Ne próbáld elkapni a zuhanó kést

Szóval rendet raktam a könyvek körül, az azt jelenti, hogy magukat a könyveket hagytam, ahogy vannak, hanem összerendezgettem a könyvek mögött, alatt, felett dobozkákban vagy szabadon heverő tárgyakat. Elég kemény, különösen pszichés terheléssel járó meló az ilyen, ugyanis a könyvek mögé többnyire azokat a tárgyakat szoktam bedobni, amiről nem tudom, hol lenne a helyük, mert nem tudom, az ilyesféle tárgyaknak amúgy hol van a helyük. Persze, azért voltak olyanok is, amiknek valahol van helyük, csak nem ott, azokat eltettem, de a legtöbb esetben álltam kezemmel a tárggyal tanácstalanul. Nekem az anyukám nem tanította meg, hol tárolja az ember a műanyag kalasnyikovját.

Némi ízelítő:

- szegecses katonai öv, amiben Sarah Connor voltam, és nem hiszem, hogy még valaha fel fogom venni, de kidobni nem akarom
- vállra akasztható műanyag gépfegyver, lásd fent
- kampós alakú, narancssárga csíkos nyalókacukor (nincs ennek valami specifikus neve?), kis cetlivel Neil Gaiman aláírásával az endless.hu-tól
- véradó igazolvány
- rózsaszín John Lennon napszemüveg
- fényképes belépők Angkor-ba
- pink színű plüss bilincs, húgomtól kaptuk Camdenből
- tollas álomcsapda, Anikó hozta valami egzotikus vidékről
- uránpasztilla-utánzat kis tokban, a férjem kapta a paksi erőműben tett látogatása során
- sárga műanyag buborékfújó, amivel a Balcsin fújtam buborékokat idén nyáron
- füstölők szépen becsomagolva és masnival átkötve, nem tudom, kitől kaptam, miért és mikor
- levél, amit az első szerelmem írt a katonaságtól, teljesen véletlenül pont ma délelőtt jött szóba, amikor arról beszéltünk Hajnalkával, hogy a freemailes postafiókunk megszűnésével milyen leveleink törlődtek, bezzeg a papír
- rizstejes szappan, a thai napokon vettem a Nagycsarnokban, mert ha bármit vásároltál, akkor részt vehettél a sorsoláson, ahol a thai nagykövetség kisorsolt két Bp-Bangkok repjegyet, persze nem nyertem
- a lakásomnak az a kulcscsomója, amin a postaládakulcs is van
- két db, különböző időpontokban lejárt erkölcsi bizonyítvány
- két db bőröndlakat, amit Susie-tól kaptam 2005 őszén, ezzel lebuktatva a (leendő) férjemet: a Két Szerecsenben ültünk, odaadta, ebből rájöttem, hogy a fiúmtól feltehetően Dél-Kelet Ázsiába szóló repülőjegyet fogok kapni karácsonyra / szülinapomra. Nem akartam nyíltan rájönni, olyan ügyesen titkolta addig, ezért elnézést kértem, kimentem a mosdóba, ott ujjongva ugrabugráltam, mint Sarah az Igazából szerelemben, aztán higgadtan és látszólag mit sem sejtve visszamentem az asztalhoz
- egyszer kaptam egy pénzjutalommal is járó szakmai díjat és annak a zöld bársony hengeres tokja
- a születési anyakönyvi kivonatom (ja, a fontos papírokat nem így kéne tárolni, tudom), amin a nevem nem a magyar helyesírás szabályai szerint szerepel, mert írógéppel töltötték ki és nem volt rajta hosszú í betű, azóta se tudom pontosan, hogy hívnak
- az a papír, amire jegyzeteltem, amikor Thaiföldön elmondta a sorsomat a thai asztrológus bácsi. Megnéztem, azt írja, 44-45 éves korom körül fogok külföldi országba költözni, nehéz idők kapcsán. A férjemnek is ezt jósolta, úgyhogy gondolom majd együtt költözünk Kanadába. Esetleg Sopronba költözünk, amit addigra Ausztriához csatolnak
- névtáblák külföldi kongresszusokról, ezeket mindig kidobom, de néhány valahogy túlélte
- piros majom kulcstartóállat, amit Nikétől kaptam, valamint elődje, a barna maci kulcstartóállat. A munkahelyemen töltött időszakokat kulcsállatokban mérem: a maci korszaka (kezdőként, egyedül, elveszve) után következett a piros majom korszaka (baráti kollégák közt, kiváló főnökökkel, jó hangulatban), majd a bizarr műbőr gombszemű macska furcsa, változásokkal teli korszaka, mígnem idén hirtelen felindulásból vásároltam egy hódot, elkezdtem oldalt választani a hajam, dobozokban vinni az ebédemet és pilatesre járni, ezt nem tudom még, mit jelent
- két db magnókazetta, természetesen válogatás
- Kis útmutató az élethez c. zsebkönyv, ott nyílt ki, hogy "soha ne próbáld elkapni a zuhanó kést"
- valamint tollak, könyvjelzők, beszállókártyák, képeslapok, torokfertőtlenítő cukorka, csomagolópapír, dugicsoki

Én amúgy is inkább az a típus vagyok, aki nem próbálja elkapni, hanem félreugrik.

Never was a quitter

Ja, vasárnap volt nyolc éve, hogy blogot írok, idén elfelejtettem megemlékezni erről. Tudjátok, első bejegyzés, önazonosság, narratív szelf, van történetem, de nem a történetem vagyok, ésatöbbi. De, a történetem vagyok.

Mondjuk hallgassuk a Baseballs-tól a The Look-ot, ha már ilyen csúful kihagytuk a Roxette koncertet.

Yeah, my knees got weak

Majdnem vettem magamnak egy, a fiatal Jim-et ábrázóló Doors-pólót a plázában a H&M-ben aerobic-ozós trikónak. Nem tudom, csak az az érzésem, mintha valahol lenne ebben valami irónia.

Persze, végül peace-jeleset vettem.

Most komolyan csak a fitnesstermekről fogok írni

Most vettem észre, hogy az idei 2011-es évben egy db kasmírpulóvert leszámítva még semmi  másról nem írtam, csak a munkahelyemről, ez rettenetes. Valamelyik nap erre a cikkre bukkantam, négy jel, hogy mikor meneküljünk a munkahelyünkről, hát hadd ne részletezzem, mennyi igaz rám ezekből. De, részletezem, mindegyik, kivéve a kedvtelenség, érdektelenség, az többnyire nem igaz, mondjuk attól még elkések reggelente, de én már az általános iskolába is alig értem be reggelente, erről nem a munkahelyem tehet, hanem a krónikus cirkadián dysrhythmiám. És akkor a "már csak a munkámról rinyálok a blogomban" kitétel még nem is szerepel.

Akkor ennyi felvezető után most a fitnessteremről fogok mesélni, és halál komolyan arról, úgyhogy fitness iránt nem érdeklődő olvasók ezzel számoljanak, én szóltam. A sportolási szokásaim epizodikusak, ami azt jelenti, hogy hónapokig csinálok valamit, aztán hónapokig nem, és hosszú távon hűtlen vagyok mind a sportokhoz, mind a fitnesstermekhez. Egyáltalán nem gondolom, hogy ez baj lenne, sőt, pszichiáter lévén elő tudok állni olyan magyarázattal, ami sokkal jobban hangzik, mint a kitartás hiánya és a lustaság: én alapvetően nem vagyok egy hűséges típus, de a férjemet meg szeretem, és (surprise, surprise) a munkahelyemet is szeretem, és mindegyikhez kitartóan hűséges vagyok már sok éve, de ezt csak úgy tudom elérni, hogy a hűtlenséget és a bizonytalan kötődést az Élet összes többi területén gyakorlom. Úgy is, mint: nekem nincs nőgyógyászom, mert mindig megunom az előzőt és újat keresek, ugyanígy nincs fodrászom, pedikűrösöm, kozmetikusom, és nem járok évekig ugyanabba az edzőterembe. Számomra a kiszámíthatatlanul epizodikus sportolás és a fodrászok random váltogatása teszi lehetővé, hogy az Élet fontosabb területein hűséges bírjak maradni. Tessék, magyarázat.

Augusztusig jártam Gilda Maxba, ami klassz volt, reggel mindig kevesen voltak, de aztán ősz lett meg tél, és akkor nem bírok felkelni reggel, meg meg is untam az ottani rövid edzésemet. Decemberben meg volt egy hét, amikor ingyen lehetett kipróbálni a Corvin Pláza mögötti fitnesstermet*, úgyhogy el is mentem mindjárt egy csomó órára, és most éppen az a tervem, hogy oda fogok járni esténként. Sajnos esténként sokan vannak és nekem meg mindig van valami programom, ami miatt mégse érek rá, és ezért eddig heti 1 és heti 3 közötti gyakorisággal járok, az azért nem olyan jó. A terem maga egészen klassz, több szintes, van benne egy 25 m-es medence is, ami engem nem érdekel, mert nem szeretek úszni (unalmas), meg futurisztikus szekrények, amik chipkártyával nyílnak, meg klassz, új, kényelmes gépek. A futógép olyan, hogy ha gyorsabban futsz rajta, akkor gyorsul a szalag, ha lassítasz, akkor lassul, előtted van egy képernyő, tisztára mint a zebra futógépe a Madagaszkárban, csak itt nem szavanna van a képen, hanem az avatarod fut egy edző mellett egy salakos pályán, és ha lassan futsz, lehagy az edző. Ezenfelül játék is van a futógépen, azon teljesen kiakadtam, szintén választhatsz egy avatart, én az ezüst aerobic-cipős csudavékony leánnyal voltam, aki szalad az égbolton, és ha gyorsabban futsz, akkor magasabbra emelkedik az égen, ha lassabban,akkor pedig alacsonyabbra száll. A lába alatt elsuhanó épületekből ítélve különböző európai nagyvárosok felett szalad el, és közben időnként ételek jönnek szembe. Az a feladat, hogy a futósebesség ügyes változtatásával minél több ételt kerülj ki. Az elején még könnyű, mert kis nyalókák meg pizzaszeletek érkeznek, ha kicsit gyorsabban futsz, simán elfuthatsz felettük, de a pálya későbbi részén már irtózatos méretű, a levegőben forgó grillcsirkecombok, és hatalmas, tátogó hamburgerzsömlék támadnak, nagyon kell trükközni. Edzésnek nem túl jó, mert összevissza változtatod a sebességet, de arra feltétlenül jó volt, hogy megdöntsem a gépbe elmentett rekordot és közben hüledezzek, hogy jesszusom, ez mennyire beteg.

Ezenkívül voltam több zumbaórán is, a zumba az új fitnessőrület, vérpezsdítő zenék kavalkádja, gigamegaszuper buli, önfeledt szórakozás, adrenalin az egekben, és élvezd, hogyan fogysz észrevétlenül. Igazából azt jelenti, hogy mindenféle zenékre, amik bulikban szoktak menni, elöl táncol egy oktató, oktatótól függően egyszerű vagy rettenetesen egyszerű lépésekkel, amit a tömeg utánoz. Tényleg jó a hangulat, amennyiben zene szól és táncolunk rá, de csupán abban különbözik egy szombat esti bulizástól, hogy nem adnak alkoholt, sportcipőben vagy, és egy óra után elküldenek zuhanyozni. Igen kellemes, hangulatos, vidám, én minden lehetséges helyzetben szeretek popzenére ugrálni, de semmi olyat nem csinálunk zumbaórán, amit én ne csinálnék főzés közben egyedül a konyhában, megmondhatja a szembeszomszéd is. Na jó, túlzok, de valahogy nehezemre esik elhinni, hogy pár salsalépéstől meg seggrázástól majd észrevétlenül lefogyok és izmos leszek. Szóval a magam szkeptikus módján nagy rajongója lettem a műfajnak, a helyen Brigi órája tetszett a legjobban, és van még egy olyan is, hogy Anett zumba-toning, ami a fentieket kombinálja súlyzós edzéssel, az rendesen fárasztó, a hasizom részét nem bírtam végigcsinálni, szégyen. Anett az a fajta kicsi, vidám lány, aki nagyon közvetlen, sokat beszél, és nagyon sokszor mondja el egy órán a "popsi" szót, amit szerintem kizárólag pelenkamarketingesek és aerobicedzők használnak. A Nóri nevű lány zumbaórája unalmas volt, de asszem a kezdőre mentem és talán azért. Ugyanis bár zumbában kezdő vagyok, de régen nagyon sok stepaerobicra jártam, a téli szünetet pedig Dance Central-ozással töltöttem, hozzá vagyok szokva, ha egyszerűbb koreográfiákat kell lekövetni. Voltam még pár zsírégető-alakformáló órán, semmi extra, meg a Móni nevű csaj dance aerobic-ján, amit nagyon szerettem, az a zumbánál egy fokkal tempósabb és számomra érdekesebb mozdulatokból álló ugrálós óra volt, jobban elfáradtam, és bár tudom, hogy ez semennyire sem tudományos, mert a pulzusszám a lényeg, de én jobban szeretek olyan órára menni, ahol megizzadok és meg kell állnom inni a vizemből, mert abban hiszek. Lady Gaga meg hasonlóan klassz agyatlan popzenék felpörgetett változataira ugráltunk. Persze, pont olyankor van az óra, amikor a mozgásterapeuta képzésem, úgyhogy erről ennyit.

Közben azon gondolkodtam, már nem emlékszem, melyik órán, hogy mennyi aerobicedzőhöz jártam és kikre emlékszem. Kezdjük ott, hogy világéletemben rettenetesen ügyetlen voltam, ha labdát dobtak felém, becsuktam a szemem, és általánosban csak azért kaptam meg tesiből a hármast, mert minden másból ötös voltam, és nem volt szívük megbuktatni a kislabdadobás és szekrényugrás terén mutatott siralmas kudarcaim miatt. Orvosi egyetem harmadik évében olvastam a Korszerű orvosi diagnosztika és terápia c. könyvben, hogy a mozgás csökkenti a szorongást és a depressziót, nekem meg olyanom volt, és akkor gondoltam, oké, próbáljuk ki, hátha tényleg csökkenti. (Tényleg csökkenti.) Az első hely, ahová besétáltam, akkor nyílt és már be is zárt azóta, közel volt az egyetemhez, egy Mariann volt az edző, aki azelőtt a Zsaru magazinnál dolgozott, nagyon kedves volt, mindent megmutatott nekem, hogyan kell, megtanított, hogyan ne essek le a steppadról és egyszer se éreztem magam bénának, szóval tökéletes oktató volt kezdőknek. Asszem, nem fogom részletesen elmesélni az összes fitnessélményemet itt ebben a bejegyzésben, de azért megmondom, kik jutottak még eszembe: az Olívia fitnessben volt egy szőke, talán Kati nevű csaj, aki kegyetlen, de klassz órákat tartott és úgy visított, hogy a lépcsőházban lehetett hallani, nagyon bírtam, az Astoriában volt az András, aki kopasz volt és klassz, táncos stepórákat tartott meg egy órás nyújtást, és a Kata, nos, Kata stepórái a normális bpm hatszorosával mentek, ott kikészültél, és előfordult, hogy több pasi volt az órán, mint csaj. Az Eurocenterben a Rezső volt jó, bár a humora olykor fárasztó volt, meg volt Baucsek Norbi, akinek az órájára nagyon csinos, nagyon vékony lányok jártak dumálni, és az volt a legenda, hogy a második sorban álló lányok már megvoltak neki, az elsőben állóak meg még hátravannak (vagy fordítva, nem tudom, én többnyire hátul álltam), én a Gábor óráira jártam, mert az nem volt nagyon vicces meg nem is flörtölt velünk feltűnően, de hozott egy állandó színvonalat. Jaj, és akkor volt még az őrült csaj az Orczy-kertben, aki szülés előtt két héttel még megtartotta a súlyzós stepóráit és szülés után két héttel már ismét megtartotta.

Többnyire stepórákra szerettem járni, és maradtam plusz egy óra erősítésre, vagy később, amikor már megette az életemet a munkám, akkor olyan órákra, aminek az eleje step, a vége erősítés. Kondi-stepnek meg ilyeneknek szokták nevezni. Kangoo-ra mindig el akartam menni, mert annyi jót olvastam róla skydisco-nál, mindig azt gondoltam, hogy na, majd ha jobb kondiban leszek, bevállalom, de végül sose mertem, aztán megszűnt a hely. A másik ilyen a spinning, sose mertem elmenni egy spinning órára, én azt nem bírnám biztosan, nem vagyok a bringáscsaj, még a Fertőrákos és Mörbisch közötti dombokon is kikészülök. Kétszer voltam életemben pilatesen, de én untam, én értem, hogy az klassz és tutira nem fájna a hátam, de mit csináljunk, én szaladgálni szeretek meg ugrabugrálni, ez van. Majd talán később. És valamelyik nap el akartam menni body-art-ra, mert az milyen jól hangzik már, és hallottam róla, hogy a jóga alapjain nyugvó alakformáló óra, de odamentem és egy másik óra volt helyette, szóval erről lecsúsztam. És akkor voltam még ilyen hülyeségeken, hogy boot camp, meg az a fajta óra, amin nem súlyzót, hanem rudat emelgetnek, meg soft ball-on meg köredzésen, de ezek igazából mind azt jelentik, hogy valami pulzusszám növelő bemelegítés, aztán meg némi erősítés, csak más tárgyakat használnak hozzá. Ezenfelül amikor megboldogult lánykoromban Göribe voltam szerelmes, aki futni járt, akkor elmentem futni egyszer, nem futógépen, hanem köröket salakpályán, na, azt azóta sem ismételtem meg; és pár éve meg jártam tai chi-zni a magyar kungfu akadémiára, de nem volt fűtés, csak hideg víz volt a tusolóban és télen rettenetesen hideg volt, és én nem kungfumester akartam lenni, úgyhogy onnan sajnos lemorzsolódtam, pedig maga a sport tetszett. És bár nem sport, de említsük meg a kontakttáncot, azt tavaly nyár elején szerettem meg, és onnan szintén kényelmességből morzsolódtam le, ugyanis a Tűzraktérben van, ami koszos, nincs szekrény a ruhádnak, nem lehet letusolni, pisilni és kezet mosni is csak egy emelettel lejjebb az épület másik végében és én ennyi viszontagsággal nem tudtam megbirkózni.

Alakformálás szempontjából leghatékonyabb az volt, amikor valamelyik évben nyáron két hónapig személyi edzőm volt, a Veronika, heti háromszor edzett velem gépeken és akkor tényleg tök jól néztem ki. A második leghatékonyabb az volt, amikor futógépen futottam 30-40, esetenként 50 perceket, aztán még kicsit súlyzóztam vagy hasaztam utána, de most nem ehhez van kedvem, hanem az ugrabugráláshoz, úgyhogy az lesz. Sajnos, nagyon nem válogathatok, mivel sose érek rá, így olyan órákra fogok járni, amikre épp ráérek. Hm, csináljak külön fitness kategóriát, vagy ne írjak erről, mert unalmas? Meglátjuk.

*Sajnos se pénzt, se éves bérletet, se semmit nem adnak cserébe azért, hogy írjak róluk, így elárulom, hogy nem adnak törölközőt, és később is csak pénzért lehet majd bérelni, ami botrányos. De különben ezt leszámítva jó helynek látszik eddig.

So no one told you life was gonna be this way

Régen, amikor még fiatalok voltunk, szokott lenni Kollégánál a házibuli, sokféle apropóból, ott volt például több szülinapom is, meg ott találkoztam a férjemmel. Ma lesz záróbuli, mert elköltöznek máshová, és ezért kikeresgettem az eddigi bulikról szóló blogbejegyzéseimet. Íme. Nosztalgia, részegeskedés, kivágott jelenetek a régi blogból.

Az első (amin voltam) a 26. szülinapi bulim volt, amire még szendvicseket meg zsíroskenyeret is csináltunk, és táskában vittem a cédéket, mert akkoriban még cédéket kellett vinni a házibuliba táskában, amiknek egy része aztán legendásan nyomtalanul eltűnt és sose lett meg. A bordó pántos Mangó felsőmben voltam, és egyáltalán nem feküdtünk le aludni, hanem reggelig táncoltunk. Susie egy Vivienne Westwood harisnyát viselt, és magával hozta a Bright nevű bloggert, akivel együtt jártam hittanra nyolcévesen, majd később feleségül vett. A leghalványabb elképzelésem sincs, mit magyarázhatott nekem a Kollégám miféle szabályokról, amin én ott meglepődtem. Később volt egy kicsit rendhagyó, mert nem házibulinak induló ... összejövetel, amikor hazajöttünk Amszterdamból, és annyira bennünk volt még a feeling, hogy este összegyűltünk Kolléga lakásában és véletlenül hajnal kettőig táncoltunk a bolhapiacon vásárolt színes ruháinkban, Anikó, Szabolcs, Hajnalka, a srácok meg én. Az amszterdamos bejegyzést már egyszer előrángattam, szóval az itt van. Hát milyen kis cuki voltam, most komolyan.

A következő (nem igazából a következő, hanem a következő olyan, amiről írtam bejegyzést és meg is találtam) nem tudom, milyen apropóból rendeződött, mindenesetre akkor már megvettem a lakásomat, ahol nem lakom, mert amíg festették a bejegyzésben szereplő árnyalatokra a jómunkásemberek, addig én a fiúmnál húztam meg magam, aztán ott is ragadtam egyből az idők végezetéig. Egy barna, rövidujjú Fishbone trikóban voltam (mondtam már, hogy az epizodikus emlékeim ruhákhoz kötődnek?), és Charles-sal ruhát cseréltünk. Ott valamiért viccesnek tűnt. Jó, ez most persze úgy néz ki, mintha folyamatosan és kizárólag részegeskednénk, pedig erről szó sincsen, bár egyszer Sziporka beszólt valamit az egyik szülinapi bulimra a józan, értelmiségi fiatalok relatív hiányával kapcsolatban, amin meg is sértődtem. Volt egy időszak, amikor vodkamartinit ittunk citromlével, abból mondjuk tényleg elég volt három.

A másik szülinapi bulimon már nem táncoltunk hajnalig, hanem aludtunk is, mert annyit öregedtem, és ott már a leendő férjemmel voltam. Akitől arra a szülinapomra kaptam egy kambodzsai utazást meg egy rettenetes szőrnyulat, mivel pontosan tudta, mivel kell engem levenni a lábamról. Még arra emlékszem (azon kívül, hogy Szöszi áll az ágyon rózsaszín blúzban és fotóz minket), hogy mi érkeztünk meg először úgy este 9 tájban, és még senki sem volt ott, de Kolléga sem, hanem az akkori albérlőcsaj nyitott ajtót pizsamában, ugyanis álmából ébresztettük fel, mert előző éjszaka mentőzött, és nem is tudta, hogy itt buli lesz. Szegény. De aztán lett végül. A szerszámkészletet Nikétől kaptam az új lakásomba, az állólámpát a soproni barátnőimtől, a bőröndlakatot Susie-tól az ázsiai utazáshoz, a narancssárga műanyag dinoszauruszt pedig Johnny-tól. Később elnézést kért, ha ez túl erős lett volna, hogy tudniillik dinoszaurusszal céloz az életkoromra, nekem persze addig eszembe se jutott ez az értelmezés, mivel egyáltalán nem vall rá az ilyesmi, de így még viccesebb. Az összes cucc megvan még és rendeltetésszerű használat alatt áll.

Ez egyébként a Boardos Fiúval (akivel egyszer két hónapig jártam, aztán pedig már nem jártam) közös baráti kör, és néha meséltek róla, itt is például, persze, arra egyáltalán nem emlékszem, hogy ki és mit mesélt. A dátumból ítélve Niké szülinapi bulija volt, és nem tudom, mi volt rajtam, de szemlátomást nem sikerült elkendőzni vele a felszedett nagyjából két kg súlyfelesleget. És volt Kolléga szakvizsgája és egyben harmincadik szülinapja alkalmából rendezett buli, ami után nem sokkal elmentem három hónapra Utrechtbe, az is klassz volt, aztán pedig Niké következő szülinapja, ami után ő ment el sok hónapra külföldre, és ahol abban a sötétbarna H und M felsőben voltam, amit Utrechtben vettem előző évben. Az a pár, akikről ott derült ki, hogy titkon összeszűrték a levet, most várják a gyereküket.

Nagyjából a munkába állásomtól a minden szakvizsgánk és doktori fokozatunk és egyebeink beszerzéséig tartó időszakot ölelik fel ezek a bulik (hát nyilván számomra, mert gondolom azelőtt is voltak már, mint hogy én elkezdtem volna odajárni), és azt kell mondanom így végigolvasva, hogy én aztán tutira nem maradtam volna itt életben, ha nincsenek ezek az emberek.

Rendben, ez mind szép, de mit fogok felvenni?

Főleg láncjáték

Jó, akkor kombináljuk ezt a két dolgot. Doktrínától kaptam kreatív blogger díjat, amit köszönök. Hát azzal a részével, hogy áruljak el magamról hét dolgot, nem nagyon tudok mit kezdeni, mert egyrészt most komolyan, mit nem árultam el még eddig magamról? Másrészt meg ezt a játékot is megcsináltam már legalább kettőször, csak akkor még nem ez volt a neve. Deviszontellenben! A középiskolásos játékot szívesen csinálom, úgyhogy elárulom magamról azokat.

1. Milyen irodalom tételt húztál az érettségin?
Fogalmam sincs*, csak arra emlékszem, hogy nem Jókait, mert azt nagyon nem akartam kihúzni és nem is húztam.

2. Ennek hány éve is?
Tíznél több.

3. Emlékszel a középiskolás ofőd nevére?
Hogyne emlékeznék. Komolyan van, aki nem emlékszik a középsikolás osztályfőnöke nevére? Azért az elég égő.

4. OKTV?
Biológia országos tizedik, ezzel nyertem egy felvételit az egyetemre. A 17 éves korom az egy jó év volt, az oktv-n kívül megjelentek a verseim a helyi lapban, összejöttem az első szerelmemmel, lett felsőfokú nyelvvizsgám. Néha elmentem a fizikára meg a matekra is, de azokon max megyeiig jutottam.

5. Milyen szakkörbe jártál?
Középiskolában biológia szakkörbe, péntek délután volt, boncoltunk disznószívet is. Meg vesét. Meg szemet, az durva volt. És némely években fizika szakkörre is, ott csak példákat oldottunk meg, néha a suliban volt, de néha a fizikatanárnőnk lakásában, ahol a szüleivel és mintegy tizenöt macskával élt. Ami azt illeti, ezeket ő ingyen tartotta nekünk, puszta lelkesedésből? Nem rémlik, hogy fizettünk volna érte. És negyedikben az irodalomtanárunk, akit szerettünk, mert bajusza volt és akusztikus gitárja, amin sok Cseh Tamást játszott, tartott az irodalomból felvételizőknek valami huszadik század irodalom szakkört, arra is jártam hobbiból.

Általánosban pedig túraszakkörre jártam, és amikor megszűnt a határsáv, akkor bementünk abba a vasfüggöny-menti erdőbe, ahova addig nem szabadott, mert agyonlőttek, és elmentünk a Szárhalmi-erdőben lévő mészbarlangokba, amik valójában nem barlangok, hanem kis, nyomorult földalatti üregek, na ott jöttem rá, hogy klausztrofóbiás vagyok.

6. Hányas, és milyen nevű úttörőcsapatban voltál pajtás/cserkész/ministráns?
Szilágyi Erzsébet Úttörőcsapat, Delfin örs, de csak kisdobosságig vittem, utána összeomlott a rendszer.

7. Mi volt a tisztséged az őrsödben?
Nem emlékszem, de volt valami, ami miatt delfines plakátot kellett rajzolnom, ebből a könyvből másoltam ki és tök ronda lett.

8. Mi volt a legmaradandóbb emléked egy osztálykirándulásról?
Hát volt például az, amikor a fiúk berúgtak és a Péter (vagy a Tamás?) egy fogkefével hánytatta a Z-t, és a fiúk bementek a lányok szobájába, ami full tilos volt, és az osztályfőnökünk annyira kiakadt, hogy nem is mentünk többet osztálykirándulásra a következő években. Asszem Egerben voltunk.

9. Milyen fakultációra jártál?
Namost az nem ugyanaz, mint a szakkör?

10. Előfordult, hogy kirúgtak valamelyik suliból?
Stréber vagyok, szeretnek az iskolák.

11. Ki volt az általános iskolás nagy ő?
Általánosban én nem foglalkoztam ilyesmivel.

12. A leggázabb poszter a szobád falán?
Először akkor lett saját szobám, amikor 24 évesen kiköltöztem a koleszból és beköltöztem Hajnalka albérletébe az újpesti panelban, abba a szobába, ahol előtte is és utána is mindenki sírt. Először valami modell lány lakott ott, aki a pasija miatt sírt, aztán egy rövid ideig Ildikó, aki épp szakításban volt a fiújával, aztán én, aki Göri miatt sírtam, aztán meg a Zsuzsa, aki az állítólagos titkosügynök pasija miatt sírt mindig.
De a koleszban azért voltak posztereim, bár többnyire Klimt reprók, meg egy Blues Brothers.

+1. Aztán intő, bukás volt-e?
Oh, please. Egyszer megbuktam a forgalmi vizsgán, egyszer meg a felsőfokú angol szóbelin, egyszer meg a német középfokú szóbelin: először a sima beszélgetős részben elmeséltem, hogy csapnivaló az egyetemünkön az idegennyelv-oktatás, mint később kiderült, a vizsgabiztos az egyetemünk nyelvi intézetének az igazgatójának a felesége volt, és nem tanultam meg az autóvezetéssel kapcsolatos szavakat, erre húztam két db képet, amin (mind a kettőn!) autó volt, és egy olyan szituációt, ami arról szólt, hogy koccansz az autóval és kinek volt elsőbbsége.

*Most utánanéztem a régi naplómban, mert nem hagyott nyugodni, és Zrínyit húztam meg a Szigeti veszedelmet. Kettő értelmes mondatot nem tudnék ma Zrínyiről mondani. Komolyan, annyit tudok róla, hogy felöklelte egy vadkan.

Unikum és egyéb csacskaságok

Hat évvel ezelőtt pedig ez történt. A férjem azóta csak jobb srác lett. Bizony.

Ami egyszer volt, újra nem jön el

Lassan megint új életet kezdek, ehhez keresnem kell új edzőtermet, mert a régi bezárt, és azt találtam ki, hogy arra a helyre fogok járni, ahová egyetemista koromban jártam. Ma elmentem felderíteni, hogy létezik-e még és milyen, és hű, nagyon durva időhurok.

Egészen pontosan ugyanolyan, mint tíz évvel ezelőtt. Kb. nyolc évvel ezelőtt jártam ott utoljára, és már rég elfelejtettem a pontos helyét is, de ugyanaz a bolt van mellette, ugyanazok a táskák vannak a kirakatban, ugyanazok az unott csajok ülnek a recepción, pontosan ugyanazok a kék műbőr kondigépek vannak, és ugyanaz a szőke visító hangú csaj tart aerobicórát, mint amikor harmadévben a kórélettan vizsgám előtt azt mondtam a többieknek igen lazán, hogy "én majd megyek elsőnek, mert oda akarok érni fél 11-es aerobicra", és ezt véletlenül meghallotta az akkor érkező vizsgáztató, és utána jól megszívatott igen szigorúan feleltetett. Majdnem kettest kaptam, amire én azt mondtam, hogy "jézusom, még sosem kaptam kettest!", és ezért végül hármast adott. Később egy másik tantárgyból ez a csaj lett a gyakorlatvezetőm, feminista kutatási témája volt, és nagyon kedveltem. Valamiért kedvelem a szigorú nőket.

Vagy amikor ellopták a táskámat benne a frissen vásárolt tízalkalmas aerobicbérlettel, amiről még egy alkalmat sem használtam el, és hiába mentem vissza sírva, nem adtak másikat. A táskámat, ami egy maci alakú hátizsák volt, a Café Verdi nevű puccos cukrászdában lopták el szombat délelőtt, ahol tejeskávé felett Barni csodálatoskék szemeiben gyönyörködtem ahelyett, hogy a holmimon tartottam volna a szemem. Benne volt az összes papírom meg pénzem meg koleszos belépőkártyám, a rendőrségen pedig egy Jakab nevű, igen kedves rendőr fiatalember vette fel az adataimat, akivel egy napon születtünk. Aztán járhattam szakadó esőben a népességnyilvántartóba, mert kiderült, hogy személyi számot igazoló igazolás nélkül nem lehet pótolni a papírjaimat (vagy valami hasonló kafkai fordulat, nem emlékszem pontosan). Éppenséggel Freud-ot olvastam akkoriban, azt írta, hogy ha egy tárgyat elveszítünk, annak tudattalan oka van, és én elvesztettem a fiúmtól kapott hátizsákot, miközben az exfiúmmal kávézgattam, úgyhogy rájöttem, hogy ennek biztos valami tudattalan oka van. Pedig tényleg csak kávéztunk.

Vagy amikor - évekkel később - azt mondtam a fiúmnak, hogy aerobicozni megyek, és el is indultam irányba, csak aztán mégse oda mentem, de ez egy másik történet, amelyet itt nem részleteznék, és amelyben többrendbeli megcsalás és megcsalatás, katedrálisok árkádjai alatt történő leánykérés, görények, virágcsokrok, a Ji King, valamint rengeteg százas csomag papírzsebkendő játssza a főszerepet.

Többnyire fiatal voltam és naiv és hosszú barna hajam volt és komolyabban vettem magam, mint manapság.

Szóval ide fogok járni újéletkezdésképpen jövő héttől.

Singing Sweet home Alabama all summer long

És akkor azon vettem észre magam, hogy azon gondolkodom, melyik pszichoterápiás könyveket vigyem magammal Thaiföldre olvasni, és már vagy hat, angol nyelvű könyvnél tartok (az több, mint hat magyar, mert míg magyarul elképesztően gyorsan olvasok, angolul csak egy normál közepes tempóban). Én nem vagyok egy kifejezett pihenésnáci, szerintem nem tilos nyaralás alatt pszichoterápiás könyveket olvasni, amennyiben az embert az érdekli, olvastam már Ko Phanghanon Yalomot meg Polcz Alaine-t a Néninél a függőágyban, megvan annak a varázsa. Egészen máshogy olvassa az ember az ilyesmit, amikor karnyújtásnyira tenger van, pálmafák és watermelone shake. De más érdeklődésből olvasni, és más kötelező olvasmányokat vinni a nyaralásra, illetve, ha érdekelnek a kötelező olvasmányok, akkor mittudomén, mi van. Hol a határ, meddig vagyok nerd és honnantól workaholic. 

Emlékszem, amikor rezidensek voltunk, olyan régen, hogy az a része a blognak már nincs is fenn, egyszer elvitt minket valami gyógyszercég valami egynapos szabadidős programra. Volt ilyen feladat, hogy meg kellett keresni helyszíneket egy hatalmas, füves-sáros-dombos területen, már nem emlékszem, miért, de kaptunk hozzá páronként egy Mitsubishi terepjárót, egy GPS-t és egy kék szemű, borostás fickót, aki az autót vezette. Némelyik helyszínen pálinka is volt, és akkor volt egy jelenet, amikor a programon részt vevő kollégák csoportokba verődve, zakóban ácsorogtak és szakmáról meg szakmapolitikáról csacsogtak, mi pedig Nikével heverésztünk a terepjáró nyitott platóján pántos trikóban és farmerban, cigiztünk, napoztunk, talán iszogattunk is, és pasikról beszéltünk. És nem emlékszem, hogy ez ott szóba jött, vagy csak gondoltam, hogy milyen jó, hogy mi még képesek vagyunk istenigazából lazítani, szegény felnőttek meg már nem, és sajnáltam őket kifejezetten, és biztos voltam benne, hogy mi mindig képesek leszünk. 

Who am I kidding? I was a geek then too

Hat éve írom ezt a blogot, de ami még durvább, vannak, akik kb. azóta olvasnak, ez pedig igazán hosszú idő és köszönöm.

Ez volt az első blogbejegyzésem. Oké, még nagyon fiatal voltam. 

My thoughts were short, my hair was long

Elővettem az öt évvel ezelőtti blogomat dátumegyeztetés céljából (hogy kiderüljön, én emlékeztem-e jól, hogy mi mikor volt, persze igen), és olyan szívesen írnék most rendes blogot. Tudjátok, olyan naplót, amiben az ember leírja, amit gondol az emberekről és a helyzetről és az Életről. Dehát manapság már nem irkálunk mindenfélét csak úgy fel az internetre. Mindenesetre leragadtam itt a naplóm előtt, London, Amszterdam, és olvasom magamat mosolyogva. És milyen kár, hogy most már végképp semennyire sem írok naplót, milyen jó lenne azt írni, nem is csak saját magam, hanem a többi szereplő történetei miatt is. Öt év múlva meg tíz év múlva elolvasni, hogy milyen volt akkor az illető, vagyis dehogy, maximum azt, hogy én milyennek láttam. Időközben felnőttek lettünk teljesen. Mondjuk a világnézetem és a ruhaízlésem viszonylag keveset módosult, amennyiben világosbarna bőrkabátban és narancssárga sálban jártam akkor, most pedig világosbarna bőrkabátban és narancssárga sálban járok. Biztos pontok az életben. Bár ez egy másik sál.  

És az is mekkora volt, amikor Londonban, a Greenwich Foot Tunnelben szembejött hat egyforma fekete öltönyös férfi velencei madárálarcban. 

People just ain't no good

Meg az jutott eszembe, hogy mégiscsak volt olyan, hogy csalódtam egy emberben, és lehet, hogy akkor egy füst alatt örökre csalódtam az egész emberiségben is, azóta gyakorlatilag bármire képesnek tartom őket és azért nem csalódom újra és újra. Az volt, hogy általános iskolában sokáig kiközösítettek, mert, már nem emlékszem, miért. Mindig volt valaki, aki ki volt közösítve, és néha rám került a sor. Nem mindenkire került sor, mert voltak népszerű emberek, akik körül mindig volt klikk, és volt olyan is, hogy hárman is ki voltunk közösítve egyszerre, és az tulajdonképpen nem volt gáz, mert jól elvoltunk. Hosszabb ideig egyedül kiközösítve csak a Mari volt, mert ő kövér volt és a nagyszülei nevelték, mert anyukája börtönben volt, apukája pedig nem létezett (a neveket megváltoztattam, nyugi), meg a Noémi, ő nem tudom, miért, talán valami féltékenységi ügyből kifolyólag, az egyik népszerű lány pikkelt rá, mert túl sokat lógott fiúkkal, vagy mert alkoholista volt az apukája, de az az igazság, hogy már akkor sem értettem a nőket. 

És akkor ott voltam én (szomorú zene bekapcsol), akinek nagy orrom volt és félénk voltam és vézna és első osztály első óráján már tudtam olvasni, és amíg a többiek tanulták a C mint Cicát, én a tanító néni Nők Lapjájában lévő meseoldalt olvashattam az utolsó padban, és ez azért hatéves korban eléggé egyenes út ahhoz, hogy a szünetekben a nagyorrú, vézna, félénk kislány (szomorú zene felhangosodik) egyedül üljön az iskolaudvaron, amíg a többiek vígan verekszenek/susmorognak.

Néha ki voltam közösítve, néha nem, és egyszer épp nem, amikor a szüleim elutaztak Japánba, ez a rendszerváltás előtt történt, mivel apukám teherhajón dolgozott tengerészként, és néha magával vihette nejét is. Szóval elmentek úgy kb. fél évre, és megígérték, hogy hoznak nekem onnan igazi japán legyezőt, és a legjobb barátnőmnek is egyet, a legjobb barátnőm pedig az Edit volt. Aztán nem sokkal később kiközösítettek nem tudni, miért, de az Edit ekkor kitartott mellettem, és ketten ültünk a szünetekben az iskolaudvar sarkában, és az Edit nem ment velük susmorogni és verekedni, pedig ő mehetett volna, ehelyett velem üldögélt és susmorgott. És aztán egyszer mondta nekem a Mari, aki sokat tudott a kiközösítésről, mert kövér volt és a nagyszülei nevelték, hogy az Edit csak azért lóg ám velem, mert meg akarja kapni a legyezőt, de én nem nagyon hittem, hogy ekkora hülyeségért vállalná a számkivetettséget. Aztán hazajöttek a szüleim, hoztak egy csomó legyezőt, adtam egyet az Editnek, aki napokon belül rájött, hogy nem is akar velem tulajdonképpen barátkozni többé. Csak a legyezőre hajtott. Dehát akkoriban még nem volt ebay, még vasfüggöny volt, az is szenzáció volt, ha narancsos tiktak érkezett a valutásboltba, más értéken kell kezelnünk egy eretedi japán legyezőt, mint manapság. 

Valójában nem emlékszem, hogy ez az egész különösebben megrázott volna, sőt, a következő körben, amikor valaki más volt kiközösítve, megint jóban lettünk az Edittel, és Roxette kazettákat másoltunk le a felső szomszédjától, aki idősebb volt nálunk két évvel, festette a szemét, és azt is elmagyarázta nekünk, hogy a Depeche Mode az nem egy divatház. 

Kemény idők voltak.  

It's always the hours

Általában némi nagyképűséggel beszélt azokról az évekről, vagy legalábbis mintha büszke lenne magára: mi mindenre képes volt, mennyi akadállyal megküzdött, mégis optimista tudott maradni. Szegény volt, de vidám, és fáradt, de elhivatott, meg minden ilyesmi. Küzdelmes, de szép idők voltak, ilyeneket szokott mondani így hetven felé járva a húszas-harmincas éveiről. Elhitték neki, meggyőző volt.

Titkon valójában szörnyülködve és kissé értetlenül tekintett vissza a fiatal felnőttkorára.

Innen nézve - innen a verandáról, a fonott székből, hetvenévesen - egyáltalában nem látszott olyan dicsőnek vagy hősiesnek vagy elhivatottnak, inkább csak valamiféle kétségbeesett evickélésnek tűnt. Vadvízi evezésnek megáradt folyón éles sziklák közt. Úgy rémlett, hogy azokban az években maximum egy-egy pillanatra fogta el az a jóleső érzés, hogy maga irányítja az életét, hogy képes erre, alkalmas rá, és hogy arrafelé halad, amerre szeretne menni. Az idő többi részében inkább azzal volt elfoglalva, hogy valahogyan, bárhogyan megakadályozza, hogy a meglepetésszerűen felbukkanó örvények ne bas csapják neki a legközelebbi sziklának. Mindig volt valami, főleg munkahelyi kihívások (sose értette, miért szeretik a emberek így nevezni az erejüket meghaladó feladatokat), és többnyire bár megoldotta őket, de valójában eleve kudarcra volt ítélve, egyszerűen túl sok volt, nem volt ideje rendesen csinálni, nem volt ideje elmélyülni, csak épphogy összetákolni volt ideje, mindig elégedetlen maradt az eredménnyel.

Mindig azt hitte, minden egyes nehézségre, hogy jó, ha ezen túl vagyunk, akkor már biztos minden rendben lesz, nyugalmasabb vizek következnek, persze, erről szó sem volt, inkább csak egyre nehezedett a terep.

Eleinte még könyveket olvasott meg blogot írt meg abba a hitbe ringatta magát, hogy képes fenntartani egy komoly, felelősségteljes munkát és egy vidám, laza és fiatalos életet egyszerre. Hogy belefér az életbe, hogy kurzusokra jár, vizsgázik, dolgozik, kutat, másból vizsgázik, phd-t ír, dolgozik, egyre több feladata van, mert rájöttek, hogy úgyis megoldja, blogokat ír, mert azt meg szeret, emberekkel találkozik, mert azok érdeklik, filmeket néz, sorozatokat néz, könyveket olvas, edzőterembe jár. Teljesen értelmetlen és lehetetlen feladatnak tűnt az egész így visszatekintve, de leginkább azon tudott elszörnyülködni, hogy vajon hogyan hihette, hogy ez jó. Soha nem volt pénze, hanem hitelei voltak, több, és mindig, amikor már majdnem egyenesbe jött, történt valami váratlan kiadás vagy katasztrófa vagy válság. Mindig, amikor azt hitte, hogy már annyi mindent megtanult a szakmájában, talán már elhiheti magáról, hogy képben van, akkor nem sikerült újraélesztenie egy beteget vagy kiderült, hogy ezt az iszonyatosan fontos cikket még csak hallomásból sem ismeri.

Valami mindig volt.

Mindig, amikor már majdnem úgy tűnt, hogy nem többhavi munkával van elmaradva, hanem csak olyan emberi mennyiséggel, akkor megbízták még két-három nevetséges feladattal. Egy lepukkant panellakásban élt, nem volt pénze, a férjét mondjuk szerette, de alig találkozott vele, és minden pillanatban agyonhajszoltnak és alkalmatlannak érezte magát. Nem volt ideje azon gondolkodni, hogy merre akar menni, mert minden erejét felemésztette, hogy egyáltalán a felszínen maradjon.

De ami a legfurcsább és leginkább érthetetlen: emlékei szerint akkoriban boldog volt. Persze, voltak nehézségek, de alapvetően ésszel fel tudta idézni, emlékezett rá, hogy akkoriban úgy gondolta, hogy boldog. Visszatekintve fel nem bírta fogni, hogyan lehetséges ez, hogyan érezhette jól magát abban a helyzetben, csak nehézségekre emlékezett és fájdalomra és problémákra, azt tudta felidézni, hogy mindig nyugtalan volt valami miatt vagy valaki miatt. Boldog...  rendben, lehet, hogy akkor boldognak érezte magát, de így utólag inkább kétségbeesettnek tűnik. Furcsa, mert az emberi emlékezet általában épp ellenkező irányba torzít, nehéz időket utólag megszépít az idő, szörnyű időszakokra vagyunk képesek nosztalgiával visszaemlékezni. Pont fordítva. 

Hátborzongató volt még visszagondolni is, örült, hogy nem kell végigcsinálnia még egyszer. Azt mondják, az öregség szenvedés, és ő becsülettel panaszkodott is az ízületeire, a sok és drága gyógyszerre, a mai fiatalokra, az időjárásra, meg az összes dologra, ami miatt megboldogult lánykora óta rinyálni szokott, de valójában semmi pénzért nem lett volna újra fiatal. Ma sem tudná máshogy csinálni, ha most visszakerülne ugyanoda, nem lenne ötlete, hogyan kellene máshogyan vinni az életét. Hogyan lehetett volna legalább valami nem túl nehéz evezőstúrát csinálni belőle. Ötlete sem volt.

Persze, könnyű mondani, hogy nemet kellett volna mondania jó pár feladatra, vagy hogy el kellett volna menni valami pénzesebb, felelőtlenebb állásba, de ahhoz nyilvánvalóan túl hiú volt. Menekülésnek tűnt volna. Szeretett fontos lenni.

Most pedig szerette, hogy már nem kell annak lennie. Bár egy csomó dolga volt persze, főleg házimunka, meg a macskák ellátása, meg mindenféle apróság, amit kitalált magának, le kell szedni az almát (vagy valakivel le kell szedetni), meg kell hámozni, be kell főzni, jajjistenem, mennyi munka az. Hát nevetségesen kevés, és nem is muszáj, csak szereti. Titkon szeretett öregasszony lenni, végre nem volt szenvedés a reggeli felkelés, hanem magától felébredt hajnali ötkor, üldögélt kicsit a konyhaasztalnál, írni már nem nagyon volt kedve, inkább olvasgatta a régi naplóit, meg egyéb haszontalan dolgokkal ütötte el az időt. Sokat kávézott a verandán, bár megtiltotta az orvos, de ugyan, mégis, hogyan vehette volna komolyan azt a háziorvos kölyköt? Ő már akkor koffeinfüggő volt, amikor az még meg sem született. 

Azért a taichi-t nem kellett volna abbahagyni, kár érte, akkor biztosan kevésbé fájna most a háta, meg egyébként is, saját almafái alatt taichizó hetvenéves öregasszony, az mekkora vagányság lenne már.   

What the fuck was I thinking

Egyetemi éveimnél tartok a lánykori naplómban, micsoda kalandos idők voltak azok is, úgy értem, egy átlagos sitcom-ba illőek. Lefeküdtem az egyik legjobb barátommal, ami önmagában para, ráadásul az akkori pasim megtudta, mert a kocsijában hagytam a táskámat, és benne volt a naplóm és ő elolvasta, de aztán megbocsátott és visszamentem hozzá, persze, a barátságban ez okozott némi törést, aztán kirúgtam a pasimat, de akkor nem jöttem össze mégsem a szóbanforgó baráttal, mert független akartam lenni kicsit, de közben... szóval az a fajta kavarás, amit többnyire már a negyedik évadban vesznek elő, és annyi benne a fordulat, hogy az már erőltetettnek tűnik.

De nem erről akarok beszélni, hanem idézni az alábbi beszélgetést a húszéves koromból.
(Ülünk a lépcsőn és a közös ismerőseinkről dumálunk.)
"isolde: - Tényleg mennyire sokfélék az emberek. Tök érdekesek.
Ex: - Ja, én is szeretem őket."

Lucia megkérdezte a múltkor, mire fel ez a nosztalgiahullám nálam, szerintem az, hogy mostanában csomó ilyen előre vivő dolog történt velem, szakvizsgáztam, magánrendelni fogok, betöltöttem a harmincat. Ilyenkor szoktam a régi naplóimat olvasgatni, amikor új korszak van az életemben vagy efféle. Nagyon érdekes látni, hogy egyrészt mennyire kis hülye voltam, és hittel műveltem/magyaráztam a legnagyobb baromságokat, másrészt pedig, hogy a lényegesebb dolgokról mennyire pontosan ugyanazt gondolom most is, mint akkor. Például, hogy "szeretem az embereket", ezt azért így egy az egyben lehet, hogy nem jelenteném ki (nem is én mondtam), mivel mindig van egy-két kivétel, akiért épp nem vagyok oda, de hogy tök érdekesek, mert annyira sokfélék, simán.

Úgy sajnálom ilyenkor, hogy már nem írok naplót, és ezeket az éveket max egy blogból tudom majd visszaolvasni, ami azért cseppet felszínes.

Bezzeg a régi naplóim milyen mélyek és épületesek olykor.
"Basszus, megettem egy zacskó fruttit.
Csak nehogy feldiffundáljon az agyamba és beépüljön a szövetek közé.
Hol is tartottam? Ja, sehol."

Frutti, neljonharisnya, növekvő tétek

Olvasom a régi naplómat tovább, most tartok 19. évemnél. Különös módon vannak olyan volt szerelmeim, amikről olvasva elábrándozva azt gondolom, "ó, istenem, milyen fiatalok voltunk...", és vannak azok, amikről iszonyú idegesítő olvasni a nyálas szövegemet. Hogy ígymegúgy megtaláltam az igazit. Jééézus. Dehát exekről jót vagy semmit.

Hadd bizonyítsam inkább egy random idézettel, hogy veleszületett tehetségem korán megmutatkozott: már tizenkilenc évesen magas szinten műveltem a rinyálás műfaját.

"Visszavittem az üvegeket és vettem az árán egy nejlonharisnyát. De csak olcsó fajtára volt pénzem és abból csak egy ronda szín volt.
Kaptam értesítést a dékániból, hogy nem kapok szoctámot, mert nem hiszik el, hogy az apám munkanélküli. Á, az a baj az élettel, hogy ahogy öregszel, egyre nagyobbak a tétek. Egyre fontosabbak a problémák. Egyre komolyabbra fordul a dolog.
Nem tetszik ez nekem.
(...)
Jézusom, még csak 4 óra. Mit fogok csinálni hatig? Nincs kedvem tanulni. Nincs kedvem semmihez. Még csokit enni se lenne kedvem (nem mintha lenne csokim, vagy pénzem rá). Pedig tényleg kéne egy kis csokoládét ennem, mielőtt még felvágom az ereimet. Ugye? Az ember nem lesz öngyilkos amiatt, hogy nincs pénze nejlonharisnyára.
(...)
Különben is, nem bírok már ennyit tanulni, elegem van. Frutti* akarok lenni, magastalpú cipőt és műkörmöket, és szoláriumba járni meg kigyúrt pasikkal. Vagy legalább akkor mért nem mentem elte angol szakra."

*(A "frutti" kifejezés Brigitta nevű volt szobatársamtól eredeztethető: azokat a lányokat hívta így, akiknek az agya helyén frutti /gyümölcsös omlós karamella/ van.)

Keresés

Kiemelten

Yummie az isten! Majdnem.

Kapcs-ford

Isolde levelezik veletek néha

Jó ügy

Ide is írok néha

• Isolde olvas
• Endless
• Filmbuzi
• SamFreud
• Képek

Mások

• agnus
• alie
• anngel
• azigazzy
• ayitidoc
• blogtogon
• brainoiz
• hakkotsuki
• IKL
• kalib
• kardigan
• karlsruhe
• kisfoka
• lamorak
• lobotomia
• maminti
• mollyblooom
• montag
• mra
• nesztelencsiga
• nyulontul
• olga
• pestipucu
• roboman
• savanyúcukor
• suematra
• sulemia
• susie
• teodora



• Chili es vanilia
• Domestic Goddess
• Eszter befőz



• Criticalbiomass
• Bioetika Blog
• DrMortz
• Eperrózsa
• Mentők
• Sorozatjunkie

Kategóriák

• Brennbergbánya (14)
• Emberek (276)
• Esküvő (18)
• Film (38)
• Kaja (70)
• Kultúra (182)
• Munka (200)
• Nosztalgia (20)
• Nyafogás (707)
• Tudomany (57)
• Utazás (103)
• Vásárlás (105)
• Zene (143)

Archívum

• Jelen
• 2012. május
• 2012. április
• 2012. március
• 2012. február
• 2012. január
• Az összes

Egyéb

• RSS 2.0 Feed
• Freeblog.hu