Három pszichiáter kórusban magyarázza nekem ebédnél, hogy az baj, ha a sok negatív visszajelzéstől elszomorodom, és meg kell tanulni, hogy ne hasson rád a negatív visszajelzés, én meg magyarázom nekik, hogy ha bántanak, akkor megbántódni a normális, és ha kritizálnak, akkor elszomorodni normális, és egyáltalán nem akarom megtanulni, hogy ne fájjon nekem a kritika, hanem azt akarom, hogy fájjon, én nem akarom, hogy ne érdekeljen az emberek véleménye, én ragaszkodom ahhoz, hogy ha elégedetlenek velem, az elszomorítson és ha dicsérgetnek, akkor örüljek, én nem akarom kifejleszteni magamban azt a képességet, hogy leperegjen rólam. Magyarázzák, hogy de nem erről van szó, nem kell, hogy leperegjen, hanem hogy megértsd és felfogd a kritikát és hasson rád, de ne hasson rád túlzottan, és meg kell tanulnom ezt a képességet. Úgy teszek, mintha nem érteném, és perszepersze, igazuk van abban, hogy nem jó, ha az ember totál kiszolgáltatott mások véleményének és csak attól függ az önértékelése, hogy ma csúnyán nézett-e rá a BKV-ellenőr, és helyén kell kezelni a kritikát, de azért én vitatkozom velük, mert szeretek.
Szóval ezen rugózunk pszichiáterekkel, pedig mostanában különösebben nem is kritizált senki, aztán meg azon, hogy Idő nem is létezik, hanem minden egyszerre történik, és az idő múlása csupán annak a műterméke, ahogyan az agyunk "szkenneli" a sok egyszerre történő dolgot, mert egyszerre nem képes befogadni, csak részletekben, és amikor az az érzésed van, hogy három helyen kellene lenned egyszerre egy időben, akkor az teljesen normális, hiszen az igazság az, hogy egyszerre vagyunk mindenütt. A jelenlévő egyetlen "valódi" orvos csak kicsit néz furán.
Időközben rájöttem, hogy az életben semminek semmi értelme, porból lettünk, porrá leszünk, a kettő között is a szélben sodródó porszemek vagyunk csupán, valamint dagadt vagyok, azután összeadtam-kivontam és ráeszméltem, hogy de hiszen igenis szerepel a problémám a DSM-ben. Igazán megnyugtató. Szedhetnék rá antidepresszívumot is, de én az Idő múlásán kívül a csokis sütiben hiszek csupán.
Úgy látszik, mégiscsak inkább passzívan és észrevétlenül akarok önsorsrontani, úgy, hogy közben sajnálom magam miatta. Szikrázó napsütésben akarok egy fővárosi panellakásban kuksolni háromnapos ünnep közepén. Azt akarom csinálni, hogy nem mentem Sopronba és nem az erdőben lófrálok, merthogy majd inkább cikkeket olvasok és azokból szépséges diákat készítek, de ehelyett mégis inkább értelmetlenül akarom eltölteni az időt, nagyon lassan akarok haladni a munkával, és közben mindenfélével elterelni a figyelmemet, a gép előtt akarok szenvedni egészen estig, lehetőleg nagyon kevés eredménnyel, és sajnálni akarom magamat azért, mert 1. kirándulás helyett az előadásomat csináltam, 2. de azt se csináltam meg készre, 3. de azért megfájdult a hátam és elzsibbadt a lábam. Nyafogni akarok, és dühös akarok lenni magamra, amiért ahelyett, hogy csak egészen egyszerűen nekiállnék, összeraknám, és utána pihenhetnék, én inkább nyafogok. Rinyálni akarok és nyűglődni és hibáztatni akarom magam miatta és blogot írni róla. Kétségbeesett levelet akarok írni az amerikai pszichiátriai társaságnak, hogy tegyék bele a lusta, fegyelmezetlen nyafogókat a DSM V-be, hátha akkor összekapják magukat végre a gyógyszercégek és kifejlesztenek valami csodatablettát a számtalan sorstársam életét pokollá tevő vasárnap délutáni hasznavehetetlen nyűglődés ellen.
A House-ban meg a sok diktátor, maffiózó, rocksztár, sportcelebritás és egyéb különlegesség után végre egy bloggercsaj volt a beteg, az orvosi része mondjuk így a korlátozott hematológiai ismereteimmel is blődségnek tűnt, ellenben rengeteget moralizáltak azon, hogy a privát szféra meg az internet. Hogy például a privát szféra, mint olyan, eleve a modern kor találmánya, mert régen a kis falvakban, kisvárosokban, törzsekben nem lehetett különösebben elbújni a közösség szeme elől, és mindent tudtak egymásról az emberek, aztán jött a csúf nagyvárosi lét, amikor nem, de nem baj, mert itt ez az internet, ami megint a közösségi lét élményével ajándékoz meg. És nem baj, ha nincsenek szomszédaid vagy a nevüket sem tudod, mert ott vannak helyette a kommentelők, akik majd mindent tudnak rólad és tanácsot adnak a bajban. A csaj konkrétan megszavaztatja a kommentelőivel, hogy biológiai vagy műbillentyűt ültettessen a szívébe. Aztán a fordulatos betegségtörténet egy pontján felmerül, hogy mi lenne, ha ezt már nem írná bele a blogjába, de muszáj beleírnia, mert ha nem írja, akkor elkezdene szelektálni és ha elkezd szelektálni, akkor annak onnantól nincs vége, és akkor nem lesz teljesen őszinte és végletekig kitárulkozó onnantól, és milyen blogger az olyan.
A csomó hülyeség mellett a kisvárosi vonallal egyébként szívesen egyetértek, tetszik ez a párhuzam, szívesen bloggerkedem azért, mert visszavágyom a kisvárosomba. Ahol pénteken egy bulihely volt nyitva, szombaton meg egy másik, és tudtad, hogy ha lemész, akkor ott lesznek az ismerőseid, és tudtad, hogy ki kivel jár, mert láttad vele az utcán múlt héten, és folyamatosan, gonoszul vagy jószándékúan, de pusmogtak az emberek egymás háta mögött. Még haza sem értem a kocsmából, de a nagymamám már tudta, hogy két rumoskólát ittam, mert ismerte a pultos fiú nagymamáját. És még csak egy napja jártam első szerelmemmel, Barnival, és annyit tudtam a családjáról, hogy van egy jófej öccse, amikor nagymamám kérés nélkül elmesélte a szülők előző házasságait és abból született fiukat és hogy ki hol dolgozik, hol él, kivel van jóban, mennyit keres a fiúm tágabb famíliájában. Jó, mondjuk nagymamám egy csomópont. Az internet meg nem hatvanezres lakosú város. De be kell vallanom, hogy tényleg van némi hasonlóság a blogoszféra meg a kisvárosi lét között, klikkek, pletykák, fix pontok és egyebek tekintetében. Vicces.
Benne volt a filmben, de nem tértek ki arra a jelenségre, ami Human elmélete, hogy a közösségi oldalak elterjedésével lesz egy következő generáció, akik esetében már mindenkiről tudni lehet majd, hogy hány füves cigit szívott tinédzserkorában és hogyan bulizott ész nélkül és milyen erotikus filmben szerepelt erdei nimfákkal, mert a helyi lakosok emlékeznek rá fenn lesz róla a videó a youtube-on, és kevésbé lehet majd letagadni az ember ballépéseit, és ettől elfogadóbbá válunk a ballépésekkel kapcsolatban. Nem tudom, lehet.
A szelektálás / öncenzúra problémaköre persze álszentség, nyilvánvalóan jól vagy rosszul, de szelektálja az ember, hogy mit ír az internetre, nemrég mesélte el neve elhallgatását kérő ismerősöm, hogy mennyire aggódott a neve elhallgatását kérő európai városban többedmagunkkal együtt töltött esténket követően, hogy én majd azt beleírom a blogomba, amin kissé meg is ütköztem, más ember privát szféráját azért remélem, képes vagyok tiszteletben tartani. Próbálom. Eleve azt is szelektálja az ember, hogy mit mesél el másoknak az életben. Egyáltalán, hogy mit gondol végig. Kisvárosban meg illik azért ügyelni arra, milyen képet alakítunk ki magunkról a közösség felé, közösség alatt főként a ráérős környékbeli néniket értve, és ebből a szempontból valóban kényelmesebb az internet, hiszen míg szegény nagymamám kénytelen egész nap a kertünk jól látható részében fájós derekát tapogatva és hangosan sóhajtozva söprögetni ahhoz, hogy dolgos háziasszonynak tartsák, nekem elég beleírni a blogomba, hogy megyek söpörni.
Azt is mondják még valamikor a film során, hogy a normál valós emberi kapcsolatok milyen felszínesek, hiszen megtudsz az illetőről egy-két dolgot, a többit meg fantáziáddal kitöltöd, ellenben ha olvasod a blogját, akkor aztán igazán meg lehet valakit ismerni. Komolyan? Jobban meg lehet valakit ismerni a blogjából, mintha megfigyelnéd az életben meg kikérdeznéd meg megnéznéd, mire hogy reagál és milyen helyzetben hogy viselkedik? Attól mély lesz egy ismeretség, hogy elolvasod, mit ír a másik az internetre? Ettől mondjuk fogtam a fejem, de azért maga a kérdés érdekes. Szerintem semennyivel sem mélyebb vagy alaposabb a blogos ismeretség, de tény, hogy máshogy ismerem a blogger meg a nemblogger ismerőseimet. Lehet, hogy a nemblogger ismerőseimről kevesebbet tudok, de mégis jobban ismerem őket? Mert jobban odafigyelek rá, hogy mit művelnek az életben? Mert nem csak elolvasom, hanem konkrétan meg kell kérdezni vagy meg kell figyelni őket, ha tudni akarok róluk valamit? Vagy nem? Vagy csak azért merengek ilyesmin és írogatok hülyeségeket az internetre, mert az előadásomat kellene csinálnom, és az időt húzom helyette? Efelől mondjuk nincsenek kétségeim.
Az internet nyilvánossága olykor nyomasztóvá válik a magamfajta ambivalens rejtőzködő exhibicionista számára, például amikor az előző bejegyzésemre a férjem azonnal emailben reagál, hogy "szinte hallom sóhajtozni a parkettát a porcicák alatt, és zokogni az edényeket a mosogatóban", és azóta én is hallom folyamatosan, szennyesruhák elhalóan nyöszörögnek a padlón halomban, valahol halkan felsír egy összemorzsázott asztalterítő. Uramisten, ezt nem lehet bírni idegekkel, megyek takarítani.
Hiába aludtam ügyeletben, akkor is példásan hasznavehetetlen vagyok ma, az asztalra tett lábbal értelmetlenül* internetezem egy házimunkáért könyörgő lakásban, és még az In Style magazinban is csak a képeket bírtam megnézegetni. Halle Berry még mindig jól néz ki.
*Nagyon ügyelek, nehogy véletlenül elolvassak valamit, aminek értelme van, ennek ellenére (?) megtudtam, mi a tudományos álláspont azzal kapcsolatban, ha a nő direkt, trükkösen elérhetetlennek tűnik a randin. Vonzó-e az. A laikus vélekedés szerint beválik, azonban az eredmények arra utalnak, hogy bonyolultabb a kérdés: azt kell ugyanis sugallni, hogy mindenki számára elérhetetlen vagyok, de a jelen lévő férfi a világon az egyetlen lehetséges kivétel. Ki hitte volna.
Nos, a francianyakú (más iskolák szerint oroszgalléros) blúzról stílustanácsadóim végül lebeszéltek (tényleg csak egy imakönyv hiányzott a kezemből ahhoz, hogy dédanyja temetésére igyekvő kóristaleánynak tűnjek), így nem marad más szórakozásom, mint a felsőm színével harmonizáló diahátterek.
Jó, elárulom, mitől vagyok mostanában megzakkanva, és ezen fogunk most itt lelkizni. Jól vagyok, mostanában többnyire szeretem a munkámat is, a képességeimhez mérten persze messze túl sokféle dolgot csinálok megint egyszerre, de ezt már megszokhattam volna, járok az új edzőterembe, az idő jó, sokat nevetünk, meg kicsit nyughatatlan vagyok, nem találom a helyemet, honvágyam van Sopronba és kicsit mindig az az érzésem lesz, hogy nem vagyok a helyemen vagy várjál, én nem is erre akartam jönni vagy én nem ilyen lovat akarok, anyám. Dehát akárhova megyek, ez az érzésem lesz, tehát jobb is, ha megszokom.
Mert az volt a(z egyik) tervem az Életre, hogy feljövök Budapestre, itt egyetemre járok, esetleg szakvizsgáig maradok, aztán esetleg néhány évet külföldön töltök, végül dunántúli kisvárosba költözöm. A következő tervem az volt, hogy a második szakvizsgámig maradok. Olyannyira, hogy a lakcímkártyámon jelenleg is Sopron szerepel, mert nem vagyok hajlandó Budapestre bejelentkezni, végtére is csupán 14 éve élek itt átmenetileg. Nekem az az eredeti elképzelésem az életemről, hogy kisvárosban élek, ahol gyalog vagy biciklivel lehet közlekedni, ahol átlátható a helyi politika és legalább az illúziója megvan az embernek, hogy némi befolyással lehet az eseményekre, ahol ha kimész az utcára, ott hamarosan kezdődik egy erdő fákkal, van egy kertem, verandám, a munkaidő végeztével befejezem a munkát, és kekszet sütök vagy írom a regényemet. De persze, már akkor sem voltam normális, mert alighogy a korabeli soproni fiúm elkezdte magyarázni, hogy diploma után akkor összeköltözünk Sopronban, rögtön előálltam fényes karrierterveimmel, amelyek a székesfővároshoz kötnek. Végülis itt ragadtam és nem mentem vissza, se másik kisvárosba, hanem túlmentem Lébénynél (az úgy van, hogy ha Budapestről Sopronba mész, akkor Győrnél kell lejönni az autópályáról és ha ott véletlenül túlmész a letérőn, akkor Lébénynél lehet legközelebb lejönni, de ha Lébénynél is véletlenül túlmész, akkor legközelebb már a határ jön). Azért ragadtam itt, mert itt akartam maradni, mert egy csomó dolog tényleg megtetszett, és ha most fognám a cókmókomat és valahogy rávenném a férjemet és Sopronba költöznénk, akkor az szörnyű lenne, akkor sírnék az itteni életem és a barátaim és az edzőtermem és az intellektuális közegem után. Rengeteg minden hiányozna, ülnék a verandámon (nem tudom, miből vettem verandát, de tételezzük fel, hogy valamiből) és siránkoznék.
Nincs döntéshelyzet, nem költözünk vidékre. Csak hát ez meg volt nekem ígérve, én megígértem magamnak 18 éves koromban, hogy "jól van, ha itt befejeztük, amiért jöttünk, akkor utána hazamehetsz", és ha minden jól megy, idén a pszichoterapeuta szakvizsgámmal begyűjtöm az összes papírt, amit eredetileg begyűjteni terveztem. És utána nem fogok hazamenni. Mert túlmentem Lébénynél és most egy jó ideig nincs letérő, és saját, szabad elhatározásomból maradok itt. Csak közben vádlóan szipogva megkérdezem magamtól néha, hogy "dehát azt ígérted, hazamegyünk", és akkor bűntudatosan, mert nem tartottam be az ígéretemet, mert nem megyünk haza, veszek magamnak ruhákat vagy hülyeségekkel szórakoztatom magam. Még egy kicsit maradunk, de nézd, addig itt ez a szép cipő, gyakorolj egy kicsit járni benne, vagy nézd, itt milyen szép szoknyákat lehet kapni, gyere, kilakkozhatod a körmödet.
Kisfókánál olvastam ezt egyszer (konkrétan itt), hogy "mikor rájössz, hogy tulajdonképpen hosszú éveken át félrevágytál, & nem is új cipőre, szoknyára, még egy fülbevalóra, a Dolce Vita kétlemezes dévédéjére vagy egy két ünnep közötti párnapos fürdőkúrára vágysz úgy istenigazából, még csak nem is két gyerekre, három szobára, négy kerékre, társadalmi megbecsülésre, barátok tiszteletére & az új regényed második kiadására, mert ezek csak rutinok, megszokások. Hogy az ilyen előbbrejutási kényszer, a javak, ismeretségek vagy csak tudás vágása hűvös halomba nem jelent gyógyírt a sebedre, inkább olyasmi, mint a leukoplaszt". Nekem hiányzik az erdőszélem meg hiányzik az, hogy álmodozzak és fikciót írjak, meg legfőképpen hiányzik az a fajta életfelfogásom, amikor még nem önkényes és emberek által kitalált címek és skálák alapján kellett mérni magamat. Végülis a filmek, könyvek, bloggerkedés, ruhavásárlás legalább nem káros, hanem elég jó leukoplaszt. Végülis megérthetném, hogy egyszerre csak egy életet lehet élni, és amit választottam, az van, és ne sírjak az után, amit nem választok. Végülis még annyira fiatal vagyok, hátha egyszer megértem.
Pontosan t=12 óránál egyszercsak ráeszmélek, hogy "te jó ég, mit viselek én a lábamon, ez nem normális dolog", lapos sarkúra cserélem magam és vidáman ugrabugrálok hazafelé Pink legutóbbi albumával a fülemben. A Mesternőm szerint a gyakorlás során egyszer eljön az a pillanat, amikor már annyira megszokja az ember a magassarkút, hogy laposban nyomban csoffadt tramplinak érzi magát, de erősen kétlem, hogy én ebben az életben valaha ilyen szintre jutnék.
A projektjeim egyébként haladnak, a dohányzásról leszoktam*, az időbeosztáshoz vásároltam napi bontású naptárat, a tapasztalataimról még nem tudok nyilatkozni, ellenben a nevetségesen magas sarkú cipőmben jöttem ma dolgozni kísérletképpen. A legváratlanabb fejlemény, hogy még mindig rajtam van (t=9 h), holott úgy számítottam, nagyjából délelőtt fél tizenegykor fogom dühödten lecserélni az előrelátóan magammal hozott lapossarkúra. Úgy tűnik, egész jól tolerálom a fájdalmat. Nem, nem kényelmes. És egyetlen internetkábel tekeredett csak a sarkam köré a nap folyamán, de még abban sem botlottam meg.
Valamelyik nap találtam a zárt osztály konyhájában hányódó 2004-es Maxim magazinban egy Te melyik istennő vagy? című tesztet, az eredmények szerint részben Pallasz Athéné vagyok, részben Artemisz, akad még némi Perszephoné, és nulla % Aphrodité és nulla % Héra, el is gondolkodtam ezen akkor, hogy lám, mennyire megjelenik a teszteredményekben modern korunk ambivalens nőképe. Tudniillik, hogy ha már beikszeltem, hogy nem vagyok hisztérikusan féltékeny, nem sütök otthon kenyeret, nem sminkelem magam munkába és a mindennapok többségében nem vagyok drámakirálynő sem, akkor máris kapásból buktam Hérát meg Aphroditét és csak a tudománynak meg a vadászatnak lehetek a többé-kevésbé férfias istennője. Kikérem magamnak. Erre ma bejövök dolgozni nevetségesen magas sarkú cipőben, és a kollégák mindannyian egyenként az alábbi kérdést teszik fel: "Milyen csinos cipőd van, előadsz?" Hát persze, a tudomány menyasszonya vagyok, mégis milyen más okom lehet magassarkú cipő viselésére, mint valamilyen tudományos témájú előadás? Jézusmáriám.
Egyébként meg persze, tényleg. Arra rájöttem ma, hogy a nevetségesen magas sarkú cipőnek megvan a maga varázsa, és járásra is alkalmas, amennyiben járás alatt sétát értünk lassan, tűnődve. Egyetlen dologra nem alkalmas, ha A pontból B pontba akarunk eljutni. Azt az érzést nem nyújtja, hogy ura vagyok a helyzetnek. Hogy általában, ha nem jár a BKV, én simán hazagyalogolok, de tűsarkúban? Kiszolgáltatottá válok a taxisoknak, az autóval rendelkező kollégáknak, az időjárásnak, az erdei vadaknak, nem beszélve a rengeteg csapdáról, ami a magas sarkú nőkre leselkedik az utcán a kátyúktól a csatornafedeleken át a macskakőig. Akkor már tényleg szívesebben lennék Artemisz.
És most eltipegek a fodrászhoz.
*Apróbetűs rész: ez azt jelenti, hogy havonta maximum tíz szál cigarettát szívhatok el. Rendben, tőlem fogalmazhatunk úgy is, hogy nem leszokom, hanem radikálisan csökkentem a cigarettamennyiséget.
Az teljesen világos, hogy az Idő nem egy számegyenes, hanem mondjuk spirál, és egyszerre igaz az, hogy "nincs visszatérés abba, ami már elmúlt" meg az, hogy "ez mind ugyanaz a k..rva folyó", és azt is értem, hogy most Változás van az életemben, mittudomén, fel kell nőnöm vagy valami, és ezért aztán lépten-nyomon a fiatalkori önmagamba botlok: a CD-Fűbe ülünk be, ahol ezer éve nem voltam, majd pezsgőzünk március elsején, amit tizenhatéves télidepressziós koromban találtam ki, nincsen ezzel semmi probléma, ezen nem múlik, én szívesen meghallgatom újra középiskolás korom összes zenéjét és vihorászom és padizsánszínűre lakkozom a körmömet és újraolvasom ezredszerre a Száz év magányt is, ha kell, de basszus. Pattanások??
Azt mondtátok, nehéz megtalálni, ezért Human csinált szemmel látható kommentelési lehetőséget az olvasónaplómhoz, köszönjük. Posztapokalipszis, antipszichiátria, csajlimonádé, zombik. Most ezt olvasom egyébként, Kislány dumált rá, elég jó. Meg ezt, de ezt unom.
Most pedig lemegyek a boltba tűsarkúban. Az evolúció arculcsapása, hogy járásra alkalmatlan dolgokat veszünk a lábunkra, komolyan.
Van porszívóm, kanapéágyam,
számos konyhai robotgépem,
van férjem is, nem kell már két
macskával megöregednem.
Van lakásom, saját tulajdon,
bár nincs meg harminc négyzetméter,
síelni is megtanultam,
van sídzsekim a szekrényben.
Van tűsarkú cipellőm, bár
élesben még nem viseltem,
van egy rakat körömlakkom,
s málnaízű ajakfényem.
Van rúzsom és szemránckrémem,
3D szempillaspirálom,
tudnám sminkelni magam, ha
akarnám, de nem akarom.
Van szakvizsgám, saját szobám,
némi munkatapasztalatom,
nem beszélve arról, hogy van
tudományos fokozatom.
Van személyi kölcsönöm és
még jó sok lakáshitelem,
folyószámlatartozásom,
mindet szépen fizetgetem.
Van blogom, van könyvespolcom,
szélcsengőm a rontás ellen,
itthon vagyok itt e világban,
vagy ki tudja.
Elmentem tehát először abba az edzőterembe, ahová utoljára sok évvel ezelőtt jártam és ahová számtalan emlék köt, a hely ugyanúgy néz ki, mint régen, csakhogy nagyon kevés gép van, nagyon szűk hely, nem lehet elférni sem a teremben, sem az öltözőben, a gépek régiek, ócskák és nyikorognak, az egy darab futógép minden lépésnél mintha szét akarna esni, különben is a tükörtől kb. tíz centire van és szemben vele, és úgy öt percig vicces magad felé futni, aztán idegesítővé válik, nincs hely nyújtani, ócska a hajszárító, nem adnak törölközőt, az árban ugyan benne van a szauna, de csak akkor kapcsolják be, ha két ember egyszerre kéri, és mindehhez 1200 forint a napijegy, ami edzőterem-viszonylatban ezért az ütött-kopott szolgáltatásért nagyon sok. És akkor kissé szomorúan rájöttem, hogy nincs visszatérés és csak előrefelé lehet menni és én már nem az a lány vagyok, aki ebbe az edzőterembe jár, mi több, "életének valamennyi szakaszában lassan-lassan átalakul az ember, míg végül rádöbben, hogy nehéz visszaemlékeznie és korábbi énjeire ráismernie. Ily módon szakaszaival az élet is olyan, mint az újra meg újra születés, és minden szakasz kezdete hirtelen ugrás a szakadék fölött, amely mögöttünk tátong áthidalhatatlanul, úgyhogy nincs többé visszatérés abba, ami már elmúlt" és ennek megfelelően elmentem egy számomra teljesen új helyre, ami meglepően jónak tűnt és olcsóbb is, és egyből a futógépen felejtettem magam hatvan percre és most eléggé izomlázam van.
A Turms, a halhatatlanból van az idézet.
Valamelyik nap meg az öreg Mester a referáló előtt a kezembe adott valami cikket, ami a magyar származású pszichiáter, Vidovszky Gábor által kifejlesztett örömtréningről szólt. A lényege, hogy megtanítjuk az embereket, hogy: 1. az életben vannak jó dolgok, apróságok, amiknek lehet örülni, mindenkinek saját szájíze szerint, például napraforgómezők meg szomorú női énekesek meg karamellás latte macchiato meg rozmaringos fürdőolaj; 2. vannak emberek is, akiknek lehet örülni, mert kedvesek vagy érdekesek vagy izgalmasak vagy szórakoztatóak, vagy szeretjük őket vagy szeretnek minket (na, oké, lehet, hogy a végén meghalnak vagy elhagynak minket, de akkor lásd 3. pont); 3. vannak emlékek, amik jók voltak, és lehetett nekik örülni, biztos mindenkivel volt már olyan az életében, hogy jól érezte magát, színes ruhákban táncolt a barátaival egy amszterdami blueskocsmában vagy hazafelé jött a boltból a tengerparton vagy nagykabátban csókolózott az Árpád-híd közepén vagy egyéb tetszőleges jó élmény.
Namármost akkor azt kell gyakorolni, hogy 1. odafigyelünk az ilyenekre és gyűjtjük, hogy legyen az életünkben sok; 2. azokban a sajnálatos időkben, amikor éppen nem szotyi-lufi-körhinta az élet, olyan dolgokra gondolunk, amiket szeretünk, vagy olyan emberekre, akiket szeretünk, vagy olyan emlékeket idézünk fel, amikor jó volt. Magunk elé is képzelhetjük ezeket a dolgokat képszerűen. Amikor éppen a BKV-n utazunk szociokulturális hatásoknak kitéve állandó stresszhelyzetben, akkor magunk elé képzelhetjük a szerelmünk (esetleg volt vagy leendő vagy képzeletbeli szerelmünk) napbarnított mezítlen vállait, a napraforgómezőt, a rozmaringos masszázsolajat, esetleg mindhármat. (Na jó, ha valaki tényleg a módszerre kíváncsi és nem rám, akkor itt elmagyarázzák rendesen.)
Nekem nagyjából az volt erre az első reakcióm, hogy milyen kedves ötlet, a második meg az, hogy most komolyan, emberek? Komolyan ezt meg kell tanulni egy tanfolyamon? Jézusom, tényleg? El kell menni és harminc rongyért elmagyaráztatni magunknak, hogy az életben van öröm, és amikor meg nincs, akkor ér rá gondolni? Komolyan ez nem alap? Meg kell tanítani az embereket arra, hogy figyeljél, milyen szép fenyveserdő? (A cikkben konkrétan szerepelt a fenyveserdő.) Mert a szomorú nagyvárosi ember az nem tudja, hogy létezik kedves ember meg fenyveserdő? Oké, nincs épp kéznél egy sem, de az emberek azt nem tudják, hogy amikor sorban állnak a postán, akkor nyugodtan lehet a négy évvel ezelőtti nyaralásra, a tavaly karácsonyra, vagy a szerelmük napbarnított vállára vagy frissen sült brownie-ra gondolni? Meg kell tanulniuk egy tanfolyamon? Meg lehet ezt tanulni egy tanfolyamon? Mindenesetre lényegileg vállon veregettem magam, amiért ezeket én már mind tudom magamtól, és már eleve egészen biztosan nem éltem volna túl a tinédzserkor Poklát, ha nem rajongtam volna a vizes avar illatáért a soproni erdőben eső után a kutyámmal és hogy szedhetsz vad szamócát a bokorról és a hasonló naiv hippidolgokért. És ha nem tudtam volna, hogy amikor nincs valódi szerelmem, akkor a volt vagy leendő vagy képzeletbeli szerelmemre kell gondolni. Abban meg egyenesen világbajnok vagyok, hogy képzeletben a tengerparton feküdjek a függőágyban és a vitorlásokat nézzem a távolban, miközben a retinámat operálják.
Amúgy meg ragaszkodom hozzá, hogy először azt kell megtanulni, hogy az élet szenvedés és nehéz és nem elég, hogy menet közben kell jobbára egyedül kitalálni az egészet, még meg is halunk a végén nyomorultul, és ezért szomorúnak, bizonytalannak, rémültnek és dühösnek lenni teljesen normális, és ha ebből már levizsgáztunk, akkor a második félévben megtanuljuk, hogy ellenben ajándékba azért itt van ez a számtalan jutalom és örömforrás és kedves ember és puszi és napraforgómező és narancsos trüffelkrémes bonbon és fenyveserdő és szerelmünk meztelen vállai, aminek addig is lehet örülni és lehet miattuk szeretni az életet az első félévben tanultak ellenére / mellett, de persze, lehet, hogy az ilyen hozzáállással nem lenne belőlem jó örömtréner.