Good bye, cruel world
Na akkor, húgom hátizsákja, néhány pántos trikó, útlevél, Lonely Planet. Nem, nem végeztem a dolgaimmal, bár annál azért talán jobb a helyzet, mint amikor legutóbb Chiang Mai-ban fejeztem be a fantasyregény-fordítást.
Két napra foglaltam szállást Bangkokba, de csak mert pont a király szülinapján érünk oda, és féltem, hogy akkor nehezebb lenne a helyszínen találni, szóval ennyi a fix pont, azután meg majd meglátjuk, pontosan hova megyünk és mennyi időre.
Ellenben itt az ideje a narratív szelf-em túlzott dominanciájából visszavenni kissé és preverbális szelférzetekre koncentrálni. Magyarul sokkal kevesebb blogot fogok írni (és több thai masszázsra járok.)
Navigare necesse est
Pótlóbusszal dolgozni menni vasárnap hajnalban novemberben, mit vétettem én, hogy ezzel büntet a sors.Nem beszélve arról, hogy tegnap átmentem az edzőterembe, és az volt kiírva, hogy "technikai okok miatt határozatlan ideig zárva". Nem valami jól hangzik.
Hamarosan azonban elutazunk a bolygó egy olyan pontjára, ahol nem kell hajnalban kelni, nincs pótlóbusz, sőt egyáltalán nincs BKV, nincs összefirkált lift, rácsosajtós panellakás, nincs alsó szomszéd, nincs interspar, nincs menza, nincs vizit és nincsenek pszichiáterek. Előre azon szomorkodom, hogy milyen rossz lesz a január és a február, amikor nem csupán tél lesz és biztosan ezer dolgom, de akkor már nem lehet várni az utazást. Ki kell találnom addig egy másik utazást. Mondjuk kéne pénz és akkor februárban meglátogathatnám a húgomat Londonban.
Apukám tengerész, mit vártatok.
Lám csak, azért voltak nekünk élményeink
Reggel a munkahelyemen ébredtem ügyelet után, még elintéztem egy-két dolgot, aztán ácsorogtam a kezelőben, szedret és áfonyát eszegettem dobozból, nézegettem a hétfői káoszt, és élveztem, hogy én ennek már nem vagyok része, hiszen szabin vagyok. Be kéne mennem néha ezt csinálni, tök jó volt.
Meg leveleztem a Salad Hut nevű hellyel, hogy mondják már meg, szerintük milyen idő lesz november-decemberben. Ez egy Katharina nevű svéd csaj, meg a thai férje, akik Koh Phanghanon üzemeltetnek bungalószállást jópár éve (és konkrét szcénikus emlékem van a yellow curryjükről, tudjátok, az érzelmileg hangsúlyos élmények élénkebben, több érzékszervre kiterjedve tárolódnak), szóval arra jutottam, hogy mivel ott élnek, tudniuk kell. Persze, azt írták, kiszámíthatatlan, de nem baj, mert nekem attól van jó kedvem, hogy ez a hely létezik és én csak úgy ügyeletből a kórházból emailezek a paradicsomba és válaszol nekem Katharina onnan. Hogy az élet nem csak panellakás* és egészségügy, hanem trópusi naplemente függőágyból meg pálmafák között robogózás meg koktélok meg pad thai meg banana pancake.
Meg ginger tea. Meg thai masszázs. Meg az a pillanat, amikor az ember kilép a légkondicionált bangkoki reptér ajtaján.
*Ahol épp fúrnak, de ezen nem lepődünk meg.
Beyond the duty and the discipline
Hív a gyár
A Balatonon végül előzetes értesüléseimmel szemben nem volt rossz idő, a Balaton különben gyönyörű, ha impresszionista festő lennék, ezt festeném egész nap, ahogy minden percben más a színe babakéktől türkizzöldig. Láttunk tűzijátékot, sétáltunk a parton, ittunk sört, ettünk hekket, szaunáztunk, ettünk sherryvel pácolt baconba göngyölt sertésszűzt kéksajtmártással, ami nagyon finom volt, és csak akkor eredt el az eső, amikor már a hazafelé tartó vonatot vártuk.
Épp kezdtem ráhangolódni, hogy csak utazgatok és könyveket olvasok, és nincs kedvem holnap visszamenni dolgozni.
Nápoly, képek
Nem csináltunk sok képet, mert én nem vittem gépet, csak húgom, meg hát ugye a fényviszonyok. Azért itt van pár, katt a képre.
Rain man in the dark
Voltam Nápolyban, odaértünk szikrázó kék ég, aztán elkezdett esni, aztán pár órás megszakításokkal esett egészen tegnap este hétig, amikoris hatalmas szivárvány mutatkozott a tenger felett, majd kék ég, ma reggel miközben vártuk a reptéri buszt, kék ég, sehol egy felhő. Isn't it ironic. Persze nem éreztem rosszul magam, sétáltunk, ettünk pizzát, voltunk Caprin a kék barlangban (amikor épp nem esett), Capri klassz, igazi celebnyaralóhely, jázminbokrok meg Louis Vuitton retikülök mindenütt. Olvastam könyvet, aludtam csomót, vettem egy rózsaszín esernyőt, de azért akkor is, ez már tényleg egy kicsit úgy tűnt, mintha direkt szívatnának az istenek. Biztos azért, mert nem mentünk Pompei-be meg a Vezúvra, hanem ehelyett szigetekre mentünk át hajóval és mindenáron strandolni akartunk, és rosszalló megjegyzéseket tettünk az olaszokra, az életstílusra, a kávéra, a boltok nyitvatartási idejére, valamint az egész várost átható elképesztő kuplerájra, olyan szinten szakadt az egész, hogy az már vicces. Mindenhol szemét van, az összes út fel van túrva, az összes műemlék fel van állványozva, de olyan régi állványzattal, ami már maga is felújításra szorul, és minden lehetséges, ööö, dolog össze van graffitizve, de nem csak az épületek, hanem a tengerben lévő nagy, hófehér kövek is, és a kaktuszok hatalmas levelei is, minden, és akkor a kupleráj kellős közepén rohangálnak ezek az olaszok, bedobva itt-ott egy méregerős eszpresszót. Érdekes életstílus. Ellenben a pizzájuk valóban nagyon finom, a fagyijuk is elég jó, fán terem a citrom, és frissen süt almatortát kaptunk minden nap reggelire.
Valamint megvettem az új Paul Auster-könyvet, egy fickóról szól, aki éjszaka nem tud aludni, és hogy ne kelljen a nemrég meghalt szeretteire gondolnia, inkább fekszik az ágyán és történeteket talál ki, vagyis konkrétan egy elképzelt történetet folytat mindig magának a fejében. Nappal pedig filmeket néz egymás után dvd-n, meg néha dohányzik. Mindig rácsodálkozom, hogy Paul Auster honnan tudja, hogyan működnek az emberek. Valamint örülök, mert én tényleg azt hittem, hogy a múltkori volt az utolsó könyve, annyira búcsúzkodásnak tűnt, de ezek szerint tévedtem.
Cloudy? Cloudy?! Oh, no, there's another cloud!
Ezt azért nem kéne.
Varangy, asszertivitás, jegeskávé
Sopron a legjobb hely a világon, gyalogoltunk tizenöt kilométert, azonosítottam a tavaszi héricset és kb. két óra gondolkodás után eszembe jutott a másik növény neve is, amit láttunk, éppen a zöldhatáron igyekeztünk keresztül valami ösvényen, fél lábam már Ausztriában, amikor felkiáltottam, hogy "odvas keltike! hát persze! odvas keltike!". Megmutattam húgomnak Brennbergbánya nevezetességeit, úgy is, mint Szt. Borbála szobor, Szálasi-bunker, temető, kocsma, templom, a templomban épp mise vége volt, úgyhogy életemben először bementem és megnéztem a lengyelektől ajándékba kapott szlávos beütésű szűzanya-képet. Még mindig abban a temetőben akarok nyugodni. Itt egy kép.
Ezenkívül elgyalogoltunk a récényi tóhoz (Ritzing, Sonnensee, Ausztria), ahol a strand ugyan zárva volt, de napoztunk, valamint ettünk apfelstrudelt és ittunk tejeskávét, amit egy, a magyar nyelvet bájosan törő osztrák legényke szolgált fel. Az úton varangyok voltak, húgom dobált nekik csókokat távolból, de egyikből sem lett napbarnított, borostás rocksztár/óceánbiológus. Ilyen rondák voltak.
Megtaláltuk a Buddha café nevű helyet is, ahol ittunk jegeskávét, valamint alkalmaztam bőbeszédű és lehengerlő stílusú nagymamámon az asszertív tréningen tanultakat. Konkrétan (viszonylag) nyugodt hangon elmagyaráztam neki, mennyire bántó a viselkedése számomra és rosszul esik és amit nem fogott fel, azt sokszor elmondtam egymás után, persze lepergett róla, de nyilván nem rögtön profikkal kellene kezdenem.
Love is all you need
Írok most egy kicsit blogot. Szóval elhatároztam, hogy ma hazajövök Sopronba a délelőtt 10-es vonattal, aztán délután elmegyek a könyvelőhöz, este meg anyámmal moziba, szerencsére egyikükkel sem egyeztettem pontosan ezeket a terveket, mert előző esti jelmezes buliból kifolyólag eleve tizenegykor keltem fel. Akkor felmentem a világhálóra, hogy megnézzem, mikor megy vonat, kinéztem a délután 1-kor indulót, aztán netezgettem tovább pizsamában úgy egyig. Na jó, beraktam közben egy mosást, mielőtt még elkönyvelnénk valami pongyolában fetrengő lusta dívának. Igen, a fejem is fájt. Végül azért eljöttem nagy nehezen a 16.10-es vonattal. A vonatút során eredetileg azokat a dolgokat akartam csinálni a laptopomon, amiket megígértem, hogy megírok/megnézek, de aztán nem hoztam magammal laptopot, mert olyan nehéz, és összecsomagolni is olyan nehéz, ki kell húzni egy darab kábelt, én ahhoz túl fáradt vagyok, majd olvasom a csoportterápiáról szóló könyvemet. Elő is vettem a könyvet, szomorkodtam egy sort a könyvjelzőn, ugyanis egyszer régen Thaiföldön olvastam ezt a könyvet és nemrég vettem észre, hogy benne van egy hajójegy a Mekongra. Vagyis azt azért nem nevezném hajónak, amivel mi azon mentünk, de mekkora élmény volt basszus, a Mekongról is mindig azt hittem, hogy csak filmekben és középiskolás földrajzkönyvekben létezik. Szóval átmentünk a hatszemélyes csónakkal Laoszba, eleinte nem látszott nagyon veszélyesnek, de amikor beleült a hat személy, köztük a férjem, akkor a csónak pereme már csak kettő centiméterrel volt a vízszint felett, és bár tudok úszni meg volt rajtam mentőmellény, de én eredetileg mikrobiológusnak készültem, és pontosan tudom, milyen durva férgek vannak az ilyen folyókban. De nem estünk bele, hanem átmentünk Laoszba és húsz percet töltöttünk ott az erre a célra kialakított helyen (tudniillik arra a célra, hogy turisták átmenjenek és annak örüljenek, hogy Laosz földjét tapossák, és döglött kígyót tartalmazó tömény alkoholt vásároljanak ennek örömére).
Lám csak, azért voltak nekünk élményeink. És tiszta szívből tudnék itt bekezdéseken keresztül rinyálni, hogy mennyire hiányzik az utazás, hiába, hogy utazok végülis eleget. Ezt a februárt itt nem lehet kibírni ép ésszel, akárki akármit mond, és találtam ugyan két tábla karácsonyról maradt étcsokit a ruháim mögötti rejtekhelyen, de annyira keserű, hogy alig bírom megenni.
Visszatérve a történethez, végül ki sem nyitottam a könyvet a vonaton, hanem zenét hallgatva a meditációmat csináltam, amelynek során nagyon erősen elképzelem, hogy utazok valahová ismeretlen vidékre és zenét hallgatok közben és suhan el a táj és klassz. Egy fokkal könnyebb ezt elképzelni vonaton, mint reggel munkába menet a metrón, de azért az sem lehetetlen. Aztán hazaértem, megnéztünk két Ally McBeal részt, Ally tízpercenként sír, miért kell tízpercenként sírni? Vagyis még csak nem is sír, hanem könnybe lábad a szeme, mert szomorú, vagy mert meghatódik, vagy csak úgy, és egyébként is túl rövidek a szoknyái. Ő nem a példaképem. Ling az. De különben egész vicces az Ally McBeal (második évad), tény, hogy csajos, de néha kb Scrubs-ba illő baromságok vannak benne. És lesz Madonna-koncert Pesten, augusztus 22. Eddig még kivétel nélkül minden koncertet megbántam, amire nem mentem el (Pink Floyd 17 éves koromban 20 km-re tőlünk a nyertes), úgyhogy muszáj lesz. Hát ilyenek vannak. Esetleg némi zene Valentin-nap alkalmából alább. Kaptam anyukámtól marcipánszívet, egy szavam se lehet.
Egyik kedvenc szerelmes számom, eredetileg Peggy Lee. Ez nem ő, hanem csak egy filmrészlet, de tetszik a csaj. Gondolkodtam, hogy ezt válasszam-e vagy a Nina Hagen-féle verziót, de az valahogy nem tűnt, ööö, helyénvalónak.
"A könyveknek megvan a sorsuk"
Szeretném megvenni ezt a könyvet, ezért bemegyek a Soproni Bányászati Múzeumba. Persze, értesüléseim szerint ott már nincs belőle, de a jegyszedő ember bizonyára tudni fogja, mi a következő lépés. Így.
isolde: - És mit gondol, hol lehet vajon még kapni?
Jegyszedő: - Hát, a szerzőnek biztos van.
isolde: - És őt hol tudom elérni?
Jegyszedő (úgy néz, mintha tőle még sosem kérdeztek volna ekkora baromságot): - Hát Brennbergben.
isolde (úgy néz, mint aki még várna valami válaszra): - Igen... és azon belül?
Jegyszedő: - Ja, hát Brennbergben mindenki ismeri a Becher Nándort. Kimegy, megkérdez valakit.
isolde (ennyire nem lehet egyszerű): - Azért csak fel kéne hívnom előtte.
Jegyszedő (még soha nem látott ilyen szerencsétlen nőszemélyt): - Hát akkor mondok egy számot. (Előveszi a Sopron telefonkönyvet, kikeresi belőle a számot és megmondja).
- Á, telefonkönyv, mekkora ötlet - gondolja isolde, megköszöni, távozik.
Másnap aztán felhívom magát a Becher Nándort, és harmincegy év vagy fővárosi karrier ide vagy oda, nekem mindig a torkomban dobog a szívem, ha olyasvalakivel kell beszélnem, akinek már megjelent a neve nyomtatott könyvborítón, bizonyára a kisvárosi könyvmoly ifjúságom köszön vissza. Becher elmondja, hogy nála nincs könyv, ellenben tutira van még néhány darab a presszóban, tudom-e melyik az, amelyik a templomban van. Természetesen tudom, egy kocsma van a világon, amelyik a templomban van, Bányász Presszó, Brennbergbánya, én meg minden ürügynek örülök, ha Brennbergbe mehetek, úgyhogy nem sokat tétovázom, felveszem magamra az összes nálam lévő ruhát különböző rétegekben, magamhoz veszek egy csokit és egy ásványvizet, és indulhat az expedíció. (Valójában húsz perces buszozásról van szó, asszem kicsit az agyamra ment aktuális olvasmányom Humboldt felfedezőútjairól.)
Brennbergben még sokkal hidegebb van, mint amit az ember el tud képzelni. Először a presszóba megyek, ami valójában kocsma, kissé félve, a brennbergiek ugyanis egyrészt nem éppen a befogadó vendégszeretetükről híresek, másrészt abba a kocsmába szerintem még sosem tette be a lábát fehérszemély kísérő nélkül, leszámítva, amikor pár éve bementem egy kávét inni és megütközve néztek. Hárman ülnek a kocsmában sör mellett, jöttömre mindhárom kissé rendezetlen külsejű férfi felnéz és döbbenten mered rám, westernfilmekben láttam ilyet utoljára, amikor a kisvárosban, ahová a madár se jár, egyszercsak belép az ivóba egy Idegen. Az Idegen határozott léptekkel a pulthoz lép és a kocsmárosnénak szegezi a kérdést: van-e könyv? A kocsma törzsközönsége nem hallja a beszélgetést, de látják, hogy a kocsmárosné barátságosan viseltetik a jöttment iránt, úgyhogy lassan megenyhülnek és folytatják a félbe hagyott beszélgetést. Az Idegen a New Yorkban vásárolt csini retiküljébe süllyeszti a zsákmányt és győztes mosollyal távozik.
Gondolkodom, hogy sétáljak-e egy órát vagy visszamenjek ugyanazzal a busszal, végül sétálok. Brennberg alszik, meghúzza magát, látszatra egy egészen hétköznapi kis község, kutyák ugatnak, füst gomolyog a kéményekből, valahol a távolban az erdőben fát fűrészelnek. Első pillantásra nehéz elképzelni, hogy itt kétszáz évig teljes erővel feketeszenet bányásztak, egy csomó új találmány kötődik a faluhoz, felépítették az első gőzszivattyút, kötélpályákon csillék haladtak a fejünk felett, bányaomlások, sztrájkok, tűzvészek. Kolerajárvány. Mindig Macondo jut eszembe meg a banántársaság, csak a bányászat sokkal izgalmasabb holmi ültetvényeknél. Később a vasfüggönnyel (rendes nevén "műszaki zár") az egész falut körbekerítették, mivel túl közel volt a nyugati határhoz, ezzel belekerült a Zónába, csak az itt lakók léphettek be engedéllyel, és ha közel mentél a kerítéshez, agyonlőttek.
Ezeknek már semmi nyoma: nincsenek kötélpályák, egy darab aknatorony maradt meg mutatóba, de az összes aknát betemették, a vasfüggönyt a rendszerváltáskor teljes egészében lebontották, már csak egy széles sávnyi irtás emlékeztet rá az erdőben (ahol a határ mellett egy nagy sávban kivágták a növényzetet, hogy jól lássanak az őrtornyokból, ha ott keresztülszaladva szeretnél disszidálni). Apróságok vannak: a focipálya mellett egy rozsdás ajtó a sziklafalban, ami végeláthatatlan, sötét üregbe vezet, ez volt Szálasi bunkere, amikor a II. vh vége felé Nyugatra menekült a lopott aranyakkal és a Szent Koronával, amit addig a legenda szerint valamelyik aknában rejtegettek. Szent Borbála szobor. Asszonyok mennek el mellettem az utcán, akik a németnek valami általam ismeretlen nyelvjárását beszélik, legalábbis azt hiszem.
Elsétálok a temetőig, amit már majdnem minden oldalról erdő határol. Brennbergnek sokáig nem volt temetője (se tanár, se orvos, se templom, mondjuk eleinte igény se volt ezekre, amikor a hét minden napján mindenki 12 órát melózott a bányában), hanem az ágfalvi temetőbe vitték a holtakat. Amikor azonban Brennbergben kitört a kolerajárvány, az ágfalviak kiborultak és tiltakoztak, hogy ide ugyan nem hozzák a kolerás halottaikat, és akkor létesült a saját temető. Vannak olyan temetők, ahol tényleg könnyű elképzelni, hogy az emberek ott nyugszanak, hogy a halál azt jelenti, hogy nem kell többet küzdeni, hanem lefekszem ide az őseim mellé a fenyők alá, és mostantól csend van és béke. És vannak helyek, amiknek van egyfajta különleges hangulata, amik ugyan a jelenben léteznek, de érezhető mögöttük a múlt, és valamiért nem kell őket félteni a jövőtől sem. Kis kápolna, ősöreg, kopott, meg új, modern sírkövek ugyanazokkal a furcsa, szokatlan vezetéknevekkel. Egy hatalmas, fenséges fenyő, majdnem néma csend, csak némi kutyaugatást hoz a szél, és a világoskék égen egymást keresztezik a csillogó konzdenzcsíkok. Brennberg felett halad el ugyanis egy légifolyosó, és bármely tetszőleges pillanatban felnéz az ember az égre, legalább egy, de inkább három utasszállítót lát. Az egyik valamerre nyugatra megy, a másik délre, mondjuk legyen Róma, a stewardessek most osztják az ócska ebédet, az utasok a műanyag evőeszközök csomagolásval veszkődnek, vagy alszanak, vagy készülnek az előttük álló kongresszusi előadásra, vagy rég nem látott rokonaikra gondolnak szerettettel vagy utálattal. A hatalmas fenyőt megrázza a szél, lefúj egy tobozt, hideg van. Rájövök, hogy sietnem kellene, különben lekésem a buszt.
Némi infó Brennberbányáról az interneten:
sopronihegyseg.hu
nagyutazas.hu
Nyaralási képek
A képek itt vannak, sokat én csináltam, sokat meg a férjem. Nézegessen felhőkarcolókat és felhőkarcolókban tükröződő felhőkarcolókat ön.
Nagyon hosszú bejegyzés New Yorkról
Inkább olyan érzés, mintha nem egy hete értünk volna haza, hanem legalább fél éve, plusz elfelejtettem írni (nyugi, ez nem tart örökké, vannak ilyen időszakok), de azért muszáj mesélnem New Yorkról valamit. Mondjuk leginkább pont olyan, mint a filmekben.
Leszálltunk a JFK-n, ahol egy rendkívül szigorú security officer rendkívül komoly és szigorú arccal és tiszteletet parancsoló egyenruhában, az útlevelünket a pulton csapdosva kikérdezett minket bevándorlásunk céljáról és ujjlenyomatot vett tőlünk és még további szigorú kérdéseket tett fel rezzenéstelen arccal, és annyira megvolt már bennünk a sztereotípia az amerikai határokon tapasztalható mérhetetlen szigorról és idegengyűlöletről, hogy tök sokára jöttünk rá, hogy a csávó egész végig poénkodik és viccből adja elő nekünk kelet-középeurópai nyaraló házaspárnak a köcsög amerikai tisztet, nagyon vicces helyzet volt tényleg. Aztán nem érkezett meg a csomagunk, szerencsére előrelátóan pakoltam kézipoggyászba két tartalék zoknit, meg az ember ilyenkor rájön, hogy tulajdonképpen az égvilágon semmi szükség nincs nagy bőröndökre, vettünk magunknak fogkefét a boltban aztán kész, meg persze kénytelen voltam pántos felsőt vásárolni magamnak a 5th Avenue-n, mert sokkal jobb idő volt, mint itthon. Már egész jól beleéltem magam, hogy a légitársaság által kárpótlásképpen fizetett napi 25 dollárból leszek kénytelen ruházkodni egy hétig, de aztán megjöttek a cuccaink két nap múlva.
Egy kétcsillagos hotelban laktunk a 71-edik utcában, mert ilyenre volt pénzünk, a kétcsillagos náluk azt jelenti, hogy a fürdőszoba a folyosó végén van, mondjuk az nem gáz, laktam koleszban évekig, de kádban kellett tusolni, amiben mindig valaki másnak a haja volt, csak hogy nyafogás is legyen a bejegyzésben. Az ablakunk pedig egy tűzfalra nézett, pont mint a filmekben, lehúzható ablakkal szemben karnyújtásnyira a szemközti téglafal. De nem voltak csótányok, a többi lakó meglepően jól szituáltnak tűnt, idős korosztály gurulós bőröndökkel, és egyáltalán, az egész hely nagyon furcsán volt egyszerre borzasztóan lepukkant és elegáns hotelszerű. Alváshoz és tévézéshez pont megfelelt.
A tévéjük okozta nekem egyébként az egyik kultúrsokkot (a másikat a kajájuk), azt gondoljuk, hogy itthon sok és idióta valóságshow meg reklám megy, de az a tömény, tömény és kivédhetetlen butaság, ami ott a tévéből áradt, az felülmúlhatatlan, én többnyire tátott szájjal és megbűvölten bámultam. Eleve az, hogy egy húszperces szitkom-epizódot kb hatszor szakítanak meg húszperces reklámblokkokkal, ráadásul minden átmenet nélkül, nincs reklámszignál vagy valami, hanem az egyik pillnatban még Phoebe beszél a halott anyjáról, a másik pillanatban meg egy öltönyös nagyonvidám barátságos fickó arról, hogy náluk fektessél be, és minden reklám végén elénekelik a telefonszámot, és a reklámblokk végén minden figyelmeztetés nélkül egyszerre csak már Joey beszél, szóval egyáltalán nem csodálom, hogy ADHD-sok, pár hónap után én is az lennék ettől. Azért vicces volt persze tévében látni a sorozatainkat, de komolyan kicsit önmaga paródiájának tűnt a tévéjük időnként.
A másik kultúrsokkot a kajájuktól kaptam, amióta hazaértünk, egyfolytában csak salátát és egészséges ételeket kívánok, mert minden édes vagy zsíros és műanyagból van. Persze, bztos megtaláltuk volna a salátabárokat, ha nagyon keressük, meg ettünk koreai kaját Little Koreában és thai kaját Chinatownban és olasz kaját Little Italyban, de a tipikus amerikai étkezdék akkor is elképesztőek a hamburgerekkel és a sütikkel. Persze hamar alkalmazkodtunk és ettünk reggelire sonkás-sajtos rántottát hagymás krumplival és zsíros kenyérrel, meg pekándiós-mézes sütit meg almás-fahéjas sütit meg diós-mazsolás cone-t meg répás cupcake-et meg körtés-banános muffint meg lemon bart meg mogyorós brownie-t meg peanut butter brownie-t, meg krémsajtos bagelt meg portobello mushroom szendvicset, a kenyerük is az a fehér tömör, édeskés műanyag tészta, nyoma sincsen az itthon megszokott ropogós és/vagy barna kenyereknek. És ettünk zöld tea és gyömbérízű fagyit Chinatownban és héjában sült krumplit és shake-eket Wendy's-ben és mogyoróvajas-csokis Haagen Dazst és rengeteg hotdogot a felhőkarcolók tövében lévő aprócska utcai árusoknál, ahol öltönyös üzletemberek vesznek hotdogot a közel-keleti külsejű árusoktól és a lépcsőn ülve eszik meg mint a filmekben. Különben tetszett nekem ez a lazaság, minden olyan könnyed és közvetlen, akárki akármikor szóba elegydik veled, és bár azt hiszem, életvitelszerűen az idegeimre menne az állandó mosolygás és have-a-nice-day-ezés, így nyaraláshoz pont jó volt.
Nagyjából egész héten Manhattanben sétálgattunk, nekem a legnagyobb élmény az egész nyaralásból az utcán sétálás, amit nem nagyon tudok közhelyek nélkül elmagyarázni, nyüzsgő, színes, élettel teli, lüktető nagyváros, felhőkarcolók, sárga taxik, mindig mindenki átmegy a piroson, kirakatok, hotdogárusok, extrém trendin és/vagy elegánsal öltözött nők kis fehér kutyákkal dizájner retiküljeikben, meg hivatásos kutyasétáltatók tizenkét különböző méretű kutyával, bohém külsejű csavargók meg fürdőző verebek meg modellfotózás a Central Parkban, mókusok mindenhol, utcazenészek Greenwich Village-ben, meg egy hatalmas, nagyon ronda macska az egyik tetoválószalon előtt, aki épp meg akart támadni, amikor egyszercsak kinyúlt érte egy atlétatrikós, nagydarab, kigyúrt, széttetovált fickó és berántotta a boltajtón. Meg a téren kártyázó kínai öregasszonyok meg autientikus halárusok Chinatownban, tűzlépcsők mindenhol, klubok és gót meg punk meg vintage cuccokat árusító ruhaboltok East Village-ben, meg azokat a fajtiszta kis kutyákat árusító kisállatboltok, vadul csaholó francia bulldogokkal és törpespitzekkel, és három gyönyörű abesszín kismacskával, akik borostyánszín szemeikkel nyugisan szemlélik a kirakatból a Lexington Avenue-t.
Megnéztük a nevezetességeket, úgy is mint Szabadságszobor, Brooklyn Bridge, Flatiron Building, Ground Zero, ahol hatalmas építkezés folyik épp az ikertornyok helyén, elmentünk Staten Islandre a komppal, hogy megcsodálhassuk onnan Manhattan látképét, ami csodálatos, meg a Szabadságszobrot, ami meglepően kicsi. Mászkáltunk meg feküdtünk a Central Parkban, megnéztük a várostörténeti múzeumot, ami nem volt nagy szám, meg a MoMát (Museum of Modern Arts), mert ott vannak mindkettőnknek kedvenc képei (nekem a Rousseau-k, a férjemnek meg van Gogh Csillagos éjszaka vagy ilyesmi című), megnéztük a Guggenheim épületét és előcsarnokát, és végigjártuk a Museum of Natural History-t, ahol Ross dolgozik, és ahol kb két emelettel több dinoszauruszcsont van, mint amire én alapból kíváncsi lennék, dehát vannak ezek a genetikus és megváltoztathatatlan dolgok a férfiakkal, amikkel kapcsolatban egy nő nem tehet semmit, maximum megtanulhat velük együtt élni és az egyik ilyen az őshüllők iránt titkolt vagy kevésbé titkolt, érthetetlen rajongás. Egyébként igazán klassz az a múzeum, láttunk 3D filmet az ősrobbanásról, és nagyon jó az ajándékboltja is.
Felmentünk az Empire State Buildingre éjszaka, ami gyönyörű volt és valószerűtlen, a sötét és a távolság miatt már nem látszottak a színek, minden felhőkarcoló sötétszürke hasáb volt alattunk apró csillagokkal, mint valami számítógépes grafika vagy a Dark Cityben a város, de semmiképpen sem valóság. Felmentünk a 102-edik emeletre is, ahol régen zeppelin-megállót terveztek, de csak egy léghajó szállt le ott, mert rájöttek, hogy nem elég biztonságos. Így, hogy este mentünk fel, nem volt annyira nagy tömeg és csak kb egy óra volt, míg felértünk, de azért elgondolkodtam, hogy bár nagyon romantikus azt mondani, hogy "találkozzunk az Empire State Bulding tetején!", ennél kevésbé romantikus három órát sorban állni, kifizetni húsz vagy harmincöt dollárt attól függően, hogy vajon a 86. vagy a 102. emeletet értjük-e inkább a teteje alatt (a 86 nyitott terasz, a 102 zárt, és oda csak nemrég lehet felmenni, tehát a klasszikus "teteje", ahol a filmekben találkoznak, az a 86), átmenni fémdetektorokon, megvárni amíg a biztonsági személyzet megröntgenezi, szükség esetén átkutatja a táskádat, keresztülmenni kötelezően az ajándékbolton, majd hatszáz tülekedő és fotózkodó turista közül kiválogatni a szerelmedet. Nekünk este tízkor egyáltalán nem volt illúzióromboló, hanem csodálatos, de úgy gondolom, nappal biztosan kissé lelombozó lehet. Aztán felmentünk a Rockefeller Plaza tetejére másnap nappal, az hatvanvalahány emelet asszem, ki van világítva a liftakna és nagyon freaky az üveg tetejű liftben nézni, ahogy egy végtelen hosszú csőben suhansz felfelé vagy zuhansz lefele, a teraszról látszik az Empire State Building, van pár pad is, ahol napozgattunk és viszonylag kevesen voltak. A legszebbek egyébként a régi felhőkarcolók, eleve a tény, hogy némelyik száz évvel ezelőtt épült, pl. a Woolsworth, meg az art deco stílusúak, mint a Chrysler Buliding, még vízköpők is vannak rajta.
Megnéztünk egy csomó popkulturális helyszínt is, ettünk a Tom's Restaurantban, amiről régen, amikor még Tom's Dinernek hívták, Suzanne Vega írta a hasonló című dalt, tényleg ott van tőle pár háznyira a katedrális, pont esett az eső, és emberek igazgatták a ruházatukat a tükröződő kirakatüvegben. Megnéztük a házat, ahol a Jóbarátok "laknak", persze nem ott forgatták, ez csak a Friends főcímben szereplő ház. Ültünk a Queensboro híd tövében, ahol a Manhattan című filmben Woody Allen és Diane Keaton ülnek (és ahol a 30 Rockban Jack találkozik a magánnyomozójával :), elmentünk a Horseshoe Bar-ba East Village-ben, ahol a Keresztapa bizonyos jeleneteit forgatták és rendkívül autentikus kocsma, kopott, fa bárpulttal, jukebox-szal, flipperrel, meglepően mélyhangú pultoslánnyal. Reggeliztem a Tiffany előtt, megnéztük a Café Wha?-t, ahol Dylan először lépett fel NY-ban, tanácstalankodtunk a 30 Rockefeller Plaza földszintjén lévő NBC ajándékboltban, ami egyébként nagyon vicces, olyanokat lehet kapni benne, mint illatgyertyák, amiket Jen gyárt az Office-ban, meg Free Earl meg Free Ryan pólókat, meg még számtalan vicces, sorozatos pólót, de női pólókat nem, ami egyébként felháborító és igenis gondolhatnának a vicces pólók iránt vonzódó sorozatrajongó nőkre, bármilyen kicsi piaci szegmens is az. Na és akkor volt, hogy odajött hozzánk két kissé zaklatott fiatalember, hogy mindjárt kezdődik a Conan O'Brien felvétele és van üres hely és akarnánk-e bejönni, és akkor csak azt vettük észre, hogy vonszolnak minket az NBC folyosóin és gyorsan megröntgenezik a táskánkat és aztán ülünk egy egészen kicsi és családias stúdióban, ahol pár percig még szórakoztat minket egy bemelegítő-ember (hogy röhögős hangulatba kerüljünk), aztán szórakoztat minket Conan O'Brien, tök hülyén néz ki, de vicces, meg egyáltalán az egész, engem simán le lehet nyűgözni celebritásokkal, hogy Alec Baldwin ott ül tőlem tizenöt méterre és tényleg létezik, meg hogy tényleg kartonlapokon mutatják a súgószöveget és villog az APPLAUSE lámpa, amikor tapsolni kell és Jamie Pressly utánozza Joy déli akcentusait az Earl-ből. Nagyon laza, de profi és pörgős az egész felvétel, egyszer sincs semmiféle leállás, este megnéztük a tévében és nem is vágtak ki belőle semmit. És megnéztük a Grand Central Terminalt, mert szép, az is volt számtalan filmben, amik közül egyet sem tudok felsorolni, de az a tipikus pályaudvar, ahol gyanús táskákat cserélnek ki, szerelmesek találkoznak utoljára és kis gyermekét veszíti el a nő a forgatagban. Meg (nem filmben, hanem a valóságban) itt találta meg az anyukája azt a skizofrén srácot, aki az egyik idősebb kolléganőm betege, krisnásokkal kiment NY-ba, ahol eltűnt, és amikor már három-négy éve nem jött róla semmi hír és nem találták, az anyja kivett két hét szabit és kiment New Yorkba és végigjárta az összes helyet, ahol a srác régebben állítólag járt vagy lakott, de sehol sem tudtak róla, és akkor kétségbeesetten és céltalanul mászkált a városban és meglátott a Grand Centralon egy magában motyogó, kiflivéget majszoló hajléktalant, aki a fia volt. És még a Planet Hollywoodban voltunk, ahol eredeti filmes relikviák vannak kiállítva, Indiana Jones kalapja meg efféle, és borzasztó illúzióromboló, kiderül, hogy a félelmetes szörnyek rosszul fröccsöntött gumifigurák és az Utolsó mohikánban átadott vadászpuska csupán egy nagyjából puska alakú fadarab, és ezeket nézegetheti az ember plexiüveg mögött. Persze, egész New York filmes helyszín, a férjem minden épületre megjegyzett valami ilyesmit, hogy "ezt dönti le a szörny a Cloverfieldben", meg "erre mászik fel Pókember", az Empire State ajándékboltja pedig tele volt plüss King Kongokkal. Ja, meg voltunk moziban is a Times Square-nél, a Burn After Readinget néztük a mozi hatodik emeletén a 25-ös teremben, nem volt rossz.
Ezenkívül még számtalan boltban voltunk, Barnes & Noble's-ben meg más könyvesboltokban is, vettem magamnak Gaiman és Yalom könyveket, mivel olcsó a könyv, meg dizájner outletben, vettem magamnak csizmát és kettő darab táskát fogalmamsincs milyen tervezőtől, de mindig is szerettem volna ilyen táskákat, amiről az ember első pillantásra nem tudja eldönteni, hogy az valójában csupán közönséges és ronda, vagy pedig merész és vagány, de talán inkább merész. Meg voltunk a világ (?) legnagyobb Virgin Megastore-jában, ahol majdnem vettem cédéket meg pink színű Dark Side of the Moon-os pólót, de aztán ellenálltam, meg képregényboltokban, meg hatalmas játékboltban a Times Square-en, ahol iszonyú jó legókat és Barbie-kat láttam, például vamp jazzénekesnő Barbie-t fekete miniruhában, csipkefelsőben, neccharisnyában, fekete tussal kihúzott dögös szemekkel és fekete kleopátra-frizurával, magas bárszékkel és mikrofonnal.
Egy-két dolog volt csak, amit meg akartunk volna nézni, de nem maradt rá időnk, például a Guggenheim-ben én megnéztem volna a gyűjteményt is, nem csak az épületet, meg van egy repülőgép-anyahajó a Hudson-on, amin régi repülőgépekből van kiállítás, de olyan, hogy a Wright-fivérek gépe, csak az épp zárva volt felújítás miatt. Aztán hazajöttünk és mindenki kérdezgette, hogy láttuk-e ezt meg azt, és egy csomó mindent nem láttunk, úgyhogy sajnos vissza kell majd még mennünk máskor is. Az időeltolódás meg borzasztó, hazaérkezésünk után én kb egy hétig nem tértem magamhoz, vasárnap este hazaértünk és hétfő reggel az én belső órám szerint hajnali kettőre kellett menni dolgozni, én meg nyolcra is alig bírok bemenni, de azért pontosan érzem, milyennek hangzik a jet lag miatt rinyálni, amikor épp hazaértünk New York-ból.
Sort of like a dream. No, better.
Es tegnap, alltunk az Empire State Building tetejen keso este es olyan volt alattunk a varos, mint a csillagos egbolt, es csak halk morajlast lehetett belole hallani a 102-ik emeleten, ahol akar a menetrend szerinti leghajocsatlakozasunkra is varhattunk volna egy alternativ jelenben.
Es ma meg, az iment, epp lejottunk a 30 Rockefeller Plaza tetoteraszarol es azon tanakodtam, hogy befizessunk-e NBC studioturara vagy inkabb masra koltsem maradek tizennyolc dollaromat, es akkor odajott ket page, hogy nincs-e kedvunk e pillanatban beulni a Conan O`Brien show felvetelere mert mindjart kezdodik es ures szek van, volt kedvunk, volt benne Alec Baldwin meg Jamie Pressly meg Triumph.
Mondjuk mar eleve az, hogy New York tenyleg letezik, en az elso felhokarcolonal lenyugozodtem.
Csak a nyaralási képek
Simán a legjobb hely a Földön Sopron és környéke. Mit is mondhatnék. Nincs még kedvem blogot írni.
Itt van a többi kép.
Keresés
Kiemelten
Yummie az isten! Majdnem.Kapcs-ford
Isolde levelezik veletek néhaJó ügy
Ide is írok néha
Mások
- agnus
- alie
- anngel
- azigazzy
- ayitidoc
- blogtogon
- brainoiz
- hakkotsuki
- IKL
- kalib
- kardigan
- karlsruhe
- kisfoka
- lamorak
- lobotomia
- maminti
- mollyblooom
- montag
- mra
- nesztelencsiga
- nyulontul
- olga
- pestipucu
- roboman
- savanyúcukor
- suematra
- sulemia
- susie
- teodora
- Chili es vanilia
- Domestic Goddess
- Eszter befőz
- Criticalbiomass
- Bioetika Blog
- DrMortz
- Eperrózsa
- Mentők
- Sorozatjunkie
Utolsó kommentek
- There's no business like showbusiness, isolde: Délibáb: nem, csak régen anonimabb volt az internet és kevesebben... »
- There's no business like showbusiness, Délibáb: Ezek szerint az emberben idővel változik az introvertáltság/extrovertáltság aránya? »
- Ez nem panasz vagy nyafogás, isolde: joozsef: nem az én találmányom, ez egy bevett szófordulat, te... »
- There's no business like showbusiness, marta: talán mert az arctalanság nem feltétlen agytalanság? (agyatlanság? nyelvtan... óhhh) »
- There's no business like showbusiness, egyik errejáró: Talán mert nem is velünk beszélgetsz, hanem önmagaddal. Kicsit kihallatszik,... »
Kategóriák
- Brennbergbánya (11)
- Emberek (270)
- Esküvő (18)
- Film (37)
- Kaja (66)
- Kultúra (177)
- Munka (195)
- Nosztalgia (20)
- Nyafogás (681)
- Tudomany (56)
- Utazás (100)
- Vásárlás (105)
- Zene (140)