When meadow grass is turning brown

2010. szeptember 1. 14:48 - címkék és kategóriák: Nyafogás Zene -

Ó, az élet örök körforgása, ősz van, híztam mintegy fél kg-t, az emberek elkezdték kérdezgetni, hogy jé, babát várok-e (nem). Minden ősszel elmondom, hogy minden ősszel ez van. Minden ősz csak egy kicsit különbözik az előzőtől. Minden ősszel igazából azt szeretném, hogy történjen már valami, változtassunk nevet és költözzünk Kaliforniába. Külföldi állásajánlatokat nézegetek, lakáshirdetéseket nézegetek, fapados légitársaságok akcióit nézegetem.

I get the urge for going but I never seem to go

Tudja isten, hogy mi okból

2010. augusztus 31. 15:52 - címkék és kategóriák: Nyafogás -

És vannak napok, szomorú, keddi napok, amikor kiderül, hogy egész héten jéghideg eső fog szakadni, a betegeim rosszabbul vannak, az adataink nem elég jók, és az egyik pénzkeresési/továbblépési tervem egyelőre nem lehetséges. Ó, pedig olyan jól kitaláltam.

Itt van újra, szép mint mindig

2010. augusztus 30. 22:05 - címkék és kategóriák: Nyafogás -

Aztán vannak napok, szomorú, hétfői napok, amikor esernyő nélkül maradunk a hideg esőben és a munkahelyünknek egyetlen valamirevaló szakmai cikkhez sincsen fulltext-hozzáférése.

Még azért magyarázkodom kicsit

2010. augusztus 26. 18:37 - címkék és kategóriák: Nyafogás -

A kommenteléssel meg valahogy több dolog is történt, egyrészt az, hogy idegbeteg lettem a magyarázkodástól - nem is attól, ha kritizálnak, hanem amikor félreértenek. Molly egészen pontosan megfogalmazta nekem, ezt: "belefáradtam a magyarázkodásba, a vitázásba, a fikázásba, hogy minden szavadat félreértik, belefáradtam, hogy a kommentelők mindig, mindent jobban tudnak. Nem kell jobban tudni, nem kell megmondani, majd én tudom, majd én megmondom." Persze, a kommenteknek ez csupán kis hányada, bezzeg amikor meg megírom, hogy sikerült az ilyen-olyan szakvizsgám és 25 ember gratulál, azt bezzeg szeretem. De amikor megmagyaráztam a szünetet, ahhoz a bejegyzéshez nem akartam kommentelést, mert majd én tudom, majd én megmondom,

aztán meg rájöttem, hogy mint minden tevékenységemben, ebben is ez az állandó azzal való törődés, hogy akkor most elismernek-e az emberek, megdicsérnek-e, tetszik-e nekik, akármennyire is nem akarom vagy nem figyelek rá, de mindig jelen van. Valamennyire mindig jelen van. És most ne legyen jelen, most legyen egy kis nyugi, legyen az, amikor mindenfélét ideírok és utána nem kapok visszajelzést. Vagyis nem annyit, meg nem azonnal, meg nem feltétlenül, meg nem kötelező jelleggel.

Mindemellett félre ne értsünk, én nem akarok leszokni az elismeréskeresésről, szerintem annál a világon nincsen jobb, mint amikor az emberek szeretnek, büszkék rád és elismernek, és szerintem klassz, hogy olyan vagyok, aki tud az ilyesminek örülni és motiválódni tőle. Én nem hiszek abban, amikor az emberek így rájönnek, hogy "az a baj, hogy mindig meg akartam felelni másoknak", hát persze, hogy meg akarunk felelni másoknak, úgy mégis mi más cél vagy öröm lenne az életben azon kívül, hogy a Mások büszkeségtől csillogó szemmel imádnak minket, és szerintem Mancikának volt igaza a Csinibaba c. filmben, amikor azt mondta, hogy "engem virággal dobáljanak, engem imádjanak!!"* Vannak persze végletek, meg vannak árnyalatok, meg vannak szomorú történetek, amikor az ember feladja a saját vágyait a mások kedvéért és aztán utálni kezdi emiatt a másokat, ésatöbbi, de nem erről akartam beszélni, hanem kifejezetten a kommentelésről.

*És utána disszidált, hogy celeb lehessen, és tényleg a csehszlovák kísérleti tévéhíradó tartalékos bemondónőjeként tért vissza nyitott tetejű piros sportkocsin.

Főleg nyaralás

2010. augusztus 22. 12:20 - címkék és kategóriák: Nyafogás Utazás -

Végül hosszan tartó betegségünk ellenére körbebicikliztük a tavat, na jó, csak félig körbe, Illmitznél komppal átmentünk Meggyesre (Mörbisch am See) és onnan vissza Fertőrákosra, a google maps szerint összesen ez így 90 km, két nap (a legvégét már nem rajzoltam be, mert akkor beleszámolja az útvonalba a kompot is, azt pedig nem akarjuk). A tó teljes körbetekerése 130 km körül van és azt írja az internet, hogy laza, nem fárasztó, osztrák nyugdíjasok egy nap alatt körbebiciklizik váltó nélküli biciklikkel, meg hogy bárhol találsz szállást, mert minden falu tele van Zimmer Frei-jel meg kerékpárszervizzel, ezeket a tévhiteket azért eloszlatnám. Én elfáradtam, különösen az első napon (azzal az edzettségi szinttel, hogy néha szoktam futni, akármennyit gyalogolok, sosem biciklizem és eléggé betegek voltunk még), az osztrák nyugdíjasoknak sokkal jobb biciklijeik vannak a tiédnél, szállást vagy előre kell foglalni, vagy vinni sátrat és kempingben lakni, és csak minden harmadik faluban van kerékpárszerviz- vagy kölcsönző. De részletezem.

Első nap kb. 50 km-t tekerünk, amiből az első 10 nehéz. Elmegyünk busszal Fetrőrákosra, bérelünk biciklit a Ráspi hátsó udvarában lakozó öregasszonytól, napi 2000 forint, nem valami jó biciklijei vannak, sok közül válogathatsz, de többsége régi és rosszul karbantartott, tehát alaposan meg kell nézni őket. Kiválasztjuk a két legjobbnak tűnőt, ekkor van úgy fél 12 (nem, nem vagyunk korán kelő népek), és eltekerünk Rustig, ott én már rinyálok, elfáradtam, iszunk üdítőt meg kávét, a pincér persze magyar. Egészen Oggau községig dimbes-dombos a táj, ami azt jelenti, hogy végig lejtőkön, de inkább emelkedőkön kell menni, nem brutálnagyok, de vannak. Oggau után már viszonylag sík a terep, végig szupercsúcs eukonform pár m széles betonozott bringaút, mindenhol kitáblázva, felfestve, ami kell. Rendesebb pihenőre Breitenbrunnban állunk meg egy nagyon klassz kis vendéglőben, ahol eszünk babos rétest uborkával, iszunk apfelspritzert, én rinyálok, hogy 1. maradjunk itt éjszakára, 2. telepedjünk le itt, 3. menjünk tovább vonattal. Majdnem végig, az egész út során a kerékpárút viszonylagos közelségében halad a vasút, a vonatra fel lehet vinni biciklit, és akkor felmerül az emberben, hogy isten valójában nem akarta, hogy biciklizzünk, különben nem teremtett volna vonatot.

Nem, én nem a bringáscsaj vagyok, ezt fogadjuk el, én gyalogolni szeretek az erdőben meg futni a futógépen meg a nyugágyban napozni, tőlem ez nagy teljesítmény.

Különben gyönyörű szőlőskertek meg dombok mellett haladunk. Joisban (Nyulas) elkezdünk szállást nézegetni, de minden foglalt, átmegyünk Neusiedler am See-be, ahol szintén minden foglalt. Végül az egyik helyen kapunk egy tippet, hogy a közeli Parndorfban a Pannonia Hotelben van üres szoba, mondjuk nem akartunk puccos hotelban lakni, se Parndorfban, de végülis úgy döntünk, jó lesz, és vonattal átmegyünk Parndorfba (10 perc, 3 euro, a kalauz persze magyar). A másik lehetőség egyébként az lenne, hogy ha sehol sem találunk szállást, akkor a vonattal elmegyünk Fertőszentmiklósra és onnan Sopronba haza, este fél kilenc körül megy az utolsó vonat, átszállással együtt éjfél körül ér Sopronba.

A hotel, az egy útmenti bevásárlóközpont parkolójában van és soha életemben nem voltam még ennyire bizarr helyen. Négycsillagos hotel a semmi közepén a főút mentén, a parkolójában kb. csak audik és mercik állnak, a berendezés pedig fehér és bordó csillogó műanyagok, álmennyezet, hangulatvilágítás, falba süllyesztett plazmatévé, zebramintás textíliák mindenütt, átlátszó üveg zuhanykabin, tükrök, műselyem ágynemű, és egyéb modern giccs, amit egy luxuskuplerájban elképzelsz. Ehhez képest a reggelinél rengeteg kisgyermekes család és idős házaspár olvasgatja békésen a napilapokat. Nagyon furcsa, nyilván kényelmesnek tervezett, de nyomasztó hangulatú hely, egy vagyonba kerül persze, de legalább a reggeli klassz. A takarítónő magyar, de legalább elmagyarázza, hogyan jutunk biciklivel legkönnyebben vissza Neusiedle-be.

A második nap már laza, végig sík terep, többnyire nemzeti parkban. Hálás köszönet Enzo Bistrója és biciklikölcsönzője alkalmazottainak Weidenben, akik a legnagyobb déli pörgésben ingyen és kedvesen felfújják a hátsó kerekemet, miközben kb. egymillió embernek szervíroznak wienerschnitzelt sült krumplival. Podersdorfban strandolunk (egyedül Podersdorfban halad a bicikliút közvetlenül a tó mellett, mivel mindenhol máshol 1-5 km nádas található a part és a víztükör között), a hotdogos néni persze magyar, meg a strandolók jelentős része is, itt már erős a gyanúm, hogy osztrákok vajon léteznek-e egyáltalán, vagy az csak legenda. Ezután következik a nemzeti park szikes tavakkal és madárvilággal rendelkező része, sok helyen kilátók meg magaslesek vannak, ahonnan lehet nézni a madarat meg a nádat. Ez az egyetlen szakasz, ahol néhány km-en nem betonozott a bicikliút, hanem horzsaköves, a természet védelme érdekében, de nem kényelmetlen egyáltalán. Illmitzből félóránként megy a komp, 6 euro a jegy (biciklivel együtt és anélkül is), a hajósok persze magyarok. Mörbischről (a kikötőből) még kb. 5 km Fertőrákos, ahol visszaadjuk az öregasszonynak a bicikliket, és eszünk a Ráspiban az olcsómenüből, meg végigisszuk nagyjából a házi szörpkínálatukat (a körte a legjobb).

Utána már csak eljövünk Sopronba busszal és megnézzük az ingyenes Tankcsapda-koncertet. Azért annak megvan a hangulata, a soproni Várkerület kellős közepén este tízkor, hogy "itt vannak a tankok".

Update: itt van 3 kép is.

Cuz if you liked it then you should have put a ring on it

2010. augusztus 19. 12:38 - címkék és kategóriák: Esküvő Nyafogás -

Tehát négy évvel ezelőtt ezen a napon pontosan ugyanígy mindketten nevetségesen náthásak voltunk, egész nap orrunkat fújtuk, calcium pezsgőtablettát ittunk pezsgőspohárból és nem kaptunk levegőt, csak még össze is házasodtunk közben. Ó, sose felejtem el, amikor megálltunk a felvirágozott fehér mercivel a patika előtt és a fess vőlegény meg a tündérszép menyasszony beszaladt egy doboz algopyrint venni.

Working for vacation, walking for meditation

2010. augusztus 18. 19:28 - címkék és kategóriák: Munka Nyafogás -

Valamelyik nap meg rájöttem, hogy jé, hamarosan véget ér a szabim, ekkor azt álmodtam, hogy véget ért a szabim, bementem a reggeli referálóra, ahol irtózatos káosz volt és egy csomó új, nem szimpatikus kolléga, egyébként szigorú intézetvezetőnket semennyire sem izgatta a káosz és hangzavar, csak nevetett rajta (esküszöm, ez volt a legijesztőbb), majd elkezdtem dolgozni, és rögtön megvert egy pszichotikus beteg egy baseball-ütővel. Nagyon rossz volt, a fejemet ütötte. Másnap reggel aztán már betegen ébredtem, fájó fejjel-torokkal, takonnyal, köhögve, jelenleg antibiotikumot szedek.

Bele sem merek gondolni, mi lenne, ha nem szeretném a munkámat.

Just a second it's my favourite song they gonna play

2010. július 23. 21:12 - címkék és kategóriák: Nyafogás -

Hát szóval efféle nyűglődés, meg meleg van, meg túl halk az új mp3 lejátszóm, "a szemközti néni odaszoktatja a galambokat a gangra", aztán van az a pont, amikor már nem hiányzik az írás, és nem "szöveg az egész világ és szó benne minden férfi és nő", és nem hiányzik annyira, és akkor úgy döntök, hogy visszateszem az eddigieket, aztán, nem tudom, lesz valami. Jól esik ez a szünet, van az az érzésem, hogy egy gonddal kevesebb, ugyanakkor az az érzésem is van, hogy jogom van blogot írni, ha szeretnék, valamint hogy eltúlzom ezt az egész problémát. Nem a bloggerkedéssel van problémám, csak ez jól leképezi azt, amivel.

Vagy mittudomén. Majd írok, vagy nem, vagy meglátjuk.

And I cannot text you with a drink in my hand, eh?

2010. július 11. 12:05 - címkék és kategóriák: Nyafogás -

Mert azt gondolná az ember, hogy majd hiányozni fog a rivaldafény meg a pozitív visszajelzés, meg hogy közönség előtt éljem a kis életemet, de nem, nem az hiányzik, vagyis máshogyan hiányzik az. Nem az van, amit Lam kérdezett, hogy "és nem érzed láthatatlannak magad?", hát nem érzem láthatatlannak magam a nembloggerkedéstől, ami azt illeti, én épphogy mindig folyamatosan túlságosan láthatónak érzem magam, én kérem a Kígyó évében születtem, én szeretek megbújni az árnyékban és onnan figyelni az emberek mozgását és szövögetni terveimet. Én nem szeretek ennyire látható lenni, attól paranoid leszek, én azt szeretném, ha ezerháromszáz helyett megint max ötven ember olvasna, harminc olyan, akit szeretek az életben is, meg húsz olyan, akivel soha az életben nem fogok találkozni, utóbbiak be is szólhatnak. Én álnéven szeretek írni, nekem nem való ez a névvel-arccal lecsupaszítom a lelkemet előttetek a színpadon, én nem a Cseh Tamás vagyok, én nem egy akármilyen nárcisztikus vagyok, hanem egy ügyesen disszimuláló, de attól még szociális fóbiás nárcisztikus. Legyenek elragadtatva tőlem a hátam mögött, hogy én tényleg egészen véletlenül visszahalljam valakitől, aki nem is tudja, hogy rólam beszél.

Ami hiányzik, az a narratív szelfem, az az, hogy akkor tudom, mi történik velem és hogy vagyok, ha szavakat csinálok belőle és mondatokat. Addig nem tudom, mi van. És persze, nyilván a szavak önmagukban nem fontosak, nem attól vagyok 'én', hogy van nevem, meg ezt írom meg ezt mondom. Attól, hogy nem formálok belőle szavakat, még van kezem meg lábam meg neurotranszmitterek az agyamban, amiktől boldog vagyok meg szomorú meg meglepett, hogy csak néhány alapérzelmet említsek, meg kötődöm meg működöm valahogyan, amit úgysem lehet teljesen leírni szavakkal, illetve akármit mondasz és akármit írsz, az mindig kevés, hogy továbbra is klasszikusokat idézzek. Hiányzik az, hogy leírjam, mi van a fejemben, mert így nem tudom, hogy érzem magam és hogy vagyok és mit gondolok. A naplóírás eleve terápiás eszköz, dehát minden pszichoterápiás módszer alapja, hogy mondatokban megfogalmazod heti ötven percben, hogy mi van veled és ki vagy te. Mondatok nélkül elvesztünk. Én legalábbis el.

Ezen a ponton aztán felmerül, hogy írjak-e ismét naplót füzetbe, dehát tudjuk, hogy van ez, once a blogger, always a blogger, az másfajta írás, közönségnek máshogy fogalmazunk, meg hát <dívásan homlokra szorított kézhát> a rivaldafény. Akik kötelességüknek éreznék felhívni figyelmemet a jelen bejegyzésben rejlő, a rivaldafénnyel kapcsolatos ambivalenciára, annak elmondanám, hogy ellentétes érzelmeket egyidőben érezni szabad, sőt, saját ambivalens érzéseinkkel tisztában lenni az érett személyiség ismertetőjele; valamint lásd 1. ábra.

Not that I don't like you I'm just at a party

2010. június 27. 11:23 - címkék és kategóriák: Nyafogás -

Megmondom, mi van.

Hét évig írtam blogot, azalatt azért volt időm hozzászokni a kritikus hangvételű kommentekhez, meg arra is rájöttem, hogy ezekkel edzem magam, hogy alkalomadtán le tudjam rázni magamról mások véleményét. A kommentelők a kézisúlyzóim. Néha figyelmen kívül hagyni van kedvem őket, néha van kedvem vitatkozni, néha el se olvasom, mindegy. Persze, néha rosszul esik, meg takarodjanak a köcsög trollok máshová, de én nem hiszem, hogy bármilyen kritikus hangvételű komment valaha oda tudna vezetni, hogy abbahagyjam a blogolást. Olyan, hírhedt és rettegett kommentelőkön tettem már könnyedén túl magam, akik nevét félősebb bloggerek sötétedés után hangosan kiejteni sem merik. Bizonybizony.

A probléma az nem ez. A probléma a pszichiátriával van.

Van az orvosszerepnek ez az elvárása, ami mindig is végtelenül nyomasztott engem és mindig is nehéz lavírozni benne, hogy tudniillik életedet és véredet és sose lehetsz fáradt és muszáj mindig higgadtnak, profinak, de egyben empatikusnak és elfogadónak lenni. Gondolkodtam azon is, hogy vajon csak beképzelem, hogy van egy ilyen elvárás, de nem hiszem. Tényleg van. Tényleg ezt várjuk az orvostól. Ne nyafogjon, ne idétlenkedjen. Szerintem se.

Én imádok nyafogni meg idétlenkedni. Úgyhogy ebben szépen lavírozgatok mintegy nyolc éve, hogy mennyire kell vagy lehet ellenállni az orvosszerep külsőségeinek, hogy mennyire lehet az ember egyszerre felelősségteljes és segítőkész, de közben nyafogó és idétlen, hogy lehet bakancsban is kiváló pszichoterápiás ülést tartani, hogy ugyan pántos trikóban nem vizitelek, de addig ráveszek valamit, aztán majd leveszem, és akkor még csak az öltözködésnél tartunk, hogy mennyire gondolkodhatok szabadon, az megint egy másik kérdés. A lényeg mindenesetre mindig ugyanaz, hogy mennyire maradhatok pszichiáterként önmagam és mennyire formál át a szerepelvárás. Szerintem egyébként viszonylag jól teljesítek. Pont nem játszom meg magam és nem arcoskodom azzal, hogy 'orvoslás', de azért nem is idétlenkedem el. Nem járok az operába, nincs autóm, hátizsákos turistáskodunk,  próbálok képben lenni szakmailag, a munkaidőmet a munkahelyemen töltöm, odafigyelek. Szóval működik, csak nem könnyű.

És akkor itt ez a bloggerkedés, ami nyilván nem az orvos-énem, hanem a másik oldalam, ami szintén segített abban, hogy meglegyen ez az egyensúly, hogy hülyéskedhessek és rinyálhassak és komolytalankodhassak. Én ide nem akartam beengedni a Pszichiátriát. Legalábbis ennyire biztos nem.

Persze, megpróbálhattam volna azt, hogy egyáltalán nem írok arról, mivel foglalkozom, és hogy senkinek se árulom el a kollégák közül. Ha kérdezik, letagadom, azt mondom, "mi az a blog?". Dehát vannak azok a kollégáim, akik a barátaim is egyben, és/vagy vannak azok, akik nyugodtan megismerhetik ezt az oldalamat, nem zavar, ha tudják, min rinyálok épp, vagy milyen sorozatot nézek. Akiknek megmondtam, azok közül egyet se bántam még meg, se kollégát, se mást. 
És hiteltelen lett volna úgy írni, hogy nem írhatom le a "féltekei lateralizáció" kifejezést, mert aztán majd jaj, a google engem dob ki elsőre és idejönnek és megtalálnak. Hiteltelen és megjátszás lett volna úgy írnom, hogy letagadjam, mivel foglalkozom. Nem beszélve arról, hogy anonimitás nem létezik, és előbb-utóbb úgyis idetalálnak maguktól, mind a kollégák, mind a betegek (valamint a kettő közös halmaza, ha szabad ezzel viccelnem.) Csomó ideig nem is zavart, hanem nyomattam azt, hogy én hiteles vagyok, én ilyen vagyok, én kérem rinyálok, én hülyeségeken röhögök, nekem van rossz kedvem, vagyok elégedetlen magammal, ugyanolyan ember vagyok, mint bármelyik másik. Aztán egy ponton ez túl nehéz lett. Nekem ebből elegem lett itt. Ki a faszomnak Kinek van erre szüksége.

Volt az, amikor felvetítettek a kongresszuson, az kicsit ijesztő volt, meg előtte a Szendiről szóló vita, amikor azt mondtátok, kötelességem itt véleményt alkotni és felvállalni, és végülis ezt el is fogadtam, hát akkor elolvasom a könyvét, írok róla véleményt, ha kell, akkor kell. A való életben pszichiáterként nem árt, ha van véleményem teszemazt Szendiről vagy egyéb, szakmába vágó vitás témákról. Van is véleményem, ha megkérdezik, elmondom. De isoldénak vajon kötelező az isolde.hu-n állást foglalni, utánaolvasni, véleményt alkotni? Tanácsot adni, vitázni, felelősségteljesen érvelni? Lehet az életemnek olyan területe, ahol spontán lehetek és játékos, vagy kötelességtudóan, felelősen, ésszerűen és átgondoltan kell írnom a blogomat? Mert 33 éves orvos már nem engedheti meg magának a rinyálást meg a hülyéskedést ország-világ előtt? Vagy hogy van ez?

Nem beszélve arról, hogy régen, a régi szép időkben a blogoszféra hajnalán volt egy ilyen íratlan szabály, hogy ha az ember megtalálja véletlenül egy ismerőse blogját az interneten, akkor illik megmondani neki, hogy olvasom. Legalábbis a mr.a. nekem ezt mondta, hogy a bloggeretika ezt diktálja, és hogy ismerőst titokban olvasni etikátlan. Azért is eléggé dühös vagyok, hogy ma már ez fel sem merül, és nyilván csomóan olvasnak, akikkel ismerjük egymást arccal-névvel, de ők nem vállalják be, csak kukkolnak. Ja, tudom, mennyire hangzik ez paranoid módon, tanultam pszichiátriát, köszi, de attól még zavar. Hogy nem tudom, hogy az ismeretségi körömből ki jött ide véletlenül, úgy, hogy nekem nem szólt. Igen, gyerekek, ez gáz, minimum udvariatlanok vagytok, amiért nem jutott eszetekbe szólni, hogy heló, olvaslak, vagyis, ha a tanultak szerint klasszikus énközlésben akarok fogalmazni: attól, hogy való életbeli ismerőseim láthatatlanul olvasnak, én azt érzem, hogy dühös, szomorú, kiszolgáltatott és paranoid leszek, ezért az a kérésem, hogy vagy tűnés vagy szóljatok.

Szóval kicsit az a helyzet van itt a blogommal meg a pszichiátriával, mint amikor az ember beengedi a kutyát a verandára, végülis az én kutyám, hadd jöjjön be, aztán egyszercsak arra lesz figyelmes, hogy a kutya a nappaliban lakik a kanapén, kilencet kölykedzett és azok is ott laknak, a vendégek azt hiszik rá, hogy ő a házigazda, a hűtőben alig van embernek való étel, és mindenhol minden csupa kutyaszőr. Én nem akartam ennyi pszichiátriát az életem összes területére, és különösen nem akartam ide ennyi pszichiátert meg pszichiátriát. És akkor azt a problémakört, hogy pszichoterapeutaként a betegeim is akár olvashatnak, és ez szakmailag milyen, érzelmileg milyen, nekik milyen, illetve nekem milyen, még nem is érintettem.

Úgyhogy most szünetet tartok, később meg, nem tudom, mi legyen. A probléma nyilván nem fog megoldódni, hanem mindig lesz, és ez igazságtalanság, és amikor én orvos lettem, nekem ezt nem mondták, én arra nem voltam felkészülve, hogy mindenütt kutyaszőr lesz. Mondanom sem kell, hogy rettentően hiányzik a blogom, azóta persze csomó jó sztori meg rengeteg rinyálnivaló van, amit mind le kéne írni ide.

There's no business like showbusiness

2010. június 25. 13:53 - címkék és kategóriák: Nyafogás - 8 komment

Szóval tényleg, miért is engedem én, sőt, jogosítok fel, sőt, invitálok be mindenféle válogatás nélkül arctalan idegeneket arra, hogy belebeszéljenek az életembe és értékeljék a kis dolgaimat? Erre most így hirtelen nem is tudnék válaszolni.

Az elmebetegség mítosza

2010. június 23. 14:23 - címkék és kategóriák: Emberek Nyafogás - 6 komment

Pszichológuscsaj: - Figyi, tudnál segíteni egy kérdőív validálásában?
isolde: - Persze. Mit kell csinálni?
Pszichológuscsaj: - Még kellene néhány egészséges kontroll személy. (elgondolkodva rám néz) Van olyan ismerősöd, aki normális?

Ez nem panasz vagy nyafogás

2010. június 23. 14:00 - címkék és kategóriák: Nyafogás - 22 komment

Szóval az a bajom manapság az élettel, mint ami a könyvespolcommal, a retikülömmel, a havi költségvetésemmel, a naptárammal és a ruhásszekrényemmel, vagyis, hogy nem fér bele. Nem fér bele minden, amit akarok, hogy beleférjen. Mindig ez van. Nem férnek el a könyvek a polcomon. Nem férnek el a cipőim (pedig nincs olyan sok, csak játszom az eszemet ezzel a cipőmániával). Nem fér bele a táskámba a sok notesz, pulcsi, könyv, kézkrém, mittudoménmicsoda. Nem fér bele az időmbe, hogy találkozzak ezzel vagy azzal, meg elmenjek kontakttáncra is meg edzeni meg elolvassam a könyveket (amik nem férnek el a polcomon). Mindenfélét csinálok ezekkel a dolgokkal, leselejtezem, kidobálom, ruhákat ajándékozok a bloggerlányoknak, könyveket ajándékozok a munkahelyemnek, cipőket a rászorulóknak, akkor se fogy el, lesz helyette másik, valahonnan megint előjönnek és nem férnek el. Rendet rakok a táskámban, kidobálom belőle a feleslegesen magammal hurcolt dolgokat, pár nap múlva megint tele van. Kíméletlen szigorral nemet mondok programokra, amik helyett másik három ugrik a helyükre. Félrerakok egy könyvet, hogy oké, ezt most nem fogom olvasni, mert másik hattal félben vagyok, erre felhívnak a Pendragonból, hogy megérkezett a Bentall, amit még valamikor januárban vagy mikor rendeltem és már rég elfelejtettem, meg Kislány odaad egy regényt, hogy olvassam el, mert jó. Ó, gondolkodom én mindenfélén, komolyan, hogy vajon mi ez, miért, kinek akarok megfelelni, milyen elköteleződéstől félek, miért ítélem eleve kudarcra magam, mi elől menekülök, egyéb tetszőleges pszichológus-bullshit, de teljesen mindegy, igazából titkos meggyőződésem, hogy nincs semmi bajom, csak kíváncsi vagyok, és mindenbe bele kell néznem és mindent meg kell kóstolnom. Régebben kicsit más volt, régebben egy svédasztalos vacsin is tényleg mindenből ettem egy picit, és író is akartam lenni meg thai masszőr meg jógázni is akartam meg wakeboardozni meg szörfözni meg csipkebogyószörpöt befőzni*, de régebben jobban meg volt mondva, mit csinálhatok és mit nem, iskolába kellett járni meg egyetemre, vagy nem tudom, valahogy nem volt ennyi minden, vagy nem tudtam róluk. De azért a lényeg ugyanaz, kíváncsi vagyok, meg akarom ismerni azt az embert is, el akarom olvasni azt a könyvet is, aztán az a vége, hogy szaladgálás meg pormacskák meg félig-olvasott könyvek, hát ez a helyzet**. Trianon miatt van.

*A világon a legtöbb macera a csipkebogyószörppel van, mert először is csipkebogyót kell szedni, aztán meg jön a végeláthatatlan szenvedés azokkal a kis szőrökkel, nem is csináltam soha.

**Ja, és igazából tudom, hogy majd ezeket az éveket fogom visszasírni, amikor egyedül ülök az öregek otthonában a verandán és a többiekkel nem lehet dumálni, mert mind demensebb nálam és/vagy nagyothall, és csak nézhetem egész nap, ahogy vonulnak a felhők és ördögszekeret görget a szél, hosszú snittek, szomorú, unalmas zene.

Főleg művészet

2010. június 21. 23:02 - címkék és kategóriák: Kultúra Nyafogás - 2 komment

De komolyan, mikor lesz már a Goldenblogon életmű-kategória?

It's never as good as the first time

2010. június 15. 21:26 - címkék és kategóriák: Nyafogás Tudomany - 18 komment

Szóval elkezdtük ezt a kutatást soksok évvel ezelőtt, és akkor felmerült, hogy ki melyik altémájából fog cikket írni. Nekem kiosztottak egyet, vagyis megmondták, hogy lányom, te az exekutív funkciókat mérő teszt faktoranalíziséről fogsz cikket írni, az egyetlen probléma az volt, hogy az "exekutív funkciók" és a "faktoranalízis" kifejezéseket is nagyjából először hallottam életemben, úgyhogy el is könyveltem magamban, hogy 1. erre én egészen nyilvánvalóan nem leszek képes, 2. ez a téma most komolyan, kit érdekel egyáltalán. Az évek során aztán megtanultam, utánaolvastam, kedves emberek elmagyarázták, más kedves emberek bátorítottak, biztattak, illetve hallgatták a hisztimet, amelyekért végtelenül hálás vagyok. Én azelőtt soha életemben nem írtam tudományos cikket és csak nagyon keveset olvastam, de szépen elkezdtem először csak részleteket írni más cikkekhez, meg többet olvasni. Egy idő után már nem voltam benne biztos, hogy én képtelen vagyok cikket írni. Még több idő után már abban sem voltam egészen biztos, hogy ezt a konkrét cikket képtelen vagyok megírni, úgyhogy ezen a ponton elkezdtem megírni, ez Utrechtben történt 2007 márciusában.

Később a cikk írását még az is nehezítette, hogy nem volt rá egy csomó időm, hanem egyéb munkahelyi elfoglaltságok akadályoztak benne, amelyeket vagy én szerveztem be magamnak direkt, vagy nem én, ez változó volt, mindenesetre 2008-ban beküldtük egy laphoz, ahonnan elutasították. Ezután 2009 áprilisában beküldtük egy másik laphoz, akik többször átíratták, ezalatt szerencsétlen cikk már minden lehetséges dinamikában projektív felületként szolgált: én például egyszer elkezdtem abban az Átokban hinni, hogy addig nem esem teherbe, amíg el nem fogadják a cikkemet, hogy csak a legenyhébbet említsem. Közben már simán vágtam, hogy miről van szó és ismertem a témámat, mégis az a nyomasztó érzés, ami a legelején hozzákapcsolódott, hogy ez olyasvalami, amit én nem tudhatok, sose múlt el igazán, de egy idő után már erre is nagyon Zen lettem, és elfogadtam, hogy jó, én szorongok ettől a cikktől, meg átok ül rajta, nem baj, ezt meg kell élni, attól még lehet nyugodtan átírogatni meg visszaküldözgetni. Mindeközben szerintem többször csesztek le a munkahelyemen emiatt a cikk miatt, mint bármi más miatt együttvéve, és persze ez lehet, hogy szükséges volt ahhoz, hogy tényleg megírjam. Nehéz eldönteni, hol végződik a hasznos és szükséges külső kontroll és hol kezdődnek az irreális elvárások, én legalábbis nagyjából soha nem tudom eldönteni, ne kérdezzetek.

Mindegy, most egy darabig nyilván boldogan szaladgálok és ugrabugrálok (jó, tudom, igazából csak egy cikk, de én ragaszkodom hozzá, hogy legalább annyira örüljek, mint amennyit stresszeltem miatta), és utána majd elfoglalja a helyét / szerepét egy másik cikk (tudom is, melyik lesz az), de az már nem lesz pont ugyanolyan. A kezdetekkor ez a cikk volt az első cikkem, és bár útközben írtam már másikat, ami közben megjelent, de azt nem egyedül, szóval ez az egyetlen, aminek tényleg minden mondatát én írtam, és előtte is minden munkafázisában jelen voltam, a teszt kis kockákra vagdosástól kezdve tesztfelvételen át kiértékelésig és adatbevitelig és ábrák szerkesztéséig. Első cikkem, olyan, ami miatt képes vagyok húsz percig zokogni, már biztosan nem lesz több. Ezen is túl vagyunk. Cool.

Most egész komolyan elgondolkodtam, hogy vajon milyen mértékben kínos, hogy ennyit nyiffogok meg lelkizek egy nyomorult cikken, és nem gáz-e bevallani az interneten, hogy ez nekem egy ennyire nehéz feladat volt, még a végén azt gondolják rólam, hogy nem vagyok szuperintelligens és hogy egy nyafogó vagyok. Hová vezetne az.

Régebbiek | Végére »

Keresés

Kiemelten

Yummie az isten! Majdnem.

Kapcs-ford

Isolde levelezik veletek néha

Jó ügy


Ide is írok néha

Mások

Utolsó kommentek

Kategóriák

Archívum

Egyéb