Addig is hadd ajánljam az olvasóközönség figyelmébe Dr. Mortz blogját, nemrég találtam, és nem csak azért szeretem, mert orvosos, hanem főleg a stílusa miatt. "Elhanyagolt kerületből elhanyagolt beteg jön mentővel. Nincs még 45, de 15 évet simán hozzátagadhatna, minimum 60-nak néz ki, ha lány lennék, nem sok rózsát kapna a hajamból."
Sose mernék egészségügyes blogot írni, annyira kényes téma.
Ma meg azt álmodtam, hogy a Prof felhívott, hogy akkor kedden adjam elő a kutatási eredményeinket. Én pedig magyaráztam neki, hogy de még nincs teljesen kiszámolva, és hogy a phD konferencia, ahol majd elő kell adnom, csak áprilisban lesz, de hajthatatlan volt, azt mondta, kedd, ráadásul az álmomban már hétfő volt.
Csomót gondolkodom azon, hogy ha azt csinálhatnám, amit szeretnék, akkor mit csinálnék. Mert valójában ezt, pszichiáterkednék, kutatnék, pszichoterápiát tanulnék, olvasnék és blogot írnék, meg moziba járnék, sorozatokat néznék, sétálnék, főznék, aerobicoznék. Valószínűleg szívesen írnék is, amit most nem csinálok, meg szívesen járnék tai-chizni. De valahogy mindig túl sok a teendő, vagy rossz a fentiek aránya, vagy rosszul osztom be az időmet, vagy nem tudom. Nem tudom igazából, mi a megoldás. És akkor ugye szakorvosként most már magánrendelhetnék is, persze másodállásképpen csinálnám csak, és jó lenne meg szeretném is, de ha belegondolok, hogy még egy plusz elfoglaltság, még eggyel kevesebb délutánom lenne szabad, akkor azért kicsit megingok. Pedig, gondolom, csomó ember sokkal többet dolgozik nálam, jó, én néha ügyelek, meg néha bent maradok tovább, de hallok azért ilyen történeteket, hogy melyik multinál mennek haza este nyolckor meg tízkor.
Nemrég azt mondta az egyik kollégám, hogy ő nem magánrendel másodállásban, mert "inkább elmegy az erdőbe biciklizni". És minek kell annyi pénz. És mondjuk, tényleg nem kell sok, sose volt sok pénzem, de azért olyan jó lenne, ha nem kéne gondolkozni ötszáz meg ezer forintos tételeken. Hát, nem tudom.
Kicsit másnapos vagyok azért. Vagy nevezzük vizsga utáni depressziónak. Meg úristen, nem tudom, mihez kapjak, a sok megnézésre váró film, a sok olvasatlan könyv, sétálni kell menni, aerobicozni kell menni, takarítani kell, meg persze, van csomó dolgom is ("cikket írni"-típusúak), de azt talán még nem erőltetném. Elmesélem inkább, milyen jól szórakoztam a pszichiátria története című fejezeten. Általában nem vagyok oda semminek a történetéért, na jó, a történelemért általánosságban, ezért utolsó napra hagytam ezt a tételt, de aztán nagyon megtetszett, különösen a vicces régi szavak miatt, és bár lehet, hogy ez senkit sem érdekel, most erről van kedvem írni.
A pszichiátriáról annyit kell tudni, hogy ugyan már a Bibliában meg egyiptomi papiruszokon is írnak az elme betegségeiről, de általában a leghalványabb fogalom nélkül. Hippokratesz, isten nyugosztalja, például úgy gondolta, hogy a hisztériát a kielégítetlen (ti. gyermektelen) anyaméh vándorlása okozza, a szorongó nők azért éreznek gombócot a torkukban, mert a méhük akkor épp felcsúszott. Egészen furcsa, hogy mennyire sokára jöttek rá például, hogy az agy mire való (régen azt hitték, hogy a nyáltermelés a szerepe), meg, hogy a gondolkodás nem a szívben történik, illetve hogy a pszichiátriai betegségeket nem démoni megszállás okozza, hanem "az elme betegségei az agy betegségei" (Griesinger, 19. század.)
És akkor ott voltak még a gyógymódok, az rendesebb első pszichiátriai gyógyszereket (litium, antipszichotikumok) 1948 és 1956 között találták fel. A sötét középkorban többnyire megégették a bolondokat, hiszen aki hallucinál, az nyilván boszorkány és a sátánnal fajtalankodik, későbbi korszakokban ráolvasással, hideg vizes fürdőkkel, meg mindenféle kínzóeszközöknek tűnő cuccal próbálkoztak, például addig forgatták a beteget, amíg az úgy elszédült, hogy már nem nagyon volt képes aktívan őrjöngeni, meg egyéb borzalmas dolgok (a szcientológusok nagyon szeretik ezt a korszakot). A leggyakoribb pszichiátriai betegség a századfordulón (19-20. sz.) egyébként a szifilisz volt: a szifilisz ugyanis, ha nem kezelik időben antibiotikummal (és akkor még nem kezelték, mert nem léteztek antibiotikumok), hosszú évek után a paralysis progressiva, magyarul "hűdéses butaság", vagy, a fertőző eredetre is utalva "terjedőhűd" nevű pszichiátriai betegséget okozza. A betegeket "tébolydákban", vagy más néven "örjintézetekben" tartották (örj-intézet, ti. ahol kedvére őrjönghet). És akkor jött Julius Wagner Ritter von Jauregg, aki rájött, hogy mivel a szifiliszt okozó baktérium 41 C felett elpusztul, hát melegítsük fel a betegeket 41 C fölé, magyarul okozzunk nekik magas lázat, hátha jobban lesz. Többféle próbálkozás után végül a malária vált be, ti. hogy a hűdéses elmebajban szenvedő betegnek maláriakórokozót adott be, ettől aztán annak magas láza volt napokig, viszont - állítólag - pszichésen akár teljesen meggyógyult. A pszichiátria történetében az egyetlen Nobel-díjat Jauregg kapta ezen remek ötletéért 1927-ben (aztán 1928-ban Sir Alexander Flemming kint felejtette a bacitenyészeteit az ablakpárkányon, ezáltal felfedezte a penicillint, amivel öt nap alatt meg lehet gyógyítani a szifiliszt, így Jauregg kiváló módszere nyomban feledésbe merült).
A pszichiátriát egyébként úgy hívták, "elmekórtan", a családorvost "körorvos"-nak, az elmebetegeket "észbetegeknek" vagy "kedélybajosoknak". Az első magyar pszichiátriai egyetemi tanszék 1882-ben alakult, és 1906-ban költözött be a jelenlegi egyetemi klinika helyére. Ekkor még, mint mondtam, gyógymódok nem léteztek, ezért zenével, "beszélgetőkúrával" (vö. pszichoterápia) és fürdőkúrákkal próbálkoztak, a klinika alagsorában erre a célra kialakított fürdőmedencék is voltak. 1934-ben fedezte fel Meduna László, hogy ha epilepsziás görcsöt kiváltó anyagot ad be (pl. kámfor), akkor a pszichotikus betegek a görcs után sokkal jobban vannak. Mivel a kámfor, és a többi hasonló szer is elég mérgező, így két olasz orvos javaslatára végül inkább az a módszer terjedt el, amikor a halántékra tett elektródákkal, elektromos árammal váltájk ki a görcsöt, közismertebb nevén elektrosokk. Sajnos, mivel semmilyen más hatásos gyógymód akkoriban kb nem létezett, ezért minden lehetséges pszichiátriai betegségben "sokkoltak", ami hülyeség, mert csak bizonyos esetekben használ. Azután az ötvenes években, miközben idehaza 1956-os forradalom meg egyebek zajlottak, francia orvosok rájöttek, hogy az egyik tbc-ellenes gyógyszertől a depressziós betegek vidámabbak lettek, illetve hogy egy antibiotikumnak szánt készítmény meg jól megszünteti a hallucinációkat és téveszméket. És innentől nem volt megállás, ma már szerintem nincs az a lelkiállapot, amire ne lenne legalább tízféle tabletta, és szerintem nagyon durva, hogy mindez kb. ötven éve kezdődött csak. Valamint, hogy egészen a nyolcvanas évekig pneumoencephalográfiával lehetett csak vizsgálni az agyat (levegőt fújtak az agykamrákba, így azok láthatóvá váltak a röntgenen, bár a "látható" szerintem enyhe túlzás), mivel még nem volt se CT, se MR, se DTI. És a pszichoterápiák hasonlóképpen izgalmas fejlődéséről még nem is beszéltem, pedig nekik is remek kifejezéseik voltak, a szociális fóbiát pl. magyarul "emberiszony"-nak nevezzük.
Próbálok egyszerre kávét főzni, virágokat öntözni, blogot írni, cézár salátát enni műanyag dobozból, valamint átöltözni utcaiból házi ruhába, de ha egyszer egyik se várhat, éhes vagyok, szomjas, blogfüggő, és rájöttem, hogy hétvégén elfelejtettem megöntözni a növényeimet, márpedig évek óta hétvégén öntöződnek, mi lesz így, felborul a bioritmusuk. (Van amúgy a heti ritmusra valami külön kifejezés, mint a napira a cirkadián?) Rémlik, hogy valamit tanultunk a fontossági sorrendről oxyológiából, hogy tömegkatasztrófa esetén a kárhelyparancsnoknak kell rangsorolnia a sérülteket, hogy ki az, aki menthetetlen úgyis, ki az, aki azonnali ellátással menthető csak, és ki az, aki kibír még pár órát-napot, egyébként a fenti elméleti keret házimunka esetén is remekül alkalmazható. Jelen esetben bizonyára én lennék a rangidős, mint egyedüli központi idegrendszerrel rendelkező élőlény, bár nem zárhatjuk ki, hogy példának okáért a keskenylevelű filodendron okosabban osztaná be a teendőket nálam.
Most azonban forr a víz.
Szóval átmentem a gyakorlati vizsgán, azért vagyok ilyen beszédes és felszabadult. Jegyet nem adnak, hanem "szakvizsgára bocsátható/ nem bocsátható" van csak, úgyhogy bocsátható lettem, vagyis hétfőn elmehetek szakvizsgázni. Ennek örömére megosztom veletek kedvenc triviámat (3 ember fogja kb értékelni, mivel gondolom, a Buffy-rajongók közül nem sok ember látta gyermekkorában kétszázszor a Marslakó a mostohám c. sci-fi-vígjáték-remeket, de sebaj): az ugye megvan, hogy Alyson Hannigan, a Buffy-ban Willow (esetleg a Veronica Marsban Logan nővére) játszotta a Marslakó a mostohámban Jessie-t, a kislányt. És emlékszünk, amikor Jessie randira megy, egy világoslila nyakkendőt és hatalmas fogszabályzót viselő rendkívül idétlen tizenkétévesforma fiúcskával? A fiúcska nem más, mint Seth Green, a Buffy-ban Oz, évadokon keresztül Willow pasija. Hát nem cuki?
Most pedig megöntözöm a maradék növényeket.
Milyen gáz dolgok vannak már a House-ban, a mostani részben (már teljesen összezavarodtam a sztrájk miatt, hogy ez most mennyire új vagy régebbi rész, tehát ahol most mi tartunk) például az volt, hogy kitalálták, hogy a nőnek bizonyára mellrákja van, csak nem a mellében, hanem a testében valahol máshol lévő emlőmirigy-sejtekben, amik véletlenül odavándoroltak az embrionális fejlődés során (ez eddig még nem akkora őrültség, mint amilyennek hangzik). Na és, hogy megtalálják ezeket az eltévedt sejteket, adnak a pszichésen teljesen egészséges nőnek risperidon nevű antipszichotikumot injekcióban, ami mellékhatásként emlőduzzanatot és tejfolyást okoz, és akkor hopsz, a csaj lábán azon nyomban, vagyis az intravénás injekció beadását követő húsz másodpercen belül nő is egy anyatejjel teli pukli. Nincs is akut hatású intravénás risperidon injekció. Nincs is benne a risperidon alkalmazási előiratában a tumorkeresés. A risperidon csak ritkán, az arra hajlamos egyénekben okoz tejfolyást, és akkor is úgy, hogy a hajlamos ember hónapokig szedi a nagy dózisú risperidont, és akkor fokozatosan megemelkedik a prolaktinszintje, és a magas prolaktinszint előfordul, hogy emlőduzzanathoz vagy tejfolyáshoz vezet. Amúgy pedig vannak más mellékhatásai is, azok mért nem alakultak ki, pl. mért nem hízott akkor a nő húsz másodperc alatt tíz kilót vagy lett legalább izommerevsége. Szóval rendkívül tudományos módját láthattuk a tumorkeresésnek. Nem mintha sorozatokat néznék.
Meg még azon gondolkodtam ma, hogy az miért van, hogy a házunkban (tízemeletes)
valahol mindig (most, hogy csomót itthon vagyok, tanúsíthatom, hogy valóban mindig) fúrnak, de mi nem fúrunk soha. Lehet, hogy valami klassz
buliból maradunk ki. Szóval megígértettem a férjemmel, hogy majd ha levizsgáztam, néha
mi is fúrunk, vagy legalább kalapálunk kicsit.
És akkor talán egyúttal képet is kaphattunk aktuális szellemi állapotomról.
A kedvencem eddig a viselkedésterápia története és tanuláselméleti alapjai című tétel: Pavlov közismerten nyáladzó kutyáin kívül ugyanis szerepel benne egy kis fehér patkány, egy nyulacska, egy szőrmekabát, valamint egy nagy csomó cica. Ráadásul majdnem az összes* történet hepiendes, a kis Péter megtanulja, hogy a nyulacskától nem kell félni, az okos cica pedig mindig rájön, hogy melyik pedál megnyomásával szabadul ki a ketrecből.
*Kivéve talán a kis Albert történetét, aki intézetben nevelkedett és akit a gonosz kutatók arra kondicionáltak, hogy féljen az ártalmatlan, kis fehér patkánytól, ráadásul a generalizáció jelenségének köszönhetően kis Albert ezután a nyulacskáktól és a fehér szőrmekabáttól is szívbajt kapott. A kutatók épp elkezdték volna a vizsgálat következő fázisát, amelyben a kísérleti pszichológia legújabb eredményeinek segítségével kis Albertet leszoktatják ezekről a félelmekről, csakhogy kis Albertet ekkor kivették az intézetből.
Persze, lehetséges, hogy kis Albert egy nagyon kedves, szerető családhoz került, ahol nem volt patkány, sem nyulacska, volt azonban egy kis, foltos, játékos kutya és egy aranyos szőke kislány, akikkel kis Albert életreszólóan összebarátkozott és boldogan labdáztak együtt a virágzó almafák alatt, de ebben nem lehetünk biztosak, mivel kis Albert intézeten kívüli éveiről nem szól a tankönyvem.
Bár, ami azt illeti, most, hogy jobban belegondolok... Történetünk ugyanis az 1920-as évek Amerikájában, a szesztilalom idején játszódik, így sokkal valószínűbb, hogy Albertet, a kis árvaházi fiúcskát a chicagoi maffia vette szárnyai alá és képezte ki veszélyes küldetésekre, ahol kis termete, ártatlan megjelenése és legendásan halk járása révén rengeteg előnyre tett szert, míg végül fényes karriert futott be a gengsztervilágban, a jóképű és hihetetlenül gazdag Albertet platinaszőke sanzonénekesnők dongták körül, és Albert még akkor is rettegett a kis fehér patkányoktól, nyulacskáktól, valamint a fehér szőrmebundáktól, amely utóbbi félelme később párkapcsolati konfliktusok alapjául is szolgált.
Nincs valahogy kedvem ehhez a bloghoz mostanában, nem tudom, miért. Kiégtem. Kongresszus jó volt amúgy, egészen furcsa volt, hogy Sopronban, azokon a helyszíneken jártam, ahol tizenhét évesen mind a fontos dolgok történtek velem. Pl. gyógyszercéges szimpózium a színházban, ahol első szerelmem, Barni először észrevett engem Balanescu koncerten 17 éves koromban, meg ahol együtt voltunk Kovács Kriszta koncerten; meg a Lisztben (= Liszt Ferenc Művelődési Központ), ahol a bulik voltak anno, csak ahol azelőtt Doorsra ugráltam szakadtan, ott most a kényszerbetegség újabb neurotranszmitter-elméleteiről hallgattam előadást, és abban a sarokban, ahol anno a gruftik szoktak depressziósan feküdni boroskólájukkal, ott most gyógyszercégek standjai álltak; és a Fő téren, ahol a szobor tövében régen hippi barátaink gitárjátékát hallgattuk, most a holland profnak tartok idegenvezetést. Nagy fless volt, és főleg úgy, hogy előtte pár nappal olvastam a tinédzserkori naplóimat, és így nagyon élénken emlékeztem minden akkori dologra. (Milyen szavakat használtam amúgy akkoriban, teljesen retro. Hapsi, meg klafa. És nem volt még mobiltelefon, hanem ötforintossal kellett telefonálni.)
Eközben a kongresszusunkkal szimultán, a tér túloldalán kiállítást szerveztek a szcientológusok, valami "gyilkosság és kínzás a pszichiátriában", vagy efféle címmel, amelyből megtudtam, hogy a pszichiáterek akaratuk ellenére nagyfeszültségű árammal sokkolják a premenstruális szindrómában szenvedőket (az az, amikor a nő a menses előtti napokban hisztériás, hát mi más segíthetne ezen, mint a villamosszék? <nudge, nudge>), valamint, hogy az elmúlt évtizedben Amerikában többen haltak meg a pszichiátria miatt, mint 1776 óta az összes háborúban együttvéve, és nem beszélve arról, hogy a holocaustot is egy az egyben mi okoztuk. Csöppet elszálltak, no. Azon mondjuk kicsit felháborodtam, hogy a leggonoszabb pszichiáterek szégyentábláján Rogers is szerepelt: Karl Rogers, a humanisztikus pszichoterápiák bölcs öregapja, Yoda mester maga, aki kertészből lett pszichológus, és pszichoterápiás módszere kb azon alapul, hogy minden emberben ott van a jó, csak hagyni kell kifejlődni, tehát hallgassuk meg a klienst (a "beteg" szót nem használta, mert az túl lealacsonyító), fogadjuk el őt feltétel nélkül és legyünk vele őszinték és empatikusak. Ennyi. Gyógyszerrel nem is foglalkozott, mivel nem pszichiáter volt, hanem pszichológus és pszichoterapeuta. Szóval, azt mondjuk megértem, hogy a középkori tébolydák valóban nem túl humánus módszereit támadjuk, de Rogers??? Ami a legviccesebb volt egyébként, hogy a kiállítás látogatóinak 95 %-a pszichiáter volt, aki a kongresszus szünetében átugrott egy kicsit borzongani vagy megismerni az ellenséget.
Min is akartam még rinyálni, ja tudom, pletyka, hogy azt hallottam magamról vissza, hogy a való életben lehet, hogy szimpatikusnak látszom, ellenben a blogomba olyanokat írok, amit az ember nem is gondolna rólam, sötét dolgokat, kígyót-békát, titkon. Ez pedig felháborító, mert semmi olyat nem írok a blogomba, amit ne mondanék el bármikor bárkinek, épp ezért ennyire unalmas már ez a blog. Nem szép dolog ilyet mondani rólam, ejnye. Na mindegy, nem értem én a nőket.
Most éppen a változatosság kedvéért a szakvizsgámon parázom amúgy. Már annyi mindent megtanultam, és még mindig annyi mindent nem tudok! Megyek is folytatni.
Időhurokba kerültem kicsit, már eleve a vizsgaidőszakkal, hogy ugyanabban az XL-es zöld polárpulcsiban gubbasztok az íróasztalnál, amiben egyetem alatt hat évig gubbasztottam, aztán L. odaadta a Flört című filmet, amit 1996-ban láttam először és csomó történet kapcsolódik hozzá. Először a Kabóca nevű udvarlóm vitt el rá még Sopronban, akkor egy hete jártunk, úgyhogy mozi után fel is tettem neki a filmben háromszor is elhangzó kérdést: van-e nekünk jövőnk együtt. Ki is rúgott egy hét múlva, Valentin-napkor. Aztán rá egy évre, már Pesten laktam, épp adták a moziban a Flörtöt, úgyhogy elmentem Valentin-napkor egyedül megnézni, nem tehetek róla, szeretem az életemben a mintázatokat meg jelképeket. Sajnálatos módon a pesti moziban szinkronizálva adták, ami kb. félig kinyírta nekem a filmet (három különböző nyelven beszélnek benne eredetileg, és az mind magyar lett).
És akkor volt még az, amikor - még 1997-ben járunk - a filmből lopott jelenet során megszavaztattam a Riff-Röff Rock Klub nevű szórakozóhely női mosdójának enyhén ittas közönségét, hogy most akkor szerintük maradjak a biztonságos alap pasimmal, vagy engedjek a csábításnak és menjek haza a Kert nevű zenekar kékszemű billentyűsével, aki utóbbi egyébként középiskolás szerelmem volt. Az összes részeg csaj azt mondta, hogy ne legyek hülye, maradjak hűséges, maradjak a biztonságos pasimmal, ne kavarjak, úgyhogy így is tettem. Ki tudja, hogyan alakult volna az életem, ha máshogy döntök? Vicces.
Az időhuroknál maradva pedig, tegnap találkoztam Exemmel (aki amúgy volt csoporttársam is egyben), meg még egy volt csoporttársnőmmel, akivel öt éve nem találkoztam, úgyhogy kicsit ez is nosztalgiafless volt, olyan ismerőseink nevét kellett feleleveníteni, akik már csak rémlettek valahonnan. Egyébként pedig, most, hogy belgyógyásszal és reumatológussal forraltboroztam, megint rá kellett jönnöm, hogy iszonyú nagy gáz van az egészségüggyel, és a mi kis kórházunk és azon belül a kis jelentéktelen szakmánk, bármennyire is sírunk, nincs annyira szar helyzetben, mint egyes belgyógyászatok. Ahol mondjuk a lehető legolcsóbb és legalapabb cuccok nincsenek, például vérvételes cső. Mert oké, nálunk is gáz, hogy én viszem be magamnak a vécépapírt, mert azt nem ad a kórház, de legalább a betegellátás nagyjából rendesen megy. Meg még külön hallottam egy szomorú történetet is, amit itt nem mesélek el, de: basszus.
És hogy mekkora iszonyú mázli az, hogy én alapvetően szeretem a munkámat meg a munkahelyemet. Na, most viszont már késésben vagyok.
Időközben szokásosan összecsaptak fejem felett a hullámok, lassan azért kezdek megfigyelni egyfajta éves mintázatot, szeptemberben elkezdődik az iskola, októberre már alig érek rá a blogomat írni, november az valahogy elmegy a téli depresszió miatti rinyálással, és akkor a decemberi fizetési papírom kézhezvételével körülbelül egyidőben konstatálom, hogy még a csekkeket meg a tartozásaimat sincs pénzem befizetni, nemhogy ajándékvásárlás, valamint hogy még eljárni sincs időm a kurzusaimra, nemhogy levizsgázni belőlük meg megírni végre azt a nyomorult cikket meg átnézni az adatainkat meg update-elni a teszteket meg megírni a másikhoz a protokollt meg elolvasni az ősz folyamán kinyomtatott és azóta tornyosuló ezermillió oldal cikkeket meg megírni az absztraktot és még rendesen szorongani sincs időm ezeken, nemhogy belekezdeni, különben meg olyan hulla fáradt és agyonstresszelt vagyok, hogy már attól anyázni kezdek, ha megcsörren a telefonom vagy kapok valami emailt, úristen milyen szörnyűség vár rám megint és ki az és mit akar tőlem.
Szóval akkor értékeltem a helyzetet, What Would Nancy Botwin Do, hazautaztam kis családomhoz, és a közelgő születésnapomra való tekintettel pénzt kunyeráltam anyukámtól és nagymamámtól, és hogy legyen időm elkölteni, ki is vettem két nap szabit gyorsan. Amelynek során amikor éppen nem az új blogsablonomon örvendeztem, akkor megnéztem a Macskafogót tizedszer meg a Cluelesst kétszázadszor (=Spinédzserek, magyarul nézem, mert jó a szinkron) és Suematra titkos sachertorta-receptjével is megpróbálkoztam, nem is lett olyan rossz így elsőre, és csak kétszer hívtam fel közben, hogy ez most komolyan így szerepel-e a receptben vagy csak elírtam valamit. Ezenfelül elmentem szoláriumba a Hópihétől kapott bérlettel, melyet ezúton is köszönök, valamint majdnem mindenkinek megvettem az ajándékát a fent említett pénzösszegből. Az Aréna Pláza tökéletesen üres kedd délelőtt, tágas, nincs karácsonyi zene, sem lökdösődés, elég nehéz is volt húgommal ráhangolódni a vásárlásra ilyen környezetben, valahogy hiányzott hozzá a kabátban, szatyrokkal anyázás és üvöltő Jingle Bells feeling, de azért belejöttünk és vettünk ruhát, cipőt, illatszert és fakanáltartó-állványt, az Aréna Plázában van amúgy Haagen Dazs fagyizó és az egyik kávézóban pedig Lamborghini kávét adnak Lamborghini pohárban, ami klassz. Nézeteim szerint a fogyasztói társadalom számos örömforrással szolgál az arra fogékonyaknak, nekem.
Később persze bejöttem a munkahelyemre adatokat ellenőrizni meg levizsgáztam az egyik phD kurzusomból, onnan pedig elmentem a kocsmába bloggerekkel, de ez egy másik történet, amelynek elmesélésére máskor kerítünk sort, így is három napja írom ezt a blogbejegyzést.
Pszichoterapeutaképzésen ma olyan témák röpdöstek alacsonyan, mint pl. internetfüggés (Egy kolléga: - És képzeljétek, már vannak ilyen "sorozatfüggők" is!). Blogfüggőség mondjuk még nem került szóba hálaistennek, bár remekül szórakoztam volna. Ellenben szerintem lehet, hogy kicsit gáz azért, hogy generációm pszichoterapeutajelöltjeinek halvány fogalmuk sincs arról, hogy az úgynevezett "internetfüggőség" az úgy kábé micsoda. Vagy nem tudom, hogy gáz-e. Egyáltalán, mi van, ha valaki maga is tegyük fel úgy érzi, hogy túl sokat WoWozik*, elhanyagolva miatta munkáját / tanulmányait / párkapcsolatát / szobanövényeit (nemkívánt rész törlendő), és mondjuk, tegyük fel, úgy gondolja, hogy ezzel a problémával pszichológushoz fordul? Jó, ez talán nem gyakori, akkor tegyük fel, fenti problémával édesanyukája pszichológushoz hurcolja, és ő hagyja magát, olyan már biztos van.
Akkor, gondolom, ha jó pszichológusról van szó, az ráérez, hogy a probléma csupán az, hogy olyasvalamivel tölt a delikvens túl sok időt, amivel nem szeretne túl sok időt tölteni, most az mindegy, hogy épp vásárlás vagy sorozatok vagy net vagy lóverseny vagy akármi. Ezen el lehet indulni, és lehet, hogy a terápia egyáltalán nem igényli, hogy a terapeutának fogalma legyen az mmorpg-kről. Elég, ha az emberi lélekről rendelkezik némi ismerettel, aztán majd empátiásan ráhangolódik a kliensére jól, és semmi szükség modern ismeretekre.
Persze, az is lehet, hogy az illetőnek el kell magyaráznia a terapeutának, hogy egyáltalán mi is a szerepjáték, mi az online szerepjáték, mi az internet, az internet nem alapból gonosz, beteges dolog, a szerepjáték sem alapból gonosz, beteges dolog, sorozatok nézése nem feltétlenül egyenlő a lúzerséggel, interneten ismerkedni ma már talán nem száz százalékig életveszélyes, és nem minden blogger exhibicionista pszichopata. Ezzel azért egy jó pár óra elmegy, és a pszichoterápiában az idő=pénz, meg persze, ha az első jó pár órán a páciens a terapeuta tökéletes értetlenségével találkozik, az azért nem túl kellemes.
Nem tudom. Gáz? Nem gáz? Téged zavarna, ha online szerepjátékfüggőség miatt felkeresett terapeutádnak fogalma sem lenne, miről beszélsz?
Minden úgynevezett addikcióra vannak aztán kidolgozott viselkedésterápiás módszerek, mármint a klasszikus oldszkúl addikciókra. Sok dologban hasonlítanak, de egy lényeges különbség alapján két csoportra oszthatók. Bizonyos szerek esetében (alkohol, szerencsejáték) a cél a teljes absztinencia, azaz egyáltalán ne igyon alkoholt, és egyáltalán el se menjen kaszinó mellett, mert tapasztalati tény, hogy nem lehet "csak egy kicsit" vedelni/gépezni. Más addikciók esetén a teljes absztinencia nehezen kivitelezhető, pl. egy vásárlásfüggőnek nyilván nem mondhatjuk azt, hogy soha többé semmit ne vegyen, meg egy bulimiásnak se, hogy soha többet ne egyen semmit, hanem pont az a cél, hogy a tevékenységet az "egészséges" (vagy a páciens által egészségesnek tartott) szintre szorítsuk.
És akkor felmerül a kérdés (pl. a pataképzésen, ma) hogy a terapeuta akkor tiltsa el a szegény WoWozó geeket 1. a számítógéptől? adják el az egészet a vaterán? 2. az internettől? mondják le az előfizetést, aztán csá? 3. csak törölje a karakterét és ne lépjen be többet a wowba? 4. vagy csak annyi legyen a cél, hogy napi teszemazt két óránál többet ne játsszon? egyáltalán, ez utóbbit meg lehet vajon csinálni?
Én azt az álláspontot képviseltem, hogy először is beszélje meg a pácienssel, hogy ő mit szeretne és miről gondolja úgy, hogy ki is bírná. Egyébként pedig, ha bírja, akkor kezdetnek ne WoWozzon többé, de mást nyugodtan csinálhat a neten.
De persze, fogalmam sincs. Hogyan kell online szerepjátékokról leszokni? Egyáltalán, van olyan, hogy az ember tényleg függő? Vagy függő volt és leszokott? Ez egy létező probléma, vagy csak aggódó anyukák felfújják? Vagy hogy megy ez? Úgy értem, írnak erről könyveket persze, de hogy néz ki a valóságban? Hogyan kell leszokni? Mi lenne jó segítség? Mondjatok okos válaszokat a kommentekben.
*Azért ezt a példát hoztam, mert ez az egyetlen online szerepjáték, amiről egyáltalán hallottam. Történetünk szereplői, engem is beleértve, kitalált személyek. World of Warcraft nevű játék nem létezik.
