Hadd tegyek fel nyaralási képeket is

Főleg nyaralás

Végül hosszan tartó betegségünk ellenére körbebicikliztük a tavat, na jó, csak félig körbe, Illmitznél komppal átmentünk Meggyesre (Mörbisch am See) és onnan vissza Fertőrákosra, a google maps szerint összesen ez így 90 km, két nap (a legvégét már nem rajzoltam be, mert akkor beleszámolja az útvonalba a kompot is, azt pedig nem akarjuk). A tó teljes körbetekerése 130 km körül van és azt írja az internet, hogy laza, nem fárasztó, osztrák nyugdíjasok egy nap alatt körbebiciklizik váltó nélküli biciklikkel, meg hogy bárhol találsz szállást, mert minden falu tele van Zimmer Frei-jel meg kerékpárszervizzel, ezeket a tévhiteket azért eloszlatnám. Én elfáradtam, különösen az első napon (azzal az edzettségi szinttel, hogy néha szoktam futni, akármennyit gyalogolok, sosem biciklizem és eléggé betegek voltunk még), az osztrák nyugdíjasoknak sokkal jobb biciklijeik vannak a tiédnél, szállást vagy előre kell foglalni, vagy vinni sátrat és kempingben lakni, és csak minden harmadik faluban van kerékpárszerviz- vagy kölcsönző. De részletezem.

Első nap kb. 50 km-t tekerünk, amiből az első 10 nehéz. Elmegyünk busszal Fetrőrákosra, bérelünk biciklit a Ráspi hátsó udvarában lakozó öregasszonytól, napi 2000 forint, nem valami jó biciklijei vannak, sok közül válogathatsz, de többsége régi és rosszul karbantartott, tehát alaposan meg kell nézni őket. Kiválasztjuk a két legjobbnak tűnőt, ekkor van úgy fél 12 (nem, nem vagyunk korán kelő népek), és eltekerünk Rustig, ott én már rinyálok, elfáradtam, iszunk üdítőt meg kávét, a pincér persze magyar. Egészen Oggau községig dimbes-dombos a táj, ami azt jelenti, hogy végig lejtőkön, de inkább emelkedőkön kell menni, nem brutálnagyok, de vannak. Oggau után már viszonylag sík a terep, végig szupercsúcs eukonform pár m széles betonozott bringaút, mindenhol kitáblázva, felfestve, ami kell. Rendesebb pihenőre Breitenbrunnban állunk meg egy nagyon klassz kis vendéglőben, ahol eszünk babos rétest uborkával, iszunk apfelspritzert, én rinyálok, hogy 1. maradjunk itt éjszakára, 2. telepedjünk le itt, 3. menjünk tovább vonattal. Majdnem végig, az egész út során a kerékpárút viszonylagos közelségében halad a vasút, a vonatra fel lehet vinni biciklit, és akkor felmerül az emberben, hogy isten valójában nem akarta, hogy biciklizzünk, különben nem teremtett volna vonatot.

Nem, én nem a bringáscsaj vagyok, ezt fogadjuk el, én gyalogolni szeretek az erdőben meg futni a futógépen meg a nyugágyban napozni, tőlem ez nagy teljesítmény.

Különben gyönyörű szőlőskertek meg dombok mellett haladunk. Joisban (Nyulas) elkezdünk szállást nézegetni, de minden foglalt, átmegyünk Neusiedler am See-be, ahol szintén minden foglalt. Végül az egyik helyen kapunk egy tippet, hogy a közeli Parndorfban a Pannonia Hotelben van üres szoba, mondjuk nem akartunk puccos hotelban lakni, se Parndorfban, de végülis úgy döntünk, jó lesz, és vonattal átmegyünk Parndorfba (10 perc, 3 euro, a kalauz persze magyar). A másik lehetőség egyébként az lenne, hogy ha sehol sem találunk szállást, akkor a vonattal elmegyünk Fertőszentmiklósra és onnan Sopronba haza, este fél kilenc körül megy az utolsó vonat, átszállással együtt éjfél körül ér Sopronba.

A hotel, az egy útmenti bevásárlóközpont parkolójában van és soha életemben nem voltam még ennyire bizarr helyen. Négycsillagos hotel a semmi közepén a főút mentén, a parkolójában kb. csak audik és mercik állnak, a berendezés pedig fehér és bordó csillogó műanyagok, álmennyezet, hangulatvilágítás, falba süllyesztett plazmatévé, zebramintás textíliák mindenütt, átlátszó üveg zuhanykabin, tükrök, műselyem ágynemű, és egyéb modern giccs, amit egy luxuskuplerájban elképzelsz. Ehhez képest a reggelinél rengeteg kisgyermekes család és idős házaspár olvasgatja békésen a napilapokat. Nagyon furcsa, nyilván kényelmesnek tervezett, de nyomasztó hangulatú hely, egy vagyonba kerül persze, de legalább a reggeli klassz. A takarítónő magyar, de legalább elmagyarázza, hogyan jutunk biciklivel legkönnyebben vissza Neusiedle-be.

A második nap már laza, végig sík terep, többnyire nemzeti parkban. Hálás köszönet Enzo Bistrója és biciklikölcsönzője alkalmazottainak Weidenben, akik a legnagyobb déli pörgésben ingyen és kedvesen felfújják a hátsó kerekemet, miközben kb. egymillió embernek szervíroznak wienerschnitzelt sült krumplival. Podersdorfban strandolunk (egyedül Podersdorfban halad a bicikliút közvetlenül a tó mellett, mivel mindenhol máshol 1-5 km nádas található a part és a víztükör között), a hotdogos néni persze magyar, meg a strandolók jelentős része is, itt már erős a gyanúm, hogy osztrákok vajon léteznek-e egyáltalán, vagy az csak legenda. Ezután következik a nemzeti park szikes tavakkal és madárvilággal rendelkező része, sok helyen kilátók meg magaslesek vannak, ahonnan lehet nézni a madarat meg a nádat. Ez az egyetlen szakasz, ahol néhány km-en nem betonozott a bicikliút, hanem horzsaköves, a természet védelme érdekében, de nem kényelmetlen egyáltalán. Illmitzből félóránként megy a komp, 6 euro a jegy (biciklivel együtt és anélkül is), a hajósok persze magyarok. Mörbischről (a kikötőből) még kb. 5 km Fertőrákos, ahol visszaadjuk az öregasszonynak a bicikliket, és eszünk a Ráspiban az olcsómenüből, meg végigisszuk nagyjából a házi szörpkínálatukat (a körte a legjobb).

Utána már csak eljövünk Sopronba busszal és megnézzük az ingyenes Tankcsapda-koncertet. Azért annak megvan a hangulata, a soproni Várkerület kellős közepén este tízkor, hogy "itt vannak a tankok".

Update: itt van 3 kép is.

I'm uncertain: were there more than a thousand flowers?

Elég régóta terveztem már, hogy elmegyek a csücsökbe, pár hónapja, csak persze sose volt időm. A térkép csücskében van ugyanis az Asztalfő, a Soproni-hegység legmagasabb pontja (551 m, nem röhögni), szinte végig a vasfüggöny túraútvonalon kell menni, amit imádok, és Brennbergből kell indulni, amit szintúgy. Majdnem nem mentem ma sem, mert délelőtt szakadt az eső, de aztán fél 12-kor elállt és nagymamám magabiztosan közölte, hogy ma már nem fog többet esni. Gondoltam, fú, ezek a falusi nénik biztos tudják a felhők állásából meg az ízületeikből, akkor biztosan így van, úgyhogy hasonló magabiztossággal elindultam a buszmegállóba, persze, később kiderült, hogy nagymamám a tévé időjárásjelentéséből szerezte az információt, de igaza lett. Az ábrán piros csíkkal szemléltetem az útvonalam gyalogos részét.

Tehát busszal Brennbergbe, ki a határig, aztán jobbra a határ mentén végig, ott hamarosan lesz a Magasbérc-kilátó, kicsit átverés, mert a környező fák már túl magasak, a kilátó meg alacsony, úgyhogy nem igazán látszik a távoli horizont, de vannak padok. Szintén erre (is) vannak a bükkfák, amelyeknek a kérgébe anno a vasfüggöny mentén járőröző katonák belevésték unalmukban a nevüket, csajuk nevét, stb. Mint az illusztráció is mutatja, Simon L-nek (lol) ez az utolsó szoli, Illó Sándornak viszont még négy nap.

Vadul termő szederbokrok, harangvirág, zord ősfenyves, meg sejtelmes bükkös meg cuki nyírfaerdő páfrányokkal, bármelyik simán elmenne egy Gyűrűk ura-filmbe. Az Asztalfő az mondjuk konkrétan egy asztal (képünkön).

Később van egy pont, ahol konkrétan majdnem eltévedek, vagyis nem tudom, merre kell menni tovább, ilyenkor persze mindig vissza lehet menni oda, ahonnan jöttem, de az azért elég kínos, szóval addig szerencsétlenkedem a régi térkép, a kissé lazán felfestett jelzések meg a nap állása segítségével, amíg rájövök. Aztán már csak további gyönyörű fenyvesek meg napsütötte irtások, a végén kiér az ember a Fehér-úti tónál, és ha épp lekéste a buszt, akkor napozhat a padon ötven percet a következőig, addig megeheti a túrós táskáját és hallgathat Cibo Matto-t (innen a cím), majd ihat elviteles Illy jegeskávét a Széchenyi téren, ha még el bír menni a pultig.

Én úgy 17-18 km-t saccolok*, de sajnos a térképről nem tudom, hogyan kell kiszámolni úgy, hogy ne csak a légvonalat, hanem a szintemelkedéseket meg a lejtőszöget is számítjuk, az interneten pedig szintén nem találtam ilyen opciót. Igen sajnálatos.

*Update: közben Charles küldött két hasznos linket is, a pedometert meg a futótérképet, kb. ugyanazt tudják, szerintük 15 km az útvonal. Most azon gondolkodom, nekiálljak-e feltölteni az útvonalamat és a kapcsolódó fotókat és megjegyzéseket az internetre, vagy valójában fölösleges feltölteni az egész Világot az Internetre.

 

Főleg Sopron

Sopronban meg lekésem a brennbergi buszt, mert útépítés miatt nem a rendes megállójában áll meg, és nincs is sok időm kirándulgatni, így aztán elgyalogolok Bánfalvára és onnan felmegyek a Várhelyre, de nem a jelzésen, hanem a patak mentén, mert az kalandos és klassz (meg mert nem találom meg elsőre a jelzést és nincs kedvem keresgélni). Fekszek egy réten, lóhere, gólyahír, harangvirág és pázsitfűfélék között, amely utóbbira allergiás vagyok ugyan, de sebaj, így is rajta van a top 10 legjobb dolgok az életben listán, feküdni júniusban napsütötte réten. Azon gondolkodom, amit a múltkor mondtatok, hogy Sopron nekem valamiféle elképzelt, idealizált tündérország, hát lehet, de attól még simán kurva jó, és mekkora mázlim van már, hogy a tündérországom nem a képzeletemben létezik, hanem két és fél óra vonattal. Bár igazából titkon biztos vagyok benne, hogy nem az én szemüvegemmel van a baj, hanem objektíven nézve is iszonyú jó illata van, amikor a vizes fenyőerdőre rásüt a nap, meg amikor rengeteg, halványrózsaszín rózsabokor mellett mész az utcán, meg klassz, hogy felnyúlsz a kezeddel és leszeded a cseresznyét a fáról, meg "elrágcsálsz egy fenyőlevelet", meg csend van, meg fekszel a réten, meg kezet mosol a patakban, meg kevés pénzért elviteles Illy jegeskávét kapsz vaníliafagyival a Széchenyi téren. Értem én, hogy mind külön kis univerzumok vagyunk és nincs objektív valóság és a véleményem nem egy Tény, hanem az emlékeim és érzelmi kötődésem és ilyen-olyan torzításaim* által befolyásolt lehetséges nézőpont csupán, de sajnos engem ez semennyire nem érdekel, attól még ugyanúgy klassz, vagy jobban.

Előtte meg Charles-szal kávézom a pláza parkolójában és arról faggatom, milyenek az afrikai nők az ágyban, de ez egy másik történet, amiről majd máskor kerítünk szót.

*Ja, meg az idealizáló áttétem, nyilván.

Egedben ülsz, Uram

Átgondolom az életem, ebben az évben ez, úgy tűnik, gyakori. Elromlik az mp3-lejátszómon a gomb, vagyis most már mindig random adagolja a szomorú női énekeseket és a futószenét, ez aztán oda vezet, hogy táncolok a mozgólépcsőn, kövér japán fickó vigyorogva integet. Majd elmondja otthon, hogy srácok, az a Budapest az milyen vidám egy hely, ott nők táncolnak a mozgólépcsőn. Gyerekes viselkedésemmel romboltam az országimázst, bocsánat.

Keresztülvonatozunk a fél országon. A fél országot víz borítja meg néhol pipacsok. Napozunk is, meg sétálunk hatalmas platánfák alatt, meg lubickolunk vízben, meg iszunk nagyon rossz bort. Meg röhögünk a német viva tévén, ahol német felirattal nyomnak klipeket. Denn wenn es dir gefallen hat, dann hättest du mir einen Ring anstecken sollen. Késik a vonat negyven percet hazafelé. Valójában nekem teljesen megfelelne, ha az élet annyiból állna, hogy random zenéket hallgatok egy vonaton és nézek ki az ablakon és süt a nap.

Valamint megfáztam. "Fáj a torkom, vajon mit nem akarok elmondani."

daB, this goes out for you

Csináltam egy fotót is a padon ülve, felül-középen a zöld a sípálya, jobbra kell menni és akkor öt perc a Lővér Szálló buszmegálló (oké, technikailag nem pont a sípálya alja, és technikailag nem látom, ha jön a busz, de ha tudom, hogy öt perc múlva jön, akkor elindulok). Én kérek elnézést a zölderdős fotók hirtelen megugrott mennyiségéért, megpróbálok nem átváltozni sopronierdő-fotóbloggá, bár ami azt illeti, nagy a kísértés.

Főleg lila virág

Valaki megmondhatná ennek a növénynek a nevét, mert húgommal nem tudjuk.

Keep calm and carry on

A férfiak azért feltétlenül csodálatra méltó lények, ezen gondolkodom, miközben klausztrofóbiásan botladozom a HMS Belfast gépházán keresztül a hajó gyomrába le meg föl. Az a képességük nyűgöz le éppenséggel, ahogy létrehozni képesek dolgokat, megvalósítani, kitalálni, felépíteni, teremteni, működtetni. Esetünkben konkrétan először a Tower hidat viktoriánus gépházával egyetemben, majd pedig egy hadihajót. Megtervezni, kitalálni, összerakni, működőképessé tenni, és aztán az északi sarkkörön mínusz ötven fokban rohangálni ugyanezeken a lépcsőkön, miközben a hajót nyilván dobálják a hullámok és közben a német haderők lőnek ránk. És akkor még utólag úgy nyilatkozni, hogy mennyire klassz volt a Belfast-on szolgálni, megtiszteltetés volt, és mindig jó volt a hangulat, a legvidámabb hajónak nevezték. Jó volt a hangulat. A második világháború volt, emberek, egy hajó gyomrában laktatok, az ellenség mágneses víz alatti torpedókkal jött, két négyzetméteres gyengélkedőben operáltak meg, ha megsebesültél, kint mínusz ötven fok volt, és jó volt a hangulat? Engem már az kiborít, ha egy órával korábbra állítjuk az órát, vagy ha reggel derül ki, hogy nincs otthon tej a kávémba. Lenyűgöző, bátor, csodálatos lények, mondom én.

A HMS Belfast tehát őfelsége hadihajója, jelenleg nyugdíjban horgonyoz a Temzén a Tower hídnál, és asszem 12 font rá a belépő. Ezért cserébe bejárható szinte az egész hajó, gépháztól a hídig. A termeket olyan élethűen berendezték, hogy az mármár bizarr: a rádiószobában teljesen élethű rádiósfigura, az orvosi szobában sebesültek (vegyük észre a sebész karján nézelődő kis patkányt is), a kantinban sanzon szól, a konyhában műanyag ételek és konkrét kajaszag. A hajón itt-ott kiállítás is van, egy a hajóépítés történetéről, egy pedig magáról a HMS Belfastról, régi tárgyakkal, ruhákkal, dokumentumokkal, meg a legénység visszaemlékezéseivel.

A Belfast 1937-ben épült, 1942-ben az északi sarkkörön kísért konvojokat a Szovjetúnióba, 1943-ban North Cape-nél részt vett a Scharnhorst német hadihajó legyőzésében, 1944-ben a normandiai partraszállásban, majd békefenntartó alakulatok részeként a Távol-Keletre vezényelték, és később még az ötvenes években a koreai háborúban is jeleskedett.

1963-ban nyugdíjazták, és mint minden ócskavasat, bezúzásra ítélték, de a megalakuló HMS Belfast alapítvány végül nagy nehezen kilobbizta, hogy múzeummá alakítsák és a jelenlegi helyén kössék ki. Engem lenyűgöz, nem is a történelem, hanem maga a hajó.

És némi trivia: a Neverwhere c. Neil Gaiman-regényben a Vásárt egy alkalommal a HMS Belfast-on rendezik.

Her Fearful Cemetery

Szóval megnéztük Londonban az összes nevezetességet, mert anyukám most először járt ott, kettőről fogok mesélni, a Highgate Cemetery az egyik.

A Highgate Cemetery-be azért megyek, mert ez a regény ott játszódik és érdekesnek hangzott. Viktoriánus temető, két része van, amelyeket egy utca választ el egymástól. A Highgate Cemetery East szabadon látogatható, gyakorlatilag egy szép park sírkövekkel, számtalan híres ember nyugszik itt, mint például Karl Marx, meg vele szemben Herbert Spencer, mely utóbbi a szociáldarwinizmus és a társadalmi kiválasztódás lelkes híve volt mellesleg. De engem nem ez érdekel.

A Highgate Cemetery West el van zárva a látogatók elől, amelynek fő oka a vandalizmus. Ez egy még működő temető, néha temetések vannak benne, meg gyászoló rokonok (ők kapnak bérletet), emellett műemlék: a Londonban működő hét vagy nyolc viktoriánus temetőből egyedül ez maradt meg teljes egészében, a többi helyére parkot vagy plázát építettek. (Ami azt illeti, most utánanéztem, és több is megmaradt, csak ez a legnagyobb/látványosabb.) A Highgate-et hatalmas kőfal veszi körül és az egészet eléggé vadregényesen benőtte a növényzet, fenyők, borostyán, mindez egy emberlakta település kellős közepén (London, 3-as zóna), nyilván ráugrottak az okkultisták. Kísérteteket sokat láttak a Highgate-ben, de a hetvenes években egy vámpír is lakott a temetőben, a jó londoniak vámpírvadászatokra indultak, sírokat borogattak fel, ördögűztek, tetemeket szedtek elő, médiafelhajtást szerveztek, szektásodtak, okkult mesterek keveredtek évtizedes vitába a témáról (lásd még). Megértem, hogy ki kellett őket tiltani valahogy.

Jelenleg a Friends of Highgate Cemetery nevű alapítvány vigyázza a helyet, adományokból és önkéntesekkel próbálják megakadályozni, hogy benője az egészet a növényzet. Hétköznapokon délután kettőkor, hétvégén naponta többször vezetnek körbe egyórás túrán a temetőben, csak ekkor teheti be a lábát szimpla földi halandó. Élve. 7 fontért. A mi vezetőnk egy elképesztően lelkes, helyes, fiatal, elképesztően britül beszélő leány, megmutogatja a legérdekesebb sírokat és történeteket mesél hozzájuk.

Itt van pl. Peter Robinson, akinek gyászruha-áruháza volt a Regents Streeten. A viktoriánus korban máshogy álltak a halálhoz, mint manapság: nem csupán az élet része volt, de jelentős része, a temetkezés látványos volt és sok pénzt és energiát áldoztak rá, a temetések pedig társadalmi eseménynek számítottak. Magyarul az ember nem vehette fel kétszer ugyanazt a ruhát. Ha ehhez hozzávesszük még a gyászolásra vonatkozó szigorú szabályokat, rögtön érthetővé válik, miért volt kereslet több emeletet elfoglaló, gyászruhát és kiegészítőket árusító üzletre. A férj halálát követően a nőknek egy évig kellett feketében járniuk, csak feketében, ékszer nélkül, majd további egy évig már szürkeárnyalatos ruhákat és fekete ékszereket is fel szabadott venni, de különféle időhatárok vonatkoztak gyermek, szülő, nagynéni, ángy, harmadunokatestvér és egyéb rokonok hallát illetően is. A feleség halálát követően a férfiak például három hónapig gyászolnak, ami fekete karszalag viselését jelenti. De a nemi szerepekről majd később. Amikor a gyászruházatra csökkent a kereslet, Peter Robinson egyébként hétköznapi női ruha árusítását is megkezdte. Az üzletet 1946-ban felvásárolta a Burton által alapított Arcadia Group, és a hatvanas években a Peter Robinson-láncot új néven és új célközönséggel élesztették újra: Topshop néven. A regents street-i Topshop helyén volt az eredeti Robinson gyászruha-áruház. Amúgy vettem a Topshopban egy klassz táskát. De ez mellékszál. A kiscsaj még számtalan érdekes történetet mesél, érdekes emberekről, akik itt nyugszanak, és ez így együtt igazán hangulatos, a növényzettel benőtt, és kis csapatunkat leszámítva teljesen néptelen temető, szemerkélő eső és a brit leányzó, aki történeteket mesél. Illegális bokszbajnokról (a kutyás sír), meg fogatversenyzőről, meg politikusról, meg szeretőkről.

A kijáratnál egy középkorú nő zöld bögrébe adományt gyűjt az alapítvány számára, meg egy idősebb fickó is körülöttünk kavar, adóvevőn beszélnek egymással, és külön vicces és kicsit szürreális, hogy ezt a helyszínt és ezeket a konkrét embereket egy regényből ismerem. Audrey Niffenegger a Fearful Symmetry írása közben a Highgate Cemetery-ben önkénteskedett és vezetett ugyanilyen túrákat, és a középkorú nő meg a fickó is konkrétan szerepelnek a regényben. Weird.

A leghíresebb építmény egyébként az egyiptomi stílusban épült Egyptian Avenue és a Circle of Libanon, aminek a közepén egy libanoni cédrus van, körben meg kripták. Nem sok képet csináltam, mert esett az eső, de azért néhány. Oké, és bocs, ennél többet már nem vagyok hajlandó szenvedni a freeblog képbeillesztő funkciójával, nem érdekel, hogy néz ki. Kattintásra nagyobbak.

Back home

Londonban esett az eső és vettem magamnak egy Mind the gap feliratú tangát.

People are strange when you're a stranger

- Elnézést - mondja a pénztáros kiscsaj a szupermarketben az egy üveg sörünkre. - Nem adhatok el önöknek alkoholt, mert még nem vagyok tizennyolc, szólnom kell a supervisoromnak. - Int egy néninek, az odajön, beüt valamit a gépbe. - Köszönöm, és még egyszer bocs a várakozásért.

Whatever and ever

Esik az eso, aztan nem, aztan igen, aztan nem, aztan igen, aztan nem. Csaszkalunk utcakon meg parkokban. Tobb szaz km foldrajzi tavolsag, ket adag Rezangyal mezes-agyas meggypalinka, egy dobozos cider es tobb, kisebb mezonyi narcisz sem verte ki a fejembol aktualis fonokom csutortoki, igen meglepo es igazsagtalan megjegyzeset, ugyhogy hugomat traktalom vele. Hugom cserebe elmeseli az eletemet pontrol pontra, csupan a helyszin a pszichiatria helyett meno londoni szorakozohely, a szereplok meg pultosok es fonokeik, de egyebkent semmi kulonbseg, hugom ugyesen teljesiti a csaladi atkot, miszerint sokat dolgozik, keveset keres, de nelkulozhetetlenne sikerult valnia es ahogy beer, rogton mindenki raugrik feladatokkal, az egyik kedvenc nonemu supervisora, akitol a szakma alapjait tanulta, nemreg mondott fel, a kedvenc managere pedig atment egy masik, nem kevesbe meno helyre, ahol epp uj csapatot epit; szereti a munkahelyeben, hogy csomo kollegaja a haverja, nem szereti, hogy a nehany kiveteltol eltekintve gyorsan cserelodik a csapat mindig ujakra. Genetika, biztos.

Elegge utba esik a Freud muzeum, ugyhogy megnezem A Divanyt, klassz, nagyon szep kis kornyek, meg erdekes betekinteni a Freud-familia nem eppen hetkoznapi viszonyaiba. Sajnos semmihez sem lehet kozel menni vagy megerinteni vagy lefenykepezni. Vicces, hogy annal a metromegallonal, ahol a Freud-muzeumhoz kell leszallni, a Karnac books nyitott egy konyvesboltot, ahol kizarolag pszichoterapias konyveket arulnak, ugyes huzas.

Most viszont Highgate Cemetery.

Hajózni márpedig muszáj

Azt írja az Orvostovábbképző Szemle, hogy: "Az utazás maga a kóroki tényező. Az utazás komplex folyamat, a szociális és kulturális környezet változását is magával hozza, szinte állandósult stresszhelyzetek közepette. Nem csoda hát, hogy az utazás ténye, a helyváltoztatás és annak körülményei is kiválthatnak patológiás reakciót, mint látni fogjuk a mozgásbetegség, a hosszú út kiváltotta mélyvénás thrombosis, a felső légúti hurut és a jet lag betegség példáján. Így az utazás maga is mint patogén faktor, ártalom, noxa szerepel. (...)"

Basszus, én azt hittem, énvédő mechanizmus, erre meg kiderül, hogy direkt noxa.  Persze, lehetséges, hogy a tanulmány szerzője valójában a BKV-n történő utazásra gondolt, amely esetben mindenben egyetértünk, az tényleg patogén faktor, ártalom, amely sok esetben a szociális és kulturális környezet változását is magával hozza, szinte állandósult stresszhelyzetek közepette.

I wish I was in London (or some other seaport town)

A legbonyolultabb dolgot is el tudom magyarázni érthetően és annyira leegyszerűsítve, hogy a téma kidolgozója vélhetően zokogásban törne ki a hallatán. Ez részben egy adottság, másrészt viszont lehet annak a mellékhatása, hogy esetenként gyakorlásképpen szobanövényeknek adok elő otthonomban.

Majd amikor már nem lesz kedvem többet az egészségügyhöz, akkor ismeretterjesztő irodalmat fogok írni. Egy egész bestseller-sorozatot, olyan címekkel, hogy "A pszichiátria alapkérdései szobanövények számára 1. - A bolondság története fikuszoknak."

Mondjuk az is a baj, hogy én magam is unom ezt a blogot. Viszont vettem repjegyet tavaszra Londonba, kaland, izgalom, vásárlás. Az utazás a kedvenc énvédő mechanizmusom.

Képek is

Nem is csináltunk sok képet, de azok a linkre kattintva megtekinthetőek alaposabban.

Keresés

Kiemelten

Yummie az isten! Majdnem.

Kapcs-ford

Isolde levelezik veletek néha

Jó ügy

Ide is írok néha

• Isolde olvas
• Endless
• Filmbuzi
• SamFreud
• Képek

Mások

• agnus
• alie
• anngel
• azigazzy
• blogtogon
• brainoiz
• hakkotsuki
• kardigan
• karlsruhe
• kisfoka
• lamorak
• lobotomia
• mollyblooom
• montag
• mra
• nesztelencsiga
• nyulontul
• pestipucu
• roboman
• savanyúcukor
• suematra
• sulemia
• susie
• teodora



• Chili es vanilia
• Domestic Goddess



• Criticalbiomass
• DrMortz
• Interszubjektum
• Sorozatjunkie
• Spoiler

Utolsó kommentek

• There's no business like showbusiness, isolde: Délibáb: nem, csak régen anonimabb volt az internet és kevesebben... »
• There's no business like showbusiness, Délibáb: Ezek szerint az emberben idővel változik az introvertáltság/extrovertáltság aránya... »
• Ez nem panasz vagy nyafogás, isolde: joozsef: nem az én találmányom, ez egy bevett szófordulat, te... »
• There's no business like showbusiness, marta: talán mert az arctalanság nem feltétlen agytalanság? (agyatlanság? nyelvtan... óhhh... »
• There's no business like showbusiness, egyik errejáró: Talán mert nem is velünk beszélgetsz, hanem önmagaddal. Kicsit kihallatszik... »

Kategóriák

• Brennbergbánya (8)
• Emberek (196)
• Esküvő (18)
• Film (31)
• Kaja (35)
• Kultúra (156)
• Munka (137)
• Nosztalgia (14)
• Nyafogás (504)
• Tudomany (44)
• Utazás (83)
• Vásárlás (89)
• Zene (121)

Archívum

• Jelen
• 2010. szeptember
• 2010. augusztus
• 2010. július
• 2010. június
• 2010. május
• Az összes

Egyéb

• RSS 2.0 Feed
• Freeblog.hu