Ma meg első munkanapom lenne szabi után, erre beteg lettem jól.
Úgyhogy mesélem tovább. A szobám, az egy 18 emeletes ház 13. emeletén volt, legalábbis azt hiszem, mert a liftben a 14-es gombot kellett megnyomni, ami mellé ki volt ragasztva egy cetli, hogy "13", és akkor kellett kiszállni, amikor a kijelző 15-öt mutatott. Weird. Az egész ház olyan szobákból állt, mint az enyém, és öt napos ottlétem során egyetlen lélekkel sem találkoztam benne, leszámítva az első nap egy takarítónőt.
Le is rajzoltam a szobát, így nézett ki, a képen nem látszik egy darab heverő és én a laptopommal. (Tudom, kissé béna rajz, de próbáljaok meg Paintben rajzolni lefagyott ujjakkal.)
És így nézett ki, amikor ottlétemmel megteremtettem a kívánatos színharmóniát:
Az igazsághoz tartozik, hogy utolsó nap már működött a radiátor.

Felébredek ma reggel arra, hogy a férjem (holnap egy éves házassági évfordulónk lesz!) felkel, mivel neki dolga van, megnézem az órát, fél hét, negyed hétkor szoktam felkelni amúgy, basszus, elfelejtettem beállítani az ébresztőt, mennyire le vagyok már épülve, elgondolkodom, be kell-e mennem ma reggeli átadóra és jön-e hozzám előre megbeszélt páciens, és rájövök, hogy szerintem nem, és rájövök, hogy szombat van, majd rájövök, hogy szabim-első-napja-szombat van. Szóval ma elutazom internetmentes tájakra és nem fogok blogot írni egy darabig, és azon se lepődjön meg senki, ha nem jelenik meg a kommentje napokig, mert moderálni se biztos, hogy lesz alkalmam.
Nem, nem karib-tengeri hajóútra megyek, hanem egy magyar faluba, hegyek között, völgyek között, bár ha jobban belegondolok, az ilyen luxushajókon biztos van is net.
Még azon gondolkodtam, hogy valahogy minden nyaramban van egy vagy két hosszú és meghatározó probléma vagy nehézség, idén a cikkemmel való értelmetlen szenvedés nyomasztott leginkább, meg a totális pénzhiány. De nem akarok most ezeken rinyálni.
Inkább megmondom, miket szerettem idén, még kipróbálhatjátok.

Saját készítésű mentás-lime-os limonádé. (Értelemszerűen egy nagy citrom + két lime leve, 3 teáskanál porcukor, csomó mentalevél, 1 l szénsavas víz, jég. Egyik lime felét darabokban beletéve szebb.) Nevezhetjük Virgin Mojitonak is, ha az jobban tetszik.

Vidal Ice Gél Menta-Lime hűsítő tusfürdő, és tényleg hűsít, kicsit fura, de jó érzés. A vérnarancsos is hűsít, a többi nem.

Yummie Summer Mixtape, értelemszerűen megtalálható odaát.

Mövenpick Créme Brulée fagyi, sajnos egy vagyonba kerül, de minden pénzt megér.

Grindhouse- Death Proof, bár csomó jó filmet láttam idén, jobbat is, de az újak közül vitán felül ez volt a leg"nyáribb". Azt vettem észre egyébként, hogy bár egy jó pasi sem szerepel benne, a nőknek jobban tetszik ez a film, vajon miért.
Meg persze: Rolling Stones koncert, találkozás Neil Gaimannel, látogatás Anikóéknál Svájcban, Lost Room, Rescue me, Die Hard 4.0, Almost Famous, Időcsapda c. könyv (nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy senkit ne tévesszen meg a borzalmas borító), gyaloglás a Városban (nem, ez nem egy könyv, hanem a konkrét sétálásra gondolok), Ludditák és Guadalajara a Szigeten.
Ilyenek.
Zürich, az meg olyan, hogy csuda. Hétvégén meglátogattam Anikóékat ott, akik egy hónapja disszidáltak, én meg már minimum két hónapja megvettem a repülőjegyet a meglátogatásuk céljából. Szóval csütörtök munkaidő végeztével kibuszoztam a reptérre és mindjárt megerősítést nyerhettem előítéleteimben, ugyanis a Budapest-Zürich járat utasainak nyolcvan százalékát tették ki szürke öltönyt és ízléses nyakkendőt viselő laptoptáskás úriemberek.
Később aztán kiderült, hogy Zürichben ugyan valóban vannak bankok, de főleg macskaköves utcák vannak, meg majdnem minden házon tetőkert, meg csöndes kis belső udvarok, meg egy hatalmas tó, hajókkal, amikre jó a helyi bkv-bérlet, és olyan tiszta, hogy látszik a kacsa lába úszás közben, ahogy viccesen lapátol, meg hegyek, amikre fel lehet menni libegővel, meg hegyek, amiknek hóval borított sipkái keretezik a látképet, meg kilátók, amelynek tövében az úri közönség Bratwurstot majszol, meg zöldnél zöldebb legelők diszkréten kolompoló tehenekkel, hogy komolyan azt vártam, mikor bukkan fel valamelyik lanka mögül a teljes Trapp-família dalolva.
Meg Starbucks.
Elképesztő, hogy ilyen körülmények között is lehet élni, na. Fura amúgy, hogy három hónap Hollandia nem váltotta ki belőlem ezt az érzést, de Hollandia nekem túl lapos volt asszem, a szó eredeti és átvitt értelmében egyaránt. Svájcban meg három napot voltam, annyi idő alatt nem lehetett megunni.
Összefutottam ezalatt a csavarhúzós fiúval is, aki mit sem veszített könnyedségéből, sőt, mi több, éppenséggel véletlenül Svájban él, St. Moritz-ban erdész, és olyanokat mesélt, hogy a faluban például mindenki síoktató, de ilyenek, hogy Edward herceg síoktatója, meg George Clooney síoktatója, valamint, hogy tegnap például az volt a feladata, hogy kicseréljen néhány táblát az erdőben. Jó messzire voltak egymástól a táblák, hegyet mászni is kellett, de ebédidőben pont kiért egy zöld rétre tehenekkel, ott lefeküdt egy kicsit és aludt egyet a biztonság kedvéért. Amúgy német-magyar kettős állampolgár ez a fiú, legutóbb össze is zavarta a vámosokat a négy útlevél, amikor együtt utazott Magyarországra a svéd-francia barátnőjével.
Mit mondjak még. Néztünk modern művészetet, amikor esett az eső, meg pop-art és comic-art galériát, bár az inkább csak egy bolt volt, de azért tetszett az Audrey Hepburn montázsuk. Láttunk szép autókat, meg azt a házat, ahol Lenin kiötölte a nagy októberi szocialista forradalmat egy kis virágzó fákkal teli térre néző szobában. Olyan hangosan csiviteltek a madarak ott a város szívében, hogy az már szinte zavaró volt. Egészen érthető egyébként, hogy ilyen körülmények között az embernek olyasfajta gondolatai támadnak, hogy amikor a bőség kosarából majd mindenki egyaránt vehet. Meg láttunk sárkányos kutat, meg vacsiztunk és boroztunk az erkélyen, meg sütöttünk racklettet egy másik napon, meg ettem a kedvenc kecskesajtomat, meg lebarnultam, meg fáj a lábam a hegymászástól ma is.
Hát nem, nem volt nagy kedvem hazajönni ezúttal.
Szóval ami kétségkívül hiányozni fog, azok az utrechti szombat délelőttök, elbiciklizem a piacra, veszek sajtot meg kenyeret meg eztazt, felmegyek a pláza tetőteraszára, ahonnan látni a várost, iszom normális lattét nagy üvegpohárból vagy a fantáziadús gyümölcslémixeik egyikét, süt a nap, hazafelé veszek virágot.
Ma meg voltam városnéző sétán, a korábban említett nemzetközi diákszervezet színeiben. Azt hittem, biztos valami lelkes önkéntes helyi egyetemista körbemutogatja az útikönyvben is fellelhető nevezetességeket, de nem: egy idősebb építész volt az idegenvezető, nagyon jókat mondott, és szinte csak olyan helyeket mutatott, amiket még nem láttam.
Mondjuk a történelmi műveltségem többnyire szégyenletesen hiányos (ez nem álszerénység, hanem tényleg), így most kellett megtudnom, hogy itt is jártak a rómaiak, sőt, mi több, ők alapították a várost. Vezetőnk szerint rendkívül rosszul érezték magukat, beszorítva az amúgy is folyton háborúzó frankok és frízek közé, a kaja szar, az eső folyton esik, így túl sokat nem időztek itt, hanem amint lehetett, feladták az állásaikat. Azért egy erődöt összedobtak, a falakból nem sok maradt és az is a jelenlegi talajszint alatt. Egy darabot lehet megnézni a Domplein 11 alatt lévő kocsmában, ha veszel egy sört és lemész az alagsorba, ráállhatsz a kilátszó faldarabra. Szóval római falak a talpam alatt, máris sokkal otthonosabban érzem magam.
Bementünk a dómkertbe is, ami régen konyhakert volt, ma önkéntesek tartják rendben, és mindig kevesen vannak itt, mert a turisták többnyire nem tudják, hogy ide csak úgy be lehet jönni, pedig igen, és tényleg nagyon szép. Erről a kertről van szó:
Aztán láttunk még egy csomó érdekességet, pl pár négyzetméter alapterületű hétemeletes házat, aminek a falai fémből voltak, mert a téglafal vastagsága már túl sokat elvett volna az amúgy is kicsi alapterületből. A pasas elmesélte, hogy hogy is van ez a csatornákkal meg a vízszinttel, melyik mostani csatorna volt régebben folyó, melyik az amelyiket csak úgy kiásták, melyik az az utca, ahol régebben folyó volt, ésatöbbi. Elmesélte, hogy a szorosan egymás mellé épített házaknak az energia- és helytakarékosságon kívül még az az előnye is megvolt, hogy ha fel akarták újítani, elég volt csak az utcára néző homlokzatot "lecserélni", így az ember viszonylag alacsony anyagi befektetéssel már új házzal menőzhetett; és hogy a dóm a leomlása előtt egy évvel katolikus kézből a protestánsokhoz került, akik viszont szegények, így nem tudták újjáépíteni, de valószínűleg nem is akarták, mert ez egy gótikus katolikus templom, ami nem csak az ördög műve, de divatjamúlt is. Manapság megint van egy lobbi, akik újra akarják építeni a hiányzó részt, de emberünk nem sok esélyét látta ennek.
Voltunk a város legrégebbi templomában is, egy nagyon szép és egyszerű román stílusban épült templom, fehér falak, semmi aranycikornya, szép elegáns boltívek, szerintem Istennek az ilyenek tetszhetnek. Az alagsorában van kripta is, ahova pár éve megint lehet temetkezni, bár csak hamvakat.
Ja, és megtudtam, hogy a mindenütt látható piros-fehér az Utrecht címere. Az volt hogy - vezetőnk szerint - a 17. századi Utrecht rendkívülimód emlékeztetett a 20. sz. elejének New Yorkjára, vagyis gazdag kereskedőcsaládok (vs. maffiacsaládok) nyírták egymást titkos és utcai harcok során. Ezért is jöttek jól az éjjeli őrjáratok, amik próbáltak némi közbiztonságot fenntartani a new yorki rendőrséghez hasonló több-kevesebb sikerrel. Két ilyen szervezet volt, az egyiknek piros volt a zászlaja, a másiknak fehér, mígnem összeolvadtak, és azóta piros-fehér. Nem tudom, tényleg így volt-e, én elhittem.
Valamint megtudtam még, hogy egyszer egy évig egy utrechti volt a pápa, aki azt találta ki, hogy életvitelszerűen nem a Vatikánban fog élni, hanem Utrechtben, bele is fogott az építkezésbe. Mivel egyéb tekintetben is túlságosan formabontó ötletei voltak, a korabeli szokáshoz híven elég hamar megmérgezték, a háza még fel sem épült. Azért Pápaháznak hívják a jó hollandok, bár a tulaj sosem lakott benne.
Szóval tök jó volt. Megismerkedtem a séta során egy olasz lánnyal is, aki sejtbiológus, a stresszfehérjéket kutatja, viccesen beszél angolul, és úgy néz ki, mint az egyik volt szobatársam. Megtudtam tőle, hogy Olaszországban is van szünet a moziban.
Ja, és igen, van net.
Többrendbelileg is betekintést nyertem a holland egészségügybe a napokban.
Hétfőn beszélgettem egy doktorral, aki bevezetett az itteni
hangulatzavar-osztály működésébe, ebben nem volt sok meglepő elem,
talán az, hogy milyen széleskörűen alkalmazzák az ECT-t
(elektrokonvulzív terápia, régies nevén elektrosokk), meg, hogy heti öt
napból kettőt kap kutatásra. A kutatása viszont olyan, amiért
lelkesedem, nyelvi lateralizáció skizofréniában. (Ismeretterjesztő
rovatunk: az ember beszédközpontja a domináns agyféltekében van, jobb
kezeseknél bal félteke. Nem így születünk, a féltekék munkamegosztása
később alakul ki. Egyesek szerint a lateralizáció zavarainak köze van a
skizofréniához, sőt, egyszer olvastam egy cikket, amiben Crow, neves,
öreg skizofréniakutató egyenesen azt állítja, hogy "az emberiség a
nyelv kialakulásáért a skizofréniával fizetett". Merthogy állatoknál
nincs ilyen betegség.) És ambulánsan is lát el betegeket, annyit,
amennyit akar, de két-három óra azért mindig jut egy betegre meg a
családjára. (Mármint a beteg családjára).
Azután Martin, a főápoló körbevezetett minket a pszichotikus
osztályon.(Mindannyian olyasfélére asszociáltunk, amikor
kényszerzubbonyból kiszabadult dühöngő őrültek között szlalomozunk, a
cseh csaj meg én, de nem mernek minket bántani, mert zordul néz rájuk
Martin, a drabális néger főápoló?) Valójában a srác kb velem egyidős,
kb ugyanannyi iskolát is végzett, úgy néz ki, mint aki a légynek sem
tudna ártani, és valószínűleg ez az igazság. Az osztályon összesen
tizenhat beteg van egyágyas szobákban (most sokkal kevesebb, mert az
osztályvezető és az orvosok nagy része Coloradoban van egy
kongresszuson). Van kétágyas szobájuk is, de ott is csak egy beteg
szokott lenni, mert pszichotikus szobatársak között túl sok a súrlódás.
A betegek nappalija úgy néz ki, hogy azt én is elfogadnám, plazmatévé,
dvd-lejátszó, X-box, egyik fala üvegből, türkizkék függönyök, kijárat a
nárciszokkal és egyebekkel teli bájos kis kertre. A kertet mondjuk
magas kerítés veszi körül, de Martin szerint "azért át lehet mászni".
Konyhasarok szekrényekkel, mosogatóval, mikróval, és szuperjó
csillivilli kávégéppel (nem tehetek róla, bukom a presszógépekre).
Pingpongasztal, nővérpult, hat nővér. Este csak kettő. Átmegyünk a
kreatív terápia-szobába, nagy, színes szoba, virágok, képek. Agyag,
ezerféle színű máz, kis égetőkemence, bőr, faanyagok, eszközök a
fentiek megmunkálásához, varrógép, üvegfestő-kellékek. Egy beteg
bütyköl valamit a szobában, beszédbe elegyedünk a terapeutával, aki
elmondja, hogy a kínálat gazdagsága ellenére ezek a mai betegek állandóan
a számítógép előtt ülnek (hat db van) és játszanak vagy neteznek. A
bőrért (mert az drága és hogy ne pazarolják) és az üres CD-ért (ha
zenét akarnak kiírni) kell csak fizetniük jelképes összeget.
Az ápolók majdnem mind főiskolát végzettek. Mind az ápolók, mint az
orvosok évente elvégeznek egy pár napos kurzust agressziókezelésről,
ahol megtanulják, hogyan lehet hamar észrevenni, hogy a beteg agresszív
kezd lenni, hogyan kell ezt kivédeni, hogy kell viselkedni, testbeszéd,
hogyan kell szóban megnyugtatni. Ezt színészekkel is gyakorolják, akik
szakavatottan eljátsszák az agresszív beteget. Valamint önvédelmi
technikákat tanulnak: hogyan bújjunk ki a szorításból, ha a beteg
hátulról akar megfojtani, stb.
Én egyébként végig szemrebbenés nélkül hallgattam, különösebben nem lepődtem meg semmin, gondoltam, hogy sokkal jobban néz ki az egészségügy ott, ahol sokkal több pénz van rá, de ennél azért elszomorodtam. Nem tudom, mennyivel kevesebb nővért vagy orvost ruháznának meg, ha otthon is lenne ilyen, de ha már eggyel kevesebb ötvenkilós pszichiáternőt csap fejbe paranoid skizofrén, akkor is megérte. Nem beszélve arról, hogy a betegnek is jobb, ha időben leállítják. És igaz, hogy ezeket a szkilleket az ember többnyire megtanulja menet közben, ellesi másoktól, meg ráérez maga, de akkor is.
Gondoltam, hogy megkérdezem, úgy nagyságrendileg mennyit keres itt egy ápoló vagy egy orvos, de aztán nem volt kedvem. Nem mindegy az nekem?
Aztán ma elmentem háziorvoshoz, mert elkaptam valami bacit, és
gondoltam, itt az alkalom, hogy betegszemmel is betekintsek az
ellenséges vonalak mögé. A rendelőben három háziorvos rendel külön
szobákban. Az egészhez tartozik egy váróterem és egy nagy, narancssárga
pult mögött (a királynő színe) két fiatal recepciós. Előre időpontot
kellett kérnem, úgyhogy annyi a papírmunka, hogy szólok, hogy
megérkeztem. A nevemen beszólít az orvos, idős férfi civilben,
határozott kézszorítás. A szobájában hatalmas, kezeletlen tömörfa
íróasztal és ugyanolyan vitrin, tömve vastag, komoly külsejű könyvekkel
(nem tehetek róla, bukom a kezeletlen tömörfa bútorra). Az asztalán számítógép,
egy db fonendoszkóp, és egy db földgömb. A falon festmények régi
keretben, egy polcon pedig egy egzotikus küllemű műtárgy. Az egész úgy
néz ki, mint a Kelet-Indiai Társaság nyugalmazott
tengerészkapitányának dolgozószobája, beleértve magát a doktort is, aki
klasszikus brit úriember módjára viselkedik. Elmondom, mi a bajom.
Elmondja, hogy két dolog közül választhatok, ennek ez az előnye, annak
az, melyiket választom. Ezt tanultuk mi is az egyetemen, hogy a beteg
az nem mentálisan retardált kisgyerek (kivéve persze, ha az), hanem
értelmes felnőtt ember, csak beteg, ezért nyugodtan lehet vele
egyenrangúan tárgyalni, elmagyarázni neki dolgokat, kikérni a
véleményét. Én szoktam is, ha van rá idő, bár néha csodálkoznak a
betegek, mit magyarázok ennyit. De most rájöttem, hogy velem még sose
viselkedtek így, magyarázni szoktak néha, de döntést rám bízni sose.
Még akkor se, amikor tudták, hogy orvos vagyok, olyankor is maximum
annyi, hogy hosszas könyörgés és győzködés árán rá tudtam venni az
illető doktort valami alternatív megoldásra. Mondjuk, olyan gyakran nem
is járok otthon orvoshoz, az tény. Beletelt pár másodpercbe, mire
visszanyertem a lélekjelenlétemet, és megmondtam, melyiket választom.
Wow.
A képek csupán illusztrációk, nem az orvos szobájában készültek, hanem a Cutty Sark nevű gyönyörű clipperen, az egyik utolsó, egyben az egyik leggyorsabb vitorláson, Greenwichben lehet megnézni, menjetek.
Más izgi nem történt. Rájöttem, hogy megszerettem ezt a várost, a hangulatát, meg a biciklizést (meg is javíttattam a Kölcsönbringát, kezdett kicsit rozoga lenni, és hálistennek a kórház bicikliparkolójában van egy biciklibolt- és javítóműhely, úgyhogy reggel beadtam, délutánra kész lett). De tudom, hogy ez csak azért van, mert süt a nap, és akkor a jó hollandok azonnal előözönlenek a házaikból, és fél perc alatt úgy néz ki a város, mint egy Városligetbe oltott Liszt Ferenc tér. Simán el tudnék itt éldegélni örök időkig, ha 1. mindig ilyen időjárás lenne, 2. hozhatnám a barátaimat, 3. magyarul beszélnének az emberek, 4. nem lenne szünet a moziban, 5. lennének hegyek. Persze, tudom, hogy az ember szerezhet új batátokat és megtanulhat új nyelveket, de az már nem olyan, vagy csak én nem vagyok az a típus. Az apukám tengerész, tehát nálam az a standard, hogy az ember elutazik jó hosszú időre, a végén meg hazamegy.
Fél 12 és még pizsamában vagyok, ez milyen már.
Nem baj.
Voltam Hágában tegnap, kaptam karamellás csokit és waffelt, amely utóbbinak jelentős hányadát meg is ettem hazafelé a vonaton. Sajnos még mindig nincs fényképezőgépem, úgyhogy szavaim kifejező erejére támaszkodhatok csupán, illetve ha valaki mégis hiányolná a vizualitást, itt van egy rakat kép Hágáról. Sétáltam tengerparton, ami tényleg úgy nézett ki, nyugágyakkal, éttermekkel és koktélbárokkal, mint Copacabana beach, csak éppen hideg szél fújt, ez persze néhány helybélit nem akadályozott meg a fürdésben, de én már semmin sem csodálkozom. Voltak vicces szobrok is. És az érdekesség az útikönyvből: a II. világháború során a beach nevét használták jelszóként a holland egységek, mert állítólag semmilyen más nemzet nem képes helyesen kiejteni azt, hogy Scheveningen.
Láttam a parlamentet, szép, meg a királynő munkapalotáját, semmi extra, meg szegény Wilhelmina királynő szobrát (a mostani királynő öreganyja), ami úgy nézett ki, mint egy orosz parasztasszony a jéghideg tundrán, amit egy ötéves óvodás készített, nyilvánvalóan nincs érzékem a modern szobrászathoz.
És voltam könyvesboltban és ezerhatszázvalahányban alapított kocsmában is.
Valamint voltam a Mauritshuis-ban, ez egy kis múzeum a holland festészet aranykorából, amiről bennem eddig olyasféle kép élt, hogy ezek többnyire szomorú, barnába öltözött holland parasztokat ábrázolnak szomorú, barna háttérrel, de mint kiderült, ezt a téveszmét feltehetően csupán a középiskolai művészettörténet könyvem nyomdatechnikájának köszönhetem. Nagyon szépek, színekkel, iszonyú jó fényekkel, ami azt illeti, jobban is tetszettek, mint az impresszionisták például. Meg kell említenem még a múzeum ingyenes audio guide-ját, ami engem teljesen lenyűgözött: be kell ütni a festmény számát, és akkor nem csak elmondja a hang, hogy mit kell látni a képen és miért híres, hanem a kép hangulatához illő és remekül összeválogatott zene is van mellé, Mária mennybemenetelekor dicsőséges vallási zene, a szélcsendes tengeren szomorúan veszteglő vitorlásokhoz pedig szomorúan veszteglő vitorlásokhoz illő zene. A kedvenc képem talán a Rubens: Néni és fiú gyertyával (Min mereng vajon ennyire a Néni? Az audio guide szerint szerelemre gondol, a gyertya meg amúgy is szexuális szimbólum. Halál komolyan ezt mondta), meg persze a gyöngyfülbevalós lány. Klasszisokkal jobb, mint a Mona Lisa. Mondjuk, képen egyik se néz ki úgy, mint élőben, de azért felteszem.

Valamint megnéztem a Parfüm című filmet, amiről ismét csak azt tudom mondani, hogy remek film, csak ne kelljen megnéznem még egyszer. A Lé meg a Lola c. remekmű rendezője rendezte. Arról szól, hogy Jean-Baptiste a halpiacon született, ezért, vagy ennek ellenére csodálatosan fejlett a szaglása. Némi vergődés után elkeveredik a parfümbizniszbe, valamint szagolgatás közben véletlenül megfojt egy lányt, akinek ettől elillan az illata, és innentől az illatok megőrzése lesz a rögeszméje. Néhány gyönyörű nő meggyilkolása segítségével végül megalkotja azt az illatot, amitől a tisztességes polgárok Woodstockot megszégyenítő szerelemorgiába kezdenek a város főterén. Attól jó a film, hogy bár szagokról szól, ezeket elég jól kifejezi képekkel, aminek mondjuk a mocskos párizsi halpiacon rothadó haltetemek esetében nem biztos, hogy örülünk. De vannak benne gyönyörű lányok is, több tonna vörös rózsa, meg provanszi levendulamező. A vége pedig olyan, amire én azt gondoltam, hogy na jó, azért ez mégiscsak túl durva, de nem lövöm le, érdemes egyszer megnézni, bár mondom, nem egy elsőrandis film.
Ja, és megkaptam az ösztöndíjamat, hurrá. Mondjuk ettől se leszek milliomos, de legalább nem kell többé mérlegelnem, hogy együtt vagy külön mossam-e a színeseket és a fehéreket, amikor két euro egy mosógépzseton.

