Nos, a francianyakú (más iskolák szerint oroszgalléros) blúzról stílustanácsadóim végül lebeszéltek (tényleg csak egy imakönyv hiányzott a kezemből ahhoz, hogy dédanyja temetésére igyekvő kóristaleánynak tűnjek), így nem marad más szórakozásom, mint a felsőm színével harmonizáló diahátterek.
Jó, elárulom, mitől vagyok mostanában megzakkanva, és ezen fogunk most itt lelkizni. Jól vagyok, mostanában többnyire szeretem a munkámat is, a képességeimhez mérten persze messze túl sokféle dolgot csinálok megint egyszerre, de ezt már megszokhattam volna, járok az új edzőterembe, az idő jó, sokat nevetünk, meg kicsit nyughatatlan vagyok, nem találom a helyemet, honvágyam van Sopronba és kicsit mindig az az érzésem lesz, hogy nem vagyok a helyemen vagy várjál, én nem is erre akartam jönni vagy én nem ilyen lovat akarok, anyám. Dehát akárhova megyek, ez az érzésem lesz, tehát jobb is, ha megszokom.
Mert az volt a(z egyik) tervem az Életre, hogy feljövök Budapestre, itt egyetemre járok, esetleg szakvizsgáig maradok, aztán esetleg néhány évet külföldön töltök, végül dunántúli kisvárosba költözöm. A következő tervem az volt, hogy a második szakvizsgámig maradok. Olyannyira, hogy a lakcímkártyámon jelenleg is Sopron szerepel, mert nem vagyok hajlandó Budapestre bejelentkezni, végtére is csupán 14 éve élek itt átmenetileg. Nekem az az eredeti elképzelésem az életemről, hogy kisvárosban élek, ahol gyalog vagy biciklivel lehet közlekedni, ahol átlátható a helyi politika és legalább az illúziója megvan az embernek, hogy némi befolyással lehet az eseményekre, ahol ha kimész az utcára, ott hamarosan kezdődik egy erdő fákkal, van egy kertem, verandám, a munkaidő végeztével befejezem a munkát, és kekszet sütök vagy írom a regényemet. De persze, már akkor sem voltam normális, mert alighogy a korabeli soproni fiúm elkezdte magyarázni, hogy diploma után akkor összeköltözünk Sopronban, rögtön előálltam fényes karrierterveimmel, amelyek a székesfővároshoz kötnek. Végülis itt ragadtam és nem mentem vissza, se másik kisvárosba, hanem túlmentem Lébénynél (az úgy van, hogy ha Budapestről Sopronba mész, akkor Győrnél kell lejönni az autópályáról és ha ott véletlenül túlmész a letérőn, akkor Lébénynél lehet legközelebb lejönni, de ha Lébénynél is véletlenül túlmész, akkor legközelebb már a határ jön). Azért ragadtam itt, mert itt akartam maradni, mert egy csomó dolog tényleg megtetszett, és ha most fognám a cókmókomat és valahogy rávenném a férjemet és Sopronba költöznénk, akkor az szörnyű lenne, akkor sírnék az itteni életem és a barátaim és az edzőtermem és az intellektuális közegem után. Rengeteg minden hiányozna, ülnék a verandámon (nem tudom, miből vettem verandát, de tételezzük fel, hogy valamiből) és siránkoznék.
Nincs döntéshelyzet, nem költözünk vidékre. Csak hát ez meg volt nekem ígérve, én megígértem magamnak 18 éves koromban, hogy "jól van, ha itt befejeztük, amiért jöttünk, akkor utána hazamehetsz", és ha minden jól megy, idén a pszichoterapeuta szakvizsgámmal begyűjtöm az összes papírt, amit eredetileg begyűjteni terveztem. És utána nem fogok hazamenni. Mert túlmentem Lébénynél és most egy jó ideig nincs letérő, és saját, szabad elhatározásomból maradok itt. Csak közben vádlóan szipogva megkérdezem magamtól néha, hogy "dehát azt ígérted, hazamegyünk", és akkor bűntudatosan, mert nem tartottam be az ígéretemet, mert nem megyünk haza, veszek magamnak ruhákat vagy hülyeségekkel szórakoztatom magam. Még egy kicsit maradunk, de nézd, addig itt ez a szép cipő, gyakorolj egy kicsit járni benne, vagy nézd, itt milyen szép szoknyákat lehet kapni, gyere, kilakkozhatod a körmödet.
Kisfókánál olvastam ezt egyszer (konkrétan itt), hogy "mikor rájössz, hogy tulajdonképpen hosszú éveken át félrevágytál, & nem is új cipőre, szoknyára, még egy fülbevalóra, a Dolce Vita kétlemezes dévédéjére vagy egy két ünnep közötti párnapos fürdőkúrára vágysz úgy istenigazából, még csak nem is két gyerekre, három szobára, négy kerékre, társadalmi megbecsülésre, barátok tiszteletére & az új regényed második kiadására, mert ezek csak rutinok, megszokások. Hogy az ilyen előbbrejutási kényszer, a javak, ismeretségek vagy csak tudás vágása hűvös halomba nem jelent gyógyírt a sebedre, inkább olyasmi, mint a leukoplaszt". Nekem hiányzik az erdőszélem meg hiányzik az, hogy álmodozzak és fikciót írjak, meg legfőképpen hiányzik az a fajta életfelfogásom, amikor még nem önkényes és emberek által kitalált címek és skálák alapján kellett mérni magamat. Végülis a filmek, könyvek, bloggerkedés, ruhavásárlás legalább nem káros, hanem elég jó leukoplaszt. Végülis megérthetném, hogy egyszerre csak egy életet lehet élni, és amit választottam, az van, és ne sírjak az után, amit nem választok. Végülis még annyira fiatal vagyok, hátha egyszer megértem.
Pontosan t=12 óránál egyszercsak ráeszmélek, hogy "te jó ég, mit viselek én a lábamon, ez nem normális dolog", lapos sarkúra cserélem magam és vidáman ugrabugrálok hazafelé Pink legutóbbi albumával a fülemben. A Mesternőm szerint a gyakorlás során egyszer eljön az a pillanat, amikor már annyira megszokja az ember a magassarkút, hogy laposban nyomban csoffadt tramplinak érzi magát, de erősen kétlem, hogy én ebben az életben valaha ilyen szintre jutnék.
A projektjeim egyébként haladnak, a dohányzásról leszoktam*, az időbeosztáshoz vásároltam napi bontású naptárat, a tapasztalataimról még nem tudok nyilatkozni, ellenben a nevetségesen magas sarkú cipőmben jöttem ma dolgozni kísérletképpen. A legváratlanabb fejlemény, hogy még mindig rajtam van (t=9 h), holott úgy számítottam, nagyjából délelőtt fél tizenegykor fogom dühödten lecserélni az előrelátóan magammal hozott lapossarkúra. Úgy tűnik, egész jól tolerálom a fájdalmat. Nem, nem kényelmes. És egyetlen internetkábel tekeredett csak a sarkam köré a nap folyamán, de még abban sem botlottam meg.
Valamelyik nap találtam a zárt osztály konyhájában hányódó 2004-es Maxim magazinban egy Te melyik istennő vagy? című tesztet, az eredmények szerint részben Pallasz Athéné vagyok, részben Artemisz, akad még némi Perszephoné, és nulla % Aphrodité és nulla % Héra, el is gondolkodtam ezen akkor, hogy lám, mennyire megjelenik a teszteredményekben modern korunk ambivalens nőképe. Tudniillik, hogy ha már beikszeltem, hogy nem vagyok hisztérikusan féltékeny, nem sütök otthon kenyeret, nem sminkelem magam munkába és a mindennapok többségében nem vagyok drámakirálynő sem, akkor máris kapásból buktam Hérát meg Aphroditét és csak a tudománynak meg a vadászatnak lehetek a többé-kevésbé férfias istennője. Kikérem magamnak. Erre ma bejövök dolgozni nevetségesen magas sarkú cipőben, és a kollégák mindannyian egyenként az alábbi kérdést teszik fel: "Milyen csinos cipőd van, előadsz?" Hát persze, a tudomány menyasszonya vagyok, mégis milyen más okom lehet magassarkú cipő viselésére, mint valamilyen tudományos témájú előadás? Jézusmáriám.
Egyébként meg persze, tényleg. Arra rájöttem ma, hogy a nevetségesen magas sarkú cipőnek megvan a maga varázsa, és járásra is alkalmas, amennyiben járás alatt sétát értünk lassan, tűnődve. Egyetlen dologra nem alkalmas, ha A pontból B pontba akarunk eljutni. Azt az érzést nem nyújtja, hogy ura vagyok a helyzetnek. Hogy általában, ha nem jár a BKV, én simán hazagyalogolok, de tűsarkúban? Kiszolgáltatottá válok a taxisoknak, az autóval rendelkező kollégáknak, az időjárásnak, az erdei vadaknak, nem beszélve a rengeteg csapdáról, ami a magas sarkú nőkre leselkedik az utcán a kátyúktól a csatornafedeleken át a macskakőig. Akkor már tényleg szívesebben lennék Artemisz.
És most eltipegek a fodrászhoz.
*Apróbetűs rész: ez azt jelenti, hogy havonta maximum tíz szál cigarettát szívhatok el. Rendben, tőlem fogalmazhatunk úgy is, hogy nem leszokom, hanem radikálisan csökkentem a cigarettamennyiséget.
Az teljesen világos, hogy az Idő nem egy számegyenes, hanem mondjuk spirál, és egyszerre igaz az, hogy "nincs visszatérés abba, ami már elmúlt" meg az, hogy "ez mind ugyanaz a k..rva folyó", és azt is értem, hogy most Változás van az életemben, mittudomén, fel kell nőnöm vagy valami, és ezért aztán lépten-nyomon a fiatalkori önmagamba botlok: a CD-Fűbe ülünk be, ahol ezer éve nem voltam, majd pezsgőzünk március elsején, amit tizenhatéves télidepressziós koromban találtam ki, nincsen ezzel semmi probléma, ezen nem múlik, én szívesen meghallgatom újra középiskolás korom összes zenéjét és vihorászom és padizsánszínűre lakkozom a körmömet és újraolvasom ezredszerre a Száz év magányt is, ha kell, de basszus. Pattanások??
Azt mondtátok, nehéz megtalálni, ezért Human csinált szemmel látható kommentelési lehetőséget az olvasónaplómhoz, köszönjük. Posztapokalipszis, antipszichiátria, csajlimonádé, zombik. Most ezt olvasom egyébként, Kislány dumált rá, elég jó. Meg ezt, de ezt unom.
Most pedig lemegyek a boltba tűsarkúban. Az evolúció arculcsapása, hogy járásra alkalmatlan dolgokat veszünk a lábunkra, komolyan.
Van porszívóm, kanapéágyam,
számos konyhai robotgépem,
van férjem is, nem kell már két
macskával megöregednem.
Van lakásom, saját tulajdon,
bár nincs meg harminc négyzetméter,
síelni is megtanultam,
van sídzsekim a szekrényben.
Van tűsarkú cipellőm, bár
élesben még nem viseltem,
van egy rakat körömlakkom,
s málnaízű ajakfényem.
Van rúzsom és szemránckrémem,
3D szempillaspirálom,
tudnám sminkelni magam, ha
akarnám, de nem akarom.
Van szakvizsgám, saját szobám,
némi munkatapasztalatom,
nem beszélve arról, hogy van
tudományos fokozatom.
Van személyi kölcsönöm és
még jó sok lakáshitelem,
folyószámlatartozásom,
mindet szépen fizetgetem.
Van blogom, van könyvespolcom,
szélcsengőm a rontás ellen,
itthon vagyok itt e világban,
vagy ki tudja.
Elmentem tehát először abba az edzőterembe, ahová utoljára sok évvel ezelőtt jártam és ahová számtalan emlék köt, a hely ugyanúgy néz ki, mint régen, csakhogy nagyon kevés gép van, nagyon szűk hely, nem lehet elférni sem a teremben, sem az öltözőben, a gépek régiek, ócskák és nyikorognak, az egy darab futógép minden lépésnél mintha szét akarna esni, különben is a tükörtől kb. tíz centire van és szemben vele, és úgy öt percig vicces magad felé futni, aztán idegesítővé válik, nincs hely nyújtani, ócska a hajszárító, nem adnak törölközőt, az árban ugyan benne van a szauna, de csak akkor kapcsolják be, ha két ember egyszerre kéri, és mindehhez 1200 forint a napijegy, ami edzőterem-viszonylatban ezért az ütött-kopott szolgáltatásért nagyon sok. És akkor kissé szomorúan rájöttem, hogy nincs visszatérés és csak előrefelé lehet menni és én már nem az a lány vagyok, aki ebbe az edzőterembe jár, mi több, "életének valamennyi szakaszában lassan-lassan átalakul az ember, míg végül rádöbben, hogy nehéz visszaemlékeznie és korábbi énjeire ráismernie. Ily módon szakaszaival az élet is olyan, mint az újra meg újra születés, és minden szakasz kezdete hirtelen ugrás a szakadék fölött, amely mögöttünk tátong áthidalhatatlanul, úgyhogy nincs többé visszatérés abba, ami már elmúlt" és ennek megfelelően elmentem egy számomra teljesen új helyre, ami meglepően jónak tűnt és olcsóbb is, és egyből a futógépen felejtettem magam hatvan percre és most eléggé izomlázam van.
A Turms, a halhatatlanból van az idézet.
Valamelyik nap meg az öreg Mester a referáló előtt a kezembe adott valami cikket, ami a magyar származású pszichiáter, Vidovszky Gábor által kifejlesztett örömtréningről szólt. A lényege, hogy megtanítjuk az embereket, hogy: 1. az életben vannak jó dolgok, apróságok, amiknek lehet örülni, mindenkinek saját szájíze szerint, például napraforgómezők meg szomorú női énekesek meg karamellás latte macchiato meg rozmaringos fürdőolaj; 2. vannak emberek is, akiknek lehet örülni, mert kedvesek vagy érdekesek vagy izgalmasak vagy szórakoztatóak, vagy szeretjük őket vagy szeretnek minket (na, oké, lehet, hogy a végén meghalnak vagy elhagynak minket, de akkor lásd 3. pont); 3. vannak emlékek, amik jók voltak, és lehetett nekik örülni, biztos mindenkivel volt már olyan az életében, hogy jól érezte magát, színes ruhákban táncolt a barátaival egy amszterdami blueskocsmában vagy hazafelé jött a boltból a tengerparton vagy nagykabátban csókolózott az Árpád-híd közepén vagy egyéb tetszőleges jó élmény.
Namármost akkor azt kell gyakorolni, hogy 1. odafigyelünk az ilyenekre és gyűjtjük, hogy legyen az életünkben sok; 2. azokban a sajnálatos időkben, amikor éppen nem szotyi-lufi-körhinta az élet, olyan dolgokra gondolunk, amiket szeretünk, vagy olyan emberekre, akiket szeretünk, vagy olyan emlékeket idézünk fel, amikor jó volt. Magunk elé is képzelhetjük ezeket a dolgokat képszerűen. Amikor éppen a BKV-n utazunk szociokulturális hatásoknak kitéve állandó stresszhelyzetben, akkor magunk elé képzelhetjük a szerelmünk (esetleg volt vagy leendő vagy képzeletbeli szerelmünk) napbarnított mezítlen vállait, a napraforgómezőt, a rozmaringos masszázsolajat, esetleg mindhármat. (Na jó, ha valaki tényleg a módszerre kíváncsi és nem rám, akkor itt elmagyarázzák rendesen.)
Nekem nagyjából az volt erre az első reakcióm, hogy milyen kedves ötlet, a második meg az, hogy most komolyan, emberek? Komolyan ezt meg kell tanulni egy tanfolyamon? Jézusom, tényleg? El kell menni és harminc rongyért elmagyaráztatni magunknak, hogy az életben van öröm, és amikor meg nincs, akkor ér rá gondolni? Komolyan ez nem alap? Meg kell tanítani az embereket arra, hogy figyeljél, milyen szép fenyveserdő? (A cikkben konkrétan szerepelt a fenyveserdő.) Mert a szomorú nagyvárosi ember az nem tudja, hogy létezik kedves ember meg fenyveserdő? Oké, nincs épp kéznél egy sem, de az emberek azt nem tudják, hogy amikor sorban állnak a postán, akkor nyugodtan lehet a négy évvel ezelőtti nyaralásra, a tavaly karácsonyra, vagy a szerelmük napbarnított vállára vagy frissen sült brownie-ra gondolni? Meg kell tanulniuk egy tanfolyamon? Meg lehet ezt tanulni egy tanfolyamon? Mindenesetre lényegileg vállon veregettem magam, amiért ezeket én már mind tudom magamtól, és már eleve egészen biztosan nem éltem volna túl a tinédzserkor Poklát, ha nem rajongtam volna a vizes avar illatáért a soproni erdőben eső után a kutyámmal és hogy szedhetsz vad szamócát a bokorról és a hasonló naiv hippidolgokért. És ha nem tudtam volna, hogy amikor nincs valódi szerelmem, akkor a volt vagy leendő vagy képzeletbeli szerelmemre kell gondolni. Abban meg egyenesen világbajnok vagyok, hogy képzeletben a tengerparton feküdjek a függőágyban és a vitorlásokat nézzem a távolban, miközben a retinámat operálják.
Amúgy meg ragaszkodom hozzá, hogy először azt kell megtanulni, hogy az élet szenvedés és nehéz és nem elég, hogy menet közben kell jobbára egyedül kitalálni az egészet, még meg is halunk a végén nyomorultul, és ezért szomorúnak, bizonytalannak, rémültnek és dühösnek lenni teljesen normális, és ha ebből már levizsgáztunk, akkor a második félévben megtanuljuk, hogy ellenben ajándékba azért itt van ez a számtalan jutalom és örömforrás és kedves ember és puszi és napraforgómező és narancsos trüffelkrémes bonbon és fenyveserdő és szerelmünk meztelen vállai, aminek addig is lehet örülni és lehet miattuk szeretni az életet az első félévben tanultak ellenére / mellett, de persze, lehet, hogy az ilyen hozzáállással nem lenne belőlem jó örömtréner.
isolde: - Miért jön mostanában mindenki azzal, hogy én rosszul vagyok? Meg elégedetlen vagyok magammal meg boldogtalan vagyok? Dehát én nem vagyok boldogtalan. Most komolyan, szerinted én rosszul vagyok, csak nem veszem észre?
Férj: - Szerintem nem vagy rosszul, de úgy tűnik, lenne rá igény.
Mondjuk most nem azért, de szerintem az életem során az Elismeréshajszolás sémámhoz* igazán remek érzékkel válogatom ki azokat az embereket, akiknek az elismerése érdekel. Nem szarkazmus, hanem tényleg. Ez egy képesség.
*Amennyiben hiszünk az ilyesmik létezésében. Végülis a sémákat csak emberek találták ki és nevezték el, dehát a Teremtéstörténet szerint eleinte csak ilyen-olyan négylábú dolgok rohangáltak szanaszét, és már ott is az volt, hogy összeült valami emberekből álló bizottság Ádámmal az élen, és el kellett dönteni, hogy melyiket hogy nevezzük el és melyikek tartozzanak egy csoportba és melyikek meg ne, és ki kellett dolgozni a különféle nagymacskák diagnosztikai kritériumait, és miért lenne valóságosabb egy tigris** vagy egy fügefa teszemazt az Elismeréshajszolás sémánál.
**Csak viccelek, nyugi, láttam már tigrist, valóságosabb.
Fáradt vagyok, de jó kedvem van, tegnap óta van jó kedvem különösebb ok nélkül (ugyanabban a szakmában dolgozom ugyanabban az Univerzumban és ugyanott lakom és ugyanúgy nézek ki), és egészen konkrétan emlékszem arra a konkrét pillanatra, amikor egyszerre csak megváltozott az agyamban a neurotranszmitter-egyensúly.
Terveimnek megfelelően ugyanis járni tanulok magas sarkakon, első körben egy 7 cm magas sarokkal rendelkező csizmában rohangálok havas-jeges utakon, egyelőre balesetmentesen. Tegnap. Hazaérek munkából a csizmában. Meglátom az értesítőt, és elhatározom, hogy visszamegyek a postára a csomagomért. Elhatározom, hogy a postára már kényelmes cipőben megyek át. Leveszem a 7 cm magas sarokkal rendelkező csizmámat és felveszem a lapos sarkú, szuperkényelmes darabot, benne az egyénileg az én harántboltozatomra készült talpbetéttel, és elindulok a postára.
És akkor két lépés után rájövök, hogy te jó ég, mennyire klassz dolog kényelmes cipőben járni, és tíz lépés után rájövök, hogy milyen klassz, ahogy ropog a hó a talpam alatt, nem is annyira ótvar ez a Város, és amúgy is mindjárt itt a tavasz, és tizenhat lépés után rájövök, hogy az Élet nem egy munkahely, hanem az Élet hóropogás és tavasz és interneten rendelt cool felsők és hülyeségeken röhögés a férjemmel és körtés cider iszogatása üvegből a fürdőkádban, miközben a Handsome Molly-t éneklem hangosan (és hamisan).
A magas sarok és a neurotranszmitter-egyensúly közötti kapcsolat egyébként nem az én ötletem, sőt, egy Jarl Flensmark nevű svéd kutató szerint egyenesen skizofréniát okoz a magas sarok. Flensmark szerint a történelem során megfigyelhető, hogy adott országban vagy kultúrkörben a magas sarok elterjedését követően megnőtt a népességben a skizofrén asszonyok aránya. A magas sarok viselése során ugyanis "a vádlink olyan módon feszül meg, ahogyan normális esetben sohasem feszül. A normális ("normális" itt: lapos sarkakon történő - a szerk.) járás során a lábunkban lévő mechanoreceptorokból felszálló ingerületek növelik a cerebellothalamo-cortico-cerebelláris körök aktivitását az NMDA-receptorokon keresztül. Magas sarkúban a fenti neurális körök kevésbé stimulálódnak, a csökkent kérgi aktivitás pedig változásokat idéz elő a dopaminerg funkcióban, beleértve a bazális ganglion-thalamo-cortico-nigro-bazális ganglion köröket." Hát így. Ha megbolondulok, beperelem a Salamander cipőboltot.
A legbonyolultabb dolgot is el tudom magyarázni érthetően és annyira leegyszerűsítve, hogy a téma kidolgozója vélhetően zokogásban törne ki a hallatán. Ez részben egy adottság, másrészt viszont lehet annak a mellékhatása, hogy esetenként gyakorlásképpen szobanövényeknek adok elő otthonomban.
Majd amikor már nem lesz kedvem többet az egészségügyhöz, akkor ismeretterjesztő irodalmat fogok írni. Egy egész bestseller-sorozatot, olyan címekkel, hogy "A pszichiátria alapkérdései szobanövények számára 1. - A bolondság története fikuszoknak."
Mondjuk az is a baj, hogy én magam is unom ezt a blogot. Viszont vettem repjegyet tavaszra Londonba, kaland, izgalom, vásárlás. Az utazás a kedvenc énvédő mechanizmusom.
Nyavalyás Élet az istennek nem akar olyan lenni még mindig, mint amilyennek én azt szeretném, de legalább vettem egy klassz csizmát.
Bár remélem, vasárnap délben mindenki (aki megteheti) (mert otthon van) szépen ebédel a családjával, nem pedig blogokba kopizott youtube-videókon hallgat zenét, ha mégis erre vetemednénk, akkor Dance with me.
A dal eredetileg The Lords of The New Church nevű punk (?) zenekar szerzeménye és eredetiben se rossz... leginkább vicces. A francia csajok feldolgozásában meg ugyanolyan, mint bármelyik másik Nouvelle Vague-szám, ez a videó viszont helyes hozzá. A jelenet a Bande á part c. Godard-filmből való.
Valamint asszem szünetet kell tartanom a blogolásban, mert hirtelen megelégeltem. Ilyen van, átlag évente kétszer. Aktuálisan éppen azt elégeltem meg, hogy valódi emberek a valódi világban a blogomhoz viszonyulnak helyettem. Hogy a barátnőim lecsesznek, mert a blogomból nem derül ki, hogy hogy vagyok. Hogy a férjem esténként rákérdez, hogy olvasta a blogomban ezt vagy azt, és mire írtam, mi van mögötte. És mindenféle emberek mindenfélét látnak soraim mögött/között/benne, és egy szavam sem lehet, mert a blogolásnak ez része, sőt, lényege, és aki suszternek áll, ne csodálkozzon a kaptafánál. Mindig is így volt és így is lesz. De most egy kicsit valamiért azt akarom, hogy az életemben valóságosan szereplő emberek hozzám viszonyuljanak, és engem mentalizáljanak, ne a blogbejegyzéseimet. Ez csak egy hely, ahol néha írok arról, ami az eszembe jut, és nem, nem fogok magyarázkodni amiatt, amit leírok vagy ami az eszembe jut, de én egy ember vagyok, én, én, én, nem az isolde.hu.
Egy pár napig szokott nálam tartani az ilyesmi, nem kell pánikba esni.