Átmentem statisztikából, juhéj. Nem kéne ennek nagy jelentőséget tulajdonítani, hiszen csak egy egyhetes phd-kurzus volt az orvosi kutatásban leggyakrabban használt módszerekről, és most sem tudom, mi az a statisztika valójában. Két kreditpontot ért.
Csakhogy ezzel megvan a phd-hoz szükséges összes kreditpontom, és nem kell kurzusokra járnom soha, soha többé. Persze, a phd nehéz része nem a kurzusokra járás, hanem a cikkek megírása, a tézisek megírása és megvédése, amely utóbbiak terén egyelőre nem kifejezetten jeleskedem.
Nem baj, akkor is örülök. Vettem is örömömben egy leárazott narancssárga szoknyát.
De durva, hogy tetszett az embereknek az előző post, meg voltam róla győződve, hogy mindenki egyöntetűen és felháborodottan nekem fog esni, hogy megvédje az Emil Rulezt meg a kínai kaját. Nagyon érdekes.
Meg nyár is van, hallgassuk Nina Simone-tól a Here comes the sun-t, nagyon szeretem ezt a feldolgozást, sokkal jobb, mint az eredeti.
A Rezidensem* részletesen ecseteli egy pszichotikus beteg szerteágazó, bizarr és többnyire összefüggéstelen téveszméit.
isolde: - Te, szerinted nem lesz ettől valami bajunk? Hogy ennyi hülyeséget hallgatunk?
Rezidens: - Szerintem nem. Max remek filmötleteket kapunk, mondjuk filmrendező leszek, te meg író, és majd mi leszünk a meghívott vendégek az Ybl-klubban.
isolde: - De mit fogok felvenni? Mit kell oda felvenni, kosztümöt?
Rezidens: - Dehogyis, amit akarsz, nem fog számítani, hisz mi leszünk a meghívott híresség, mondjuk Tim Burton meg Vavyan Fable. Simán felvehetek fekete szmájlis pólót vagy öltözhetek Ollókezű Edwardnak. És majd mesélhetsz azokról az évekről, amikor a pszichiátrián dolgoztál.
How cool is that. Ámbár kétlem, hogy Vavyan Fable-t meghívnák az Ybl-klubba.
*Az elnevezés onnan ered, hogy tavaly a Főnököm egy csomószor elmondta nekem mintegy biztatásképpen, hogy "októbertől neked is lesz saját rezidensed". Ami olyasvalakinek (nekem), aki az összes Scrubs-évadot többször is látta, elég viccesen hangzik.
Olvassunk xkcd-t. Alábbi valóban remek módszer, ha rajtad van az ideg, sajátélményből is tanúsíthatom.
Pont valamelyik nap azon gondolkodtam, vajon az a jelenség, hogy mostanában naponta két családon belüli gyilkosság/túszdráma olvasható az indexen, vajon nem függ-e össze a pszichiátriai ágyszámok drasztikus csökkentésével. Csak mert az utóbbi időben olvasottak közül (hirtelen felindulásból féltékenységből leszúrta a feleségét stb) több is volt, ahol a cikket olvasva felmerült bennem, hogy pszichiátriai beteg lehetett az elkövető. Persze, lehet, hogy nem. És lehet, hogy nem is lettek gyakoribbak az ilyen esetek, csak nekem most tűnt fel. És nem, nem gondolom, hogy a pszichiátriai betegek bűnözők lennének vagy fordítva, szerintem borzasztó, ahogy a médiában tálalják ezt, a múltkor pl. a blikkben vagy valamelyik hasonló orgánumban láttam egy cikket az ágyszámcsökkentésről, az volt a címe, hogy "az őrült gyilkosok szabadon járnak közöttünk". Ez azért egy fokkal bonyolultabb kérdés ennél, a pszichiátriai betegek statisztikailag kevesebb bűncselekményt követnek el a "normálisaknál". Annál gyakrabban lesznek viszont öngyilkosok. Most a 168 órában jelent meg egy érdekes cikk részben erről a jelenségről, kérem, kövessenek.
Ja, és - teljesen más téma - azt álmodtam ma, hogy terhes vagyok, ötödik hónapban, de ebben nem vagyok biztos, mert elfelejtettem rendesen számon tartani. Vonaton utazon Győrbe a nőgyógyászomhoz, akivel eddig még csak telefonon beszéltem, de anyám ismerőse, ezért választottuk őt. Ülök a vonaton és azt számolgatom, vajon ötödik vagy hatodik hónap, de ekkor felhív anyám, hogy vigyázzak magamra, mert már a 9. hónapban vagyok és bármikor megindulhat a szülés, ezzel teljesen összezavar, hiszen még egyszer sem voltam ultrahangon, hogyan lehetnék akkor ennyire előrehaladott állapotban. Megérkezem Győrbe, nincs nálam térkép, és senki nem tudja érthetően megmondani, merre van a kórház. Végül egy néni elárulja, hogy az 53-as villamossal kell menni, nagy nehezen megtalálom a megállót, elmegyek a végállomásig, de ott sem találom a kórházat. Ez valami városszéli gettó, megkérdezek egy, a buszmegállóban ácsorgó párt, hogy hol a kórház, mire ők két métert hátrálnak és szemmel láthatóan attól félnek, hogy mindjárt előrántok egy sokkolót és elveszem a kézitáskájukat, ezen mérhetetlenül felháborodom, mert fiatal, jólöltözött nő vagyok, nem pedig holmi bűnöző, nem normálisak ezek a győriek. Végül kiderül, hogy két kórház van Győrben, a megyei, meg egy kisebb, és én nem tudom, melyikben dolgozik az a nőgyógyász, de mindegy, mert egyiket se találom, és kezd esélyes lenni, hogy nem érek oda a rendelési idő végéig úgysem. Azon gondolkodom, hogy visszamegyek a vasútállomásra, nehogy lekéssem az utolsó vonatot Pestre, visszautazom és majd Pesten keresek magamnak nőgyógyászt, csak hát az se lenne ideális, így az ötödik vagy valahányadik hónap táján váltani. Kb itt felébredek.
Ez a másik kedvenc számom az új Goldfrapp albumról. Kicsit jobban emlékeztet régi Goldfrapp-re. Egyébként pedig arra a következtetésre jutottam, hogy ijesztően addiktív ez a zene, mert akárki, akivel eddig beszéltem róla, kétszázszor hallgatja repeatben és nem tudja abbahagyni. Én is, de én majdnem mindennel ezt csinálom.
Nincs kedvem nagyon blogot írni valamilyen oknál fogva, asszem azért, mert épp olyanom van, hogy rájöttem, hogy túl keveset foglalkozom a munkámmal, ami pedig érdekel és amit szeretek. Nem a betegekkel, velük nem nagyon lehet kevesebbet foglalkozni, mert ott vannak, hanem a tudománnyal. Fura, mert múlt héten még abban az időszakomban voltam, hogy fenébe a karrierrel, vidéken akarok élni, regényt írni és tai-chizni a kertemben, most meg ugyanezt akarom, csak nem érzem úgy, hogy ez különösebben ütközne a tudományos karrieremmel. Azaz, miután úgysem holnap fogok házat venni Sopronban, hanem mondjuk tíz év múlva, akkor addig akár nyugodtan kutathatok is. Köztünk szólva, valójában utálok cikket írni (nagyon), és most épp abban a fázisban tart az egyik témánk, hogy kellene, ezért mindenféle világnézeti kérdésekkel próbálok ködösíteni, hogy ti. nem a karrier a fontos, hanem tai-chizni a kertemben. De valójában csak arról van szó, hogy olyan nehéz cikket írni. Még porszívózni is szívesebben porszívózom, pedig azt is utálok.
Befejeztük a 30 Rock-ot, vagyis utolértük, ahol most tart a sorozat, tényleg egyre jobb, nézzétek. Love is like an onion, you peel away layer after stinky layer, until you're just weeping over the sink. Meg How I met your mother-t nézünk, ami egy kissé Friends-nyúlás időnként, de attól még elég vicces. Festettem tojásokat színesre, bár lehet, hogy nem sok értelme volt, mivel rögtön utána megettük őket. Sütöttem túrós rétest, aztán a 30 Rockban volt egy rész, amikor juharszirup-szagot éreznek, erről eszünkbe jutott, hogy milyen jó lenne ehhez juharszirup, olyannyira, hogy át is mentem érte az intersparba, és így megalkottuk a fúziós konyha egy remek példáját, magyar túrósrétes kanadai juharsziruppal, nagyon finom.
Még arról kell mesélnem, hogy voltunk megint a Parázs Presszó nevű helyen, ami még mindig nagyon jó hely, klassz belső környezet, magyar ételek az étlap egyik oldalán és thai ételek a másikon, ezúttal ettem green curry-t és nagyon, nagyon finom volt. Néha egy thai csaj jött ki a konyhából, valamint thai kisgyerekek szaladgáltak, ami sok mindent megmagyaráz. Valójában tetszik, hogy még kevesen járnak a helyre, gondolom, mivel új és nem fedezték fel az emberek, de a múlt alkalommal megijedtem, hogy ha ennyire kevesen vannak, akkor előbb-utóbb be fog zárni, ami pedig helytelen lenne, mert nagyon jó, és hova fogok akkor járni, olyan kevés normális hely van Pesten. Szóval menjetek oda, könyörgöm. Csapolt sört ne igyatok, minden más jó, 1000-1500 Ft egy főétel. Tudom, sokat segítene, ha végre megcsinálnák a honlapot és nem csak a címükre linkelhetnék. De itt egy kép.
Addig is hadd ajánljam az olvasóközönség figyelmébe Dr. Mortz blogját, nemrég találtam, és nem csak azért szeretem, mert orvosos, hanem főleg a stílusa miatt. "Elhanyagolt kerületből elhanyagolt beteg jön mentővel. Nincs még 45, de 15 évet simán hozzátagadhatna, minimum 60-nak néz ki, ha lány lennék, nem sok rózsát kapna a hajamból."
Sose mernék egészségügyes blogot írni, annyira kényes téma.
Ma meg azt álmodtam, hogy a Prof felhívott, hogy akkor kedden adjam elő a kutatási eredményeinket. Én pedig magyaráztam neki, hogy de még nincs teljesen kiszámolva, és hogy a phD konferencia, ahol majd elő kell adnom, csak áprilisban lesz, de hajthatatlan volt, azt mondta, kedd, ráadásul az álmomban már hétfő volt.
Csomót gondolkodom azon, hogy ha azt csinálhatnám, amit szeretnék, akkor mit csinálnék. Mert valójában ezt, pszichiáterkednék, kutatnék, pszichoterápiát tanulnék, olvasnék és blogot írnék, meg moziba járnék, sorozatokat néznék, sétálnék, főznék, aerobicoznék. Valószínűleg szívesen írnék is, amit most nem csinálok, meg szívesen járnék tai-chizni. De valahogy mindig túl sok a teendő, vagy rossz a fentiek aránya, vagy rosszul osztom be az időmet, vagy nem tudom. Nem tudom igazából, mi a megoldás. És akkor ugye szakorvosként most már magánrendelhetnék is, persze másodállásképpen csinálnám csak, és jó lenne meg szeretném is, de ha belegondolok, hogy még egy plusz elfoglaltság, még eggyel kevesebb délutánom lenne szabad, akkor azért kicsit megingok. Pedig, gondolom, csomó ember sokkal többet dolgozik nálam, jó, én néha ügyelek, meg néha bent maradok tovább, de hallok azért ilyen történeteket, hogy melyik multinál mennek haza este nyolckor meg tízkor.
Nemrég azt mondta az egyik kollégám, hogy ő nem magánrendel másodállásban, mert "inkább elmegy az erdőbe biciklizni". És minek kell annyi pénz. És mondjuk, tényleg nem kell sok, sose volt sok pénzem, de azért olyan jó lenne, ha nem kéne gondolkozni ötszáz meg ezer forintos tételeken. Hát, nem tudom.
Kicsit másnapos vagyok azért. Vagy nevezzük vizsga utáni depressziónak. Meg úristen, nem tudom, mihez kapjak, a sok megnézésre váró film, a sok olvasatlan könyv, sétálni kell menni, aerobicozni kell menni, takarítani kell, meg persze, van csomó dolgom is ("cikket írni"-típusúak), de azt talán még nem erőltetném. Elmesélem inkább, milyen jól szórakoztam a pszichiátria története című fejezeten. Általában nem vagyok oda semminek a történetéért, na jó, a történelemért általánosságban, ezért utolsó napra hagytam ezt a tételt, de aztán nagyon megtetszett, különösen a vicces régi szavak miatt, és bár lehet, hogy ez senkit sem érdekel, most erről van kedvem írni.
A pszichiátriáról annyit kell tudni, hogy ugyan már a Bibliában meg egyiptomi papiruszokon is írnak az elme betegségeiről, de általában a leghalványabb fogalom nélkül. Hippokratesz, isten nyugosztalja, például úgy gondolta, hogy a hisztériát a kielégítetlen (ti. gyermektelen) anyaméh vándorlása okozza, a szorongó nők azért éreznek gombócot a torkukban, mert a méhük akkor épp felcsúszott. Egészen furcsa, hogy mennyire sokára jöttek rá például, hogy az agy mire való (régen azt hitték, hogy a nyáltermelés a szerepe), meg, hogy a gondolkodás nem a szívben történik, illetve hogy a pszichiátriai betegségeket nem démoni megszállás okozza, hanem "az elme betegségei az agy betegségei" (Griesinger, 19. század.)
És akkor ott voltak még a gyógymódok, az rendesebb első pszichiátriai gyógyszereket (litium, antipszichotikumok) 1948 és 1956 között találták fel. A sötét középkorban többnyire megégették a bolondokat, hiszen aki hallucinál, az nyilván boszorkány és a sátánnal fajtalankodik, későbbi korszakokban ráolvasással, hideg vizes fürdőkkel, meg mindenféle kínzóeszközöknek tűnő cuccal próbálkoztak, például addig forgatták a beteget, amíg az úgy elszédült, hogy már nem nagyon volt képes aktívan őrjöngeni, meg egyéb borzalmas dolgok (a szcientológusok nagyon szeretik ezt a korszakot). A leggyakoribb pszichiátriai betegség a századfordulón (19-20. sz.) egyébként a szifilisz volt: a szifilisz ugyanis, ha nem kezelik időben antibiotikummal (és akkor még nem kezelték, mert nem léteztek antibiotikumok), hosszú évek után a paralysis progressiva, magyarul "hűdéses butaság", vagy, a fertőző eredetre is utalva "terjedőhűd" nevű pszichiátriai betegséget okozza. A betegeket "tébolydákban", vagy más néven "örjintézetekben" tartották (örj-intézet, ti. ahol kedvére őrjönghet). És akkor jött Julius Wagner Ritter von Jauregg, aki rájött, hogy mivel a szifiliszt okozó baktérium 41 C felett elpusztul, hát melegítsük fel a betegeket 41 C fölé, magyarul okozzunk nekik magas lázat, hátha jobban lesz. Többféle próbálkozás után végül a malária vált be, ti. hogy a hűdéses elmebajban szenvedő betegnek maláriakórokozót adott be, ettől aztán annak magas láza volt napokig, viszont - állítólag - pszichésen akár teljesen meggyógyult. A pszichiátria történetében az egyetlen Nobel-díjat Jauregg kapta ezen remek ötletéért 1927-ben (aztán 1928-ban Sir Alexander Flemming kint felejtette a bacitenyészeteit az ablakpárkányon, ezáltal felfedezte a penicillint, amivel öt nap alatt meg lehet gyógyítani a szifiliszt, így Jauregg kiváló módszere nyomban feledésbe merült).
A pszichiátriát egyébként úgy hívták, "elmekórtan", a családorvost "körorvos"-nak, az elmebetegeket "észbetegeknek" vagy "kedélybajosoknak". Az első magyar pszichiátriai egyetemi tanszék 1882-ben alakult, és 1906-ban költözött be a jelenlegi egyetemi klinika helyére. Ekkor még, mint mondtam, gyógymódok nem léteztek, ezért zenével, "beszélgetőkúrával" (vö. pszichoterápia) és fürdőkúrákkal próbálkoztak, a klinika alagsorában erre a célra kialakított fürdőmedencék is voltak. 1934-ben fedezte fel Meduna László, hogy ha epilepsziás görcsöt kiváltó anyagot ad be (pl. kámfor), akkor a pszichotikus betegek a görcs után sokkal jobban vannak. Mivel a kámfor, és a többi hasonló szer is elég mérgező, így két olasz orvos javaslatára végül inkább az a módszer terjedt el, amikor a halántékra tett elektródákkal, elektromos árammal váltájk ki a görcsöt, közismertebb nevén elektrosokk. Sajnos, mivel semmilyen más hatásos gyógymód akkoriban kb nem létezett, ezért minden lehetséges pszichiátriai betegségben "sokkoltak", ami hülyeség, mert csak bizonyos esetekben használ. Azután az ötvenes években, miközben idehaza 1956-os forradalom meg egyebek zajlottak, francia orvosok rájöttek, hogy az egyik tbc-ellenes gyógyszertől a depressziós betegek vidámabbak lettek, illetve hogy egy antibiotikumnak szánt készítmény meg jól megszünteti a hallucinációkat és téveszméket. És innentől nem volt megállás, ma már szerintem nincs az a lelkiállapot, amire ne lenne legalább tízféle tabletta, és szerintem nagyon durva, hogy mindez kb. ötven éve kezdődött csak. Valamint, hogy egészen a nyolcvanas évekig pneumoencephalográfiával lehetett csak vizsgálni az agyat (levegőt fújtak az agykamrákba, így azok láthatóvá váltak a röntgenen, bár a "látható" szerintem enyhe túlzás), mivel még nem volt se CT, se MR, se DTI. És a pszichoterápiák hasonlóképpen izgalmas fejlődéséről még nem is beszéltem, pedig nekik is remek kifejezéseik voltak, a szociális fóbiát pl. magyarul "emberiszony"-nak nevezzük.
Próbálok egyszerre kávét főzni, virágokat öntözni, blogot írni, cézár salátát enni műanyag dobozból, valamint átöltözni utcaiból házi ruhába, de ha egyszer egyik se várhat, éhes vagyok, szomjas, blogfüggő, és rájöttem, hogy hétvégén elfelejtettem megöntözni a növényeimet, márpedig évek óta hétvégén öntöződnek, mi lesz így, felborul a bioritmusuk. (Van amúgy a heti ritmusra valami külön kifejezés, mint a napira a cirkadián?) Rémlik, hogy valamit tanultunk a fontossági sorrendről oxyológiából, hogy tömegkatasztrófa esetén a kárhelyparancsnoknak kell rangsorolnia a sérülteket, hogy ki az, aki menthetetlen úgyis, ki az, aki azonnali ellátással menthető csak, és ki az, aki kibír még pár órát-napot, egyébként a fenti elméleti keret házimunka esetén is remekül alkalmazható. Jelen esetben bizonyára én lennék a rangidős, mint egyedüli központi idegrendszerrel rendelkező élőlény, bár nem zárhatjuk ki, hogy példának okáért a keskenylevelű filodendron okosabban osztaná be a teendőket nálam.
Most azonban forr a víz.
Szóval átmentem a gyakorlati vizsgán, azért vagyok ilyen beszédes és felszabadult. Jegyet nem adnak, hanem "szakvizsgára bocsátható/ nem bocsátható" van csak, úgyhogy bocsátható lettem, vagyis hétfőn elmehetek szakvizsgázni. Ennek örömére megosztom veletek kedvenc triviámat (3 ember fogja kb értékelni, mivel gondolom, a Buffy-rajongók közül nem sok ember látta gyermekkorában kétszázszor a Marslakó a mostohám c. sci-fi-vígjáték-remeket, de sebaj): az ugye megvan, hogy Alyson Hannigan, a Buffy-ban Willow (esetleg a Veronica Marsban Logan nővére) játszotta a Marslakó a mostohámban Jessie-t, a kislányt. És emlékszünk, amikor Jessie randira megy, egy világoslila nyakkendőt és hatalmas fogszabályzót viselő rendkívül idétlen tizenkétévesforma fiúcskával? A fiúcska nem más, mint Seth Green, a Buffy-ban Oz, évadokon keresztül Willow pasija. Hát nem cuki?
Most pedig megöntözöm a maradék növényeket.
Milyen gáz dolgok vannak már a House-ban, a mostani részben (már teljesen összezavarodtam a sztrájk miatt, hogy ez most mennyire új vagy régebbi rész, tehát ahol most mi tartunk) például az volt, hogy kitalálták, hogy a nőnek bizonyára mellrákja van, csak nem a mellében, hanem a testében valahol máshol lévő emlőmirigy-sejtekben, amik véletlenül odavándoroltak az embrionális fejlődés során (ez eddig még nem akkora őrültség, mint amilyennek hangzik). Na és, hogy megtalálják ezeket az eltévedt sejteket, adnak a pszichésen teljesen egészséges nőnek risperidon nevű antipszichotikumot injekcióban, ami mellékhatásként emlőduzzanatot és tejfolyást okoz, és akkor hopsz, a csaj lábán azon nyomban, vagyis az intravénás injekció beadását követő húsz másodpercen belül nő is egy anyatejjel teli pukli. Nincs is akut hatású intravénás risperidon injekció. Nincs is benne a risperidon alkalmazási előiratában a tumorkeresés. A risperidon csak ritkán, az arra hajlamos egyénekben okoz tejfolyást, és akkor is úgy, hogy a hajlamos ember hónapokig szedi a nagy dózisú risperidont, és akkor fokozatosan megemelkedik a prolaktinszintje, és a magas prolaktinszint előfordul, hogy emlőduzzanathoz vagy tejfolyáshoz vezet. Amúgy pedig vannak más mellékhatásai is, azok mért nem alakultak ki, pl. mért nem hízott akkor a nő húsz másodperc alatt tíz kilót vagy lett legalább izommerevsége. Szóval rendkívül tudományos módját láthattuk a tumorkeresésnek. Nem mintha sorozatokat néznék.
Meg még azon gondolkodtam ma, hogy az miért van, hogy a házunkban (tízemeletes)
valahol mindig (most, hogy csomót itthon vagyok, tanúsíthatom, hogy valóban mindig) fúrnak, de mi nem fúrunk soha. Lehet, hogy valami klassz
buliból maradunk ki. Szóval megígértettem a férjemmel, hogy majd ha levizsgáztam, néha
mi is fúrunk, vagy legalább kalapálunk kicsit.
És akkor talán egyúttal képet is kaphattunk aktuális szellemi állapotomról.
A kedvencem eddig a viselkedésterápia története és tanuláselméleti alapjai című tétel: Pavlov közismerten nyáladzó kutyáin kívül ugyanis szerepel benne egy kis fehér patkány, egy nyulacska, egy szőrmekabát, valamint egy nagy csomó cica. Ráadásul majdnem az összes* történet hepiendes, a kis Péter megtanulja, hogy a nyulacskától nem kell félni, az okos cica pedig mindig rájön, hogy melyik pedál megnyomásával szabadul ki a ketrecből.
*Kivéve talán a kis Albert történetét, aki intézetben nevelkedett és akit a gonosz kutatók arra kondicionáltak, hogy féljen az ártalmatlan, kis fehér patkánytól, ráadásul a generalizáció jelenségének köszönhetően kis Albert ezután a nyulacskáktól és a fehér szőrmekabáttól is szívbajt kapott. A kutatók épp elkezdték volna a vizsgálat következő fázisát, amelyben a kísérleti pszichológia legújabb eredményeinek segítségével kis Albertet leszoktatják ezekről a félelmekről, csakhogy kis Albertet ekkor kivették az intézetből.
Persze, lehetséges, hogy kis Albert egy nagyon kedves, szerető családhoz került, ahol nem volt patkány, sem nyulacska, volt azonban egy kis, foltos, játékos kutya és egy aranyos szőke kislány, akikkel kis Albert életreszólóan összebarátkozott és boldogan labdáztak együtt a virágzó almafák alatt, de ebben nem lehetünk biztosak, mivel kis Albert intézeten kívüli éveiről nem szól a tankönyvem.
Bár, ami azt illeti, most, hogy jobban belegondolok... Történetünk ugyanis az 1920-as évek Amerikájában, a szesztilalom idején játszódik, így sokkal valószínűbb, hogy Albertet, a kis árvaházi fiúcskát a chicagoi maffia vette szárnyai alá és képezte ki veszélyes küldetésekre, ahol kis termete, ártatlan megjelenése és legendásan halk járása révén rengeteg előnyre tett szert, míg végül fényes karriert futott be a gengsztervilágban, a jóképű és hihetetlenül gazdag Albertet platinaszőke sanzonénekesnők dongták körül, és Albert még akkor is rettegett a kis fehér patkányoktól, nyulacskáktól, valamint a fehér szőrmebundáktól, amely utóbbi félelme később párkapcsolati konfliktusok alapjául is szolgált.
Nincs valahogy kedvem ehhez a bloghoz mostanában, nem tudom, miért. Kiégtem. Kongresszus jó volt amúgy, egészen furcsa volt, hogy Sopronban, azokon a helyszíneken jártam, ahol tizenhét évesen mind a fontos dolgok történtek velem. Pl. gyógyszercéges szimpózium a színházban, ahol első szerelmem, Barni először észrevett engem Balanescu koncerten 17 éves koromban, meg ahol együtt voltunk Kovács Kriszta koncerten; meg a Lisztben (= Liszt Ferenc Művelődési Központ), ahol a bulik voltak anno, csak ahol azelőtt Doorsra ugráltam szakadtan, ott most a kényszerbetegség újabb neurotranszmitter-elméleteiről hallgattam előadást, és abban a sarokban, ahol anno a gruftik szoktak depressziósan feküdni boroskólájukkal, ott most gyógyszercégek standjai álltak; és a Fő téren, ahol a szobor tövében régen hippi barátaink gitárjátékát hallgattuk, most a holland profnak tartok idegenvezetést. Nagy fless volt, és főleg úgy, hogy előtte pár nappal olvastam a tinédzserkori naplóimat, és így nagyon élénken emlékeztem minden akkori dologra. (Milyen szavakat használtam amúgy akkoriban, teljesen retro. Hapsi, meg klafa. És nem volt még mobiltelefon, hanem ötforintossal kellett telefonálni.)
Eközben a kongresszusunkkal szimultán, a tér túloldalán kiállítást szerveztek a szcientológusok, valami "gyilkosság és kínzás a pszichiátriában", vagy efféle címmel, amelyből megtudtam, hogy a pszichiáterek akaratuk ellenére nagyfeszültségű árammal sokkolják a premenstruális szindrómában szenvedőket (az az, amikor a nő a menses előtti napokban hisztériás, hát mi más segíthetne ezen, mint a villamosszék? <nudge, nudge>), valamint, hogy az elmúlt évtizedben Amerikában többen haltak meg a pszichiátria miatt, mint 1776 óta az összes háborúban együttvéve, és nem beszélve arról, hogy a holocaustot is egy az egyben mi okoztuk. Csöppet elszálltak, no. Azon mondjuk kicsit felháborodtam, hogy a leggonoszabb pszichiáterek szégyentábláján Rogers is szerepelt: Karl Rogers, a humanisztikus pszichoterápiák bölcs öregapja, Yoda mester maga, aki kertészből lett pszichológus, és pszichoterápiás módszere kb azon alapul, hogy minden emberben ott van a jó, csak hagyni kell kifejlődni, tehát hallgassuk meg a klienst (a "beteg" szót nem használta, mert az túl lealacsonyító), fogadjuk el őt feltétel nélkül és legyünk vele őszinték és empatikusak. Ennyi. Gyógyszerrel nem is foglalkozott, mivel nem pszichiáter volt, hanem pszichológus és pszichoterapeuta. Szóval, azt mondjuk megértem, hogy a középkori tébolydák valóban nem túl humánus módszereit támadjuk, de Rogers??? Ami a legviccesebb volt egyébként, hogy a kiállítás látogatóinak 95 %-a pszichiáter volt, aki a kongresszus szünetében átugrott egy kicsit borzongani vagy megismerni az ellenséget.
Min is akartam még rinyálni, ja tudom, pletyka, hogy azt hallottam magamról vissza, hogy a való életben lehet, hogy szimpatikusnak látszom, ellenben a blogomba olyanokat írok, amit az ember nem is gondolna rólam, sötét dolgokat, kígyót-békát, titkon. Ez pedig felháborító, mert semmi olyat nem írok a blogomba, amit ne mondanék el bármikor bárkinek, épp ezért ennyire unalmas már ez a blog. Nem szép dolog ilyet mondani rólam, ejnye. Na mindegy, nem értem én a nőket.
Most éppen a változatosság kedvéért a szakvizsgámon parázom amúgy. Már annyi mindent megtanultam, és még mindig annyi mindent nem tudok! Megyek is folytatni.
