Olvas

Próbáltam kicsit update-elni az olvasónaplómat, egyúttal rájöttem, hogy jelen állás szerint hozzávetőlegesen feleannyi könyvet olvastam el a nyomorult 2008-as évben, mint az azt megelőzőekben. (És még mindig nem írtam mindről.) És egyébként még azok közül is így ránézésre több a szakmai könyv a szokásosnál, de majd év végén összeszámolom és jól levonom a következtetést. A biológiai pszichiátria, a pszichoterápia, vagy a science-fiction foglalkoztat-e leginkább. 

A sok fitness biztos, az volt az oka. Persze, még simán belehúzhatok és kiolvashatok húsz regényt decemberben, nem kell pánikba esni.  

There's only love in this world

Megöl engem ez a melegfront, valamit tenni kell. Átmegyek mindjárt az edzőterembe, veszek egy napijegyet és hipnotizálom magam Faithless-sel a futógépen (aktív-éber hipnózis, nem viccelek). Vagy inkább megnézek valami filmet. Nem találom a helyemet, fáj a fejem, hülye idő van, hisztizek. A barátságon gondolkodom, több szempontból is, mi több, egészen különböző szempontokból, pedig nincs is kedvem hozzá. Hallgassunk inkább Sinead O'Connort végtelenül szomorú női énekesek rovatunkban.

Dolgok

Lézengek itt az interneten, nem mentem thai-chizni, mert elkéstem volna és nem volt kedvem tizenöt perc késéssel érkezni, ezért inkább sértődötten visszafordultam. Elolvasom a piszkozatolt bejegyzéseimet, úgy döntök, törlöm őket, ehelyett véletlenül publikálom, hát jó, akkor legyen minden így, őrződjön a veszteségekről szóló, törlésre szánt blogbejegyzésem rss-feedekben örökre az utókornak. Vicces. Különben, ha még nem mondtam volna, utálom a freeblogon ezt az új feature-t, hogy külön fülön vannak a piszkozatok, iszonyú nehézkes és tök felesleges, csak mondom, én néha írok ezt-azt csak úgy magamnak, aztán kitörlöm, vagy nem, de nem akarom külön mappában tárolni.

Ezt a számot hallgatom mindeközben, egyszer yummie mixben volt és jó a csaj még mindig. Egyúttal kipróbáljuk a freeblogos zenegombot.

Kéne vasalni is, különben meg szomorú vagyok, de nem rossz most annak lenni, legyen így. Előbb vagy utóbb aztán úgyis 31 éves leszek és egy jobb év jön és hosszabbodnak a nappalok és mindenféle terveket fogok megvalósítani meg új kalandokba keveredek, az Idő a barátom vagy a szövetségesem vagy micsoda.

Semmi különös

Ültem a metrón és hirtelen megéreztem a "szabadon lebegő szorongás"-t, kifejezetten érdekes volt. Azt tanultuk ugyanis a fóbiák pszichopatológiájáról, hogy azok valahogy úgy alakulnak ki - nem direkt, hanem tudattalanul - hogy az ember szorong úgy alapból nemtudjamitől, esetleg az élettől úgy en bloc, vagy a haláltól, vagy mert szikrák vagyunk csupán és sodor minket a szél. De szüntelen folyamatos szorongással elég nehéz együtt élni, ezért az együttélést megkönnyíttendő, "a szorongás tárgyat keres magának": kitaláljuk, mitől is féljünk, legyen mondjuk a pók, ez nagyon remek választás, mert nem kell minden percben szorongani, csak ha a pók ott van, és akkor is el lehet szaladni, szóval visszanyertük a kontroll illúzióját a világ felett. Én részemről most épp az angol előadásomtól szorongtam reális ok nélkül (akkor sincs semmi, ha nem sikerül jól), és amikor megtartottam, akkor egy kicsit elmúlt, aztán pedig ültem a metrón, és azon vettem észre magam, hogy valami olyasmin gondolkodom, hogy "na, ezen túl vagyunk, akkor mi legyen a következő, min is kéne most szorongani?".
Mindig tetszett nekem maga a kifejezés, mert annyira képszerű, úgy képzeltem el a "szabadon lebegő szorongás"-t, mint valami nagy madarat, ami kiterjesztett, szinte mozdulatlan szárnyakkal vitorlázik a levegőben, és néha leül egy-egy ágra, és most komolyan ott lebegett és csapdosott körülöttem a szárnyaival, miután megszűnt a kényelmes "angol előadás" nevű fészke. Kereste a helyet, hogy hova csapjon le, a phD-t már unja, az anyagi helyzetemet is eléggé, mi is legyen, mi is legyen. Végülis nem találtam neki semmi jót, úgyhogy maradnak a jól bevált témák. Mi lenne vajon, ha megírnám az összes cikkemet és kifizetném az összes hitelemet valami csoda folytán? Elkezdenék szorongani az élettől és/vagy a haláltól? Vagy legyen inkább mégis a pók. 

Na mindegy, meg ez egy furcsa nap volt amúgyis, elfelejtettem dolgokat meg ottfelejtettem, aztán számtalan ismerőssel futottunk össze véletlenül a világ köldökén, a Parázs Presszóban, például Csabikával, meg Susie-ékkal, meg a saját férjemmel és kis barátaival. És hazafelé meg, ahol leszálltam, szantálillatú füstölőillat volt a villamosmegállóban megmagyarázhatatlan okból. Szóval ilyenek vannak, meg hogy vajon nekiálljak-e most még brownie-t sütni. 

I could be a nerd but I'm not

Tulajdonképpen akár szerethetném is a novembert, vagy a telet, miért, vannak ilyen emberek. Lehetne az, hogy nem iszonyú erőfeszítéssel és akaraterőm utolsó morzsáival kelek fel reggel a félig sötétben, hanem energikusan fél hatkor, és valami home-made gyömbéres-chilis-tejhabos kávécsodával a kezemben megvárnám, amíg fokról fokra kivilágosodik. Vagy elmennék futni, és élvezném, ahogy a hideg szél szembefúj. Vagy tetszhetnének a csillogó jégvirágok, befagyott pocsolyák meg egyéb téli látványosságok. Vagy szerethetném, hogy nincsenek hosszú, nyári esték kiülős helyekkel és mojitoval, hanem, mittudomén, hosszú téli esték vannak, amikor pokrócba burkolódzva be lehet kucorodni a fotel sarkába és forró kakaó mellett olvasgatni. Csakhogy engem a nyári esték sem akadályoztak meg sosem a kanapéra kucorodásban, nem kell ahhoz egész nap sötétnek lenni, hogy otthon bírjak maradni. Vagy szerethetném olyanok miatt, amiket mások mondtak nekem, hogy pl. a küzdelem a klassz benne, hogy ezt végigéled, hideg van, sötét, de tudod, hogy utána jön valami jó, meg hogy az a jó benne, hogy hideg van, sötét, és bemehetsz a meleg szobába. Semmi okom nincs rá, hogy utáljam, nem vagyok hajléktalan, van kabátom, a munkámban sem befolyásol az időjárás. Örülhetnék, hogy felvehetem a New Yorkban vásárolt csizmámat, vagy hogy nem izzadnak annyira az emberek a bkv-n. Szerethetném, hogy nem kell naphosszat vágyakozva kinézetegni a légkondicionálatlan munkahelyem ablakán, mert sok más ember e percben strandol, télen meg kinek van kedve kimenni. Nem lenne muszáj gyűlölnöm a kesztyűket meg a kalapokat, másokon olyan jól néznek ki. Akár tetszhetne is, hogy a lélegzetem meglátszik a levegőben, vagy hogy ropog a talpam alatt a hó. Egyáltalán nem lenne muszáj rosszul éreznem magam, csak mert hideg van és sötét. Klassz lenne.

Too tired for anything

Fáradt vagyok, sok dolgom van, hisztizek. Gary Moore is túl fáradt, de legalább írt róla egy vidám dalt, hallgassuk.

I laid down last night, too tired to wake.
I had a chill this morning, too tired to shake.
I got a good poker hand, too tired to win.
I can hear my baby callin', too tired to let her in.

This... is cool? This is cool?

Amúgy rájöttem hétfő este a Showder-klub megtekintése közben, hogy mi lenne nekem a világon a legmegfelelőbb hivatás. Nem, nem "az első női stand-up komikus", nem szeretek színpadon állni, ellenben ha valaha lesz ilyen irányú tehetségkutató verseny, megasztár stand-up-osokkal, akkor én vagyok ott a tökéletes zsüritag. Sok-sok év otthoni és munkahelyi kiképzésnek köszönhetően ugyanis bizonyos szint alatt (mint amilyen a hétfői adás volt például) a szemem se rebben, helytelenítő arckifejezéssel meredek magam elé, illetve esetenként fájdalmasan megrándul egy arcizmom vagy kételkedő döbbenettel felvonom a szemöldököm, majd a produkció végén őszintén szánakozó, mély sóhajjal mondok valami olyasmit, hogy "jaj... fiam, hát ez... hónaljszőr, megint? ... de végülis lehet még belőled jó motorszerelő".

Félelem, reszketés, tudattalan

Munkahelyi stressz van, munka, meg cikkek, meg másik cikk, meg "hogy fogom megvédeni idén tavasszal a phD-mat"-para (pedig épp senki sem csesztet ezzel, magamnak csinálom), meg még egy csomó munka, meg betegek, meg előadni angolul, jaj. Szóval hadd szorongjak már egy kicsit. Van a Poppernek az a mondása (vagy valakitől idézte, nem tudom), hogy adott időben mindig ugyanannyi nevetés és sírás van a Földön, és amikor valaki valahol nevet, akkor cserébe a bolygó túloldalán valaki más meg sír és fordítva. Úgyhogy "sírj sokat és vidáman! valakit most megváltottál a nevetésre", és szerintem legyen ugyanez a teljesítményszorongással is, osszuk be. Én például ma délután úgy tervezem, hogy hazafelé úton meg takarítás közben szoronganék egy kicsit a feladataim miatt, és ha már úgyis csinálom, akkor szívesen csinálom mindenki helyett, úgyhogy munkahelyi feladatok miatti szorongásban most mindenki tarthat egy kis szünetet, fellélegezhet, hátradőlhet, de aztán holnap már csinálja más.

És még:
Vizitelünk és leejtem a lázlapokhoz tűzött cetlit, amin a teljesítménymutatók adminisztrálásához (mindenki kedvenc feladata) szükséges kódlista van.
Ápoló (felveszi és utánam hozza): - Ezt elszórtad, nem kell?
isolde (húzódozva): - Hát, nem igazán.
Kolléganő: - Akkor ez egy freudi elszórás volt.

Kung-fu, flódni, nemeztáska

Elmondom, mi volt a hétvégén. Elmentem tai-chi edzésre, aminek köszönhetően nem bírok járni két napja, nagyon durván izomlázam van, klassz. Igazából fogalmam sincs, honnan jött most nekem ez a tai-chi, világéletemben messzi kerültem mind a keleti küzdősportokat, mind az elmélyülést igénylő mozgásformákat. Bár az apukám, amióta az eszemet tudom, próbált mindenféle eszközzel rávenni a küzdősportra hogy meg tudjam védeni magam a sötét utcán a fojtogatótól, de én hatékonyan ellenálltam, és mivel futni se járok, max kidumálhatom magam, ha megtámadnak, ez van. Olyan 12 éves korom körül egyszer sikerült elzavarnia valami karate edzésre, dehát komolyan, az nyilvánvaló volt, hogy nem nekem találták ki, ökölre támaszkodva fekvőtámaszozni, meg egyáltalán, az az egész bohóckodás a színes övekkel, meg hogy japánul kell számolni a felüléseket, ugyan kérem.

A velvet cikkét olvasva meg rájöttem, hogy én pontosan ide akarok járni, olyan kétórás tai-chi edzésre, ahol futni is kell meg edzeni és elfáradsz a végén, úgyhogy elmentem a Magyar Kung-fu Egyetemre. Persze egész héten féltem, hogy majd szörnyű lesz és kínaiul fog ordítozni velem Sensei Ping, mert nem tudok rendes fekvőtámaszt nyomni, de ilyen nem volt: mondtam, hogy kezdő vagyok, mondták, hogy próbáljam csinálni, amit a többiek, ami nem megy, azt ne csináljam, ha akarok, pihenjek. Futottunk meg nyújtottunk sokat, aztán gyakoroltunk kung-fu alaplépéseket/rúgásokat, aztán tai-chi mozdulatokat, és ott egyáltalán nem éreztem annyira durvának, ellenben, mint mondtam, két napja alig bírom megmozdítani a lábaimat az izomláztól. Durva. És egy kínaiul beszélő kung-fu mesternő oktatott minket, viszont a velvetes csajjal szemben én nem kaptam sem zöld teát, sem személyes útbaigazítást a végén, lehet, hogy az csak a médiának jár, de annyira nem is hiányzott. Különben kicsit utánanéztem a neten, az nyilvánvaló, hogy a magyarországi keletiküzdősport-iskolák kb. olyanok, mint a pszichoterápiás iskolák vagy a Brian életében a Júdeai Népfront meg Júdea Népe Front, van egy csomó és mindegyik szerint a többiek a dilettánsak. De ez engem cseppet sem érdekel.

A másik, hogy elképesztőek az emberek, meghallják, hogy mibe kezdtem és máris jönnek az ötleteikkel, hogy "járjál inkább wing tsunra / csi kungra / pilatesre / jógára, mert az sokkal jobb a testednek/a lelkednek/ősibb/olcsóbb/szebb/hasznosabb." Ez egy alapvető gyereknevelési hiba szerintem, a gyerek végre elkezd valamit magától, saját ötlettől vezérelve csinálni, és akkor puszta jószándékból rászólunk, hogy nem úgy kéne, hanem így meg így. Biztosan mindenkinek van olyan élménye, amikor házat épített legóból és az apukája odajött és beledumált, hogy hogyan lenne abból szebb ház, esetleg túlbuzgóbb apuka még önkezével bele is épített, szóval erről beszélek, hagyjuk most, hadd csináljam szépen a magam kedve szerint, végülis elég nagy gyerek vagyok már, mi bajom lehet, max rájövök pár hónap múlva, hogy mégse szimpik vagy mégse ezt akartam.

Ezenkívül megvettem a zsidó szakácskönyvet (szakácskönyvgyűjtő rokonnak ajándékba, de még nálam van), amiben számtalan olyan étel szerepel, ami se nem zsidó, se nem különleges, de örülök neki, mert eddig nem volt meg a receptje, mint például szilvás gombóc, meg egy csomó nagyon egyszerű étel, amire mondjuk felesleges volt elpazarolni két oldalt egy könyvből, de azért jó ötletek. Meg egy pár fancy recept, meg néhány valóban hagyományos zsidó ételnek tűnő kaja, libacomb, sólet, flódni. Nekem tetszik, hogy ennyire változatos, nagyon egyszerűtől a bonyolultig és "na ugyan már, mióta zsidó a túrós tésztá"-tól a maceszből készült lasagnáig (ööö, igen). De ami a legjobban megfogott az egész könyvben, az a Szombatjuk: hogy szombaton komolyan nem kell dolgozni, sőt, tilos. Szombaton nem néznek emailt és nem kapcsolják be a telefonjukat? Ez mekkora jó már! Persze, eddig is tudtam, hogy van a zsidóknak szombat, de valahogy most azóta azon gondolkodom, vajon ha eléggé katolikus vagyok, megcsinálhatom-e ugyanezt vasárnappal. Persze, értem én, hogy nem kell ahhoz vallásosnak lenni, hogy pihenj egy napot egy héten, de azért saját elhatározásból elég nehéz, legalábbis engem mindig megtalál valami munka. És olyan kényelmes lenne azt mondani, hogy sorry, szombat/vasárnap/akármilyennap van, ma egy szalmaszálat sem tehetek keresztbe, tiltja a vallásom, ez a nap a pihenőnapom, Felsőbb Parancsolatra. Persze egészen biztos vagyok benne, hogy rögtön megszegném, mert nekem biztosan richtig pont aznap kellene halaszthatatlanul befejezni a cikkemet vagy letörölni a port, I have serious issues of authority. De azért a telefonkikapcsolást lehet, meg fogom próbálni heti egy napon, végülis mi bajom lehet.

És voltunk még a Vasárnapi Művész Piacon is, a Gödörben, hát őszintén szólva elég lelombozó volt, körülbelül három iparművész kettő darab tárgyára bírtam azt gondolni, hogy na jó, ha több pénzem lenne, esetleg vennék ilyet, pedig azt hittem, erőszakkal kell majd megakadályozni a vásárlásban. Meglepően ötlettelen és egysíkú volt, kb. az oldaltáskára varrt nyúl vagy cicaforma, a furcsa ábra pólón, a gombszemű varrott plüssállat és a furcsa tárgyak fülbevalóakasztón tematika ismétlődött. És tényleg csak az oldaltáskára varrott cica testtartásában különböztek, tisztelet a kivételnek (ezek főleg az ékszeresek, aki túl bírt lépni a bakelitlemez-fülbevaló és nemezbross vonalon, azok között egész szép bizsuk és ezüstök is voltak). Valójában megértem, hogy az iparművésznek is meg kell élnie valamiből, ha most a varrottnyulas táska megy, akkor azt kell árulni, de azért ez elszomorító, ennyi erővel tényleg legyárthatnánk a nyulastáskát gyártósoron. Ami meg szokatlan ötlet volt, az többnyire egyszerűen ronda vagy használhatatlan: oké, vicces dolog villából karkötőt hajlítani vagy tornacipőtalpból oldaltáskát varrni, csak nem szép és a funkciónak sem felel meg. Nem akarok tényleg egy művészt sem megsérteni, mert eleve nagy bátorság kell ahhoz, hogy az ember ilyesmire adja a fejét, másrészt gondolom, a piacon részt vevők nem reprezentatív mintája a magyar iparművésztársadalomnak, biztos csak a nyulastáskások jönnek piacra, de akkor is.

Az előjelek sokasodnak

Megmondom, honnan tudom, hogy új életet kell kezdenem:

1. Valamelyik nap hazafele az intersparból szembejött velem az utcán lakókörnyezetem három jellegzetes képviselője: két átlag lakótelepi néni és egy harmincötéves-forma, kissé lepukkant férfi. Amikor elmentem mellettük, a pasas épp ezt mondta a néniknek: "... szóval most azért ilyen bűn szar a fizetésem, mert nem csináltam meg a tudományos fokozatot, pedig ha az meglenne..."

2. Kolléganőm említette, hogy "P. kórházba került infarktussal", és én először azt hittem, hogy a nálunk dolgozó tudományos igazgató / statisztikus az, aki nélkül bizonyára nem tudom megírni a cikkemet, és ha kórházba kerül infarktussal, akkor Végünk Van. (de aztán kiderült, hogy nem róla, hanem egy másik P.-ről van szó.)

3. A google reader általában olyan blogokat ajánl nekem, amik tényleg az érdeklődési körömbe passzolnak (pl. a sajátomat), de ma finom utalásféleképpen a futóblogot helyezte első helyre.

4. Niké azt mondta, olyan leszek, mint a nagyanyám, és bár viccelt, de tudjuk, hogy valójában vigyáznom kell ezzel, mert megvan bennem a rejtett képesség, hogy mindenbe beledumáló és mindenhol rémeket látó rinyáló öregasszony legyek, akár holnaptól.

 

I should focus more and stop complaining today

Tai-chi-zni akarok most épp (ez találtam ki, a velvet buta cikke miatt). Sportolni, erős és ruganyos és hajlékony és a testemben a végsőkig otthon lenni és magabiztosan viselni szűk farmerokat és vagány csizmákat és bakancsokat, de miniszoknyát és képességszinten tűsarkú cipőt is. Elolvasni az összes betárazott tudományos cikket, de nem csak elolvasni, hanem onnantól megjegyezni is örökre és interdiszciplináris összefüggéseket fedezni fel közöttük. Elolvasni az összes megvásárolt pszichoterápiás könyvet és fél kézzel alkalmazni a bennük lévő technikákat, miközben a másik kezemmel empatikus vagyok és kongruens és feltétel nélkül elfogadó. Fel akarok kelni reggelente rendesen, hogy ne az utolsó pillanatban, félálomban essek be a munkába, hanem legyen időm a referáló előtt még kávézni és emaileket nézni is. Rendes dolgokat akarok enni, barna kenyeret és biotejterméket és gyümölcsöt és halat, és azt akarom, hogy legyen pénzem ezeket megvenni. Legyen pénzem megvenni a tai chi-bérletet, a szűk farmerokat, a tűsarkú cipőt és a pszichoterápiás könyveket is, meg a regényeket, de ne költsem a pénzemet olyan hülyeségekre, amire nem is akartam. Rendet akarok tartani a szobámban és az életemben, és azt, hogy legyen időm leszedni a ruhákat a szárítóról és ne legyenek ott napokig. Legyen időm feltenni a tízperces Revalid hajpakolást és néha elmenni fodrászhoz és foglalkozni a külsőmmel annyit, hogy ne érezzem magam slamposnak. Ne kelljen sminkelni magam, de szükség esetén tudjak úgy sminkelni, hogy ne látszódjon, hogy festék van rajtam, csak tűnjek fiatalnak és gyönyörűnek. El akarok menni néha a masszőrhöz, és szaunázni is, meg találkozni a barátaimmal és dumálni velük, és moziba, és kávézni, és kirándulni erdőbe, meg néha táncolni, és azt akarom, hogy legyen ezekre időm és pénzem, és azzal a jóleső tudattal mehessek, hogy megérdemlem a pihenést, hiszen már elolvastam az összes tudományos cikket és pszichoterápiás könyvet és a megfelelő kontexusban alkalmaztam az olvasottakat. Meg akarom hallgatni az összes jó zenét, azt akarom, hogy nagy konyhapultom van, kint fák susognak, besüt a nap, a kedvenc zenémet hallgatom és épp apróra vágok valamit a vacsorához, amire meghívtam a barátaimat, hogy beszélgethessek velük róluk, magamról, a tai chi-ról, a ruhákról, a tudományról, a filmekről, a regényekről, a pszichoterápiáról és a sminkelésről. 

Női magazinok, elmebaj

Még azon szoktam felhúzni magam (vegyük észre, hogy minden évben, október végén eljön az a fázisom, amikor undok szörnyeteggé változom, nem igaz, hogy a villamoson nem bírak beljebb menni az ajtóból, ezért tart itt ez az ország) (furcsa egyébként, hogy a betegekre sosem vagyok ideges, gondolom, azért, mert sokkal kevésbé várok tőlük udvarias, érett viselkedést, mint az úgynevezet normálisoktól), szóval azon, hogy mekkora hülyeségek vannak a médiában a pszichiátriai betegségekkel kapcsolatban. Például a megújult, sokoldalas Elle-magazinban azt mondja a pszichológus, hogy a skizofrének és a bipoláris zavarban szenvedők téveszméik és hallucinációik rabjai, üldözési mániájuk van, ezért ők is üldöznek embereket (tudniillik pl. azt hiszik, hogy a szomszéd az ellenségük, ezért elkezdik adott szomszédot követni, lássuk, miben mesterkedik), az üldözés ilyen esetekben ezen betegek számára szexuális kielégüléssel is járhat, ott volt például a pszichiáternőjét leszúró fiatalember pár éve Kaposváron.

Köszönjük a sztereotípiát, ha eddig esetleg nem övezte volna elég a pszichiátriai betegeket, ha valaki eddig nem gondolta volna bipoláris szomszédjáról, hogy őrült kéjgyilkos, akkor mostantól már mehet az is.

Elmondom.

A bipoláris zavar azt jelenti, hogy hullámzó jelleggel az ember egyszer ok nélkül hetekig depressziós, aztán pedig ok nélkül hetekig nagyon durván felhangolt, nem alszik, pörög mint az istennyila, és ez az életében (párkapcsolatában, munkájában) jelentős hátrányt, illetve szenvedést okoz. Ritkán előfordul, hogy az egyes epizódok hallucinációkkal is járnak, ez többnyire a hangulatnak "megfelelő", pl. a depressziós egy hangot hall a fejében, hogy "te nem vagy jó semmire", a mániás meg, hogy "király vagy", vagy mittudomén, ilyesmi. A bipoláris zavar úgynevezett fázisprofilaktikumokkal kezelhető, amit ha rendszeresen szed az ember, akkor megelőzi vele a mániás/depressziós epizódok kialakulását, vagy legalábbis csökkenti azok súlyosságát és időtartamát. Szóval a bipoláris szomszéd alapesetben ugyanúgy dolgozik, tanul, családja van, és egyáltalán, minden tekintetben olyan ember, mint mi, csak napi egy tablettát bevesz, hogy kivédje ezzel a hangulatingadozásait. Ha nem szedi be, vagy nem használ neki a gyógyszere, akkor meg néha borzasztóan depressziós, máskor meg durván pörög. Nem, nem kéjgyilkos. Gyógyszermentes bipoláris betegre kiváló példa Széchenyi István, aki mániás fázisában hidakat, akadémiákat, szederfákat és vasutakat hozott össze, depressziós fázisában meg nyomorultul szenvedett, illetve öngyilkos lett. (Azért nem szedte a gyógyszerét, mert azt csak a halála után kb 100 évvel találták fel.)

A szkizofrénia egyes típusaiban tényleg lehet olyan, hogy az ember hallucinál, illetve képtelen dolgokat hisz el a legnagyobb meggyőződéssel, például, hogy üldözi őt a CIA és a szomszéd is benne van és lehallgatja őt. Ilyenkor a páciens alapesetben nagyon fél, nem mer kimenni a lakásból, nem mer enni a kajából, hátha átjött a szomszéd éjszaka és megmérgezte azt. Az efféle hiedelmeket téveszméknek hívjuk, antipszichotikumokkal a legtöbb esetben elmulaszthatóak. A szkizofréniában szenvedő betegek jó része (sajnos nem tudok konkrét százalékokat, pedig illene) szedi a gyógyszerét és ugyanúgy elvan a társadalomban, mint bárki más. Nagyon-nagyon ritkán valóban előfordulhat valamilyen téveszme-vezérelte erőszakos cselekedet (megütöm azt, akiről azt hiszem, hogy követ, vagy a hangok azt mondják, hogy meg kell ölnöm, különben elpusztul a Föld), de ez egyrészt nagyon ritka, másrészt nem jár szexuális kielégüléssel. Megjegyzem, a pszichiátriai betegek összességében kevesebb bűncselekményt követnek el, mint az úgynevezett normálisak.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy egy szkizofrén beteg nem kerülhet olyan állapotba, amelyben a saját maga vagy mások számára veszélyt jelenthet, mert sajnos kerülhet, és ilyenkor a magyar jogrend szerint lehetőség van kényszerintézkedésekre, vagyis arra, hogy a pácienst akarata ellenére bevigye a mentő a kórházba és ott kezeljék. Ez csupán közvetlen veszélyeztető állapot esetén lehetséges. Az Elle-cikk szerint ez az úgynevezett "kényszergyógykezelés", pedig nem. A kényszergyógykezelés egy jogi terminus, azt jelenti, hogy ha valaki elkövetett valami súlyos életellenes bűncselekményt, és utána kiderül, hogy laikus szóval élve "nem beszámítható", mert mondjuk a hangok mondták neki, akkor nem börtönbe kerül, hanem helyette az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézetbe, ami kb börtön és elmekórház bájos keveréke (orvos van, gyógyszert kap, de nem mehet ki). Egyetlen ilyen intézmény van az országban, és nemtudomhány valódi börtön (de gondolom, nem egy), ebből kiszámolhatjuk, hogy a bűnesetek mekkora részét követték el nem beszámítható pszichotikusok a téveszméiknek engedelmeskedve.

Úgy gondolom, hogy a bipoláris és a szkizofrén betegeket folyamatosan a hallucinációik hatása alatt álló, a zaklatás és az erőszakos bűncselekmények közben szexuális izgalmat érző bűnözőknek beállítani nagyon nagy tévedés, illetve nagyon káros torzítás. Basszus, figyeljünk már oda, miket beszélünk az Elle-magazinnak. Ami egyébként az "okos" női lap.

Ja, a másik, amin kiakadtam, az a "pszichózis"-ról szóló wikipedia szócikk, de az semmi ehhez képest, ott csak annyi van, hogy tudomásom szerint a szó egyáltalán nem jelzi, hogy a betegségnek milyen következményei lesznek a betegre nézve, meg a "visszahúzódik" meg "éretlen viselkedés" is egy kissé, hát, fura megfogalmazás, az organikus vs. funkcionális felosztás meg csak szimplán nem korszerű. És akkor egyszer egy vitában azt találtam mondani, hogy szakdolgozatban, forrásmegjelőlésként én nem fogadnám el a wikipediát, na ezért. De ezt nem akarom nagyon sokáig szidni, mert akkor felmerül, hogy "írjál jobbat", és nekem nincs kedvem wikipediát szerkeszteni.

És akkor még ott van a szerencsétlen József Attila feletti csámcsogás, mai harmadik témánk, ugyanis megtalálták és kiadják megint valami jegyzeteit, amit az analízise során az analitikusának készített. Én már a Szabad ötletek jegyzékén is kiakadtam, de ez állítólag még annál is durvább, és szerintem ez túlmegy minden határon. Úgy értem, elképesztően etikátlannak tartom olyan dokumentumok kiadását, amit a szerencsétlen ember magának meg a bájos kis analitikusnőjének írt, arról, hogy miket képzel és hogyan szenved nyomorultul, még akkor is, ha már mindketten meghalnak. Híres leszek, meghalok, és az analitikusom örökösei kiadják majd a velem készült terápiás jegyzőkönyveket? És az emberek megveszik az Alexandrában és bizarr erotikus álmaim analitikus megfejtésén fognak borzongani a fürdőkádban. A hideg kiráz, komolyan, pedig exhibicionista egoblogger vagyok és nincsenek is bizarr álmaim. Etika, személyiségi jogok, valami? Mondjuk engem már az is zavar, hogy "jogutód" létezik, az én szellemi termékemmel csak ne kereskedjen valami huszadik ükunoka, mert nincs pénze befizetni a villanyszámlát, de ez már csak az én heppem. (Hagyd békén a naplómat, tedd le azt a füves cigit, vágasd le a hajadat és menjél dolgozni! - üzente isolde a jövőbe.) De korábban kiadatlan verseket kiadni, azzal semmi bajom, csakhogy a Szabad ötletek meg ezek afeljegyzések nyilvánvalóan nem olyanok voltak, amiket József Attila a nyilvánosságnak szánt volna.

Sziget, terhesség, tésztaszósz

Voltunk sétálni a Hajógyári Szigeten tegnap, hát, mit mondjak, meghatározó élmény volt életemben először úgy látni a szigetet, hogy nincs rajta fesztivál, azonnal be akarok lépni valami, a Hajógyári Sziget természeti értékeinek védelméért harcoló zöld civil szervezetbe. Basszus, ez tök szép, itt nincs is fullasztó porfelhő és mocsár, nincs is hatvanezer részeg ember, se karaoke-sátor, itt nem is lesz fekete a taknyod néhány óra után, hanem kék ég van, zöld fű, meg aranyló platánok alatt kergetőző spánielkölykök. Persze, ezt az ember sejti magától is, de azért egészen más volt a saját szememmel látni. Egyébként jobban tetszett nekem, mint a Margitsziget, valószínűleg mert kevésbé civilizált, és nem is nagyon értem, hogyhogy eddig oda jártam sétálni és a Hajógyári soha eszembe sem jutott.

Ez még nem minden, ma azt álmodtam, hogy szültem egy gyereket tegnap, vasárnap délután, nagyon-nagyon valóságos volt az álmom, hazamentünk még aznap, ugyanott laktunk, ahol a valóságban, elgondolkodtam, hogy basszus, kilenc hónapig nem vettem észre, hogy terhes vagyok és nem is vigyáztam, hanem NY-ba meg mindenfelé utazgattam meg dohányoztam, dehát semmi jele nem volt. Plusz fel sem vagyok készülve, fogalmam sincs a gyerekgondozásról, és semmi cuccunk sincs, kéne venni pár könyvet meg egy kiságyat, vasárnap úgyis nyitva van az Ikea, és van az a nem túl drága rácsos ágy, amilyet asszem Susie-éknál láttam - gondoltam álmomban. (Sniglar rácsos ágy, 7990 Ft. A szerk.) És be kell telefonálnom a kórházba, hogy nem jövök és valaki vegye át a betegeimet meg tartsa meg az óráimat, basszus, hogy fogják ezt nekem elhinni, hogy egy hétvége leforgása alatt kismama lettem.  A szülésre nem nagyon emlékszem, mert epidurális érzéstelenítést kaptam és attól elkábultam kissé, viszont ezért a férjemtől kérdezték meg, mi lesz a baba neve, és ő Ágostont mondott, ami nekem egyáltalán nem tetszik, pedig Ferencet beszéltünk meg eredetileg (egyébként tényleg). Le is csesztem ma reggel, hogy hogy mondhatott más nevet, de nem láttam rajta igazán a bűntudatot. Különben nem volt rossz álom, csomó problémát okozott az esemény váratlansága, de ezek mind megoldható problémának tűntek. Azért eléggé megkönnyebbültem, amikor felébredtem. Basszus.

A kedves sráccal meg másnap is összefutottam, csak ő épp beszállt a liftbe, én meg ki, "Sziaaaa, hogy sikerült a buli?" Lehet, hogy tényeg valami szinglicsajos-kombinés párnacsatát képzelt el, pedig szolid vacsora volt, párok részvételével, Suematrától nemrég tanult tésztaszósszal és szolid vörösborokkal. Bár húgom és én a tésztaszósz elkészítése közben pálinkáztunk, illetve én még söröztem is, de ez azért van, mert remek szakácstehetséggel és gasztronómiai kreativitással megáldott apánk egy időben Keith Floyd-rajongó volt, és akkor elég sokat láttunk mi is, és a Floyd minden főzés alatt elég rendesen eliszogat azért úgy szolidan, de hatékonyan.

It doesn't have to be like this. All we need to do is make sure we keep talking.

Van ez a jelenség, amit én képtelen vagyok felfogni és tökéletesen alkalmatlan is vagyok rá, és ez a klasszik csevegés. Beszélgetni szeretek akármi hülyeségről, képes vagyok csacsogni szinte akárkivel Barbie-babákról és cipőkről és aktualitásokról és tudományról és filmekről és arról, hogy rákot okoz-e az édesítőszer és hogy húsz évvel ezelőtt ki kivel járt a kórházunkban. Még a smúzolással is kiegyezem, bár nem vagyok valami jó benne, amikor konferenciákon kell jópofizni, de azért oké. De amikor a vadidegen ember beszélgetésbe elegyedik velem a liften! Akkor először meglepődöm, aztán a lelkem mélyén elkezd lefoszlani rólam a civilizáció vékony máza és teljes valójában megmutatkozik a láncait csörgető szociális fóbiás embergyűlölő. Pedig, komolyan, én minden más helyzetben szeretem az embereket és érdekelnek, sőt, a múltkor egyenesen az derült ki számomra is megdöbbentően, hogy én 'rendes' vagyok. De amelyik nem érdekel, az nem érdekel, ez a kedves srác pedig már a múltkor is kiborított azzal, hogy megkérdezte a liftben, hogy a szelektívbe viszem-e a kezemben tartott műanyagpalackokat, ó, ő is oda szokta vinni, hű, jó nagy szatyraim vannak, jó sok ásványvíz fogyott. Közöd?? Jó, ezen még túltettem magam, rájöttem, hogy biztos kedves, ez az ún. csevegés, az emberek szeretik az ilyesmit, velem van a baj.
Erre ma, jövünk fel a liftben, belenéz a szatyraimba, megszemléli a bazsalikomlevelet, száraztésztát, és mi is az ott, lám, darabolt paradicsomkonzerv, és nagyon kedvesen megszólít:
- Nahát, mennyi minden, mekkora szatyor, jól bevásároltál! - és várakozóan néz.
isolde: - Igen - feleli udvariasan.
srác: - Jó sok adag, nahát, nem kevés (vagy valami ilyesmi, lehet, hogy nem szó szerint idézek) - és kérdően néz.
isolde: - Igen, jönnek a barátnőim - mert tényleg sikerül felkeltenie valami nyomasztó érzést, hogy most el kell magyaránom, miért van nálam négy paradicsomkonzerv.
srác: - Lám, és ott meg a vízkőoldó, az is fontos, ugye, az gondolom előtte kell?
isolde: - Igen, takarításhoz.
srác: - Ó, akkor az nagy buli lesz! És ma lesz a buli, vagy holnap?
isolde: - Na jó, most már álljon meg a menet, komolyan, közöd, bazmeg???!! Én próbálok itt magamhoz mérten udvarias lenni, de ez már minden határon túlmegy. Ha nem vetted volna észre, ez itt egy nagyváros, az elidegenedés rendes helyszíne, itt nem beszélgetünk kedvesen vadidegenekkel a liftben, és ne a dekoltázsomra nézzél, ha hozzád beszélek, itt fent, itt az arc. Másodszor látlak az életben, azt se tudom, melyik emeleten laksz, és akkor belenézel a szatyraimba? Nem elég, hogy kifigyeled a takarítószeres flakont, még el is olvasod rajta, hogy vízkőoldó, és nem szégyelled magad? Még van pofád megkérdezni, mikor takarítok vele? Mi a jó isten közöd van hozzá, hogy én mit vásárolok, és hogy mikor jönnek a barátnőim? Nem, ne válaszolj, elárulom: semmi, nincsen hozzá közöd, mit veszek és miért és hova megyek és hányadikon szállok ki és egyáltalán, hagyjál engem békén.

Persze nem ezt mondtam, hanem, hogy "holnap". De én komolyan nem értem, mire jó ez. Igaz, azt el tudom képzelni, hogy ha majd unatkozó néni leszek, ezzel fogom szórakoztatni magam és a házban lakó fiatalokat. "Mi az ott a szatyrában, kedveském, csak nem bacardi meg kóla? Kik jönnek, mit ünnepelnek, miért, mikor? Remélem, lime-ot vett hozzá és nem citromot, és azt a fonnyadt mentalevelet akarja belerakni? Bezzeg az én időmben!" Reméljük, hogy öregasszonykoromban nem társasházban fogok lakni. 

It's called mind over body

Jó, most lett elegem ebből a hülyeségből, nem érdekel, hogy nem kapok levegőt és fáj a fejem, két napja szedem a ciprofloxacint basszus, már minden bacinak meg kellett halnia. Megyek, átöltözöm tornacuccba és előveszem a Béres Alexandra dvd-met. You see, whenever I get sick, I just stop being sick and start being awesome instead. True story.

Keresés

Kiemelten

Yummie az isten! Majdnem.

Kapcs-ford

Isolde levelezik veletek néha

Jó ügy

Ide is írok néha

• Isolde olvas
• Endless
• Filmbuzi
• SamFreud
• Képek

Mások

• agnus
• alie
• anngel
• azigazzy
• ayitidoc
• blogtogon
• brainoiz
• hakkotsuki
• IKL
• kalib
• kardigan
• karlsruhe
• kisfoka
• lamorak
• lobotomia
• maminti
• mollyblooom
• montag
• mra
• nesztelencsiga
• nyulontul
• olga
• pestipucu
• roboman
• savanyúcukor
• suematra
• sulemia
• susie
• teodora



• Chili es vanilia
• Domestic Goddess
• Eszter befőz



• Criticalbiomass
• Bioetika Blog
• DrMortz
• Eperrózsa
• Mentők
• Sorozatjunkie

Kategóriák

• Brennbergbánya (14)
• Emberek (276)
• Esküvő (18)
• Film (38)
• Kaja (70)
• Kultúra (182)
• Munka (200)
• Nosztalgia (20)
• Nyafogás (707)
• Tudomany (57)
• Utazás (103)
• Vásárlás (105)
• Zene (143)

Archívum

• Jelen
• 2012. május
• 2012. április
• 2012. március
• 2012. február
• 2012. január
• Az összes

Egyéb

• RSS 2.0 Feed
• Freeblog.hu