Van pár területe a pszichiátriának, ami engem totál hidegen hagy, és az egyik ilyen az igazságügyi pszichiátria. Ez a hír most mégis elkezdett kicsit érdekelni, főleg inkább azért, mert az elkövető egy pszichiáter, és a beszámíthatóságot korlátozó kóros elmeállapotát (állítólag) a betegeitől hallott történetek váltották ki. Úgyhogy most el is mesélem. Természetesen a pszichiáterek mind zakkantak, mint az közismert, de hogy megzakkanhat-e annyira egy pszichiáter a betegei történeteitől, hogy kiirtson egy fél katonai támaszpontot, ez azért egy érdekes kérdés.
A tavalyi Fort Hood-i lövöldözésről van szó, ahol a támaszpont egyik dolgozója egyszercsak fegyvert kapott elő és 10 perc alatt gyorsan agyonlőtt katonatársai közül 13 embert, meg 32-t megsebesített. Allah Akbar felkiáltással mindezt. Aznap reggel elajándékozta a bútorait és pár példányt a Koránból a szomszédainak. A fickó (Hasan nevű) a támaszponton dolgozó katonai pszichiáterek egyike volt, és nem halt meg a lövöldözésben, hanem jelenleg folyik a pere, amelyben halálos ítélet is felmerül. A védelem szerint Hasan nem volt beszámítható, mert kóros elmeállapotban volt, mert másodlagos posttraumás stressz zavarban szenvedett, amelyet az általa kezelt katonák durva háborús sztorijai okoztak. (Természetesen létezik összeesküvéselmélet is, amely szerint nem egyedül dolgozott, segítői voltak, ki áll emögött, stb., de ezzel itt ma nem foglalkozunk.)
Az amerikai jogrendről persze fogalmam sincsen, Magyarországon a Btk-ban az van, hogy "nem büntethető, aki a cselekményt az elmeműködés olyan kóros állapotában - így különösen elmebetegségben, gyengeelméjűségben, szellemi leépülésben, tudatzavarban vagy személyiségzavarban - követi el, amely képtelenné teszi a cselekmény következményeinek felismerésére, vagy arra, hogy e felismerésnek megfelelően cselekedjék." Ami ebből fontos, hogy a beszámíthatóság nem egy embernek a jellemzője, hanem mindig csak egy adott bűncselekményre vonatkozóan adható meg: skizofréniában, személyiségzavarban, szellemi leépülésben szenvedő ember amúgy simán beszámítható, csak akkor nem, ha pont aznap, pont ott, pont annyira volt megőrülve, hogy ne fogja fel, éppen mit tesz. Ugyanígy pszichiátriai diagnózissal nem rendelkező ember is lehet beszámíthatatlan adott bűncselekményt illetően, ha pont aznap, pont ott, pont annyira volt megőrülve. A törvényben ugyan szerepelnek a leggyakoribb diagnózisok, de énidegen cselekedetekhez vezető tudatzavart, rövidzárlati cselekményt "sima" súlyos pszichés terhelés is okozhat (olyanokra kell gondolni, amikor Mari nénit ötven évig naponta borzalmasan megveri alkoholista férje, Mari néni egy kedd este fejbecsapja a baltával, majd elsétál a rendőrségre, bevallja, és közben mintha fel se fogná, mi történik éppen.) A kóros indulatot, rövidzárlati cselekményt a legnehezebb utólag bizonyítani. Jaés nem beszélve arról, hogy (legalábbis itthon) olyan is van, hogy 'korlátozott beszámíthatóság', amikor meg volt ugyan az ember őrülve a bűncselekmény idején, de azért nem teljesen, csak kicsit, így a büntetése nem marad el, de enyhíthető.
A poszttraumás stressz zavartól (PTSD) mondjuk eleve nem szokás beszámíthatatlanná válni, a másodlagos poszttraumás stressz zavarnak meg a létezése is kérdéses. A PTSD nagyjából azt jelenti, hogy ha valaki olyan eseményt él át, ahol az élete vagy a testi épsége súlyosan veszélybe kerül és utána ezt ismételten újraéli, ezzel álmodik, ébren is látja maga előtt, és ettől nagyon szenved, nem tud aludni, dühkitörései vannak, szorong, nem tud koncentrálni, a világ többé nem biztonságos hely. Autóbaleset, megerőszakolás, meg különféle természeti katasztrófák, földrengés, árvíz, és háborúk szoktak a kiváltó események lenni.
Aztán van az a jelenség, amikor a traumatizáltak elmennek a pszichiáterhez és elmesélik a szörnyű történeteket. Leírták, hogy traumatúlélőkkel dolgozó segítőkön megjelenhetnek a PTSD-hez hasonló tünetek, az eseteknek mintegy 4 %-ában: vagyis a segítők (pl. pszichiáterek) nem tudnak szabadulni a szörnyű történet emlékétől, és elkezdenek ők is az adott árvízzel, autóbalesettel és háborúval álmodni meg arra gondolni, szoronganak, dühkitöréseik lesznek, ésatöbbi. Egyes szerzők szerint ez a másodlagos traumatizáció valójában "nem egy betegség, hanem csak az orvos reakciója a történetekre", minket azonban kevéssé izgat, hogy betegségnek, tünetegyüttesnek, jelenségnek vagy reakciónak nevezzük-e, mivel nem hiszünk az ilyen megkülönböztetésekben már eleve. Az alábbi cikk szerint az ilyen tünetek okai: a nem megfelelő képzettség, az áldozatokkal való azonosulás, az elégtelen munkahelyi támogatás, és az elégtelen támogatás a család, barátok részéről. A védelem szerint tehát Hasan hallgatta-hallgatta a PTSD-s amerikai katonák háborús élményeit, gondolom, borzalmasabbnál borzalmasabbak, meg a bűntudatukat, meg hogy miket tettek ők. Egy ponton Hasan jelezte a feletteseinek, hogy szerinte a betegei háborús bűnöket követnek el, mert pl. civileket bántanak, ilyesmi, és hogy ezt ki kéne vizsgálni, de azok nem akarták kivizsgálni. Ebből gondolhatjuk, hogy a sztorikban az áldozatokkal azonosult, ahol az áldozat nem a rendelőben ülő szegény amerikai katona volt, hanem az, akit a rendelőben ülő szegény gonosz amerikai katona lőtt agyon a múlt hónapban Afganisztánban. Aztán addig-addig azonosult, míg fegyvert ragadott.
Nem fogom itt megmondani a tutit, ne számítsunk rá, hogy okosabb vagyok az amerikai katonai igazságszolgáltatás ügyvédeinél és igazságügyi pszichiáter szakértőinél, mittudomén, képes volt-e Hasan a cselekmény következményeinek felismerésére az adott pillanatban, és ha nem, akkor ez a szörnyű történetek miatt volt-e. Illetve, hogy ha Hasan úgy érezte, hogy háború van, és ő nem az amerikai katonák oldalán áll, akkor az egy betegség-e.
Az is egy kérdés persze, hogy ha a csávó ennyire nagyon rosszul volt már, akkor hogyhogy senkinek nem tűnt fel, például a pszichiátereknek, akikkel együtt dolgozott. Szerencsére én rengeteget dumálok a kollégáimmal, szerintem észrevenném, ha (a szokásosnál jobban) megbolondultak volna, és a munkakörnyezetemben hagyományosan működő, időnként enyhén paranoid színezetű kiterjedt pletykahálózat is kiváló védelmet nyújt a hasonló esetek ellen. Természetesen a magyar néplélek eleve különbözik az amerikaitól, kiborulás esetén mi valamivel kevesebbet lövöldözünk és többször leszünk inkább simán öngyilkosok. Mindenesetre ez a másodlagos traumatizáció ettől függetlenül is egy érdekes kérdés: hogy mit árthatnak nekünk a történetek. Hogy történeteket hallgatni sem veszélytelen.
Azon gondolkodtam még, hogy persze, tökéletesen fel szoktam ismerni magamon, amikor van az a pont, hogy nem bírok több szörnyűséget, pedig nekem nem is kell lövészárkokról meg árvízről hallgatni, hanem inkább családon belüli erőszakról meg gyermekbántalmazásról meg szeretteink haláláról. Amúgy szerintem könnyebb lenne háborúról meg árvízről hallgatnom, most nem azért, azok elég távoli dolgok, azok másokkal történnek meg, meg a híradóban, meg a filmekben. De tudom, hogy pl. véges számú történetet kell végighallgatnom szeretett férjek és testvérek elvesztéséről, hogy elkezdjek irracionális mértékben aggódni a férjem meg a húgom életéért, és véges számú családon belüli erőszak áldozatát kell végighallgatnom ahhoz, hogy idegbeteg legyek. Szerencsére az idegbeteg nálam kimerül annyiban, hogy zsörtölődöm, húzom a számat, blogbejegyzésekben nyafogok és a reggeli kávém előtt nem lehet hozzám szólni, és mindig hamar meggyógyulok egy kis szabadságtól vagy szerelemtől vagy erdei sétától vagy ruhavásárlástól vagy napsütötte réten heverészéstől*, szóval szerintem egyelőre nem fenyeget szekunder PTSD, de azért úgy meg tudom érteni a jelenséget.
A forrásom: az egész sztorit a Medscape Psychiatry-ben olvastam, itt, de csak regisztrációval nézhető. A cím egy Marvin Gaye-dal, de igazából a Middlemanből idézem, Noser mondja Wendynek, amikor az el akarja venni a gitárját, hogy leüssön vele egy szuperszámítógép által manipulált agyú maffiózó emberszabású majmot.
*Gondolkodtam, hogy ideírjam-e a rézangyal 55 %-os meggypálinkát, de nem fizet nekem a rézangyal a reklámért, valamint akkor még egy külön bekezdést kellene szentelnem az alkoholizmusnak is, és hová vezetne az.
Ez a nyár, ez milyen jó volt, szerettem. Azzal töltöttem az egy hónap szabimat, hogy takarítottam, találkoztam új, régi, elhanyagolt és egyéb barátaimmal, kocsmákban, kertekben, ebéddel, vacsival, gyerekkel, anélkül, megírtam pár választ egy cikkhez, olvastam némi szakirodalmat, sajnos nagyságrendekkel kevesebbet a tervezettnél, de be kell látni, hogy mindig túltervezem, kirándultunk Sopronban, főztem be baracklekvárt, voltunk Szigeten, voltunk betegek (arról Kislány tippje alapján épp ma valószínűsödött, hogy Mycoplasma-fertőzés, ezért hosszantartó és atípusos és nem hat rá a szokványos antibiotikum). Laza volt, klassz volt.
Rájöttem Új Dolgokra az Életemmel Kapcsolatban, ahol élet alatt a munkahelyet értjük, és persze, ki tudja, megváltoztatnak-e ezek a felismerések a jövőben bármit is, vagy sem, majd utólag kiderül. Meglátjuk. Valamennyire rajtam kívül eső tényezőkön múlik.
Rájöttem még arra is, vagyis egy napon feleszméltem rá, hogy jaa, tudom már, mi a bajom nekem, az, hogy én nagyon szeretnék kertes házat meg elköltözni a panelból meg saját almafákról szedett almából sütni almatortát, és mégsem ennek érdekében cselekszem. Mert hát azért megoldható lenne, ha annyira akartam volna, dolgozhattam volna Cégnél (egy volt kolléganőm konkrétan ezért ment el gyógyszercéghez, mert házat akart, azóta lett neki), vagy mehettem volna külföldre, vagy magánrendelhetnék többet vagy csak azt, és ezek közül egyik sem csodamegoldás és ingyenpénz, de még ezeket se csináltam, hanem a kertes házam helyett kizárólag az elismerésre hajtok. Hogy engem okosnak tartsanak, rám büszkék legyenek, engem szeressenek, engem olyan kolléganőnek tartsanak, akire lehet számítani, meg emberséges, meg tisztességes, meg okos, meg széles látókörű, minden tekintetben szuper. Ezek nem rossz célok, ezek klassz célok, csak ezek között elveszett egy dolog, ami nekem fontos volt, amilyen életet én magamnak elképzeltem. Az alkohol- és drogfüggőség egyik diagnosztikai kritériuma, hogy "jelentős idő és aktivitás irányul a szer megszerzésére", vagyis naponta sok órát tölt az ember azzal, hogy a drogjára való pénzt, majd a drogját beszerezze, én naponta túl sok órát töltök azzal, hogy a többi ember jó véleménnyel legyen rólam. Túl sok órát. Egy drogos vagyok. Erre így rájöttem, aztán pár napon belül visszaestem persze.
Meg még arra is rájöttem, hogy - már megint - megette az agyamat a pszichiátria basszus. Arra a jelenségre gondolok, ami gyakran inkább pszichológusoknál, pszichoterapeutáknál szembetűnő, hogy normális emberi érzéseket tünetnek neveznek, ezt csinálom újabban magamon. Nem újdonság, világéletemben túlzásba vittem az önreflexiót, de idén nyáron azt vettem észre, hogy hülyeségeknek örülök, vajon miért? Mi állhat emögött, milyen projekció, hasítás, fixáció? Hogy dühös vagyok, hm, biztosan azért, mert amikor ő így viselkedik, az arra emlékeztet, amikor apám úgy viselkedett és ezért az nem normális, hogy dühös vagyok. Hogy embereket megszeretek vagy utálok és azon gondolkodom, hogy vajon miért pont erre az érzésre van szükségem pont itt és ez milyen személyiségpatológiámra utalhat? Ilyeneket veszek észre, hogy ilyeneken agyalok, én, aki ráadásul semennyire sem így gondolkodom, teljesen távol áll a felfogásomtól az ilyesfajta gondolkodás, és erre tessék. Mi lesz velem így még tíz meg húsz meg ötven év múlva? Még szerencse, hogy észrevettem. Hát, ez az örök kérdésem, hogy mennyire változtat meg a pszichiátria, mit csinál az emberrel, szörnnyé változom-e megfelelő számú év után, vagy mivé. Az általam ismert negyven-hatvan közötti pszichiáternők mind nagyon érdekesek, némely vonásaikat szívesen örökölném, de teljes egészében egyikükre sem akarok hasonlítani majd annyi idősen. Félek ettől, mindig. Hogy csinál velem valamit ez a munka, amit én nem szeretnék, és nem fogom időben észrevenni.
Visszatérve a lényegre, ez a nyár ez klassz volt, bebizonyosodott számomra, hogy amint kikerülök a Munkakörnyezetből, azonnal regenerálódom és a régi vagyok, és ez jó, és talán nem is lenne feltétlenül muszáj ebben mindig elbizonytalanodnom.
Valamelyik nap meg rájöttem, hogy jé, hamarosan véget ér a szabim, ekkor azt álmodtam, hogy véget ért a szabim, bementem a reggeli referálóra, ahol irtózatos káosz volt és egy csomó új, nem szimpatikus kolléga, egyébként szigorú intézetvezetőnket semennyire sem izgatta a káosz és hangzavar, csak nevetett rajta (esküszöm, ez volt a legijesztőbb), majd elkezdtem dolgozni, és rögtön megvert egy pszichotikus beteg egy baseball-ütővel. Nagyon rossz volt, a fejemet ütötte. Másnap reggel aztán már betegen ébredtem, fájó fejjel-torokkal, takonnyal, köhögve, jelenleg antibiotikumot szedek.
Bele sem merek gondolni, mi lenne, ha nem szeretném a munkámat.
Elfogadták A Cikkemet. Ugye, nem álmodom. Ugye nem.
Végtelenül rugalmas és nyitott vagyok a különféle eszmékre és pszichoterápiás elméletekre, a viselkedésterápiás kongresszust követően például azt vettem észre magamon, hogy kis kocka csokikat adok a konzíliumba áthívott kollégáknak, miután megvizsgálták a beteget.
Nekem a csoportterápia hatótényezői közül a kedvencem az egyetemesség, engem az mindig megnyugtat, hogy nem én vagyok egy különös, szokatlanul kretén lúzer, amiért úgy érzem magam a munkahelyemen, ahogyan, hanem más is rosszul érzi magát. Nem, ez nem káröröm, ez egyetemesség, hogy nem kívülállóként kell meglepetten néznem, hogy jé, hogyan működik az univerzum és miért pont így, hanem egy hatalmas, élő organizmus része vagyok, gondolom, így érezhetik magukat a lemmingek a szakadékbaugráláskor, biztos tök élvezik. Valamint az is megnyugtat, hogy a férjem elkapta tőlem a torokfájást, mert akkor biztosan nem pszichés, hanem infektológiai eredetű tünetről van szó, és engem napok óta azzal zaklatnak a munkahelyemen, hogy heveny, pszichoszomatikus munkaundor, én meg fel vagyok háborodva, hogy na tessék, az ember pszichiáter, akkor nem elég, hogy nem lehet egy jó kis dührohama és nem hisztériázhat* gyerekesen, még egy vírusos torokgyulladást se kaphat nyugodt lélekkel, de ezek szerint kaphat.
*Én egy lázadó vagyok és a mindennapokban sok energiát fordítok arra, hogy bebizonyítsam ennek az ellenkezőjét. Meggyőződésből.
Szóval nem, most nem érzem jól magam a munkahelyemen, és nem értem, miért engedem, hogy így bánjanak velem, persze de, azért, mert bármikor az életben bármilyen okból eljövök onnan, azt kudarcnak fogom érezni, akárhogyan is keretezem át meg vissza, meg mert fogalom nélkül vagyok és nem tudom, hogyan kellene elérni, hogy máshogy bánjanak. Hát bele lehet ezt is kalkulálni, legalább tudom előre, kudarcnak fogom érezni, majd akkor kibírom azt. Nem, ez nem mostanában lesz, mert mostanában még más terveim vannak, még azt képzelem, hogy majd keményebben dolgozom és szuper vagyok és helytállok, meg ilyeneket, nem ártatlan áldozat vagyok, lehet változtatni az én hozzáállásomon is, blah. Csomót lehetne amúgy biztos.
Mostanában meg Offspringet hallgatok a sportoláshoz, ami klassz.
A reményhal meg utoljára. Örülök, hogy velem egyidőben másoknak is feltűnik ugyanaz a probléma, bár kissé más interpretációban, de a lényeg ugyanaz. És akkor folytassuk a lavírozást az életben, mert ahhoz igazán értek.
Manapság meg nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy lassan nyolc éve dolgozom itt és megengedtem, hogy a munkám felfalja az életemet, és a végén mégis itt állok üres kézzel.
Ja, mert az is az elméletem, hogy túl felszínes vagyok, és hogy erről is a munkám tehet, mert ha ott jelen akarok lenni rendesen és a teljes valómban napi nyolc órában, akkor ahhoz arra volt szükség, hogy odakint felszínes lehessek és agyatlanul sorozatokat bámuljak és hülyeségeken röhögjek, mert így volt meg az egyensúly és így volt túlélhető.
Volt benne tudatos rész, amikor kiléptem az írókörből, mert láttam, hogy nem fér bele és valamit be kell áldozni, és volt csak félig tudatos, hogy nem kerestem pénzt és kevés időt töltök a szeretteimmel, és akkora rendetlenség van a lakásban, hogy azt mutogatni kéne. De nem tudom, mit vártam cserébe. Mit vártam cserébe? Megbecsülést? Dicséretet? Pénzt? Nem is gondolkodtam ezen, csak csináltam, amit mondtak vagy amit kellett?
Szóval ezzel jár, ha az ember szabadságot vesz ki, hogy vizsgára tanuljon. Ha egy kicsit is kívülről nézek az életemre, már egészen furcsának tűnnek benne a hangsúlyok. És persze, általános jelenségről beszéltünk, Johnny elmélete az évi rendes szabadságról, hogy két-három nap delírium után az ember kitisztul és ráébred, hogy "uramisten, mit tettem az életemmel". Valójában nem gondolom, hogy erre van bármiféle válasz vagy teendő. Sőt, még azzal is tisztában vagyok, hogy a valóság az az, hogy feltűnően sok esetben azt csináltam, amihez kedvem volt, és hogy nem üres kézzel állok, hanem egy csomó mindenem van, de hagyjuk a realitástesztelést, az a gyengék menedéke.
A tanulással persze rettentően semennyire sem haladok, de majd az utolsó három napban gyorsan összeszedem magam, ez a titkos terv.
Bárcsak engem is zaklatna valaki, hogy küldjem már vissza a cikkemet, írjam már meg a másik kettőt, rakjam már össze a magam részét a harmadikból, írjam már meg az absztraktot. Igazán annyira példaértékűen és hasznosan zaklatok másokat ilyenekkel. Van valami neve is ennek, szerepcsere vagy projektív identifikáció vagy isten tudja, micsoda, majd jövő héten megtanulom. Az a jelenség, amikor valójában én szorulnék vigasztalásra, ezért másokat vigasztalok. Valójában én szorulnék külső kontrollra, ezért másoknak nyújtom azt. Mondjuk a mások többnyire hálásak. Én meg érzem azért, mennyire abszurd azon rinyálni, hogy nincs egy főnököm, aki baszogatna. Felnőtt vagyok, eldönthetem, megcsinálom-e vagy sem. Utálok felnőtt lenni, azt akarom, hogy mondják meg, mit kell csinálni, és amikor nem csinálom, nézzenek rám összevont szemöldökkel, és amikor megcsináltam, dicsérjenek meg és vegyenek nekem fagylaltot.
Na jó, inkább ne.
Erre most jöttem rá, az előbb, hogy azért nem csinálok egy csomó dolgot (a cikkeimet), mert azt várom, mikor szól már valaki, és egyúttal arra is rájöttem, hogy senki sem fog szólni. Nyugodtan szabotálhatom magam a végsőkig. És ez szomorú, hogy meg kell tanulnunk a saját anyukánknak lenni, meg a saját apukánknak, aztán a saját terapeutánknak lenni, aztán a saját személyi edzőnknek, aztán a saját főnökünknek lenni (szelektív internalizáció, ezt tudom). És persze (szerintem kevés gázosabb dolog van a pozitív átkeretezésnél, ha valami szomorú, akkor szomorú, de oké, csináljuk) ez igazából klassz dolog, az önállóság klassz dolog, a szabadság klassz dolog, és még szuperebb, hogy egyedül is meg tudok csinálni egy csomó dolgot és senki nem szól bele, mert bíznak bennem az emberek annyira, hogy ne zaklassanak, mert tudják, hogy magamtól is meg fogom csinálni, mert ügyes vagyok és önálló és felnőtt és nem szorulok bátorításra. Ugye, milyen klassz. Direkt jó.
isolde: - Mostanában arról szoktam álmodozni, hogy van egy projekt, amin dolgozom, és akkor azon dolgozom. Mármint, hogy csak egy projekt van, nem százezer, mint most. Amiben el lehet mélyülni és arra koncentrálni és haladni, mert így csak szétesetten stresszelek.
Kolléga: - Van kedved akkor még pluszban részt venni az új kutatásomban? Erről meg arról szól.
isolde: - Naná!
"Kognitív idegtudományok", ez egy tétel a pszichoterapeuta szakvizsgán. A csoportterápia jellegzetességei. Az akut és elhúzódó gyász pszichoterápiája. A kognitív idegtudományok. A pszichoanalitikus módszer fő jellegzetességei.
- Sötét, viharos éjszaka volt - ezt fogom mondani, ha kihúzom ezt a tételt. - Miller és Gazzaniga*, mindketten még az előző esti buli miatt másnaposan, kedvetlenül és elgyötörten egy vacsorával egybekötött tudományos programra igyekeztek. Nagyjából a százezredik próbálkozásra végre sikerült taxit szerezniük. Fáradtan dőltek hátra a hátsó ülésen, egyikük sem vette szemügyre alaposabban az egyébként igen furcsa küllemű taxist. Ahogy az is elkerülte a kimerült tudósok figyelmét, hogy a műszerfalon villogó digitális óra a hetvenes évek helyett egy 2010-es dátumot mutatott. Odakint szakadt az eső, az ablaktörlő előtt minduntalan összefolytak a Times Square neonreklámjai. - Te George, neked van kedved menni? - Áh, hagyjál már. Egyáltalán, miről lesz szó? - Mittudomén, valami új, nemlétező terület. De talán a kaja jó lesz. - Kognitív idegtudományok - mondta valaki, de később egyikük sem emlékezett, melyikük volt az.
Itt jelentőségteljesen nézek majd a vizsgabizottságra, akik értetlenül néznek vissza. Percekig. Akkor megsajnálom őket, és segítek.
- A taxis.
Majd amikor továbbra is értetlenül néznek, kissé szótagolva, magyarázó hangnemben hozzáteszem:
- A taxis a jövőből jött. Azért tudta már, hogy mi a tudományterület neve. Mert a jövőből jött.
Vagy vajon mégis mire gondoltak, mit kellene mondani ehhez a tételhez.
*Asszem tartozom annyi magyarázattal, hogy tényleg ezek ketten találták ki a fenti kifejezést, méghozzá a legenda szerint egy new yorki taxi hátsó ülésén, miközben egy vacsira igyekeztek, és nem emlékeznek vagy nem hajlandóak elárulni, melyikük volt a kettő közül.
- Próbáltam elmagyarázni neki, hogy ez egy baráti társaság, de nem nagyon értette.
- Gondolom, ebből azt a két szót nem értette, hogy "baráti", meg, hogy "társaság".
Hát így. A szokásostól eltérően epizodikus emlékeim ezen a héten nem ruhákhoz, hanem cipellőkhöz kötődnek.
Nos, a francianyakú (más iskolák szerint oroszgalléros) blúzról stílustanácsadóim végül lebeszéltek (tényleg csak egy imakönyv hiányzott a kezemből ahhoz, hogy dédanyja temetésére igyekvő kóristaleánynak tűnjek), így nem marad más szórakozásom, mint a felsőm színével harmonizáló diahátterek.