Veronica Mars. Láttuk ellenben a Black Sheep-et, amire még én, a zombihorror, a bizarréria és a fekete humor örök kedvelője is azt mondtam, hogy ez azért nagyon beteg. Végülis, azt hiszem, leginkább tetszett, de brutálisan trancsírozós és szörnyen vicces.
Kaptam egy rakat könyvet is több különböző embertől kölcsönbe, amiket nincs időm olvasni, és ez rossz.
Szoba
Ma meg első munkanapom lenne szabi után, erre beteg lettem jól.
Úgyhogy mesélem tovább. A szobám, az egy 18 emeletes ház 13. emeletén volt, legalábbis azt hiszem, mert a liftben a 14-es gombot kellett megnyomni, ami mellé ki volt ragasztva egy cetli, hogy "13", és akkor kellett kiszállni, amikor a kijelző 15-öt mutatott. Weird. Az egész ház olyan szobákból állt, mint az enyém, és öt napos ottlétem során egyetlen lélekkel sem találkoztam benne, leszámítva az első nap egy takarítónőt.
Le is rajzoltam a szobát, így nézett ki, a képen nem látszik egy darab heverő és én a laptopommal. (Tudom, kissé béna rajz, de próbáljaok meg Paintben rajzolni lefagyott ujjakkal.)
És így nézett ki, amikor ottlétemmel megteremtettem a kívánatos színharmóniát:
Az igazsághoz tartozik, hogy utolsó nap már működött a radiátor.
Néha egy szivar csak egy szivar
So here I am again in this mean old town. Persze az előző bejegyzést követő harminc percen belül vettem magamnak leárazott polárpulcsit, de ugye ez nyilvánvaló volt.Bécs nem rossz különben, miután leküzdöttem a csalódottságomat - ti. én olyasvalamire számítottam, hogy ahogy ígérték, készítenek nekem valamiféle programot a hétre, négy éjszakára foglalnak nekem szállást normális helyen, héfőn odaadják a hétre való ösztöndíjat, és kapucínert fogok szürcsölgetni napsütötte tereken, miután kétszer körbekonflisoztam a várost és posztoltam is róla - szóval, miután túltettem magam a meglepetésen és kognitíve átstrukturáltam magam a valós helyzetre, valamint a pohár félig tele van, utána már egész jól elvoltam. A Klinika érdekes volt, és érdekes pszichiátertípusokkal találkoztam (a pszichiátertípusok mindig is érdekeltek), meg érdekes gyógyeljárásokkal és egészségügyi logisztikával, volt, ami jobb volt, mint nálunk és volt, ami nem, de erről talán majd egy másik alkalommal.
Szóval Bécs szép város, mindazonáltal nem az én városom asszem, túl fényűző, túl elegáns, túl barokk, túl klasszicista, én meg a hippiket szeretem meg a gótikát, nekem egy város legyen misztikusan nyomasztó vagy izgalmasan bohém. Persze, lehet, hogy Bécsben is megtaláltam volna a bohém és sokszínű részeket, de nem kerestem. Azért kötelességtudóan menéztem a látványosságokat, a Klimtek várakozásommal ellentétben nem nyűgöztek le - nagyon szépek voltak, de mindet láttam már plakáton, és az igaziak nem különböztek annyira a repróktól, mint amennyire a festmények általában szoktak. A Schielé-k mondjuk jók voltak, és sok volt, amit még nem láttam közülük sehol. Voltam a botanikus kertben is, végigzokogtam mondjuk, mivel kitört rajtam az allergia, nem tudom, mit növeszthetnek ott, ami keresztreakciót okoz a parlagfűvel. Gondolom, azért nem a parlagfüvet magát. De láttam orchideákat (most olvasom a könyvet szóval épp érdekelnek) meg pont olyan bambuszerdőt, amilyen a Repülő tőrök-ben van. Meg ittam kávét kávézókban, meg sétáltam sétálóutcákon, meg próbálgattam ruhákat a Mariahilfer Strasse-n, meg villamosoztam sokat.
A legjobb a Freud-múzeum volt. Mondjuk nem tudom, mit nyújt azoknak, akik tőlem eltérően nem pszichiáterek és nem rajonganak a Tárgyakért és/vagy a celebritásokért, én mindenesetre már attól odavoltam, hogy úristen, a fogason ott lóg Freud kalapja, az a konkrét kalap, amely alatt a pszichoterápia ötlete gyakorlatilag megszületett. Ez (vagy egy másik ugyanilyen):
És botja és hamutartója és mindenféle cuccai. És fotók Breuerről, és Adlerről (nos, ahogy Adler kinéz, az mondjuk sok mindent megmagyaráz az elméletével kapcsolatban), és az ijfú Jungról csíptetős cvikkerrel az orrán, és oh my god, Lou Saloméról (ő az a csaj, aki szerencsétlen Nietzschét kb. taccsra tette anno), és Martháról, Freud nejéről, aki a képekből ítélve nagyon jó fej lehetett, egy kicsit fiús és szemfüles nő benyomását kelti. És videó az 1930 és 38 közötti évekről, fekete-fehér némafilm persze, home videókból összevágva, főleg Freud és a kutyái szerepelnek sokat, és az öreg Anna Freud kommentálja, kb így (az öreg Freud és egy gyermekkori haverja nagyban vitáznak valamin): "They don't know that I'm picturing them. My father didn't like photographs, he always made a face. But this he didn't know. Hehehehe, I think this is the best part of the movie." - öregnéni-hangon. Nagyon aranyos, nagyon személyes. Itt egy pici rész a youtube-on, csak a kommentár nélkül, épp az említett jelenettel kezdődik.
A bécsieknek amúgy különös érzékük van iszonyatos ajándéktárgyak készítéséhez, és ezt én mondom, aki nagy rajongója vagyok a múzeum shopoknak, vangoghnapraforgós esernyőknek és munchsikolyos noteszoknak, de itt még én is többször összeborzongtam: Analyze me!-feliratos póló és oldaltáska és esernyő, Sigmund Freud akciófigura, a Belvederében pedig Klimt:Csók-os radír és egérpad és kis üveggömb, amit ha megrázol, csillámok hullanak a csókolódzókra, és groteszk Schiele-képek papírzsepkendőn és salátástányéron, és csók-nyelű evőeszközök és nem is emlékszem már igazából, micsoda cuccok voltak, biztosan elfojtom a traumatikus emléket.
No camera - use your eyes
Fura volt ilyen sokáig nem írni blogot, de egyrészt, gondoltam, nézzük meg, tényleg függő vagyok-e, másrészt meg ugye nem tudom, mióta szenvedek már egy darab cikkel, és azt találtam ki, hogy addig nem cseszhetem el az időt blogírással, amíg azt meg nem írom. Most elküldtem egy verziót a főnökömnek, szóval. Meg persze, mással is el lehet cseszni az időt.Amúgy tényleg durva, főleg az első napon a faluban (Bánkon voltunk nyaralni, amely a Börzsöny és a Cserhát lábánál fekvő festői kis település, fák, tó, ha beleteszem, lehűti a lábamat), amikor megláttam egy fejkendős öregasszonyt bandukolni, és arra gondoltam, hogy wow, bandukoló fejkendős öregasszony, ezt bele kell írnom a blogomba, aztán megláttam egy birkát és arra gondoltam, hogy jééé, biiirka, ezt bele kell írnom a blogomba, aztán megláttam a birkát a kutyával barátkozni, akkor arra gondoltam, hogy wow, ezt le kell fényképeznem és beleraknom a blogomba, és nem beszélve arról, amikor scary kalandokba keveredtünk kirándulás ürügyén. And yet all I can think is 'This will make for a great Livejournal entry'. (Innen, persze.)
Valójában az internet egyáltalán nem hiányzott, hanem a naplóírás-része, de mivel összességében lassan 17 (tizenhét) éve írok valamilyen naplót, ez talán nem olyan meglepő.
Aztán hazajöttünk, és mindenféle dolgokat intéztem, meg megírtam a cikket, meg mindenféle könyveket olvastam, amikről majd előbb-utóbb összeszedem magam és írok az olvasónaplómba, meg mindenféle dolgokon gondolkodtam, amikről majd máskor írok, de most az az igazság, hogy meg kell néznem egy csomó filmet, mert valamelyik nap kitaláltam, hogy most, hogy befejeztük a Rescue me második évadot*, kis szünetképpen tartok filmnézős napot és felstócoltam egy adag dvd-t, amik ott várnak az asztalon.
*Rescue me basszus... nem kímélik az embert, hogy úgy mondjam.
Goodbye Cruel World
Felébredek ma reggel arra, hogy a férjem (holnap egy éves házassági évfordulónk lesz!) felkel, mivel neki dolga van, megnézem az órát, fél hét, negyed hétkor szoktam felkelni amúgy, basszus, elfelejtettem beállítani az ébresztőt, mennyire le vagyok már épülve, elgondolkodom, be kell-e mennem ma reggeli átadóra és jön-e hozzám előre megbeszélt páciens, és rájövök, hogy szerintem nem, és rájövök, hogy szombat van, majd rájövök, hogy szabim-első-napja-szombat van. Szóval ma elutazom internetmentes tájakra és nem fogok blogot írni egy darabig, és azon se lepődjön meg senki, ha nem jelenik meg a kommentje napokig, mert moderálni se biztos, hogy lesz alkalmam.
Nem, nem karib-tengeri hajóútra megyek, hanem egy magyar faluba, hegyek között, völgyek között, bár ha jobban belegondolok, az ilyen luxushajókon biztos van is net.
Még azon gondolkodtam, hogy valahogy minden nyaramban van egy vagy két hosszú és meghatározó probléma vagy nehézség, idén a cikkemmel való értelmetlen szenvedés nyomasztott leginkább, meg a totális pénzhiány. De nem akarok most ezeken rinyálni.
Inkább megmondom, miket szerettem idén, még kipróbálhatjátok.
Saját készítésű mentás-lime-os limonádé. (Értelemszerűen egy nagy citrom + két lime leve, 3 teáskanál porcukor, csomó mentalevél, 1 l szénsavas víz, jég. Egyik lime felét darabokban beletéve szebb.) Nevezhetjük Virgin Mojitonak is, ha az jobban tetszik.
Vidal Ice Gél Menta-Lime hűsítő tusfürdő, és tényleg hűsít, kicsit fura, de jó érzés. A vérnarancsos is hűsít, a többi nem.
Yummie Summer Mixtape, értelemszerűen megtalálható odaát.
Mövenpick Créme Brulée fagyi, sajnos egy vagyonba kerül, de minden pénzt megér.
Grindhouse- Death Proof, bár csomó jó filmet láttam idén, jobbat is, de az újak közül vitán felül ez volt a leg"nyáribb". Azt vettem észre egyébként, hogy bár egy jó pasi sem szerepel benne, a nőknek jobban tetszik ez a film, vajon miért.
Meg persze: Rolling Stones koncert, találkozás Neil Gaimannel, látogatás Anikóéknál Svájcban, Lost Room, Rescue me, Die Hard 4.0, Almost Famous, Időcsapda c. könyv (nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy senkit ne tévesszen meg a borzalmas borító), gyaloglás a Városban (nem, ez nem egy könyv, hanem a konkrét sétálásra gondolok), Ludditák és Guadalajara a Szigeten.
Ilyenek.
Szolgálati közlemény
Feltettem még pár zürichi képet, akit érdekel, megtekinthetőek ideát.Valahol máshol eközben
Zürich, az meg olyan, hogy csuda. Hétvégén meglátogattam Anikóékat ott, akik egy hónapja disszidáltak, én meg már minimum két hónapja megvettem a repülőjegyet a meglátogatásuk céljából. Szóval csütörtök munkaidő végeztével kibuszoztam a reptérre és mindjárt megerősítést nyerhettem előítéleteimben, ugyanis a Budapest-Zürich járat utasainak nyolcvan százalékát tették ki szürke öltönyt és ízléses nyakkendőt viselő laptoptáskás úriemberek.
Később aztán kiderült, hogy Zürichben ugyan valóban vannak bankok, de főleg macskaköves utcák vannak, meg majdnem minden házon tetőkert, meg csöndes kis belső udvarok, meg egy hatalmas tó, hajókkal, amikre jó a helyi bkv-bérlet, és olyan tiszta, hogy látszik a kacsa lába úszás közben, ahogy viccesen lapátol, meg hegyek, amikre fel lehet menni libegővel, meg hegyek, amiknek hóval borított sipkái keretezik a látképet, meg kilátók, amelynek tövében az úri közönség Bratwurstot majszol, meg zöldnél zöldebb legelők diszkréten kolompoló tehenekkel, hogy komolyan azt vártam, mikor bukkan fel valamelyik lanka mögül a teljes Trapp-família dalolva.
Meg Starbucks.
Elképesztő, hogy ilyen körülmények között is lehet élni, na. Fura amúgy, hogy három hónap Hollandia nem váltotta ki belőlem ezt az érzést, de Hollandia nekem túl lapos volt asszem, a szó eredeti és átvitt értelmében egyaránt. Svájcban meg három napot voltam, annyi idő alatt nem lehetett megunni.
Összefutottam ezalatt a csavarhúzós fiúval is, aki mit sem veszített könnyedségéből, sőt, mi több, éppenséggel véletlenül Svájban él, St. Moritz-ban erdész, és olyanokat mesélt, hogy a faluban például mindenki síoktató, de ilyenek, hogy Edward herceg síoktatója, meg George Clooney síoktatója, valamint, hogy tegnap például az volt a feladata, hogy kicseréljen néhány táblát az erdőben. Jó messzire voltak egymástól a táblák, hegyet mászni is kellett, de ebédidőben pont kiért egy zöld rétre tehenekkel, ott lefeküdt egy kicsit és aludt egyet a biztonság kedvéért. Amúgy német-magyar kettős állampolgár ez a fiú, legutóbb össze is zavarta a vámosokat a négy útlevél, amikor együtt utazott Magyarországra a svéd-francia barátnőjével.
Mit mondjak még. Néztünk modern művészetet, amikor esett az eső, meg pop-art és comic-art galériát, bár az inkább csak egy bolt volt, de azért tetszett az Audrey Hepburn montázsuk. Láttunk szép autókat, meg azt a házat, ahol Lenin kiötölte a nagy októberi szocialista forradalmat egy kis virágzó fákkal teli térre néző szobában. Olyan hangosan csiviteltek a madarak ott a város szívében, hogy az már szinte zavaró volt. Egészen érthető egyébként, hogy ilyen körülmények között az embernek olyasfajta gondolatai támadnak, hogy amikor a bőség kosarából majd mindenki egyaránt vehet. Meg láttunk sárkányos kutat, meg vacsiztunk és boroztunk az erkélyen, meg sütöttünk racklettet egy másik napon, meg ettem a kedvenc kecskesajtomat, meg lebarnultam, meg fáj a lábam a hegymászástól ma is.
Hát nem, nem volt nagy kedvem hazajönni ezúttal.
When you're a stranger, faces look ugly
Vasutallomas, keressuk a csomagmegorzot (hugommal), nem talaljuk. Odamegyunk az informacios pulthoz es megkerdezzuk a kedves holgyet.(A parbeszed angolul zajlik, magyarul olvasok kedveert leforditottuk.)
isolde: - Jo napot, elnezest, meg tudna mondani, hol van a csomagmegorzo?
No a pult mogott: - Gdehnedaasbhg?
isolde: - Elnezest, nem ertettem.
No: - Gdehnedaasbhg???
isolde (elbizonytalanodva): - Oooo...bocsanat, nem beszelek hollandul.
No (levegoert kapkod): - Angolul mondtam!!!!!!!!!!! (Meg levegoert kapkod.)
isolde: - Jaj, bocsanat, bocsanat, csak nem ertettem.
No (nagyon, nagyon mergesen): - Egyenesen es a vegen balra!!
isolde: - Koszonom! Viszlat!
No: - Viszlat. Es angolul mondtam!!!!
Isolde es huga elmennek arra, amerre a no mondta, de nem talalnak csomagmegorzot. Vegul a feliratok alapjan megtalaljak, epp az ellenkezo iranyban.
Trüffel, csipke, vámpírok
Amitől én személy szerint készen voltam, az a Grand Place (esetleg: Grote Markt). Képzeljünk el egy hatalmas teret, ahol magas házak szorosan egymás mellé épültek, néha annyira, hogy úgy néz ki, mintha nem is épületekkel, hanem fallal lenne körülvéve a tér. A házak - keskeny, magas, régi házak, látszik rajtuk a kor, koszosak és szürkék, kis szobrokkal, erkélyekkel és rengeteg aranydíszítéssel, nagyon gazdag és közben nagyon régi benyomást keltenek, nekem túl élénk a képzeletem, de nekem az Interjú a vámpírral film vámpírjai jutottak eszembe a házakról: ősöreg, fényűző, dekadens, halhatatlan lények (fényűzés természetesen átvitt értelemben). Ha valaha filmet forgatok egy Városról, amiről nem lehet tudni, hogy valódi vagy csak a főszereplő képzeletében létezik, itt a tökéletes helyszínem. Gyönyörű. Egyik este valamilyen koncert volt a téren, (nem találtam meg, milyen együttes, a Kosheenra emlékeztettek kb, csak a csajnak jobb hangja volt), úgyhogy hatalmas tömeg az egész téren, reflektorok, és zene - teljesen valószerűtlen benyomást keltett. Gyönyörű az a tér és különleges. Hogyan lehetséges, hogy még soha senki nem mesélt nekem róla? És hogyan lehetséges, hogy Brüsszelben a hülye pisilő kisfiú a híres, amikor rengeteg valóban lenyűgöző dolog is van ott?
Hát, szóval, igen. Egyszerűen élni szép dolog, de még szebbek a szecessziós árkádok, kézzel vert csipkefátylak, gótika, orgonaszó, lejtős utcák, friss waffel illata. Rá kellett jönnöm (miközben konyakos trüffelt majszoltam narancsillatú habokba burkolózva az ötcsillagos hotel art deco szobájának fürdőkádjában) hogy belőlem sosem lenne jó protestáns.
Mindenféle dolgok
Ma találkoztam Ildikóékkal, kipipálva ezzel teendőim listájáról a "fűben sörözés Amszterdamban" tételt. Vittem nekik Stroopwaffelt, ahogy nekem is hozott anno Hágában az Ismeretlen Blogger, gondoltam, hadd legyen az élet örök körforgása. Amúgy szokásos Amszterdamban-császkálás. Csatorna, híd, biciklik. Lege artis stabil oldalfekvésbe helyezett eszméletlen csávó fényes nappal az utca közepén. Ilyesmi.Holnap meg elmegyek kongresszusra, és hotelban fogok lakni a hétvégén, ami azért jó, mert végre tusolhatok úgy, hogy nem lesz mások haja a lefolyóban. Egyébként én gyakorlatilag semmitől sem undorodom, nyugodt lélekkel tudtam ebédelni minden patológia gyakorlat után, legtrutyisabb horrorfilmeket szemrebbenés nélkül veszem, két dolgot kivéve: 1. kullancs a kutyában, 2. haj a lefolyóban. A lefolyótisztítóreklámok, amikor "most beletömök egy kis hajat ebbe a csőbe", és tényleg beletömi! Na mindegy, hagyjuk. Bár, amikor mondtam a cseh csajnak, hogy hétvégén konferenciára megyek és hotelban fogok lakni, akkor azt mondta, de jó neked, ott nem lesz mások haja a lefolyóban, szóval nem vagyok egyedül.
Másrészt csak az a hatalmas, értsd: nevetséges méretű bőröndöm van, amivel három hónapra jöttem, és most ezzel fogok elutazni három napra, mivel nincs másik, valamint beteljesítve ezzel végre egy régi álmomat: hogy pár napos utazásra nevetséges méretű bőrönddel és minimum kétheti mennyiségű ruhával érkezzek, és minden reggel válogathassak, hogy hm, ma vajon mit van kedvem felvenni.
Ja, és Amszterdamban találkoztunk egy macskával egy élelmiszerboltban. Szép, fényes, tiszta macska volt, feltehetően a tulajé lehetett, és a zsemlék közül mászott elő (bár becsomagolt zsemlék közül). Nekem tetszett. Dorombolt is.
Maffia, olasz lány és megmérgezett pápák
Szóval ami kétségkívül hiányozni fog, azok az utrechti szombat délelőttök, elbiciklizem a piacra, veszek sajtot meg kenyeret meg eztazt, felmegyek a pláza tetőteraszára, ahonnan látni a várost, iszom normális lattét nagy üvegpohárból vagy a fantáziadús gyümölcslémixeik egyikét, süt a nap, hazafelé veszek virágot.
Ma meg voltam városnéző sétán, a korábban említett nemzetközi diákszervezet színeiben. Azt hittem, biztos valami lelkes önkéntes helyi egyetemista körbemutogatja az útikönyvben is fellelhető nevezetességeket, de nem: egy idősebb építész volt az idegenvezető, nagyon jókat mondott, és szinte csak olyan helyeket mutatott, amiket még nem láttam.
Mondjuk a történelmi műveltségem többnyire szégyenletesen hiányos (ez nem álszerénység, hanem tényleg), így most kellett megtudnom, hogy itt is jártak a rómaiak, sőt, mi több, ők alapították a várost. Vezetőnk szerint rendkívül rosszul érezték magukat, beszorítva az amúgy is folyton háborúzó frankok és frízek közé, a kaja szar, az eső folyton esik, így túl sokat nem időztek itt, hanem amint lehetett, feladták az állásaikat. Azért egy erődöt összedobtak, a falakból nem sok maradt és az is a jelenlegi talajszint alatt. Egy darabot lehet megnézni a Domplein 11 alatt lévő kocsmában, ha veszel egy sört és lemész az alagsorba, ráállhatsz a kilátszó faldarabra. Szóval római falak a talpam alatt, máris sokkal otthonosabban érzem magam.
Bementünk a dómkertbe is, ami régen konyhakert volt, ma önkéntesek tartják rendben, és mindig kevesen vannak itt, mert a turisták többnyire nem tudják, hogy ide csak úgy be lehet jönni, pedig igen, és tényleg nagyon szép. Erről a kertről van szó:
Aztán láttunk még egy csomó érdekességet, pl pár négyzetméter alapterületű hétemeletes házat, aminek a falai fémből voltak, mert a téglafal vastagsága már túl sokat elvett volna az amúgy is kicsi alapterületből. A pasas elmesélte, hogy hogy is van ez a csatornákkal meg a vízszinttel, melyik mostani csatorna volt régebben folyó, melyik az amelyiket csak úgy kiásták, melyik az az utca, ahol régebben folyó volt, ésatöbbi. Elmesélte, hogy a szorosan egymás mellé épített házaknak az energia- és helytakarékosságon kívül még az az előnye is megvolt, hogy ha fel akarták újítani, elég volt csak az utcára néző homlokzatot "lecserélni", így az ember viszonylag alacsony anyagi befektetéssel már új házzal menőzhetett; és hogy a dóm a leomlása előtt egy évvel katolikus kézből a protestánsokhoz került, akik viszont szegények, így nem tudták újjáépíteni, de valószínűleg nem is akarták, mert ez egy gótikus katolikus templom, ami nem csak az ördög műve, de divatjamúlt is. Manapság megint van egy lobbi, akik újra akarják építeni a hiányzó részt, de emberünk nem sok esélyét látta ennek.
Voltunk a város legrégebbi templomában is, egy nagyon szép és egyszerű román stílusban épült templom, fehér falak, semmi aranycikornya, szép elegáns boltívek, szerintem Istennek az ilyenek tetszhetnek. Az alagsorában van kripta is, ahova pár éve megint lehet temetkezni, bár csak hamvakat.
Ja, és megtudtam, hogy a mindenütt látható piros-fehér az Utrecht címere. Az volt hogy - vezetőnk szerint - a 17. századi Utrecht rendkívülimód emlékeztetett a 20. sz. elejének New Yorkjára, vagyis gazdag kereskedőcsaládok (vs. maffiacsaládok) nyírták egymást titkos és utcai harcok során. Ezért is jöttek jól az éjjeli őrjáratok, amik próbáltak némi közbiztonságot fenntartani a new yorki rendőrséghez hasonló több-kevesebb sikerrel. Két ilyen szervezet volt, az egyiknek piros volt a zászlaja, a másiknak fehér, mígnem összeolvadtak, és azóta piros-fehér. Nem tudom, tényleg így volt-e, én elhittem.
Valamint megtudtam még, hogy egyszer egy évig egy utrechti volt a pápa, aki azt találta ki, hogy életvitelszerűen nem a Vatikánban fog élni, hanem Utrechtben, bele is fogott az építkezésbe. Mivel egyéb tekintetben is túlságosan formabontó ötletei voltak, a korabeli szokáshoz híven elég hamar megmérgezték, a háza még fel sem épült. Azért Pápaháznak hívják a jó hollandok, bár a tulaj sosem lakott benne.
Szóval tök jó volt. Megismerkedtem a séta során egy olasz lánnyal is, aki sejtbiológus, a stresszfehérjéket kutatja, viccesen beszél angolul, és úgy néz ki, mint az egyik volt szobatársam. Megtudtam tőle, hogy Olaszországban is van szünet a moziban.
Ja, és igen, van net.
A múlt hét
Utazgattunk csomót. Voltunk a Keukenhofban, ez egy hatalmas park tulipánokkal és egyéb virágokkal, kis pavilonokban virágkiállításokkal, állítólag a világ legtöbbet fotózott helyszíne és az erre a célra szolgáló ösvényen minden nap megkéri valaki a párja kezét (elképzelésem sincs, ezeket az adatokat honnan szedik). Gyönyörű volt tényleg, leszámítva a turistahordákat, tolakodó néniket és üvöltő gyerekeket, akik miatt időnként olyan érzésem volt, mintha a Szigeten próbálnék eljutni x helyszínre, miután véget ért a nagyszínpad műsora. Tény, hogy vasárnap voltunk ott, hétköznap lehet, hogy kevesebben vannak. Azért lehetett fűben heverészni, jó volt.
Elmentünk Amszterdamba is, megnéztük a Rijksmuseumot, nekem kicsit túl sokan voltak ott is, de azért köszöntem a Vermeer-eknek. Elmentünk a Heineken-múzeumba is, ami nagyon vicces, ráadásul három pohár sör jár a belépőhöz, ami épp elég volt ahhoz, hogy össze-vissza röhögjek, különösen miután a kíséretemül szolgáló fiatalember a kedvemért enyhén dülöngélve rázendített a "Gyere, Bodri kutyám, szedd a sátorfádat..." kezdetű nótára. Ettünk a Rembrandspleinen lévő Haagen Dazsban brownie-s fagyikelyhet. Megnéztük az Éjjeli őrjáratot szobor formájában is. Ettünk hot-dogot a Museumpleinen. Sütött a nap.
Egy másik napon meg Hágába kirándultunk és Delftbe, először megnéztem másodjára is a gyönyörűséges Delft látképét meg a Gyöngyfülbevalós leányt a Mauritshuisban, majd elmentünk Delftnek arra a pontjára, ahonnan Vermeer a látképet festette, persze akkor még nem volt benne a többsávos autópálya. Delft nagyon szép kisváros egyébként, sajnos az utunkon átok ült, vagyis két egymás utáni vonat romlott el az odaúton, és nem találtunk normális éttermet, viszont amikor elmentünk egy cd-bolt előtt, épp ez a szám szólt. Este megnéztük a Leány gyöngy fülbevalóval filmet is, körülbelül ugyanazokat gondolom róla, mint a könyvről, maga történet alapjaiban kissé hiteltelen (műbalhé az egész, de erről nem a filmkészítők tehettek, hanem Tracy Chevalier), Scarlett Johansson tényleg remekül játssza a megszeppent protestáns cselédlányt, Colin Firth csapnivaló Vermeer és minden jelenetben pontosan ugyanolyan arcot vág, ettől még azért szép film, bár főleg látványra.
Mi volt még? Mászkáltunk csomót Utrechtben is, felmentünk a dómtorony tetejére 465 lépcsőfokon, istentelenül magas volt, szerintem a legmagasabb emberi építmény, amit valaha is a saját két lábammal másztam meg*. A torony jelenleg külön áll a dómtól, régebben egybefüggő épületet alkottak, csak volt egy hurrikán, amelynek során leomlott a templomnak az a része, amire az építkezéskor már nem volt pénz, ezért csak úgy összedobták. Most van egy hatalmas torony, meg pár méterrel odébb egy fél templom. Helyesek.
Meg Studio 60-t néztünk, mostanában a legjobb sorozat, amit láttam, de legalábbis ott van valahol a top 4-ben a Firefly, House, VMars mellett. Lesz magyarul is A színfalak mögött címmel, asszem a HBO-n, reméljük,
És elkezdődött a fapollen-szezon, amire allergiás vagyok.
Csináltunk csomó képet is, amiket inkább nem gyömöszölök be a blogba, itt lehet őket megnézni.
*Egyszer felmentem gyalog a NET felső emeletére (Sote Nagyvárad téri Elméleti Tömb), de az csak 92 m, míg az utrechti dómtorony 112 és fél.
Orvosokról és hajózásról
Többrendbelileg is betekintést nyertem a holland egészségügybe a napokban.
Hétfőn beszélgettem egy doktorral, aki bevezetett az itteni
hangulatzavar-osztály működésébe, ebben nem volt sok meglepő elem,
talán az, hogy milyen széleskörűen alkalmazzák az ECT-t
(elektrokonvulzív terápia, régies nevén elektrosokk), meg, hogy heti öt
napból kettőt kap kutatásra. A kutatása viszont olyan, amiért
lelkesedem, nyelvi lateralizáció skizofréniában. (Ismeretterjesztő
rovatunk: az ember beszédközpontja a domináns agyféltekében van, jobb
kezeseknél bal félteke. Nem így születünk, a féltekék munkamegosztása
később alakul ki. Egyesek szerint a lateralizáció zavarainak köze van a
skizofréniához, sőt, egyszer olvastam egy cikket, amiben Crow, neves,
öreg skizofréniakutató egyenesen azt állítja, hogy "az emberiség a
nyelv kialakulásáért a skizofréniával fizetett". Merthogy állatoknál
nincs ilyen betegség.) És ambulánsan is lát el betegeket, annyit,
amennyit akar, de két-három óra azért mindig jut egy betegre meg a
családjára. (Mármint a beteg családjára).
Azután Martin, a főápoló körbevezetett minket a pszichotikus
osztályon.(Mindannyian olyasfélére asszociáltunk, amikor
kényszerzubbonyból kiszabadult dühöngő őrültek között szlalomozunk, a
cseh csaj meg én, de nem mernek minket bántani, mert zordul néz rájuk
Martin, a drabális néger főápoló?) Valójában a srác kb velem egyidős,
kb ugyanannyi iskolát is végzett, úgy néz ki, mint aki a légynek sem
tudna ártani, és valószínűleg ez az igazság. Az osztályon összesen
tizenhat beteg van egyágyas szobákban (most sokkal kevesebb, mert az
osztályvezető és az orvosok nagy része Coloradoban van egy
kongresszuson). Van kétágyas szobájuk is, de ott is csak egy beteg
szokott lenni, mert pszichotikus szobatársak között túl sok a súrlódás.
A betegek nappalija úgy néz ki, hogy azt én is elfogadnám, plazmatévé,
dvd-lejátszó, X-box, egyik fala üvegből, türkizkék függönyök, kijárat a
nárciszokkal és egyebekkel teli bájos kis kertre. A kertet mondjuk
magas kerítés veszi körül, de Martin szerint "azért át lehet mászni".
Konyhasarok szekrényekkel, mosogatóval, mikróval, és szuperjó
csillivilli kávégéppel (nem tehetek róla, bukom a presszógépekre).
Pingpongasztal, nővérpult, hat nővér. Este csak kettő. Átmegyünk a
kreatív terápia-szobába, nagy, színes szoba, virágok, képek. Agyag,
ezerféle színű máz, kis égetőkemence, bőr, faanyagok, eszközök a
fentiek megmunkálásához, varrógép, üvegfestő-kellékek. Egy beteg
bütyköl valamit a szobában, beszédbe elegyedünk a terapeutával, aki
elmondja, hogy a kínálat gazdagsága ellenére ezek a mai betegek állandóan
a számítógép előtt ülnek (hat db van) és játszanak vagy neteznek. A
bőrért (mert az drága és hogy ne pazarolják) és az üres CD-ért (ha
zenét akarnak kiírni) kell csak fizetniük jelképes összeget.
Az ápolók majdnem mind főiskolát végzettek. Mind az ápolók, mint az
orvosok évente elvégeznek egy pár napos kurzust agressziókezelésről,
ahol megtanulják, hogyan lehet hamar észrevenni, hogy a beteg agresszív
kezd lenni, hogyan kell ezt kivédeni, hogy kell viselkedni, testbeszéd,
hogyan kell szóban megnyugtatni. Ezt színészekkel is gyakorolják, akik
szakavatottan eljátsszák az agresszív beteget. Valamint önvédelmi
technikákat tanulnak: hogyan bújjunk ki a szorításból, ha a beteg
hátulról akar megfojtani, stb.
Én egyébként végig szemrebbenés nélkül hallgattam, különösebben nem lepődtem meg semmin, gondoltam, hogy sokkal jobban néz ki az egészségügy ott, ahol sokkal több pénz van rá, de ennél azért elszomorodtam. Nem tudom, mennyivel kevesebb nővért vagy orvost ruháznának meg, ha otthon is lenne ilyen, de ha már eggyel kevesebb ötvenkilós pszichiáternőt csap fejbe paranoid skizofrén, akkor is megérte. Nem beszélve arról, hogy a betegnek is jobb, ha időben leállítják. És igaz, hogy ezeket a szkilleket az ember többnyire megtanulja menet közben, ellesi másoktól, meg ráérez maga, de akkor is.
Gondoltam, hogy megkérdezem, úgy nagyságrendileg mennyit keres itt egy ápoló vagy egy orvos, de aztán nem volt kedvem. Nem mindegy az nekem?
Aztán ma elmentem háziorvoshoz, mert elkaptam valami bacit, és
gondoltam, itt az alkalom, hogy betegszemmel is betekintsek az
ellenséges vonalak mögé. A rendelőben három háziorvos rendel külön
szobákban. Az egészhez tartozik egy váróterem és egy nagy, narancssárga
pult mögött (a királynő színe) két fiatal recepciós. Előre időpontot
kellett kérnem, úgyhogy annyi a papírmunka, hogy szólok, hogy
megérkeztem. A nevemen beszólít az orvos, idős férfi civilben,
határozott kézszorítás. A szobájában hatalmas, kezeletlen tömörfa
íróasztal és ugyanolyan vitrin, tömve vastag, komoly külsejű könyvekkel
(nem tehetek róla, bukom a kezeletlen tömörfa bútorra). Az asztalán számítógép,
egy db fonendoszkóp, és egy db földgömb. A falon festmények régi
keretben, egy polcon pedig egy egzotikus küllemű műtárgy. Az egész úgy
néz ki, mint a Kelet-Indiai Társaság nyugalmazott
tengerészkapitányának dolgozószobája, beleértve magát a doktort is, aki
klasszikus brit úriember módjára viselkedik. Elmondom, mi a bajom.
Elmondja, hogy két dolog közül választhatok, ennek ez az előnye, annak
az, melyiket választom. Ezt tanultuk mi is az egyetemen, hogy a beteg
az nem mentálisan retardált kisgyerek (kivéve persze, ha az), hanem
értelmes felnőtt ember, csak beteg, ezért nyugodtan lehet vele
egyenrangúan tárgyalni, elmagyarázni neki dolgokat, kikérni a
véleményét. Én szoktam is, ha van rá idő, bár néha csodálkoznak a
betegek, mit magyarázok ennyit. De most rájöttem, hogy velem még sose
viselkedtek így, magyarázni szoktak néha, de döntést rám bízni sose.
Még akkor se, amikor tudták, hogy orvos vagyok, olyankor is maximum
annyi, hogy hosszas könyörgés és győzködés árán rá tudtam venni az
illető doktort valami alternatív megoldásra. Mondjuk, olyan gyakran nem
is járok otthon orvoshoz, az tény. Beletelt pár másodpercbe, mire
visszanyertem a lélekjelenlétemet, és megmondtam, melyiket választom.
Wow.
A képek csupán illusztrációk, nem az orvos szobájában készültek, hanem a Cutty Sark nevű gyönyörű clipperen, az egyik utolsó, egyben az egyik leggyorsabb vitorláson, Greenwichben lehet megnézni, menjetek.
Más izgi nem történt. Rájöttem, hogy megszerettem ezt a várost, a hangulatát, meg a biciklizést (meg is javíttattam a Kölcsönbringát, kezdett kicsit rozoga lenni, és hálistennek a kórház bicikliparkolójában van egy biciklibolt- és javítóműhely, úgyhogy reggel beadtam, délutánra kész lett). De tudom, hogy ez csak azért van, mert süt a nap, és akkor a jó hollandok azonnal előözönlenek a házaikból, és fél perc alatt úgy néz ki a város, mint egy Városligetbe oltott Liszt Ferenc tér. Simán el tudnék itt éldegélni örök időkig, ha 1. mindig ilyen időjárás lenne, 2. hozhatnám a barátaimat, 3. magyarul beszélnének az emberek, 4. nem lenne szünet a moziban, 5. lennének hegyek. Persze, tudom, hogy az ember szerezhet új batátokat és megtanulhat új nyelveket, de az már nem olyan, vagy csak én nem vagyok az a típus. Az apukám tengerész, tehát nálam az a standard, hogy az ember elutazik jó hosszú időre, a végén meg hazamegy.
Lány, gyöngy fülbevaló, parfüm
Fél 12 és még pizsamában vagyok, ez milyen már.
Nem baj.
Voltam Hágában tegnap, kaptam karamellás csokit és waffelt, amely utóbbinak jelentős hányadát meg is ettem hazafelé a vonaton. Sajnos még mindig nincs fényképezőgépem, úgyhogy szavaim kifejező erejére támaszkodhatok csupán, illetve ha valaki mégis hiányolná a vizualitást, itt van egy rakat kép Hágáról. Sétáltam tengerparton, ami tényleg úgy nézett ki, nyugágyakkal, éttermekkel és koktélbárokkal, mint Copacabana beach, csak éppen hideg szél fújt, ez persze néhány helybélit nem akadályozott meg a fürdésben, de én már semmin sem csodálkozom. Voltak vicces szobrok is. És az érdekesség az útikönyvből: a II. világháború során a beach nevét használták jelszóként a holland egységek, mert állítólag semmilyen más nemzet nem képes helyesen kiejteni azt, hogy Scheveningen.
Láttam a parlamentet, szép, meg a királynő munkapalotáját, semmi extra, meg szegény Wilhelmina királynő szobrát (a mostani királynő öreganyja), ami úgy nézett ki, mint egy orosz parasztasszony a jéghideg tundrán, amit egy ötéves óvodás készített, nyilvánvalóan nincs érzékem a modern szobrászathoz.
És voltam könyvesboltban és ezerhatszázvalahányban alapított kocsmában is.
Valamint voltam a Mauritshuis-ban, ez egy kis múzeum a holland festészet aranykorából, amiről bennem eddig olyasféle kép élt, hogy ezek többnyire szomorú, barnába öltözött holland parasztokat ábrázolnak szomorú, barna háttérrel, de mint kiderült, ezt a téveszmét feltehetően csupán a középiskolai művészettörténet könyvem nyomdatechnikájának köszönhetem. Nagyon szépek, színekkel, iszonyú jó fényekkel, ami azt illeti, jobban is tetszettek, mint az impresszionisták például. Meg kell említenem még a múzeum ingyenes audio guide-ját, ami engem teljesen lenyűgözött: be kell ütni a festmény számát, és akkor nem csak elmondja a hang, hogy mit kell látni a képen és miért híres, hanem a kép hangulatához illő és remekül összeválogatott zene is van mellé, Mária mennybemenetelekor dicsőséges vallási zene, a szélcsendes tengeren szomorúan veszteglő vitorlásokhoz pedig szomorúan veszteglő vitorlásokhoz illő zene. A kedvenc képem talán a Rubens: Néni és fiú gyertyával (Min mereng vajon ennyire a Néni? Az audio guide szerint szerelemre gondol, a gyertya meg amúgy is szexuális szimbólum. Halál komolyan ezt mondta), meg persze a gyöngyfülbevalós lány. Klasszisokkal jobb, mint a Mona Lisa. Mondjuk, képen egyik se néz ki úgy, mint élőben, de azért felteszem.
Valamint megnéztem a Parfüm című filmet, amiről ismét csak azt tudom mondani, hogy remek film, csak ne kelljen megnéznem még egyszer. A Lé meg a Lola c. remekmű rendezője rendezte. Arról szól, hogy Jean-Baptiste a halpiacon született, ezért, vagy ennek ellenére csodálatosan fejlett a szaglása. Némi vergődés után elkeveredik a parfümbizniszbe, valamint szagolgatás közben véletlenül megfojt egy lányt, akinek ettől elillan az illata, és innentől az illatok megőrzése lesz a rögeszméje. Néhány gyönyörű nő meggyilkolása segítségével végül megalkotja azt az illatot, amitől a tisztességes polgárok Woodstockot megszégyenítő szerelemorgiába kezdenek a város főterén. Attól jó a film, hogy bár szagokról szól, ezeket elég jól kifejezi képekkel, aminek mondjuk a mocskos párizsi halpiacon rothadó haltetemek esetében nem biztos, hogy örülünk. De vannak benne gyönyörű lányok is, több tonna vörös rózsa, meg provanszi levendulamező. A vége pedig olyan, amire én azt gondoltam, hogy na jó, azért ez mégiscsak túl durva, de nem lövöm le, érdemes egyszer megnézni, bár mondom, nem egy elsőrandis film.
Ja, és megkaptam az ösztöndíjamat, hurrá. Mondjuk ettől se leszek milliomos, de legalább nem kell többé mérlegelnem, hogy együtt vagy külön mossam-e a színeseket és a fehéreket, amikor két euro egy mosógépzseton.
Közös Európa
Mint utóbb kiderült, a lentebbi romantika csak bevezető lépése volt a délutáni eseménysorozatnak, amelynek során az olasz fickó a humánetológia teljes kelléktárát felvonultatva fűzte a holland kiscsajt (akinek az előző részben ellopták a biciklijét). Akkor jöttem el, amikor manga rajzfilmek zenéit nézték együtt a youtube-on, az olasz fickó együtt énekelte velük a dalokat, és még a fülhallgatómban a halláskárosodást megkockáztatva teljes hangerőre állított Ladytronon is átütött.Tegnap voltunk egyébként kocsmában. Általában nem vagyok kifejezetten proaktív a szocializáció terén, vagyis ha valaki összebarátkozott velem, azt többnyire ő kezdte, én pedig gyanakodva figyeltem. De amikor már nap mint nap irigykedve nézegettem be az aerobicterem melletti ivó ablakán, akkor gondoltam, hogy most már nekem kell tenni valamit, úgyhogy felbujtottam a cseh csajt (aki nálam félénkebb és még soha életében nem rúgott be), és elmentünk a nemzetközi kocsmába. Van Utrechtben egy afféle nemzetközi diákszervezet, csak nem diákok a célcsoport, hanem a hozzánk hasonló öregek, phD hallgatók és posztdoktorok, kirándulásokat szerveznek meg minden szerdán összejönnek egy kocsmában, ráadásul az első sörödet ők fizetik. Tehát elrángattam erre a cseh csajt, tök jó volt, ittunk finom söröket, megismerkedtünk egy db hollanddal és két db a gyönyörű, bár érthetetlen brit nyelvet beszélő brittel, valamint Viktorral, aki magyar, és kisállatkardiológus. Első pillantásra nagyképűségnek tűnhet, hogy az este hátralévő részében azon röhögtem, hogy "kisállatkardiológus", persze, csak magamban, mivel udvarias vagyok, de basszus, biztos a hülye egyetem tehet róla, hogy az én fejemben a kardiológia egyértelműen az emberi szervezettel asszociálódik. Ahogy kimondta, én a lelki szemeim előtt máris láttam a jelenetet, amint Viktor egy aprócska defibrillátorral próbálja kiütni az ágyon fekvő, a monitor szerint egyértelműen kamrafibrilláló aranyhörcsögöt, "Fél ezred milligramm epinephrint, stat!"-kiabálja a fiókokat kapkodva húzgáló Dr. Cameronnak, miközben Foreman kezében egy fél hüvelyknyi laryngoscoppal már intubáláshoz készül.
Aztán megtárgyaluk, hogy valóban, az állatoknak ugyanolyan betegségeik szoktak lenni, mint az embereknek (mondtam, hogy ez sok mindent megmagyaráz, pl hogy az apukám miért használta el a kutya szemcseppjét), talán azzal a kivétellel, hogy macskák körében valami folytán nagyon-nagyon ritka a szívroham. A dorombolás kardioprotektív szerepére gyanakszom.
Nemzetköziségnél maradva, holland kollégáim kitalálták, hogy ha már ennyi különféle náció van jelen a munkahelyen (cseh csaj, olasz fickó meg én), akkor tanuljunk nyelveket, és felcelluxoztak a falra egy hatalmas, fehér lapot, amire minden nap más szót írunk fel négy nyelven. Az első kettő mondjuk még a konvencionális "köszönöm" és "jó napot" voltak, de ma már egész komoly fordítói képességekre volt szükségem, pl. vicces elköszönést akartak (a csácsumi-t tanítottam meg nekik), valamint a bokkenloo holland káromkodás magyar megfelelőjét, aminek nincs igazán magyar megfelelője, a hím kecske micsodáját jelenti. Bizonyára egyébként népeink eltérő történelméből adódik, hogy a békés, állattenyésztő hollandok a kecske-, míg a szilaj, hátrafelé nyilazó magyarok a ló faszát emlegetik felindulásukban. Végül is a "kecskepöcs" mellett döntöttem, abból nem lehet baj. Valamint megtanultuk négy nyelven a smurf-ot (=törp), és ennek kapcsán sokáig nosztalgiáztunk gyermekkori meseélményeinken, így megtudhattam, mennyi remek rajzfilmet kellett nélkülöznöm szomorú keleteurópai gyermekkorom során (nem). Innen pedig elérkeztünk a mangához, amely az első bekezdésben említett remek alkalmat szolgáltatta az olasz srácnak, hogy kifejthesse az alternatív rajzfilmkészítés, valamint nem mellesleg a videojátékok kultúránkban betöltött szerepét, egyúttal remek énekhangját is meg-megcsillogtatva.
Keresés
Kiemelten
Yummie az isten! Majdnem.Kapcs-ford
Isolde levelezik veletek néhaJó ügy
Ide is írok néha
Mások
- agnus
- alie
- anngel
- azigazzy
- ayitidoc
- blogtogon
- brainoiz
- hakkotsuki
- IKL
- kalib
- kardigan
- karlsruhe
- kisfoka
- lamorak
- lobotomia
- maminti
- mollyblooom
- montag
- mra
- nesztelencsiga
- nyulontul
- olga
- pestipucu
- roboman
- savanyúcukor
- suematra
- sulemia
- susie
- teodora
- Chili es vanilia
- Domestic Goddess
- Eszter befőz
- Criticalbiomass
- Bioetika Blog
- DrMortz
- Eperrózsa
- Mentők
- Sorozatjunkie
Utolsó kommentek
- There's no business like showbusiness, isolde: Délibáb: nem, csak régen anonimabb volt az internet és kevesebben... »
- There's no business like showbusiness, Délibáb: Ezek szerint az emberben idővel változik az introvertáltság/extrovertáltság aránya? »
- Ez nem panasz vagy nyafogás, isolde: joozsef: nem az én találmányom, ez egy bevett szófordulat, te... »
- There's no business like showbusiness, marta: talán mert az arctalanság nem feltétlen agytalanság? (agyatlanság? nyelvtan... óhhh) »
- There's no business like showbusiness, egyik errejáró: Talán mert nem is velünk beszélgetsz, hanem önmagaddal. Kicsit kihallatszik,... »
Kategóriák
- Brennbergbánya (11)
- Emberek (270)
- Esküvő (18)
- Film (37)
- Kaja (66)
- Kultúra (177)
- Munka (195)
- Nosztalgia (20)
- Nyafogás (681)
- Tudomany (56)
- Utazás (100)
- Vásárlás (105)
- Zene (140)