And well, yeah

life has a funny way.

Valóban nem húzóágazat

A Labelloval egyidős, azaz idén száz éves az ország első pszichiátria klinikája. Obskurus gyógymódok, őrült festők, meleg morfinisták, tartályban lebegő agyak, és remek képek régi tébolydákról, kérem, kövessenek.

Sötét-világos-sötét-világos

Mesélek még, mi volt a héten, rengetegsok minden, aminek a 99%-a munka, amiről nem mesélhetek. Ez egyébként néha kár, mert a munkám az frusztráló, megterhelő, izgalmas, vicces és változatos, de több szempontból is helytelen lenne blogban írni róla, ez van. Mindenesetre mindig azt hittem, hogy már annyira fáradt vagyok, hogy több dolgot már nem fogok tudni csinálni, és akkor azért agyatlanul beszerveztem magamnak még több munkát, és aztán megcsináltam azokat, és most rém büszke vagyok magamra és kimeríthetetlen erőtartalékaimra, és csak kicsit hisztiztem. És pénteken még elmentem tai-chizni, aminek az izomlázat okozó verzióját nyomjuk, és aztán elmentem a tai-chi-s csapattal kínai étterembe, másnap meg házimunka, meg még elmentem edzőterembe, hátha attól elmúlik a tai-chi okozta izomláz, persze nem, de azért elmentem koncertre, ma meg dolgozom.

A kínai étterem, az fura volt, meg eleve az egész szitu, én alapvetően félénk, bizalmatlan vagyok és utálom a kínai kaját, úgyhogy tíz vadidegen emberrel kínaiba menni első hallásra nem az én programom, de képzeljétek el, a kínai kaja jó. Olyan helyen voltunk, ahol minden csak kínaiul volt kiírva, minden vendég kínai volt rajtunk kívül, a személyzet pedig csak kínaiul beszélt, úgyhogy a tolmácslányra bíztuk, hogy rendeljen nekünk ételeket, amiket aztán közös tálból ettünk pálcikával összevissza sorrendben. Nem győzöm hangsúlyozni, mennyire jó kaják voltak, kesudiós csirke, meg csípős, szójaszószos sült ételek, padlizsán, fafülgomba, és nyoma sem volt illatos-omlós csirkének meg édes-savanyúnak meg a kínainál megszokott furcsa állagú trutyinak, ami a hivatalos verzió szerint ugyan keményítő, de ki tudja. Klassz volt.

A koncertekre szintén alig akartam elmenni, lévén már este volt és sötét és kinek van kedve kimozdulni olyankor, de aztán erőt vettem magamon, és szerencsére. A Metrosection is jó volt, őket régóta ismerjük személyesen és cuki ugrabugráló tizenhétévesekből mostanra már egészen rockzenekar-formájuk lett. Ellenben My baby wants to eat your pussy-rajongó lettem kb. az első szám alatt, bár mondjuk engem bármikor simán meg lehet venni olyasmivel, ha rasztahajú piros bársony frakkos-cilinderes énekes pilótanapszemüvegben láncdohányozva vidám punk-glam-rock-dalokat énekel dögös csajjal, szobalánynak öltözött transzvesztitával meg drakula gróffal karöltve. Wow.

A koncert előtt feltette nekem egy új ismerős lány azt a kérdést, amire utoljára 17 éves koromban bírtam értelmes választ adni, de már egyáltalán nem tudom, mit kell mondani arra, hogy "te milyen zenét szeretsz?". Dehát ha egyszer fogalmam sincs, bár közben azért érzem, hogy hangzik az, hogy "sokfélét", nem jön le belőle, hogy most akkor a Petőfit hallgatom-e vagy a Juventust. De milyen zenét szeretek? Az utóbbi időben újak közül Goldfrappet, Portisheadet és Didot szereztem be, meg Ladytront, de abból nem jó az új album, megtetszett a Harcsa Veronika, a szigeten ska-koncertekre szeretek menni, a futógépen Faithless-t, Prodigy-t és Destinys Childot hallgatok, New York felé menet a repülőn Air France album ment ezerszer, szomorú zenének The Nationalt hallgatok, az utóbbi időben a legjobb koncertélményem az Arcade Fire volt, az örök régi kedvencem Bob Dylan, Joan Jett, a Yes, a Doors, Joni Mitchell és Nina Simone, a legjobb zene házimunkához ABBA vagy Skunk Anansie (a munka jellegétől függően), bulizni Madonnára szeretek, az örök kedvenc számaim Pink Floyd Wish you were here és Iggy Pop Passenger, idén nyáron Kid Rock új dala volt a kedvencem, mostanában meg ez , de a Guano Apes-féle verziót is szerettem, az eredeti Alphaville viszont gáz. Mindig van egy-egy aktuális dögöscsaj-popzene kedvencem, én az alakulásukkor szerettem a Spice Girlst és szerettem a TLC-t, de kortársat most nem tudnék mondani, Britney új slágere borzalmas. Legújabban felfedezett kedvencem egy főként transzvesztitákból álló német glam-punk zenekar. Még azt a béna választ sem adhatom, hogy "igényes popzenét", mert a Coldplayt pl. kifejezetten utálom, de azt se mondhatom, hogy "dallamos rockzenét", mert Björk abba hol fér bele. Pedig valójában semmi extra, átlag szokványos zenei ízlésem van. Valaki hozzáértő esetleg lenne kedves elárulni, hogy akkor arra a kérdésre, hogy milyen zenét szeretek, mit kell egy mondattal válaszolnom a fentiek alapján, nagyon hálás lennék, mert bosszant ez a tanácstalanság, köszönöm.

I'm better than that

Egy komplett bolondokháza volt ma a munkahelyem, tébolyda, őrjintézet. Reggel odafelé menet keresztbefordult a villamossíneken egy busz, forgalmi akadályt képezve ezáltal, na akkor kellett volna visszafordulni. Nem baj, azért jó volt.

Csak ilyen ócska minőségű videót találtam és nincs kedvem tovább keresni, ez van. Különben meg milyen kár Beyoncé-ért, láttuk valami új klipjét egyik nap és hát jaj.

Félelem, reszketés, tudattalan

Munkahelyi stressz van, munka, meg cikkek, meg másik cikk, meg "hogy fogom megvédeni idén tavasszal a phD-mat"-para (pedig épp senki sem csesztet ezzel, magamnak csinálom), meg még egy csomó munka, meg betegek, meg előadni angolul, jaj. Szóval hadd szorongjak már egy kicsit. Van a Poppernek az a mondása (vagy valakitől idézte, nem tudom), hogy adott időben mindig ugyanannyi nevetés és sírás van a Földön, és amikor valaki valahol nevet, akkor cserébe a bolygó túloldalán valaki más meg sír és fordítva. Úgyhogy "sírj sokat és vidáman! valakit most megváltottál a nevetésre", és szerintem legyen ugyanez a teljesítményszorongással is, osszuk be. Én például ma délután úgy tervezem, hogy hazafelé úton meg takarítás közben szoronganék egy kicsit a feladataim miatt, és ha már úgyis csinálom, akkor szívesen csinálom mindenki helyett, úgyhogy munkahelyi feladatok miatti szorongásban most mindenki tarthat egy kis szünetet, fellélegezhet, hátradőlhet, de aztán holnap már csinálja más.

És még:
Vizitelünk és leejtem a lázlapokhoz tűzött cetlit, amin a teljesítménymutatók adminisztrálásához (mindenki kedvenc feladata) szükséges kódlista van.
Ápoló (felveszi és utánam hozza): - Ezt elszórtad, nem kell?
isolde (húzódozva): - Hát, nem igazán.
Kolléganő: - Akkor ez egy freudi elszórás volt.

Női magazinok, elmebaj

Még azon szoktam felhúzni magam (vegyük észre, hogy minden évben, október végén eljön az a fázisom, amikor undok szörnyeteggé változom, nem igaz, hogy a villamoson nem bírak beljebb menni az ajtóból, ezért tart itt ez az ország) (furcsa egyébként, hogy a betegekre sosem vagyok ideges, gondolom, azért, mert sokkal kevésbé várok tőlük udvarias, érett viselkedést, mint az úgynevezet normálisoktól), szóval azon, hogy mekkora hülyeségek vannak a médiában a pszichiátriai betegségekkel kapcsolatban. Például a megújult, sokoldalas Elle-magazinban azt mondja a pszichológus, hogy a skizofrének és a bipoláris zavarban szenvedők téveszméik és hallucinációik rabjai, üldözési mániájuk van, ezért ők is üldöznek embereket (tudniillik pl. azt hiszik, hogy a szomszéd az ellenségük, ezért elkezdik adott szomszédot követni, lássuk, miben mesterkedik), az üldözés ilyen esetekben ezen betegek számára szexuális kielégüléssel is járhat, ott volt például a pszichiáternőjét leszúró fiatalember pár éve Kaposváron.

Köszönjük a sztereotípiát, ha eddig esetleg nem övezte volna elég a pszichiátriai betegeket, ha valaki eddig nem gondolta volna bipoláris szomszédjáról, hogy őrült kéjgyilkos, akkor mostantól már mehet az is.

Elmondom.

A bipoláris zavar azt jelenti, hogy hullámzó jelleggel az ember egyszer ok nélkül hetekig depressziós, aztán pedig ok nélkül hetekig nagyon durván felhangolt, nem alszik, pörög mint az istennyila, és ez az életében (párkapcsolatában, munkájában) jelentős hátrányt, illetve szenvedést okoz. Ritkán előfordul, hogy az egyes epizódok hallucinációkkal is járnak, ez többnyire a hangulatnak "megfelelő", pl. a depressziós egy hangot hall a fejében, hogy "te nem vagy jó semmire", a mániás meg, hogy "király vagy", vagy mittudomén, ilyesmi. A bipoláris zavar úgynevezett fázisprofilaktikumokkal kezelhető, amit ha rendszeresen szed az ember, akkor megelőzi vele a mániás/depressziós epizódok kialakulását, vagy legalábbis csökkenti azok súlyosságát és időtartamát. Szóval a bipoláris szomszéd alapesetben ugyanúgy dolgozik, tanul, családja van, és egyáltalán, minden tekintetben olyan ember, mint mi, csak napi egy tablettát bevesz, hogy kivédje ezzel a hangulatingadozásait. Ha nem szedi be, vagy nem használ neki a gyógyszere, akkor meg néha borzasztóan depressziós, máskor meg durván pörög. Nem, nem kéjgyilkos. Gyógyszermentes bipoláris betegre kiváló példa Széchenyi István, aki mániás fázisában hidakat, akadémiákat, szederfákat és vasutakat hozott össze, depressziós fázisában meg nyomorultul szenvedett, illetve öngyilkos lett. (Azért nem szedte a gyógyszerét, mert azt csak a halála után kb 100 évvel találták fel.)

A szkizofrénia egyes típusaiban tényleg lehet olyan, hogy az ember hallucinál, illetve képtelen dolgokat hisz el a legnagyobb meggyőződéssel, például, hogy üldözi őt a CIA és a szomszéd is benne van és lehallgatja őt. Ilyenkor a páciens alapesetben nagyon fél, nem mer kimenni a lakásból, nem mer enni a kajából, hátha átjött a szomszéd éjszaka és megmérgezte azt. Az efféle hiedelmeket téveszméknek hívjuk, antipszichotikumokkal a legtöbb esetben elmulaszthatóak. A szkizofréniában szenvedő betegek jó része (sajnos nem tudok konkrét százalékokat, pedig illene) szedi a gyógyszerét és ugyanúgy elvan a társadalomban, mint bárki más. Nagyon-nagyon ritkán valóban előfordulhat valamilyen téveszme-vezérelte erőszakos cselekedet (megütöm azt, akiről azt hiszem, hogy követ, vagy a hangok azt mondják, hogy meg kell ölnöm, különben elpusztul a Föld), de ez egyrészt nagyon ritka, másrészt nem jár szexuális kielégüléssel. Megjegyzem, a pszichiátriai betegek összességében kevesebb bűncselekményt követnek el, mint az úgynevezett normálisak.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy egy szkizofrén beteg nem kerülhet olyan állapotba, amelyben a saját maga vagy mások számára veszélyt jelenthet, mert sajnos kerülhet, és ilyenkor a magyar jogrend szerint lehetőség van kényszerintézkedésekre, vagyis arra, hogy a pácienst akarata ellenére bevigye a mentő a kórházba és ott kezeljék. Ez csupán közvetlen veszélyeztető állapot esetén lehetséges. Az Elle-cikk szerint ez az úgynevezett "kényszergyógykezelés", pedig nem. A kényszergyógykezelés egy jogi terminus, azt jelenti, hogy ha valaki elkövetett valami súlyos életellenes bűncselekményt, és utána kiderül, hogy laikus szóval élve "nem beszámítható", mert mondjuk a hangok mondták neki, akkor nem börtönbe kerül, hanem helyette az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézetbe, ami kb börtön és elmekórház bájos keveréke (orvos van, gyógyszert kap, de nem mehet ki). Egyetlen ilyen intézmény van az országban, és nemtudomhány valódi börtön (de gondolom, nem egy), ebből kiszámolhatjuk, hogy a bűnesetek mekkora részét követték el nem beszámítható pszichotikusok a téveszméiknek engedelmeskedve.

Úgy gondolom, hogy a bipoláris és a szkizofrén betegeket folyamatosan a hallucinációik hatása alatt álló, a zaklatás és az erőszakos bűncselekmények közben szexuális izgalmat érző bűnözőknek beállítani nagyon nagy tévedés, illetve nagyon káros torzítás. Basszus, figyeljünk már oda, miket beszélünk az Elle-magazinnak. Ami egyébként az "okos" női lap.

Ja, a másik, amin kiakadtam, az a "pszichózis"-ról szóló wikipedia szócikk, de az semmi ehhez képest, ott csak annyi van, hogy tudomásom szerint a szó egyáltalán nem jelzi, hogy a betegségnek milyen következményei lesznek a betegre nézve, meg a "visszahúzódik" meg "éretlen viselkedés" is egy kissé, hát, fura megfogalmazás, az organikus vs. funkcionális felosztás meg csak szimplán nem korszerű. És akkor egyszer egy vitában azt találtam mondani, hogy szakdolgozatban, forrásmegjelőlésként én nem fogadnám el a wikipediát, na ezért. De ezt nem akarom nagyon sokáig szidni, mert akkor felmerül, hogy "írjál jobbat", és nekem nincs kedvem wikipediát szerkeszteni.

És akkor még ott van a szerencsétlen József Attila feletti csámcsogás, mai harmadik témánk, ugyanis megtalálták és kiadják megint valami jegyzeteit, amit az analízise során az analitikusának készített. Én már a Szabad ötletek jegyzékén is kiakadtam, de ez állítólag még annál is durvább, és szerintem ez túlmegy minden határon. Úgy értem, elképesztően etikátlannak tartom olyan dokumentumok kiadását, amit a szerencsétlen ember magának meg a bájos kis analitikusnőjének írt, arról, hogy miket képzel és hogyan szenved nyomorultul, még akkor is, ha már mindketten meghalnak. Híres leszek, meghalok, és az analitikusom örökösei kiadják majd a velem készült terápiás jegyzőkönyveket? És az emberek megveszik az Alexandrában és bizarr erotikus álmaim analitikus megfejtésén fognak borzongani a fürdőkádban. A hideg kiráz, komolyan, pedig exhibicionista egoblogger vagyok és nincsenek is bizarr álmaim. Etika, személyiségi jogok, valami? Mondjuk engem már az is zavar, hogy "jogutód" létezik, az én szellemi termékemmel csak ne kereskedjen valami huszadik ükunoka, mert nincs pénze befizetni a villanyszámlát, de ez már csak az én heppem. (Hagyd békén a naplómat, tedd le azt a füves cigit, vágasd le a hajadat és menjél dolgozni! - üzente isolde a jövőbe.) De korábban kiadatlan verseket kiadni, azzal semmi bajom, csakhogy a Szabad ötletek meg ezek afeljegyzések nyilvánvalóan nem olyanok voltak, amiket József Attila a nyilvánosságnak szánt volna.

This is how we roll

Most jövök a kocsmából, mivel Niké és Kislány ma leszakvizsgáztak, ezért eddig olyanokat hallgattam sör mellett, hogy jövőbeli tervek: nyitunk egy éttermet, az lesz a neve, hogy Seroton Inn, lesz a hallban csokiszökőkút; nyitunk egy rock-klubot, az lesz a neve, hogy Kata Tone, copfos kislány lesz az emblémában. Hogy a neglect szindróma valójában a soha vissza nem térő alkarom, és hogy az USA-beli amish közösségben leírt összefüggés a bipoláris zavar genetikájával később nem igazolódott, az első vizsgálatban amis eredmények születtek. Emellett a Mini Mental State nevű rövid tesztben szereplő egyszerű instrukció, miszerint "csukja be a szemét", könnyen értelmezhető úgy is, hogy valamilyen kapucnis nő egy köcsög (ti. Csuklya Bea szemét). És még sorolhatnám (ha meg bírtam volna jegyezni az összes hülyeséget). Igen, ezek egy szűk célcsoport számára viccesek csupán. Egyébként az amish-os szóviccet a vizsgáztató prof mondta a vizsgán. 

Különben a soha el nem készülő cikkemet írtam ma, és haladtam is vele valamennyit minden önszabotázs ellenére, amely utóbbit egyébként tréningeken kellene tanítanom. Elengednek a munkahelyemről cikket írni, de én bent írom, mert ott jobb az internet (olyan cikkekhez is van hozzáférés, amihez itthon nincs, de erre a világon semmi szükségem, mert már minden idevágó cikket hónapokkal ezelőtt kinyomtattam, az internetet csak arra használom, hogy haladéktalanul meg kelljen néznem az emailjeimet/az időjárást/az argentin tőzsde állását/bármilyen felesleges dolgot negyedóránként). Hogy néha kimegyek a szobámból "kávézni" és az osztályon grasszálok, mert mindig akad teendő vagy hozzátartozó, aki beszélni akar velem azonnal, az még rendben van. De hogy előző nap levágtam a körmöm és a jobb középső ujjamon, amivel gépelek, kicsit belevágtam véletlenül, úgyhogy most korlátozottan tudok csak gépelni? Erre mondjátok, hogy nem kreatív. Persze mostanra már rendbejött.   

It doesn't have to be like this. All we need to do is make sure we keep talking.

Van ez a jelenség, amit én képtelen vagyok felfogni és tökéletesen alkalmatlan is vagyok rá, és ez a klasszik csevegés. Beszélgetni szeretek akármi hülyeségről, képes vagyok csacsogni szinte akárkivel Barbie-babákról és cipőkről és aktualitásokról és tudományról és filmekről és arról, hogy rákot okoz-e az édesítőszer és hogy húsz évvel ezelőtt ki kivel járt a kórházunkban. Még a smúzolással is kiegyezem, bár nem vagyok valami jó benne, amikor konferenciákon kell jópofizni, de azért oké. De amikor a vadidegen ember beszélgetésbe elegyedik velem a liften! Akkor először meglepődöm, aztán a lelkem mélyén elkezd lefoszlani rólam a civilizáció vékony máza és teljes valójában megmutatkozik a láncait csörgető szociális fóbiás embergyűlölő. Pedig, komolyan, én minden más helyzetben szeretem az embereket és érdekelnek, sőt, a múltkor egyenesen az derült ki számomra is megdöbbentően, hogy én 'rendes' vagyok. De amelyik nem érdekel, az nem érdekel, ez a kedves srác pedig már a múltkor is kiborított azzal, hogy megkérdezte a liftben, hogy a szelektívbe viszem-e a kezemben tartott műanyagpalackokat, ó, ő is oda szokta vinni, hű, jó nagy szatyraim vannak, jó sok ásványvíz fogyott. Közöd?? Jó, ezen még túltettem magam, rájöttem, hogy biztos kedves, ez az ún. csevegés, az emberek szeretik az ilyesmit, velem van a baj.
Erre ma, jövünk fel a liftben, belenéz a szatyraimba, megszemléli a bazsalikomlevelet, száraztésztát, és mi is az ott, lám, darabolt paradicsomkonzerv, és nagyon kedvesen megszólít:
- Nahát, mennyi minden, mekkora szatyor, jól bevásároltál! - és várakozóan néz.
isolde: - Igen - feleli udvariasan.
srác: - Jó sok adag, nahát, nem kevés (vagy valami ilyesmi, lehet, hogy nem szó szerint idézek) - és kérdően néz.
isolde: - Igen, jönnek a barátnőim - mert tényleg sikerül felkeltenie valami nyomasztó érzést, hogy most el kell magyaránom, miért van nálam négy paradicsomkonzerv.
srác: - Lám, és ott meg a vízkőoldó, az is fontos, ugye, az gondolom előtte kell?
isolde: - Igen, takarításhoz.
srác: - Ó, akkor az nagy buli lesz! És ma lesz a buli, vagy holnap?
isolde: - Na jó, most már álljon meg a menet, komolyan, közöd, bazmeg???!! Én próbálok itt magamhoz mérten udvarias lenni, de ez már minden határon túlmegy. Ha nem vetted volna észre, ez itt egy nagyváros, az elidegenedés rendes helyszíne, itt nem beszélgetünk kedvesen vadidegenekkel a liftben, és ne a dekoltázsomra nézzél, ha hozzád beszélek, itt fent, itt az arc. Másodszor látlak az életben, azt se tudom, melyik emeleten laksz, és akkor belenézel a szatyraimba? Nem elég, hogy kifigyeled a takarítószeres flakont, még el is olvasod rajta, hogy vízkőoldó, és nem szégyelled magad? Még van pofád megkérdezni, mikor takarítok vele? Mi a jó isten közöd van hozzá, hogy én mit vásárolok, és hogy mikor jönnek a barátnőim? Nem, ne válaszolj, elárulom: semmi, nincsen hozzá közöd, mit veszek és miért és hova megyek és hányadikon szállok ki és egyáltalán, hagyjál engem békén.

Persze nem ezt mondtam, hanem, hogy "holnap". De én komolyan nem értem, mire jó ez. Igaz, azt el tudom képzelni, hogy ha majd unatkozó néni leszek, ezzel fogom szórakoztatni magam és a házban lakó fiatalokat. "Mi az ott a szatyrában, kedveském, csak nem bacardi meg kóla? Kik jönnek, mit ünnepelnek, miért, mikor? Remélem, lime-ot vett hozzá és nem citromot, és azt a fonnyadt mentalevelet akarja belerakni? Bezzeg az én időmben!" Reméljük, hogy öregasszonykoromban nem társasházban fogok lakni. 

Élet és pszichiátria

Addig is olvassuk el kedvenc pszichiáter-véleményírónk legújabb cikkét az ÉS-ben, erre tessék. Széles látókörű, okos és provokatív. Ilyen:

"Mit gondolnak a pszichiáterek önmagukról és mit gondol a társadalom róluk? Professzionális egészségügyi szakemberek, akik minden problémára orvossággal szolgálnak? Megértő és nyitott lelki segítők, lélekbúvárok? Szociális szakértők? Rendfenntartók, akik távol tartják a társadalomtól a deviáns és antiszociális elemeket? Más szemüveggel: korrupt receptíró gépezetek? Tovább nem odázható, a kérdést fel kell tennie a döntéshozóknak, a szakmának, de fel kell tennie a társadalomnak is. Milyen lélekgyógyászatot akarunk Magyarországon? Miként tudunk szembenézni a hétköznapokban egyre erőteljesebben megjelenő agresszióval, a leszakadó rétegek elkeseredettségével, a járványszerűen terjedő alkoholizmussal és drogfogyasztással? A szakma és a társadalom közönye, bezárkózása, a szokásos sárdobálás, a bűnbakképzés, a pótcselekvések és az álszent hallgatás nem megoldás."

Patsy Cline kétszer

Már nagyon szeretnék szabira menni, a munkahelyemen túl meleg van, és valaki mindig akar tőlem valamit, ráadásul többnyire jogosan, mert vagy beteg szegény, vagy hozzátartozó szegény, vagy kolléga szegény, és úgy érzem, hogy túl sokat dolgozom, mindent én csinálok, senki se dolgozik rajtam kívül, és ha én nem lennék itt, összedőlne ez az egész, abban a pillanatban, ahogy kilépek a kapun, porrá omlana, amiből természetesen semmi sem igaz, a valóságban  pontosan ugyanannyit dolgozom, mint máskor, ez az egész a jólismert régen voltam szabin szindrómám része. Szerencsére ezt a főnököm is látja rajtam, és bár sok mindent nem tehet, mint együttérez, de én már ezért is nagyon hálás vagyok. Mondjuk nem voltam annyira régen, mert júniusban, de az kevesebb volt, mint egy hét, az úgy tűnik, eddig tartott.

A lényeg az, hogy valamelyik nap találtam egy álláshirdetést az Elle magazinban, miszerint eladót keresnek a budapesti Louis Vuitton-boltba, és többször figyelmesen végigolvasva minden feltételnek megfeleltem, olyanok voltak, hogy tudjon csapatban dolgozni, meg érdekelje a divat, meg legyen gyakorlatias meg tudjon emberekkel bánni (talán ha megerőltetem magam, ez is menne) meg ismerje a számítógépet meg a LV termékeit (gondolom, egy félóra alatt meg tudnám tanulni a katalógust) és beszéljen angolul és legyen kedve dolgozni in a luxury environment. Ilyenkor mindig eljátszom a gondolattal, hogy megpályázom az állást, és elmegyek a LV-butikba, és rendkívülimód csinos leszek és udvarias ám segítőkész, és kétszázezer forintos retikülök között üldögélek a légkondicionált luxuskörnyezetben, és mindenféle celebritások jönnek be retikült venni, akiket persze hiányzó arcmemóriám következtében nem ismerek fel, és nem kérek tőlük autogramot vagy bámulom őket, amiért nagyon hálásak lesznek, és egy darabig boldog és kiegyensúlyozott leszek, de hamar megunom és néhány hónap múlva már azon rinyálok, hogy csinálni kéne valami értelmeset. Nem, nincs arról szó, hogy én bármilyen szinten értelmetlennek tartanám a luxusretikülöket, sőt, csak van ez a küldetéstudatom, hogy nekem meg kell váltanom a világot és lúzer hősnőnek kell lennem mindenféleképpen, tudjátok, aki bravúrosan megoldja az ügyet és a pedofil szenátor vagy a társadalom egyéb mételye végül börtönbe kerül, de más aratja le helyette a babérokat és a pénzjutalmat is, ő meg tovább láncdohányzik egyedül szuterén magánnyomozó-irodájában, lábánál bolhás kutyája liheg a hőségben, néha megrázkódik egy kicsit az épület, amikor közvetlenül az ablak mellett elmegy a pomázi hév, és mondjuk Patsy Cline szól, túl sok noirt olvastam valószínűleg.

Aztán megkérdezte a mellettem ülő ismerősünk a vonaton, hogy tényleg, miért nem megyek el valami, a szakmámmal kapcsolatos pénzes állásba, és akkor nem kéne panelban laknom és tanulhatnék szörfözni meg siklóernyőzni vagy kis repülőgépet vezetni (mint Patsy Cline) és lehetne állandó személyi edzőm a konditeremben, legyek például vállalati pszichológus, csak nem jut eszembe a neve annak az embernek, aki az agyonstresszelt felsővezetők lelkét ápolgatja, hogy nehogy egy napon üzleti partnerük fején törjék szét a lapmonitort, na olyan, és a férjem meg visszamehetne a balettbe ugrálni multihoz programozni, és szépen elolvasnánk az összes "hogyan érvényesüljünk" önsegítő könyvet és egyre magasabbra hágnánk a ranglétrán és akkor ő járhatna öltönyben-nyakkendőben meg mindenféle színárnyalatú ingekre cserélhetné a Halo3-pólóit, én meg kosztümben körömcipőben araszolnék a dugóban Smart-autómmal, és lenne az irodában légkondi, a liftben zene, a menzán jégsaláta, és mindig frissen manikűrözve lenne a körmöm és lenne ergonomikus székem is, és eljárnék a közvetlen főnökömmel squasholni, és nem az lenne a csapatépítés, hogy néha cigizek a nővérekkel a konyhában, hanem mennénk a kötélpályára meg a wellnesshotelba. Miért, egyáltalán nem biztos, hogy szörnyű lenne. Szóval idáig jutottam, de aztán ma kaptam végre fizetést.

Analyze this

Akkor második rész, folytatom az ismeretterjesztést a pszichoterápiás módszerekkel. Ha már így belelendültem. Részleteiben nem mindegyikben vagyok otthon, úgyhogy túl nehezeket ne kérdezzetek.

Van vagy háromszáz pszichoterápiás iskola/módszer, én most a három nagy, alapvető elméletet és ráépülő módszert kísérlem meg röviden és felületesen leírni.

Az első számú pszichoterapeuta Freud volt, akiben egyáltalán felvetődött, hogy beszélgetéssel lelki problémákon javítani lehet, és ezt pszichoanalízisnek nevezte el. Freud elmélete szerint (nagy vonalakban) a problémákért a személyiségben lévő belső konfliktusok a felelősek, amiket az ember ugyan maga előtt is letagad, de azért azok ott vannak a tudattalanban és tüneteket okoznak. A későbbi analitikusok kicsit különböznek abban, hogy melyik típusú belső konfliktusokat hangsúlyozzák inkább: Freud szerint az ilyenek főleg gyerekkorból erednek és főleg szexualitással kapcsolatosak, Adler szerint a hatalom vs. alárendeltség konfliktus a fontosabb, kedvenceim, az egzisztenciál-analitikusok szerint inkább a haláltól, a felelősségtől, a magánytól való ki nem mondott félelem. Az analízis klasszikusan úgy zajlik, hogy a páciens díványon fekve heti 3-5-ször arról beszél, ami eszébe jut, a terapeuta pedig ebből kihámozza a nemtudatos konfliktust, majd értelmezi azt. Az analitikusan orientált, vagy másnéven dinamikusan orientált pszichoterápiák az analitikus elméleten alapszanak, de más formát használnak: a páciens és a terapeuta egymással szemben ül széken, a terapeuta a klasszikus analitikusnál aktívabb, többet beszél, és heti 1-2 alkalom is elég. A dinamikusan orientált terápiák többnyire sokáig tartanak (évekig), és inkább olyan esetekre jók, amikor nem egy jól körülhatárolt probléma van, hanem a személyiség egészén akarunk változtatni, az emberi kapcsolatokkal, az érzelmekkel van probléma, vagy csak szimplán mélyebb önismeretre vágyik az illető. Én személy szerint nem nagyon hittem ebben, amíg el nem kezdtem járni, de mivel a gyakorlatban nagyon jól működik, így most már nincsenek kétségeim a módszer felől. Freud rendkívül kényelmesnek tűnő, híres díványa képünkön.

A második nagy iskola a kognitív viselkedésterápia, ez eredetileg két elmélet volt (kognitív és viselkedés), csak időközben kombinálódtak. A viselkedésterapeuták a korai analitikusok nagy ellenségeként azt találták ki, hogy egyáltalán nem kell foglalkozni azzal, mi van az ember fejében, csak meg kell tanítani "viselkedni", mint ahogy a kutyát idomítod. Pl. ha valaki fél a lakásból kilépni, és fokozatosan egyre nagyobb távokat tesz meg, először két métert a terapeutával, később egy utcányit egyedül, stb; vagy ha az anorexiás lány hízik egy kilót és akkor jutalmul elmehet moziba, az a viselkedésterápia.

A kognitív terápiát is megpróbálom röviden elmagyarázni. Az embernek vannak valamilyen sémái, attitűdjei, előfeltételei a világról, és aztán ezek alapján értelmezi a vele történteket. Ezek a sémák lehetnek olyan, téves beállítódások is, amik akadályozzák az örömteli életet. A terápia célja, hogy a diszfunkcionális sémákat felismerjük és megváltoztassuk, de mondok egy példát, úgy érthetőbb lesz. Ha Irénnek* az a sémája, hogy "engem nem lehet szeretni", akkor ha az élete során valaki, példánkban éppen Pista mégis kedvesen fordul hozzá, Irén azt nem tudja elhinni, mivel szilárd meggyőződése, hogy őt nem lehet szeretni. Ehelyett vagy szimplán észre sem veszi, vagy azt fogja gondolni, hogy a Pista hazudik, az osztálytársai bérelték fel, hogy hívja randira aztán majd jót röhögnek rajta. A Sanyi csak a pénzét akarja. A Laci csak dugni akar, utána meg jól otthagyja majd. A Gyuri már minden lehetséges módon bizonyította, hogy Irént, mint embert végtelenül szereti, de a Gyuri egy hülye, ő nem számít. Irén végül magányos, depressziós öregasszony lesz két macskával, akiket gyűlöl, hacsak nem sodor a jószerencse egy kognitív terapeutát az útjába, akivel közösen azonosítják a téves hiedelmet, a hiedelmet fenntartó logikai hibákat, és korrigálják azt. A cél az, hogy a páciens egy fokkal objektívebben legyen képes értelmezni a vele történteket: tehát oké, természetesen szomorkodjon, ha megbukik a vizsgán, de ha ötöst kap, akkor ne mondja azt, hogy "csak szerencsém volt", hanem bátran örüljön.
A kognitív- és a viselkedésterápiát gyakran kombinálják és CBT néven (cognitive behavior therapy) rövidítik. A CBT általában időhatáros, 10-15 ülés, viszont a kliens egy csomó házifeladatot kap, olyanokat is, amiket meg kell tenni (pl. pókfóbiás nézegessen pókos képeket), és olyat is, amit meg kell figyelni magán, átgondolni, leírni, naplót vezetni róla. Ez a terápiás forma főként körülírt problémákra jó, nem a személyiség változtatását célozza, nem annyira önismereti jellegű, és sok munkát kíván a pácienstől; viszont a hatékonyságát szorongásos és depressziós kórképekben tudományosan bizonyították, ami nem sok terápiás formáról mondható el. A saját személyes benyomásom, hogy a CBT egyszerűbb, kevésbé mélyreható, de gyakorlatiasabb megoldás: ha hideg van a szobában és felveszel egy pulóvert, az kognitív terápia, ha meg kihívod a fűtésszerelőt, közösen szétveritek a falban futó régi fűtéscsöveket és megjavítják a kazánt, az inkább analitikus megközelítés.

A harmadik nagy irányzat a rogersi terápia, Carl Rogers találta ki az ötvenes években. Rogers személyközpontú terápiája önmagában eléggé "lájtosnak" tűnhet, azonban ő írta le azokat a jellemzőket, amiknek minden (nem rogersi) pszichoterápiában is meg kell lenniük. Az öreg Rogers eleinte kertészetet tanult, és szerinte az ember, ugyanúgy, mint a növények, tudja magától, hogy hogyan kell szép rózsának lenni, csak mostoha körülmények között ez nem mindig sikerül. A rogersi terapeuta feladata, hogy a fejlődéshez, kibontakozáshoz megfelelő környezetet biztosítson, ez pedig az, hogy legyen 1. kongruens (=hiteles), 2. empatikus, 3. feltétel nékül elfogadó. Ebben a szellemben aztán beszéljen a pácienssel arról és olyan tempóban, ahogyan a páciens akar. A rogersi "hozzáállás" nagy hatással volt az egyéb, nem pszichoterápiás segítő kapcsolatokra (pedagógia, lelkészek), valamint felismerte, hogy ez a három alapkő minden pszichoterápiához kell. Nekem az a fantáziám a rogersi terápiával kapcsolatban, hogy az analitikussal ellentétben itt nem derülnek ki kényelmetlen és nagy megrázkódtatást okozó elfojtott konfliktusok, és a kognitívval szemben nem kell megerőltető házi feladatokat csinálni, így kellemes és megnyugtató lehet, de ilyenbe sose jártam. Egy ismerősöm járt a terápiás forma hazai meghonosítójához, és ő úgy fogalmazott, hogy semmi hatalmas változás nem történt vele, csak annyi, hogy sokkal jobban elfogadja önmagát.

Meg kell még említenem a sématerápiát, ami valamelyest kombinálja a kognitív terápia tényszerűségét az analitikus elméletek mélyrehatolásával; illetve az interperszonális pszichoterápiát, ami szintén kognitív terápia alapú, de érzelmekkel, emberi kapcsolatokkal is dolgozik.És ezen kívül még számtalan terápiás forma létezik, amik többnyire a fent leírt három nagy elméletből fejlődtek ki valamilyen úton-módon; és még egy nagy csomó terápiás technika, relaxációs technikák például, de azokról most nem írok.

Azon kívül, hogy kinek melyik terápiás forma fekszik jobban, nagyon fontos a terapeuta személye. Nem akarom azt mondani, hogy még a módszernél is fontosabb, de kis híján ezt mondom, mert elég fontos: nem is konkrétan az, hogy a terapeuta maga milyen, hanem hogy az adott két ember tud-e együtt dolgozni. Semmiképpen nem szabad olyan terapeutához járni, akiben nem bízunk vagy akit az első perctől kezdve gyűlölünk**: akkor szépen keresni kell másikat, mindenkinek más a stílusa. Ugyanígy nem is szabad olyan pácienst elvállalni, akivel nem érezzük úgy, hogy tudnánk együtt dolgozni. Értem én, hogy ez kicsit zavaró, és sokan próbálták már mérhetővé tenni a pszichoterápiás hatótényezőket, de mivel emberek beszélnek emberekkel, ezt tökéletesen nem lehet objektivizálni: van olyan ismerősöm terapeuta, akihez több embert is küldtem, az egyik azóta is odajár és nagyon elégedett vele, a másik meg idegbajt kapott tőle és pár alkalom után otthagyta a fenébe.

Egyáltalán nem vagyok képben, melyikek a jó pszichoterápiáról szóló weboldalak, úgyhogy csak a pszichoterapia.lap.hu-t linkelem, ott van számtalan.

*Kitalált személyek, a valósággal történő bármely egyezés a véletlen műve, valóság nem létezik.
**Bár, ha ez egy jó analitikus, akkor direkt örömhír, mert máris dolgozhatunk az indulatáttétellel :)

I'm gonna need so much therapy

Akkor most ismeretterjesztésbe fogok. Már megint naponta megkérdezi valaki, mi a különbség a pszichiáter és a pszichológus között, és melyikhez kell menni, a pszichoterápiáról már végképp semmit nem tud a nép, ez persze nem lenne baj, csakhát így nem tudják, hova kell fordulni és ott mit lehet várni, úgyhogy nem bírom tovább, muszáj itt osztanom az észt. Az a benyomásom, hogy sok olyan ember segítség nélkül marad így, aki szeretne is valami segítséget, és tart is ott a tudomány, hogy kaphatna, csak éppen nem találja meg, mert rossz helyre megy vagy nem tudja, hol keresse. De most elmagyarázom. Nem lesz rövid. Kérdéseket a kommentekbe nyugodtan. 

Kezdjük azzal, hogy a legtöbb, a nép körében előforduló pszichés probléma (úgy is, mint depresszió, mindenféle szorongás, pánikbetegség, szociális fóbia..) kétféle módszerrel kezelhető: gyógyszerrel és/vagy pszichoterápiával. Van néhány biológiailag nagyon megalapozott betegség, amiknél ugyan szintén szóbajönnek pszichoterápiás módszerek, de ez önmagában kevés, a terápia alapja a gyógyszer (pl. bipoláris zavar, skizofrénia). Ezek most nem képezik a jelen bejegyzés tárgyát. Hogy adott szindrómára/állapotra/kórképre/problémára (nem kívánt törlendő) éppen melyik, a gyógyszeres vagy a pszichoterápiás kezelés jobb-e, ezzel kapcsolatban megoszlanak a vélemények mind a szakma, mind a betegek körében: a szakmai álláspont többnyire az, hogy mindkettő, a betegek közül meg van, aki elszántan gyógyszerellenes, más meg abban nem hisz, hogy beszélgetéssel bármit gyógyítani lehet és inkább egy egyszerű tablettát akar; vagy aki gyors javulást akar. Én abba az iskolába tartozom, mint legtöbben, akik szerint mindkét módszer hasznos és egyénileg kell eldönteni, hogy kinek melyik a jó. Tudományos mérések szerint egyébként depresszióban és szorongásban a kettő kombinációja jobb, mint bármelyik külön-külön. Nagy általánosságban a gyógyszerek gyorsan használnak, de ha abbahagyjuk a probléma visszatérhet, plusz mellékhatásuk is előfordul. A pszichoterápiához sok idő és elszántság kell a páciens részéről, és idő, és pénz, de talán tartósabb eredménnyel járnak.

A Leggyakrabban Feltett Kérdés ever, hogy mi a különbség a pszichiáter és a pszichológus között, illetve melyik mit csinál. A pszichológia egy bölcsész-szak, a pszichológusok bölcsészkarra járnak és személyiségelméleteket meg effélét tanulnak. Ha végeznek, elmehetnek pl. reklámpszichológusnak vagy kutató pszichológusnak, vagy ha betegekkel akarnak foglalkozni, akkor klinikai pszichológusnak. És foglalkozhatnak pszichoterápiával is, amit részben az egyetemen, részben az azt követő speciális képzéseken tanulhatnak meg. Gyógyszert pszichológus nem adhat. A pszichiáter az egy orvos, orvostudományi egyetemre járt, ahol anatómiát meg sebészetet meg belgyógyászatot meg ilyeneket tanult, majd általános orvosként diplomázott, ezután öt évet pszichiátriai kórházi osztályon dolgozott, ezután pszichiátria szakvizsgát tett. A pszichiátria szakvizsga után, ha az illető pszichoterápiával is akar foglalkozni, egy három éves képzésen kell résztvennie, pszichoterapeuta ráépített szakvizsgát tennie. Ennek megfelelően a pszichiáter dolgozhat kórházi osztályon, vagy foglalkozhat ambuláns rendelés keretében csak gyógyszeres kezelést igénylő esetekkel, vagy - ha akar - lehet pszichoterapeuta is, és akkor csinálhatja azt is. Tehát, ha az ember pszichoterápiára szeretne járni, akkor pszichoterapeuta képesítést szerzett pszichiáterhez vagy pszichológushoz mehet, itt összeér a két vonal, mivel mindkettőből lehet pszichoterapeuta. 

A pszichoterápia alapesete az, amikor az ember hetente ötven percet eljár egy terapeutához, ott beszélnek, és ez jó esetben segít a problémáján, ez az egyéni terápia. Ezenkívül számtalan különféle módszer létezik, párterápia, családterápia, pszichodráma, egyéb csoportos terápiák, mozgásterápia, amelyek közül mindegyik másra jó, és speciálisan képzett szakembert igényel. A leggyakoribb tévhitek egyike, hogy ha az ember elmegy egy pszichiáterhez, akkor ott automatikusan pszichoterápiát fog kapni, pedig nem. A társadalombiztosító csak nagyon korlátozott mértékben támogatja a pszichoterápiát, főleg a bentfekvős, csoportos formáit lehet "ingyen", tb-re megkapni, az egyéni terápia hazánkban leginkább magánrendelés keretei között működik. Sokszor hallom, hogy "elmentem a pszichiáterhez, de alig beszélt velem, csak felírta a gyógyszert, és csak egy hónap múlva kell visszajönni", és nem értik, miért nem részesülnek mindjárt pszichoterápiában: azért, mert a körzeti, tb-támogatott rendelők legnagyobb többségében nincs ilyen, vagy olyan magánpszichiáterhez ment, aki nem pszichoterapeuta, és nem mondta, hogy azt szeretne, mert nem tudta, hogy egyáltalán kellene mondani. Arra a kérdésre, hogy a tb miért nem támogatja jobban a pszichoterápiát, nem én fogom tudni a választ. 

Ez még nem minden. Egyéni pszichoterápiában is nagyon sokféle módszer létezik. A főbb módszerek alapjait a fent említett hároméves pszichoterapeutaképzésben megtanítják, egyes módszerek ettől különböző, vagy plusz tanulást is igényelnek. Az egyes pszichoterápiás iskolák különösen a múltban szerettek fújni egymásra (ti. hogy csak a mienk a jó, a többiek sarlatánok), ma már elég jól kezd körvonalazódni, melyik mire jó és mire való. Mind a probléma, mind az illető személy beállítottsága, ideje és elszántsága befolyásolják, hogy melyik pszichoterápia való neki inkább. A pszichoterápiás módszerekről egy másik bejegyzésben fogok szólni, mert ez már túl hosszú lesz, és az nem szép az oldalon. A címben szereplő idézet a Middleman második részéből való. 

Pióca, kormányhivatalok, mentalizáció

El vagyok fáradva, mert egész héten valamiért rohangáltam és mindenhonnan késésben voltam és vért is adtam, amitől én pár napig fáradt szoktam lenni, meg túl sok munka van, pedig nyáron nem kéne, hogy legyen. Lásd még a vonatkozó idézetet Christopher Moore: Mocskos meló c. könyvéből:
- Charlie, te hogy vagy most?
- Álmosan.
- Hát, sok vért vesztettél.
- De ellazultam. Tudod, a vérveszteség ellazít. Szerinted ezért használtak piócát a középkorban? Nyugtató helyett használhatták. "Igen, Bob, mindjárt megyek a meetingre a herceggel, de még felnyomok egy piócát, mert kicsit túlpörögtem." Valahogy így.

Kaptam erkölcsi bizonyítványt is, a múltkor ugyanis, gondolom jutalmul, amiért higgadtan viselkedtem és nem vertem szét az esernyőmmel a fejét, a néni elárulta a titkos helyet, ahová ha befáradsz, azonnal és levelezés nélkül adnak erkölcsit. (Érdeklődők kedvéért: Vaskapu utca 30/b, elvileg be kell jelentkezni telefonon, de ezt sem én, sem az előttem várakozó két megtévesztően bűnözőkülsejű fiatalember nem tette meg, elég volt egy elfogadható indok, hogy miért a sürgősség). Bevittem az okmányirodába, leadtam, ezek a helyek elég messze vannak egymástól, zuhogott az eső, és szandálban voltam, mert ügyeletből mentem és előző nap még jó idő volt, és azon gondolkodtam, hogy életem során már egészen rengeteg időt eltöltöttem azzal, hogy beszerzendő dokumentumokért gyalogolok egyik hivatalból a másikba a zuhogó esőben. Komolyan, esküszöm, napfényben nem mentem még kormányhivatalba, pedig már a népességnyilvántartóban is voltam.

Mondom, fáradt és nyomi vagyok, most csak unalmasan elmesélem a hetemet meg ami eszembe jut. Megnéztük a Wall-E-t, ami aranyos, a bevezető kisfilm különösen jó, a srácok pedig furcsamód nehezen tolerálták az Aréna Plázát, pedig nekem az a kedvenc plázám, a tágas, egyenes, nagy belmagasságú folyosók miatt, nincs benne klausztrofóbiám, mint a többiben, a mozinak pedig kb. akkora az előtere, mint az egész kórházunk a szomszéd épületszárnyat is beleértve. Azon gondolkodtam utána, milyen érdekes dolog a mentalizáció: az a képességünk, hogy más embereknek a viselkedésük alapján érzéseket/gondolatokat tulajdonítunk, pl. ha valaki sír, akkor biztos szomorú. Egyszer olvastam valami cikket arról, hogy az emberek minden nehézség nélkül képesek rajzolt állatkáknak is gondolatokat/érzéseket tulajdonítani, most pedig elég jó példát kaptunk arra, hogy működik ez animált robotokkal. Simán képesek vagyunk mentalizálni, bennem ugyan az első néhány percben felmerült, hogy heló, a takarítórobot mióta hatódik meg filmeken és mióta szerelmes, de hamar elmúlt, és cseppet sem zavarta meg a mentalizációmat, hogy ezek nem elég, hogy rajzolva vannak, még csak nem is élőlények, nem beszélnek és mimikájuk sincs, attól még pontosan tudtam, milyen hangulatban van a kis robot. Ez egyébként nyilván a készítők profizmusán múlt, hogy képesek voltak pusztán a szereplők mozgásával kifejezni az érzéseiket, de azt se felejtsük el, hogy az ember képes kettő darab rajzolt négyzetet is mentalizálni. (Ti. ha mutatsz az embernek egy képernyőt, ahol egy kicsi négyzet mozog, és mögött egy nagyobb négyzet ugyanarra mozog, akkor az ember azt fogja mondani, hogy a Nagy Négyzet üldözi a Kicsit. Esetleg fejlettebb mentalizációs képességű emberek azt, hogy a gonosz, nagy négyzet üldözi a szegény, aranyos kicsit.) 

Emlékszem, év elején beígérte a kínai horoszkóp a szakmai kihívásokat (meg azt is, hogy egy partin megismerkedem életem párjával), és most kaptam is párat, mondjuk eleve a magánrendelés ténye az lesz nekem, plusz a munkahelyemen új funkciókkal gazdagodtam, ha fogalmazhatok így. Mindegyik igazi adminisztratív kihívás, és van, amelyiknek nem örülök, másnak pedig igen, de leginkább azon csodálkozom, hogy nem vagyok halálra rémülve. Én régebben egyáltalán nem ismertem a "kihívás" kifejezést, szerintem csak olyan van, hogy "szörnyű, megoldatlan probléma", vagy "rémisztő, nehéz feladat", és félelemmel vegyes tisztelettel néztem azokra, akik kihívásnak éltek meg bármit. Nagyon jó. Most vagy az van, hogy még nem jutott el teljesen a tudatomig a feladat ténye, és pár nap múlva fogok megijedni, vagy öregségemre kevésbé leszek szorongó, vagy használt valamit a rengeteg pszichoterápia. Egyébként nekem tényleg nagyon sokat használt a rengeteg önismereti célú pszichoterápia, azért kezdtem el, mert a pszichoterapeuta szakvizsgához igazolni kell asszem 150 órát, de azóta egyrészt fogalmam sincs, hánynál tartok, másrészt úgy gondolom, az életem egyik legjobb döntése volt, hogy belekezdtem, nagy kaland, többnyire élveztem, és talán megmentett attól, hogy folyamatosan nyafogó neurotikaként kellljen leélnem az életemet (bár akik ezen a héten láttak, lehet, hogy vitatkoznának ezzel, mivel a héten többé-kevésbé állandóan rinyáltam, de tudjuk ezt be mondjuk a melegfrontnak). Mindig eszembe jut, hogy kéne írni ebbe a blogba erről, hogy hogyan lettem szociális fóbiás szorongóból ilyen viszonylag normális, jobb napjaimon bátor, kiegyensúlyozott, mert biztos segítenék ezzel valakiknek, de valahogy nem visz rá a lélek, annyira nagyképűségnek tűnne itt ezzel menőzni, úgyhogy majd talán máskor. Ott tartottam, hogy kaptam új feladatokat a Proffal történt beszélgetés keretében, ami egy kicsit emlékeztetett Jack Donaghy és Liz Lemon első beszélgetésére, ti. a Prof meglepően sokat tudott rólam, ilyeneket mondott, hogy "tudom, hogy maga szkeptikus, dehát mikor legyen az ember szkeptikus, ha nem 30 évesen, meg nem is mindenben értünk egyet, de ez nem baj" - még soha semmi olyasmiről nem beszéltünk, amiből kiderülhettek volna ezek, de ez nem baj. Vicces volt.

Na jó, megyek cikkeket olvasni, hamarosan visszajön szabiról kedvenc főnököm és azzal fog nyaggatni, hogy megírtam-e már azt a cikkemet, amit rendkívül kínos módon még nem írtam meg, mert nem érdekel és utálom mert nem volt rá időm vagy valami.

Bloggerek, hullák

"Tessék már egy kicsit fegyelmezni az intellektuális libidódat" - ezt írja nekem kedvenc Főnököm. Ti. arra, hogy minden hülyeséggel foglalkozom, ami érdekel, hálózatelmélet például, de közben nem írom a phD dolgozatomat. Bárcsak tényleg bloggerekből írnám, sokkal könnyebb lenne (nem) (meg utálnám is szívből, nem érdekel a blogokkal foglalkozó áltudomány).

Visszatérve az intellektuális libidómra, bár erős volt a kísértés, hogy ezen a héten megírjam a téziseimet, de valahogy mindig legyőztem. Kell az embernek ennyi pihenés. Valamelyik nap rájöttem például, a hullákkal kapcsolatban, hogy az emberek többsége tulajdonképpen sokkal kevesebbet lát az ember "sötét oldalából", mint én. Nem, nem a gonoszságra gondolok, hanem a szenvedésre, az olyanokra, amikor egyetem alatt végülis évekig hetente minimum egyszer halott embereket boncoltunk (anatómia, patológia és igazságügyi orvostan gyakorlatokon), és van néhány, amire még most is emlékszem, volt például egy harmincéves, jóképű tornatanár pasi, aki felakasztotta magát, nem tudtuk meg, miért, de a kötél még rajta volt a nyakán; meg volt egy nagyon szép tizenöt éves lány, akit elütött az autó a zebrán, agysérülést szenvedett, két hétig kómában volt, és utána meghalt, (én meg elhatároztam, hogy vidékre fogok költözni); meg volt valami megégett nő is, akinek pont olyan szaga volt, mint a sülthúsnak, és ez rémisztően bizarr volt. A mostani mindennapjaimban mondjuk nem ilyenek vannak, hanem részben a szoványos emberi katasztrófák, alkoholista férj megver, elveszi a pénzt, házastárs lelép a gyerekkel, kiforgatja anyukáját a lakásából satöbbi, másrészt meg pszichózis, vagyis idegen, fenyegető hangokat hallok a fejemben és azt képzelem, hogy meg akarnak ölni, vagy hasonló. Szóval, egyik nap így ráébredtem, hogy a legtöbb ember ezeket azért nem ekkora dózisban kapja. És hogy igenis érthető, hogy elfáradtam ebben, és szükségem van egy hétre, amikor csak fekszem a napon, meg lófrálok a Margitszigeten, meg eljárok az edzőterembe és abba a hitbe ringatom magam, hogy én is nézhetek ki úgy, mint Angelina Jolie a Wantedban (természetesen a tetkók és a smink és a vastag ajkak nélkül).

Mondjuk el bírnék viselni még néhány hetet ebből. Hetet-hónapot.

Vekker, filozófia, taft

Ennyi életöröm után, úgy érzem, muszáj beszólnom valamire. Például a telefonom, nagyon szeretem az új, céges telefonomat, de mi az, hogy a Kedvencek menüpont alatt van az Ébresztőóra? Úgy mégis, kinek a kedvence vajon az ébresztőóra? Nem hinném, hogy létezik ilyen ember.

Tegnap meg voltam az FHB-ban, az MKB-ban, az OTP-ben, és az ANTSZ-ben, különböző ügyekben, meg csináltattam fotót a vízumkérelemhez, mondjuk, lehet, hogy nem farmerdzsekiben és nem ügyelet után kellett volna, és akkor nem néznék ki úgy, mint egy kiskorú elkövető a Sziget zárónapján hajnali ötkor, meg voltam kórházban látogatni, egyébként teljesen zavarban vagyok, amikor látogatóként vagy betegként megyek egy kórházba, fogalmam sincs, hogyan kell viselkedni, amikor nem én vagyok az orvos, de tényleg.

Aztán délután épp lelkesen elkezdtem volna tanulni a mai vizsgámra, amikor is észrevettem, hogy nincs is meg otthon a tankönyv (Judith Beck: Kognitív pszichoterápia), valószínűleg kölcsönadtam valakinek, csak tudnám, kinek. (Ha olvassa ezt, kérem, hozza vissza!) De nyugalom, hosszú évek könyvvásárlási addikciójának eredményeképpen van otthon három darab másik, kognitív terápiáról szóló könyvem, és még kettő, amiben van kognitív fejezet. Persze, ma kihúztam a kognitív terápia történetét Niké apjánál, ami vicces volt.
Vizsgáztató (rendkívül csalódottan): - Ezt húztad??
isolde: - Már az ókori görög sztoikus filozófusok is...
Vizsgáztató: - Na, elég ebből, ez itt nem filozófiavizsga.

De most mennem kell, hétvégén megyek Sopronba, és megnézem, mi újság a Varrónővel és a Bordó Tafttal.

Keresés

Kiemelten

Yummie az isten! Majdnem.

Kapcs-ford

Isolde levelezik veletek néha

Jó ügy

Ide is írok néha

• Isolde olvas
• Endless
• Filmbuzi
• SamFreud
• Képek

Mások

• agnus
• alie
• anngel
• azigazzy
• ayitidoc
• blogtogon
• brainoiz
• hakkotsuki
• IKL
• kalib
• kardigan
• karlsruhe
• kisfoka
• lamorak
• lobotomia
• maminti
• mollyblooom
• montag
• mra
• nesztelencsiga
• nyulontul
• olga
• pestipucu
• roboman
• savanyúcukor
• suematra
• sulemia
• susie
• teodora



• Chili es vanilia
• Domestic Goddess
• Eszter befőz



• Criticalbiomass
• Bioetika Blog
• DrMortz
• Eperrózsa
• Mentők
• Sorozatjunkie

Kategóriák

• Brennbergbánya (14)
• Emberek (276)
• Esküvő (18)
• Film (38)
• Kaja (70)
• Kultúra (182)
• Munka (200)
• Nosztalgia (20)
• Nyafogás (707)
• Tudomany (57)
• Utazás (103)
• Vásárlás (105)
• Zene (143)

Archívum

• Jelen
• 2012. május
• 2012. április
• 2012. március
• 2012. február
• 2012. január
• Az összes

Egyéb

• RSS 2.0 Feed
• Freeblog.hu