Na, most már telefonáltam a témavezetőmmel, a titkárnővel (hogy legyen asztal meg ásványvíz), és a rendszergazdával (hogy legyen projektor meg laptop) (és legyen hozzám közel a laptop, mert csak úgy tudok előadni), meg az egyik bizottsági tagommal (hogy nem tud jönni), úgyhogy most már kezdek félni, ami nagyon helyes, mert engem csak a félelem motivál, most mindjárt elolvasok még ezer cikket meg kifényesítem a diáimat.
Komolyan mondom, nem tudom, miért nem extrémsportolok, ha egyszer ennyire szeretek félni.
Leadtam a kinyomtatott tézisfüzeteket, a meghívókat, az önéletrajzot és az opponensi véleményekre adott válaszaimat, szerintem egy kicsit látszik rajtuk, hogy egy olyan hét alatt írtam, amikor közben ezerrel dolgoztam, valamint kiderült, hogy retinaleválásom van, és a figyelmem fókusza éppenséggel nem minden pillanatban a tudományon volt, dehát mindegy, ez már ilyen. Elkezdtem meghívókat osztogatni a védésemre, valamint szembesültem a ténnyel, hogy a védés utánra Büfét kell szerveznem, ami egy rakat pénzbe kerül. Igen, mások is mondták, hogy süssek valamit én / süttessem meg anyukámmal-húgommal, és kérjem meg a barátaimat, hogy töltögessék a kávét a megfáradt hallgatóságnak, de nekem semmi kedvem még ezen is izgulni, hogy jaj, csak sikerüljön a pogácsa. Valami miatt a PhD védés az én szememben valamiféle vizsga vagy megmérettetés, de a visszajelzések szerint ez inkább egy ünnepség, ahová meg kéne hívnom a fél rokonságot és finomságokkal traktálni őket. Különös. Mondjuk, jobb lenne tényleg így felfogni, mert akkor nem kellene félnem tőle. Majd megpróbálom még addig magamévá tenni az elgondolást.
Ja és persze idegbeteg vagyok, amiért nem járhatok futni, de ezt csak azért említem, hogy jobban passzoljon a címhez.
Kaland, izgalom, megkaptam az opponensi véleményeket (phd), jövő kedden kell leadnom a válaszokat, önéletrajzot, meghívót, tézisfüzetet, ami egész barátságos határidő lenne, ha nem kellene közben dolgoznom, nem mennék holnap szemészhez a képzeletbeli hátsó üvegtestleválásommal (még nem biztos, hogy az, illetve, hogy van-e vele teendő, de a telefonba azt mondta lazán a Szemészlány, hogy "de ne izgulj, maximum meglézerezzük kicsit". Cool.), és ha nem mennénk pont ezen a hétvégén Hévízre üdülni.
De így legalább izgi, és magamnak kerestem a bajt, és most ugyan minden reális ok nélkül félek, de ez legalább ismerős, otthonos érzés. Úgyis olyan régen szorongtam már egy jót. Nem beszélve arról, hogy visszajött szabiról az időközben világhírre szert tett kettes számú témavezetőm, szóval van kihez fordulni.
Valamint úgy döntöttem, most egy hétig Suzanne Vega dalszövegidézetek lesznek a blogbejegyzéseim címei.
Azt gondolom, hogy 31 éves vagyok, és viszonylag képben, de azért néha megijedek, hogy majd nem fogok tudni lépést tartani a világgal. A saját szakmám fejődésével (mert mondjuk elképzelésem sincs, milyen hatása lenne egy álomolvasó vagy gondolatolvasó gépnek a dinamikusan orientált pszichoterápiák fejlődésére, mondjuk lehet, hogy semmilyen, de ez már szerencsére nem az én életemben fog megtörténni), meg a körülöttem lévő világ fejlődésével. Már most is itt van ez az egész jelenség - az élmények maximális megosztása, twitter, videoblogok, facebook meg ezek - amiben én nem veszek részt, emrt nem érdekel, pedig a jövő nyilván erre tart.
Na jó, igazából nem félek, úgyis megtalálom a helyemet benne vagy kívüle valahol, inkább lenyűgöz, csak be akartam linkelni a fenti cikket. Mondjuk kétlem, hogy bonyolult érzelmi reakciók leolvasására mostanában lennénk képesek fMRI-vel, de ezeknél a japánoknál sose lehet tudni.
Bár ezt biztos a végén kellene csinálni, de addigra hátha elfelejtem, úgyhogy inkább elmondom most. Hogy melyek voltak a legjobb nem-szakmai tanácsok, amiket a phd-íráshoz, illetve tágabb értelemben a kutatáshoz kaptam az elmúlt év során, és azóta is nagy hasznukat veszem/vettem nem csupán a dolgozatíráskor, hanem az élet egyéb területein is.
Az első egy rendkívül egyszerű tanács, amit még tavaly adott a kedvenc Főnököm, és érdekessége, hogy az általa adott tanácsnak tényleg semmi köze sincs ahhoz, amire én alkalmaztam magamnak. De elmondom. Egy kongresszuson adtam elő sok embernek hatvan percben, egy olyan tudományos témából, aminek egyik részét már unalomig ismertem, másik része viszont vadi újdonság volt és csak az előadás miatt olvastam utána. Mindvégig meg voltam győződve, hogy "hogy jövök én ahhoz, hogy fej nélküli lovasokat lássak?", vagyis, hogy én nem vagyok elég okos ahhoz, hogy kongresszuson adjak elő, és nagyon féltem. Általában úgy oldom meg ezeket a dolgokat, hogy úgy teszek, mintha, amely hozzáállás egyébként bizonyos fokig jó megoldás szociális fóbia esetén: az ember félénk, nagyorrú, szótlan tinédzser, de úgy tesz, mintha normális lenne, azaz felöltözik, elmegy otthonról bulizni, hozzászól az emberekhez, mosolyog stb. Hasznos. Ezzel szemben azt gondolni, hogy én ugyan egy vidéki kis alkalmatlan és buta lányka vagyok, aki nem érti a témáját, most mégis úgy kell tennem, mintha kutató lennék és érteném, de mi lesz, hogyha valaki észreveszi, hogy mégis hülye vagyok, és lebukom, hogy csak úgy teszek, mintha nem - az hülyeség, mert nem kell úgy tennem, az vagyok és értem és el is tudom magyarázni az embereknek. De tényleg.
A Főnökömmel a fenti témáról egyáltalán semennyit sem beszéltem, a beszélgetésünk így zajlott:
F: - Te, és mit veszel fel az előadáshoz?
i: - Szürke nadrágkosztümöt.
F: - Nehogymár! Vedd ezt a blúzt, ami most van rajtad. (egy kissé hippis, húzott nyakú felső volt az)
Amit én önkényesen így értelmeztem magamban:
F: - Te, és mit veszel fel az előadáshoz?
i: - Szürke nadrágkosztümöt. (megpróbálok Magabiztos Kutatónőnek beöltözni, hátha akkor nem veszik észre, hogy valójában nem is vagyok az)
F: - Nehogymár! Vedd fel ezt a blúzt, ami most van rajtad! (erre semmi szükség, nem kell megjátszani magad, csak legyél önmagad, az pont elég lesz, és magyarázd el a témát nekik, mint ahogy két perccel ezelőtt elmagyaráztad nekünk is)
Tulajdonképpen nem tudom, hogy nagytudású Főnökömnek csupán jobban tetszenek a blúzt viselő előadónők, mint a nadrágkosztümösek, vagy pedig tényleg volt egy ilyen másodlagos jelentése a tanácsának, de ez mindegy. Én a részemről megértettem belőle, hogy hagyjuk már ezt a hülyeséget, hogy úgy kell tennem, mintha valaki más lennék. Próbálok.
A kettes számú tanácsot a pszichológusom adta, valamelyik régi cikkemmel kapcsolatban. Én ugyanis hajlamos vagyok arra, hogy mindenféle dolog érdekeljen magamtól, ellenben amikor az adott téma már intézményesített kötelességgé válik, akkor rájövök, hogy 1. én ezt utálom, 2. nem is értem és soha nem is fogom, 3. miért nem mentem inkább könyvtárosnak/műkörmösnek. A neuropszichológiát senki nem erőltette rám, magamtól kezdtem el utánaolvasni, és több kutatásunk témáját is mi találtuk ki nagyon lelkesen. Onnantól azonban, hogy már hivatalosan is foglalkozni kell vele, valahogy nekiállok ódzkodni tőle és csak bottal piszkálom azt a témát, amiről előtte számtalan könyvet vásároltam a saját pénzemből és olvastam őket szabadidőmben. A pszichológusom valami olyasmire vezetett rá, hogy attól, hogy valami a feladatommá válik, még nem kötelező onnantól távolról utálnom, hanem nyugodtan érdekelhet és belemerülhetek akkor is. Konkrétan azt a tanácsot adta valamely cikkem írásával kapcsolatban, hogy: "Élvezd!". Néha ezt mondom magamnak és működik. Néha a világ egyéb jelenségeivel is így vagyok, hogy ahelyett, hogy belemerülnék a helyzetbe, inkább arról álmodozom, hogy hol máshol lennék, és olyankor is eszembe jut ez.
A hármas számú és legegyszerűbb, de nem kevésbé hasznos tanácsot Lam blogján olvastam konkrétan academic writing témában, és ezúton is köszönöm. Valami olyasmi volt, hogy írd össze a megírandó dolgozattal vagy akármivel kapcsolatos feladataidat, aztán oszd fel őket kisebb részfeladatokra, aztán még azokat is még kisebb részfeladatokra, és még kisebbekre. Ezt megfogadtam a dolgozatíráskor, és tényleg, a legkisebb részfeladatot is fel lehet osztani még kisebb részfeladatokra, és tényleg segíti a hatékonyságot, szóval azóta kb. mindennel ezt csinálom az életben, amihez nem fűlik a fogam belefogni, házimunkától a papírmunkáig. Igazán remek viselkedésterápiás módszer, kicsit úgy vagyok vele, mint amikor valamelyik Örkény-novellában megtudja a főhős, hogy ha mozgatja a kezét és a lábát, akkor fennmarad a vízen. Miért nem mondtátok ezt előbb?
A héten meg ezek voltak: befejeztem a diáimat, előadtam házi védés keretében. Írtam zárójelentést, felvettem egy beteget, beszélgettem más betegekkel, átjavítottam a dolgozatomat a másik témavezetőm javaslatainak megfelelően, megkértem V-t, hogy nézze át az irodalomjegyzékemet, észrevettünk benne pár duplikátumot, rájöttem, hogy az irodalomjegyzék-készítő szoftver követte el a hibát, amit fáradtságos manuális munkával tudok csupán orvosolni. Hisztiztem. Orvosoltam fáradtságos manuális munkával.
Írtam magyar nyelvű tézisfüzetet. Vettem üres CD-t, amire majd kiírom mindezeket, mert elektronikus formában is be kell adni. Vettem egy piros ruhát, nem tudom, miért. Kijavítottam a dolgozatot a férjem észrevételeinek megfelelően (= helyesírás, elgépelések). Elolvastam 150 oldalt egy másik neuropszichológia könyvből a szigorlatra. Én egyébként nagyon szerettem volna egy csomót tanulni erre a szigorlatra, mert olyan téma, ami érdekel. De komolyan, én akartam, dehát lássuk be, hogy nem értem rá. Végülis elhanyagolandó tanulás után úgy mentem el, hogy akkor most legalább meglátjuk, mi az, amit alapból tudok, persze átmentem, gratuláltak. Elmentem a könyvtárba elhozni a könyvtárigazolást. Vettem útikönyvet.
Még nem: írtam angol nyelvű tézisfüzetet, nem nyomtattam ki az értekezést, magyar nyelvű összefoglalót, angol nyelvű összefoglalót, magyar nyelvű tézisfüzetet, angol nyelvű tézisfüzetet, nem mentem be a házi védés helyszínére a jegyzőkönyvért és nem vettem zacskót. Árulja már el valaki az ég szerelmére, hol lehet kapni olyan zacskót, amiben felviheted a gépre a kozmetikumaidat? Simítózáras tasak a neve, és néha lehet kapni az intersparban a zacskóknál, kivéve most. Én pedig nem fogom hagyni, hogy valami reptéri alkalmazott elvegye tőlem az Estée Lauder Time Zone nappali krémemet, csak mert nem simítózáras zacskóban volt. (Tudom, vigyem az 1200 forintos Niveát, de azt se vegye el.) (Tudom, adjam fel a csomagot, de nem adunk fel csomagot, mert az külön pénzbe kerül.) (És azon a pénzen Estée Lauder Time Zone nappali krémet vettem.)
Házi védésen megvédtem, szerettek. Klassz. Kosztümben voltam, iszonyú meleg volt, és állítólag semennyire sem látszott, hogy féltem. Ez egy képesség.
Most még már csak szigorlat, meg átjavítani a dolgozatot, meg tézisfüzeteket írni, meg leadni, és utána, ahogy nagytudású főnököm fogalmazott, majd "tétován kószálok a napfényben".
Azóta: kijavítottam a dolgozatomat az egyik témavezetőm javaslatainak megfelelően. Megkaptam a másik témavezetőm észrevételeit, és megbeszéltem vele, melyiket milyen módon gondolja kijavíttatni. Hisztiztem. Kitöltöttem a könyvtárigazoláshoz szükséges űrlapot, bevittem a könyvtárba (személyesen kell), majd telefonon értekeztem a könyvtáros hölggyel, kijavítottam a hibákat és elektronikus levélben elküldtem neki a javított űrlapot. Regisztráltam egy júniusi szakmai rendezvényre és foglaltam szállást a helyszínéül szolgáló hotelben. Megkértem hozzáértő Kollégámat, hogy nézze át a dolgozatom statisztika-részét, majd észrevételeinek megfelelően javítottam. Megkértem egy igazán nagynevű biostatisztikust, hogy magyarázza el nekem, hogy amit én a dolgozatomban kissé ellentmondásosnak érzek, az miért nem az, valamint nyafogtam neki is. Begyűjtöttem opponensemtől a véleményt és elkezdtem írni kérdéseire a válaszokat. Felvettem két beteget az osztályra, megírtam hat darab zárójelentést és néhány vizsgálatkérő lapot, mely vizsgálatokra időpontokat egyeztettem, illetve beszéltem a betegekkel. Kávéztam Charlessal, aki a világutazó jóbarátom, néhány napot tölt idehaza, hajlandó volt bejönni a munkahelyemre, hogy találkozhassunk a kávészünetem alatt, és beszélhessünk fél órát utazásról, szerelemről, dopaminról és oxitocinról. Elolvastam hetven oldalt a neuropszichológia könyvből (az agyi aszimmetriát, ami tök érdekes). Eldöntöttem, hogy kosztümöt veszek fel, de nem blúzzal, hanem valami lazább felsővel, mert ez házi védés. Felpróbáltam az összes felsőmet a kosztümmel, rájöttem, hogy dagadt vagyok és hogy egyik se jó hozzá. Elkezdtem diákat csinálni, de még csak az ábrákat és táblázatokat tettem rá, és már most túl sok. Próbáltam távoltartani magam fogadalmamhoz híven a munkahelyi pletykától, mégis megtudtam, hogy melyik kollégámmal kavartam tavaly (disclaimer: sohasem kavartam még egyetlen munkatársammal semmilyen szinten). Voltam egy MRI-laborban, ahol szimpatikus kutatók elmagyarázták szimpatikus vizsgálataikat, de ez egy másik történet, amiről máskor fogok mesélni.
Tök úgy érzem, hogy nem haladtam semmit és alig csináltam valamit, és most le kellett írnom ezt, hogy lássam, hogy ez a hiedelmem nem fedi teljesen a valóságot.
Még mindig írni kell magyar és angol tézisfüzeteket, válaszolni az opponens többi
kérdésére, átjavítani a dolgozatot a másik témavezetőm javaslatainak
megfelelően, elhozni a könyvtárból a kész igazolást, rendes diákat csinálni
a védésre, elolvasni a szigorlatra a maradék háromszázharminc oldalt a neuropszichológia
könyvből, meg a másik két neuropszichológia-könyvet meg egy ezeroldalas
pszichiátria-könyvet (na jó, ezt hagyjuk tényleg), valamint odébb varrni a kosztümnadrágon a gombot és eldönteni, milyen felsőt vegyek fel hozzá.
Be kell vallanom, hogy én titkon tényleg szeretem a krízishelyzetet, amikor villoghatok, hogy milyen ügyesen és higgadtan oldom meg annak számtalan aspektusát, de ez most tényleg túl nagy dózis.
Nyár van, ennek örömére csináltam limonádét idén először (recept itt, bár annyira nem bonyolult). A héten eddig: kvázi befejeztem és leadtam a doktori értekezésemet (85 oldal) a házi opponensnek, meg elküldtem a témavezetőimnek, írtam magyar és angol nyelvű összefoglalót, szerveztem bizottságot és opponenseket a nagy védésre, beszereztem a közleményeimet, írtam absztraktot egy kongresszusra, beszereztem az elfogadó nyilatkozatot, foglaltam szállást Nápolyba, elolvastam a szigorlatra százhúsz oldalt a neuropszichológia könyvből, kikölcsönöztem a könyvtárból két másik neuropszichológia-könyvet, és vettem magamnak egy táskát.
Még írni kell magyar és angol tézisfüzeteket, válaszolni az opponens kérdéseire, átjavítani a dolgozatot a témavezetőim javaslatainak megfelelően, könyvtári igazolást beszerezni, powerpoint-diákat csinálni a védésre, elolvasni a maradék négyszáz oldalt a neuropszichológia könyvből, meg a másik két neuropszichológia-könyvet meg egy ezeroldalas pszichiátria-könyvet a szigorlatra (na persze), valamint eldönteni, mit vegyek fel a védésre.
Elkezdtem foglalkozni a Dolgozatommal, amelynek során az 58 oldalból csináltam 54-et (nem húztam belőle, csak beigazítottam a Felhasznált irodalom c. fejezet betűméretét és sorközeit), majd néhány nap alatt ismét 58-at. Viszont kezd megint tetszeni a téma. Az utóbbi időben inkább gyűlöltem, de tulajdonképpen ez tök érdekes.
Nem kellene, hogy ekkora kihívás legyen 12 oldal megírása olyasvalakinek, aki 13 éves kora óta folyamatosan ír valamit, de az.
Kicsit felpörögtek itt közben az események, amennyiben két hét múlva meg kell védenem házi védésen a phd-t, amelyből asszem 58, meglehetősen vázlatosan összedobált oldal készült el eddig (70-120 a követelmény, valamint ugyanazon a héten szigorlatozom is. Meg hát azt nem úgy kell elképzelni, hogy egész nap ezt csinálom, mert közben van egy munkahelyem is. Szóval most meglátjuk, jobban tudom-e a neuropszichológiát olyankor, amikor töltött pisztolyt nyomnak a halántékomhoz, vagy sem. Valójában izgi.
Na mindegy, ezt csak azért mondom, mert nagyon sok blogot most addig nem fogok írni gondolom. Olvassunk addig mást. Pl. ezt találtam nemrég már nem emlékszem milyen blogokról indulva, és tetszik.
Az iszonyú jó, hogy szakmámból adódóan direkt hasznos, hogy merengek az élet dolgain, meg elemzem a saját személyiségemet s viselkedésemet meg a mások személyiségét s viselkedését, ebből a szempontból kifejezetten előnyös, hogy nem infektológus lettem, mert akkor hogyan számolnék el magammal a rengeteg álmodozással-merengéssel-elemezgetéssel töltött idő miatt. Persze, lehetséges, hogy akkor nem a szorongáson meg az önértékelésen meg a saját életünkért való felelősségen meg a döntés szabadságán meg a halálon merengenék, hanem a meticillinrezisztens Staphylococcus aureus-on. Nem túl valószínű, de lehet.
És néha meg el szoktam gondolkodni azon, hogy vajon milyen lehet nem így élni, hogy az ember állandóan gondolkodik rajta, hanem csak úgy simán csinálni. Emlékszem, hogy már középiskolában gondolkodtam ezen egyszer, akkor én már naplót írtam, ami azt jelenti, hogy rendszereztem, kommentáltam magamnak és értékeltem a megtörtént eseményeket, meg zenéket hallgattam és álmodoztam meg nem történt eseményekről, meg olyan eseményekről, amik megtörténhettek volna, vagy megtörténhetnének, megúsztam őket vagy vágyom rájuk, ilyenek. És voltak azok az osztálytársnőim, akik sportoltak, és minden nap iskola után még kosáredzésre mentek, nyilván nem volt idejük annyit merengeni, kosáredzés közben azért arra kell figyelni, ami valójában történik, és a nap többi részében is valahogy gyakorlatiasabbnak tűntek ezek a lányok, mintha csak csinálnák az életüket ahelyett, hogy gondolkodnak rajta.
Van amúgy idegrendszeri alapja is a fejtegetésemnek, két központi idegrendszeri hálózat: a stimulusfüggő, ami akkor aktiválódik, amikor az úgynevezett külvilágra figyelünk és azzal kapcsolatos teendőink vannak, meg a stimulusfüggetlen. Számtalan olyan vizsgálat van, amikor funkcionális MRI-be fektették az alanyt és feladatokat adtak neki, mittudomén, párosítsa össze a piros négyzetet a piros háromszöggel, vagy olvasson el egy szöveget, akármi, és akkor nézték, hogy a feladat során melyik agyterület aktiválódik, és ebből következtettek, hogy melyik a piros mértani idomok párosításáért felelős agyterület meg melyik az olvasásért, satöbbi. És akkor feltűnt, hogy van egy bizonyos idegrendszeri hálózat (több, összefüggő agyterület), ami a feladatok alatt csökkent aktivitást mutat, és akkor aktiválódik jobban, amikor nincs feladat, hanem csak fekszik ember az MR-ben és várja, hogy mi lesz a következő idióta teszt, és azon gondolkodik, hogy mennyien voltak reggel a metrón, pont mellé ült le az a részeg, be kellene fizetni a csekkeket, basszus, de kényelmetlen ez a rohadt cső, totál elzsibbadt a nyakam, jövő hónapban lesz Gabiék esküvője, a lila ruhámat vegyem-e vagy a kéket, milyen idő lesz vajon, az már június, dehát tavaly is mennyit esett az eső júniusban, egyáltalán hogy bírta megfogni a Gabi azt a jó pasit, és még pénze is van, vajon hova viszi nászútra, bárcsak engem is elvinne valaki Párizsba, persze az a baj, hogy ronda vagyok és félénk, vagy csak rondának hiszem magam? vagy tényleg az vagyok? mondjuk a seggem elég nagy, de a múltkor is... Áá, elindult a feladat, akkor párosítsuk a piros négyszöget. Szóval a különféle vizsgálatok során mindig kb ugyanaz a pár agyterület kezdett el világítani, amikor nem volt feladat, és ezt elnevezték stimulusfüggetlen hálózatnak. Amikor "feladat van", mondjuk kosáredzésen vagy, akkor a stimulusfüggetlen hálózat inaktiválódik.
Szóval olyan kíváncsi lennék, hogy milyen úgy élni, amikor a gondolkodásod nagy része nem a stimulusfüggetlenben történik, hanem a külvilág tényeivel foglalkozol. Nem gondolkodsz az életen, hanem csinálod, történnek a dolgok, reagálsz rájuk, mintha egy kosármeccs lenne az egész. Milyen lehet az? Nem gondolom, hogy jó lehet, egy csomó mindent az ember elveszít, önreflexiót, kreativitást, némi mentalizációs képességet és egyéb szükséges dolgokat, szóval örökre nem cserélném el az álmodozásra való képességemet holmi gyakorlatiasságra, nem beszélve arról, hogy ezek valójában nem ellentétes dolgok, a jó gyakorlati megoldásokhoz is kell a képzelőerő, de azért kipróbálnám egyszer, mondjuk egy hétig. Milyen lehet csak úgy színtisztán a Valóságban élni, anélkül, hogy gondolkodnál rajta? Könnyebb? Egyszerűbb? Nehezebb? Megírtam volna már a disszertációmat ahelyett, hogy azon gondolkodom, hogy mért nem írom?
És akkor a rangos szakmai rendezvényen meghallgattam egy pár remek előadást, és aztán odaértünk ahhoz a részhez, hogy a stressz csökkenti, míg az ingergazdag környezetben végzett rendszeres sportolás növeli a hippocampus térfogatát, és akkor a kávészünetben szépen kivettem a kabátomat a ruhatárból és elmentem az edzőterembe és futottam negyven percet.
Mondjuk iszonyú sokan voltak, minden gépre jutott legalább kettő tökéletes felkarú fiatalember, de legalább ingergazdag.
Írtam egy fél (tudományos) cikket közben, olyat, ami érdekelt, tudtam, hogy nem lesz tökéletes, de ettől nem estem pszichotikus szintű hisztériába, annyi segítséget kértem hozzá, amennyi kellett, megértettem hozzá, amit kellett. Elbizonytalanodtam ugyan, amikor a két, a dorzolaterális prefrontális lebeny aktivációját vizsgáló tanulmányban az ellenkezőjét találtam (az egyik szerint nő, a másik szerint csökken), de azért volt flow-élmény része is, szóval azt hittem, lekerült rólam az antitudomány-átok. Vissza is tértem nagy lelkesedéssel a disszertációmhoz (58 oldal, 100 kéne), hogy akkor most átokmentesen gyorsan egy huszast hozzádobunk, erre mi történik? Hirtelen pisilnem kell, borzalmasan elálmosodom, én ezt nem értem, be kell mennem a gazdasági irodába, meg kell néznem elengedhetetlen, értelmetlen dolgokat az interneten, nem tetszik, ahogy fog ez a toll, kéne főzni egy kávét, ésatöbbi.
Következtetés: a normál populációban viszonylag magas prevalenciájú generalizált átkokkal szemben rajtam egy szituatív jellegű Átok ül.
Megcsináltam a VIA-kérdőívet (iszonyúan ráérek, és a kedvenc Psy-blogomról küldtek oda), az tényleg nagyon klassz, hogy kitöltesz egy személyiségkérdőívet, és a végén csak dicséretet kapsz. Nincs benne olyan, hogy mi a hátrányod vagy a rossz tulajdonságod vagy mihez vagy béna. Egy szó se. Csak a jó.
Azt írják, hogy van a pszichológiának az a több száz éves múltra visszatekintő hagyománya, hogy deficitekben gondolkodik, és mindig azt írja le, ami a hiány, ami elromlott, ami tünet. Max jobb esetben, amin fejleszteni kéne. És ha jobban belegondolok, bár nem olvastam nagyon sok pszichológiát, de azok többnyire valóban tünetelemző vagy esetleg pszichoterápiás művek voltak. Persze, egyrészt bármit könnyebb megérteni hiány-oldalról, másrészt alapvetően a tudományterületnek a célja, hogy segítsünk azon, ami nem megy, tehát nem kell ezt kritikának felróni. Az egyetlen általam olvasott "pozitív pszichológia"-író, azaz aki olyan területet kutatott, ami nem betegség vagy lemaradás, hanem tényleg az emberi lélek pozitív jelenségei, Csíkszentmihályi volt a flow-val meg a kreativitással. Ezek jó könyvek. Persze bizonyára számtalan hasonló van még, amit nem olvastam.
Szóval Peterson és Seligman kitalálták az olyan személyiségkérdőívet, amiben egy rossz szó sem esik rólad, a kérdőív végén csak az "erősségeid" lesznek felsorolva, olyan sorrendben, amennyire jellemez téged az adott terület erőssége. Huszonnégy "erősség" van (vagy fordítsa le nekem valaki szépen a character strength kifejezést), nyilván azért rá lehet jönni, hogy ami a huszonnegyedik helyre került, abban azért annyira nem jeleskedsz.
Ugye mindannyian kitaláltuk már, hogy esetemben ez a "szerénység, alázat". De azért azt is elmondom, mi az első öt: 1. humor, játékosság; 2. kíváncsiság, érdeklődés; 3. a tanulás szeretete; 4. hűség, csapatmunka, lojalitás; 5. ítélőképesség, kritikai készség, nyitottság. Mindegyikről kapunk rövid összefoglalót is (hogy mit jelent), illetve némelyikről egy hosszabbat is lehet találni az oldalon (bővebben mit jelent, mire jó, hogyan lehet fejleszteni.) Nagyon vidám, nagyon optimista, és bármennyire is indokolt, valahogy mégis van bennem valami ellenkezés az egésszel kapcsolatban, mert annyira amerikai. Hogyan lehetnek ezek ennyire optimisták? Hogy megcsinálom a tesztet, kijön, hogy iszonyú szuper arc vagyok, és még fejleszthetem is magam, ha akarom, szuper. És én azt gondolom magamról, hogy alapvetően a személyiségfejlődés elkötelezett híve vagyok és időt és pénzt nem sajnálva járok az önismeretekbe meg minden, engem egyetemista koromban a Rogers megvett az elméletével, én tényleg abban hiszek, hogy légy, ami lehetnél, mert különben a végén beönt a gomböntő, meg minden efféle bullshit, és mégis van bennem egy enyhe idegenkedés a teszttel kapcsolatban. Nem való ez kérem európai embernek. Fura.
És persze, mindenképpen hozzátenném, hogy ez egy önkitöltős teszt, és mint minden önkitöltős teszt esetén, a válaszaink egészen nagyon távol vannak az objektivitástól. Nem a valóságot kapjuk (hiszen valóság nem létezik), hanem amit mi gondolunk magunkról. Mert mondjuk arra a kérdésre, hogy "mindig betartom az ígéreteimet", megválaszolhatom, hogy ez mennyire jellemez engem egy ötös skálán. Mittudomén, szerintem igen, de lehet, hogy az ismerőseim fel tudnának sorolni ötven esetet, amikor nem tartottam be, mert elfelejtettem úgy, ahogy van az egészet. Szóval maximum annyival lettünk okosabbak, hogy kiderült, hogy én nem képzelem azt magamról, hogy kreatív, szerény vagy alázatos lennék, ellenben azt képzelem magamról, hogy humoros, kíváncsi, lojális és nyitott vagyok. Mondjuk, tényleg azt képzelem, nincs ezen mit szépíteni.
