I get money I'll get funny again

2007. július 2. 14:57 - címkék és kategóriák: Kultúra - 17 komment
A hétvége megkoronázásaféleképpen aztán még a húgommal is elmentem moziba, mert felelőtlen vagyok és nem tudok bánni idővel-pénzzel. Konkrétan a Karib-tenger kalózai 3-at néztük meg, amit ugyan már láttam, de húgom még nem látta, és nem volt kivel megnéznie, mert már az összes ismerőse látta. Na, értitek. A sztori így másodjára már egy kicsit kevésbé volt zavaros, még mindig benne van a filmtörténelem, megkockáztatom, legjobb tengeri csatája, Orlando Bloom pedig még mindig egy nyálas idióta, izgulok, hogy a következő részekben már ne szerepeljen, vagy ha igen, akkor legalább nőjön az arcára olyan hatalmas, nyálkás polip-izé, ami Davy Jones-nak is volt.

Nem tudom, szerintem van abban valami feeling, ha az embernek ezerkétszáz forintja van fizetésig (hatodika), és azt mozijegyre költi el. De azért don't try this at home.

Műanyag dinó és más hiábavalóságok

2007. július 1. 11:20 - címkék és kategóriák: Nyafogás Kultúra Vásárlás - 9 komment
Az van egyébként, hogy az elmúlt hónap(ok)ban, nem is tudom, mióta nem volt szabad hétvégém, (szabad alatt az olyat értjük, amelyre nem voltak előre betáblázva sem kötelező, sem általam választott munka-, tanulás-, vagy szabadidős programok) mert vagy ügyeltem, vagy a mozgáscsoport-hétvége volt, vagy ügyeltem, vagy Svájcban voltam, vagy ügyeltem, vagy vidéken voltunk esküvőn, vagy ügyeltem. Ennek megfelelően megpróbálom a lehető legtöbbet kihozni ebből a mostaniból, és azon élvezkedem, hogy: 1. szombat délután hirtelen ötlettől vezérelve a Balettcipőben ülök a barátaimmal akármeddig (akik időnként váratlan, ám annál viccesebb hangfrekvenciájú örömkitörésekkel szórakoztatnak, mivel kedvenc írójukkal találkoztak személyesen néhány órával azelőtt), 2. vasárnap fél tizenkettőkor pizsamában blogot írok, 3. filmeket nézek mozikban, 4. teljes Simpsons-évadokat nézek itthon (updatelni kell magunkat, mire jön a film) (és feltétlenül nézzük meg ezt a teasert, vicces), 5. unatkozom, és bár rengeteg tennivalóm lenne (amiket el kellene olvasni, már rég meg kellett volna írni, ki kellene vasalni, stb.) úgy teszek, mintha jódolgomban nem tudnám, mihez kezdjek az időmmel.

A Vaskabátok (Hot Fuzz) tehát remek film, ugyanazok csinálták, akik a Shaun of the Dead-et. Ez utóbbi nagyon vicces, nagyon beteg, és meglehetősen angol zombihorror-paródia, kötelező. A Hot Fuzz talán ennyire nem feszíti túl a húrt... bár, ha jobban belegondolok, talán mégis. Szóval a Hot Fuzz ugyanez, csak zsarukkal, nagyon vicces, nagyon beteg angol rendőrös akciófilm-paródia. Nagyszerű, ahogy elindul egy normális filmnek, eleinte csak mosolyog az ember, és arra gondol, hű, ez egy kicsit bizarr, aztán szép fokozatosan végül south park-i magasságokba szárnyalunk meg még azon is túl. Csomó filmes utalás is van benne persze, amiket én nem veszek észre, mivel vajmi kevés Bad Boyst meg Chuck Norrist láttam, de attól még vicces; és imádom vígjátékban a brit akcentust.



Miközben e sorokat írom, a férjem (egyébként komoly, tiszteletreméltó, diplomás ember) a Növő Állatokkal folytatott természettudományos kísérletét készíti elő. Úgy kezdődött, hogy egy pár héttel ezelőtt Kislány fedőnevű kolléganőmmel elmentünk a papírboltba: én mappákat meg egyéb irodaszert akartam venni folyamatban lévő kutatásunkhoz, ő pedig olyan tollat, aminek a végén kis, dülledő szemű műanyagfigura van. Ugyanis korábban a medikusoktól kapott egy kis, dülledő szemű műanyagfigurás (emlékeim szerint bárányos) tollat, amit kölcsönkért tőle a Főnökünk (nemzetközileg elismert kutató mellesleg), és túszul ejtette, amíg nem kap ő is egy hasonlót.
Szóval megvettem a mappákat, megkérdeztük a pult mögött szomorkodó fiatalembert, vajon tartanak-e dülledő szemű műanyagfigurás tollat, persze nem, és már éppen indultunk volna kifelé csalódottan és dolgavégezetlenül, amikor megpillantottam a pulton a Növö Állatot. Ezt annyira nem értettem, hogy meg kellett állnom megfejteni a feliratot, kiderült, hogy valójában Növő Állatról van szó, vagyis kb. 1x1x2 cm nagyságű színes műanyag dinoszauruszokról, amik vízbe helyezve 72 óra alatt méretük hatszáz százalékára nőnek meg. Mondanom sem kell, hogy lelkesedtünk.
isolde: - Akkor ezt a lila Növő Állatot kérem!
Kislány: - Én meg ezt a zöldet!
isolde: - Te kinek vetted?
Kislány: - Én a Főnökömnek, te?
isolde: - Én a férjemnek.
Szóval (dobpergés) az e percekben kezdődő kísérletből 2x72 óra múlva kiderül, vajóban képes-e testmérete hatszáz százalékára megnőni, illetve vízből kivéve ismét összezsugorodni a lila műanyag dinoszaurusz, made in China.

Breaking news

2007. június 30. 16:27 - címkék és kategóriák: Kultúra - 1 komment
Neil Gaimannel szerdán este találkozhatuk a Deltavision könyvesboltjában.
Ma jó napom van.
Különös tekintettel a délelőtti küldetésemre, amelynek során olyasvalakinek kellett magyar népmeséket vásárolnom, akinek sosem gondoltam volna, hogy az életben valaha könyvet veszek.
Ennyit szerettem volna mondani.

No sacrifice - no victory

2007. június 30. 13:02 - címkék és kategóriák: Kultúra - 6 komment
Transformers film basszus.... Atyaúristen. Eleve mondjuk hogy kerülök én a moziba, ugye, aki csak annyit tudok a Transformersről, hogy autóvá és vice versa alakítható robotok, és hogy gyermekkoromban vasárnap délutánonként reklámozták őket a Walt Disney-mesék, konkrétan valahol a Kacsamesék, a Benji meg a Csipet Csapat között, együtt a Görkori Sindyvel és az Én Kicsi Pónimmal. Na mindegy, elég sokáig nagyon untam a filmet, aztán a cselekmény egy pontján rádöbbentem, hogy paródiának kell nézni és akkor nagyon vicces, úgyhogy onnantól nyüszítve röhögtem körülbelül a hős amerikai katonáktól a leginkább legóra hasonlító robotokon át az ajkait mindvégig szexisen szétnyitó dögös csajig mindenen. De komolyan, tényleg maximum két alkalommal csukja be a száját, nagyon dögös. Meg romantikus naplemente, meg a hős katona újszülött kislánya, meg hogy miért olyan fontos a robotoknak a lúzergyerek ükapjának a szemüvege.... Istenem, de régen láttam ennyire debil filmet. Iszonyatosan, szédítően debil volt, amivel engem nagyon szórakoztatott. Kék szeme volt a jó robotoknak, és piros a gonoszoknak, és pislogtak is. Nagyon vicces.

Amiért érdemes volt valójában bemenni a moziba, az a Stardust trailere volt egyébként.

A kedvenc párbeszédem pedig, miután rábeszéltem a kíséretemül szolgáló fiatalembert, hogy várjuk meg a stáblista utáni jelenetet (nincs egyébként jelenet a stáblista után):
isolde: - Öööö... szerinted az egyetlen nő voltam ezen a filmen, vagy csak aközül a tizenöt ember közül vagyok az egyetlen nő, akik megvárták a Transformers-film után a stáblista utáni jelenetet?
Bright: - Én a helyedben ezen elgondolkodnék...





They only want you when you're 17

2007. június 23. 22:21 - címkék és kategóriák: Kultúra - 1 komment

When you're 21, you're no fun
They take a polaroid and let you go
Say they'll let you know
So come on

 Be is teszek egy kissé fura Ladytron videót, ha már így szóbahoztam.




Breaking news

2007. június 21. 17:36 - címkék és kategóriák: Kultúra - 4 komment
Ha valaki esetleg Neil Gaimant véli látni a kettes metrón, az is lehetséges.

Ezt nem én írtam

2007. június 20. 23:45 - címkék és kategóriák: Kultúra - 4 komment
Nem.
Én egyáltalán nem gyűlölöm a hazámat.
Hanem fizikailag vagyok rosszul tőle. Fizikailag. Ahogy megfogsz egy fogantyút a hatos villamoson, úgy. Mert tízezer magyar fogta meg előtted és szorongta rá a szorongását a tenyeréből, és egyetlen se akadt, aki az előző tíz évben, vagy legyünk nagyvonalúak, az úgynevezett rencerváltozás óta egy meleg, vizes ruhával leszedte volna az előző tízezer magyar szorongmányát. Hazafelé a repülőgépen a svédek például adtak egy forró rongyot, hogy beletöröljem a kezem, mielőtt nekifogok a fagylaltomnak. Persze, nem rongy volt, hanem hófehér kis frottírdarab, kendőcske, törölköző.
Belgiumban pedig az erdő közepén - egy olyan helyen, amelyhez hasonlón nálunk baromi rosszkedvű kempinggatyás ember szokott bádogbódéból meleg kólát adni - minden tekintetben kifogástalan étterem állt, a kandallóban lobogott a tűz, és a tiszta szemű, végtelenül kedves, hetven körüli úr hófehér ingben és csokornyakkendőben magyarázta el, hogyan kúrálta Nagy Péter a rakoncátlankodó máját a helyi forrásból föltörő gyógyvízzel. Búcsúzáskor kifejezetten ragaszkodott hozzá, hogy családostul jöjjünk vissza, hozzuk el a gyerekeket is. És föltehetően azért, mert valamilyen okból azt hitte, angolok vagyunk, elmesélte, milyen sok angol költözött a környékre pár száz évvel ezelőtt.
Nem azzal jövök, hogy ott jobb, hanem, hogy itt reménytelen.

Németh Gábor, elég jól ír mondjuk. Meg idepasszolt ez a szöveg. Most kellene elmondanom, hogy szerintem nem reménytelen, csak kell néhány generáció, amíg kihal az emberekből ez a nekünk Mohács kell gondolkodás. Egy olyan kettő-négy generációt tippelek optimistán, kivéve, ha addig elvisz minket a globális felmelegedés. Dehát - a világ olyan, amilyenné tesszük, el is kezdtem ennek jegyében szelektíven gyűjteni az ásványvizes műanyagpalackokat, úgyhogy most várom, cserébe mikor változik át a Lakótelep rózsalugassá, vagy esetleg csiripelő rajzfilm-madárkákká a csótányok. Vagy csak essen az eső.
Viszont idén először a magyar egészségügy történetében, ma kaptunk a munkahelyünktől védőitalt pár karton ásványvíz képében, ugyan szénsavas, de ahhoz képest, amit tavaly javasoltak idevonatkozó kérdésemre ("Ott van a védőital, a csapból folyik"), ezt egész komoly fejlődésként kell elkönyvelnem. 

Csótányok, halál, inkák

2007. június 18. 17:08 - címkék és kategóriák: Nyafogás Kultúra - 7 komment
Hol is tartottunk... ja, múlt héten épp rájöttem, hogy mi az istent keresek én itt, miután megkaptam a nyolcvanötezer forintos fizetésemet, majdnem megvert egy páciens és három órát aludtam ügyeletben, majd megint csótányokkal találkoztam a bolt mellett, mit lehet tenni, rám az alvásmegvonás ilyen hatással van. De már elmúlt. (Engem gyikká változtatott!) Ja, meg még azon gondolkodtam, hogy "meghalni sincs időm", és hogy pontosan ezalatt a szófordulat alatt mit is értünk, pontosan mennyi ideje nincs az illetőnek, szóval mennyi ideig tart mondjuk meghalni? A keringés és a légzés leállásától számitva nyilván öt perc szükséges az agyhalálig, de a keringésleállásnak is létre kell jönnie valahogy, az sem megy egyik pillanatról a másikra, szóval végül is arra jutottam, hogy még egy massziv és hirtelen tüdőembóliával is minimum tiz perc szükséges az embólia kialakulásától a halálig, vagyis akinek meghalni sincs ideje, annak tiz percnél kevesebb ideje van csak.

Visszatérve normális dolgokra, láttuk az inka kiállitást, ami szuper volt: tinédzserkoromban volt egy kedvenc művészeti albumom a Soproni Gyermekkönyvtárban, na, abban voltak ilyen nagy szemű, állatfejű, hatalmas pénisszel rendelkező istenségek meg a funkciónak első látásra tökéletesen ellentmondó ivóedények. Tárlatvezetéssel mentünk körbe (Múzeum Plusz program), ami külön klassz volt, mert igy nem kellett elolvasni a feliratokat, hanem jött velünk egy rendkivüli módon hörcsögre emlékeztető tejfelszőke történész fiatalember, aki szerintem gyakorlatilag mindent elmesélt az inka kultúráról, művészetről, vallásról, éghajlatról és politikai berendezkedésről, amit ma tudni lehet, és még jó humora is volt. "az itt látható háromésfélmétermagas istenoszlop a kecsua kultúra idejéből származik ez természetesen nem az eredeti csupán egy purhabból és tapétaragasztóból készült másolat a kidolgozása egyértelműen jóságos istenségre utal nameg erre utal azatényis hogy gonosz démonokról viszonlag ritkán emelnek háromésfélmétermagas oszlopokat szent piramisok belső szentélyébe a megtaláló régészek egyébként..." - és igy tovább, hihetetlen beszédtempóval. Remek volt.
Láttunk a fentieken kivül egyébként még inka szőrtelenitőcsipeszt, meg olyan csipketeritőt, amit pár évvel ezelőtt bátor magyar turisták "találtak" egy inka temetőben, valamint kiderült, hogy már az inka előkelőségek körében is a tágitó volt a menő.
Ami még nagyon klassz volt, hogy némely kiállitott tárgyakról reprodukciót is állitottak ki, amiket meg lehet tapogatni, ez elvileg a vak és gyengénlátó inkarajongók, esetleg a gyerekek kedvéért készült, tárlatvezetésünk során én csupán számos remekül látó felnőttet láttam lelkesen taperolni.
Szóval szuper volt, rég láttam ilyen jó kiállitást, menjetek.

Meg voltam Svájcban is, úgyhogy most épp oda akarok költözni, de "ez egy másik történet, amelynek elmesélésére máskor keritünk sort".  
 

Science fiction

2007. június 1. 16:44 - címkék és kategóriák: Kultúra Emberek - 5 komment
Kolléga: - Láttam nemrég egy nagyon jó sci-fit, szerintem tetszene neked. Lost Room a címe, nem láttad?
isolde: - Nem is hallottam róla. Hol láttad, moziban van? Vagy dvd-n?
Kolléga: - Szerintem nem lehet kapni, az egyik haverom töltötte le a netről.
isolde: - Tényleg? Akkor majd, ööö, megkérdezem a férjemet, le tudja-e tölteni.
Kolléga: - Vagy odaadom.
isolde: - ....Basszus, tényleg. Odaadod a valóságban, zseniális, ez eszembe se jutott.

Főnököm: - És képzeld, rájöttem, hogy az ibookomon van olyan funkció, hogy pdf file-okat fel tud olvasni.
isolde: - Úgy érted, hangosan felolvassa?
Főnök: - Igen, igen, sőt, ki lehet választani a hangot is, van egy csomó féle, idős férfihang, fiatal női, meg van például külön szexi hang is, és mindegyiknek van neve. És Vickynek például már más hangja van, mint Victoriának.
isolde: - De klassz! És ez mire jó egyébként?
Főnök: - Hát például képzeld csak el, hogy miközben port törölsz, Paul felolvassa neked a Trends in Cognitive Neuroscience legújabb számát szexi hangon.

Nomen est

2007. június 1. 10:51 - címkék és kategóriák: Kultúra - 1 komment
Arra gondoltam, hogy, bár tudom, hogy nem trendi, de kellene nekem irói álnév, mégiscsak fura, hogy ha valaki pl. a tudományos közleményeimre kiváncsi és rám gugliz, akkor ott mindenféle kacattal, novellákkal, miegymással kell szembesülnie. Tegnap végülis Niké, később a férjem, valamint a Budapest térkép közreműködésével meg is született az első verzió, valamint ezzel párhuzamosan jövőbeli műfaji kereteimet is meghatároztuk. Szerintem... bájos lesz, amikor majd klasszikus keményvonalas cyberpunkot és/vagy posztapokaliptikus zombihorrort fogok publikálni özvegy Kőváryné Istenhegyi Izolda néven.

It never rains in Southern California

2007. május 27. 13:25 - címkék és kategóriák: Kultúra - 4 komment
Megnéztük a Veronica Mars utolsó részt, és bár én úgy gondoltam, tényleg jobb lenne törölni, mielőtt még laposabbá válik és Veronica még huszonötször kirúgja és visszafogadja Logant, és az új szereplőket se szerettem (Piz ráadásul ugyanazt a ronda pulcsit hordta, mint az első évadban Duncan Kane, és már neki sem állt jól), nézzünk csak körül, azok a legjobb sorozatok, amiket időben törölnek (Firefly, Studio 60), mielőtt még önmaguk paródiájává válhatnának (Friends, 24), de azért amikor a végén Veronica megy el az esőben, és tudhatjuk, hogy ez a vége, ever, és ezen kívül már soha többet semmi nem fog velük történni, marad a nem túl hepiendes befejezés és a számos elvarratlan szál, az azért meglehetősen szomorú és csodálatosan noir.



PS: Itt a sorozatjunkie-s értékelés, van benne kép is.

Könyvek, amik velem utaztak

2007. május 25. 8:43 - címkék és kategóriák: Kultúra - 3 komment

Akkor elmondom, milyen könyveket utaztattam Európa-szerte az utóbbi időben, mivel még mindig nem pakoltam el őket, itt állnak halomban. Ezek között vannak, amiket itthonról vittem magammal, amiket kihozattam a férjemmel, amiket ott vettem vagy rendeltem, esetleg nyertem, és amiket a hollandoktól kaptam. Tehát az alsóval kezdve:

300 - The art of the film
Holland társalgási zsebkönyv
Anderson: Cognitive Psychology and its implications
Csermely Péter: A rejtett hálózatok ereje
J. S. Foer: Extremely loud, incredibly close
Tracy Chevalier: Girl with a pearl earring
Paul Auster: Holdpalota
Sue Townsend: Number ten
Barabási Albert-László: Behálózva
Paul Auster: The book of illusions
Neil Gaiman: Fragile things
Irvin D. Yalom: When Nietzsche wept
Lewis Holpert: Six impossible things before breakfast
The Netherland Lonely Planet
Amsterdam Lonely Planet

Ez még tőlem is egy kicsit sok.

Életminőség, limonádé, kalózok

2007. május 24. 18:40 - címkék és kategóriák: Nyafogás Kultúra Munka - 7 komment

Mivel utálom az átmeneti állapotokat (hogy már testben itthon vagyok, de lélekben még ott, meg ilyenek), igyekeztem úgy szervezni, hogy már ezen a héten is lubickolhassak a mozgalmas itthoni életben (ebédelhessek mozgólépcsőn száraz princess péksüteményeket és rohangálhassak szorongva, kezemben takeaway kávéspohárral), eddig elég jó eredménnyel. Pedig nem is dolgozom, hanem egy kurzusra járok, persze az kilenctől négyig tart, várakozásommal ellentétben lógni sem lehet, és meglehetősen informatív, bár néha idegesítően amerikai (team work van, meg flip chartokra ragasztgatott post-it-ek, meg hülye játékok). De legalább ösztönös problémamegoldó képességemet most elméleti keretbe is helyeztük, amennyiben megtanultam, mi az a SWOT-analízis meg logframe mátrix, a kurzusvezető néni szerint egyébként ezeket a módszereket bármilyen élethelyzetben sikerrel alkalmazhatjuk, már látom is magamat, amint kezemben egy tizenötezer forintos bodros szoknyával swotanalízist végzek a Promod próbafülkéjében. (Erősségek, gyengeségek, lehetőségek és veszélyek elemzése.) A délutánokra sikerült beszerveznem kedvenc (nem) mellékállásomat, amit már mindennél jobban unok, de az anyagi előnyök megint nagyobb súllyal estek latba; valamint egy kutatást, amit már vagy másfél éve meg kellett volna csinálnunk, szerintem ez nem fair, épp, amikor az ember azt hinné, hogy a dögunalmas életminőségkérdőív-validálást már mindenki fejében a feledés jótékony homálya fedi, hirtelen országunkba látogat a kérdőív feltalálója. A nyugodt estéket elkerülendő, mindenhova szerveztem valami kultúrát vagy szocializációt, több-kevesebb sikerrel. Volt szerencsém pl. megtekinteni a Shrek 3-at, ami pár jó poéntól eltekintve elég lapos volt, mondjuk olyan 10/4 pontot adnék rá, de ebből kettő pluszpont a társaság miatt, a másik kettő pluszpontot pedig a film alatt elfogyasztott sushi, narancsos trüffel és gold tequila miatt adtam. Megjegyzem, már gyermekkoromban is értetlenkedtem és idegesített, amikor a második-harmadik részekben a mesehősöknek gyerekük született, basszus, nem igaz, hogy a meséket író felnőttek ennyire nem tudnak elvonatkoztatni a hagyományos társadalmi szerepektől. Szerintem Bambinak, Süsünek vagy Vuknak egyáltalán nem kellett volna gyereket szülni, az írók fantáziáját minősíti, hogy további kalandokba keveredés helyett az egyetlen továbblépési lehetőséget a családalapításban látták. Ezek nem emberek, hanem mesehősök, oké? Értem én, hogy az élet egy bizonyos szakaszában az ember (róka, őzike, ogre, sárkány) eljut a felelősségvállalás egy olyan szintjére, ahol a másokról való gondoskodásban éli meg a kiteljesedést, de... ezek mesehősök! Nagyon, nagyon remélem, hogy a Spiderman 3-ban nem szerepelnek kis pókemberbébik.
Aztán megnéztem a Karib tenger kalózai 3-at is, ami nekem nagyon tetszett, de ne felejtsük el, hogy filmek terén viszonylag alacsonyan tartom a mércét, vagyis kit érdekelnek a történetvezetés logikátlanságai, amikor benne van a filmtörténet legjobb, legszebb és legizgalmasabb tengeri csatája, valamint Keith Richards is. Talán nincs annyi jó poén, mint az előző részekben, van benne viszont pár egészen trash-horroros elem, meg kaland, izgalom, gyönyörű látványok vég nélkül. (Tudom, hogy ez nem a 3. rész posztere, de tetszik.)



Tegnap pedig életemben először stand-up comedy-n voltam (van magyar neve a műfajnak? most komolyan.) Még régebben a férjem hozta elő, hogy majd egyszer menjünk el, én pedig veszettül tiltakoztam, mivel szinte kivétel nélkül az összes magyar humoristát utálom, Nagy-Bandótól a Fárby-ig bezárólag. Aztán Utrechtben megnézetett velem vagy tizenöt videót ifjú magyar tehetségekről, és akkor rövid úton Kőhalmi-rajongó lettem, úgyhogy az ő nevével be lehetett csalni a Café Chaplinbe, ami egyébként remek kocsma csapolt Guiness-sel és állítólag máskor működik a légkondi is. Mi ebben az élvezetben sajnos nem részesülhettünk, volt viszont a Badár Sándor, aki azt a típusú Fábry-s humor nyomta, amit én utálok, meg a Kőhalmi, aki olyanokat mondott, hogy lehetne a "Rém rendes család Magyarországon" példájára mondjuk "Szomszédok New Yorkban", és akkor a végén Lenke néni egy közeliben szenvedő arccal még elmondhatná, hogy megint drágább lett a hotdog az 52. utcában; vagy hogy ha nyerne a lottón, nem kívánna nagy fényűzést, mivelhogy ő panelban nőtt fel, inkább csak megvenné a Havanna lakótelepet és egybenyitná, ráadásul faarccal, ami szerintem alapkövetelmény (kellene, hogy legyen) a műfajban, szóval őt imádtam.
És... mi volt még? Voltam a pszichológusomnál, aki egy félreértésből adódóan nem volt ott az időpontunkban, megerősítve abbéli diszfunkcionális sémámban, hogy az ember csak magára számíthat, a felnőttekben nem lehet megbízni, különösen a nőkben, és meg is ijedtem, hogy na most járhatok minimum plusz egy évet, mire ezt megint feldolgozzuk, de aztán elég jól kimagyarázta magát; valamint voltam bent a munkahelyemül szolgáló kórházban, ahol az egészségügy helyzetét érintő újabb horrorisztikus történetekkel lettem gazdagabb, a Prof pedig kedvesen figyelmeztetett, hogy készüljek fel, sokkal, de sokkal rosszabb a helyzet, mint amikor elmentem. Részemről optimista, ám bátor mosollyal biztosítottam mindenkori helytállásom felől, és nem kérdeztem meg, hogy annál, amikor iszonyú sokat dolgoztam, mégis csak az olcsóbb tejet meg az olcsóbb kenyeret tudtam belőle megvenni, nem beszélve a társadalmi megbecsülés teljes hiányáról, mindeközben pedig február volt, zuhogó jeges eső és hónapokig gyökérkezelték a fogamat, vajon mi lehet sokkal, sokkal rosszabb, mert bár jó a fantáziám, de nem nagyon tudok ilyet elképzelni.
Ma estére viszont nem sikerült programot szerveznem magamnak, ellenben limonádét fogok készíteni, felhasználva ehhez DG receptjét valamint a délelőtt tanultakat, azaz átmegyek a projekt első lépésének (anyagbeszerzés) helyszínéül szolgáló intersparba citromért.

Zene

2007. május 19. 15:39 - címkék és kategóriák: Kultúra - 9 komment
Van az az embertípus, aki ugyan szeret zenekarokat, filmeket, de objektíven kezeli azokat, én meg a másik vagyok, a veleszületett rajongó. Nekem teljesen mindegy, milyen hibák vannak a Firefly-ban vagy hogy rossz film-e a Serenity, az első részben rajongó lettem, onnantól fogva csinálhatnak, amit akarnak. Meg én vagyok az, aki kb tíz évvel ezelőtt hónapokig pirítóson meg tejeskávén élt (gondolkodtam a zsömle és tejeskávén, mint József Attila, de ha egyszer volt kenyérpirítóm) és a Coca Cola Top 40 nevű borzalmas tévéműsorban statisztált és Kozsót hallgatott élőben playbackelni alkalmanként nyolcszáz forint fizetségért, csak, hogy elmehessen Bécsbe YES-koncertre, egyedül. És voltak a Soproni Éveim zenekarai, voltak köztük eléggé, khm, kezdők, amikért leginkább azért rajongtam, mert szerelmes voltam a kékszemű billentyűs fiúba (fogadok, hogy az egyetlen vagyok az országban, aki James Band-es pólót visel porszívózáshoz), és voltak olyanok is, amik ténylegesen jók voltak. A jók között volt a Step On The Blues Floor, akik azóta Blues Floor-rá rövidültek, pár évente hallom őket, és mindig egy fokkal jobbak, mint az előző alkalommal. Tegnap mondjuk kicsit aggódtam, mivel utánozhatatlan énekesnőjük terhesség miatt épp nem turnézik velük, egy srác énekel helyette, én pedig általában a női énekhangokat szeretem, de megint eggyel jobbak voltak, mint pár éve. Azt hiszem blues-rock a stílus, bár műfajmeghatározásban sosem voltam jó, egyszer lefordítottam egy fantasy-regényt, amiről később kiderült, hogy sci-fi volt, de ne térjünk el a témától: még mindig meglepően jók, meggyőzően játszanak Eric Claptont és Jimi Hendrixet, némely számoknál nehéz ülve maradni, lesznek a Volt-fesztiválon, menjetek.

Feel the vibe, feel the terror, feel the pain

2007. május 8. 22:35 - címkék és kategóriák: Kultúra - 2 komment
Szóval Hooverphonicot hallgatok, amióta kedves kommentezőknek köszönhetően kiderült, hogy őket hallottam hétvégén a Grand Place-en Brüsszelben. Kezdem komolyan sajnálni, hogy csak a végére értünk oda (konkrétan az utolsó másfél számra), ellenben lesznek Szigeten.
Itt egy videó, aztán ígérem, nem válik ez szokásommá.



« Elejére | Újabbak | Régebbiek | Végére »

Keresés

Kiemelten

Yummie az isten! Majdnem.

Kapcs-ford

Isolde levelezik veletek néha

Jó ügy



Ide is írok néha

Mások

Utolsó kommentek

Kategóriák

Archívum

Egyéb