Fogászat, meteorológia

Nem gondoltam volna, hogy ilyen hosszadalmas egy gyökérkezelés, ezzel szemben lassan egész jól megtanulok csak az egyik oldalon rágni. Meg depressziós voltam, de most épp elmúlt, és azon gondolkodtam, hogy a pszichoterápia (dinamikusan orientált terápiákra gondoljunk) pont olyan, mint egy gyökérkezelés, az ember józan ésszel azt hinné, hogy ha feltárták egészen a gyökércsúcsig, akkor utána be lehet tömni és kész, ehelyett újra és újra vissza kell menni, újra és újra kifúrni belőle az ideiglenes tömést, és újra és újra bazinagy tűkkel mélyíteni ugyanazt a lyukat, amit már huszonötször feltártunk. Nem beszélve arról, hogy az ülések közötti időszakban mindvégig undorító keserű az ember szájíze az ideiglenes tömést alkotó egyik antibiotikum miatt.
Bizarr odontológiai hasonlatok rovatunkat hallották. Következő számunk tartalmából: átfedések a fraktálgeometria és a fogínybetegségek területén.

Egyebekben voltunk Miskolcon az mpt-n (Magyar Pszichiátriai Társaság éves kongresszusa), a szokásos volt, beleértve az időjárást is, pedig már kezdtem aggódni. De van néhány ilyen ősi népi megfigyelés, amik konzekvensen tartják magukat: az egyik, hogy a volt-fesztivál ideje alatt sopronban mindig esik az eső; a másik pedig, hogy az Mpt alatt adott városban (ez egy vándorgyűlés, mindig máshol van) esik a hó. Miskolc minden lehetséges előítéletemet beigazolta, úgy is, mint gyönyörű környékkel körülvett csúf iparváros, lepukkant szórakozóhelyekkel és hőzöngő kopasz fiatalemberekkel. Jól éreztük magunkat egyébként, bár elég kalandos volt találni egy helyet péntek este, ahol nincs teltház, az egyetemi rock-klubba pedig konkrétan azért nem engedtek be minket, mert a kidobónak nem voltunk szimpi, vagy úgy ítélte meg, nem vagyunk célközönség, nem tudom. Ellenben egy éjszakát a Palota Szállóban töltöttem Lillafüreden, ami gyönyörű, és régóta vágytam rá, hogy egyszer megszállhassak ott.

Főleg nyafogás

Kezd bűntudatom lenni, hogy olyan kevés szépet mondtam Prágáról, amikor pedig az volt, szerencsére azonban vittem magammal számos tehetséges tollnokot: ideát olvasható noiz irodalmi kontextusban is értelmezhető, ám nem kevésbé hiteles beszámolója. (Az "irodalmi kontextusban is értelmezhető" kifejezés egyébként a Csáp egyik fantasy-kritikájában tetszett meg, igy használatba vettem. Sosem lehet elegendő modorosság az ember tarsolyában.)

Az elmúlt héten meg mindenféle horror történt, például ügyeltem, és nem tudtam aludni, mert szörnyű hideg volt a szobában, egészen hajnali háromig, amikor is olyan gyorsan ugrottam elő egy sürgős riasztásra, hogy a kulcscsomómat elfelejtettem magamhoz ragadni. Magyarul kizártam magam a szobámból hajnali háromkor, elzárva magamat ezzel az ágyamtól, fogkefémtől, váltás ruháimtól stb. Reggel aztán jött a takaritónő, aki beengedett, bár neki sem volt kulcsa, mivel nem a mi takaritónőnk volt, hanem a helyettese, viszont ismert egy módszert, amivel kulcs nélkül is ki lehet nyitni az effajta zárat. A módszert egyébként az elmúlt héten leste el magát rendszeresen kizáró kolléganőmtől.
Másnap meg azért nem aludtam, mert fájt a fogam, mégpedig az, amelyiket nyáron jelentőségteljesen megkocogtatott a fogorvos azzal, hogy "ez lesz a következő". Mivel röpke életem során nem először átkozott meg fogorvos, úgy döntöttem, nem húzom tovább, hanem elmegyek, persze, gyökérkezelni kellett, amit még sosem csináltak velem és amitől nagyon féltem. Már éppen kezdtem felkészülni a küszöbön álló elviselhetetlen fájdalomra, amikor a Zsófi (a fogorvos) előhúzott a számból egy pár mm hosszú, véres kis cafrangot, és a csipesszel győztesen  meglengette az arcom előtt: - Az ideg! - Elég laza. Most ideiglenes tömés van a fogamban, ami rettenetes izű, és igy már végképp semmi örömöm nincs az életben: egész hétvégén dolgozom vagy esszéket és esetismertetéseket kell irnom, amiket múlt héten kellett volna leadni, és most még az evés élvezetétől is megfosztódtam.
Különben is téli depresszióm van, olyankor úgysem tudok érdekesen irni, senki sem szeret, mindenki utál, azt hiszem, kukacokat fogok enni.

Jaj, nem úgy értettem

Most gondoltam, hogy akkor elmagyarázom, hogy igazából nem sértődtem meg a Kocsis Péterre, hanem humorosnak találtam, ahogy sznobizmus-témában kb porig alázott; valamint a lenti bejegyzés némely részeiben a méltán közkedvelt isolde-féle önirónia lakozik, és hogy nem az volt a baj a Tigrissel, hogy nem volt hely, hanem, hogy a pincér nem mondott annyit, hogy "bocs, nincs hely", ehelyett csak nézett megvetően, de most tényleg el kell magyarázni? ugyan már. 
Na. A konzervturista meg az, aki elmegy az utazási iroda háromnapos Tavasz Prágában-útjára és semmit nem néz meg a kötelezőeken kivül, és csak abba a kocsmába megy be, ahova előre foglalt asztalt az idegenvezető a csoportnak. Én kérem tisztelettel kreativ utazó vagyok, aki alkalomadtán letér a megszokott útvonalakról (amennyiben azok szerepelnek a lonely planetben), aki vállalja önmagát és preferenciáit, és ha úgy adódik, képes bűntudat nélkül Barbie-kiállitást nézni Prágában (volt gót Barbie is, meg egy csomó celeb-Barbie, és tudtátok, hogy a kezdetekkor Barbie-nak volt csúnya barátnője? Egy szeplős turcsiorrú, aki azért hordhatta a ruháit).

Válság, tigris, pacalleves

Voltunk Prágában, jó volt. Kiolvastam négy könyvet a vonaton, ebből az egyik a Prágai capriccio volt Kocsis Péter tollából. Már az első fejezetből (igazából az első fejezet ciméből) megtudtam, hogy konzervturista vagyok, tudjátok, az a fajta, aki a Lonely Planettel és fényképezőgéppel a kezében nyájként vonul a Károly-hidon, és aki Coffee Heavenben közepes lattét iszik karamellsziruppal, ahelyett, hogy megkeresné a Vencel tér aljában azt a kis hentesboltot, amelynek a hátuljában eredeti pacallevest reggeliznek az eredeti csehek eredeti kimért kakaóval. Egyébként be kell vallani, hogy a könyvből nagyon sokat meg lehet tudni a cseh történelemről, érdekeseket is, és meg kell hagyni azt is, hogy teljesen átjön belőle egyfajta Hangulat: kb, amikor kivörösödött arcú csehek merengenek korsó pilzeni és ecetes kolbász felett a külvárosi kiskocsmában miközben fogatlan tangóharmonikás nyikorgatja mellettük hangszerét. Minden pozitivuma ellenére mégis világnézeti válságba taszitott a mű, azaz ráébredtem, hogy soha nem lesz belőlem külvárosi kiskocsmában pilzeni felett merengő cseh, és akármennyire is igyekszem elrejteni a Lonely Planetet meg a nagy, bámész turistaszemeket, még vasárnap délután háromkor is ki fog nézni a pincér a majdnem teljesen üres Arany Tigrisből, mint ahogy ez meg is történt. Persze, nem azért mentem oda, mert az Hrabal törzshelye volt, hanem mert Kocsis Péter egy teljes fejezetet szentel neki a könyvében, ráaásul a fejezetnek a cime A szentély, és olyanokat ir benne, hogy itt győz a vertikális örökkévalóság az idő múlásának horizontális... valamije felett. És bár Kocsis Péter figyelmeztet, hogy az Arany Tigris az a fajta szakrális hely, ahol nem látják szivesen, mondhatni, gyűlölik 1. a nőket, 2. a turistákat, én balga fejjel azt hittem, hogy ezek alatt húszfős, folyamatosan fotózó japán középiskoláslány-csoportokat értenek, akik light kólát akarnak kérni a frissen csapolt pilzeni e katedrálisában. Dehát hogyan is hihettem, hogy a csapos nem veszi észre rajtam rögtön az első pillantásra, hogy sosem olvastam Hrabalt, a pilsner szerintem túl keserű, és hogy csak egyszer ettem életemben pacallevest, akkor is véletlenül? Egy szó, mint száz, a missiont elbuktam, nem ülhettem le a Tigrisben, még gondolkodom, legyen-e új életcélom a visszatérés. Amikor is majd megtanulok cseh nyelven filozófusokat idézni, évtizedek alatt összebarátkozom valamely törzsvendéggel, és bár már nyilván öregasszony leszek, mire sikerül elérnem, hogy leülhessek az asztalukhoz a Tigrisben, akkor véres bosszút állok, de legalábbis botrányt csinálok, amiért nem szolgálnak fel nekem diétás, alkoholmentes pilzenit.
Szóval jól éreztük magunkat.
Megnéztük a nevezetességeket is persze, ittunk sört, ettünk knédlit, sétáltunk. Sokat. Megnéztük azt a két dolgot, amit logisztikai nehézségek és/vagy útitársam ellenállása miatt tavaly nem sikerült (az Obecni Dum nevű gyönyörű és nagyon szecessziós kultúrpalota és a Barbie-kiállitás). Vettem magamnak egy csodaszép zsebnaptárat a Mucha múzeumban, mutogattam is ma boldogan a kollégáimnak (igen, ugyanazoknak, akiknek azóta sem tűnt fel a falon a múlt héten megjelent hatalmas Rousseau-naptár), amire furán néztek, és megkérdezték, minek adtam pénzt ezért, amikor minden évben kapunk nyomi, sötétkék vagy fekete műbőr, ám a célnak tökéletesen megfelelő zsebnaptárakat a gyógyszercégektől.
Voltunk a thai étteremben, ahol a humoros sors kishiján pacallevest etetett velem. Ez azért van, mert képes vagyok gondolkodás nélkül megrendelni olyan dolgokat az étlapról, aminek nem értem a nevét, szerintem az kaland, és gondoltam, thai étteremben viszonylag belátható palettán mozoghat a leveskinálat, de aztán megkérdezte a kedves thai pincérfiú, hogy komolyan a tehéngyomrot akarom-e. Egyébként a valóságban nincs bajom a pacallevessel, bár csak egyszer ettem Szlovákiában, amikor megrendeltem valamit az étlapról, aminek nem tudtam a nevét, és nem volt rossz, de ezúttal az ananászlé-pacalleves-red curry kombináció még nekem is túl merésznek hangzott.
Mi is volt még... egészen kevés dolgot vásároltam, ami különös, talán felnőttem, és rájöttem, hogy az utazásban az élmény a fontos (és nem pedig az, hogy tárgyakat hordjunk haza, amik aztán a szürke hétköznapokon az élményre emlékeztetnek), vagy csak tudat alatt mégis bűntudatot keltett bennem a könyv és a konzervturistaságom. Vagy kevés volt az idő.

Fáj a fejem

Szóval levizsgáztam tegnap statisztikából, ami jó. Jövő hétvégén meg megyünk Prágába. Kicsit gáz, hogy nagy százalékban azért várom, mert van ott egy jó thai étterem? Magyarországon még mindig nincs, a múltkor pedig nagy reményekkel rendeltünk kaját innen, de kicsi adag volt, drága, és a pad thai leginkább ragacsos cukros-mogyorós tésztát jelentett. Persze, más jó dolgok is vannak Prágában, nem utolsósorban a lift.

Elmúltak az ünnepek

Első "saját" karácsonyom, vagyis első olyan, amikor szülőktől távol töltöm a szentestét, és nagyon jó volt. Ez fura különben, hogy ki mikor kezdi el, vagy mikortól "ér" nem hazamenni, egyáltalán meddig emlegeti az ember a szülei házát úgy, hogy "hazamenni", és honnantól lesz belőle "lemegyünk Miskolcra". És ha az ember párban él, élet- vagy házastársi viszonyban, akkor meddig kell mindenkinek külön-külön "hazamenni a saját szüleihez", és mikortól van az, hogy közösen "meglátogatjuk anyádékat". És meddig vesz ki-ki ajándékot saját szüleinek, és mikortól vesz a pár közösen ajándékot.
Mindegy, a lényeg, hogy 24-én otthon fetrengtünk, csináltam Edina-féle halat (lazac tejszínes-pezsgős trutyiban) meg brownie-t, ezúttal vaníliafagylalttal, adtunk a vallásnak is, amennyiben újranéztük a Dogma c. filmet, meg kiolvastam a Biff evangéliumát (nagyon vicces, majd mesélek) és klassz volt meg nyugis. Aztán másnap elkezdtük a programot, először ebédeltünk az én szüleimnél, hozták a formájukat, aztán a férjem családjánál, akik szintén, majd másnapra a Bright hirtelen kidőlt valami vírusos megfázás címén (fogadjunk, hogy mára elmúlik), így a nagyszüleimet, ex-drogdíler unokatesómat és ufós nagybátyámat már szupport nélkül látogattam. Röviden összefoglalva, apám szerint Európa sucks, máshová kell költözni, mert itt az emberek genetikailag rosszabbak, mint Keleten, épp elkezdtem volna magyarázni a buddhizmust, de ufós nagybátyám beelőzött, és elmondta, hogy Keletre Lucifer, Nyugatra valamelyik másik Pokol Hercege (nevét elfelejtettem) lakozik, és ők csábítanak arra, hogy költözz máshová, de igazából mindenkinek ott kell élnie, ahová született, és megbarátkozni a körülményekkel. Unokatesóm ezzel szemben Afrikába szeretne menni karitatív munkát végezni, mivel ő az a típus, akit nem érdekel a pénz és az ezzel kapcsolatos hívságok, egyébként tényleg. A pokolhercegeket megnéztük egy könyvben is képen, mivel Rudolf Steiner kifaragta őket fából, Lucifernek emberi arca volt, és mint utóbb kiderült, a másiknak is, csak eleinte fordítva tartottuk. Azon gondolkodtam közben, hogy az embereket tényleg mennyire megviseli a karácsony, hogy most pár napig másokat kell szeretni meg más emberek részére kell vásárolni valamit, és ettől az ünnepet megelőző héten mindenki többnyire teljesen készen van és idegbeteg, és hogy biztosan ezért kell rengeteg finomat enni, csokoládét, alkoholt és egyéb tudatmódosító ételeket, hogy jobban kibírjuk az egymás szeretését. És aztán eszembe jutott, hogy a pszichiátria hajnalán megpróbálták az extasyt párterápiában használni, (mivel eki hatására az ember hajlamos mindenkit szeretni, az addig gyűlölködő párok remekül össze is borultak a rendelőben, csak sajnos a hatás átmenetinek bizonyult), és milyen jól lehetne használni karácsonykor, csak kéne egy kicsit nyomatni az ivóvízbe úgy 23-ától kezdve. Vagy ha kevésbé elrugaszkodottak vagyunk, lecserélhetnénk a bejglit hasissütire, szerintem az is sokat segítene. Törvénytisztelő állampolgárként én mondjuk maradtam az összesen öt tábla csokoládét tartalmazó csokis sütinél, de a pokolhercegeknél kicsit elbizonytalanodtam: lehet, hogy kis családom sokkal előbbre jár nálam, és rég hallucinogénekkel készítik a hagyományos házi tojáslikőrt.
Végül visszatértünk a bázisra és néztünk még egy csomó Boston Legalt és olvastam az emlékezetről szóló remek könyvemet, amiről majd később mesélek.
A cím meg innen.

Dream a little dream

Ma kivettem a hétvégi ügyeletért járó szabadnapot, és itthon takarítok, vagyis még nem kezdtem el, inkább rinyálok az egészségügy miatt. Pénteken volt céges karácsonyi bulink, amin szemmel láthatóan mindenki a vesztét érezte, és ezen csak átmenetileg segített a Goddess-féle brownie (átmenetileg tényleg segített, Kislány még egy görbét is rajzolt a szerotoninszintjéről). Akármennyire is erőlködtünk, végig jelen volt valami pálinka-mellett-búsulva-mulatós hangulat, hazafelé úton pedig már tényleg kénytelen voltam azon elgondolkodni, hogy vajon mihez értek még. Mert elképzelhető, hogy kórházunkat ugyan nem zárják be, de annyival kevesebb pénz lesz, hogy nem kell majd ennyi ember; és ha - soha ne történjen meg, de készüljünk fel az atomcsapásra - én leszek az, aki nem kell, akkor nyilván nem tudok majd elmenni másik kórházba, mert azokat bezárták vagy szintén most csökkentették a létszámot. Magánrendelni nem tudok, mert nincs még szakvizsgám, más meg nem nagyon jut eszembe, amit orvosi diplomával kezdeni lehetne. Szóval hazafelé az éjszakai buszon szépen végiggondoltam, hogy mire lennék alkalmas, és arra jutottam, hogy pánikra semmi ok, tudok jól angolul (tényleg), németül (papíron), remek problémamegoldó szkillekkel rendelkezem (tényleg), gyorsan gépelek és jó kávét főzök, valamint csak hagyott rajtam valami nyomot a többéves pszichiátriai munka, sajátélmény, önismeret, tehát elmehetek titkárnőnek, fordítónak, vagy trénernek (utóbbi mondjuk szerintem nagy maffia, nem biztos, hogy be tudnék kerülni). Végső esetben mehetnék gyógyszerügynöknek is, de azt annyira nem élvezném, másrészt meg biztos az összes állástalan orvos odacsődül. És amíg nem találok munkát, mert rögtön biztos nem találok, addig írok egy könyvet. És még húgom javaslata is eszembe jutott, aki szerint menjek Londonba, közelebb van, mint Sopron, majd hétvégenként hazajárok, csak az a baj, ehhez se ártana szakvizsga.
Ezt így szépen végiggondoltam, és rájöttem, hogy ezekkel mindaz a baj, hogy nem lesz szakvizsgám, és nagyon nehéz lesz utána visszajutni az egészségügybe, ha már az ember egyszer kikerült belőle, én pedig azért inkább ezt szeretném csinálni hosszú távon. Közben hazaértem, ittam csomó ásványvizet meg bevettem quarelint meg B-vitamint másnaposság ellen, elaludtam, és a következőket álmodtam:
Horvátországban nyaralunk a barátnőimmel meg néhány kollégámmal. Panzió, tengerpart. Este sétálunk a parton, utána lefekszünk aludni és a következőket álmodom: egyik kollégám és én valami céges partyn vagyunk. Odajön hozzánk az egyik igazgatóhelyettes, és szomorúan és szabadkozva közli velünk, hogy anyagi nehézségek miatt sajnos nem tud tovább alkalmazni minket a kórház. Februártól megszűnik a munkaviszonyunk. Elszomorodunk és megbeszéljük a kollégámmal, hogy mit tegyünk. Azt találom ki, hogy felvételizek az ösztöndíjas, nappali tagozatos phD képzésbe (most a levelező, fizetősbe járok), és akkor kapom onnan az ösztöndíjat, és a nappalisból egy évet beszámítanak a szakvizsgáig letöltendő időbe, tehát akkor egy év múlva leszakvizsgázhatok, utána meg mehetek magánrendelni, külföldre, vagy vissza, ki tudja, mi lesz egy év múlva. Felébredek álmomban, lemegyek reggelizni a panzióba, ahol előadom a barátnőimnek és a jelenlévő kollégáimnak, milyen hülyeséget álmodtam. Ott ül a Prof is, elnézően csóválja a fejét. Reggelizünk, aztán megyünk a beachre.
Felébredek igazából. Rájövök, hogy 1. B-vitamin, víz, quarelin ellenére szörnyen másnapos vagyok, 2. az álmomban megálmodott terv igen ésszerű és követhető, valszeg tényleg ezt kéne tennem katasztrófa esetén, igazán eszembe juthatott volna "magamtól" is. 

Hajvasaló meg ilyenek

Meg az jutott eszembe, hogy "szörnyen modern doktornő létemre" vagy mi, és ki mondta, hogy én modern vagyok? Én mondtam ilyet? Ugyanis az volt, hogy húgommal bementünk a Media Marktba valamelyik nap, és húgom döbbenten végignézett a polcokon, majd megkérdezte, hogy "Mégis KI vesz manapság CD-t??", és mondtam neki, hogy miért, én is szeretem a CD-t, mint tárgyat, és ha több pénzem lenne, biztos vennék egy csomót és lenne lemezgyűjteményem. Aztán, döbbenetét fokozandó, megmutattam neki a Kodak filmet, amit utána elő kell hivatni, meg a kazettákat, azoktól már egészen rosszul volt, és elmeséltem, hogy az én időmben a soproni könyvtárból lehetett kazettákat kikölcsönözni két hétre, és persze tilos volt lemásolni őket, mi mégis azt tettük, és az volt a menő, akinek volt kétkazettás magnója. Nekem volt, akkoriban még modern voltam, mondjuk, ma is ugyanazokat a zenéket hallgatom. 
Szerdán meg leárazás volt a bookline-on, és ki is válogattam három engem érdeklő könyvet, és aztán rájöttem, hogy én erre képtelen vagyok, nekem bele kell lapozni a könyvbe, utána kifizetni, hazavinni libris nejlonszatyorban, és a metrón hazafele olvasni, és inkább rendelés nélkül kiléptem. Mondjuk már eleve az, hogy "hobbim az olvasás" és soha nem játszottam videójátékkal, egy kicsit avittnak tűnik néha, de a sorozatfüggőség talán ellensúlyozza.
Teljesen nem vagyok különben elmaradva a modern világtól, például húgom tavaly karácsonyra kért hajvasalót vagy mp3 lejátszót, és kb egy hónapja bennem is megfogalmazódott a hajvasalás iránti igény és vettem magamnak egyet az intersparban (elmés kis szerkezet valóban), szóval haladok a korral, és idén mp3 lejátszót kértem karácsonyra. Visszatérve a divatra, a hajvasaláson kivül többet nem igazán tudok felmutatni, tegnap pl kb fejcsóválva ácsorogtam a Zara közepén, miközben húgom borzalmas cuccokat hozott elő, hogy azok milyen szuperek. Szerintem meg egy kabát ne érjen véget derékmagasság felett, a nadrág pedig az, ami a derekadon kezdődik és cipődig ér (és egyenes vagy trapézos az alja), persze, van rövidnadrág is, de az ember azt nem télen hordja harisnyával, hanem nyáron, harisnya nélkül. És van rövid szoknya meg hosszú szoknya, ami a kettő között van, az átverés. Ezek a mai fiatalok...
Mi van még? Hobbi, kütyük, ruházkodás... kaja. Az modern, ahogy étkezem meg főzök, rántott húst pl még soha életemben nem csináltam, pörköltet se, és nem is tervezem, szeretem viszont a szusit, a thai kaját, a sajttortát, és előbb tudtam tofupudingot főzni, mint rakott krumplit. A tej pedig legyen dobozban és legyen 1,5 %-os.
Szépségápolás tekintetében hidegrázást kapok az olyanoktól, amikor tojást meg mézet vagy más ételeket kell az embernekaz arcára vagy hajára kennie, szerintem egy arckrém vagy sampon legyen tégelyben vagy tubusban, legyen benne liposzóma meg UV-szűrő meg antioxidáns meg növényi DNS és fehér köpenyes kutatók fejlesszék laboratóriumban, de állatokon ne kisérletezzenek.
Munka. Hát az orvoslás azért nem PR-management, tartok tőle, hogy kb a második legősibb mesterség lehet. Meg a terhesség, na ettől készen vagyok, hogy most trendi teherbe esni, most meg nem trendi. Könyörgöm, szaporodás, fajfenntartás, biológia negyedik osztály, hogyan lehet ez divatos meg nem divatos? Félreértések elkerülése végett: még nem vagyok terhes, de majd leszek az is.
Mondjuk, blogot irok, most az még modernnek számit?

Csip-csirip

Alapvetően azt gondolom egyébként, hogy engem mindig túl nagy kihívások elé állít az élet. Középiskolás koromban olyan állást szerettem volna, ahol elég, ha az ember álmodozik és néha belekortyol a teájába, és az életben csupán az jelenti a változatosságot és az izgalmat, hogy milyen fajta a tea. Persze, erre általában olyankor figyelek fel, amikor már késő, például amikor 20 évesen másnap előadást kell tartanom Stockholmban miniszteri konferencián, vagy amikor 29 éves fejjel statisztikából kell vizsgáznom a jövő héten, vagy amikor síléccel a lábamon találom magam egy hegyen, pedig sose akartam síelni, és egyáltalán, hogy kerültem én ide, és akkor mindig rá kell jönnöm, hogy tulajdonképpen én kerestem magamnak a bajt. Senki nem akadályozta meg erőszakkal, hogy eladó legyek egy eldugott soproni könyvesboltban, vegyek az első fizetésemből egy teafőzőt, és az első bekezdésben leírt módon éldegéljek.
Ilyenkor mindig rájövök, hogy az a probléma, hogy túl okosnak/talpraesettnek hiszem magam, és nagyarcúan jelentkezem mondjuk a phD képzésbe, aztán csodálkozom, amikor kiderül, hogy előadnom kell, statisztikából vizsgázni, meg cikket írni nemzetközi szaklapba, holott én tulajdonképpen nem vagyok ehhez elég okos/talpraesett.
De nyugalom, rátérek a lényegre. Arról van szó, hogy azt képzelem magamról, hogy jól főzök, és (jó, leszámítva a sztrapacskát) eddig nem is bizonyosodott be az ellenkezője. Ellenben a múlt héten kaptam karácsonyi ajándék gyanánt egy betegemtől egy bazinagy fagyott csibemadarat, egészben*, ráadásul látszik rajta, hogy ez nem az a jó kis puha húsú génkezelt broilercsirke, hanem az ősi, udvaronkapirgáló fenevad (volt életében). Elhatároztam, hogy ma készítem el, mivel csak jövő héten kapunk fizetést, le vagyunk égve, tehát a rendelkezésre álló anyagból kell dolgozni. Eddig a következőket csináltam:
1. Fogtam a csibemadarat és felolvadás céljából a mosogatóba helyeztem két koszos kávésbögre mellé.
2. Bepötyögtem a google-be, hogy egészben sült csirke, és kiválasztottam a találatok közül a leghitelesebbnek tűnőt.
3. Kiírtam egy cetlire azt a 3 hozzávalót, ami nincs itthon (tejszín, citrom, parmezán)
4. Megírtam ezt a blogbejegyzést.
Itt tartunk most. A terv a következő: lemegyek a boltba a fentieket beszerzendő, addig a csirke remélhetőleg kellemesen felenged a kávésbögrék társaságában. Gyanítom persze, hogy egy hét se lenne erre elég, bármilyen kedves, közvetlen bögrék is azok, úgyhogy majd ha hazajöttem, olvasztom tovább a mikróban. Ezután lege artis elkészítem a remek egészben sült csirke parmezános sült krumplivalt, majd beszámolok kalandjaimról ugyanitt.

*Általában egyébként nem kapok ilyesmit, csak néha bonbont vagy virágot, de az egyik kolléganőm egyszer kapott két frissen leölt és megnyúzott fácánt. 

Szokásos

Még azon akartam rinyálni, hogy milyen mérhetetlen igazságtalanságnak érzem, hogy amikor bármilyen blogger munkahelyi nehézségein (sok munka és/vagy kevés fizetés) nyafog, akkor az csak szimpla bloggerrinyálás, de amikor én teszem ugyanezt, az mindjárt belpolitikai kérdés. És hogy ha marketinges lennék vagy takarítónő, akkor jönnének biztos az együttérző kommentek, így viszont mindig csak a beszólások jönnek, pedig nekem egyáltalán nem szóltak a diplomaosztón, hogy mostantól nem ártunk és tilos a rinyálás is, és az esküben sem emlékszem ilyen apróbetűs részre. Aztán vettem ginzenget tegnap, és mára már elmúlt rólam a depresszió és a nyafogási késztetés, de tartsatok ki, ellenben ajánlanám addig is Kovácsné Erzsikét.

Helyreigazitás

Ja, két dolgot kifelejtettem. 1. Ha valaki be akar szólni a magyar egészségügyi reformmal kapcsolatban, az kérem, fáradjon valamely politikai fórumra, vagy legalább várja meg életemnek egy békésebb időszakát, manapság egy szót sem akarok hallani korrupt orvosokról, bélelt boritékokról vagy arról, hogy sznob vagyok, amiért csapviz helyett (Spar márkájú) szénsavmentes ásványvizet iszom (És igen, tudom, hogy abban is csapviz van). Nem muszáj együttérezni, de aki nem sajnál kellőképpen, az most inkább hallgasson. 2. Tájékoztatásul közlöm, hogy az előző ronda reklámbannerért kapott pénzből egy tök jó drapp kordbársony gatyát vettem magamnak a H&M-ben, kb minden nap azt hordom, tehát köszi azoknak, akik elviselték a látványt.

PORCH MONKEY 4 LIFE

Igen, én pontosan az a tipus vagyok, akinek Borat = nem annyira; Clerks 2 = igen, igen, igen. Kötelező, rohanjatok a moziba, most. Természetesen ráébredtem a film alatt, mennyire irigylem azt a fajta életstilust, amikor az ember bemegy dolgozni a kisboltba, ahol ketten dolgoznak a haverjával, hülyeségeken röhögnek, délután meg csajokat hajkurász irl/a neten vagy moziba megy, de ez csak azért van, mert rettenetes rajtam a nyomás, a kutatásunk ezerrel pörög, mindent nekem kell csinálni, plusz kurzusokra kell járni, a kurzusokon most kell vizsgázni, oktatni kell, csomót kell dolgozni, ügyelni kell, és amikor hazamegyek a munkából (10 óránál kevesebbet ritkán töltök bent), akkor nekiállhatok statisztikát tanulni, cikket irni, vagy olvasni/filmet nézni és közben azon szorongani, hogy most éppen tanulnom/cikketirnom kéne. A hétvégi ügyeletekért egyébként nem pénzt kapunk, hanem egy szabadnapot, amit sosincs időm kivenni, közben meg nincs pénzem kajára, de ami a legszörnyűbb ilyen nehéz időkben, nincs pénzem vásárlásra, pedig az a legfontosabb tevékenység, amely megnyugtat, kisimit, empatikussá tesz, segit kapcsolatba kerülnöm az univerzummal, és képessé tesz arra, hogy sokat dolgozzak lelkesen és elkötelezetten. Persze, sosem voltam gazdag, de ez eddig abban merült ki, hogy többnyire meg kellett várnom a Promodban a leárazást (illetve bűntudatot éreztem, ha nem vártam meg), most meg meg kell néznem, melyik toastkenyér a legolcsóbb. Azért vagyok egyébként szerintem szegény, mert a számos elfoglaltságom nem teszi lehetővé, hogy mellékállásom legyen, és valami mindig szokott lenni; valamint mert a számos elfoglaltságomért (önismeret, csoport-sajátélmény, kurzusok) még fizetni is kell. És azért hisztizek most emiatt, mert a legutóbbi ügyeletemet még nem hevertem ki, pedig mind fizikailag, mind szellemileg megterhelő volt reggel 8-másnap du négyig kb folyamatosan rohangálni (ok, aludtam 4 órát), mint a Vészhelyzetben, gyógyszertúladagolástól trombózison át fagyálló-mérgezésig minden volt, megjegyzem, pszichiátria osztályon dolgozom, és utána még le is csesztek valami papirmunkáért, ami nem volt azonnal kész, és hazafele még ki is kellett számolnom, hogy hogyan veszek ezer forintból tojást, kenyeret, tejet, sajtot és ásványvizet is (mert azért ott még nem tartunk, hogy csapvizet igyak, ahhoz előbb meg kell ölnötök), szóval nem szaporitva tovább a szót, hős vagyok és kész.
Tehát ott tartottunk, hogy Clerks 2.

The Times They Are-A-Changing

Valósznűleg nagyon régen lehettem éjszaka a belvárosban, de tegnap, Anikó szülinapján többször meglepett a hely új arculata. Először akkor, amikor a Liszt Ferenc tér-közeli, számunkra kibérelt szórakozóhelyen megjelent három kigyúrt, tetovált, bőrdzsekis-láncos kopasz ember, plusz egy kissé hiányosan, ám annál közönségesebben öltözött bögyös ifjú hölgy, és legalább egy óra hosszat marcona külsővel álltak és fenyegetően fixírozták a kb harmincfős ünneplő tömeget. Először arra gondoltunk, hogy talán a tulajok nem fizettek be valami aktuális védelmi pénzt, de aztán kiderült, hogy "a Timit" keresik (?). A buli egyébként jó volt, fél ötkor indultunk hazafelé, és akkor már tényleg kezdett valamiféle cyberpunk regényre emlékeztetni a környezet: az Oktogonon a McDonalds előtt lepukkant, bőrkabátos fiatalok bandába verődve hőzöngenek, páran a járdán, illetve kartondobozokon heverészve műanyagpohárból vörösbornak látszó folyadékot fogyasztanak, a túloldalon Combinók suhannak hangtalanul, sült krumplis zacskókat sodor a hajnali szél, két kiborotvált fejű, neccharisnyát és horogkeresztet viselő tizenötéves-forma lányka vicsorogva és viperát lóbálva kötözködik és lökdösődik a járókelőkkel és egy álmos biztonsági őrrel. Megkérdezem Charlestól, létezik-e még olyasmi, hogy az ember buliból hazafelé az éppen nyitó pékségekben friss péksüteményt vesz, mert akkor vennék reggelire kalácsot. Furán néz.

Hogy mivel töltöttem a mai napot

Jó, általában tudok főzni. Az a fajta öröklött istenadta tehetségem van, aki magától is képes kitalálni recepteket, akinek nem kell mennyiségeket mondani, mert látja úgy szemre is, mennyi liszt kell valamibe, és aki leírt receptekből is remekül képes dolgozni, bár néha továbbfejleszti azokat. Ami ételt eddig elrontottam, az mind úgy történt, hogy ottfelejtettem a tűzhelyen és leégett, ami viszont inkább némi figyelemzavarról, mintsem hozzá nem értésről árulkodik. ( A rekordom egyébként anatómia szigorlat előtt az órákra ottfelejtett és felismerhetetlenné égett/olvadt zacskós gyorsrizs volt, ki kellett dobni a lábost. )

Szóval csak hétfőn kapunk fizetést és le vagyunk égve, ezért rendkívül ötletesen cselekszem. Olyan anyagból kell főzni, ami van itthon; a pasim imádja a sztrapacskát; krumpli, liszt és juhtúró van itthon; egyszer már része voltam sztrapacskakészítésnek, tehát nem is vagyok teljesen kezdő. Kézenfekvő a megoldás. Azért megnézem a neten, több receptet is elolvasok a hitelesség kedvéért, mivel kicsit bonyolultnak és hosszadalmasnak tűnik, de az összes recept váltig állítja, hogy egyszerű, gyors, könnyen elkészíthető, olcsó étel.
Először is meg kell hámozni, majd le kell reszelni öt db nyers krumplit. Ha van az embernek ún háztartási robotgépe, ami reszel is, akkor nyert - a miénk csak habot verni tud.  Lereszelem hát a nyers krumplikat, először tekerős reszelővel, de az nem viszi jól, ezért végül hagyományossal. Közben kiderül, hogy a választott keverőedény túl kicsi, átöntöm nagyobba, hozzáadom a lisztet, sót, tojást. Kipróbálom, lehet-e szűrőn át szaggatni, ahogy Luciánál tettük. Túl ragacsos, nem megy, hozzáadok még lisztet. Túl kemény, nem megy, hozzáadok még egy tojást. Nem megy át az istennek sem. Mindegy, úgyis át kell menni az intersparba tejért, majd veszek szaggatót. Át is megyek, veszek egy galuskaszaggatót 500 forintért, bár felmerül bennem, hogy tulajdonképpen meg se néztem, van-e otthon galuskaszaggató, akár lehet is. Ha már ott vagyok, veszek két szelet szalonnát is, mivel a legtöbb receptben szerepelt.
Hazajövök, vizet forralok egy lábasban, megpróbálom szaggatni, de a galuskaszaggatóval sem megy. Átmegy a lyukon, de alatta összeragad. Kicsit tunkolom fakanállal, de úgy sem jó. Oké. Lehet falapról, késsel is szaggatni. Megpróbálom. Túl ragacsos, hozzáragad a falaphoz, késhez. Teszek még hozzá lisztet, megpróbálom a szaggatóval, nem elég lágy, nem megy át a lyukon. Megpróbálom a falappal, viszonylag rendben. Leszaggatom a tészta felét falapos módszerrel. Elalszik a villany a konyhában. Nincs itthon tartalék izzó, de egyébként sem az a baj, hanem a foglalattal van valami: ha sokáig világítunk, túlmelegszik és elalszik. Akkor kicsit várni kell, és majd visszajön a fény. Várok, kicsit szaggatok a sötétben. Felkapcsolódik a villany. A tészta felénél megunom, az is elég sok, addig előveszek egy serpenyőt és pirítok szalonnát. Megpirul, kiveszem a serpenyőből, ahogy a recept írja. Közben feljön az összes bigyó a víz tetejére, megkóstolom, rémisztően sótlan, de különben megfőtt. Leszűröm tésztaszűrővel, beleforgatom a serpenyőben maradt szalonnazsírba. Megégetem az ujjam. Lekapcsolódik a villany. Gondolkodom, van-e valahol zseblámpánk, de nincs, bár igazából már magam is szívesen elhagynám a konyha területét. Előveszem a juhtúrót, és a hűtő fényénél egy jénai tálban összekeverem a sztrapacskát, a juhtúrót, kis tejfölt és a szalonnát a tetejére szórom. Mivel a pasim, akinek egyik kedvence a fenti étel jól elkészítet változata, még nem ért haza, mert a haverjaival focizik (mármint focis videójátékkal játszanak). Így aztán kiveszek magamnak egy adagot egy tányérra, majd bepakolom a mosogatóba a krumplihámozó kést, a tekerős reszelőt, a másik reszelőt, a kisebb keverőtálat, a nagyobb keverőtálat, a szaggatót, a falapot, a kést, a fakanalat, a lábast, a serpenyőt, a tésztaszűrőt, és a szedőkanalat. Beülök a tévé elé a kanapéra, és anélkül, hogy bekapcsolnám, megeszem a túl sós és szokatlan ízű juhtúróval összekevert sótlan, ragacsos, mégis kemény, kissé már kihűlt tésztát. Visszamegyek a konyhába, elkezdek mosogatni. Kialszik a villany. Otthagyom az egészet a picsába, és elhatározom, hogy ez volt az utolsó eset, soha többé nem készítek a provanszi rákpástétommal töltött marinírozott gombafejek márványsajtos-rukkolamártásban-nál egyszerűbb ételt, nem való nekem ez a stressz.

Mission: completed

És még az is volt, hogy a Pedikűrös rémisztgetésein beijedve úgy döntöttem, elmegyek ortopédushoz. Mivel előző hipochondriás rohamom alkalmával nem túl jó tapasztalatokat szereztem az állami egészségügy ezen területén, úgy döntöttem, ezúttal nem kockáztatom, hogy húsz órája várakozó nénik lincseljenek meg. Mivel szociális fóbiás vagyok, kevés barátot szereztem az egyetemen, és (leszámítva néhány szemészt) azok is többnyire pszichiáterek lettek, egyetlen ortopédust sem sikerült felhajtani az ismeretségi körömben, tehát kerestem egy magánrendelést a neten.
Bejelentkeztem, odamentem a megbeszélt fél ötre. A rendelési idő végén, ötkor még mindig ketten voltak előttem, valamint megérkezett a rendelőt öttől hétig bérelő fül-orr-gégész is, ezért az ortopéd főorvost némi udvariaskodás kíséretében egy kisebb, félreeső szobába száműzték, amelynek a berendezése egy db asztalból és három hatalmas, nejlonnal letakart fotelből állt.
Egy óra múlva kerültem sorra, ami nem lett volna baj, ha van nálam könyv, vagy ha találok olvasnivalót a váróban, de sajnos, a 2005 májusi lakáshirdetési újságot és az Auchan katalógust viszonylag hamar kiolvastam. Találtam még kb kétszáz darab budapesti Gay Guide-ot, amiből megtudtam, hol milyen férfisztriptízt lehet nézni, illetve hogyan értékeli karrierjét a tavalyi meleg férfi szépségkirály. Átfutottam a kézkrém és a babapopsikrém szórólapokat, valamint az apasági vizsgálat-reklámanyagot ("Mindannyian számos történetet hallhatunk arról, hogy egy gyermek valódi apja nem az, aki magát annak hiszi. A férfiak egy részében viszont ok nélkül ébredhet kétely gyermekük származását illetően. /.../ És mi a helyzet akkor, ha egy nő sorsa úgy alakul, hogy ő sem tudja igazán, kinek a gyermekét hozta a világra?"). Végül fél hat körül az orvos megnézte a lábamat, közölte, hogy tényleg nem valami jól néz ki, felírt egy talpbetétet, valamint figyelmeztetett, hogy okt. 31-ig váltsam ki, mert utána megszűnik rá a támogatás és teljes árat kell majd fizetnem*. Elnézést kért a nomád, már-már állami egészségügyre emlékeztető viszonyokért, és 1000 Ft kedvezményt kaptam a vizit árából a hosszú várakozás miatt.
Három év múlva menjek vissza kontrollra.

* Hőre lágyuló műanyagból személyre szólóan az én talpamra igazított talpbetét, 6600 Ft a teljes ár, recepttel 3300 volt, élettartama 1-1,5 év.

Keresés

Kiemelten

Yummie az isten! Majdnem.

Kapcs-ford

Isolde levelezik veletek néha

Jó ügy

Ide is írok néha

• Isolde olvas
• Endless
• Filmbuzi
• SamFreud
• Képek

Mások

• agnus
• alie
• anngel
• azigazzy
• ayitidoc
• blogtogon
• brainoiz
• hakkotsuki
• IKL
• kalib
• kardigan
• karlsruhe
• kisfoka
• lamorak
• lobotomia
• maminti
• mollyblooom
• montag
• mra
• nesztelencsiga
• nyulontul
• olga
• pestipucu
• roboman
• savanyúcukor
• suematra
• sulemia
• susie
• teodora



• Chili es vanilia
• Domestic Goddess
• Eszter befőz



• Criticalbiomass
• Bioetika Blog
• DrMortz
• Eperrózsa
• Mentők
• Sorozatjunkie

Kategóriák

• Brennbergbánya (14)
• Emberek (276)
• Esküvő (18)
• Film (38)
• Kaja (70)
• Kultúra (182)
• Munka (200)
• Nosztalgia (20)
• Nyafogás (707)
• Tudomany (57)
• Utazás (103)
• Vásárlás (105)
• Zene (143)

Archívum

• Jelen
• 2012. május
• 2012. április
• 2012. március
• 2012. február
• 2012. január
• Az összes

Egyéb

• RSS 2.0 Feed
• Freeblog.hu