So it cannot hurt you
Amúgy Ladytront hallgatok manapság nyakra-főre, elektropop Liverpoolból, szegmentáláshoz (= zombirobot-munka monitorra vetített agyakkal) ideális. Ez egy barátságosabb számuk, a kevésbé barátságosokban a bolgár énekesnőjük beszél eltorzított bolgár géphangon. Elég jó.Destroy everything you touch today
Destroy me this way
Egyébként, ha már így szinkronicitásban vagyunk Suematrával, én is épp erről akartam írni, az ihletről, meg hogy van az a state of mind, ami kell hozzá. A szakirodalom azt mondja a kreativitásról, hogy az úgy történik, hogy az emberben megfogalmazódik egy ötlet, aztán a tudattalanjában elpihenget ideig-óráig, és egyszer csak, amikor már készen van, és a környezet is megfelelő, akkor hopp, ballonkabátját széttárva előugrik. (Tudjátok, a csávó, aki megálmodta a benzolgyűrűt, biztos minden kémiatanár elmesélte, meg a másik, aki a varrógép-tűt álmodta meg.) Az ötlet nem biztos, hogy konkrét ötletszerűség, lehet, hogy egyszerre csak úgy érzi az ember, hogy uramisten, most azonnal festenem kell, hol a vászon. Vagy hogy most le tudja írni, amit már régóta akart.
És ha az embernek éppenséggel az a kreativitása, hogy ír, akkor azt a pihenőidőt, amikor az ötletek még csak úszkálnak a fejében, nem szabad szavakkal tölteni, itt a link, és hát nem ugyanezt csinálom én is hetek óta? A szemem és a kezem dolgozik, a fejemben meg csak úszkálnak a gondolatok, mint a halak (néha szétzavarom őket egy kis brit elekropoppal). "Ritmus, monotónia, szótlanság", a mostani munkám minden követelménynek megfelel, és ezért írtam a múltkor úgy a novellát, mintha diktálták volna. De klassz élmény volt! Nem kellett azon agyalnom, hogy akkor most mit mondjon a szereplő, hanem mondta magától. Szóval ihletválságban szenvedő írók of the world, el kell menni futószalag mellé dolgozni, jön a kütyü, meghúzunk rajta egy csavart, jön a következő kütyü, meghúzunk rajta egy csavart, a nap végére tutira magunkban fogunk beszélni, egy hét múlva meg trilógiát írunk.
Fontosnak tartjuk elmondani, hogy attól, hogy könnyedén leírtunk valamit, az nem jelenti azt, hogy az jó is, lehet ugyanannyi erővel borzalmas. Az ihlet az, amikor az ember szívesen ír, nem pedig az, amikor jót ír, ezt mindenki tudja, aki tinédzserkorában írt verseket (és felnőttkorában elolvasta). Valamint, tök hülyén érzem magam, hogy itt írásról osztom az észt, amikor blogger vagyok, nem író, de ha majd későbbi életem során ihletválságban fetrengő írónő leszek, és már annyira fogok szenvedni az üres word dokumentum előtt, hogy időhúzásképpen a saját blogomat kezdem olvasgatni, akkor ez még jól jöhet.
(Egyébként manapság egy csomó blogger könyvet ír, úgy látom, ez a trendi.)
The one with the list of books
De aztán addig gondolkoztam rajta, amíg lista lett. Úgy döntöttem, azokat veszem bele, amiket a legtöbbször olvastam el. Hosszú, nem-muszáj-elolvasni- de-én-akartam-hogy-meglegyen jellegű lista. (Szerintem ezeket a listákat megírni szórakoztató, nem elolvasni.) ABC-sorrendben van.
Paul Auster: Holdpalota. Nagyjából elmondom itt. Egyedüllét, véletlen, gyaloglás, jelképek erdején átvisz az ember útja. Kétszer olvastam, legutóbb pár hete. Még mindig kurva jó, és még egy párszor el fogom olvasni.
E.T.A. Hoffmann: Az arany virágcserép. Hoffmann a példaképem, ever. Nem írói példaképem, hanem inkább életstílusi, annyira ügyesen vegyítette a való életét a képzeletével. Hivatalnok volt, este hazament, kortyolt kis abszintot, aztán írt pár regényt, amiben nem kevés az urbánus fantasy meg a horror-elem (a Homokember totál para), meg pár zeneművet. A virágcserép az első olyan regény volt az életemben, ahol a nem-valóság győzedelmeskedik a gonosz, szürke valóság felett. Imádtam. Elolvastam úgy ötször, de már jó régen, nem ártana újból ránézni.
G.G. Marquez: Száz év magány. A Száz év magány akkor vett meg, amikor az öreg José Arcadio Buendía temetésén sárga virágok hullanak az égből, mintha mi sem lenne természetesebb. Mert az rendben van, hogy van realista regény, meg van fantasy, de az, hogy a normál életben csak úgy sárga virágok hullanak, és senki nem lepődik meg, hanem másnap szépen összesöprik? A mágikus realizmus az egyik legjobb találmány a világirodalomban. Kétszázmilliószor olvastam, ha felütjük valahol, meg tudom mondani, mi jön (és hogy melyik José Arcadio melyik :-)
Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége. Nem fejtem ki, mert hosszan fejtegetem itt.
Leginkább szerelmi történet, de abból a jobbik fajta (=olyan, amit férfi olvasók is értékelnek) Háromszor olvastam, kétszer magyarul, egyszer angolul. Angolul jobb.
E. M. Remarque: A Diadalív árnyékában. Erre nincs mentség, ez egy száz százalékig szerelmes regény Párizsban. Nincs mentség, nyilvánvalóan mindig is azt akartam, hogy úgy szeressenek, ahogy Ravic szerette Joan Madou-t. És ez az a könyv, amiben mindig calvadost isznak. Olyan 5-6-szor olvastam, lehet, hogy többször, gyorsan ki lehet olvasni. Kétféle fordításban létezik, a régebbi a jobb.
Szerb Antal: A Pendragon-legenda. Imádom Szerb Antal humorát, ha tehetném, az összes felsoroltak közül azt kérném, hadd írjak úgy, ahogy ő. A múlt század legnagyobb veszteségének tartom, hogy Szerb Antal nem élt száz évig és írt évente egy-két regényt. Mindent olvastam tőle, de talán a Pendragon-legenda a legszerbantalosabb. "Hogy jövök én ahhoz, hogy fej nélküli lovasokat lássak?" Háromszor olvastam. Imádom.
Szilvási Lajos: Egymás szemében. Tinédzser naplóregény, erős kommunizmus-hangulattal, 13 évesen olvastam először és kezdtem el utána naplót írni, és azután sokáig (= vagy tíz évig) kb évente elolvastam. Nagyon érdekes volt, ahogy Tamara (17) eleinte nálam sokkal idősebb, majdnem nő volt, aki már a szüzessége elvesztésénél tart, amikor nekem még a kezemet se fogta meg senki, később pedig öregebb és bölcsebb lettem nála, és azt gondoltam, jaj, gyerekek, mennyit bénáztok, de azért akkor is szerettem.
Updike: Brazília. Updike-ért amúgy annyira nem rajongok, de a Brazíliában egyrészt van egy remek fanatikus-szerelmes vonulat, másrészt meg némi mágikus-realista beütés, és ezeket szeretjük. A szerelmes vonal egy
Mika Waltari: Turms, a halhatatlan. Azt nehéz megmondani, miért szeretem a Turmsot annyira, hogy képes voltam egyszer 12 évre kölcsönvenni Ildikó nagynénjétől :-) Háromszor olvastam el ezidő alatt, és még egyszer tavaly. Történelmi regény, amit én nem szeretek. Talán mert nagyon bölcs, a kapcsolatokról szóló részek örökérvényűek, mert van benne egy csomó misztikum, és mert szeretem az elvetemült Arszinoét a macskájával, nem tudom.
Virginia Woolf: Hullámok. A hullámokat két okból imádtam, egyrészt, mert basszus, így is lehet írni???!, másrészt pedig elég sokáig Rhoda voltam, aki nem nagyon szól senkihez, mindentől fél, és folyamatosan álmodozik. 3-4-szer olvastam, egyszer angolul is nekifutottam, de túl nehéz volt, nem tudom, most menne-e. Mély barlangokba ránt az örvény és szélfútta papírként sodródom hosszú folyosókon és kezemet a falhoz kell tapasszam, hogy ellenállhassak. Gyönyörű könyv. A Tandori-fordítást minimum ötméteres sugarú körben kerülöm el a könyvesboltban, mert szerintem Tandori nem értette meg VW-t.
Azok a könyvek, amik nagyon sírnak, amiért kimaradtak, pedig fontosak voltak és kettőnél többször olvastam őket:
Boris Vian: Piros fű
Anne-Sophie Tiberghien: Vadmacska
Bulgakov: A mester és Margarita
Bradbury: 451 Fahrenheit
Anais Nin: Henry és June (ha valaki tudja, hol lehet kapni, szóljon!)
Vavyan Fable: Álomhajsza (igen, az)
Azok a könyvek, amik még mindig sírnak, mert kimaradtak, és minimum kétszer olvastam őket:
Neil Gaiman: Neverwhere
Németh László: Égető Eszter
A.C.Clarke: A távoli Föld dalai
Bartis Attila: Nyugalom
Gordon Agáta: Kecskerúzs
Ulickaja: Kukockij esetei
Szilvási Lajos: Bujkál a Hold
Azok a könyvek, amik azért maradtak ki, mert nem jutottak szembe, azok nem sírtak elég hangosan.
Ha valaki azon szeretne fennakadni, hogy miért kell egy könyvet többször is elolvasni, ezt inkább megelőzésképpen most elmondom. Kétféle ember van, az, aki többször olvas el egy könyvet, és az, aki nem. Én az vagyok, aki többször. Nagyon gyorsan olvasok, ezért mindig tudok újdonságokat észrevenni egy könyvben, pl egy remekbe szabott mondatot, amin elsőre átszaladtam, mert jobban érdekelt a cselekmény végkimenetele. Másrészt, minden könyvben vagy egy hangulat, és néha azt gondolom, hm, jó lenne megint egy kis százévmagány-feeling, akkor leveszem a polcról és beadom magamnak. Tudom, hogy vannak olyan emberek, akik tőlem eltérően vegetáriánusok, melegek, krisna-hívők, más a bőrszínük, nem szeretik a portugál focit, nem néznek sorozatokat, utálják a szusit, füvet szívnak, tetszik nekik az üvegasztal, hisznek abban, hogy Trianont még újra lehet csinálni, Wagner-rajongók, vagy olyanok, akik csak egyszer olvasnak el egy könyvet, és ez így van rendjén.
(Csak azért vagyok ilyen defenzív, mert ezen sokszor vitatkozni akarnak velem, én meg nem akarok.)
I'm a bitch I'm a lover I'm a child I'm a mother
Bementem a városba vásárolni, és mivel annyira szokatlan dolgokat akartam venni, írtam magamnak bevásárlólistát. Nem viccelek, tényleg ezek kellettek, annyi különbséggel, hogy a tű-cérna között az eredeti változatban az "és" szócska szerepelt, de észrevettem, hogy megtöri a lendületet. Merthogy rájöttem, hogy ez egy dadaista vers. Így hangzott:
két tej
tű & cérna
monitortisztító
rotringhegy
nejlonzokni
A bevásárlólisták irodalmi kontextusban való értelmezése nem újkeletű a világirodalomban.* Jelen alkotásunk elemzése leginkább keletkezési időpontjának ismeretében lehet érdekes. A 21. század. Modern korunkban sokan úgy érezzük, a korábbi évezredek biztonsága már a múlté: őseink még apáik, és apáinak apái, és apái apáinak apái (Stan, ne lovalld bele magad!) mintája szerint élhették életüket. Ma semmi sem egyértelmű többé, minden egész eltörött, minden láng csak részekben lobban**: a generációk között a szokásosnál mélyebb szakadékok húzódnak, a párkapcsolatok és az emberi együttélés formái alternatív, kiszámíthatatlan módokon jelennek meg társadalmunkban.*** Mi sem természetesebb, mint hogy a Költő, aki az elmúlt századokban egyértelmű, kiforrott formákba öntötte gondolatait, ma egy néhány szavas, fragmentált szóhalmazzal könnyebben kifejezheti világképe bizonytalanságát.
Részleteiben elemezve a művet, kirajzolódik előttünk a szerzőnő társadalmi elvárásokkal vívott, elkeseredett harca. Az első sor - két tej - egyértelműen a nő klasszikus szerepére, az anyaságra, az élet forrására, a felnövekvő nemzedék táplálására utal. Nem véletlen a szám sem, hiszen jó esetben az ember két anyamellet ismer meg korai fejlődése során (ti. hogy jobb és bal).
A második sor még mindig a klasszikus női szerepeknél marad, ám valamivel továbbviszi azt. Tű és cérna. Ez a nő varrni fog. Összevarrni a modern családmodell széteső szövetét; gondoskodni, amíg a férfiak háborúban járnak; csendben, szavak nélkül, a háttérből tartani össze a tárdsadalmat - ez talán már az ősidőkben is a nők szerepe volt. Elhanyagolandó különbség, hogy akkor még nyúlbéllel öltögették össze a tigrisszőr ágyékkötőket - ugyanazok a férfiak, ugyanaz a harc, ugyanaz a Világszőttes, ugyanazok a kézmozdulatok voltak.
Monitortisztító. Nem kell sokat magyaráznunk, hogy a szerző - egyes irodalomkritikusok szerint kissé túlságosan szájbarágósan is - századunk egy alapkövére, az információs társadalomra utal. A mai nőnek többet kell tudnia a szop(tat)ásnál és a házimunkánál: bizonyos fokig létfeltétel, hogy tisztában legyen a számítógépek, az internet világával. Korunk anyái már nem a szomszédasszonnyal osztják meg gondjaikat: iwiweznek, blogot írnak, indexes babafórumokon és receptblogokon cserélnek tapasztalatokat. Kinyílt a világ, többé nem vagyunk a faluközösségbe zárva: hírportálok ezrei szállítják nekünk a legfrissebb információkat a világ minden tájáról. A monitor - ablak a Világra. Monitortisztító - eszköz arra, hogy keresztüllássunk ezen az ablakon.
A rotringhegy első hallásra megtévesztő lehet, hiszen az írás, a publicisztika, mint fegyver merülhet fel bennünk. A kifejezés helyes értelmezése életrajzi adatok ismeretében válik lehetővé, a szerzőnő ugyanis egyetlen dologhoz használt rotringot: amikor szakcikkekben vagy tudományos könyvekben húzogatta alá a lényeget. A tény, hogy kimerültek a rotinghegy-készletei, világosan megmutatja, hogy ez a nő nem csak a ház körüli munkákra alkalmas. A férfiak rideg tudományos világában ugyanúgy helytáll, a karrierépítés nem idegen tőle többé. A rotring - nem ceruza! - fizikailag is képes fájdalmat okozni, a kifejezés ezáltal sugall némi agressziót is. Igen, a modern nő okos, elhivatott - és kíméletlen.
A költemény utolsó szava kissé szerencsétlen választás, a kritika egyöntetű véleménye szerint szerencsésebb lett volna a "nejlonharisnya" szó használata. Ez a sor ugyanis a nőt, mint csábítót ábrázolja: a szexi, a démoni, az ellenállhatatlan, a díva. Lilith, ha úgy tetszik.**** Nem véletlen, hogy a szerzőnő a vers zárásaként hozza be a nő talán legtöbbet emlegetett, talán mindkét nem számára legkellemesebb és egyben talán legellentmondásosabb szerepét. A "zokni" kifejezés trivialitása, aszexualitása sajnos sokat elvesz e szép zárógondolat erejéből.*****
*Van az a novella, amelyikben a szerző egy múlt századi költő bevásárlólistáit elemzi, könyörgöm, valaki árulja el nekem, ki írta. Nem jut eszembe, és hiába túrtam fel érte a fél internetet. Karinthy? Szerb Antal? Weöres?
Update: vagy azok nem is bevásárlólisták, hanem mosodacédulák? Come on, nem igaz, hogy senki nem tudja...
Up-update: a kommentekben fény derül rá, hogy Woody Allen: A Metterling-cédulák c. írásáról van szó. Ooops.
** Ady Kocsiút az éjszakában című versében már a huszadik században megelőlegezte nekünk a bizonytalanság, az elveszettség érzését.
*** Ekként jelenik meg a téma a comic strip műfajában.
****Lilith a Bibliához kapcsolódó apokrif iratokban szerepel, Ádám első csaja volt még Éva előtt, aztán elűzték a Paradicsomból és dögös, csábító, ám gonosz démon vált belőle. (Wikipedia)
*****Végül vettem mindent, még rövidáru-üzletet is találtam, pedig az elsőre kissé reménytelennek tűnt.
My Breakfast Episode
(Carla és JD együtt szokták kidumálni a kórházi pletykákat, de mivel JD kiköltözött, Carla áthívja Elliot-ot pletykálni.)
Carla: - Oh, and Laverne told me that nurse Tisdale is sleeping with that married albino radiologist.
Elliot: - Oh, I feel so bad about his wife!
Carla: - Elliot!!! It’s not about empathy, it’s about judging people!!!
Elliot: - Can't... we... do something else?
Akkor hogy is van ez?
Hanem hogy ket letezo blogger is ihletett benne es azon gondolkodtam, hogy ilyenkor hogyan vagyunk a szerzoi jogokkal? (Nem mintha attol felnek, hogy bloggerek perelik el tolem az irodalmi Nobelt, de kivancsi lettem. Bar szep cimlapsztori lenne.)
Egyreszt a kep. Ha egy keprol irok egy tortenetet? Tracy Chevalier nyilvan nem fizetett Vermeernek a gyongyfulbevalos lanyert, de megemlitette forraskent, vagyis beleirta ot is a sztoriba. De ha a tortenetembe nem valo a festo? Akkor irhatok egy tortenetet egy keprol anelkul, hogy megmondanam, ki festette?
Mike Oldfield pl elolvasta a Tavoli Fold dalai cimu remek A. C. Clarke sci-fit, amelyben oldalakon keresztul leirnak egy zenet, majd megcsinalta azt a zenet. Vajon rairta ezt a lemezboritora? Nem emlekszem. Ra kellett volna irnia? Ugy kepzelem, hogy jogilag nem biztos, ellenben szep dolog rairni.
Masreszt meg: nyilvan azt irok bele a regenyembe, akit csak akarok, es ha az osszes baratom es csaladtagom felismerni veli magat, akkor se dorombolhet az ajtomon a jogdijert, hogy "dehat az velem tortent meg, hogy eltorott a kislabujjam, amikor sikloernyozes utan papucsban rohangaltam a lejton" (Aniko). Ez alapjan, amig nem szo szerint plagizalom oket, nyugodtan beleirhatom a regenyembe azt a bloggert, amelyiket csak akarom. De azert... ha holnap megjelenne egy bestseller a nyugat-dunantuli kisvarosbol szarmazo fiatal pszichiaternorol, aki elete egy szakaszaban Mester utcai cseledszobat berelt, szivdogleszto, am nem eppen monogam menedzserrel jart, mikozben remenytelen szerelmekkel szorakoztatta magat, majd a boldog vegkifejletben hozzament egy programozohoz akivel anno egyutt elsoaldoztak fenti nyugat-dunantuli kisvarosban, akkor azert azt gondolnam, hogy hello, ez igy nem valami szep. Pedig ez nem a "szellemi termekem", hanem az eletem. Vagy attol kezdve, hogy naplot irok, az eletem a szellemi termekemme valik? Maguk a tortenetek is?
De akkor hol a hatar? Gondolom, szemrebbenes nelkul irhatok olyat, hogy papirvekonyak a falak es a szomszed modell csaj uvoltozik a pasijaval. Gondolom, lehet emellett a foszereplomnek ket macskaja is, meg egy nemreg szult, egyedulallo huga, es dolgozhat bankban. Lehetne ez a fohosom egy pesti buddhista zsido lany es hordhatna zsebes gatyakat. Mert ne? Barki hordhat zsebes gatyakat. Mitol kezdve ereznenk ugy, hogy Suematrat nyulom? Ha szo szerint kopipesztelem a mondatait? Vagy mar elobb? Vagy mielott gepelni kezdek, meg kellene kerdeznem az illetot, hogy figyelj, dude, lenyulhatom az eletedet a regenyemhez? De a nem-bloggereket nem kell megkerdezni, csak a bloggereket?
Egyebkent csak reszben a novella, masreszben az aktualis kajablog-botrany kapcsan kezdtem el ezeken goldolkodni. Hogy van az egyertelmuen jogdijas dolog, van az egyertelmuen nem jogdijas, es van a ketto kozott egy eleg szeles sav, amirol fogalmam sincs. (Bar a kajas sztori nekem elegge az elso kategorianak tunik, de mit ertek en a joghoz.)
Na, ez most olyan kerdes, amire tenyleg varom a szakvelemenyeket.
*doeroemboelt :)
"We didn't listen!"
Rogton a globalis felmelegedesre gondoltam ma, amikor reggel befele bicikliztem es eszrevettem, hogy nyilik a hars, mely alatt zold az arnyek. Aprilis van es Rimbaud idevonatkozo verseben mindez juniusban tortenik, tehat adodik a feltetelezes, hogy mig az 1800-as evekben az europai mersekelt egovben a hars juniusban viragzott, a 21. szazadra az enyhe telek miatt ez aprilisra tolodott at. Persze, az is lehet, hogy 1. Rimbaud Norvegiaban irta ezt a verset, ahol tenyleg csak juniusban viragzik a hars, 2. Rimbaud aprilisban irta a verset, de aztan rajott, hogy az "Aprilisej! Tizenhet ev! A sziv ragyog reszegen!" nem hangzik fele olyan jol sem, mint ugyanez juniussal, 2. Rimbaud annyira be volt tepve, hogy goze sem volt, milyen honap van.Ha mar itt tartunk, mar kozepiskolas koromban feltunt, hogy vajon mit rinyal Janus Pannonius a dunantuli mandulafarol (hogy ti. a szegeny kis nem idevalo fanak ugyis le fognak fagyni a viragai a zord, hideg kornyezet miatt), amikor a nagymamam Alpokaljan talalhato kertjeben minden evben harom nagy, erotol duzzado mandulafa viragzik es mandulat terem az elvagyodas minden lathato jele nelkul. Persze, lehet, hogy mar akkor is lazan termettek a pannon mandulafak, csak a citromfa nem jott ki szotagszamra. Vagy globalis felmelegedes van.
"Noé pedig egy különc vénember lakóhajóval és egy csomó macskával"
Ja, igen, és még az is volt, hogy megtudtam (Lobotomiától), hogy kik lesznek Az időutazó feleségének főszereplői. Ami ugye a kedvenc könyvem, és már régóta hallom, hogy készül belőle a film, az pedig mindig félelmetes, ha az ember kedvenc könyvéből film készül. Szinte kizárt, hogy úgy el tudják találni, hogy az nekem is tetsszen. Még talán ha Julianne Moore lett volna Claire és Clive Owen Henry, de megértem, hogy mindkettőjüket nehéz lenne húszévesre maszkírozni. De ezeket a gyerekeket egyáltalán nem tudom elképzelni. A rendezőről sem hallottam még soha, de ez mondjuk nem jelent semmit, kb három filmrendezőt ismerek.Hát... meglátjuk.
Csip-csirip. Igy megy ez.
Kurt Vonnegut nem ir tobbet, szomoruak vagyunk.Traffic
Egyébként egyetlen darab emelkedő nincs az egész országban, így könnyű.
Lány, gyöngy fülbevaló, parfüm
Fél 12 és még pizsamában vagyok, ez milyen már.
Nem baj.
Voltam Hágában tegnap, kaptam karamellás csokit és waffelt, amely utóbbinak jelentős hányadát meg is ettem hazafelé a vonaton. Sajnos még mindig nincs fényképezőgépem, úgyhogy szavaim kifejező erejére támaszkodhatok csupán, illetve ha valaki mégis hiányolná a vizualitást, itt van egy rakat kép Hágáról. Sétáltam tengerparton, ami tényleg úgy nézett ki, nyugágyakkal, éttermekkel és koktélbárokkal, mint Copacabana beach, csak éppen hideg szél fújt, ez persze néhány helybélit nem akadályozott meg a fürdésben, de én már semmin sem csodálkozom. Voltak vicces szobrok is. És az érdekesség az útikönyvből: a II. világháború során a beach nevét használták jelszóként a holland egységek, mert állítólag semmilyen más nemzet nem képes helyesen kiejteni azt, hogy Scheveningen.
Láttam a parlamentet, szép, meg a királynő munkapalotáját, semmi extra, meg szegény Wilhelmina királynő szobrát (a mostani királynő öreganyja), ami úgy nézett ki, mint egy orosz parasztasszony a jéghideg tundrán, amit egy ötéves óvodás készített, nyilvánvalóan nincs érzékem a modern szobrászathoz.
És voltam könyvesboltban és ezerhatszázvalahányban alapított kocsmában is.
Valamint voltam a Mauritshuis-ban, ez egy kis múzeum a holland festészet aranykorából, amiről bennem eddig olyasféle kép élt, hogy ezek többnyire szomorú, barnába öltözött holland parasztokat ábrázolnak szomorú, barna háttérrel, de mint kiderült, ezt a téveszmét feltehetően csupán a középiskolai művészettörténet könyvem nyomdatechnikájának köszönhetem. Nagyon szépek, színekkel, iszonyú jó fényekkel, ami azt illeti, jobban is tetszettek, mint az impresszionisták például. Meg kell említenem még a múzeum ingyenes audio guide-ját, ami engem teljesen lenyűgözött: be kell ütni a festmény számát, és akkor nem csak elmondja a hang, hogy mit kell látni a képen és miért híres, hanem a kép hangulatához illő és remekül összeválogatott zene is van mellé, Mária mennybemenetelekor dicsőséges vallási zene, a szélcsendes tengeren szomorúan veszteglő vitorlásokhoz pedig szomorúan veszteglő vitorlásokhoz illő zene. A kedvenc képem talán a Rubens: Néni és fiú gyertyával (Min mereng vajon ennyire a Néni? Az audio guide szerint szerelemre gondol, a gyertya meg amúgy is szexuális szimbólum. Halál komolyan ezt mondta), meg persze a gyöngyfülbevalós lány. Klasszisokkal jobb, mint a Mona Lisa. Mondjuk, képen egyik se néz ki úgy, mint élőben, de azért felteszem.
Valamint megnéztem a Parfüm című filmet, amiről ismét csak azt tudom mondani, hogy remek film, csak ne kelljen megnéznem még egyszer. A Lé meg a Lola c. remekmű rendezője rendezte. Arról szól, hogy Jean-Baptiste a halpiacon született, ezért, vagy ennek ellenére csodálatosan fejlett a szaglása. Némi vergődés után elkeveredik a parfümbizniszbe, valamint szagolgatás közben véletlenül megfojt egy lányt, akinek ettől elillan az illata, és innentől az illatok megőrzése lesz a rögeszméje. Néhány gyönyörű nő meggyilkolása segítségével végül megalkotja azt az illatot, amitől a tisztességes polgárok Woodstockot megszégyenítő szerelemorgiába kezdenek a város főterén. Attól jó a film, hogy bár szagokról szól, ezeket elég jól kifejezi képekkel, aminek mondjuk a mocskos párizsi halpiacon rothadó haltetemek esetében nem biztos, hogy örülünk. De vannak benne gyönyörű lányok is, több tonna vörös rózsa, meg provanszi levendulamező. A vége pedig olyan, amire én azt gondoltam, hogy na jó, azért ez mégiscsak túl durva, de nem lövöm le, érdemes egyszer megnézni, bár mondom, nem egy elsőrandis film.
Ja, és megkaptam az ösztöndíjamat, hurrá. Mondjuk ettől se leszek milliomos, de legalább nem kell többé mérlegelnem, hogy együtt vagy külön mossam-e a színeseket és a fehéreket, amikor két euro egy mosógépzseton.
Filmekről és szőke nőkről
Végre rávettem magam és megnéztem a Little Miss Sunshine-t, amitől eddig több okból ódzkodtam, egyrészt nagyon emlékeztet a címe a Little Voice-ra, ami az egyik legnagyobb filmes csalódásom volt, mindenki dicsőítette, én pedig utáltam, a másik a magyar cím (A család kicsi kincse), valamint, hogy játszik benne Steve Carrel, aki nem más, mint Michael az Office-ból, és ő ott engem halálra idegesít.Természetesen a legjobb szereplő a filmben az épp öngyilkossági kísérletéből lábadozó homokos Proust-professzor, Uncle Frank, akit Steve Carrel alakít zseniálisan. Itt egy kép.
A sztori egyébként az, hogy Olive, a kislány továbbjut egy szépségversenyen, így klasszikus lúzerekből álló családja felkerekedik és egy régi, sárga Volkswagen kisbusszal elindul Amerikán keresztül Kaliforniába, a döntőre. Igazi road movie, közben persze minden szereplőnek kisebb-nagyobb mértékben meghiúsulnak az álmai, emellett totál idióták, kicsit burleszkes a film időnként, van benne hulla is, máskor meg ügyesen a családot összetartó szeretetről szól, de még éppen nem nyálas. Végig remek humora van, lehet csomót nevetni meg izgulni rajta, a legtöbb vélemény szerint pedig olyan film, ami felvidít, bár engem leginkább elszomorított, de ez nem jelent semmit, én a Némó nyomában-on félek, az Amerikai psycho-n halálra unom magam, a Sikoly-filmeken pedig csomót röhögök, szóval nem vagyok viszonyítási alap.
Egyébként pár napja már nem működött a tévém, vagyis az eddigi húsz csatorna helyett csak a CNN jött be, így reggel a szokásos zenetévé helyett kénytelen voltam azt hallgatni, pedig én lévén kicsit kényszeres, szeretem az állandóságot az életemben, és jó volt minden reggel kávét főzni az idegesítő új Gwen Stefani klip alatt, majd meginni a borzasztóan idegesítő, új Robbie Williams klip alatt, és indulás előtt még megnézni a remek és bűbájos új Christina Aguilera klipet, ezzel szemben a héten kénytelen voltam az Iránban tevékenykedő angol katonákkal, valamint a Fülöp-szigeteki túszdrámával ébredni. Végül tegnap megkérdeztem a Nénit (afféle felügyelő Néni a koleszban, bár hostessnek hívják), aki semmit sem tudott, de mondta, hogy kérdezzem meg a nappaliban szunyókáló japán srácot, aki semmit sem tudott, de mondta, hogy kérdezzem meg a számítógépteremben található amerikai-szörfös-kinézetű srácot, aki ugyan nem tudott semmit, de akkor pont arra jött egy klasszikus szőke lány, meghallotta a beszélgetésünket, és megmondta, hogy szerelték a kábeltévét, így megváltoztak a hullámhosszok és újra be kell állítanom a csatornákat, elmagyarázta, hogyan. Amikor pedig megtettem, épp az egyik kedvenc filmemet adták, amit már többször megnéztem szörnyen irritáló magyar szinkronnal, és most végre megnézhettem eredeti nyelven is. A szakkifejezéssel élve guilty pleasure, de nekem sajna bejönnek a híres világirodalmi remekművek amerikaitinédzser-feldolgozásai, a 10 dolog, amit utálok benned-nek ráadásul remek csajpunk zenéje van, mindjárt Joan Jettel kezdődik. Nem beszélve Patrick Verona (Heath Ledger) dalbetétjéről, titokban mindig is arra vágytam, hogy valaki elénekelje nekem ezt a számot egy egész amerikai középiskola előtt, miközben két biztonsági őr üldözi.
Update: el tudom képzelni, hogy van akinek a kommentek kicsit spoileresek, az ne menjen oda.
Bicikli, szörnyek
Na, hazafelé már csak 15 perc volt az út, és el sem tévedtem, haladás. (A fenti mondatban akaratunkon kívül egy Kölcsey-idézetet rejtettünk el.)Megnéztem A faun labirintusát. Tudni kell rólam, hogy én szinte soha nem félek filmeken, és amikor mégis félek, az biztos, hogy nem horrorfilm alatt történik. Komolyan nem emlékszem, hogy valaha is igazából féltem volna horrorfilmen, pedig jó sokat láttam. A kör után mondjuk, amikor mentem hazafelé a mra-tól egyedül, akkor arra gondoltam, lehet, hogy jobb lenne, ha ma otthon aludna a főbérlőm, mert különben hátha félni fogok, de aztán nem féltem mégsem. Végig rettegtem viszont például a Némó nyomában-t, dehát mekkora para, hogy mi lesz azzal a kis hallal, folyamatosan bajba kerül!
Persze, ha nagyon hirtelen ugrik elő valami a főszereplő fejére vagy ilyesmi, akkor én is összerezzenek. Ja, és kisgyermekkoromban volt valami német nyelvű horrorunk videókazettán, amin akkoriban féltem.
A faun labirintusán viszont féltem, vagyis inkább szorongtam. Jó, eleve utálom a háborús filmeket, nem vagyok hajlandó megnézni egyet sem, mert kiráz a hideg tőlük, ebben meg előfordul néha, hogy emberek más embereket halálra kínoznak, esetleg hátbalőnek. Másrészt félek az ízeltlábúaktól, tehát én már ott készen voltam, amikor a film kb tizedik percében a kislány elkezd követni az erdőben egy ilyen imádkozó sáska-szerűséget, zizegő hártyás szárnnyal meg sok lábbal, mert hogy az tündér. És akkor még hátravolt a szem nélküli szörny meg az óriás pincebogarak a nem kevésbé óriás varangy odújában. Egyes lények simán elmentek volna a Silent Hillben is.
Mindez nem elég persze, végig elég baljóslatú a film, végig lehet tudni, hogy valami szörnyűség fog történni, számunkra kedves szereplők különféle halálnemeket fognak halni, vagy másképpen szenvednek, és valóban.
Nagyon tetszett egyébként, el van találva, épp annyira bizarr és közben életszerű, hogy az ember pont bele tudja élni magát. Szomorú, baljóslatú, nyomasztó, és nagyon szép film. Csak ne kelljen többször megnéznem.
Then we'll fight in the shade
Ja, és szünet volt a moziban a film közepénél. Ekkora hülyeséget.
Főleg filmek
Azon gondolkodtam a tegnapi bejegyzés kapcsán, hogy azért én általában rendes turista szoktam lenni (fényképezőgép, lonely planet) és azt (is) szeretem az utazásban, hogy az ember megnézi a nevezetességeket, most meg nem nagyon nézek ilyet. De ez azért van, mert 1. jön majd ki meglátogatni a férjem és egy másik alkalommal a húgom, és velük úgyis megnézek majd egy csomó dolgot, 2. nincs pénzem. Ez utóbbi mondjuk a hangsúlyosabb tényező, amúgy annyira nem izgatna, hogy úristen, háromszor látom a keukenhofot (amúgy is mindig más virágzik) vagy a van Goghot (sőt, egyszer már láttam), de hogy kétszer is fizessek érte, az már lehet, hogy nem fér bele.
De nyugalom, azért nem maradok teljesen szellemi táplálék nélkül, Bright küldött nekem segélycsomagot, amely tartalmaz egy kötött garbót, egy Wellness magazint (mennyire gáz már ez a lap, régen mintha egy fokkal értelmesebb lett volna), valamint dvd-n kritikátlan mennyiségű Scrubs epizódot, a Doa-filmet (nem értem, honnan vette, hogy én azt meg akarom nézni még egyszer :), A Faun labiritusát, a Parfümöt és a Little Miss Sunshine-t, valamint a Snow Crash c. regényt, amivel kapcsolatban egy kissé gyanakvó vagyok, mivel nem bízom a Galaktika-könyvekben, és az meg mekkora gáz már, hogy angol címe van a magyar fordításnak, de azért rá van írva a borítóra, hogy ez ám magyarul van, nehogy összezavarodjon a kedves vásárló. Állítólag korszakalkotó mű meg minden. Mondjuk a szerkesztő személye azért valamelyest megnyugtat. Ja és még ginger tea volt a csomagban, ami csodával határos módon megérkezett a Culinarisba. Most egyébként Sue Townsend: Number Ten-t olvasom, amit tegnap vettem olcsó angol nyelvű könyvek-boltban (mivel nem volt sajtokról szóló könyvük), meg ugye a Csermely hálózatokról szóló remekművét.
Láttam egy csomó filmet is, ami említésre érdemes, az a GalaxiQuest, aranyos régi sci-fi, sorozatszínészekről szól, akiket egy sci-fi sorozat forgatását követően marslakók rabolnak el, hogy segítsenek nekik megmenteni a népüket, (mivel azt hiszik róluk, igazi hősök), vannak benne rosszul sminkelt emberekre emlékeztető idegen lények, meg szemlátomást gumiból készült idegen lények, meg Omega 13, amiről nem lehet tudni, mi az, és a kedvenceim persze a geekek, akik segítenek megmenteni a világot. Valamint a Beyond Borders-t, Angelina Jolie-s dráma, nemzetközi segélyszervezetek, Kambodzsa, Csecsenföld, éhezés, szerelem, háború, taposóaknák, szenvedély, tragikum, pont nekem való film.
Olyan jó ennyire ráérni, néha egészen bűntudatom van miatta. Mielőtt elindultam, beszélgettem az egyik kollégámmal a konyhában, ahol cigizni szoktunk, arról, hogy mennyit dolgozik/dolgozunk és nem jó ez így és néha kell ebből egy kis szünet, és rendesen bűntudatom van, hogy nekem itt a szünetem, ő meg (és társai) otthon robotolnak. De aztán megnyugtatom magam, hogy nem a sok szabadidős tevékenységtől fáj és ropog a jobb csuklóm, hanem hogy azért napi 8 órában dolgozom vele mellesleg (egérrel).
Visszatérve a szellemi táplálékra, még ennek a blognak az olvasására szoktam rá, ugyan az autók eddig nem különösebben érdekeltek, Orosz Peti stílusa viszont még mindig felülmúlhatatlan, az ilyenek meg az ilyenek miatt. Ja, és itt van még a Stardust remek trailere, bár nem Tim Burton rendezi legnagyobb sajnálatomra, de azért megtekintére érdemesnek tűnik, köszönjük Lobotomiának. Most pedig megyek és megnézem végre a 300-at.
And it breaks my heart
Regina Spektort hallgatok különben, akit most fedeztem fel (konkrétan itt, és köszönjük). Orosz származású new yorki zsidó lány, kicsit Tori Amosra emlékeztet, amennyiben zongorázik, énekel, vörös haja és rúzsozott szája van. Fidelity c. száma a leghíresebb, és onnan ismerős, hogy a Veronica Mars egyik részében (3X03) aláfestő zeneként szolgál egy meglehetősen romantikus jelenethez, de ne sploilerezzünk, inkább itt a klipje. A többi száma egyébként szerintem sokkal furább, vagyis kevésbé populáris, ez viszont tök aranyos.
I never love nobody fullyAlways one foot on the ground
Keresés
Kiemelten
Yummie az isten! Majdnem.Kapcs-ford
Isolde levelezik veletek néhaJó ügy
Ide is írok néha
Mások
- agnus
- alie
- anngel
- azigazzy
- ayitidoc
- blogtogon
- brainoiz
- hakkotsuki
- IKL
- kalib
- kardigan
- karlsruhe
- kisfoka
- lamorak
- lobotomia
- maminti
- mollyblooom
- montag
- mra
- nesztelencsiga
- nyulontul
- olga
- pestipucu
- roboman
- savanyúcukor
- suematra
- sulemia
- susie
- teodora
- Chili es vanilia
- Domestic Goddess
- Eszter befőz
- Criticalbiomass
- Bioetika Blog
- DrMortz
- Eperrózsa
- Mentők
- Sorozatjunkie
Utolsó kommentek
- There's no business like showbusiness, isolde: Délibáb: nem, csak régen anonimabb volt az internet és kevesebben... »
- There's no business like showbusiness, Délibáb: Ezek szerint az emberben idővel változik az introvertáltság/extrovertáltság aránya? »
- Ez nem panasz vagy nyafogás, isolde: joozsef: nem az én találmányom, ez egy bevett szófordulat, te... »
- There's no business like showbusiness, marta: talán mert az arctalanság nem feltétlen agytalanság? (agyatlanság? nyelvtan... óhhh) »
- There's no business like showbusiness, egyik errejáró: Talán mert nem is velünk beszélgetsz, hanem önmagaddal. Kicsit kihallatszik,... »
Kategóriák
- Brennbergbánya (11)
- Emberek (270)
- Esküvő (18)
- Film (37)
- Kaja (65)
- Kultúra (177)
- Munka (194)
- Nosztalgia (20)
- Nyafogás (680)
- Tudomany (56)
- Utazás (100)
- Vásárlás (105)
- Zene (140)