Reality is overrated
Az iszonyú jó, hogy szakmámból adódóan direkt hasznos, hogy merengek az élet dolgain, meg elemzem a saját személyiségemet s viselkedésemet meg a mások személyiségét s viselkedését, ebből a szempontból kifejezetten előnyös, hogy nem infektológus lettem, mert akkor hogyan számolnék el magammal a rengeteg álmodozással-merengéssel-elemezgetéssel töltött idő miatt. Persze, lehetséges, hogy akkor nem a szorongáson meg az önértékelésen meg a saját életünkért való felelősségen meg a döntés szabadságán meg a halálon merengenék, hanem a meticillinrezisztens Staphylococcus aureus-on. Nem túl valószínű, de lehet.
És néha meg el szoktam gondolkodni azon, hogy vajon milyen lehet nem így élni, hogy az ember állandóan gondolkodik rajta, hanem csak úgy simán csinálni. Emlékszem, hogy már középiskolában gondolkodtam ezen egyszer, akkor én már naplót írtam, ami azt jelenti, hogy rendszereztem, kommentáltam magamnak és értékeltem a megtörtént eseményeket, meg zenéket hallgattam és álmodoztam meg nem történt eseményekről, meg olyan eseményekről, amik megtörténhettek volna, vagy megtörténhetnének, megúsztam őket vagy vágyom rájuk, ilyenek. És voltak azok az osztálytársnőim, akik sportoltak, és minden nap iskola után még kosáredzésre mentek, nyilván nem volt idejük annyit merengeni, kosáredzés közben azért arra kell figyelni, ami valójában történik, és a nap többi részében is valahogy gyakorlatiasabbnak tűntek ezek a lányok, mintha csak csinálnák az életüket ahelyett, hogy gondolkodnak rajta.
Van amúgy idegrendszeri alapja is a fejtegetésemnek, két központi idegrendszeri hálózat: a stimulusfüggő, ami akkor aktiválódik, amikor az úgynevezett külvilágra figyelünk és azzal kapcsolatos teendőink vannak, meg a stimulusfüggetlen. Számtalan olyan vizsgálat van, amikor funkcionális MRI-be fektették az alanyt és feladatokat adtak neki, mittudomén, párosítsa össze a piros négyzetet a piros háromszöggel, vagy olvasson el egy szöveget, akármi, és akkor nézték, hogy a feladat során melyik agyterület aktiválódik, és ebből következtettek, hogy melyik a piros mértani idomok párosításáért felelős agyterület meg melyik az olvasásért, satöbbi. És akkor feltűnt, hogy van egy bizonyos idegrendszeri hálózat (több, összefüggő agyterület), ami a feladatok alatt csökkent aktivitást mutat, és akkor aktiválódik jobban, amikor nincs feladat, hanem csak fekszik ember az MR-ben és várja, hogy mi lesz a következő idióta teszt, és azon gondolkodik, hogy mennyien voltak reggel a metrón, pont mellé ült le az a részeg, be kellene fizetni a csekkeket, basszus, de kényelmetlen ez a rohadt cső, totál elzsibbadt a nyakam, jövő hónapban lesz Gabiék esküvője, a lila ruhámat vegyem-e vagy a kéket, milyen idő lesz vajon, az már június, dehát tavaly is mennyit esett az eső júniusban, egyáltalán hogy bírta megfogni a Gabi azt a jó pasit, és még pénze is van, vajon hova viszi nászútra, bárcsak engem is elvinne valaki Párizsba, persze az a baj, hogy ronda vagyok és félénk, vagy csak rondának hiszem magam? vagy tényleg az vagyok? mondjuk a seggem elég nagy, de a múltkor is... Áá, elindult a feladat, akkor párosítsuk a piros négyszöget. Szóval a különféle vizsgálatok során mindig kb ugyanaz a pár agyterület kezdett el világítani, amikor nem volt feladat, és ezt elnevezték stimulusfüggetlen hálózatnak. Amikor "feladat van", mondjuk kosáredzésen vagy, akkor a stimulusfüggetlen hálózat inaktiválódik.
Szóval olyan kíváncsi lennék, hogy milyen úgy élni, amikor a gondolkodásod nagy része nem a stimulusfüggetlenben történik, hanem a külvilág tényeivel foglalkozol. Nem gondolkodsz az életen, hanem csinálod, történnek a dolgok, reagálsz rájuk, mintha egy kosármeccs lenne az egész. Milyen lehet az? Nem gondolom, hogy jó lehet, egy csomó mindent az ember elveszít, önreflexiót, kreativitást, némi mentalizációs képességet és egyéb szükséges dolgokat, szóval örökre nem cserélném el az álmodozásra való képességemet holmi gyakorlatiasságra, nem beszélve arról, hogy ezek valójában nem ellentétes dolgok, a jó gyakorlati megoldásokhoz is kell a képzelőerő, de azért kipróbálnám egyszer, mondjuk egy hétig. Milyen lehet csak úgy színtisztán a Valóságban élni, anélkül, hogy gondolkodnál rajta? Könnyebb? Egyszerűbb? Nehezebb? Megírtam volna már a disszertációmat ahelyett, hogy azon gondolkodom, hogy mért nem írom?
I could be a nerd but I'm not
Az utóbbi időben túl voltam terhelve és sokat dolgoztam, aztán pedig most beteg voltam pár napig és ez valamiért jót tett nekem nagyon. A hangomnak rosszat, de a lelkemnek jót, bár nem teljesen tudom, miért. Mondjuk eléggé belassultam, sokáig aludtam, kitakarítottam a fürdőszobát (a házimunka olyan, mint az alkohol, kis dózisban gyógyszer, nagy dózisban meg függőséget, kézremegést, pszichotikus szintű depressziót és számtalan szervi bajt okoz). Ezenkívül véletlenül elolvastam az exblogomban a 2004 tavasz-nyárt, és tök olyan érzésem van, mintha rájöttem volna valamire, valami megnyugtató megoldásra valamivel kapcsolatban, csak nem tudom, mi az. Mindenesetre megnyugtató érzés. Asszem valami olyasmi is benne van, hogy rájöttem, hogy tulajdonképpen milyen kevésen múlt, hogy végül így alakultak a dolgaim, ahogy alakultak, de hogy ez miért nyugtat meg engem, nem tudom.
Például hétvégén volt ez:
isolde: - És képzeld, Kollégám állítólag velem szokott példálózni, hogy én mindig pszichiáter akartam lenni, holott nem is.
Niké: - Pedig úgy teszel.
És tényleg, én úgy teszek, mintha sehogy máshogy nem alakulhatott volna az életem, az mindig is úgy volt, hogy én pszichiáter akartam lenni, és már én is elhittem ezt magamnak. Pedig valójában infektológus is akartam lenni, előtte meg író, meg tanár, meg jazzénekesnő, meg dizőz. Lehettem volna valami egészen más is, elég, ha csak az utolsó elágazást nézzük, és nem vesznek fel jelen munkahelyemre, akkor elmentem volna a Lászlóba infektológusnak és egy teljesen másik ember lennék, vagy ki tudja. Akkor nem ismerkedem meg a Kollégámmal és nincs nála szülinapi bulim, ahová nem hívom el susie-t, aki nem hozza el a Brightot, aki nem vesz végül feleségül. (Persze, ha ez egy film lenne, akkor az alternatív történetben is megismerkednénk valami egészen alternatív módon, efelől semmi kétségem sincs.) Hol lennék vajon most? Akkor nem ismerkedtem volna meg Alaine-nel sem, aki nem hozott volna össze a terapeutámmal és nem is jártam volna terápiába, vagy nem hozzá, és ki tudja, milyen lennék, ugyanilyen vagy más? Egy szorongó infektológusnő? Milyen filmeket néznék? Miket olvasnék? Sosem láttam volna Firefly-t? Mi lenne azon a két polcon, ahol most a pszichoterápiás könyvek?
Meg elolvastam ezt a 2004 tavasz-nyárt, amikor volt a Göri, aztán a Bright nevű blogger, majd pedig a Boardos Fiú, és az is mennyiféleképpen alakulhatott volna. (Persze nem, mert a szereplők ismeretében egész más végkifejlet azért nehezen elképzelhető, de játsszunk el a gondolattal.) Mondjuk maradhattam volna a Fiúval, akkor Győrben élnék, biztosan magánrendelnék ott valahol, már tök jól síelnék, és járhatnék biciklivel dolgozni. Vagy lehetett volna az, hogy kirúg, de én nem megyek vissza a Brighthoz, mert ő közben lelépett valami nagymellű szőkével, és egyedül maradok és olyan szomorú és dühös vagyok, hogy megpályázom az első utamba eső külföldi állásajánlatot, és most Svédországban bütykölöm az alkoholistákat, összejöttem egy hallgatag, svéd fül-orr-gégésszel, van két gyerekem, évente kétszer hazaugrok túrórudiért meg bejgliért, és felvet a pénz.
Vagy mehettem volna orvosi helyett eleve bölcsész szakokra, aztán a bölcsészdiplomámmal valami multihoz, ahol ugyan utálnám a munkámat és azon rinyálnék, hogy mért nem lettem orvos, viszont elmentem volna Charlessal valamely világkörüli útjának egy szakaszára, és vele ellentétben én írtam volna róla regényt is, mostanában jelenne meg, ki lenne plakátolva a mozgólépcső mentén és lenéznének érte a volt bölcsész évfolyamtársaim, de sebaj, mert akik ismernek, azok tudnák, hogy a jóképű fülöp-szigeteki halászfiú nem csupán a képzelet szülötte, és irigyelnének ezért.
Ilyenek. És különös módon szó sincs róla, hogy ha most választanom kellene, akkor bármelyik másikat választanám, mert nem, igazából, a mindennapi problémákat leszámítva nincs bajom az életemmel, sőt, most hirtelen megint megtetszett. Csak valamiért tényleg kezdtem már észrevétlenül az gondolni, hogy ez volt az egyetlen lehetséges út. Közben pedig százezermillió egyéb lehetséges út is volt, amerre nem mentem, mert erre jöttem inkább. Hogy nem olyan az életünk, hogy így betesznek az elején egy irányba, és akkor te ez vagy, arra mész, hanem mindig van egy csomó irány és lehetőség. És az is, hogy nem kényszerből választottam ezt a pályát, mert eleve erre voltam predesztinálva, hanem ezt én választottam, sok közül, pedig mennyi minden lehettem volna.
Különben az egzisztenciál-analitikusok (kedvencünk, Yalom doktor) szerint amikor az ember ráébred a Döntés Szabadságára (ti. hogy azt csinálsz az életeddel, amit akarsz, "változtasson nevet és költözzön Kaliforniába"), az lehet bénító tehetetlenség és szörnyű szorongás, meg lehet felszabadító érzés. Na, nekem egyik sincs, én nem ébredtem rá, hogy azt csinálok a jövőmmel, amit akarok, hanem arra jöttem rá, hogy azt csinálhattam volna a múltamban, amit akarok, és nem tudom megmagyarázni, mi ebben a jó.
Enough is enough, I've had it with these motherfuckin' snakes
Kezdem elveszíteni a türelmemet így három nap után. Jó, eddig szórakoztunk itt a mézes-citromos kamillateával meg a saját kis immunrendszeremmel, láttuk, mire képes, most pedig elmegyek gyógyszereket venni. Ott van odakint a gyönyörű idő, plusz lenne egy csomó dolgom. Mondjuk tegnap legalább kihasználtam a kényszerszünetet, és átnéztem a Papírokat, azaz az olyan hivatalos leveleket és számlákat, amik érkezésükkor nem tűntek sürgősnek, ezért bedobtam őket a többi közé. Mindjárt találtam mindenféle olyasmit, mint befizetetlen telefonszámla, meg kitöltetlen iparűzési adó-űrlapok. Olyan jó lenne precíznek lenni.
Szóval komolyan, milyen betegség az, ami egy hete fennáll és az utóbbi 3 napban csak súlyosbodott. Erről én is tehetek, nem kellett volna szombat reggel fél hatig bulizni nyitott helyen, de ez egy másik történet, és az is 5 napja volt és azóta már rég meg kellett volna gyógyulni. Megyek és szerzek antibiotikumot.
Change changing places
Arra jók ezek a betegségek, hogy kiszakadva a mindennapok mókuskerekéből, az ember átértékelje kicsit az életét. Én azt találtam ki például egy darab kihagyott munkanap alatt, hogy mostantól Veronica lesz a példaképem* (nézzetek mindenféleképpen Better off Ted-et, nagyon klassz), meg hogy menjünk Nápolyba, mert 15 ezerért már adnak repjegyet.
*Most azt hiszitek, viccelek, de tényleg hiányzik belőlem egy karrierista, céltudatos nő, persze így is csinálom a dolgaimat, csak rinyálva, és ezt egyáltalán nem lenne muszáj.
Just the flu
Az emberek meghallják a hangomat a telefonban és megkérdezik, hogy ugye nem "ez az új" influenzám van? Nem, csak a sima.
Dolgozni mondjuk nem tudok, mert köhögök, tüsszögök, alig aludtam, embereket fertőznék meg, valamint pszichoterápiás munka esetében nem hátrány, ha az orvos tud beszélni (milyen jól jönne most, ha klasszikus analízisben utaznék, hallgatnék okosan ötven percig, annyit meg csak bírnék nyöszörögni elhaló hangon, hogy "lejárt az időnk"). Ehelyett megnézzük, vajon a fenti tünetek mellett tudok-e doktorit írni.
Beteg, nyafog
Szörnyen beteg vagyok különben, szerencsére a férjem áldozatosan ápol, főz kamillateát, hoz algopyrint, betakargat, és számtalanszor elmondatja velem, hogy "egy napon, ami el sem jön talán, majd én is kérek tőled egy szívességet." Pontosan olyan hangom van, mint Don Corleonénak.So why don't you kill me
Kezdek valóban unalmassá válni, a változatosság kedvéért most megfáztam, köhögök, egész nap fázom, tüsszögök, fájnak az izmaim. Mondom, egy penészvirág vagyok.My plan is sheer elegance in its simplicity
Helyesbítés: vagyis nem, inkább mégsem vagyok ennyire bölcs, mégis inkább rosszul érzem magam amiatt, hogy rosszul érzem magam.
Mindjárt jobb.
És most megyek kekszet sütni. Az ötlet onnan ered, hogy reggelire nyugat-európai megyeszékhelyen található édesipari üzem egy korai órákra jellemző udvarias köszönést idéző szárazsüteményét szoktam fogyasztani, valamint ha nyaralni akarok menni, akkor tényleg egy fillért sem költhetek semmire, tehát erre sem akarok. Azt pedig kétlem, hogy az említett kekszgyár ingyenkekszet küldene nekem, amiért minden nap leírom a blogomba, hogy "ma is a 40% teljes értékű gabonásat ettem". És valamikor még régebben Lam bekommentezte, hogy "főzzek", és akkor én megvilágosodtam, hogy karácsonyról van még itthon egy csomó maradék dió, mandula, aszalt áfonya, zabpehely és rozsliszt, és biztos tudnék kekszet sütni én is, és most végre kaptam egy receptet az egyik nővértől. Mondjuk némiképp kell rajta módosítani, mivel alapból nem kell bele sem dió, sem mandula, sem aszalt áfonya, sem zabpehely, sem rozsliszt, dehát kaland az élet.
Főleg afféle lelkizés
Voltam megint asszertív tréningen, a múltkorinak a folytatásán, megint klassz volt, csak mégis rossz, mert ahogy a múltkor rájöttem, miket csinálok jól, most rájöttem, miket csinálok rosszul. És én úgy szeretnék tökéletes lenni, de komolyan, most olyan nagy kérés ez?
Szituációkat játszottunk el, ahol két ember előre megbeszélt időpontban találkozik, de az egyik annyira elkésik, hogy a kívánt eseményt (barátjuk esküvője, testvérük ballagása stb.) mindörökre és visszavonhatatlanul teljes egészében lekésik. Először csak simán eljátszottuk ezt a helyzetet, egyéb instrukció nélkül, ekkor szinte mindenki vagy hibáztatta a késő személyt, vagy egyáltalán semmi neheztelőt nem mondott neki, mert már úgyis mindegy, akkor meg minek vitázni. Ezután ugyanazt a szituációt úgy is el kellett játszanunk, hogy a cserbenhagyott fél csak és kizárólag énközlésekben beszél (azaz ahelyett, hogy a másikat szidná, egyes szám első személyű mondatokban elmondja, hogy ő mit érez, mennyire dühös, szomorú, satöbbi). Ezt külső megfigyelőként nagyon lehet szakérteni, a többieken minden hibát rögön észrevettem, voltak, akik érthetetlen módon alig bírtak énközléseket mondani, hanem akaratuk ellenére is eltértek a feladattól, és mindenféle mást mondtak, pl. megbocsátottak, vagy mégis a másikat szidták, vagy csak képtelenek voltak akár egy darab érzést is megfogalmazni. Holott azért egész nyilvánvaló, hogy aki két órája vár és emiatt lemarad a barátnője esküvőjéről, az dühös és szomorú és csalódott.
Aztán jöttem én, mondtam, ami tőlem telt, majd visszanézve a videón kiderült, hogy én is alig bírok énközléseket mondani, épphogycsak két mondatom volt az, a többi más. Igaz, hogy nonverbálisan remekül kifejeztem, hogy mennyire szomorkodom, de a mondatok szintjén alig, és ettől teljesen meglepődtem, mert én ugye azt gondolom magamról, hogy beszélni nagyon tudok, nonverbálisan pedig ritkán mutatok érzelmet. Ezek szerint beszélni sem tudok olyan nagyon.
A fordított szituációban - én késtem el, és a partneremnek kellett elmondania, mennyire szomorú és dühös - ismét meglepődtem, a partnerem ugyanis elképesztően profi módon csinálta az énközlést. Én jöttem mindenféle kifogással felvértezve, hogy ha majd hibáztat, akkor miket mondok, miért nem az én hibám, hogy késtem, de ő csak mérhetetlenül szomorú és kissé dühös volt, és csak ezt ismételgette, azzal pedig nem lehet mit kezdeni, mint állsz szerencsétlenül és szégyelled magad, valamint bocsánatot kérsz. Itt kiderült, hogy ebben is fejlődhetnék még, mert csak néhány mondat erejéig bírtam nézni, hogy ő hogy szomorkodik, és egy idő után elkezdtem viccelődni, majd amikor az sem használt, inkább vitát provokáltam, holott ésszerűbb és célravezetőbb lett volna még néhányszor elmondani, hogy ne haragudj, tudom, hogy az én hibám. Szóval, nekem ebből az a tanulság, hogy ha az ember késik két órát, akkor utána vállalja fel, hogy a másik miatta szomorú és csalódott, és ezt el kell viselnie akár több percen keresztül is. Bár ez utóbbi szituációval kapcsolatban az az érzésem, hogy az életben azért nem vagyok ennyire hülye, hanem képes vagyok valódi bűntudatot mutatni, de persze, ezt nem tudhatjuk.
Aztán voltak másfajta helyzetgyakorlatok is, a végén pedig két másik lány eljátszott egy olyan szitut, amikor családtag kér tőled szívességet és vissza kell utasítani. Mivel nekik nem jutott eszükbe konkrét példa, az enyémet használták, hogy ti. le kell fordítnom egy levelet apukámnak azonnal, de épp nem érek rá, és hát ezt végignézni mások előadásában, leginkább freaky. A pszichodráma az a pszichoterápiás módszer, amibe sosem jártam és nem is olvastam róla, de tényleg érdekes lehet.
És nem beszélve arról, hogy videón is megnézhettem remek frizurámat, és ott sem tetszett; utána pedig megnéztük a Szörnyek az űrlények ellen c. filmet 3D-ben, én még sosem voltam 3D-s vetítésen és inkább idegesítő volt, mint jó, a film maga meg szintén csalódás.
Végülis kénytelen vagyok belátni, hogy most egy olyan életszakaszon megyek keresztül, amikor a legkisebb sikerért is nagyobb erőfeszítést kell tenni, és amikor valami sikerül, akkor rögtön két dolog nem, és nem szeretem, ahogy kinézek meg ahogy reagálok dolgokra, van egy olyan bosszantó érzésem, hogy egy idegesítő hisztérika vagyok. A múltkor oktattam nálam okosabbakat és csak olyanokat kérdeztek, amire nem tudtam a választ, mert nem olvastam el az idevonatkozó szakirodalmat, mert nem volt időm, vagy azért, mert túl sokat kell dolgoznom, vagy azért, mert nem vagyok elég elkötelezett, és kettő darab Dollhouse-rész megtekintése helyett épp elolvashattam volna azt a hat-hét cikket, de én este már túl fáradt vagyok ilyesmihez, persze, lehet, hogy szimplán túl alacsony a teherbírásom, egy penészvirág vagyok, aki egész télen depressziós, egész tavasszal fáradt, egész nyáron allergiás és egész ősszel neurotikus. És basszus még énközlésekben beszélni sem tudok rendesen. Az ember azt hinné, hogy három év önismeret után már nincsenek ilyen "időszakok", ehelyett pedig vannak, csakhogy már nem gondolom, hogy ez baj lenne, nem képzelem magamról, hogy mindenre képesnek kell lennem, csinálom tovább a dolgaimat amennyire tőlem telik, néha higgadtan, máskor hisztizve, és ennyi. Csak műveljük kertjeinket, ha ugyan lenne kertem, ami nincs. Viszont ugyan nagy orrom van a videón (valószínűleg ezen azért lepődöm meg mindig, mert az életben nem látom magam profilból), de a testsúlyommal igazán semmi probléma nincs, ennek örülünk.
Parfüm
Arról akartam még írni felháborodottan, hogy kb egy héttel húsvét után akaratom ellenére meglocsoltak, és ez mennyire borzasztó, holott nyilván csupán jószándék és hagyománytisztelet vezérelte az illető urat. Egy páciens volt, teljesen beszámítható, felelőssége teljes tudatában jött a kölnivel és mondta, hogy most meglocsol, én pedig udvariasan kértem, hogy ne tegye, mert nem szeretném, kérem, ne tegye, nem szeretném, majd az utolsó tíz centin már kissé fel is emeltem a hangomat és elhajoltam, mert még hosszú nap állt előttem, amit nem akartam kölnitől illatozva tölteni ráadásul napokkal húsvét után, de esélytelen voltam, így is rám fújta. Gondolom, amikor a nők azt mondják, "Nem", akkor az valójában azt jelenti, hogy mégis akarják, csak kicsit húzódoznak. És akkor megvilágosodott előttem a szép népszokás mögöttes értelme, tudniillik fiatal nőkre akaratuk ellenére ráspriccelünk valamit, és minél inkább tiltakoznak, annál jobb, hát mi a szexuális abúzus és a nők jogainak sárba tiprásának tökéletes szimbóluma, ha nem ez? Szavazati jogunk van, pilóták lehetünk és sebészek, de évente egyszer azért emlékeztetnek minket arra, hogy ha egy férfi spriccelni akar, az ellen nincs szavunk. Ha most feministaszakos bölcsészhallgató lennék,magyar népszokások szexuálpszichológiájából írnám a szakdolgozatomat, bár gyanítom, hogy valaki ezt már rég megírta.I've seen the future, brother: it is murder
Middlewatch
A Bivaly éve a rengeteg munka mellett még a "személyes célok megvalósítását" ígéri a Kígyónak (nekem), sajnos azonban személyes céljaim (kertes ház, nyaraló Brennbergbányán, olyan munka, ami nem ennyire túlterhelő és pénzt is adnak, mínusz két kiló, dél-kelet-ázsiai utazás, PhD, abesszín macska kertes házzal, pszichoterapeuta szakvizsga, örök élet, ingyen sör) így április táján még mindig kissé távolinak tűnnek. Hétvégén azonban rájöttem, hogy azt akarom, hogy ügyeletben úgy csörögjön a telefonom, mint Wendy Watson személyhívója a Middlemanben. Persze, sehol sem találtam a neten, ezért kérem a tisztelt utazóközönséget, hogy ha valakinek van ötlete, honnan szerezhetnék ilyen csengőhangot (esetleg telket, házat, PhD-t, macskát, egyéb), akkor ne habozzon azt megosztani velem.
Give me a head with hair, long beautiful hair
Kötelességtudóan kivasaltam meg beállítgattam a hajamat, amennyire tőlem telt reggel hétkor, de hiába. Néhányan azon kollégák közül, akik a múltkor még lelkendeztek ("meg vagy szépülve!", "mínusz négy év!"), ma olyanokat mondtak, hogy "azért beszárítva nézett ez ki jól", meg "hát igen, most nem áll úgy, mint a fodrász után", sőt "kicsit fura".
Manapság már nincs az emberekben semmi tapintat.
Főleg szenvedés
Úgy nagyjából fél éve mindig eszembe jut ez a pár sor, egyszer nagyon régen meditációs gyakorlat-javaslatként olvastam egy Popper-könyvben. Tudniillik, hogy olvassuk el és meditáljunk az értelmén. Most meg már annyiszor eszembe jutott, hogy megkerestem a pontos szöveget az interneten. Íme. Buddha mondta, nem én.
A születés - szenvedés.
A vénség is szenvedés.
A betegség is szenvedés.
A halál is szenvedés.
A bánkódás, a kétségek közt sodródó levertség, a
vergődés megint csak szenvedés.
S az is csak szenvedés, hogy amire
vágyunk, azt meg nem találjuk.
Ezért nem boldog senki, sehol, soha.
Még egy kicsit a hajamról
Keresés
Kiemelten
Yummie az isten! Majdnem.Kapcs-ford
Isolde levelezik veletek néhaJó ügy
Ide is írok néha
Mások
- agnus
- alie
- anngel
- azigazzy
- ayitidoc
- blogtogon
- brainoiz
- hakkotsuki
- IKL
- kalib
- kardigan
- karlsruhe
- kisfoka
- lamorak
- lobotomia
- maminti
- mollyblooom
- montag
- mra
- nesztelencsiga
- nyulontul
- olga
- pestipucu
- roboman
- savanyúcukor
- suematra
- sulemia
- susie
- teodora
- Chili es vanilia
- Domestic Goddess
- Eszter befőz
- Criticalbiomass
- Bioetika Blog
- DrMortz
- Eperrózsa
- Mentők
- Sorozatjunkie
Utolsó kommentek
- There's no business like showbusiness, isolde: Délibáb: nem, csak régen anonimabb volt az internet és kevesebben... »
- There's no business like showbusiness, Délibáb: Ezek szerint az emberben idővel változik az introvertáltság/extrovertáltság aránya? »
- Ez nem panasz vagy nyafogás, isolde: joozsef: nem az én találmányom, ez egy bevett szófordulat, te... »
- There's no business like showbusiness, marta: talán mert az arctalanság nem feltétlen agytalanság? (agyatlanság? nyelvtan... óhhh) »
- There's no business like showbusiness, egyik errejáró: Talán mert nem is velünk beszélgetsz, hanem önmagaddal. Kicsit kihallatszik,... »
Kategóriák
- Brennbergbánya (11)
- Emberek (270)
- Esküvő (18)
- Film (37)
- Kaja (66)
- Kultúra (177)
- Munka (196)
- Nosztalgia (20)
- Nyafogás (682)
- Tudomany (56)
- Utazás (100)
- Vásárlás (105)
- Zene (140)