Geek in the pink

Nos, a francianyakú (más iskolák szerint oroszgalléros) blúzról stílustanácsadóim végül lebeszéltek (tényleg csak egy imakönyv hiányzott a kezemből ahhoz, hogy dédanyja temetésére igyekvő kóristaleánynak tűnjek), így nem marad más szórakozásom, mint a felsőm színével harmonizáló diahátterek.

Ezt talán nem is kommentálnám

 

I wish I was in London (or some other seaport town)

A legbonyolultabb dolgot is el tudom magyarázni érthetően és annyira leegyszerűsítve, hogy a téma kidolgozója vélhetően zokogásban törne ki a hallatán. Ez részben egy adottság, másrészt viszont lehet annak a mellékhatása, hogy esetenként gyakorlásképpen szobanövényeknek adok elő otthonomban.

Majd amikor már nem lesz kedvem többet az egészségügyhöz, akkor ismeretterjesztő irodalmat fogok írni. Egy egész bestseller-sorozatot, olyan címekkel, hogy "A pszichiátria alapkérdései szobanövények számára 1. - A bolondság története fikuszoknak."

Mondjuk az is a baj, hogy én magam is unom ezt a blogot. Viszont vettem repjegyet tavaszra Londonba, kaland, izgalom, vásárlás. Az utazás a kedvenc énvédő mechanizmusom.

Elég sok költői kérdés

Ezen a pszichiáterségen gondolkodom különben mostanság, beleértve magamat is. Azon, hogy mennyire megváltoztat. Megváltoztatja az ember személyiségét az, ha sokáig pszichiáterkedik? Van erre valami kutatás? Látszik fMRI-ben? Ahogy a sommelier-k agya máshogy reagál a borkóstolásra? Máshogy reagál a pszichiáter agya a szomorú történetre vagy a bolondságra, mint a normál kontroll személy agya? Kimutatták mondjuk brit tudósok húszéves követéses vizsgálattal, hogy pszichiáterek nárcisztikusabbak vagy legalább fölényeskedőbbek vagy ridegebbek vagy bolondabbak lettek, mint szociális ikerpárjaik? Öngyilkosok lesznek gyakrabban, meg isznak, biztos nyugtatókat is szednek, de én nem erre gondolok. Meg nem is azokra, akik élvezik a hatalmat és már eleve azért jöttek ide, hogy gyakorolják. Hanem hogy mit gondolnak a világról és az emberekről és magukról a normál mezei pszichiáterek? Elkezdik azt gondolni, hogy ők akkor már értik az emberi lét / agy / lélek rejtelmeit, és akkor rájuk ez már nem vonatkozik? Elkezdenek fölényes kívülállóként viselkedni és megnő az arcuk? Elkezdik azt gondolni, hogy azáltal, hogy megérted az érzéseket, már nem veszélyesek rád? Elkezdenek bölcselkedni és okoskodni és viccelődni? Elkezdenek szakmai terminusokban beszélni normál emberi érzésekről, és "félek" helyett azt mondják, hogy "teljesítményszorongásom van", és sírás helyett azt mondják, hogy "gyászmunka"? El kell kezdeni okoskodni és viccelődni és fölényeskedni, önvédelemből, különben nem bírod ki sok évig? Direkt jó, hogy okoskodom és viccelődöm, mert így legalább csomószor tudok együttérző maradni és nem égek ki és nem leszek gonosz és nem leszek hatalommániás, és nem változom rideg analitikusasszonnyá vagy gyógyító mesterguruvá? (Bár ezt nem tudhatjuk előre, szerintem lenne tehetségem rideg analitikusasszonykodáshoz.)

Vagy nem a pszichiáterkedés ez, hanem eleve a felnőttkor? Húszéves korában írhat az ember füzetbe naplót, meg verseket, meg álmodozhat, meg félhet, de harminc felett már illik inkább okoskodni meg viccelődni? Vagy a pszichiáterkedés rátett erre egy lapáttal, és ha manikűrösnek mentem volna, akkor maradhattam volna álmodozó és nem kellene feltétlenül bölcs távolságtartással vagy szarkasztikus humorral szemlélnem az élet minden nyavalyás aspektusát? Vagy húszévesen is szarkasztikus voltam és okoskodó, és semmit sem változtam? Igazából az voltam ám akkor is, csak kevesebbet beszéltem. De más a világképünk, mint a normális emberé? Nagyon más? Miben más? Mikor változik meg?

Az összes dolog az életemben, minden jó és szép

Alkalmazva a tanultakat, a mai napon elbújtam, kikapcsoltam, nemet mondtam, lenémítottam, eljöttem, visszautasítottam, és meg is írtam az előadásom úgy 60%-át. Mondjuk jelenleg mintegy tizenöt ember neheztel rám, amiért nem foglalkoztam velük, vannak viszont klassz diagramjaim.

Ez most nem hangzik valami lelkesen, pedig igazából örülök.

This is how it works: it feels a little worse

Mellesleg írom három napja, hogy mivel töltöm az Időmet, kis feljegyzéseim igen érdekes mintázatokat mutatnak és sajnálatosan kevés reményre adnak okot. Előzetes eredményeim ugyanis cáfolják azt a hipotézist, hogy említésre méltó időt töltök haszontalan dolgokkal, mint rinyálás, netezés, munkahelyi pletyka*, egyéb tetszőleges pótcselekvés. Három nap után talán korai lenne messzemenő következtetéseket levonni, de sajnos ha nem én osztom be rosszul az Időmet, hanem képességeimhez és körülményeimhez képest elég jól kihasználom azt, sőt  neurotikus teljesítménygátlásom sincs épp, akkor nem fogok tudni érdemben változtatni a helyzeten. És akkor ugyanez lesz, mint eddig, mindig mindenről azt fogom érezni, hogy csak hirtelenjében összetákoltam, és én utálom ezt érezni. Ó, de kár lenne. Bárcsak kiderülne, hogy legalább részben én vagyok a hibás, hogy egy lógós, munkakerülő, internetfüggő, pletykás nyafogó vagyok, és akkor elmehetnék a problémámmal életmódtanácsadóhoz, reikimesterhez, pszichiáterhez, vagy amihez épp kedvem szottyan.

Azért kaptam néhány jól használhatónak tűnő tanácsot, ki is próbálok mindent, hisz a Cél halál, az Élet küzdelem, s a blogger célja e küzdés maga. Majd elmondom, melyik hogyan vált be, ám borítékolhatjuk, hogy ez a projekt olyan lesz, mint azok a filmek, amikor már az elején lehet tudni, hogy a szimpatikus és bátor főhős mintegy 90-120 perc leforgása alatt fog dicső és hősies harcban csúfosan elbukni a perzsa túlerővel / a feka sztárbokszolóval / a skót felkelőket leverő angol csapatokkal szemben.

Be is teszem ezt a számot.

Well, this is how it works:
You're young until you're not.
You love until you don't.
You try until you can't.

*Bizonyos mennyiségű csacsogás a kollégákkal szükséges és adaptív, ezt egyébként anno ebben a könyvben is olvastam, de most meg még tapasztalom is, amennyiben előnyös irányba mozdítja az esetleg megcibálódott csoportdinamikát, ami klassz.

I'm in the mirror universe

A legdurvább különben az volt a CEU-s kongresszuson, hogy értelmes, okos, követhető előadások voltak, amelyeket az értelemtől csillog szemű közönség figyelemmel hallgatott (nem aludtak és nem kellett rájuk szólnom, hogy kussoljanak már mögöttem), az előadások utáni hozzászólók az előadás témájához érdemben szóltak hozzá és szemmel láthatóan értették azt, néha nem értettek egyet az előadóval, amit okosan megvitattak, a poszterszekcióban fiatal, lelkes PhD-hallgatók magyarázták a témájukat okosan, az emberek ezalatt nem a büfében voltak, hanem a posztereknél, a szünetben pedig lazán és mindenfajta arcoskodás nélkül lehetett dumálni brit kutatókkal. Totál készen voltam attól, hogy ilyen van. Én nem a megfelelő egyetemre jártam, igaz? Vagy nem a megfelelő országban? Nem a megfelelő szakmában? Oh, well.

Különben ma van az, hogy mégis inkább ott kellett volna maradni Ko Phanghanon, a férjem elmehetne búvároktatónak, én meg fűzhetnék nyakláncot a turistáknak kagylóhéjból, vagy valami. És kivételesen nem is a fizetésemmel vagy a munkamennyiséggel van a problémám, hanem hogy kb. úgy érzem magam, mint Lacey Thornfield az utolsó leforgatott Middleman-részben, és ez hiába erős túlzás, azért még szomorú vagyok ettől.

The moment I jumped off of it

Az van, hogy amióta rájöttem, hogy a lelkem szabad és bármikor elmehetek erről a munkahelyről, munkamániás lettem, és mióta rájöttem, hogy pszichiátria nem létezik, elkezdett megint érdekelni. Fentieknek, meg még egyéb logisztikai és szociálpszichológiai tényezők együttes hatásának következtében a munkám éppenséggel a blogolás rovására megy, hát ez van, kíváncsi vagyok, meddig tart ez nálam. Ja, meg még az is van, hogy évekig tartó ínséges időszakot követően (de nem viccelek, tavaly kb. háromszor dicsértek meg és ebből kettő kedvenc Főnököm* volt) most hirtelen pozitív visszajelzéseket kapok a munkahelyemen, ami persze egy sokkal összetettebb dinamikának a része. Nem baj, korábban idézett horoszkópom szerint létezik józan ítélőképességem, ami klassz.

Inkább elmesélem, hogy voltam klassz kongresszuson, ahol többnyire különös témákról és cuki csecsemőkről volt szó. Például értesültem róla, hogy már a két napos csecsemők észreveszik, hogy őket ámulja-e egy arc vagy másfelé néz, és preferálják a bámuló arcot. Sőt, a csecsemők azt is tudják, hogy a rájuk irányított tekintet figyelemfelhívást jelent és ha ezután az anyuka (vagy egyéb bámuló) másfelé néz, akkor a néhány hónaposak már biztosan követik a tekintete irányát. Tehát ha azt szeretnénk elérni csecsemőnknél, hogy vegye észre a jobb oldalon lévő kutyust, akkor 1. szemébe nézünk, 2. esetleg plusz beszéddel vagy mutogatással ráerősítve jobbra nézünk a kutyusra. Ki hitte volna, igaz? Valamint megtudtam, hogy vélhetően hogyan fejlődik az arcfelismerő rendszerünk és hogy a csecsemőre irányított tekintet segíti az arcfelismerést (legalábbis erősíti az EEG-jeleit), kivéve autistáknál, ahol nem, és hogy ez esetleg alkalmas lehet autista vagy nagy kockázatú bébik szűrésére (tudniillik az, hogy EEG-t rakunk a fejükre és bámuljuk őket és nézzük a görbén az N170 hullámot).

De ez mind semmi, végre tudományos értékű magyarázatot kaptam arra a misztikus rejtélyre, hogy miért szeretek a férjemmel sorozatokat nézni és egyedül meg nem. Mindezidáig azt hittem, azért, mert mindketten lusták vagyunk és nem bírjuk felemelni a seggünket a kanapéról, de az igazság ennél sokkal összetettebb. Van ugyanis a joint attention, vagy magyar nevén közös figyelmi helyzet, ami elég béna, ezért sznob módon az angol kifejezést fogom használni. Azt jelenti, amikor két ember együtt néz/figyel egy harmadik valamit. A fogalommal már korábban is találkozhattunk ebben a blogbejegyzésben, amikor anyu a csecsemőre néz, majd mindketten a kutyusra, és együtt nézik a kutyust. Amikor felnőtteket vizsgálak fMRI-ben, és nézték, melyik agyterületük aktiválódik (jobban a többinél) a közös figyelmi helyzetben, azt találták, hogy a non-joint attention-től eltérő területekről van szó: vagyis ha ketten nézzük a kutyust, akkor egész más történik az agyunkban, mintha egyedül néznénk a kutyust. Bizonyos társas viselkedéssel kapcsolatos agyterületek aktiválódnak, plusz egy, a jutalom/örömérzéssel összefüggésbe hozható terület, és amikor a kísérlet végén kérdőívvel megkérdezték a résztvevőket, mennyire érezték jól vagy rosszul magukat a feladatok alatt, azzal is összefüggést találtak (magyarul a joint attention feladatokban érezték magukat jól, és ez összefüggött a ventrális striatum aktivációjukkal). A kutatók szerint ez azért van, mert ha egy másik emberrel együtt figyelünk valamire, akkor az már önmagában örömforrás/jutalom az agyunknak, és ezért szeretjük a mindenféle közös tevékenységeket, mint pl. együtt nézni a kutyust vagy a Middlemant (nem, a Middlemanről nem volt szó a kongresszuson, csak a kutyusról). Klassz, és majd nézzük meg a Sziget Nagyszínpad előtt közös figyelemben szinkronizálódó emberek agyát is, ha lesz rá megfelelő készülékünk.

Már az 5 hónapos csecsemők is tudják ezt, és nagyjából ugyanaz történik a fejükben, mint felnőttnél, amelyet NIRS-sel mutattak ki, ami Near Infrared Spectroscopy-t jelent és most hallottam róla először. Azt lehet vele mérni, hogy melyik agyterület működik éppen, de csak az agykéreg felső pár centijében, viszont cserébe nem kell betuszkolni a visító csecsemőt az fMRI-be, amit modjuk sose próbáltam, de úgy gondolom, némi logisztikai nehézséget okozhat. A NIRS csak egy bukósisak a fejre. Nem tudom, mennyire lehet megbízható.

Egyéb dolgok, amiket megtudtam a gyermeki lélekről: a modelltanulás, amikor valaki viselkedését utánozva tanul az ember, függ a helyzettől meg attól, hogy ki a modell (ki hitte volna). Meg hogy a csecsemők már 0-3 éves korukban máshogy reagálnak bizonyos hangrendű szavakra mint másokra (konkrétan azt szeretik, ha ismétlődés van a szóban, de nem mindegy, hogy az elején vagy a végén, de ezt nem fogtam fel teljes mélységben, mert egy nyelvészlány magyarázta obskurus nyelvésznyelven).

Lehet, hogy ezek triviális eredmények, és ki nem tudja, hogy a csecsemő a ritmikus gügyögést szereti és hogy jó érzés együtt nézni a kutyust, nekem ez tetszett a legjobban az egészben. Hogy végre túlléphetünk a sok életidegen hülyeségen, amit a csecsemőbe belemagyaráztak letűnt korok analitikusasszonyai, és nem vad elméletekről van szó meg a normál autizmus meg a paranoid skizoid pozíció szakaszáról**, hanem igazi csecsemők valódi viselkedéséről. Hála a jó istennek.

*Ja, igen, van itt némi nomenklatúrai zavar, mivel a korábban kedvenc Főnökömként emlegetett szereplő éppenséggel sajnos nem a főnököm, hanem egy másik néven emlegetett szereplő a főnököm. Nem baj, ez most így marad, legfeljebb majd amikor kiadom a blogomat Nobel-díjas mágikus realista regényben, akkor mellékelek egy szociometriai ábrát arról, hogy melyik José Arcadio Buendía melyik.

**Mert szakvizsgára nekünk még ezeket kellett tanulni, és pont, mire kezdtem felépülni a téma okozta poszttraumás stressz zavarból, beszélgettem Sulemiával a Presszóban, aki hamarosan szakvizsgázik és neki is ugyanúgy az eszement analitikusasszonyokat kell tanulnia 2010-ben, és ez ismét felzaklatott. És hamarosan pszichoterapeuta szakvizsgázni fogok, amire gondolom megint meg kell tanulni őket, és értem én, hogy akkor lehet kritizálni egy elméleti rendszert, ha már átláttad, de nekem ehhez semmi kedvem, én felszínes, kiragadott részletek alapján akarom kritizálni.

And well yeah life has a funny, funny way

Egyrészt ez a hét ez egy érzelmi hullámvasút volt munkahelyileg, és minden történt benne, amit a kínai horoszkóp megjósolt és minden sarok mögül tigrisek ugrottak személyesen énrám, holott még el sem kezdődött a tigris éve*, és arra gondoltam péntek délután, hogy basszus, ha ez az egész év ilyen lesz, az azért kicsit durva, másrészt meg közben titkon azt gondolom, nem kell eltúlozni a dolgoknak a jelentőségét és valójában némi távolságtartással kezelve ezek csupán házimacskák. Nem könnyű, nem jelentéktelen időszak, de lépten-nyomon minden apróságba azért nem kell sorsfordító eseményeket belelátnom. Nagyon Zen vagyok. Volt már az életemben hullámvasút, na az nem ilyen volt, és most azon nosztalgiázom, hogy végeztem az egyetemen és hétfőig el kell döntenem, hogy pszichiáter legyek vagy infektológus, mert mindkét állásra felvettek és az egyiket illendő lenne már visszamondani, és próbálom felhívni a nálam idősebb és sok hónapja meglévő fiúmat, hátha ad valami tanácsot, és kiderül, hogy valójában a volt nőjével tölti a hétvégét a csaj szüleinél, és igazából az nem is a voltnője, hanem egészen jelenlegi, és nem is tud rólam, és kiderül, hogy én valójában csak a megcsalt szeretője vagyok valakinek, aki nem hajlandó két értelmes mondatot beszélni velem a döntésemről telefonon, mert a nője gyanakszik és figyeli. Azok voltak a szép idők. Azokat nem tudtam némi távolságtartással kezelni.

E percben mondjuk épp örülök, mert most beszélgettem egy kollégámmal, akiről a legnagyobb meglepetésemre kiderült, hogy egészen hozzám hasonlóan érez/gondolkodik, és a legszívesebben a nyakába ugráltam volna emiatt.

Hogy mennyire érdekes ez az egész. Ki hogyan rendeződik tovább egy változásban és mit lát meg belőle.**

*Igen, sajna várhatóan egész évben ezzel fogok jönni, hogy a Tigris éve ígymegúgy, nincs mit tenni.
**Igen, ezek azok a bejegyzések, amiket magamnak írok, hogy később emlékezzek a dolgokra, én kérek elnézést, amiért ez így ködös és kevéssé olvasóbarát.

Life has a funny way of sneaking up on you

Komolyan mondom, nevetséges, hogy mennyire képtelen vagyok tartani a határaimat, az isten verje meg. Hol kellett volna ezt is megtanulnom. Elkeserítem magam.*

Nem, semmi dráma, csak néha nem szeretem ezt, ahogy reagálok dolgokra a magam konfliktuskerülő módján ( - fogalmazott ködösen.)

Hátha majd kinövöm ezt is, vagy valami.

*Update: vagy tulajdonképpen mégsem.

And the weird world rolls on

Az év második munkanapján véletlenül iszonyú korán beérek, egy macska néz be az ablakon, visszautasítok egy osztályvezetői állást, kezet csókol nekem a Filozófus, valamint veszek egy piros kabátot.

Based on solar cycles

Akkor elmondom, mi volt idén.

Először még szokásos január van, elkezdem írni a PhD dolgozatomat (tényleg, Lam?), véget ér a pszichoterápiám (3,5 év), télidepressziós nyomoronc vagyok és kedvenc pszichiáternőm úgy köszön szombat reggel ügyeletátadáskor, hogy "de rosszul nézel ki már bocs". Arra az álmomra gondolok, amikor egyszercsak elutazom az életemből és jó rá gondolni.

A február az szintúgy nyomasztó és lehangoló, amennyiben elkezdek új osztályon dolgozni, ahol szörnyen kevesen vagyunk és sok a munka és nehéz, és hiányoztak a kis barátaim az előző osztályról, valamint megkezdődik az átváltozásom. Kiderül, hogy a Bivaly éve lesz, amiben semmi más nem fog történni, mint rengeteg munka; visszadobják a Cikkemet, és megszeretem a futást.

Márciusban már ötven meg hatvan percet futok, és elkezd kaját küldeni a biochef, ami nagyon klassz és amelynek során medvehagyma, kecskesajt és tönkölylepény aranyozza be amúgy hasonlóan nyomasztó mindennapjaimat. Elkezdek vadul spórolni és dél-kelet-ázsiai utazásra gyűjteni.

Áprilisi kutatásaim során kifejlesztem az áfonyás kekszet (itt fejlesztem tovább), amely eredményeimet később független kutatócsoportok is megerősítik. Valamiért azt mondom, hogy "majd átgondolom az életemet", amit azóta is gondolok át. Egyfolytában. Komolyan. Különben eszem tovább a biochef-et és minden bejegyzésben azon sírok, hogy semmire nincs időm és semmit nem tudok normálisan megcsinálni.

Májusban kiderül, hogy mostazonnal be kell fejeznem a PhD-t és leszigorlatoznom és megvédenem házi védésen, különben kifutunk az Időből. Így aztán a rendes munka mellett megírom, meg(házi)védem, szigorlatozom, leadom. Sokat dolgozom vele és annál is többet idegeskedem, és valami ismeretlen oknál fogva azt képzelem, hogy ha ez kész lesz, akkor majd minden rendbe jön és könnyű utazás lesz onnantól az Élet.

Júniusban húgommal három napot Nápolyban töltünk, ahol végig szakad az eső, és kiderül, hogy pont olyan vagyok, mint anyám (a húgomhoz képest mondjuk tényleg). Hat éves a blogom, ennek megfelelően nosztalgiázom fiatal koromon, valamint rájövök, hogy nincs is különösebben semmi bajom. Pszichoterapeuta záróvizsgát csinálok, jelentkezem a mozgásterapeuta képzésbe, és jó kedvem van.

Júliusban van Volt-fesztivál, ami klassz, hallgatunk Ladytront meg Ludditákat, találkozom Titanillával, találkozunk bloggerekkel. Van Suzanne Vega-koncert is a Gödörben, aztán megkapom az opponensi véleményeket, nem is bántanak, hanem dicsérgetnek, végül kiderül, hogy retinaleválásom van.

Augusztusban vagyok egy napot Szigeten szakmailag és emberileg egyaránt, és bár nem ugrálhatok a szemem miatt, azért még klassz. Három éves házassági évfordulónk van, megvédem a PhD-mat szűk, családias körben, bár így is nagyon félek, de azért nem ájulok el és még meg is dicsérnek. Utána meg különös dolgokat művelnek velem szemészek, valamint meghal Cseh Tamás.

Szeptembertől elkezdem azt a projektet, hogy három hónapig nem veszek ruhákat (nem mintha annyira sok ruhát vettem volna különben azelőtt, havi 10 ezer forint körül, inkább arról van szó, hogy a ruhavásárlás problémamegoldó stratégiámmá vált, és ez helytelen, mivel a ruhavásárlás nem old meg semmilyen problémát. Kivéve persze azt, ha nincsenek ruháid.) Szeptembertől két és fél hónapig úgy dolgozom, hogy az egyik szememben egy mozgó buborék van és a szemész állandóan riogat, hogy bármikor leválhat a retinám és ne ugráljak és különösen ne sportoljak. (Én normális vagyok, hogy így dolgozom? Mi az istennek nem mentem el két hónap betegállományba? Buborék van a szememben és dolgozom és mosolygok? Arrghh.) Utálom a munkahelyemet és nyűgös vagyok és rosszkedvű és paranoid és csóró. Rájövök, hogy én - tényleg - azt hittem, hogy ha meglesz a PhD-m, akkor valami jobb lesz, de minden csak sokkal rosszabb lett és ezt fel kell dolgoznom. Fúratok még egy lyukat a fülembe mintegy a Rendszer elleni tiltakozás jelképeként (smiley), Húgom Londonba költözik, meghal az apósom. Elfogadják egy régi cikkünket, annak mondjuk örülök, de minden más szörnyű.

Októberben még mindig nem sportolhatok és nincs pénzem és buborék van a szememben és az Élet szenvedés. Olvasok Sullivant, ami tetszik, majd némiképp (picit, óvatosan) integrálom a szemléletembe az antipszichiátriát, izgi. Előadok továbbképzésen, ami több szinten is furcsa élmény, majdnem veszek magamnak bakancsot, de végül pszichoterapeuta szakvizsgajelentkezésre költöm az árát.

Novemberben tovább rinyálok, már nem történnek pluszban rossz dolgok, de megmondom, mi van: az van a fejemben, hogy nem érdemlem meg a gondtalan lazítást. A munkahelyemet hibáztatom ezért, hogy valahol, valamikor kimosták az agyamat, és beletették, hogy nem vagyok elég jó, sosem lehetek elég jó, és sosem fogom kiérdemelni azt az érzést, hogy nyugodtam és dolgavégezetten hátradőlhessek vagy elmehessek bulizni vagy hogy bűntudat nélkül foglalkozhassak magammal vagy a kis hobbijaimmal. Azért én küzdök magamért a végsőkig és beülök a barátaimmal a presszóba, néha még az edzőterembe is átmegyek vagy moziba, elolvasok egy-két könyvet, írom a kis blogomat, de végig azt mondja a fejemben a hang, hogy ezt nem lenne szabad, még nem készültél el mindennel, menjél hasznos dolgokat csinálni. Persze, lehet, hogy van valahol egy objektív mérce, el lehetne valahogy dönteni, hogy akkor tényleg mikor vagyok elég okos és hasznos és elkötelezett, de ez lényegtelen, mert ez mindenhogyan szomorú. Szomorú vagyok. Átveszem a PhD-mat ünnepélyesen, az is olyan fura, hogy a mellettem ülő csajnak még a tágabb rokonsága is jelen van és elmeséli, hogy napok óta ünnepelteti magát, úgyhogy ma már nem mennek étterembe, hanem otthonra rendeltek vacsorát a népnek. Nekem még csak eszembe se jutott, hogy ezt kéne csinálni, én nem is szóltam senkinek, csak szépen felszálltam a metróra, elmentem az egyetemre, átvettem a papírt, hazametróztam. Nem is jutott eszembe, hogy most szabad örülni. Ez rossz. Niké azt mondja, hogy rájött, hogy "az Élet az, hogy elmész a Kerekes koncertre a barátaiddal", és azt gondolom, ugyan dehogy fiam, az élet az a reggeli referáló meg a csütörtöki megbeszélés meg zárójelentések és reviewereknek szóló válaszok írása.

Decmberben elmegyünk Thaiföldre, ahol a biztonság kedvéért további rossz híreket kapok a munkahelyemről. Rájövök, hogy jogom van pihenni, megtalálom a gyökereimet, rájövök, hogy az Élet az, hogy sétálsz a tengerparton. Rájövök, hogy jogom van sétálni a tengerparton. Átgondolom az Életemet és Mindenfélére Rájövök (de ez egy másik történet, amiről majd máskor mesélek). Tudom, hogy a bölcs nyugalmam részben amiatt van, hogy a földrajzi távolság kontextusba helyezte a hétköznapjaimat, és hogy mindez el fog múlni, amint újra felveszem a fonalat, de még így is megnyugtató.

Semmi különös

Amikor néha azt gondolom a munkahelyemen, hogy ma már nem vagyok képes még egy szomorú történetet meghallgatni, akkor jön még egy-két sokkal szomorúbb. De amit igazán nem értek, az az, hogy a szomatikus orvosok (=az igaziak, akik nem a Lélek, hanem a Test betegségeivel foglalkoznak) hogyan képesek túlélni azt a sok szenvedést meg halált nap mint nap, ami náluk megy? Vagy nem mélyülnek el a történetekben, és annyi elég, hogy ne viselje meg őket? Vagy megszokják? Végülis, én is mondhatni megszoktam mind a téveszméket, mind a szomorú történeteket. Vagy nem tudom, megszoktam-e. De komolyan nem tudom, milyen lehet úgy élni, hogy az ember se szenvedéssel, se őrülettel, se halállal ne találkozzon a napi munkája során. Jó? Kényelmes? Felszínes? Gondtalan?

Mindegy, egyszer eljött a munkaidőm vége, akkor hívtam egy taxit az orchideámnak (mégsem hurcolászhatom a bkv-n!), aztán könyveket meg bútorokat rakodtam át a város egyik végéből a másikba, aztán kiadtam a lakásomat, kötöttem utasbiztosítást, elolvastam egy cikket, takarítottam, és a könyveimet nézegettem, hogy mit vigyek az útra és abból mennyi legyen szakmai. Ez van, el kell utaznom a bolygó másik végébe, hogy nyugodtan hagyjanak végre olvasni. Kicsit sajnálom már, hogy ki fogjuk hagyni a karácsonyt, de egyszer ki kell ezt próbálni.

Bélyeg, szinesztézia, illegalitás

Remek tudományos előadást hallottam ma Kislánytól, amelynek során megtudtam, hogy még soha, senki nem mérte le modern képalkotó módszerekkel, milyen hatással van az amygdala térfogatára, ha az ember elolvassa a Háború és békét. Botrány. Azután felmerült, hogy ugyan arról nem ismerünk vizsgálatokat, hogy milyen LSD hatása alatt olvasni, arról viszont annál inkább, hogy milyen LSD hatása alatt írni, például Ken Kesey a vonatkozó legenda szerint betépve írta a Száll a kakukk fészkére c. remekművét, és aztán Kislány megcáfolta azt az elméletet, hogy ha egymilliárd majmot írógép elé ültetnénk, akkor előbb-utóbb megírnák Shakespeare összes műveit, mivel szerinte itt ez az internet, és egyáltalán nem úgy látszik, hogy valaha is megírják. Javasoltam, hogy adjunk az egymilliárd majomnak LSD-t, és hátha akkor mindannyian egyszercsak szinkron megírják a Száll a kakukk fészkére-t, sőt, lehetne egy olyan drog, amit akárki akárhol bevesz, hirtelen megírja a Száll a kakukk fészkére-t. Közben Kislány kitalálta, hogy a sci-fi-olvasás neurobiológiáját akarja vizsgálni, úgyhogy rögtön jelentkeztem résztvevőnek, nagyon szívesen kiolvasom a Sztrugackij összest fMRI-ben vagy EEG-elektródák alatt, bár mondjuk lehet, hogy P. K. Dicket azért félve olvasnám bebélyegezve, csak akkor, ha van kéznél haloperidol. És persze vannak dolgok, amiket csak nagyon, nagyon, nagyon sok pénzért lennék hajlandó betépve fMRI-ben olvasni. Meg még arról vitatkoztunk, hogy milyen színű a csütörtök, mert szerintem nyilvánvalóan világosszürke, ő viszont döbbenetes és érthetetlen módon ragaszkodott a narancssárgához.

Majd amikor írok egy scifit bebélyegezve (=soha), akkor lesznek benne szinesztéta-szimpóziumok, ahol hetekig vitatkoznak az emberek teljesen értelmetlenül és hatástalanul, ám személyeskedésbe hajló szenvedélyességgel arról, hogy milyen színű a nyolcas szám, és tehetséges ifjú karrierek törnek derékba, amiért nem hajlandóak elfogadni a Szinesztéta Társaság Elnökének állásponját az "a" betű ízét illetően, és egy ponton feltalálnának végre valami gyógyszert, amitől mindenki ugyanolyan színűnek gondolja a csütörtököt, remélhetőleg ez a világosszürke lenne, mert különben kénytelen lenne illegalitásba vonulni a rólam mintázott főhősnő és megszervezni az Ellenállást maroknyi csapatával, akik megszöktek az injekció elől, mert nem hajlandóak elfogadni, hogy a csütörtök narancssárga, és a Város alatt keresztül-kasul húzódó, valaha Négyes Metróként emlegetett ősrégi, sosemhasznált alagúthálózatban kellene bujkálni a Diktatúra emberei elől hosszú fekete bőrkabátban és golyószórókkal, és nekem tetszik ugyan a fekete bőrkabát, de klausztrofóbiás vagyok és nem akarok alagúthálózatban bujkálni. Ja és persze lesz benne valami drog is, ami valahogy kikerült a gonosz gyógyszergyárak laboratóriumaiból és olyan körülmények között fejlesztették tovább, amiről senki sem mer beszélni, és amelynek hatására egymilliárd majom szinkron megírja a Száll a kakukk fészkére c. könyvet.

I know I'm strange but what are you?

Történelmi pillanatok egyike, amennyiben pályafutásom során ma először kérdezték meg tőlem, hogy szcientológus vagyok-e. Remekül szórakozom. 

Keresés

Kiemelten

Yummie az isten! Majdnem.

Kapcs-ford

Isolde levelezik veletek néha

Ide is írok néha

• Isolde olvas
• Endless
• Filmbuzi
• Képek

Mások

• agnus
• alie
• azigazzy
• blogtogon
• brainoiz
• hakkotsuki
• kardigan
• karlsruhe
• kisfoka
• lamorak
• lobotomia
• montag
• mra
• nesztelencsiga
• nyulontul
• pestipucu
• roboman
• savanyúcukor
• suematra
• sulemia
• susie
• teodora



• Chili es vanilia
• Domestic Goddess



• Criticalbiomass
• DrMortz
• Sorozatjunkie
• Spoiler

Utolsó kommentek

• Geek in the pink, isolde: talktimi: hát ez nagyon jó. Mindig is sejtettem. »
• Főleg Lébény, isolde: sulemia: én meg tudom fogalmazni, hogy arra vágyom, hogy ne... »
• Főleg Lébény, sulemia: szerintem ez is azt az elméletemet bizonyítja, hogy vannak akik... »
• Geek in the pink, isolde: neeev: nincs elgépelve, mivel nem félelmetes dologról volt szó. »
• Geek in the pink, neeev: Nincs elgépelve a cím? Nem a "Geek in the panik... »

Kategóriák

• Brennbergbánya (6)
• Emberek (172)
• Esküvő (17)
• Film (31)
• Kaja (33)
• Kultúra (150)
• Munka (123)
• Nosztalgia (13)
• Nyafogás (424)
• Összeesküvéselmélet (6)
• Tudomany (39)
• Utazás (71)
• Vásárlás (86)
• Zene (103)

Archívum

• Jelen
• 2010. március
• 2010. február
• 2010. január
• 2009. december
• 2009. november
• Az összes

Egyéb

• RSS 2.0 Feed
• Freeblog.hu