This is how we roll

2008. október 21. 23:39 - címkék és kategóriák: Munka Emberek - 2 komment

Most jövök a kocsmából, mivel Niké és Kislány ma leszakvizsgáztak, ezért eddig olyanokat hallgattam sör mellett, hogy jövőbeli tervek: nyitunk egy éttermet, az lesz a neve, hogy Seroton Inn, lesz a hallban csokiszökőkút; nyitunk egy rock-klubot, az lesz a neve, hogy Kata Tone, copfos kislány lesz az emblémában. Hogy a neglect szindróma valójában a soha vissza nem térő alkarom, és hogy az USA-beli amish közösségben leírt összefüggés a bipoláris zavar genetikájával később nem igazolódott, az első vizsgálatban amis eredmények születtek. Emellett a Mini Mental State nevű rövid tesztben szereplő egyszerű instrukció, miszerint "csukja be a szemét", könnyen értelmezhető úgy is, hogy valamilyen kapucnis nő egy köcsög (ti. Csuklya Bea szemét). És még sorolhatnám (ha meg bírtam volna jegyezni az összes hülyeséget). Igen, ezek egy szűk célcsoport számára viccesek csupán. Egyébként az amish-os szóviccet a vizsgáztató prof mondta a vizsgán. 

Különben a soha el nem készülő cikkemet írtam ma, és haladtam is vele valamennyit minden önszabotázs ellenére, amely utóbbit egyébként tréningeken kellene tanítanom. Elengednek a munkahelyemről cikket írni, de én bent írom, mert ott jobb az internet (olyan cikkekhez is van hozzáférés, amihez itthon nincs, de erre a világon semmi szükségem, mert már minden idevágó cikket hónapokkal ezelőtt kinyomtattam, az internetet csak arra használom, hogy haladéktalanul meg kelljen néznem az emailjeimet/az időjárást/az argentin tőzsde állását/bármilyen felesleges dolgot negyedóránként). Hogy néha kimegyek a szobámból "kávézni" és az osztályon grasszálok, mert mindig akad teendő vagy hozzátartozó, aki beszélni akar velem azonnal, az még rendben van. De hogy előző nap levágtam a körmöm és a jobb középső ujjamon, amivel gépelek, kicsit belevágtam véletlenül, úgyhogy most korlátozottan tudok csak gépelni? Erre mondjátok, hogy nem kreatív. Persze mostanra már rendbejött.   

It doesn't have to be like this. All we need to do is make sure we keep talking.

2008. október 16. 23:22 - címkék és kategóriák: Nyafogás Munka - 29 komment

Van ez a jelenség, amit én képtelen vagyok felfogni és tökéletesen alkalmatlan is vagyok rá, és ez a klasszik csevegés. Beszélgetni szeretek akármi hülyeségről, képes vagyok csacsogni szinte akárkivel Barbie-babákról és cipőkről és aktualitásokról és tudományról és filmekről és arról, hogy rákot okoz-e az édesítőszer és hogy húsz évvel ezelőtt ki kivel járt a kórházunkban. Még a smúzolással is kiegyezem, bár nem vagyok valami jó benne, amikor konferenciákon kell jópofizni, de azért oké. De amikor a vadidegen ember beszélgetésbe elegyedik velem a liften! Akkor először meglepődöm, aztán a lelkem mélyén elkezd lefoszlani rólam a civilizáció vékony máza és teljes valójában megmutatkozik a láncait csörgető szociális fóbiás embergyűlölő. Pedig, komolyan, én minden más helyzetben szeretem az embereket és érdekelnek, sőt, a múltkor egyenesen az derült ki számomra is megdöbbentően, hogy én 'rendes' vagyok. De amelyik nem érdekel, az nem érdekel, ez a kedves srác pedig már a múltkor is kiborított azzal, hogy megkérdezte a liftben, hogy a szelektívbe viszem-e a kezemben tartott műanyagpalackokat, ó, ő is oda szokta vinni, hű, jó nagy szatyraim vannak, jó sok ásványvíz fogyott. Közöd?? Jó, ezen még túltettem magam, rájöttem, hogy biztos kedves, ez az ún. csevegés, az emberek szeretik az ilyesmit, velem van a baj.
Erre ma, jövünk fel a liftben, belenéz a szatyraimba, megszemléli a bazsalikomlevelet, száraztésztát, és mi is az ott, lám, darabolt paradicsomkonzerv, és nagyon kedvesen megszólít:
- Nahát, mennyi minden, mekkora szatyor, jól bevásároltál! - és várakozóan néz.
isolde: - Igen - feleli udvariasan.
srác: - Jó sok adag, nahát, nem kevés (vagy valami ilyesmi, lehet, hogy nem szó szerint idézek) - és kérdően néz.
isolde: - Igen, jönnek a barátnőim - mert tényleg sikerül felkeltenie valami nyomasztó érzést, hogy most el kell magyaránom, miért van nálam négy paradicsomkonzerv.
srác: - Lám, és ott meg a vízkőoldó, az is fontos, ugye, az gondolom előtte kell?
isolde: - Igen, takarításhoz.
srác: - Ó, akkor az nagy buli lesz! És ma lesz a buli, vagy holnap?
isolde: - Na jó, most már álljon meg a menet, komolyan, közöd, bazmeg???!! Én próbálok itt magamhoz mérten udvarias lenni, de ez már minden határon túlmegy. Ha nem vetted volna észre, ez itt egy nagyváros, az elidegenedés rendes helyszíne, itt nem beszélgetünk kedvesen vadidegenekkel a liftben, és ne a dekoltázsomra nézzél, ha hozzád beszélek, itt fent, itt az arc. Másodszor látlak az életben, azt se tudom, melyik emeleten laksz, és akkor belenézel a szatyraimba? Nem elég, hogy kifigyeled a takarítószeres flakont, még el is olvasod rajta, hogy vízkőoldó, és nem szégyelled magad? Még van pofád megkérdezni, mikor takarítok vele? Mi a jó isten közöd van hozzá, hogy én mit vásárolok, és hogy mikor jönnek a barátnőim? Nem, ne válaszolj, elárulom: semmi, nincsen hozzá közöd, mit veszek és miért és hova megyek és hányadikon szállok ki és egyáltalán, hagyjál engem békén.

Persze nem ezt mondtam, hanem, hogy "holnap". De én komolyan nem értem, mire jó ez. Igaz, azt el tudom képzelni, hogy ha majd unatkozó néni leszek, ezzel fogom szórakoztatni magam és a házban lakó fiatalokat. "Mi az ott a szatyrában, kedveském, csak nem bacardi meg kóla? Kik jönnek, mit ünnepelnek, miért, mikor? Remélem, lime-ot vett hozzá és nem citromot, és azt a fonnyadt mentalevelet akarja belerakni? Bezzeg az én időmben!" Reméljük, hogy öregasszonykoromban nem társasházban fogok lakni. 

Élet és pszichiátria

2008. augusztus 6. 12:30 - címkék és kategóriák: Munka - 3 komment

Addig is olvassuk el kedvenc pszichiáter-véleményírónk legújabb cikkét az ÉS-ben, erre tessék. Széles látókörű, okos és provokatív. Ilyen:

"Mit gondolnak a pszichiáterek önmagukról és mit gondol a társadalom róluk? Professzionális egészségügyi szakemberek, akik minden problémára orvossággal szolgálnak? Megértő és nyitott lelki segítők, lélekbúvárok? Szociális szakértők? Rendfenntartók, akik távol tartják a társadalomtól a deviáns és antiszociális elemeket? Más szemüveggel: korrupt receptíró gépezetek? Tovább nem odázható, a kérdést fel kell tennie a döntéshozóknak, a szakmának, de fel kell tennie a társadalomnak is. Milyen lélekgyógyászatot akarunk Magyarországon? Miként tudunk szembenézni a hétköznapokban egyre erőteljesebben megjelenő agresszióval, a leszakadó rétegek elkeseredettségével, a járványszerűen terjedő alkoholizmussal és drogfogyasztással? A szakma és a társadalom közönye, bezárkózása, a szokásos sárdobálás, a bűnbakképzés, a pótcselekvések és az álszent hallgatás nem megoldás."

Patsy Cline kétszer

2008. augusztus 5. 16:05 - címkék és kategóriák: Nyafogás Vásárlás Munka - 12 komment

Már nagyon szeretnék szabira menni, a munkahelyemen túl meleg van, és valaki mindig akar tőlem valamit, ráadásul többnyire jogosan, mert vagy beteg szegény, vagy hozzátartozó szegény, vagy kolléga szegény, és úgy érzem, hogy túl sokat dolgozom, mindent én csinálok, senki se dolgozik rajtam kívül, és ha én nem lennék itt, összedőlne ez az egész, abban a pillanatban, ahogy kilépek a kapun, porrá omlana, amiből természetesen semmi sem igaz, a valóságban  pontosan ugyanannyit dolgozom, mint máskor, ez az egész a jólismert régen voltam szabin szindrómám része. Szerencsére ezt a főnököm is látja rajtam, és bár sok mindent nem tehet, mint együttérez, de én már ezért is nagyon hálás vagyok. Mondjuk nem voltam annyira régen, mert júniusban, de az kevesebb volt, mint egy hét, az úgy tűnik, eddig tartott.

A lényeg az, hogy valamelyik nap találtam egy álláshirdetést az Elle magazinban, miszerint eladót keresnek a budapesti Louis Vuitton-boltba, és többször figyelmesen végigolvasva minden feltételnek megfeleltem, olyanok voltak, hogy tudjon csapatban dolgozni, meg érdekelje a divat, meg legyen gyakorlatias meg tudjon emberekkel bánni (talán ha megerőltetem magam, ez is menne) meg ismerje a számítógépet meg a LV termékeit (gondolom, egy félóra alatt meg tudnám tanulni a katalógust) és beszéljen angolul és legyen kedve dolgozni in a luxury environment. Ilyenkor mindig eljátszom a gondolattal, hogy megpályázom az állást, és elmegyek a LV-butikba, és rendkívülimód csinos leszek és udvarias ám segítőkész, és kétszázezer forintos retikülök között üldögélek a légkondicionált luxuskörnyezetben, és mindenféle celebritások jönnek be retikült venni, akiket persze hiányzó arcmemóriám következtében nem ismerek fel, és nem kérek tőlük autogramot vagy bámulom őket, amiért nagyon hálásak lesznek, és egy darabig boldog és kiegyensúlyozott leszek, de hamar megunom és néhány hónap múlva már azon rinyálok, hogy csinálni kéne valami értelmeset. Nem, nincs arról szó, hogy én bármilyen szinten értelmetlennek tartanám a luxusretikülöket, sőt, csak van ez a küldetéstudatom, hogy nekem meg kell váltanom a világot és lúzer hősnőnek kell lennem mindenféleképpen, tudjátok, aki bravúrosan megoldja az ügyet és a pedofil szenátor vagy a társadalom egyéb mételye végül börtönbe kerül, de más aratja le helyette a babérokat és a pénzjutalmat is, ő meg tovább láncdohányzik egyedül szuterén magánnyomozó-irodájában, lábánál bolhás kutyája liheg a hőségben, néha megrázkódik egy kicsit az épület, amikor közvetlenül az ablak mellett elmegy a pomázi hév, és mondjuk Patsy Cline szól, túl sok noirt olvastam valószínűleg.

Aztán megkérdezte a mellettem ülő ismerősünk a vonaton, hogy tényleg, miért nem megyek el valami, a szakmámmal kapcsolatos pénzes állásba, és akkor nem kéne panelban laknom és tanulhatnék szörfözni meg siklóernyőzni vagy kis repülőgépet vezetni (mint Patsy Cline) és lehetne állandó személyi edzőm a konditeremben, legyek például vállalati pszichológus, csak nem jut eszembe a neve annak az embernek, aki az agyonstresszelt felsővezetők lelkét ápolgatja, hogy nehogy egy napon üzleti partnerük fején törjék szét a lapmonitort, na olyan, és a férjem meg visszamehetne a balettbe ugrálni multihoz programozni, és szépen elolvasnánk az összes "hogyan érvényesüljünk" önsegítő könyvet és egyre magasabbra hágnánk a ranglétrán és akkor ő járhatna öltönyben-nyakkendőben meg mindenféle színárnyalatú ingekre cserélhetné a Halo3-pólóit, én meg kosztümben körömcipőben araszolnék a dugóban Smart-autómmal, és lenne az irodában légkondi, a liftben zene, a menzán jégsaláta, és mindig frissen manikűrözve lenne a körmöm és lenne ergonomikus székem is, és eljárnék a közvetlen főnökömmel squasholni, és nem az lenne a csapatépítés, hogy néha cigizek a nővérekkel a konyhában, hanem mennénk a kötélpályára meg a wellnesshotelba. Miért, egyáltalán nem biztos, hogy szörnyű lenne. Szóval idáig jutottam, de aztán ma kaptam végre fizetést.

Analyze this

2008. augusztus 1. 16:57 - címkék és kategóriák: Munka - 6 komment

Akkor második rész, folytatom az ismeretterjesztést a pszichoterápiás módszerekkel. Ha már így belelendültem. Részleteiben nem mindegyikben vagyok otthon, úgyhogy túl nehezeket ne kérdezzetek.

Van vagy háromszáz pszichoterápiás iskola/módszer, én most a három nagy, alapvető elméletet és ráépülő módszert kísérlem meg röviden és felületesen leírni.

Az első számú pszichoterapeuta Freud volt, akiben egyáltalán felvetődött, hogy beszélgetéssel lelki problémákon javítani lehet, és ezt pszichoanalízisnek nevezte el. Freud elmélete szerint (nagy vonalakban) a problémákért a személyiségben lévő belső konfliktusok a felelősek, amiket az ember ugyan maga előtt is letagad, de azért azok ott vannak a tudattalanban és tüneteket okoznak. A későbbi analitikusok kicsit különböznek abban, hogy melyik típusú belső konfliktusokat hangsúlyozzák inkább: Freud szerint az ilyenek főleg gyerekkorból erednek és főleg szexualitással kapcsolatosak, Adler szerint a hatalom vs. alárendeltség konfliktus a fontosabb, kedvenceim, az egzisztenciál-analitikusok szerint inkább a haláltól, a felelősségtől, a magánytól való ki nem mondott félelem. Az analízis klasszikusan úgy zajlik, hogy a páciens díványon fekve heti 3-5-ször arról beszél, ami eszébe jut, a terapeuta pedig ebből kihámozza a nemtudatos konfliktust, majd értelmezi azt. Az analitikusan orientált, vagy másnéven dinamikusan orientált pszichoterápiák az analitikus elméleten alapszanak, de más formát használnak: a páciens és a terapeuta egymással szemben ül széken, a terapeuta a klasszikus analitikusnál aktívabb, többet beszél, és heti 1-2 alkalom is elég. A dinamikusan orientált terápiák többnyire sokáig tartanak (évekig), és inkább olyan esetekre jók, amikor nem egy jól körülhatárolt probléma van, hanem a személyiség egészén akarunk változtatni, az emberi kapcsolatokkal, az érzelmekkel van probléma, vagy csak szimplán mélyebb önismeretre vágyik az illető. Én személy szerint nem nagyon hittem ebben, amíg el nem kezdtem járni, de mivel a gyakorlatban nagyon jól működik, így most már nincsenek kétségeim a módszer felől. Freud rendkívül kényelmesnek tűnő, híres díványa képünkön.

A második nagy iskola a kognitív viselkedésterápia, ez eredetileg két elmélet volt (kognitív és viselkedés), csak időközben kombinálódtak. A viselkedésterapeuták a korai analitikusok nagy ellenségeként azt találták ki, hogy egyáltalán nem kell foglalkozni azzal, mi van az ember fejében, csak meg kell tanítani "viselkedni", mint ahogy a kutyát idomítod. Pl. ha valaki fél a lakásból kilépni, és fokozatosan egyre nagyobb távokat tesz meg, először két métert a terapeutával, később egy utcányit egyedül, stb; vagy ha az anorexiás lány hízik egy kilót és akkor jutalmul elmehet moziba, az a viselkedésterápia.

A kognitív terápiát is megpróbálom röviden elmagyarázni. Az embernek vannak valamilyen sémái, attitűdjei, előfeltételei a világról, és aztán ezek alapján értelmezi a vele történteket. Ezek a sémák lehetnek olyan, téves beállítódások is, amik akadályozzák az örömteli életet. A terápia célja, hogy a diszfunkcionális sémákat felismerjük és megváltoztassuk, de mondok egy példát, úgy érthetőbb lesz. Ha Irénnek* az a sémája, hogy "engem nem lehet szeretni", akkor ha az élete során valaki, példánkban éppen Pista mégis kedvesen fordul hozzá, Irén azt nem tudja elhinni, mivel szilárd meggyőződése, hogy őt nem lehet szeretni. Ehelyett vagy szimplán észre sem veszi, vagy azt fogja gondolni, hogy a Pista hazudik, az osztálytársai bérelték fel, hogy hívja randira aztán majd jót röhögnek rajta. A Sanyi csak a pénzét akarja. A Laci csak dugni akar, utána meg jól otthagyja majd. A Gyuri már minden lehetséges módon bizonyította, hogy Irént, mint embert végtelenül szereti, de a Gyuri egy hülye, ő nem számít. Irén végül magányos, depressziós öregasszony lesz két macskával, akiket gyűlöl, hacsak nem sodor a jószerencse egy kognitív terapeutát az útjába, akivel közösen azonosítják a téves hiedelmet, a hiedelmet fenntartó logikai hibákat, és korrigálják azt. A cél az, hogy a páciens egy fokkal objektívebben legyen képes értelmezni a vele történteket: tehát oké, természetesen szomorkodjon, ha megbukik a vizsgán, de ha ötöst kap, akkor ne mondja azt, hogy "csak szerencsém volt", hanem bátran örüljön.
A kognitív- és a viselkedésterápiát gyakran kombinálják és CBT néven (cognitive behavior therapy) rövidítik. A CBT általában időhatáros, 10-15 ülés, viszont a kliens egy csomó házifeladatot kap, olyanokat is, amiket meg kell tenni (pl. pókfóbiás nézegessen pókos képeket), és olyat is, amit meg kell figyelni magán, átgondolni, leírni, naplót vezetni róla. Ez a terápiás forma főként körülírt problémákra jó, nem a személyiség változtatását célozza, nem annyira önismereti jellegű, és sok munkát kíván a pácienstől; viszont a hatékonyságát szorongásos és depressziós kórképekben tudományosan bizonyították, ami nem sok terápiás formáról mondható el. A saját személyes benyomásom, hogy a CBT egyszerűbb, kevésbé mélyreható, de gyakorlatiasabb megoldás: ha hideg van a szobában és felveszel egy pulóvert, az kognitív terápia, ha meg kihívod a fűtésszerelőt, közösen szétveritek a falban futó régi fűtéscsöveket és megjavítják a kazánt, az inkább analitikus megközelítés.

A harmadik nagy irányzat a rogersi terápia, Carl Rogers találta ki az ötvenes években. Rogers személyközpontú terápiája önmagában eléggé "lájtosnak" tűnhet, azonban ő írta le azokat a jellemzőket, amiknek minden (nem rogersi) pszichoterápiában is meg kell lenniük. Az öreg Rogers eleinte kertészetet tanult, és szerinte az ember, ugyanúgy, mint a növények, tudja magától, hogy hogyan kell szép rózsának lenni, csak mostoha körülmények között ez nem mindig sikerül. A rogersi terapeuta feladata, hogy a fejlődéshez, kibontakozáshoz megfelelő környezetet biztosítson, ez pedig az, hogy legyen 1. kongruens (=hiteles), 2. empatikus, 3. feltétel nékül elfogadó. Ebben a szellemben aztán beszéljen a pácienssel arról és olyan tempóban, ahogyan a páciens akar. A rogersi "hozzáállás" nagy hatással volt az egyéb, nem pszichoterápiás segítő kapcsolatokra (pedagógia, lelkészek), valamint felismerte, hogy ez a három alapkő minden pszichoterápiához kell. Nekem az a fantáziám a rogersi terápiával kapcsolatban, hogy az analitikussal ellentétben itt nem derülnek ki kényelmetlen és nagy megrázkódtatást okozó elfojtott konfliktusok, és a kognitívval szemben nem kell megerőltető házi feladatokat csinálni, így kellemes és megnyugtató lehet, de ilyenbe sose jártam. Egy ismerősöm járt a terápiás forma hazai meghonosítójához, és ő úgy fogalmazott, hogy semmi hatalmas változás nem történt vele, csak annyi, hogy sokkal jobban elfogadja önmagát.

Meg kell még említenem a sématerápiát, ami valamelyest kombinálja a kognitív terápia tényszerűségét az analitikus elméletek mélyrehatolásával; illetve az interperszonális pszichoterápiát, ami szintén kognitív terápia alapú, de érzelmekkel, emberi kapcsolatokkal is dolgozik.És ezen kívül még számtalan terápiás forma létezik, amik többnyire a fent leírt három nagy elméletből fejlődtek ki valamilyen úton-módon; és még egy nagy csomó terápiás technika, relaxációs technikák például, de azokról most nem írok.

Azon kívül, hogy kinek melyik terápiás forma fekszik jobban, nagyon fontos a terapeuta személye. Nem akarom azt mondani, hogy még a módszernél is fontosabb, de kis híján ezt mondom, mert elég fontos: nem is konkrétan az, hogy a terapeuta maga milyen, hanem hogy az adott két ember tud-e együtt dolgozni. Semmiképpen nem szabad olyan terapeutához járni, akiben nem bízunk vagy akit az első perctől kezdve gyűlölünk**: akkor szépen keresni kell másikat, mindenkinek más a stílusa. Ugyanígy nem is szabad olyan pácienst elvállalni, akivel nem érezzük úgy, hogy tudnánk együtt dolgozni. Értem én, hogy ez kicsit zavaró, és sokan próbálták már mérhetővé tenni a pszichoterápiás hatótényezőket, de mivel emberek beszélnek emberekkel, ezt tökéletesen nem lehet objektivizálni: van olyan ismerősöm terapeuta, akihez több embert is küldtem, az egyik azóta is odajár és nagyon elégedett vele, a másik meg idegbajt kapott tőle és pár alkalom után otthagyta a fenébe.

Egyáltalán nem vagyok képben, melyikek a jó pszichoterápiáról szóló weboldalak, úgyhogy csak a pszichoterapia.lap.hu-t linkelem, ott van számtalan.

*Kitalált személyek, a valósággal történő bármely egyezés a véletlen műve, valóság nem létezik.
**Bár, ha ez egy jó analitikus, akkor direkt örömhír, mert máris dolgozhatunk az indulatáttétellel :)

I'm gonna need so much therapy

2008. július 31. 16:21 - címkék és kategóriák: Munka - 20 komment

Akkor most ismeretterjesztésbe fogok. Már megint naponta megkérdezi valaki, mi a különbség a pszichiáter és a pszichológus között, és melyikhez kell menni, a pszichoterápiáról már végképp semmit nem tud a nép, ez persze nem lenne baj, csakhát így nem tudják, hova kell fordulni és ott mit lehet várni, úgyhogy nem bírom tovább, muszáj itt osztanom az észt. Az a benyomásom, hogy sok olyan ember segítség nélkül marad így, aki szeretne is valami segítséget, és tart is ott a tudomány, hogy kaphatna, csak éppen nem találja meg, mert rossz helyre megy vagy nem tudja, hol keresse. De most elmagyarázom. Nem lesz rövid. Kérdéseket a kommentekbe nyugodtan. 

Kezdjük azzal, hogy a legtöbb, a nép körében előforduló pszichés probléma (úgy is, mint depresszió, mindenféle szorongás, pánikbetegség, szociális fóbia..) kétféle módszerrel kezelhető: gyógyszerrel és/vagy pszichoterápiával. Van néhány biológiailag nagyon megalapozott betegség, amiknél ugyan szintén szóbajönnek pszichoterápiás módszerek, de ez önmagában kevés, a terápia alapja a gyógyszer (pl. bipoláris zavar, skizofrénia). Ezek most nem képezik a jelen bejegyzés tárgyát. Hogy adott szindrómára/állapotra/kórképre/problémára (nem kívánt törlendő) éppen melyik, a gyógyszeres vagy a pszichoterápiás kezelés jobb-e, ezzel kapcsolatban megoszlanak a vélemények mind a szakma, mind a betegek körében: a szakmai álláspont többnyire az, hogy mindkettő, a betegek közül meg van, aki elszántan gyógyszerellenes, más meg abban nem hisz, hogy beszélgetéssel bármit gyógyítani lehet és inkább egy egyszerű tablettát akar; vagy aki gyors javulást akar. Én abba az iskolába tartozom, mint legtöbben, akik szerint mindkét módszer hasznos és egyénileg kell eldönteni, hogy kinek melyik a jó. Tudományos mérések szerint egyébként depresszióban és szorongásban a kettő kombinációja jobb, mint bármelyik külön-külön. Nagy általánosságban a gyógyszerek gyorsan használnak, de ha abbahagyjuk a probléma visszatérhet, plusz mellékhatásuk is előfordul. A pszichoterápiához sok idő és elszántság kell a páciens részéről, és idő, és pénz, de talán tartósabb eredménnyel járnak.

A Leggyakrabban Feltett Kérdés ever, hogy mi a különbség a pszichiáter és a pszichológus között, illetve melyik mit csinál. A pszichológia egy bölcsész-szak, a pszichológusok bölcsészkarra járnak és személyiségelméleteket meg effélét tanulnak. Ha végeznek, elmehetnek pl. reklámpszichológusnak vagy kutató pszichológusnak, vagy ha betegekkel akarnak foglalkozni, akkor klinikai pszichológusnak. És foglalkozhatnak pszichoterápiával is, amit részben az egyetemen, részben az azt követő speciális képzéseken tanulhatnak meg. Gyógyszert pszichológus nem adhat. A pszichiáter az egy orvos, orvostudományi egyetemre járt, ahol anatómiát meg sebészetet meg belgyógyászatot meg ilyeneket tanult, majd általános orvosként diplomázott, ezután öt évet pszichiátriai kórházi osztályon dolgozott, ezután pszichiátria szakvizsgát tett. A pszichiátria szakvizsga után, ha az illető pszichoterápiával is akar foglalkozni, egy három éves képzésen kell résztvennie, pszichoterapeuta ráépített szakvizsgát tennie. Ennek megfelelően a pszichiáter dolgozhat kórházi osztályon, vagy foglalkozhat ambuláns rendelés keretében csak gyógyszeres kezelést igénylő esetekkel, vagy - ha akar - lehet pszichoterapeuta is, és akkor csinálhatja azt is. Tehát, ha az ember pszichoterápiára szeretne járni, akkor pszichoterapeuta képesítést szerzett pszichiáterhez vagy pszichológushoz mehet, itt összeér a két vonal, mivel mindkettőből lehet pszichoterapeuta. 

A pszichoterápia alapesete az, amikor az ember hetente ötven percet eljár egy terapeutához, ott beszélnek, és ez jó esetben segít a problémáján, ez az egyéni terápia. Ezenkívül számtalan különféle módszer létezik, párterápia, családterápia, pszichodráma, egyéb csoportos terápiák, mozgásterápia, amelyek közül mindegyik másra jó, és speciálisan képzett szakembert igényel. A leggyakoribb tévhitek egyike, hogy ha az ember elmegy egy pszichiáterhez, akkor ott automatikusan pszichoterápiát fog kapni, pedig nem. A társadalombiztosító csak nagyon korlátozott mértékben támogatja a pszichoterápiát, főleg a bentfekvős, csoportos formáit lehet "ingyen", tb-re megkapni, az egyéni terápia hazánkban leginkább magánrendelés keretei között működik. Sokszor hallom, hogy "elmentem a pszichiáterhez, de alig beszélt velem, csak felírta a gyógyszert, és csak egy hónap múlva kell visszajönni", és nem értik, miért nem részesülnek mindjárt pszichoterápiában: azért, mert a körzeti, tb-támogatott rendelők legnagyobb többségében nincs ilyen, vagy olyan magánpszichiáterhez ment, aki nem pszichoterapeuta, és nem mondta, hogy azt szeretne, mert nem tudta, hogy egyáltalán kellene mondani. Arra a kérdésre, hogy a tb miért nem támogatja jobban a pszichoterápiát, nem én fogom tudni a választ. 

Ez még nem minden. Egyéni pszichoterápiában is nagyon sokféle módszer létezik. A főbb módszerek alapjait a fent említett hároméves pszichoterapeutaképzésben megtanítják, egyes módszerek ettől különböző, vagy plusz tanulást is igényelnek. Az egyes pszichoterápiás iskolák különösen a múltban szerettek fújni egymásra (ti. hogy csak a mienk a jó, a többiek sarlatánok), ma már elég jól kezd körvonalazódni, melyik mire jó és mire való. Mind a probléma, mind az illető személy beállítottsága, ideje és elszántsága befolyásolják, hogy melyik pszichoterápia való neki inkább. A pszichoterápiás módszerekről egy másik bejegyzésben fogok szólni, mert ez már túl hosszú lesz, és az nem szép az oldalon. A címben szereplő idézet a Middleman második részéből való. 


Pióca, kormányhivatalok, mentalizáció

2008. július 26. 15:34 - címkék és kategóriák: Nyafogás Munka Film - 19 komment

El vagyok fáradva, mert egész héten valamiért rohangáltam és mindenhonnan késésben voltam és vért is adtam, amitől én pár napig fáradt szoktam lenni, meg túl sok munka van, pedig nyáron nem kéne, hogy legyen. Lásd még a vonatkozó idézetet Christopher Moore: Mocskos meló c. könyvéből:
- Charlie, te hogy vagy most?
- Álmosan.
- Hát, sok vért vesztettél.
- De ellazultam. Tudod, a vérveszteség ellazít. Szerinted ezért használtak piócát a középkorban? Nyugtató helyett használhatták. "Igen, Bob, mindjárt megyek a meetingre a herceggel, de még felnyomok egy piócát, mert kicsit túlpörögtem." Valahogy így.

Kaptam erkölcsi bizonyítványt is, a múltkor ugyanis, gondolom jutalmul, amiért higgadtan viselkedtem és nem vertem szét az esernyőmmel a fejét, a néni elárulta a titkos helyet, ahová ha befáradsz, azonnal és levelezés nélkül adnak erkölcsit. (Érdeklődők kedvéért: Vaskapu utca 30/b, elvileg be kell jelentkezni telefonon, de ezt sem én, sem az előttem várakozó két megtévesztően bűnözőkülsejű fiatalember nem tette meg, elég volt egy elfogadható indok, hogy miért a sürgősség). Bevittem az okmányirodába, leadtam, ezek a helyek elég messze vannak egymástól, zuhogott az eső, és szandálban voltam, mert ügyeletből mentem és előző nap még jó idő volt, és azon gondolkodtam, hogy életem során már egészen rengeteg időt eltöltöttem azzal, hogy beszerzendő dokumentumokért gyalogolok egyik hivatalból a másikba a zuhogó esőben. Komolyan, esküszöm, napfényben nem mentem még kormányhivatalba, pedig már a népességnyilvántartóban is voltam.

Mondom, fáradt és nyomi vagyok, most csak unalmasan elmesélem a hetemet meg ami eszembe jut. Megnéztük a Wall-E-t, ami aranyos, a bevezető kisfilm különösen jó, a srácok pedig furcsamód nehezen tolerálták az Aréna Plázát, pedig nekem az a kedvenc plázám, a tágas, egyenes, nagy belmagasságú folyosók miatt, nincs benne klausztrofóbiám, mint a többiben, a mozinak pedig kb. akkora az előtere, mint az egész kórházunk a szomszéd épületszárnyat is beleértve. Azon gondolkodtam utána, milyen érdekes dolog a mentalizáció: az a képességünk, hogy más embereknek a viselkedésük alapján érzéseket/gondolatokat tulajdonítunk, pl. ha valaki sír, akkor biztos szomorú. Egyszer olvastam valami cikket arról, hogy az emberek minden nehézség nélkül képesek rajzolt állatkáknak is gondolatokat/érzéseket tulajdonítani, most pedig elég jó példát kaptunk arra, hogy működik ez animált robotokkal. Simán képesek vagyunk mentalizálni, bennem ugyan az első néhány percben felmerült, hogy heló, a takarítórobot mióta hatódik meg filmeken és mióta szerelmes, de hamar elmúlt, és cseppet sem zavarta meg a mentalizációmat, hogy ezek nem elég, hogy rajzolva vannak, még csak nem is élőlények, nem beszélnek és mimikájuk sincs, attól még pontosan tudtam, milyen hangulatban van a kis robot. Ez egyébként nyilván a készítők profizmusán múlt, hogy képesek voltak pusztán a szereplők mozgásával kifejezni az érzéseiket, de azt se felejtsük el, hogy az ember képes kettő darab rajzolt négyzetet is mentalizálni. (Ti. ha mutatsz az embernek egy képernyőt, ahol egy kicsi négyzet mozog, és mögött egy nagyobb négyzet ugyanarra mozog, akkor az ember azt fogja mondani, hogy a Nagy Négyzet üldözi a Kicsit. Esetleg fejlettebb mentalizációs képességű emberek azt, hogy a gonosz, nagy négyzet üldözi a szegény, aranyos kicsit.) 

Emlékszem, év elején beígérte a kínai horoszkóp a szakmai kihívásokat (meg azt is, hogy egy partin megismerkedem életem párjával), és most kaptam is párat, mondjuk eleve a magánrendelés ténye az lesz nekem, plusz a munkahelyemen új funkciókkal gazdagodtam, ha fogalmazhatok így. Mindegyik igazi adminisztratív kihívás, és van, amelyiknek nem örülök, másnak pedig igen, de leginkább azon csodálkozom, hogy nem vagyok halálra rémülve. Én régebben egyáltalán nem ismertem a "kihívás" kifejezést, szerintem csak olyan van, hogy "szörnyű, megoldatlan probléma", vagy "rémisztő, nehéz feladat", és félelemmel vegyes tisztelettel néztem azokra, akik kihívásnak éltek meg bármit. Nagyon jó. Most vagy az van, hogy még nem jutott el teljesen a tudatomig a feladat ténye, és pár nap múlva fogok megijedni, vagy öregségemre kevésbé leszek szorongó, vagy használt valamit a rengeteg pszichoterápia. Egyébként nekem tényleg nagyon sokat használt a rengeteg önismereti célú pszichoterápia, azért kezdtem el, mert a pszichoterapeuta szakvizsgához igazolni kell asszem 150 órát, de azóta egyrészt fogalmam sincs, hánynál tartok, másrészt úgy gondolom, az életem egyik legjobb döntése volt, hogy belekezdtem, nagy kaland, többnyire élveztem, és talán megmentett attól, hogy folyamatosan nyafogó neurotikaként kellljen leélnem az életemet (bár akik ezen a héten láttak, lehet, hogy vitatkoznának ezzel, mivel a héten többé-kevésbé állandóan rinyáltam, de tudjuk ezt be mondjuk a melegfrontnak). Mindig eszembe jut, hogy kéne írni ebbe a blogba erről, hogy hogyan lettem szociális fóbiás szorongóból ilyen viszonylag normális, jobb napjaimon bátor, kiegyensúlyozott, mert biztos segítenék ezzel valakiknek, de valahogy nem visz rá a lélek, annyira nagyképűségnek tűnne itt ezzel menőzni, úgyhogy majd talán máskor. Ott tartottam, hogy kaptam új feladatokat a Proffal történt beszélgetés keretében, ami egy kicsit emlékeztetett Jack Donaghy és Liz Lemon első beszélgetésére, ti. a Prof meglepően sokat tudott rólam, ilyeneket mondott, hogy "tudom, hogy maga szkeptikus, dehát mikor legyen az ember szkeptikus, ha nem 30 évesen, meg nem is mindenben értünk egyet, de ez nem baj" - még soha semmi olyasmiről nem beszéltünk, amiből kiderülhettek volna ezek, de ez nem baj. Vicces volt.

Na jó, megyek cikkeket olvasni, hamarosan visszajön szabiról kedvenc főnököm és azzal fog nyaggatni, hogy megírtam-e már azt a cikkemet, amit rendkívül kínos módon még nem írtam meg, mert nem érdekel és utálom mert nem volt rá időm vagy valami.

Bloggerek, hullák

2008. június 27. 13:42 - címkék és kategóriák: Nyafogás Munka - 7 komment

"Tessék már egy kicsit fegyelmezni az intellektuális libidódat" - ezt írja nekem kedvenc Főnököm. Ti. arra, hogy minden hülyeséggel foglalkozom, ami érdekel, hálózatelmélet például, de közben nem írom a phD dolgozatomat. Bárcsak tényleg bloggerekből írnám, sokkal könnyebb lenne (nem) (meg utálnám is szívből, nem érdekel a blogokkal foglalkozó áltudomány).

Visszatérve az intellektuális libidómra, bár erős volt a kísértés, hogy ezen a héten megírjam a téziseimet, de valahogy mindig legyőztem. Kell az embernek ennyi pihenés. Valamelyik nap rájöttem például, a hullákkal kapcsolatban, hogy az emberek többsége tulajdonképpen sokkal kevesebbet lát az ember "sötét oldalából", mint én. Nem, nem a gonoszságra gondolok, hanem a szenvedésre, az olyanokra, amikor egyetem alatt végülis évekig hetente minimum egyszer halott embereket boncoltunk (anatómia, patológia és igazságügyi orvostan gyakorlatokon), és van néhány, amire még most is emlékszem, volt például egy harmincéves, jóképű tornatanár pasi, aki felakasztotta magát, nem tudtuk meg, miért, de a kötél még rajta volt a nyakán; meg volt egy nagyon szép tizenöt éves lány, akit elütött az autó a zebrán, agysérülést szenvedett, két hétig kómában volt, és utána meghalt, (én meg elhatároztam, hogy vidékre fogok költözni); meg volt valami megégett nő is, akinek pont olyan szaga volt, mint a sülthúsnak, és ez rémisztően bizarr volt. A mostani mindennapjaimban mondjuk nem ilyenek vannak, hanem részben a szoványos emberi katasztrófák, alkoholista férj megver, elveszi a pénzt, házastárs lelép a gyerekkel, kiforgatja anyukáját a lakásából satöbbi, másrészt meg pszichózis, vagyis idegen, fenyegető hangokat hallok a fejemben és azt képzelem, hogy meg akarnak ölni, vagy hasonló. Szóval, egyik nap így ráébredtem, hogy a legtöbb ember ezeket azért nem ekkora dózisban kapja. És hogy igenis érthető, hogy elfáradtam ebben, és szükségem van egy hétre, amikor csak fekszem a napon, meg lófrálok a Margitszigeten, meg eljárok az edzőterembe és abba a hitbe ringatom magam, hogy én is nézhetek ki úgy, mint Angelina Jolie a Wantedban (természetesen a tetkók és a smink és a vastag ajkak nélkül).

Mondjuk el bírnék viselni még néhány hetet ebből. Hetet-hónapot.

Vekker, filozófia, taft

2008. június 6. 16:23 - címkék és kategóriák: Nyafogás Munka - 4 komment

Ennyi életöröm után, úgy érzem, muszáj beszólnom valamire. Például a telefonom, nagyon szeretem az új, céges telefonomat, de mi az, hogy a Kedvencek menüpont alatt van az Ébresztőóra? Úgy mégis, kinek a kedvence vajon az ébresztőóra? Nem hinném, hogy létezik ilyen ember.

Tegnap meg voltam az FHB-ban, az MKB-ban, az OTP-ben, és az ANTSZ-ben, különböző ügyekben, meg csináltattam fotót a vízumkérelemhez, mondjuk, lehet, hogy nem farmerdzsekiben és nem ügyelet után kellett volna, és akkor nem néznék ki úgy, mint egy kiskorú elkövető a Sziget zárónapján hajnali ötkor, meg voltam kórházban látogatni, egyébként teljesen zavarban vagyok, amikor látogatóként vagy betegként megyek egy kórházba, fogalmam sincs, hogyan kell viselkedni, amikor nem én vagyok az orvos, de tényleg.

Aztán délután épp lelkesen elkezdtem volna tanulni a mai vizsgámra, amikor is észrevettem, hogy nincs is meg otthon a tankönyv (Judith Beck: Kognitív pszichoterápia), valószínűleg kölcsönadtam valakinek, csak tudnám, kinek. (Ha olvassa ezt, kérem, hozza vissza!) De nyugalom, hosszú évek könyvvásárlási addikciójának eredményeképpen van otthon három darab másik, kognitív terápiáról szóló könyvem, és még kettő, amiben van kognitív fejezet. Persze, ma kihúztam a kognitív terápia történetét Niké apjánál, ami vicces volt.
Vizsgáztató (rendkívül csalódottan): - Ezt húztad??
isolde: - Már az ókori görög sztoikus filozófusok is...
Vizsgáztató: - Na, elég ebből, ez itt nem filozófiavizsga.

De most mennem kell, hétvégén megyek Sopronba, és megnézem, mi újság a Varrónővel és a Bordó Tafttal.

I say it's all right

2008. május 30. 19:32 - címkék és kategóriák: Vásárlás Munka Zene - 7 komment

Átmentem statisztikából, juhéj. Nem kéne ennek nagy jelentőséget tulajdonítani, hiszen csak egy egyhetes phd-kurzus volt az orvosi kutatásban leggyakrabban használt módszerekről, és most sem tudom, mi az a statisztika valójában. Két kreditpontot ért.
Csakhogy ezzel megvan a phd-hoz szükséges összes kreditpontom, és nem kell kurzusokra járnom soha, soha többé. Persze, a phd nehéz része nem a kurzusokra járás, hanem a cikkek megírása, a tézisek megírása és megvédése, amely utóbbiak terén egyelőre nem kifejezetten jeleskedem.
Nem baj, akkor is örülök. Vettem is örömömben egy leárazott narancssárga szoknyát.

De durva, hogy tetszett az embereknek az előző post, meg voltam róla győződve, hogy mindenki egyöntetűen és felháborodottan nekem fog esni, hogy megvédje az Emil Rulezt meg a kínai kaját. Nagyon érdekes.

Meg nyár is van, hallgassuk Nina Simone-tól a Here comes the sun-t, nagyon szeretem ezt a feldolgozást, sokkal jobb, mint az eredeti.


Messzi-messzi egy alternatív jövőben

2008. május 8. 17:24 - címkék és kategóriák: Munka Emberek - 3 komment

A Rezidensem* részletesen ecseteli egy pszichotikus beteg szerteágazó, bizarr és többnyire összefüggéstelen téveszméit.
isolde: - Te, szerinted nem lesz ettől valami bajunk? Hogy ennyi hülyeséget hallgatunk?
Rezidens: - Szerintem nem. Max remek filmötleteket kapunk, mondjuk filmrendező leszek, te meg író, és majd mi leszünk a meghívott vendégek az Ybl-klubban.
isolde: - De mit fogok felvenni? Mit kell oda felvenni, kosztümöt?
Rezidens: - Dehogyis, amit akarsz, nem fog számítani, hisz mi leszünk a meghívott híresség, mondjuk Tim Burton meg Vavyan Fable. Simán felvehetek fekete szmájlis pólót vagy öltözhetek Ollókezű Edwardnak. És majd mesélhetsz azokról az évekről, amikor a pszichiátrián dolgoztál.

How cool is that. Ámbár kétlem, hogy Vavyan Fable-t meghívnák az Ybl-klubba.

*Az elnevezés onnan ered, hogy tavaly a Főnököm egy csomószor elmondta nekem mintegy biztatásképpen, hogy "októbertől neked is lesz saját rezidensed". Ami olyasvalakinek (nekem), aki az összes Scrubs-évadot többször is látta, elég viccesen hangzik.

Dühkezelési stratégiák az interneten, part 1.

2008. április 4. 13:00 - címkék és kategóriák: Munka - 3 komment

Olvassunk xkcd-t. Alábbi valóban remek módszer, ha rajtad van az ideg, sajátélményből is tanúsíthatom.

Elmebaj, valamint terhesen Győrben

2008. március 23. 11:06 - címkék és kategóriák: Nyafogás Munka - 4 komment

Pont valamelyik nap azon gondolkodtam, vajon az a jelenség, hogy mostanában naponta két családon belüli gyilkosság/túszdráma olvasható az indexen, vajon nem függ-e össze a pszichiátriai ágyszámok drasztikus csökkentésével. Csak mert az utóbbi időben olvasottak közül (hirtelen felindulásból féltékenységből leszúrta a feleségét stb) több is volt, ahol a cikket olvasva felmerült bennem, hogy pszichiátriai beteg lehetett az elkövető. Persze, lehet, hogy nem. És lehet, hogy nem is lettek gyakoribbak az ilyen esetek, csak nekem most tűnt fel. És nem, nem gondolom, hogy a pszichiátriai betegek bűnözők lennének vagy fordítva, szerintem borzasztó, ahogy a médiában tálalják ezt, a múltkor pl. a blikkben vagy valamelyik hasonló orgánumban láttam egy cikket az ágyszámcsökkentésről, az volt a címe, hogy "az őrült gyilkosok szabadon járnak közöttünk". Ez azért egy fokkal bonyolultabb kérdés ennél, a pszichiátriai betegek statisztikailag kevesebb bűncselekményt követnek el a "normálisaknál". Annál gyakrabban lesznek viszont öngyilkosok. Most a 168 órában jelent meg egy érdekes cikk részben erről a jelenségről, kérem, kövessenek.

Ja, és - teljesen más téma - azt álmodtam ma, hogy terhes vagyok, ötödik hónapban, de ebben nem vagyok biztos, mert elfelejtettem rendesen számon tartani. Vonaton utazon Győrbe a nőgyógyászomhoz, akivel eddig még csak telefonon beszéltem, de anyám ismerőse, ezért választottuk őt. Ülök a vonaton és azt számolgatom, vajon ötödik vagy hatodik hónap, de ekkor felhív anyám, hogy vigyázzak magamra, mert már a 9. hónapban vagyok és bármikor megindulhat a szülés, ezzel teljesen összezavar, hiszen még egyszer sem voltam ultrahangon, hogyan lehetnék akkor ennyire előrehaladott állapotban. Megérkezem Győrbe, nincs nálam térkép, és senki nem tudja érthetően megmondani, merre van a kórház. Végül egy néni elárulja, hogy az 53-as villamossal kell menni, nagy nehezen megtalálom a megállót, elmegyek a végállomásig, de ott sem találom a kórházat. Ez valami városszéli gettó, megkérdezek egy, a buszmegállóban ácsorgó párt, hogy hol a kórház, mire ők két métert hátrálnak és szemmel láthatóan attól félnek, hogy mindjárt előrántok egy sokkolót és elveszem a kézitáskájukat, ezen mérhetetlenül felháborodom, mert fiatal, jólöltözött nő vagyok, nem pedig holmi bűnöző, nem normálisak ezek a győriek. Végül kiderül, hogy két kórház van Győrben, a megyei, meg egy kisebb, és én nem tudom, melyikben dolgozik az a nőgyógyász, de mindegy, mert egyiket se találom, és kezd esélyes lenni, hogy nem érek oda a rendelési idő végéig úgysem. Azon gondolkodom, hogy visszamegyek a vasútállomásra, nehogy lekéssem az utolsó vonatot Pestre, visszautazom és majd Pesten keresek magamnak nőgyógyászt, csak hát az se lenne ideális, így az ötödik vagy valahányadik hónap táján váltani. Kb itt felébredek.

Could we be together in another world

2008. március 23. 10:15 - címkék és kategóriák: Nyafogás Munka Kaja Zene Film - 4 komment

Ez a másik kedvenc számom az új Goldfrapp albumról. Kicsit jobban emlékeztet régi Goldfrapp-re. Egyébként pedig arra a következtetésre jutottam, hogy ijesztően addiktív ez a zene, mert akárki, akivel eddig beszéltem róla, kétszázszor hallgatja repeatben és nem tudja abbahagyni. Én is, de én majdnem mindennel ezt csinálom.


Nincs kedvem nagyon blogot írni valamilyen oknál fogva, asszem azért, mert épp olyanom van, hogy rájöttem, hogy túl keveset foglalkozom a munkámmal, ami pedig érdekel és amit szeretek. Nem a betegekkel, velük nem nagyon lehet kevesebbet foglalkozni, mert ott vannak, hanem a tudománnyal. Fura, mert múlt héten még abban az időszakomban voltam, hogy fenébe a karrierrel, vidéken akarok élni, regényt írni és tai-chizni a kertemben, most meg ugyanezt akarom, csak nem érzem úgy, hogy ez különösebben ütközne a tudományos karrieremmel. Azaz, miután úgysem holnap fogok házat venni Sopronban, hanem mondjuk tíz év múlva, akkor addig akár nyugodtan kutathatok is. Köztünk szólva, valójában utálok cikket írni (nagyon), és most épp abban a fázisban tart az egyik témánk, hogy kellene, ezért mindenféle világnézeti kérdésekkel próbálok ködösíteni, hogy ti. nem a karrier a fontos, hanem tai-chizni a kertemben. De valójában csak arról van szó, hogy olyan nehéz cikket írni. Még porszívózni is szívesebben porszívózom, pedig azt is utálok.

Befejeztük a 30 Rock-ot, vagyis utolértük, ahol most tart a sorozat, tényleg egyre jobb, nézzétek. Love is like an onion, you peel away layer after stinky layer, until you're just weeping over the sink. Meg How I met your mother-t nézünk, ami egy kissé Friends-nyúlás időnként, de attól még elég vicces. Festettem tojásokat színesre, bár lehet, hogy nem sok értelme volt, mivel rögtön utána megettük őket. Sütöttem túrós rétest, aztán a 30 Rockban volt egy rész, amikor juharszirup-szagot éreznek, erről eszünkbe jutott, hogy milyen jó lenne ehhez juharszirup, olyannyira, hogy át is mentem érte az intersparba, és így megalkottuk a fúziós konyha egy remek példáját, magyar túrósrétes kanadai juharsziruppal, nagyon finom.

Még arról kell mesélnem, hogy voltunk megint a Parázs Presszó nevű helyen, ami még mindig nagyon jó hely, klassz belső környezet, magyar ételek az étlap egyik oldalán és thai ételek a másikon, ezúttal ettem green curry-t és nagyon, nagyon finom volt. Néha egy thai csaj jött ki a konyhából, valamint thai kisgyerekek szaladgáltak, ami sok mindent megmagyaráz. Valójában tetszik, hogy még kevesen járnak a helyre, gondolom, mivel új és nem fedezték fel az emberek, de a múlt alkalommal megijedtem, hogy ha ennyire kevesen vannak, akkor előbb-utóbb be fog zárni, ami pedig helytelen lenne, mert nagyon jó, és hova fogok akkor járni, olyan kevés normális hely van Pesten. Szóval menjetek oda, könyörgöm. Csapolt sört ne igyatok, minden más jó, 1000-1500 Ft egy főétel. Tudom, sokat segítene, ha végre megcsinálnák a honlapot és nem csak a címükre linkelhetnék. De itt egy kép.


Reklám után visszajövünk

2008. március 6. 22:50 - címkék és kategóriák: Munka - 5 komment

Addig is hadd ajánljam az olvasóközönség figyelmébe Dr. Mortz blogját, nemrég találtam, és nem csak azért szeretem, mert orvosos, hanem főleg a stílusa miatt. "Elhanyagolt kerületből elhanyagolt beteg jön mentővel. Nincs még 45, de 15 évet simán hozzátagadhatna, minimum 60-nak néz ki, ha lány lennék, nem sok rózsát kapna a hajamból." 

Sose mernék egészségügyes blogot írni, annyira kényes téma.  

« Elejére | Újabbak | Régebbiek | Végére »

Keresés

Kiemelten

Yummie az isten! Majdnem.

Kapcs-ford

Isolde levelezik veletek néha

Jó ügy



Ide is írok néha

Mások

Utolsó kommentek

Kategóriák

Archívum

Egyéb