Ami egyszer volt, újra nem jön el

2010. február 3. 18:44 - címkék és kategóriák: Nosztalgia - 19 komment

Lassan megint új életet kezdek, ehhez keresnem kell új edzőtermet, mert a régi bezárt, és azt találtam ki, hogy arra a helyre fogok járni, ahová egyetemista koromban jártam. Ma elmentem felderíteni, hogy létezik-e még és milyen, és hű, nagyon durva időhurok.

Egészen pontosan ugyanolyan, mint tíz évvel ezelőtt. Kb. nyolc évvel ezelőtt jártam ott utoljára, és már rég elfelejtettem a pontos helyét is, de ugyanaz a bolt van mellette, ugyanazok a táskák vannak a kirakatban, ugyanazok az unott csajok ülnek a recepción, pontosan ugyanazok a kék műbőr kondigépek vannak, és ugyanaz a szőke visító hangú csaj tart aerobicórát, mint amikor harmadévben a kórélettan vizsgám előtt azt mondtam a többieknek igen lazán, hogy "én majd megyek elsőnek, mert oda akarok érni fél 11-es aerobicra", és ezt véletlenül meghallotta az akkor érkező vizsgáztató, és utána jól megszívatott igen szigorúan feleltetett. Majdnem kettest kaptam, amire én azt mondtam, hogy "jézusom, még sosem kaptam kettest!", és ezért végül hármast adott. Később egy másik tantárgyból ez a csaj lett a gyakorlatvezetőm, feminista kutatási témája volt, és nagyon kedveltem. Valamiért kedvelem a szigorú nőket.

Vagy amikor ellopták a táskámat benne a frissen vásárolt tízalkalmas aerobicbérlettel, amiről még egy alkalmat sem használtam el, és hiába mentem vissza sírva, nem adtak másikat. A táskámat, ami egy maci alakú hátizsák volt, a Café Verdi nevű puccos cukrászdában lopták el szombat délelőtt, ahol tejeskávé felett Barni csodálatoskék szemeiben gyönyörködtem ahelyett, hogy a holmimon tartottam volna a szemem. Benne volt az összes papírom meg pénzem meg koleszos belépőkártyám, a rendőrségen pedig egy Jakab nevű, igen kedves rendőr fiatalember vette fel az adataimat, akivel egy napon születtünk. Aztán járhattam szakadó esőben a népességnyilvántartóba, mert kiderült, hogy személyi számot igazoló igazolás nélkül nem lehet pótolni a papírjaimat (vagy valami hasonló kafkai fordulat, nem emlékszem pontosan). Éppenséggel Freud-ot olvastam akkoriban, azt írta, hogy ha egy tárgyat elveszítünk, annak tudattalan oka van, és én elvesztettem a fiúmtól kapott hátizsákot, miközben az exfiúmmal kávézgattam, úgyhogy rájöttem, hogy ennek biztos valami tudattalan oka van. Pedig tényleg csak kávéztunk.

Vagy amikor - évekkel később - azt mondtam a fiúmnak, hogy aerobicozni megyek, és el is indultam irányba, csak aztán mégse oda mentem, de ez egy másik történet, amelyet itt nem részleteznék, és amelyben többrendbeli megcsalás és megcsalatás, katedrálisok árkádjai alatt történő leánykérés, görények, virágcsokrok, a Ji King, valamint rengeteg százas csomag papírzsebkendő játssza a főszerepet.

Többnyire fiatal voltam és naiv és hosszú barna hajam volt és komolyabban vettem magam, mint manapság.

Szóval ide fogok járni újéletkezdésképpen jövő héttől.

Singing Sweet home Alabama all summer long

2009. október 23. 12:43 - címkék és kategóriák: Nosztalgia Nyafogás - 1 komment

És akkor azon vettem észre magam, hogy azon gondolkodom, melyik pszichoterápiás könyveket vigyem magammal Thaiföldre olvasni, és már vagy hat, angol nyelvű könyvnél tartok (az több, mint hat magyar, mert míg magyarul elképesztően gyorsan olvasok, angolul csak egy normál közepes tempóban). Én nem vagyok egy kifejezett pihenésnáci, szerintem nem tilos nyaralás alatt pszichoterápiás könyveket olvasni, amennyiben az embert az érdekli, olvastam már Ko Phanghanon Yalomot meg Polcz Alaine-t a Néninél a függőágyban, megvan annak a varázsa. Egészen máshogy olvassa az ember az ilyesmit, amikor karnyújtásnyira tenger van, pálmafák és watermelone shake. De más érdeklődésből olvasni, és más kötelező olvasmányokat vinni a nyaralásra, illetve, ha érdekelnek a kötelező olvasmányok, akkor mittudomén, mi van. Hol a határ, meddig vagyok nerd és honnantól workaholic. 

Emlékszem, amikor rezidensek voltunk, olyan régen, hogy az a része a blognak már nincs is fenn, egyszer elvitt minket valami gyógyszercég valami egynapos szabadidős programra. Volt ilyen feladat, hogy meg kellett keresni helyszíneket egy hatalmas, füves-sáros-dombos területen, már nem emlékszem, miért, de kaptunk hozzá páronként egy Mitsubishi terepjárót, egy GPS-t és egy kék szemű, borostás fickót, aki az autót vezette. Némelyik helyszínen pálinka is volt, és akkor volt egy jelenet, amikor a programon részt vevő kollégák csoportokba verődve, zakóban ácsorogtak és szakmáról meg szakmapolitikáról csacsogtak, mi pedig Nikével heverésztünk a terepjáró nyitott platóján pántos trikóban és farmerban, cigiztünk, napoztunk, talán iszogattunk is, és pasikról beszéltünk. És nem emlékszem, hogy ez ott szóba jött, vagy csak gondoltam, hogy milyen jó, hogy mi még képesek vagyunk istenigazából lazítani, szegény felnőttek meg már nem, és sajnáltam őket kifejezetten, és biztos voltam benne, hogy mi mindig képesek leszünk. 

Who am I kidding? I was a geek then too

2009. június 5. 10:07 - címkék és kategóriák: Nosztalgia - 9 komment

Hat éve írom ezt a blogot, de ami még durvább, vannak, akik kb. azóta olvasnak, ez pedig igazán hosszú idő és köszönöm.

Ez volt az első blogbejegyzésem. Oké, még nagyon fiatal voltam. 

My thoughts were short, my hair was long

2009. május 6. 8:34 - címkék és kategóriák: Nosztalgia - 8 komment

Elővettem az öt évvel ezelőtti blogomat dátumegyeztetés céljából (hogy kiderüljön, én emlékeztem-e jól, hogy mi mikor volt, persze igen), és olyan szívesen írnék most rendes blogot. Tudjátok, olyan naplót, amiben az ember leírja, amit gondol az emberekről és a helyzetről és az Életről. Dehát manapság már nem irkálunk mindenfélét csak úgy fel az internetre. Mindenesetre leragadtam itt a naplóm előtt, London, Amszterdam, és olvasom magamat mosolyogva. És milyen kár, hogy most már végképp semennyire sem írok naplót, milyen jó lenne azt írni, nem is csak saját magam, hanem a többi szereplő történetei miatt is. Öt év múlva meg tíz év múlva elolvasni, hogy milyen volt akkor az illető, vagyis dehogy, maximum azt, hogy én milyennek láttam. Időközben felnőttek lettünk teljesen. Mondjuk a világnézetem és a ruhaízlésem viszonylag keveset módosult, amennyiben világosbarna bőrkabátban és narancssárga sálban jártam akkor, most pedig világosbarna bőrkabátban és narancssárga sálban járok. Biztos pontok az életben. Bár ez egy másik sál.  

És az is mekkora volt, amikor Londonban, a Greenwich Foot Tunnelben szembejött hat egyforma fekete öltönyös férfi velencei madárálarcban. 

People just ain't no good

2009. március 23. 22:15 - címkék és kategóriák: Emberek Nosztalgia - 2 komment

Meg az jutott eszembe, hogy mégiscsak volt olyan, hogy csalódtam egy emberben, és lehet, hogy akkor egy füst alatt örökre csalódtam az egész emberiségben is, azóta gyakorlatilag bármire képesnek tartom őket és azért nem csalódom újra és újra. Az volt, hogy általános iskolában sokáig kiközösítettek, mert, már nem emlékszem, miért. Mindig volt valaki, aki ki volt közösítve, és néha rám került a sor. Nem mindenkire került sor, mert voltak népszerű emberek, akik körül mindig volt klikk, és volt olyan is, hogy hárman is ki voltunk közösítve egyszerre, és az tulajdonképpen nem volt gáz, mert jól elvoltunk. Hosszabb ideig egyedül kiközösítve csak a Mari volt, mert ő kövér volt és a nagyszülei nevelték, mert anyukája börtönben volt, apukája pedig nem létezett (a neveket megváltoztattam, nyugi), meg a Noémi, ő nem tudom, miért, talán valami féltékenységi ügyből kifolyólag, az egyik népszerű lány pikkelt rá, mert túl sokat lógott fiúkkal, vagy mert alkoholista volt az apukája, de az az igazság, hogy már akkor sem értettem a nőket. 

És akkor ott voltam én (szomorú zene bekapcsol), akinek nagy orrom volt és félénk voltam és vézna és első osztály első óráján már tudtam olvasni, és amíg a többiek tanulták a C mint Cicát, én a tanító néni Nők Lapjájában lévő meseoldalt olvashattam az utolsó padban, és ez azért hatéves korban eléggé egyenes út ahhoz, hogy a szünetekben a nagyorrú, vézna, félénk kislány (szomorú zene felhangosodik) egyedül üljön az iskolaudvaron, amíg a többiek vígan verekszenek/susmorognak.

Néha ki voltam közösítve, néha nem, és egyszer épp nem, amikor a szüleim elutaztak Japánba, ez a rendszerváltás előtt történt, mivel apukám teherhajón dolgozott tengerészként, és néha magával vihette nejét is. Szóval elmentek úgy kb. fél évre, és megígérték, hogy hoznak nekem onnan igazi japán legyezőt, és a legjobb barátnőmnek is egyet, a legjobb barátnőm pedig az Edit volt. Aztán nem sokkal később kiközösítettek nem tudni, miért, de az Edit ekkor kitartott mellettem, és ketten ültünk a szünetekben az iskolaudvar sarkában, és az Edit nem ment velük susmorogni és verekedni, pedig ő mehetett volna, ehelyett velem üldögélt és susmorgott. És aztán egyszer mondta nekem a Mari, aki sokat tudott a kiközösítésről, mert kövér volt és a nagyszülei nevelték, hogy az Edit csak azért lóg ám velem, mert meg akarja kapni a legyezőt, de én nem nagyon hittem, hogy ekkora hülyeségért vállalná a számkivetettséget. Aztán hazajöttek a szüleim, hoztak egy csomó legyezőt, adtam egyet az Editnek, aki napokon belül rájött, hogy nem is akar velem tulajdonképpen barátkozni többé. Csak a legyezőre hajtott. Dehát akkoriban még nem volt ebay, még vasfüggöny volt, az is szenzáció volt, ha narancsos tiktak érkezett a valutásboltba, más értéken kell kezelnünk egy eretedi japán legyezőt, mint manapság. 

Valójában nem emlékszem, hogy ez az egész különösebben megrázott volna, sőt, a következő körben, amikor valaki más volt kiközösítve, megint jóban lettünk az Edittel, és Roxette kazettákat másoltunk le a felső szomszédjától, aki idősebb volt nálunk két évvel, festette a szemét, és azt is elmagyarázta nekünk, hogy a Depeche Mode az nem egy divatház. 

Kemény idők voltak.  

It's always the hours

2009. március 13. 17:12 - címkék és kategóriák: Nosztalgia - 10 komment

Általában némi nagyképűséggel beszélt azokról az évekről, vagy legalábbis mintha büszke lenne magára: mi mindenre képes volt, mennyi akadállyal megküzdött, mégis optimista tudott maradni. Szegény volt, de vidám, és fáradt, de elhivatott, meg minden ilyesmi. Küzdelmes, de szép idők voltak, ilyeneket szokott mondani így hetven felé járva a húszas-harmincas éveiről. Elhitték neki, meggyőző volt.

Titkon valójában szörnyülködve és kissé értetlenül tekintett vissza a fiatal felnőttkorára.

Innen nézve - innen a verandáról, a fonott székből, hetvenévesen - egyáltalában nem látszott olyan dicsőnek vagy hősiesnek vagy elhivatottnak, inkább csak valamiféle kétségbeesett evickélésnek tűnt. Vadvízi evezésnek megáradt folyón éles sziklák közt. Úgy rémlett, hogy azokban az években maximum egy-egy pillanatra fogta el az a jóleső érzés, hogy maga irányítja az életét, hogy képes erre, alkalmas rá, és hogy arrafelé halad, amerre szeretne menni. Az idő többi részében inkább azzal volt elfoglalva, hogy valahogyan, bárhogyan megakadályozza, hogy a meglepetésszerűen felbukkanó örvények ne bas csapják neki a legközelebbi sziklának. Mindig volt valami, főleg munkahelyi kihívások (sose értette, miért szeretik a emberek így nevezni az erejüket meghaladó feladatokat), és többnyire bár megoldotta őket, de valójában eleve kudarcra volt ítélve, egyszerűen túl sok volt, nem volt ideje rendesen csinálni, nem volt ideje elmélyülni, csak épphogy összetákolni volt ideje, mindig elégedetlen maradt az eredménnyel.

Mindig azt hitte, minden egyes nehézségre, hogy jó, ha ezen túl vagyunk, akkor már biztos minden rendben lesz, nyugalmasabb vizek következnek, persze, erről szó sem volt, inkább csak egyre nehezedett a terep.

Eleinte még könyveket olvasott meg blogot írt meg abba a hitbe ringatta magát, hogy képes fenntartani egy komoly, felelősségteljes munkát és egy vidám, laza és fiatalos életet egyszerre. Hogy belefér az életbe, hogy kurzusokra jár, vizsgázik, dolgozik, kutat, másból vizsgázik, phd-t ír, dolgozik, egyre több feladata van, mert rájöttek, hogy úgyis megoldja, blogokat ír, mert azt meg szeret, emberekkel találkozik, mert azok érdeklik, filmeket néz, sorozatokat néz, könyveket olvas, edzőterembe jár. Teljesen értelmetlen és lehetetlen feladatnak tűnt az egész így visszatekintve, de leginkább azon tudott elszörnyülködni, hogy vajon hogyan hihette, hogy ez jó. Soha nem volt pénze, hanem hitelei voltak, több, és mindig, amikor már majdnem egyenesbe jött, történt valami váratlan kiadás vagy katasztrófa vagy válság. Mindig, amikor azt hitte, hogy már annyi mindent megtanult a szakmájában, talán már elhiheti magáról, hogy képben van, akkor nem sikerült újraélesztenie egy beteget vagy kiderült, hogy ezt az iszonyatosan fontos cikket még csak hallomásból sem ismeri.

Valami mindig volt.

Mindig, amikor már majdnem úgy tűnt, hogy nem többhavi munkával van elmaradva, hanem csak olyan emberi mennyiséggel, akkor megbízták még két-három nevetséges feladattal. Egy lepukkant panellakásban élt, nem volt pénze, a férjét mondjuk szerette, de alig találkozott vele, és minden pillanatban agyonhajszoltnak és alkalmatlannak érezte magát. Nem volt ideje azon gondolkodni, hogy merre akar menni, mert minden erejét felemésztette, hogy egyáltalán a felszínen maradjon.

De ami a legfurcsább és leginkább érthetetlen: emlékei szerint akkoriban boldog volt. Persze, voltak nehézségek, de alapvetően ésszel fel tudta idézni, emlékezett rá, hogy akkoriban úgy gondolta, hogy boldog. Visszatekintve fel nem bírta fogni, hogyan lehetséges ez, hogyan érezhette jól magát abban a helyzetben, csak nehézségekre emlékezett és fájdalomra és problémákra, azt tudta felidézni, hogy mindig nyugtalan volt valami miatt vagy valaki miatt. Boldog...  rendben, lehet, hogy akkor boldognak érezte magát, de így utólag inkább kétségbeesettnek tűnik. Furcsa, mert az emberi emlékezet általában épp ellenkező irányba torzít, nehéz időket utólag megszépít az idő, szörnyű időszakokra vagyunk képesek nosztalgiával visszaemlékezni. Pont fordítva. 

Hátborzongató volt még visszagondolni is, örült, hogy nem kell végigcsinálnia még egyszer. Azt mondják, az öregség szenvedés, és ő becsülettel panaszkodott is az ízületeire, a sok és drága gyógyszerre, a mai fiatalokra, az időjárásra, meg az összes dologra, ami miatt megboldogult lánykora óta rinyálni szokott, de valójában semmi pénzért nem lett volna újra fiatal. Ma sem tudná máshogy csinálni, ha most visszakerülne ugyanoda, nem lenne ötlete, hogyan kellene máshogyan vinni az életét. Hogyan lehetett volna legalább valami nem túl nehéz evezőstúrát csinálni belőle. Ötlete sem volt.

Persze, könnyű mondani, hogy nemet kellett volna mondania jó pár feladatra, vagy hogy el kellett volna menni valami pénzesebb, felelőtlenebb állásba, de ahhoz nyilvánvalóan túl hiú volt. Menekülésnek tűnt volna. Szeretett fontos lenni.

Most pedig szerette, hogy már nem kell annak lennie. Bár egy csomó dolga volt persze, főleg házimunka, meg a macskák ellátása, meg mindenféle apróság, amit kitalált magának, le kell szedni az almát (vagy valakivel le kell szedetni), meg kell hámozni, be kell főzni, jajjistenem, mennyi munka az. Hát nevetségesen kevés, és nem is muszáj, csak szereti. Titkon szeretett öregasszony lenni, végre nem volt szenvedés a reggeli felkelés, hanem magától felébredt hajnali ötkor, üldögélt kicsit a konyhaasztalnál, írni már nem nagyon volt kedve, inkább olvasgatta a régi naplóit, meg egyéb haszontalan dolgokkal ütötte el az időt. Sokat kávézott a verandán, bár megtiltotta az orvos, de ugyan, mégis, hogyan vehette volna komolyan azt a háziorvos kölyköt? Ő már akkor koffeinfüggő volt, amikor az még meg sem született. 

Azért a taichi-t nem kellett volna abbahagyni, kár érte, akkor biztosan kevésbé fájna most a háta, meg egyébként is, saját almafái alatt taichizó hetvenéves öregasszony, az mekkora vagányság lenne már.   

What the fuck was I thinking

2008. május 3. 23:25 - címkék és kategóriák: Nosztalgia - 3 komment

Egyetemi éveimnél tartok a lánykori naplómban, micsoda kalandos idők voltak azok is, úgy értem, egy átlagos sitcom-ba illőek. Lefeküdtem az egyik legjobb barátommal, ami önmagában para, ráadásul az akkori pasim megtudta, mert a kocsijában hagytam a táskámat, és benne volt a naplóm és ő elolvasta, de aztán megbocsátott és visszamentem hozzá, persze, a barátságban ez okozott némi törést, aztán kirúgtam a pasimat, de akkor nem jöttem össze mégsem a szóbanforgó baráttal, mert független akartam lenni kicsit, de közben... szóval az a fajta kavarás, amit többnyire már a negyedik évadban vesznek elő, és annyi benne a fordulat, hogy az már erőltetettnek tűnik.

De nem erről akarok beszélni, hanem idézni az alábbi beszélgetést a húszéves koromból.
(Ülünk a lépcsőn és a közös ismerőseinkről dumálunk.)
"isolde: - Tényleg mennyire sokfélék az emberek. Tök érdekesek.
Ex: - Ja, én is szeretem őket."

Lucia megkérdezte a múltkor, mire fel ez a nosztalgiahullám nálam, szerintem az, hogy mostanában csomó ilyen előre vivő dolog történt velem, szakvizsgáztam, magánrendelni fogok, betöltöttem a harmincat. Ilyenkor szoktam a régi naplóimat olvasgatni, amikor új korszak van az életemben vagy efféle. Nagyon érdekes látni, hogy egyrészt mennyire kis hülye voltam, és hittel műveltem/magyaráztam a legnagyobb baromságokat, másrészt pedig, hogy a lényegesebb dolgokról mennyire pontosan ugyanazt gondolom most is, mint akkor. Például, hogy "szeretem az embereket", ezt azért így egy az egyben lehet, hogy nem jelenteném ki (nem is én mondtam), mivel mindig van egy-két kivétel, akiért épp nem vagyok oda, de hogy tök érdekesek, mert annyira sokfélék, simán.

Úgy sajnálom ilyenkor, hogy már nem írok naplót, és ezeket az éveket max egy blogból tudom majd visszaolvasni, ami azért cseppet felszínes.

Bezzeg a régi naplóim milyen mélyek és épületesek olykor.
"Basszus, megettem egy zacskó fruttit.
Csak nehogy feldiffundáljon az agyamba és beépüljön a szövetek közé.
Hol is tartottam? Ja, sehol."

Frutti, neljonharisnya, növekvő tétek

2008. április 28. 21:25 - címkék és kategóriák: Nosztalgia Nyafogás - 16 komment

Olvasom a régi naplómat tovább, most tartok 19. évemnél. Különös módon vannak olyan volt szerelmeim, amikről olvasva elábrándozva azt gondolom, "ó, istenem, milyen fiatalok voltunk...", és vannak azok, amikről iszonyú idegesítő olvasni a nyálas szövegemet. Hogy ígymegúgy megtaláltam az igazit. Jééézus. Dehát exekről jót vagy semmit.

Hadd bizonyítsam inkább egy random idézettel, hogy veleszületett tehetségem korán megmutatkozott: már tizenkilenc évesen magas szinten műveltem a rinyálás műfaját.

"Visszavittem az üvegeket és vettem az árán egy nejlonharisnyát. De csak olcsó fajtára volt pénzem és abból csak egy ronda szín volt.
Kaptam értesítést a dékániból, hogy nem kapok szoctámot, mert nem hiszik el, hogy az apám munkanélküli. Á, az a baj az élettel, hogy ahogy öregszel, egyre nagyobbak a tétek. Egyre fontosabbak a problémák. Egyre komolyabbra fordul a dolog.
Nem tetszik ez nekem.
(...)
Jézusom, még csak 4 óra. Mit fogok csinálni hatig? Nincs kedvem tanulni. Nincs kedvem semmihez. Még csokit enni se lenne kedvem (nem mintha lenne csokim, vagy pénzem rá). Pedig tényleg kéne egy kis csokoládét ennem, mielőtt még felvágom az ereimet. Ugye? Az ember nem lesz öngyilkos amiatt, hogy nincs pénze nejlonharisnyára.
(...)
Különben is, nem bírok már ennyit tanulni, elegem van. Frutti* akarok lenni, magastalpú cipőt és műkörmöket, és szoláriumba járni meg kigyúrt pasikkal. Vagy legalább akkor mért nem mentem elte angol szakra."

*(A "frutti" kifejezés Brigitta nevű volt szobatársamtól eredeztethető: azokat a lányokat hívta így, akiknek az agya helyén frutti /gyümölcsös omlós karamella/ van.)

How I met...

2008. április 23. 18:29 - címkék és kategóriák: Nosztalgia - 17 komment

Hajnali fél négy, közepesen lerobbant pesti bérház. A lépcsőházban ülök, kissé még ittasan, kissé másnaposan, és hallgatom, ahogy a lakásában hangosan hány az egyik szomszéd. Mindjárt felmegyek és összepakolok két és fél óra múlva esedékes londoni utamra, csak előbb még elszívok egy cigit. A lakásban ugyanis nem gyújtok rá sosem.

Ülök a lépcsőn nejlonharisnyában, pontosan négy évvel ezelőtt, dohányzom.

Az volt, hogy előkerült ez a fiú, akivel kisgyermekkorunkban együtt jártunk hittanra, mensa-tag, ponyva-fantasy-t olvas, és amikor megérkezem, a kabátja alá rejti, sok filmet néz és nem beszél a moziban, meredek szóvicceket gyárt, rendületlenül(?) fogyókúrázik, és rendelkezik azzal a lenyűgöző képességgel, hogy nem beszél sokat, ellenben rogersi stílusban hallgatja a történeteimet. Azt állítja, nem akar komoly párkapcsolatot, persze, a vak is látja az utca túloldaláról, hogy azt akar. Amikor séta közben nem tudunk megegyezni, hogy most hideg van-e vagy sem, akkor felhívja a különleges tudakozót, éjfél körül, és megkérdezi, hány fok van az Operánál.

Én nem akarok komoly párkapcsolatot egyáltalán. Szó sincs ilyesmiről, csupán néha elmegyünk moziba, meg kocsmákban dumálunk záróráig.

Szóban forgó este, beülünk a Balettcipőbe kajálni, egy ismert bloggerceleb lány, valamint én meg a srác. Hoz mindkettőnknek rózsát, fehéret. Később a Szódában iszunk, április 22-e van, Föld napja, CM, ennek megfelelően tele biciklisfutárokkal a hely, Sinya itat velünk vagy hat unikumot fejenként. Rendelek magamnak taxit reggelre (ti. a reptérre). Hazakísér, rájövök, hogy a kocsmában hagytam a rózsát, milyen égő. Ragaszkodom hozzá, hogy visszamenjünk a rózsáért, visszamegyünk, hazakísér megint. Ezalatt a miheztartás végett azért elmagyarázom neki, hogy ő komoly kapcsolatot akar, én meg nem, és ez nem vezetne jóra, ellenben nehéz manapság jófej embereket találni, aki nem dumál a moziban és szeret engem hallgatni, úgyhogy legjobb lenne, ha barátok lennénk ezentúl.

Hazaérünk, valami miatt csókolózunk a kapualjban, később bemegyek, leülök a lépcsőre, rágyújtok, hogy most ezt így hogy.

Később felmegyek, alszom két órát, elrepülök Londonba húgomhoz. Mint minden valamirevaló szerelmi történetben, később kirúgom, majd összejövünk újra, még később feleségül vesz.

"- I never told you how I met your mother?
- No.
- Oh, great story. At a bar."

Hey remember that time when I only smoke Marlboros

2008. február 14. 12:30 - címkék és kategóriák: Nosztalgia Nyafogás - 15 komment
Valentin-nap, 1996. Ülök a Deák nevű kocsmában, búsan, egyedül (és a fájó múltra gondolok). Várom ugyanis a pasimat, aki nem hívott fel akkor már vagy másfél hete, míg végül felhívtam én, és megkérdeztem, miért nem hív, mire azt mondta: "majd megbeszéljük." Sounds fun. Odajön az egyik pincér, Ákos, onnan ismerem, hogy nyáron ebben a kocsmában dolgoztam két hónapig, kihozza a kávémat és megkérdi:
- Helló, hát veled meg mi van?
isolde: - Á, hagyjuk.
Ákos: - Mi van, elhagytak?
isolde: - Nem, most fognak.
Ákos: - Valentin-napkor? Jó időzítés!
Különben semmi objektív okom a drámára nincsen, éppen végéhez közeledő hosszútávú kapcsolatom kicsit több, mint két hétig tartott csupán, amiből Kabóca egy hétre valahova elutazott, aztán meg nem hívott fel, szóval összességében kb. háromszor sétáltunk, meg egyszer felmentem hozzá, meg egyszer elvitt a Flört című filmre. Tulajdonképpen azért hisztizem (magamban), mert már évek óta ismerem ezt a fiút és ő is engem, és pontosan tudta, hogy ki vagyok én és milyen, és ezek után mégis hosszasan rádumált, hogy "járjunk". Nehéz volt rádumálnia, mert épp otthon volt az apám, tél volt, és én ehhez mérten kissé depressziós és szociális fóbiás voltam, de végülis hagytam magam, mert meggyőzően érvelt, elég régóta ismert, jól nézett ki, és úgy gondoltam, akár bele tudnék szeretni könnyen. Kis cigaretta, te hidd nekem el, hogy engem is csak égve dobtak el. Hosszú, majdnem fekete hajam van és piros Gauloise-t szívok egyébként akkoriban.
Tíz perc késéssel Kabóca érkezik, és megkér, hogy vegyek neki egy capuccinot, mert nála nincs pénz, majd elmagyarázza, hogy azért nem hívott, mert nem hiányoztam neki. Még azt is elmagyarázza, hogy az a baj, én még nem vagyok "kész ember", nekem még támogatásra lenne szükségem, és ő tudja magáról, hogy nem alkalmas támogatásra. Az utóbbi mondjuk nekem egy kicsit túl elvont, még jó, hogy nem vagyok "kész ember", tizennyolc éves lány vagyok, és semmiféle támogatásra nincs szükségem és sosem lesz, de persze, biztosan arra gondolt, hogy túl félénk vagyok, ügyetlen, vagy szűz. Aztán még beveti, hogy legyünk barátok, ráhagyom, szemrebbenés nélkül kifizetem a capuccinóját, majd távozom. Átverve érzem magam nagyon, ugyanakkor szeretek egyedül lenni, sokkal nyugisabb, és egyébként is február van, legalább lehetek kicsit a csúnya lány, pihenésképpen.

Az ember nem komoly tizenhét évesen

2008. január 29. 13:37 - címkék és kategóriák: Nosztalgia - 11 komment

Mintegy mellesleg megnyerem az egyetemi felvételimet a biológia oktv-n, ami persze jó, de engem aktuálisan ezek érdekelnek a legkevésbé. Sokkal jobban érdekel, hogy egy buliban végre csókolózom életemben először, egy ózdi fiúval, akik osztálykirándulnak Sopronban, mivel már tök égő volt, hogy még sosem csókolóztam. Megpályázok egy egyéves amerikai ösztöndíjat, tíz ember mehet Magyarországról, az utolsó fordulóban esek ki, és azt gondolom, azért, mert az utolsó forduló személyiségteszt plusz elbeszélgetés, és ott biztos kiderült, hogy én nem vagyok "nyitott, magabiztos, könnyen barátkozó". Így utólag úgy sejtem, talán az is közrejátszhatott, hogy a tíz helyből optimista becsléseim szerint is körülbelül nyolc azért biztos le volt már osztva előre. De tény és való, hogy nem voltam magabiztos, nyitott, könnyen barátkozó, a pályázati kiírásban pedig ezek a tulajdonságok előnynek számítottak.

Nemzetközi junior kosárbajnokságot rendeznek Sopronban, jelentkezünk a barátnőimmel tolmácsolni, Hajnalka a finn fiúkat kapja, én meg a finn lányokat. Két éve többé-kevésbé (on and off) szerelmes vagyok Barniba, vagyis távolról nézegetem és két mondatnál többet még biztosan nem mertem vele beszélni. De május van, varrok magamnak egy hosszú szoknyát, s egy estén (vigye ördög a limonádét, a korsó sört, s a bárt, mely csillog fényesen), a kosárbajnokság megnyitóján, amíg a polgármester hosszú, unalmas beszédet mond a Fő téren a népek barátságáról, én odamegyek Barnihoz, és halált megvető bátorsággal szóba elegyedem vele. Még flörtölök is.
- És, Te mi akarsz lenni?
- Pszichiáter.
- Hű, akkor majd meg kell fejtened az álmaimat: egy csomószor egymás után azt szoktam álmodni, hogy felébredek, aztán megint felébredek, de még azt is csak álmodom, nagyon furcsa.
- Oké, akkor majd furcsa álmokból szerzem a Nobel-díjamat. Csak nehogy addig elveszítsük egymást a világ forgatagában.
- Oké, akkor az ünnepség után elviszlek fagyizni.
Persze, azon nyomban elveszítjük egymást a világ forgatagában, mivel vége az ünnepségnek és mennem kell tovább a kosaras lányokkal. És akkor pár napig arra koncentrálok, hogy szembe kell jönnie velem az utcán, és pár nap múlva szembejön velem az utcán, megbeszéljük a zenei ízlésünket, megbeszéljük, hogy kölcsönad nekem kazettákat, és ez apropóból felírja a telefonszámomat, és táncikálok az utcán hazafelé menet. Aztán még összefutunk egy bulin, aznap, amikor a kereskedelmi rádióadók szerint a Csók Világnapja van, de nem élünk a lehetőséggel. Pár nap múlva pedig valóban felhív, és megbeszéljük, hogy a nyelvvizsgám után megvár és odaadja a Yes-könyvet, amit mindenféleképpen olvasnom kell zenei műveltségem fejlesztése végett.

Május 24. van, elmegyek nyelvvizsgázni Ildikóval, a sarki fűzfa lelógó ágai alatt öltözünk át, mindkettőnknek sikerül (angol felső szóbeli), Barni pedig elvisz a Főtérre fagyizni, ahogy ígérte. Megbeszéljük például, hogy milyen fontos a gyereknevelés során, hogy a gyerek jó zenéket halljon. Hazakísér, megállunk a kis lejtős utcánk alján, a sarkon, a nyírfák alatt, rám néz a csillagszemeivel, pontosan, ahogy kétszázezerszer elképzeltem már, és megkérdezi:
- Világnap?
- Legyen világnap.
És akkor persze boldog vagyok, mint még soha, de leginkább halálra vagyok rémülve, mert még sose jártam senkivel, és fogalmam sincs, hogyan kell viselkedni egy párkapcsolatban, hiányoznak a szocializációs szerepmintáim, hiányoznak ezek a készségeim, nem tudom, mikor kinek kell felhívnia a másikat, és mikor kinek kell fizetnie egy randin, és mikor mit kell mondani, és szűz is vagyok és bizonyára veleszületetten rémisztően ügyetlen, és énekelni sem tudok (neki meg abszolút hallása van), ezekkel mind tisztában vagyok és parázom. Meg attól is parázom, hogy ő már Pesten él, Pesten meg bizonyára nyüzsögnek a nagymellű, szőke, jóhangú lányok. És ami a legviccesebb, mindeközben parázom az elköteleződéstől, hogy most már akkor nem nézegethetek más pasikat egy jó ideig. És aztán kb. két hét múlva ki is rúg, de erről még nem tudok pontos részleteket, mert itt még nem tartok a naplómban (ugyanis a tanulás szüneteiben középiskolás éveimet olvasom újabban, nagyon tanulságos), de mindmáig úgy gondolom, hogy ez így volt jól, ahogy volt.

És még később meg még egyéb dolgok is történnek velünk, de az már egy másik történet, amelynek elmesélésére másutt kerítünk sort.

Időutazás, elektrosokk, kígyó, béka

2008. január 28. 10:44 - címkék és kategóriák: Munka Nosztalgia Nyafogás - 7 komment

Nincs valahogy kedvem ehhez a bloghoz mostanában, nem tudom, miért. Kiégtem. Kongresszus jó volt amúgy, egészen furcsa volt, hogy Sopronban, azokon a helyszíneken jártam, ahol tizenhét évesen mind a fontos dolgok történtek velem. Pl. gyógyszercéges szimpózium a színházban, ahol első szerelmem, Barni először észrevett engem Balanescu koncerten 17 éves koromban, meg ahol együtt voltunk Kovács Kriszta koncerten; meg a Lisztben (= Liszt Ferenc Művelődési Központ), ahol a bulik voltak anno, csak ahol azelőtt Doorsra ugráltam szakadtan, ott most a kényszerbetegség újabb neurotranszmitter-elméleteiről hallgattam előadást, és abban a sarokban, ahol anno a gruftik szoktak depressziósan feküdni boroskólájukkal, ott most gyógyszercégek standjai álltak; és a Fő téren, ahol a szobor tövében régen hippi barátaink gitárjátékát hallgattuk, most a holland profnak tartok idegenvezetést. Nagy fless volt, és főleg úgy, hogy előtte pár nappal olvastam a tinédzserkori naplóimat, és így nagyon élénken emlékeztem minden akkori dologra. (Milyen szavakat használtam amúgy akkoriban, teljesen retro. Hapsi, meg klafa. És nem volt még mobiltelefon, hanem ötforintossal kellett telefonálni.)

Eközben a kongresszusunkkal szimultán, a tér túloldalán kiállítást szerveztek a szcientológusok, valami "gyilkosság és kínzás a pszichiátriában", vagy efféle címmel, amelyből megtudtam, hogy a pszichiáterek akaratuk ellenére nagyfeszültségű árammal sokkolják a premenstruális szindrómában szenvedőket (az az, amikor a nő a menses előtti napokban hisztériás, hát mi más segíthetne ezen, mint a villamosszék? <nudge, nudge>), valamint, hogy az elmúlt évtizedben Amerikában többen haltak meg a pszichiátria miatt, mint 1776 óta az összes háborúban együttvéve, és nem beszélve arról, hogy a holocaustot is egy az egyben mi okoztuk. Csöppet elszálltak, no. Azon mondjuk kicsit felháborodtam, hogy a leggonoszabb pszichiáterek szégyentábláján Rogers is szerepelt: Karl Rogers, a humanisztikus pszichoterápiák bölcs öregapja, Yoda mester maga, aki kertészből lett pszichológus, és pszichoterápiás módszere kb azon alapul, hogy minden emberben ott van a jó, csak hagyni kell kifejlődni, tehát hallgassuk meg a klienst (a "beteg" szót nem használta, mert az túl lealacsonyító), fogadjuk el őt feltétel nélkül és legyünk vele őszinték és empatikusak. Ennyi. Gyógyszerrel nem is foglalkozott, mivel nem pszichiáter volt, hanem pszichológus és pszichoterapeuta. Szóval, azt mondjuk megértem, hogy a középkori tébolydák valóban nem túl humánus módszereit támadjuk, de Rogers??? Ami a legviccesebb volt egyébként, hogy a kiállítás látogatóinak 95 %-a pszichiáter volt, aki a kongresszus szünetében átugrott egy kicsit borzongani vagy megismerni az ellenséget.

Min is akartam még rinyálni, ja tudom, pletyka, hogy azt hallottam magamról vissza, hogy a való életben lehet, hogy szimpatikusnak látszom, ellenben a blogomba olyanokat írok, amit az ember nem is gondolna rólam, sötét dolgokat, kígyót-békát, titkon. Ez pedig felháborító, mert semmi olyat nem írok a blogomba, amit ne mondanék el bármikor bárkinek, épp ezért ennyire unalmas már ez a blog. Nem szép dolog ilyet mondani rólam, ejnye. Na mindegy, nem értem én a nőket.

Most éppen a változatosság kedvéért a szakvizsgámon parázom amúgy. Már annyi mindent megtanultam, és még mindig annyi mindent nem tudok! Megyek is folytatni.

Remember the back streets of Naples

2008. január 22. 1:19 - címkék és kategóriák: Nosztalgia Nyafogás - Szólj hozzá

Azon vagyok most aktuálisan épp leakadva, hogy olvastam a nyolcadikas naplómat, és hogy mennyire szar volt 14 évesnek lenni! Nem is emlékeztem, hogy ennyire szörnyű volt, de a naplómból ítélve igazi rémálom, eleve biztos voltam benne, hogy iszonyatosan ronda vagyok és unalmas, valamint nem ért meg senki, mindentől szorongtam beleértve szociális eseményeket és iskolai dolgozatokat, és egyáltalán. Aztán 15, vagy inkább 16 felé már kezd kicsit jobb lenni, és bár akkor is magányos vagyok és álmodozó, de valahogy megtalálom a helyemet ebben, és onnnantól nem szörnyű, sőt néha direkt szeretem. De 14? Jézusom, remélem, soha többé nem kell 14 évesnek lennem. Nem tudok eléggé hálás lenni istennek, hogy megteremtette az Idő Múlását, komolyan.

Amúgy meg jól vagyok, csak mostanában nincs kedvem blogot írni, most mit csináljak, ez van. Túl sok betűt és szót látok egy nap, azért. Itthon vagyok, tanulok sokat, mindenféle zenét hallgatok közben, enyhén fogyózom, az idő jó, sokat nevetünk. Nézzétek inkább Charlie indiai képeit.

Keresés

Kiemelten

Yummie az isten! Majdnem.

Kapcs-ford

Isolde levelezik veletek néha

Ide is írok néha

Mások

Utolsó kommentek

Kategóriák

Archívum

Egyéb