Filmekről és szőke nőkről

Végre rávettem magam és megnéztem a Little Miss Sunshine-t, amitől eddig több okból ódzkodtam, egyrészt nagyon emlékeztet a címe a Little Voice-ra, ami az egyik legnagyobb filmes csalódásom volt, mindenki dicsőítette, én pedig utáltam, a másik a magyar cím (A család kicsi kincse), valamint, hogy játszik benne Steve Carrel, aki nem más, mint Michael az Office-ból, és ő ott engem halálra idegesít.
Természetesen a legjobb szereplő a filmben az épp öngyilkossági kísérletéből lábadozó homokos Proust-professzor, Uncle Frank, akit Steve Carrel alakít zseniálisan. Itt egy kép.
A sztori egyébként az, hogy Olive, a kislány továbbjut egy szépségversenyen, így klasszikus lúzerekből álló családja felkerekedik és egy régi, sárga Volkswagen kisbusszal elindul Amerikán keresztül Kaliforniába, a döntőre. Igazi road movie, közben persze minden szereplőnek kisebb-nagyobb mértékben meghiúsulnak az álmai, emellett totál idióták, kicsit burleszkes a film időnként, van benne hulla is, máskor meg ügyesen a családot összetartó szeretetről szól, de még éppen nem nyálas. Végig remek humora van, lehet csomót nevetni meg izgulni rajta, a legtöbb vélemény szerint pedig olyan film, ami felvidít, bár engem leginkább elszomorított, de ez nem jelent semmit, én a Némó nyomában-on félek, az Amerikai psycho-n halálra unom magam, a Sikoly-filmeken pedig csomót röhögök, szóval nem vagyok viszonyítási alap.



Egyébként pár napja már nem működött a tévém, vagyis az eddigi húsz csatorna helyett csak a CNN jött be, így reggel a szokásos zenetévé helyett kénytelen voltam azt hallgatni, pedig én lévén kicsit kényszeres, szeretem az állandóságot az életemben, és jó volt minden reggel kávét főzni az idegesítő új Gwen Stefani klip alatt, majd meginni a borzasztóan idegesítő, új Robbie Williams klip alatt, és indulás előtt még megnézni a remek és bűbájos új Christina Aguilera klipet, ezzel szemben a héten kénytelen voltam az Iránban tevékenykedő angol katonákkal, valamint a Fülöp-szigeteki túszdrámával ébredni. Végül tegnap megkérdeztem a Nénit (afféle felügyelő Néni a koleszban, bár hostessnek hívják), aki semmit sem tudott, de mondta, hogy kérdezzem meg a nappaliban szunyókáló japán srácot, aki semmit sem tudott, de mondta, hogy kérdezzem meg a számítógépteremben található amerikai-szörfös-kinézetű srácot, aki ugyan nem tudott semmit, de akkor pont arra jött egy klasszikus szőke lány, meghallotta a beszélgetésünket, és megmondta, hogy szerelték a kábeltévét, így megváltoztak a hullámhosszok és újra be kell állítanom a csatornákat, elmagyarázta, hogyan. Amikor pedig megtettem, épp az egyik kedvenc filmemet adták, amit már többször megnéztem szörnyen irritáló magyar szinkronnal, és most végre megnézhettem eredeti nyelven is. A szakkifejezéssel élve guilty pleasure, de nekem sajna bejönnek a híres világirodalmi remekművek amerikaitinédzser-feldolgozásai, a 10 dolog, amit utálok benned-nek ráadásul remek csajpunk zenéje van, mindjárt Joan Jettel kezdődik. Nem beszélve Patrick Verona (Heath Ledger) dalbetétjéről, titokban mindig is arra vágytam, hogy valaki elénekelje nekem ezt a számot egy egész amerikai középiskola előtt, miközben két biztonsági őr üldözi.


Update: el tudom képzelni, hogy van akinek a kommentek kicsit spoileresek, az ne menjen oda. 

Bicikli, szörnyek

Na, hazafelé már csak 15 perc volt az út, és el sem tévedtem, haladás. (A fenti mondatban akaratunkon kívül egy Kölcsey-idézetet rejtettünk el.)

Megnéztem A faun labirintusát. Tudni kell rólam, hogy én szinte soha nem félek filmeken, és amikor mégis félek, az biztos, hogy nem horrorfilm alatt történik. Komolyan nem emlékszem, hogy valaha is igazából féltem volna horrorfilmen, pedig jó sokat láttam. A kör után mondjuk, amikor mentem hazafelé a mra-tól egyedül, akkor arra gondoltam, lehet, hogy jobb lenne, ha ma otthon aludna a főbérlőm, mert különben hátha félni fogok, de aztán nem féltem mégsem. Végig rettegtem viszont például a Némó nyomában-t, dehát mekkora para, hogy mi lesz azzal a kis hallal, folyamatosan bajba kerül!
Persze, ha nagyon hirtelen ugrik elő valami a főszereplő fejére vagy ilyesmi, akkor én is összerezzenek. Ja, és kisgyermekkoromban volt valami német nyelvű horrorunk videókazettán, amin akkoriban féltem.
A faun labirintusán viszont féltem, vagyis inkább szorongtam. Jó, eleve utálom a háborús filmeket, nem vagyok hajlandó megnézni egyet sem, mert kiráz a hideg tőlük, ebben meg előfordul néha, hogy emberek más embereket halálra kínoznak, esetleg hátbalőnek. Másrészt félek az ízeltlábúaktól, tehát én már ott készen voltam, amikor a film kb tizedik percében a kislány elkezd követni az erdőben egy ilyen imádkozó sáska-szerűséget, zizegő hártyás szárnnyal meg sok lábbal, mert hogy az tündér. És akkor még hátravolt a szem nélküli szörny meg az óriás pincebogarak a nem kevésbé óriás varangy odújában. Egyes lények simán elmentek volna a Silent Hillben is.
Mindez nem elég persze, végig elég baljóslatú a film, végig lehet tudni, hogy valami szörnyűség fog történni, számunkra kedves szereplők különféle halálnemeket fognak halni, vagy másképpen szenvednek, és valóban.
Nagyon tetszett egyébként, el van találva, épp annyira bizarr és közben életszerű, hogy az ember pont bele tudja élni magát. Szomorú, baljóslatú, nyomasztó, és nagyon szép film. Csak ne kelljen többször megnéznem.

Then we'll fight in the shade

Ja, és szünet volt a moziban a film közepénél. Ekkora hülyeséget.

Főleg filmek

Azon gondolkodtam a tegnapi bejegyzés kapcsán, hogy azért én általában rendes turista szoktam lenni (fényképezőgép, lonely planet) és azt (is) szeretem az utazásban, hogy az ember megnézi a nevezetességeket, most meg nem nagyon nézek ilyet. De ez azért van, mert 1. jön majd ki meglátogatni a férjem és egy másik alkalommal a húgom, és velük úgyis megnézek majd egy csomó dolgot, 2. nincs pénzem. Ez utóbbi mondjuk a hangsúlyosabb tényező, amúgy annyira nem izgatna, hogy úristen, háromszor látom a keukenhofot (amúgy is mindig más virágzik) vagy a van Goghot (sőt, egyszer már láttam), de hogy kétszer is fizessek érte, az már lehet, hogy nem fér bele.

De nyugalom, azért nem maradok teljesen szellemi táplálék nélkül, Bright küldött nekem segélycsomagot, amely tartalmaz egy kötött garbót, egy Wellness magazint (mennyire gáz már ez a lap, régen mintha egy fokkal értelmesebb lett volna), valamint dvd-n kritikátlan mennyiségű Scrubs epizódot, a Doa-filmet (nem értem, honnan vette, hogy én azt meg akarom nézni még egyszer :), A Faun labiritusát, a Parfümöt és a Little Miss Sunshine-t, valamint a Snow Crash c. regényt, amivel kapcsolatban egy kissé gyanakvó vagyok, mivel nem bízom a Galaktika-könyvekben, és az meg mekkora gáz már, hogy angol címe van a magyar fordításnak, de azért rá van írva a borítóra, hogy ez ám magyarul van, nehogy összezavarodjon a kedves vásárló. Állítólag korszakalkotó mű meg minden. Mondjuk a szerkesztő személye azért valamelyest megnyugtat. Ja és még ginger tea volt a csomagban, ami csodával határos módon megérkezett a Culinarisba. Most egyébként Sue Townsend: Number Ten-t olvasom, amit tegnap vettem olcsó angol nyelvű könyvek-boltban (mivel nem volt sajtokról szóló könyvük), meg ugye a Csermely hálózatokról szóló remekművét.

Láttam egy csomó filmet is, ami említésre érdemes, az a GalaxiQuest, aranyos régi sci-fi, sorozatszínészekről szól, akiket egy sci-fi sorozat forgatását követően marslakók rabolnak el, hogy segítsenek nekik megmenteni a népüket, (mivel azt hiszik róluk, igazi hősök), vannak benne rosszul sminkelt emberekre emlékeztető idegen lények, meg szemlátomást gumiból készült idegen lények, meg Omega 13, amiről nem lehet tudni, mi az, és a kedvenceim persze a geekek, akik segítenek megmenteni a világot. Valamint a Beyond Borders-t, Angelina Jolie-s dráma, nemzetközi segélyszervezetek, Kambodzsa, Csecsenföld, éhezés, szerelem, háború, taposóaknák, szenvedély, tragikum, pont nekem való film.

Olyan jó ennyire ráérni, néha egészen bűntudatom van miatta. Mielőtt elindultam, beszélgettem az egyik kollégámmal a konyhában, ahol cigizni szoktunk, arról, hogy mennyit dolgozik/dolgozunk és nem jó ez így és néha kell ebből egy kis szünet, és rendesen bűntudatom van, hogy nekem itt a szünetem, ő meg (és társai) otthon robotolnak. De aztán megnyugtatom magam, hogy nem a sok szabadidős tevékenységtől fáj és ropog a jobb csuklóm, hanem hogy azért napi 8 órában dolgozom vele mellesleg (egérrel).

Visszatérve a szellemi táplálékra, még ennek a blognak az olvasására szoktam rá, ugyan az autók eddig nem különösebben érdekeltek, Orosz Peti stílusa viszont még mindig felülmúlhatatlan, az ilyenek meg az ilyenek miatt. Ja, és itt van még a Stardust remek trailere, bár nem Tim Burton rendezi legnagyobb sajnálatomra, de azért megtekintére érdemesnek tűnik, köszönjük Lobotomiának. Most pedig megyek és megnézem végre a 300-at.

And it breaks my heart

Regina Spektort hallgatok különben, akit most fedeztem fel (konkrétan itt, és köszönjük). Orosz származású new yorki zsidó lány, kicsit Tori Amosra emlékeztet, amennyiben zongorázik, énekel, vörös haja és rúzsozott szája van. Fidelity c. száma a leghíresebb, és onnan ismerős, hogy a Veronica Mars egyik részében (3X03) aláfestő zeneként szolgál egy meglehetősen romantikus jelenethez, de ne sploilerezzünk, inkább itt a klipje. A többi száma egyébként szerintem sokkal furább, vagyis kevésbé populáris, ez viszont tök aranyos.

I never love nobody fully
Always one foot on the ground

 

Chronicles

Na, beszélgettem a litván (vagy lett) fiúval. Igazából az egyetlen baj itt, hogy kezdenek hiányozni az emberek, ami pedig az én antiszocialitásommal nagy szó. A kórházban mondjuk elvagyok a két csajjal, akik szintén agyakat szegmentálnak, de nem különösebben barátkoztunk össze. Itt a koleszban meg két szomszédom van, a cseh csaj aki majdnem mindig a kórházban van - őszintén szólva, tényleg, még sose láttam itthon, csak onnan tudom, hogy itt lakik, hogy mondta. A másik oldalon meg Juris, a litván (vagy lett) sebészgyerek, aki szintén nem tűnik egy partiállatnak, de legalább beszédképes. Összehasonlítva tapasztalatainkat a tudományos cikkek írásáról, kiderült, hogy mindkettőnknek meg kell írni egy cikket határidőre; mindketten azt gondoljuk a cikkünkről, hogy annyira érdekes, hogy ha más írná, nem olvasnánk el; valamint egyetértettünk az aranyszabályban, vagyis, hogy akkor kell elkezdeni írni, ha a cikk meg nem írása felett érzett idegesség már nagyobb szenvedést okoz, mint maga a cikkírás folyamata.
Így megy ez. Ma már írtam egy csomót (másfél oldalt).
De örülünk, mert mindjárt lesz a tévében The Chronicles of Riddick, ami azért jó, mert tegnap volt a Pitch Black, és ezek a nekem tetsző filmek. A Pitch Blackben (22 évente sötétség vagy valami ilyesmi volt a magyar címe) pl. az tök jó, hogy több, fura színű nap is van azon a bolygón, ezért a film első fele valami fura színű szűrővel van fényképezve (a második felében meg ugye értelemszerűen sötétség van és szörnyek); a Krónikákból meg kb. semmire sem emlékszem a sztoriból, csak arra, hogy látványnak nagyon szép volt. De persze mit sem érnének, ha nem szerepelne bennük Vin Diesel, különös tekintettel természetesen az ő fantasztikus hangjára.

I want to write my article

Ma már majdnem elmentem múzeumba, de túl szép idő volt, meg különben is írnom kell a cikkemet, úgyhogy csak bevásárolni mentem. Engem különben teljesen le lehet nyűgözni pl. dizájner konyhaeszközökkel is, ilyeneket láttam ma a boltban, mint pl. ez a presszógép (a piros) vagy ez a teáskanna.

Gyönyörűek. Az az egy mázlim van, hogy a konyhámba nem passzolnának otthon sem. Mármint stílusukban nem passzolnának a panelba. De majd ha öregasszony leszek kertes házban macskákkal, és már olyan öreg leszek, hogy nem fog örömet okozni a ruhavásárlás, akkor ilyeneket fogok venni.
Megkóstoljuk az összes sajtot-sorozatunk mai darabja, mint kiderült, kecskesajt, de amikor megvettem, még nem tudtam, mit jelent a lait de chevre (chevre = kecske), és a piacon nem volt nálam wikipedia.

Finom különben nagyon, kicsit olyan az állaga, mint a camembert-é, csak krémesebb. És vettem egy kéksajtot is, aminek már elfelejtettem a nevét sajnos. Meg tulipánt. Azt kell mondjam így egy hét után, hogy ez a dolog a holland sajtokkal meg tulipánokkal nem pusztán sztereotípia, tényleg értenek hozzá.

Megnéztem az Utrechti Dómot is, ugyanolyan, mint bármelyik gótikus templom, az a különlegessége, hogy Hollandiában nincs több. Állítólag fel kell menni a toronyba, és lenézni, de inkább, majd ha lesz nálam fényképezőgép.

De most megyek írni a cikkemet.

Nőnap

Kedves isolde!
A Nemzetközi Nőnap alkalmából szép napot kívánunk Önnek.
Az antikvárium.hu férfi munkatársai

Hát nem édik? Most komolyan. Kezdjük ott, hogy még nincs is Nőnap.

 

A képen lévő digitális nárciszt innen loptam.

Hálózatok határok nélkül

Az a szerencse különben, hogy az összes hobbim helyszíntől függetlenül űzhető. Akkor jöttem rá erre, amikor a cseh csaj, aki már egy hónapja itt van, azt mondta ma, hogy ő sose jön haza a kórházból, hanem bent vacsizik*, mert mit csináljon a koleszszobájában egyedül. Bent meg legalább tud a férjével emailezni.
Én mondjuk szeretek aerobicozni, netezni, olvasni és sorozatokat nézni. Jaaaa, és vásárolni. A vásárlásról már beszéltem, az a piac a sajtokkal kedvencem lesz sokáig. A megszokott sorozataim közül ugyan csak a House fogható itt, úgyhogy kénytelen voltam Bonest, Men in trees-t és Grey's Anatomy-t nézni. A Men in trees nagyon aranyos, Anne Heche a főhős, és kb. a new yorki lány az isten háta mögött a felállás, tényleg pont mintha valamelyik Szex és New York-os csaj elköltözne Miért éppen Alaszkába. Inkább női sorozat asszem. A Grey's Anatomy egy kórházas, az egy rész amit láttam elég egyszerű volt, gagyi és lelkizős, úgyhogy az nem lesz a kedvencem.
Netezni mondjuk csak azért tudok a szobámban, mert hoztam laptopot. Az úgy volt ugyanis, hogy két éve vettem egy mosógépet részletre, és 2007 februárban járt le a törlesztés, úgyhogy kapva kaptam az alkalmon és gyorsan vettem egy laptopot részletre. De ha nem lett volna a mosógép, akkor hiába áramolna itt a wifi, mint a kurvaannya**, én is ott szomorkodnék a kórházban a cseh csajjal.
Még a hálózatokról szóló remek könyvemet szoktam olvasni esténként, amit a Csermely írt, ezért vicces is, bár tegnap elég stresszes volt, mert pont az ágyam felett volt egy bazi nagy pók a mennyezeten, ha akartam volna se értem volna fel, mondjuk, annyira nem is akartam asszem, és folyamatosan féltem, hogy rám esik. De nem esett, vagy akkor már aludtam.
Ma meg voltam aerobicozni, nagyon vicces volt, egy árva szót nem értettem abból, amit az edzőcsaj magyarázott, mégis tudtam követni végig, pont ugyanazokat csináltuk, mint odahaza. Hja, a fitness határokon átívelő, nemzetközi nyelve. Mondjuk a végére elég jól megtanultam számolni hollandul, nyolctól visszafelé legalábbis. Ami fura volt, hogy ők egyáltalán nem zuhanyoznak utána, hanem kabát fel és mennek haza, mind.
Meg még enni szeretek, úgyhogy megyek is és hódolok ennek a szenvedélynek. Nagyon finom joghurtjaik vannak.

 
*Basszus, most esik le, hogy itt vacsit adnak a kórházban. Látszik, hogy már régen kellett ügyeleten a betegek által meghagyott vajas kenyérrel plusz teával beérnem.

**Van egy ilyen stiláris eszköz, amikor jól ismert szerzők műveiből szövünk idézeteket a saját művünkbe finomutalásféleképpen, de most pont elfelejtettem, hogy hívják.

Egyszer volt, hol nem volt: az Élet

Kétfarkú Kutya vs. Hello Kitty

Mit is mondhatnék. Még több erre.

Egy mondat

Tudom, már mindenki olvasta, de muszáj nekem is linkelnem, annyira szép.

Elektrosokktól borult ki a gyökérkezelt pszichiáternő

Tudhattam volna már az elejétól fogva, hogy óvakodjak a fogorvosoktól. Ahogy már bzonyára számos alkalommal említettem, ez a karmámban van. A karmámban van egy vagy több fogorvos, akik miatt vagy én szenvedek, vagy ők miattam, vagy kölcsönös. Egyszer megharaptam egynek a kezét. Egyszer lenyúltam egy másiknak a fasziját. Egyszer viharos szerelmünk rút véget ért egy harmadikkal. És akkor van a negyedik, akit nagyon kedvelek, és aki a fogamat csinálja, hónapok óta ugyanazt az egy kis nyomoronc fogat, amit már a legelején ki kellett volna húzni, olcsóbb is lett volna meg kíméletesebb is. Na mindegy most már, ki lett fúrva, feltágítva, gyökértömve, gyökértömés kifúrva, lecsiszolva, lenyomat véve, jövő héten már csak bele kell tenni a csapot, ami nagyon fog fájni, meg még egy hétig, aztán fel lehet tenni a műre a (porcelán) koronát. Szerintem aranykoronát kellett volna vennem, ötös fog, vagyis csak akkor látszik, ha kivillantom. Vagy valami drágakőből, mondjuk zöldből, mondjuk smaragból. A smaragdfogú lány. Húgom szerint pedig kihasználhattam volna értelmesen is ezt az időszakot, vagyis arra, hogy piercinget tetessek a nyelvembe, mert az fáj és sokáig nem lehet enni vele, és most úgyis fáj és nem ehetek rendesen. Mármint most nem fáj, csak keddenként.
Ezenkívül még az történt, hogy kiborultam teljesen a legutóbbi House-résztől, amiben akkora baromság van szakmailag, hogy az teljesen kicsapta nálam a biztosítékot: elektrosokkot adtak egy embernek azért, hogy kitöröljék az agyából a szeretteinek emlékét. Ez kb. olyan, mint amikor a Tesla-transzformátor bűvésztrükkökre képes az idevonatkozó filmben (The prestige), de az legalább fantasy (vagy valami olyasmi, nem?). Az elektrosokktól lesz az embernek memóriazavara, persze, utána még egy-két óráig nem fog emlékezni, mit evett előző nap vacsorára, de aztán többnyire az is szépen visszajön. Mármint az emlék. Volt már pár "merész" húzás a House-ban, de ekkora még soha.

Ja, meg gondoltam, gyakorlom kicsit bulváros főcímek adását. Következő számunkban: Kétfejű borjút szült Lebenyzugházán a klónozott ex-playmate-hasonmás.

Ironic klip, ahogy ígértem

Játék és muzsika tíz percben

Meg lettem szólítva a játékba, úgyhogy here we go. Hosszú, önfeltáró bejegyzés lesz, ABC-sorrendben.

1. Björk: Hyperballad. Ez a szám arról szól, hogy a csaj a családjával egy hegyen él egy szakadék mellett, és minden reggel, mielőtt a többiek felébrednek, kimegy, és ledobál apró tárgyakat, és elképzeli, mi lenne, ha leugrana vagy leesne. Utána visszamegy és kiegyensúlyozottan éli hétköznapjait. Na, ezt én is szoktam csinálni. Mármint képletesen. Nem, a valóságban nem dobálok ki evőeszközöket a panel tizedikről.

2. Dido: Sand in my shoes. Lehetne bármelyik Dido-szám egyébként. Volt az az időszak az életemben, amikor albérletben laktam a Zichy Jenő utcában, szingli voltam és reménytelenül szerelmes, és nagyon szerettem ott lakni, mert valamiért azt az albérleti szobát éreztem először otthonomnak. Volt illata is az otthonomnak, a L'Occitane-ban vettem, a Dido pedig az otthonom zenéje volt, akármikor hazaértem, rögtön benyomtam a lejátszóba. (Rengetegszer vagyok képes meghallgatni ugyanazt a CD-t). Egyszer egy pszichoterápiás csoporton részt vettem egy relaxációs gyakorlatban, amikor el kellett képzelni egy helyet, ahol kellemesen és biztonságban érzed magad, és én a szobámban voltam a Zichy Jenőben és Dido szólt.
A Sand in my shoes pedig arról szól, hogy hazajön a nyaralásból és próbál visszakapcsolódni a hétköznapokba, és akkor hallgattam sokat, amikor Thaiföldről hazajöttünk, és egy kicsit Koh Phanghanra emlékeztet ezért.

3. Joan Jett: Bad reputation. Joan Jett egyébként az I love rock and roll c. számáról lehet ismert (amit szintén szeretek), és ez a zene volt az, amit először hallgattam lázadásból tinédzserkoromban. Mármint, előtte is hallgattam a kötelező lázadós-zenéket a Doorstól a Sziámiig, de a Joan Jettet senki se hallgatta rajtam kívül, ezért ez nem csak a Rendszer ellen jelentett lázadást, hanem lázadást jelentett a kortársnyomás által rámerőszakolt szuicid bongyorhajú betépett vernyákolással szemben is. Mindig csontig feltekertem a hangerőt, amikor a szomszéd túl hangosan hallgatta a Danubiust, és már akkor is éreztem, hogy kissé ironikus a Bad Reputation c. számmal lázadnom, amikor eminens tanuló vagyok ötös magatartással, sose drogoztam, szűz vagyok és most nyertem meg a biológia oktv-t, de azért jó volt.

4. Kert: Ödipusz és a szfinx. A Kert nevű zenekar szerintem már nem létezik, ezt a számot meg sose hallottam tőlük koncerteken, de a lényeg nem is a szám, hanem a szövegkörnyezet, ugyanis ez szólt, miközben életem első szexuális élményeit szereztem a dal születéséül szolgáló stúdió padlószőnyegén.
De hagyjuk a részleteket.

5. Moloko: Forever more. Szintén abban az időszakban lett a kedvencem, amikor az isolde még szingliblog volt, zöld háttérrel futott és pasikról szólt, és szabad voltam, de senki se szeretett, mondjuk akkoriban sokféle zenét hallgattam, de ez megmaradt. Mert nagyon sok lendület van ebben a számban, annak ellenére, hogy a szövege nem túl optimista, a hatása mégis bizonyítottan antidepresszív.

6. Alanis Morrissette: Ironic. Mondjuk, ez alap. Alapszemélyiségem. Jó régen felfedeztem a számot az édi kis klipjével (majd felteszem), aztán később jól be is futott és ma már eléggé elcsépelt is, de attól még... így van ez.

7. Joni Mitchell: All I want. Ezzel a dallal hippikorszakomnak hódolunk, amikor még hosszú szoknyában jártam hosszú hajjal, és abban hittem, hogy peace, flowers, freedom, happiness. Nagyon szép kis szám, főleg, ha úgy hallgatod, hogy közben utazol valahová és süt a nap.

8. Pink Floyd: Wish you were here. Szintén alap, ha csak egy számot kellene választani, ezt választanám, bár mostanában nem sokat hallgatom, de még mindig az egyik legjobb számnak tartom ever. Nagyon rövid, nagyon egyszerű, a dallama és a szövege is, és mégis tökéletesen kifejez mindent, amit a magányról tudni kell. Ennek megfelelően magányos időszakaim zenéje volt, ültem a Kőfalon, néztem le a ködbe burkolódzó Városra, szél hajtotta a száraz faleveleket és hallgattam a walkmanemen nagy beleéléssel, hogy we're just two lost souls swimming in a fish bowl, year after year.

9. Yes: And you and I. A Yestől mondjuk sok számot választhattam volna, általában ez volt a kedvencem, megjegyzem, egy 1977-es dalról van szó. Elég sokat is írtam már a Yesről, röviden összefoglalva az első szerelmem ismertette meg velem, és bár a szerelem maga hamar a múlt ködébe veszett, a Yes-rajongásom megmaradt, függetlenül attól, hogy aktuálisan éppen milyen korszakomat éltem. Mert jó zene.

Két dal van, amit felírtam a listámra és ki kellett húzni, mert így lett kilenc, de azért megemlítem szegényeket: Portishead: It's a fire és Skunk Anansie: Twisted, mindkettő igazi szenvedős szám, és sokat hallgattam őket akkoriban, amikor még nem voltam öreg cinikus és képes voltam a magam számára is hitelesen szenvedni lelki izéken.
Most tovább kéne adnom kilenc embernek, de igazából ezekkel én mindig gondban vagyok, mert még azt se döntöttem el, hogy én magam szeretem-e ezeket a láncleveleket vagy utálom (asszem, nem különösebben szeretem, de végülis belefér), és akkor honnan tudjam, ki az, aki szereti, és alig várja, hogy továbbküldje neki valaki, és ki az, aki utálja és csak nyűg neki? Na jó, felsorolok kilenc embert, de tényleg csak az csinálja meg, akinek van kedve hozzá, akinek nincs kedve, az vegye úgy, hogy nem is szerepelt itt: blogtogon, chain, gloria, karlsruhe, lobo, nyulontul, robin, susie, suematra. Azt kell csinálni, hogy írni kilenc olyan zeneszámot, ami valamiért "fontos", és továbbadni kilenc bloggernek.

Keresés

Kiemelten

Yummie az isten! Majdnem.

Kapcs-ford

Isolde levelezik veletek néha

Jó ügy

Ide is írok néha

• Isolde olvas
• Endless
• Filmbuzi
• SamFreud
• Képek

Mások

• agnus
• alie
• anngel
• azigazzy
• ayitidoc
• blogtogon
• brainoiz
• hakkotsuki
• IKL
• kalib
• kardigan
• karlsruhe
• kisfoka
• lamorak
• lobotomia
• maminti
• mollyblooom
• montag
• mra
• nesztelencsiga
• nyulontul
• olga
• pestipucu
• roboman
• savanyúcukor
• suematra
• sulemia
• susie
• teodora



• Chili es vanilia
• Domestic Goddess
• Eszter befőz



• Criticalbiomass
• Bioetika Blog
• DrMortz
• Eperrózsa
• Mentők
• Sorozatjunkie

Kategóriák

• Brennbergbánya (14)
• Emberek (276)
• Esküvő (18)
• Film (38)
• Kaja (70)
• Kultúra (182)
• Munka (200)
• Nosztalgia (20)
• Nyafogás (707)
• Tudomany (57)
• Utazás (103)
• Vásárlás (105)
• Zene (143)

Archívum

• Jelen
• 2012. május
• 2012. április
• 2012. március
• 2012. február
• 2012. január
• Az összes

Egyéb

• RSS 2.0 Feed
• Freeblog.hu