How I met...

2008. április 23. 18:29 - címkék és kategóriák: Nosztalgia - 17 komment

Hajnali fél négy, közepesen lerobbant pesti bérház. A lépcsőházban ülök, kissé még ittasan, kissé másnaposan, és hallgatom, ahogy a lakásában hangosan hány az egyik szomszéd. Mindjárt felmegyek és összepakolok két és fél óra múlva esedékes londoni utamra, csak előbb még elszívok egy cigit. A lakásban meg nem gyújtok rá.

Ülök a lépcsőn nejlonharisnyában, pontosan négy évvel ezelőtt, dohányzom.

Az volt, hogy előkerült ez a fiú, akivel kisgyermekkorunkban együtt jártunk hittanra, mensa-tag, ponyva-fantasy-t olvas, és amikor megérkezem, a kabátja alá rejti, sok filmet néz és nem beszél a moziban, meredek szóvicceket gyárt, rendületlenül(?) fogyókúrázik, és rendelkezik azzal a lenyűgöző képességgel, hogy nem beszél sokat, ellenben rogersi stílusban hallgatja a történeteimet. Azt állítja, nem akar komoly párkapcsolatot, persze, a vak is látja az utca túloldaláról, hogy azt akar. Amikor séta közben nem tudunk megegyezni, hogy most hideg van-e vagy sem, akkor felhívja a különleges tudakozót, éjfél körül, és megkérdezi, hány fok van az Operánál.

Én nem akarok komoly párkapcsolatot egyáltalán. Szó sincs ilyesmiről, csupán néha elmegyünk moziba, meg kocsmákban dumálunk záróráig.

Szóban forgó este, beülünk a Balettcipőbe kajálni, egy ismert bloggerceleb lány, valamint én meg a srác. Hoz mindkettőnknek rózsát, fehéret. Később a Szódában iszunk, Föld napja, CM, ennek megfelelően tele biciklisfutárokkal a hely, Sinya itat velünk vagy hat unikumot fejenként. Rendelek magamnak taxit reggelre (ti. a reptérre). Hazakísér, rájövök, hogy a kocsmában hagytam a rózsát, milyen égő. Ragaszkodom hozzá, hogy visszamenjünk a rózsáért, visszamegyünk, hazakísér megint. Ezalatt a miheztartás végett azért elmagyarázom neki, hogy ő komoly kapcsolatot akar, én meg nem, és ez nem vezetne jóra, ellenben nehéz manapság jófej embereket találni, aki nem dumál a moziban és szeret engem hallgatni, úgyhogy legjobb lenne, ha barátok lennénk ezentúl.

Hazaérünk, valami miatt csókolózunk a kapualjban, később bemegyek, leülök a lépcsőre, rágyújtok, hogy most ezt így hogy.

Később felmegyek, alszom két órát, elrepülök Londonba húgomhoz. Mint minden valamirevaló szerelmi történetben, később kirúgom, majd összejövünk újra, még később feleségül vesz.

Hey remember that time when I only smoke Marlboros

2008. február 14. 12:30 - címkék és kategóriák: Nyafogás Nosztalgia - 15 komment
Valentin-nap, 1996. Ülök a Deák nevű kocsmában, búsan, egyedül (és a fájó múltra gondolok). Várom ugyanis a pasimat, aki nem hívott fel akkor már vagy másfél hete, míg végül felhívtam én, és megkérdeztem, miért nem hív, mire azt mondta: "majd megbeszéljük." Sounds fun. Odajön az egyik pincér, Ákos, onnan ismerem, hogy nyáron ebben a kocsmában dolgoztam két hónapig, kihozza a kávémat és megkérdi:
- Helló, hát veled meg mi van?
isolde: - Á, hagyjuk.
Ákos: - Mi van, elhagytak?
isolde: - Nem, most fognak.
Ákos: - Valentin-napkor? Jó időzítés!
Különben semmi objektív okom a drámára nincsen, éppen végéhez közeledő hosszútávú kapcsolatom kicsit több, mint két hétig tartott csupán, amiből Kabóca egy hétre valahova elutazott, aztán meg nem hívott fel, szóval összességében kb. háromszor sétáltunk, meg egyszer felmentem hozzá, meg egyszer elvitt a Flört című filmre. Tulajdonképpen azért hisztizem (magamban), mert már évek óta ismerem ezt a fiút és ő is engem, és pontosan tudta, hogy ki vagyok én és milyen, és ezek után mégis hosszasan rádumált, hogy "járjunk". Nehéz volt rádumálnia, mert épp otthon volt az apám, tél volt, és én ehhez mérten kissé depressziós és szociális fóbiás voltam, de végülis hagytam magam, mert meggyőzően érvelt, elég régóta ismert, jól nézett ki, és úgy gondoltam, akár bele tudnék szeretni könnyen. Kis cigaretta, te hidd nekem el, hogy engem is csak égve dobtak el. Hosszú, majdnem fekete hajam van és piros Gauloise-t szívok egyébként akkoriban.
Tíz perc késéssel Kabóca érkezik, és megkér, hogy vegyek neki egy capuccinot, mert nála nincs pénz, majd elmagyarázza, hogy azért nem hívott, mert nem hiányoztam neki. Még azt is elmagyarázza, hogy az a baj, én még nem vagyok "kész ember", nekem még támogatásra lenne szükségem, és ő tudja magáról, hogy nem alkalmas támogatásra. Az utóbbi mondjuk nekem egy kicsit túl elvont, még jó, hogy nem vagyok "kész ember", tizennyolc éves lány vagyok, és semmiféle támogatásra nincs szükségem és sosem lesz, de persze, biztosan arra gondolt, hogy túl félénk vagyok, ügyetlen, vagy szűz. Aztán még beveti, hogy legyünk barátok, ráhagyom, szemrebbenés nélkül kifizetem a capuccinóját, majd távozom. Átverve érzem magam nagyon, ugyanakkor szeretek egyedül lenni, sokkal nyugisabb, és egyébként is február van, legalább lehetek kicsit a csúnya lány, pihenésképpen.

Az ember nem komoly tizenhét évesen

2008. január 29. 13:37 - címkék és kategóriák: Nosztalgia - 11 komment

Mintegy mellesleg megnyerem az egyetemi felvételimet a biológia oktv-n, ami persze jó, de engem aktuálisan ezek érdekelnek a legkevésbé. Sokkal jobban érdekel, hogy egy buliban végre csókolózom életemben először, egy ózdi fiúval, akik osztálykirándulnak Sopronban, mivel már tök égő volt, hogy még sosem csókolóztam. Megpályázok egy egyéves amerikai ösztöndíjat, tíz ember mehet Magyarországról, az utolsó fordulóban esek ki, és azt gondolom, azért, mert az utolsó forduló személyiségteszt plusz elbeszélgetés, és ott biztos kiderült, hogy én nem vagyok "nyitott, magabiztos, könnyen barátkozó". Így utólag úgy sejtem, talán az is közrejátszhatott, hogy a tíz helyből optimista becsléseim szerint is körülbelül nyolc azért biztos le volt már osztva előre. De tény és való, hogy nem voltam magabiztos, nyitott, könnyen barátkozó, a pályázati kiírásban pedig ezek a tulajdonságok előnynek számítottak.

Nemzetközi junior kosárbajnokságot rendeznek Sopronban, jelentkezünk a barátnőimmel tolmácsolni, Hajnalka a finn fiúkat kapja, én meg a finn lányokat. Két éve többé-kevésbé (on and off) szerelmes vagyok Barniba, vagyis távolról nézegetem és két mondatnál többet még biztosan nem mertem vele beszélni. De május van, varrok magamnak egy hosszú szoknyát, s egy estén (vigye ördög a limonádét, a korsó sört, s a bárt, mely csillog fényesen), a kosárbajnokság megnyitóján, amíg a polgármester hosszú, unalmas beszédet mond a Fő téren a népek barátságáról, én odamegyek Barnihoz, és halált megvető bátorsággal szóba elegyedem vele. Még flörtölök is.
- És, Te mi akarsz lenni?
- Pszichiáter.
- Hű, akkor majd meg kell fejtened az álmaimat: egy csomószor egymás után azt szoktam álmodni, hogy felébredek, aztán megint felébredek, de még azt is csak álmodom, nagyon furcsa.
- Oké, akkor majd furcsa álmokból szerzem a Nobel-díjamat. Csak nehogy addig elveszítsük egymást a világ forgatagában.
- Oké, akkor az ünnepség után elviszlek fagyizni.
Persze, azon nyomban elveszítjük egymást a világ forgatagában, mivel vége az ünnepségnek és mennem kell tovább a kosaras lányokkal. És akkor pár napig arra koncentrálok, hogy szembe kell jönnie velem az utcán, és pár nap múlva szembejön velem az utcán, megbeszéljük a zenei ízlésünket, megbeszéljük, hogy kölcsönad nekem kazettákat, és ez apropóból felírja a telefonszámomat, és táncikálok az utcán hazafelé menet. Aztán még összefutunk egy bulin, aznap, amikor a kereskedelmi rádióadók szerint a Csók Világnapja van, de nem élünk a lehetőséggel. Pár nap múlva pedig valóban felhív, és megbeszéljük, hogy a nyelvvizsgám után megvár és odaadja a Yes-könyvet, amit mindenféleképpen olvasnom kell zenei műveltségem fejlesztése végett.

Május 24. van, elmegyek nyelvvizsgázni Ildikóval, a sarki fűzfa lelógó ágai alatt öltözünk át, mindkettőnknek sikerül (angol felső szóbeli), Barni pedig elvisz a Főtérre fagyizni, ahogy ígérte. Megbeszéljük például, hogy milyen fontos a gyereknevelés során, hogy a gyerek jó zenéket halljon. Hazakísér, megállunk a kis lejtős utcánk alján, a sarkon, a nyírfák alatt, rám néz a csillagszemeivel, pontosan, ahogy kétszázezerszer elképzeltem már, és megkérdezi:
- Világnap?
- Legyen világnap.
És akkor persze boldog vagyok, mint még soha, de leginkább halálra vagyok rémülve, mert még sose jártam senkivel, és fogalmam sincs, hogyan kell viselkedni egy párkapcsolatban, hiányoznak a szocializációs szerepmintáim, hiányoznak ezek a készségeim, nem tudom, mikor kinek kell felhívnia a másikat, és mikor kinek kell fizetnie egy randin, és mikor mit kell mondani, és szűz is vagyok és bizonyára veleszületetten rémisztően ügyetlen, és énekelni sem tudok (neki meg abszolút hallása van), ezekkel mind tisztában vagyok és parázom. Meg attól is parázom, hogy ő már Pesten él, Pesten meg bizonyára nyüzsögnek a nagymellű, szőke, jóhangú lányok. És ami a legviccesebb, mindeközben parázom az elköteleződéstől, hogy most már akkor nem nézegethetek más pasikat egy jó ideig. És aztán kb. két hét múlva ki is rúg, de erről még nem tudok pontos részleteket, mert itt még nem tartok a naplómban (ugyanis a tanulás szüneteiben középiskolás éveimet olvasom újabban, nagyon tanulságos), de mindmáig úgy gondolom, hogy ez így volt jól, ahogy volt.

És még később meg még egyéb dolgok is történnek velünk, de az már egy másik történet, amelynek elmesélésére másutt kerítünk sort.

Időutazás, elektrosokk, kígyó, béka

2008. január 28. 10:44 - címkék és kategóriák: Nyafogás Munka Nosztalgia - 7 komment

Nincs valahogy kedvem ehhez a bloghoz mostanában, nem tudom, miért. Kiégtem. Kongresszus jó volt amúgy, egészen furcsa volt, hogy Sopronban, azokon a helyszíneken jártam, ahol tizenhét évesen mind a fontos dolgok történtek velem. Pl. gyógyszercéges szimpózium a színházban, ahol első szerelmem, Barni először észrevett engem Balanescu koncerten 17 éves koromban, meg ahol együtt voltunk Kovács Kriszta koncerten; meg a Lisztben (= Liszt Ferenc Művelődési Központ), ahol a bulik voltak anno, csak ahol azelőtt Doorsra ugráltam szakadtan, ott most a kényszerbetegség újabb neurotranszmitter-elméleteiről hallgattam előadást, és abban a sarokban, ahol anno a gruftik szoktak depressziósan feküdni boroskólájukkal, ott most gyógyszercégek standjai álltak; és a Fő téren, ahol a szobor tövében régen hippi barátaink gitárjátékát hallgattuk, most a holland profnak tartok idegenvezetést. Nagy fless volt, és főleg úgy, hogy előtte pár nappal olvastam a tinédzserkori naplóimat, és így nagyon élénken emlékeztem minden akkori dologra. (Milyen szavakat használtam amúgy akkoriban, teljesen retro. Hapsi, meg klafa. És nem volt még mobiltelefon, hanem ötforintossal kellett telefonálni.)

Eközben a kongresszusunkkal szimultán, a tér túloldalán kiállítást szerveztek a szcientológusok, valami "gyilkosság és kínzás a pszichiátriában", vagy efféle címmel, amelyből megtudtam, hogy a pszichiáterek akaratuk ellenére nagyfeszültségű árammal sokkolják a premenstruális szindrómában szenvedőket (az az, amikor a nő a menses előtti napokban hisztériás, hát mi más segíthetne ezen, mint a villamosszék? <nudge, nudge>), valamint, hogy az elmúlt évtizedben Amerikában többen haltak meg a pszichiátria miatt, mint 1776 óta az összes háborúban együttvéve, és nem beszélve arról, hogy a holocaustot is egy az egyben mi okoztuk. Csöppet elszálltak, no. Azon mondjuk kicsit felháborodtam, hogy a leggonoszabb pszichiáterek szégyentábláján Rogers is szerepelt: Karl Rogers, a humanisztikus pszichoterápiák bölcs öregapja, Yoda mester maga, aki kertészből lett pszichológus, és pszichoterápiás módszere kb azon alapul, hogy minden emberben ott van a jó, csak hagyni kell kifejlődni, tehát hallgassuk meg a klienst (a "beteg" szót nem használta, mert az túl lealacsonyító), fogadjuk el őt feltétel nélkül és legyünk vele őszinték és empatikusak. Ennyi. Gyógyszerrel nem is foglalkozott, mivel nem pszichiáter volt, hanem pszichológus és pszichoterapeuta. Szóval, azt mondjuk megértem, hogy a középkori tébolydák valóban nem túl humánus módszereit támadjuk, de Rogers??? Ami a legviccesebb volt egyébként, hogy a kiállítás látogatóinak 95 %-a pszichiáter volt, aki a kongresszus szünetében átugrott egy kicsit borzongani vagy megismerni az ellenséget.

Min is akartam még rinyálni, ja tudom, pletyka, hogy azt hallottam magamról vissza, hogy a való életben lehet, hogy szimpatikusnak látszom, ellenben a blogomba olyanokat írok, amit az ember nem is gondolna rólam, sötét dolgokat, kígyót-békát, titkon. Ez pedig felháborító, mert semmi olyat nem írok a blogomba, amit ne mondanék el bármikor bárkinek, épp ezért ennyire unalmas már ez a blog. Nem szép dolog ilyet mondani rólam, ejnye. Na mindegy, nem értem én a nőket.

Most éppen a változatosság kedvéért a szakvizsgámon parázom amúgy. Már annyi mindent megtanultam, és még mindig annyi mindent nem tudok! Megyek is folytatni.

Remember the back streets of Naples

2008. január 22. 1:19 - címkék és kategóriák: Nyafogás Nosztalgia

Azon vagyok most aktuálisan épp leakadva, hogy olvastam a nyolcadikas naplómat, és hogy mennyire szar volt 14 évesnek lenni! Nem is emlékeztem, hogy ennyire szörnyű volt, de a naplómból ítélve igazi rémálom, eleve biztos voltam benne, hogy iszonyatosan ronda vagyok és unalmas, valamint nem ért meg senki, mindentől szorongtam beleértve szociális eseményeket és iskolai dolgozatokat, és egyáltalán. Aztán 15, vagy inkább 16 felé már kezd kicsit jobb lenni, és bár akkor is magányos vagyok és álmodozó, de valahogy megtalálom a helyemet ebben, és onnnantól nem szörnyű, sőt néha direkt szeretem. De 14? Jézusom, remélem, soha többé nem kell 14 évesnek lennem. Nem tudok eléggé hálás lenni istennek, hogy megteremtette az Idő Múlását, komolyan.

Amúgy meg jól vagyok, csak mostanában nincs kedvem blogot írni, most mit csináljak, ez van. Túl sok betűt és szót látok egy nap, azért. Itthon vagyok, tanulok sokat, mindenféle zenét hallgatok közben, enyhén fogyózom, az idő jó, sokat nevetünk. Nézzétek inkább Charlie indiai képeit.

« Elejére | Újabbak

Keresés

Kiemelten

Yummie az isten! Majdnem.

Kapcs-ford

Isolde levelezik veletek néha

Jó ügy



Ide is írok néha

Mások

Kategóriák

Archívum

Egyéb