Lazy Sunday afternoon (I got no mind to worry)

2007. július 16. 8:17 - címkék és kategóriák: Kultúra Vásárlás
Nagyon furcsán kevés emlékem van a hétvégéről, mivel szombaton ügyeltem és három órát aludtam, így vasárnap minden valahol az álom és az ébrenlét határán történt.
Már eleve az is kicsit fura volt, hogy feküdtem az ügyeletes orvosi szobában és nem tudtam aludni, mert iszonyú nagy zaj volt a folyosón, és ekkor felébredtem, csend volt, és rájöttem, hogy csak álmodtam, hogy nem tudok aludni a zaj miatt.
Szoktam ilyeneket.
Szóval vasárnap főleg házimunkát végeztem és közben néha lefeküdtem és elaludtam, úgyhogy most ilyen elmosódott emlékeim vannak, hogy két alvás közti szünetben kisikáltam a fürdőkádat, meg mintha teregettem volna, és este volt vacsora, tehát valószínűleg főztem is, sőt olyan is rémlik, hogy napoztam a szobában a nyitott ablak előtt és hallgattam a kicsit unalmas új Norah Jones cd-t, le is barnultam. Meg miután előző nap vitatkoztam a yummie-n azon, hogy mindenki nézzen ki úgy, ahogy akar, és ne várjuk el minden kismellűtől, hogy szilikont csináltasson (vagy ilyesmi), még vásárolni is voltam anyámmal a westendben, leárazás a Woman's Secretben, szóval push-up melltartókat próbálgattam fél délelőtt, isn't it ironic, délután meg epiláltam a lábamat meg befestettem a hajamat. Meg sorozat évadzárókat néztünk, most értünk a House és a Studio 60 végére, végre történt valami a House-ban basszus, már kezdtem volna nagyon megunni, nem beszélve arról, hogy a harmadik évad orvosi eseteit már alig lehetett élvezni, annyi baromság volt benne, hogy általában csak felhúztam magam. A Studio 60-ről meg nem nagyon tudnék egy értelmes gondolatot leírni, ami nem spoiler, de: tetszett. Még befejezzük a Boston Legalt és az Earl-t, mindegyikből kb két rész van, és úgy döntöttem, utána egy kis szünetet fogok tartani a sorozatnézésben, mielőtt újakba fogok, mert már valahogy kezdtem kicsit túladagolódni, és alig nézünk "rendes" filmeket, de ha nézünk, azokat valahogy mind túl hosszúnak találom és a negyvenedik percben elkezdek fészkelődni, hogy mikor lesz már vége, vajon miért.

Mit tenne az az öreg hölgy?

2007. július 6. 18:06 - címkék és kategóriák: Kultúra - 5 komment
Neil Gaiman mesél a filmjeiről, a szépirodalomról, a magyarokról, meg mindenféle másról, okos, vicces, valamint tök jól néz ki, az indexen.
<rajong, rajong, rajong>

Tell me why I don't like Mondays

2007. július 5. 15:46 - címkék és kategóriák: Kultúra - 1 komment

Ja, igen, megragadnám az alkalmat némi véleményformálásra: szavazzunk a Goldenblogon a Belsőségre és a filmbuzira meg a criticalbiomassre, mert jók. Nem, egyik se az én blogom. Igen, ez csupán az én szubjektív véleményemet tükrözi. Igen, hallgassunk némi ifjonc ska-zenét mindeközben, mert vidám.

Mind the gap

2007. július 5. 10:07 - címkék és kategóriák: Kultúra - 7 komment

Szóval én még eleinte naivan azon gondolkodom, hogy hétre biztosan nem fogok odaérni a dedikálásra, és rohanok, nehogy az legyen, hogy majd ott van tíz ember, azokkal negyed nyolcig eldumálgatnak, aztán Gaiman szépen hazamegy, mire én odaérek. Végül is, szombaton derült ki, hogy lesz ez az esemény, és tudomásom szerint csak néhány honlapon adtak róla hírt. Oda is érek nagy sietve negyed nyolcra, könnyű megtalálni a boltot, mert hosszú-hosszú-hosszú sor kígyózik ki belőle végig a körúton a zuhogó esőben, szóval beállok a végére, és aztán remekül szórakozom. Az olyanokon, hogy például időnként kijön a könyvesboltból egy szemmel láthatóan a személyzethez tartozó fiatalember, fényképeket készít a sorról és kölcsönesernyőket osztogat; vagy kijön Maddy megnézni, mennyien vannak még, és rémülten, szemeit forgatva menekül vissza. Néha leszólítanak járókelők is a jogos kérdéssel, hogy mit osztanak itt tulajdonképpen, például egyszer egy anyuból és három leányból álló roma család:
Nagylány: - Jó napot, mi történik itt?
isolde: - Dedikálás.
Nagylány: - Hűű...És ki dedikál?
isolde: - Egy Neil Gaiman nevű angol író.
Anyuka: - Angol vagy amerikai?
isolde (megdöbben a tökéletesen helytálló kérdésen, mivel Gaiman eredetileg angol, de mostanság az USÁban él, de aztán a hosszú magyarázat helyett a könnyebb utat választja): - Angol.
Nagylány: - Hűű... És miket ír?
isolde (Megdöbben a tökéletesen helytálló kérdésen: épp szombaton tájékoztatták hozzáértő barátai, hogy Gaiman írásait tulajdonképpen nem is a fantasy kategóriába kell sorolni, hanem ki tudja. Isolde ráébred, hogy aktuálisan képtelen érthetően elmagyarázni, hogy Gaiman pontosan mit ír, ezért bizonytalanul hallgat, ám a sorban mögötte álló fiatalembertől váratlan segítséget kap.)
Sorban álló fiatalember: - Könyveket.
Nagylány: - Jaaaa, könyveket! Köszi!
(Roma család balra el.)

Van az a kutatásom, amelynek során életminőség-életelégedettség kérdőívet veszek fel, és arra gondolok, hogy rendkívül szignifikáns eredményeket tudnék prezentálni, ha kitöltetném a sorban szomorkodó fáradt, hétköznapi emberekkel, majd még egyszer, miután kijöttek a boltból: mindenki szélesen vigyorogva és alapszemélyiségétől függően nyíltan vagy csak a lelke mélyén ugrabugrálva hagyja el a könyvesboltot. Feketére festett gót lányok viháncolnak olyan arccal, mintha most kaptak volna egy pónit karácsonyra; és talpig feketébe és spleenbe burkolt posztmodern írópalánták próbálják elrejteni az arcukra minduntalan kiülő, ám imidzsükkel nehezen összeegyeztethető életörömöt.
Két és fél órát állok sorba, szerencsére a vége felé csomó ismerős és barát jelenik meg, eleinte ugyanis kissé magányosnak éreztem magam a sorban: az előttem álló nördkülsejű fiatalemberek mindvégig kódokról és függvényekről értekeznek, a mögöttem álló csapat pedig arról, hogy melyik pályán hogyan lehet jól teljesíteni (és ők sem baseball-játékosoknak tűnnek). Utólag egyébként megtudom, hogy az rpg.hu-n is reklámozták az eseményt, ez mondjuk sok mindent megmagyaráz, például az érdeklődők nagy számát is.   
Aztán sorra kerülök tíz óra tájban én is, hű, meg vagyok illetődve, basszus, maga Neil Gaiman, igaziból, kezet fog velem meg minden, és nagyon jó fej és aranyos, és iszonyú jófejség tőle, hogy bevállalta ezt a dedikálást egyáltalán, és <rajong, rajong, rajong>.
Szóval viháncolok, ahogy csak telik tőlem. Klassz volt.

I was out of bullets

2007. július 3. 22:01 - címkék és kategóriák: Kultúra - 3 komment

A hőség elleni védekezésnek egyébként kifejezetten kellemes és célravezető formáját fedeztem fel, vagyis elhatároztam, hogy légkondicionált mozikban fogom eltölteni az idei nyarat.
Ez a terv.



Mondjuk, nekem már eleve szinte teljesen biztosan tetszik minden olyan film, amiben Bruce Willis koszos, borostás és Dörner György hangján beszél, és ha még autókat, helikoptereket, repülőgépeket és hatalmas kamionokat törnek benne össze/lőnek ripityára, és mindemellett Kevin Smith játssza a pincében lakó szupernördöt... Mit is mondhatnék.
Igen, a repülős jelenet tényleg egy kicsit túl szuperhősös; valamint nem hangzott el a filmben a trailer klassz zenéje (örömóda), de ezenkivül nem nagyon tudnék negativumot emliteni. A kiséretemül szolgáló, és nem mellesleg az estét szponzoráló hozzáértő fiatalember természetesen egy csomó hibát fedezett fel a számitógépes bűnözők működésében, én viszont szerencsére cseppet sem értek az ilyesmihez, szóval nekem ez a része mindegy, az viszont zseniális, ahogy Bruce Willis osztja a kettes számú főhős szerepében feltűnő sápatag geek gyereket.
Hogy a pozitiv hős FBI főnököt egy egészen közel-keleti arcú csávó játszotta, hát az mennyire PC már, le a kalappal (bár maga a szinész asszem maori vagy ilyesmi). És hogy John McLane lányának nem valami tucat-szinkronhangot adtak, hanem a Szinetár Dórát, bár kicsit szokatlan volt, de épp ezért tetszett.
Nagyon jó, nagyon jó film.
És az megvan, hogy a gonosz főhős, Thomas Gabriel (Timothy Olyphant) az nem más, mint Seth Bullock, a Deadwoodból? Mennyit számit egy bajusz...


I get money I'll get funny again

2007. július 2. 14:57 - címkék és kategóriák: Kultúra - 17 komment
A hétvége megkoronázásaféleképpen aztán még a húgommal is elmentem moziba, mert felelőtlen vagyok és nem tudok bánni idővel-pénzzel. Konkrétan a Karib-tenger kalózai 3-at néztük meg, amit ugyan már láttam, de húgom még nem látta, és nem volt kivel megnéznie, mert már az összes ismerőse látta. Na, értitek. A sztori így másodjára már egy kicsit kevésbé volt zavaros, még mindig benne van a filmtörténelem, megkockáztatom, legjobb tengeri csatája, Orlando Bloom pedig még mindig egy nyálas idióta, izgulok, hogy a következő részekben már ne szerepeljen, vagy ha igen, akkor legalább nőjön az arcára olyan hatalmas, nyálkás polip-izé, ami Davy Jones-nak is volt.

Nem tudom, szerintem van abban valami feeling, ha az embernek ezerkétszáz forintja van fizetésig (hatodika), és azt mozijegyre költi el. De azért don't try this at home.

Műanyag dinó és más hiábavalóságok

2007. július 1. 11:20 - címkék és kategóriák: Nyafogás Kultúra Vásárlás - 9 komment
Az van egyébként, hogy az elmúlt hónap(ok)ban, nem is tudom, mióta nem volt szabad hétvégém, (szabad alatt az olyat értjük, amelyre nem voltak előre betáblázva sem kötelező, sem általam választott munka-, tanulás-, vagy szabadidős programok) mert vagy ügyeltem, vagy a mozgáscsoport-hétvége volt, vagy ügyeltem, vagy Svájcban voltam, vagy ügyeltem, vagy vidéken voltunk esküvőn, vagy ügyeltem. Ennek megfelelően megpróbálom a lehető legtöbbet kihozni ebből a mostaniból, és azon élvezkedem, hogy: 1. szombat délután hirtelen ötlettől vezérelve a Balettcipőben ülök a barátaimmal akármeddig (akik időnként váratlan, ám annál viccesebb hangfrekvenciájú örömkitörésekkel szórakoztatnak, mivel kedvenc írójukkal találkoztak személyesen néhány órával azelőtt), 2. vasárnap fél tizenkettőkor pizsamában blogot írok, 3. filmeket nézek mozikban, 4. teljes Simpsons-évadokat nézek itthon (updatelni kell magunkat, mire jön a film) (és feltétlenül nézzük meg ezt a teasert, vicces), 5. unatkozom, és bár rengeteg tennivalóm lenne (amiket el kellene olvasni, már rég meg kellett volna írni, ki kellene vasalni, stb.) úgy teszek, mintha jódolgomban nem tudnám, mihez kezdjek az időmmel.

A Vaskabátok (Hot Fuzz) tehát remek film, ugyanazok csinálták, akik a Shaun of the Dead-et. Ez utóbbi nagyon vicces, nagyon beteg, és meglehetősen angol zombihorror-paródia, kötelező. A Hot Fuzz talán ennyire nem feszíti túl a húrt... bár, ha jobban belegondolok, talán mégis. Szóval a Hot Fuzz ugyanez, csak zsarukkal, nagyon vicces, nagyon beteg angol rendőrös akciófilm-paródia. Nagyszerű, ahogy elindul egy normális filmnek, eleinte csak mosolyog az ember, és arra gondol, hű, ez egy kicsit bizarr, aztán szép fokozatosan végül south park-i magasságokba szárnyalunk meg még azon is túl. Csomó filmes utalás is van benne persze, amiket én nem veszek észre, mivel vajmi kevés Bad Boyst meg Chuck Norrist láttam, de attól még vicces; és imádom vígjátékban a brit akcentust.



Miközben e sorokat írom, a férjem (egyébként komoly, tiszteletreméltó, diplomás ember) a Növő Állatokkal folytatott természettudományos kísérletét készíti elő. Úgy kezdődött, hogy egy pár héttel ezelőtt Kislány fedőnevű kolléganőmmel elmentünk a papírboltba: én mappákat meg egyéb irodaszert akartam venni folyamatban lévő kutatásunkhoz, ő pedig olyan tollat, aminek a végén kis, dülledő szemű műanyagfigura van. Ugyanis korábban a medikusoktól kapott egy kis, dülledő szemű műanyagfigurás (emlékeim szerint bárányos) tollat, amit kölcsönkért tőle a Főnökünk (nemzetközileg elismert kutató mellesleg), és túszul ejtette, amíg nem kap ő is egy hasonlót.
Szóval megvettem a mappákat, megkérdeztük a pult mögött szomorkodó fiatalembert, vajon tartanak-e dülledő szemű műanyagfigurás tollat, persze nem, és már éppen indultunk volna kifelé csalódottan és dolgavégezetlenül, amikor megpillantottam a pulton a Növö Állatot. Ezt annyira nem értettem, hogy meg kellett állnom megfejteni a feliratot, kiderült, hogy valójában Növő Állatról van szó, vagyis kb. 1x1x2 cm nagyságű színes műanyag dinoszauruszokról, amik vízbe helyezve 72 óra alatt méretük hatszáz százalékára nőnek meg. Mondanom sem kell, hogy lelkesedtünk.
isolde: - Akkor ezt a lila Növő Állatot kérem!
Kislány: - Én meg ezt a zöldet!
isolde: - Te kinek vetted?
Kislány: - Én a Főnökömnek, te?
isolde: - Én a férjemnek.
Szóval (dobpergés) az e percekben kezdődő kísérletből 2x72 óra múlva kiderül, vajóban képes-e testmérete hatszáz százalékára megnőni, illetve vízből kivéve ismét összezsugorodni a lila műanyag dinoszaurusz, made in China.

Breaking news

2007. június 30. 16:27 - címkék és kategóriák: Kultúra - 1 komment
Neil Gaimannel szerdán este találkozhatuk a Deltavision könyvesboltjában.
Ma jó napom van.
Különös tekintettel a délelőtti küldetésemre, amelynek során olyasvalakinek kellett magyar népmeséket vásárolnom, akinek sosem gondoltam volna, hogy az életben valaha könyvet veszek.
Ennyit szerettem volna mondani.

No sacrifice - no victory

2007. június 30. 13:02 - címkék és kategóriák: Kultúra - 6 komment
Transformers film basszus.... Atyaúristen. Eleve mondjuk hogy kerülök én a moziba, ugye, aki csak annyit tudok a Transformersről, hogy autóvá és vice versa alakítható robotok, és hogy gyermekkoromban vasárnap délutánonként reklámozták őket a Walt Disney-mesék, konkrétan valahol a Kacsamesék, a Benji meg a Csipet Csapat között, együtt a Görkori Sindyvel és az Én Kicsi Pónimmal. Na mindegy, elég sokáig nagyon untam a filmet, aztán a cselekmény egy pontján rádöbbentem, hogy paródiának kell nézni és akkor nagyon vicces, úgyhogy onnantól nyüszítve röhögtem körülbelül a hős amerikai katonáktól a leginkább legóra hasonlító robotokon át az ajkait mindvégig szexisen szétnyitó dögös csajig mindenen. De komolyan, tényleg maximum két alkalommal csukja be a száját, nagyon dögös. Meg romantikus naplemente, meg a hős katona újszülött kislánya, meg hogy miért olyan fontos a robotoknak a lúzergyerek ükapjának a szemüvege.... Istenem, de régen láttam ennyire debil filmet. Iszonyatosan, szédítően debil volt, amivel engem nagyon szórakoztatott. Kék szeme volt a jó robotoknak, és piros a gonoszoknak, és pislogtak is. Nagyon vicces.

Amiért érdemes volt valójában bemenni a moziba, az a Stardust trailere volt egyébként.

A kedvenc párbeszédem pedig, miután rábeszéltem a kíséretemül szolgáló fiatalembert, hogy várjuk meg a stáblista utáni jelenetet (nincs egyébként jelenet a stáblista után):
isolde: - Öööö... szerinted az egyetlen nő voltam ezen a filmen, vagy csak aközül a tizenöt ember közül vagyok az egyetlen nő, akik megvárták a Transformers-film után a stáblista utáni jelenetet?
Bright: - Én a helyedben ezen elgondolkodnék...





They only want you when you're 17

2007. június 23. 22:21 - címkék és kategóriák: Kultúra - 1 komment

When you're 21, you're no fun
They take a polaroid and let you go
Say they'll let you know
So come on

 Be is teszek egy kissé fura Ladytron videót, ha már így szóbahoztam.




Breaking news

2007. június 21. 17:36 - címkék és kategóriák: Kultúra - 4 komment
Ha valaki esetleg Neil Gaimant véli látni a kettes metrón, az is lehetséges.

Ezt nem én írtam

2007. június 20. 23:45 - címkék és kategóriák: Kultúra - 4 komment
Nem.
Én egyáltalán nem gyűlölöm a hazámat.
Hanem fizikailag vagyok rosszul tőle. Fizikailag. Ahogy megfogsz egy fogantyút a hatos villamoson, úgy. Mert tízezer magyar fogta meg előtted és szorongta rá a szorongását a tenyeréből, és egyetlen se akadt, aki az előző tíz évben, vagy legyünk nagyvonalúak, az úgynevezett rencerváltozás óta egy meleg, vizes ruhával leszedte volna az előző tízezer magyar szorongmányát. Hazafelé a repülőgépen a svédek például adtak egy forró rongyot, hogy beletöröljem a kezem, mielőtt nekifogok a fagylaltomnak. Persze, nem rongy volt, hanem hófehér kis frottírdarab, kendőcske, törölköző.
Belgiumban pedig az erdő közepén - egy olyan helyen, amelyhez hasonlón nálunk baromi rosszkedvű kempinggatyás ember szokott bádogbódéból meleg kólát adni - minden tekintetben kifogástalan étterem állt, a kandallóban lobogott a tűz, és a tiszta szemű, végtelenül kedves, hetven körüli úr hófehér ingben és csokornyakkendőben magyarázta el, hogyan kúrálta Nagy Péter a rakoncátlankodó máját a helyi forrásból föltörő gyógyvízzel. Búcsúzáskor kifejezetten ragaszkodott hozzá, hogy családostul jöjjünk vissza, hozzuk el a gyerekeket is. És föltehetően azért, mert valamilyen okból azt hitte, angolok vagyunk, elmesélte, milyen sok angol költözött a környékre pár száz évvel ezelőtt.
Nem azzal jövök, hogy ott jobb, hanem, hogy itt reménytelen.

Németh Gábor, elég jól ír mondjuk. Meg idepasszolt ez a szöveg. Most kellene elmondanom, hogy szerintem nem reménytelen, csak kell néhány generáció, amíg kihal az emberekből ez a nekünk Mohács kell gondolkodás. Egy olyan kettő-négy generációt tippelek optimistán, kivéve, ha addig elvisz minket a globális felmelegedés. Dehát - a világ olyan, amilyenné tesszük, el is kezdtem ennek jegyében szelektíven gyűjteni az ásványvizes műanyagpalackokat, úgyhogy most várom, cserébe mikor változik át a Lakótelep rózsalugassá, vagy esetleg csiripelő rajzfilm-madárkákká a csótányok. Vagy csak essen az eső.
Viszont idén először a magyar egészségügy történetében, ma kaptunk a munkahelyünktől védőitalt pár karton ásványvíz képében, ugyan szénsavas, de ahhoz képest, amit tavaly javasoltak idevonatkozó kérdésemre ("Ott van a védőital, a csapból folyik"), ezt egész komoly fejlődésként kell elkönyvelnem. 

Csótányok, halál, inkák

2007. június 18. 17:08 - címkék és kategóriák: Nyafogás Kultúra - 7 komment
Hol is tartottunk... ja, múlt héten épp rájöttem, hogy mi az istent keresek én itt, miután megkaptam a nyolcvanötezer forintos fizetésemet, majdnem megvert egy páciens és három órát aludtam ügyeletben, majd megint csótányokkal találkoztam a bolt mellett, mit lehet tenni, rám az alvásmegvonás ilyen hatással van. De már elmúlt. (Engem gyikká változtatott!) Ja, meg még azon gondolkodtam, hogy "meghalni sincs időm", és hogy pontosan ezalatt a szófordulat alatt mit is értünk, pontosan mennyi ideje nincs az illetőnek, szóval mennyi ideig tart mondjuk meghalni? A keringés és a légzés leállásától számitva nyilván öt perc szükséges az agyhalálig, de a keringésleállásnak is létre kell jönnie valahogy, az sem megy egyik pillanatról a másikra, szóval végül is arra jutottam, hogy még egy massziv és hirtelen tüdőembóliával is minimum tiz perc szükséges az embólia kialakulásától a halálig, vagyis akinek meghalni sincs ideje, annak tiz percnél kevesebb ideje van csak.

Visszatérve normális dolgokra, láttuk az inka kiállitást, ami szuper volt: tinédzserkoromban volt egy kedvenc művészeti albumom a Soproni Gyermekkönyvtárban, na, abban voltak ilyen nagy szemű, állatfejű, hatalmas pénisszel rendelkező istenségek meg a funkciónak első látásra tökéletesen ellentmondó ivóedények. Tárlatvezetéssel mentünk körbe (Múzeum Plusz program), ami külön klassz volt, mert igy nem kellett elolvasni a feliratokat, hanem jött velünk egy rendkivüli módon hörcsögre emlékeztető tejfelszőke történész fiatalember, aki szerintem gyakorlatilag mindent elmesélt az inka kultúráról, művészetről, vallásról, éghajlatról és politikai berendezkedésről, amit ma tudni lehet, és még jó humora is volt. "az itt látható háromésfélmétermagas istenoszlop a kecsua kultúra idejéből származik ez természetesen nem az eredeti csupán egy purhabból és tapétaragasztóból készült másolat a kidolgozása egyértelműen jóságos istenségre utal nameg erre utal azatényis hogy gonosz démonokról viszonlag ritkán emelnek háromésfélmétermagas oszlopokat szent piramisok belső szentélyébe a megtaláló régészek egyébként..." - és igy tovább, hihetetlen beszédtempóval. Remek volt.
Láttunk a fentieken kivül egyébként még inka szőrtelenitőcsipeszt, meg olyan csipketeritőt, amit pár évvel ezelőtt bátor magyar turisták "találtak" egy inka temetőben, valamint kiderült, hogy már az inka előkelőségek körében is a tágitó volt a menő.
Ami még nagyon klassz volt, hogy némely kiállitott tárgyakról reprodukciót is állitottak ki, amiket meg lehet tapogatni, ez elvileg a vak és gyengénlátó inkarajongók, esetleg a gyerekek kedvéért készült, tárlatvezetésünk során én csupán számos remekül látó felnőttet láttam lelkesen taperolni.
Szóval szuper volt, rég láttam ilyen jó kiállitást, menjetek.

Meg voltam Svájcban is, úgyhogy most épp oda akarok költözni, de "ez egy másik történet, amelynek elmesélésére máskor keritünk sort".  
 

Science fiction

2007. június 1. 16:44 - címkék és kategóriák: Kultúra Emberek - 5 komment
Kolléga: - Láttam nemrég egy nagyon jó sci-fit, szerintem tetszene neked. Lost Room a címe, nem láttad?
isolde: - Nem is hallottam róla. Hol láttad, moziban van? Vagy dvd-n?
Kolléga: - Szerintem nem lehet kapni, az egyik haverom töltötte le a netről.
isolde: - Tényleg? Akkor majd, ööö, megkérdezem a férjemet, le tudja-e tölteni.
Kolléga: - Vagy odaadom.
isolde: - ....Basszus, tényleg. Odaadod a valóságban, zseniális, ez eszembe se jutott.

Főnököm: - És képzeld, rájöttem, hogy az ibookomon van olyan funkció, hogy pdf file-okat fel tud olvasni.
isolde: - Úgy érted, hangosan felolvassa?
Főnök: - Igen, igen, sőt, ki lehet választani a hangot is, van egy csomó féle, idős férfihang, fiatal női, meg van például külön szexi hang is, és mindegyiknek van neve. És Vickynek például már más hangja van, mint Victoriának.
isolde: - De klassz! És ez mire jó egyébként?
Főnök: - Hát például képzeld csak el, hogy miközben port törölsz, Paul felolvassa neked a Trends in Cognitive Neuroscience legújabb számát szexi hangon.

Nomen est

2007. június 1. 10:51 - címkék és kategóriák: Kultúra - 1 komment
Arra gondoltam, hogy, bár tudom, hogy nem trendi, de kellene nekem irói álnév, mégiscsak fura, hogy ha valaki pl. a tudományos közleményeimre kiváncsi és rám gugliz, akkor ott mindenféle kacattal, novellákkal, miegymással kell szembesülnie. Tegnap végülis Niké, később a férjem, valamint a Budapest térkép közreműködésével meg is született az első verzió, valamint ezzel párhuzamosan jövőbeli műfaji kereteimet is meghatároztuk. Szerintem... bájos lesz, amikor majd klasszikus keményvonalas cyberpunkot és/vagy posztapokaliptikus zombihorrort fogok publikálni özvegy Kőváryné Istenhegyi Izolda néven.
« Elejére | Újabbak | Régebbiek | Végére »

Keresés

Kiemelten

Yummie az isten! Majdnem.

Kapcs-ford

Isolde levelezik veletek néha

Jó ügy



Ide is írok néha

Mások

Kategóriák

Archívum

Egyéb