Where the hell is my elephant?

Van Teodorának az a blogja, ahol ázsiai filmekről és zenékről ír, és ha nem linkelem, akkor 35 percenként elpusztul egy kisteknős és kettő darab kismacska, szóval ide kell menni: asiafan.hu

Apropó ázsiai filmek, megnéztük tegnap a Tom Yum Goong c. nagyon cuki filmet, amelyben egy ifjú, jóképű, thai harcművész fiatalember hőn szeretett elefántjai kiszabadítására indul, rendkívül gagyi történet, és sok, igen látványos verekedés végeláthatatlanul hosszú snittekkel. Plusz Jackie Chan-dublőr-cameo.

Think that you've worked it out, then BANG

Megnéztem tegnap a PS. I love you című filmet, ami nem is volt olyan rossz, mint amire számítottam. Ráadásul megvilágosodtam tőle ismét, ez különben jellemző rám, hogy chic-litben, wellness-magazinban és a lehető legbugyutább romantikus komédiákban találok választ az Élet nagy kérdéseire. (Persze, a félreértések elkerülése végett el kell mondanom, hogy ezt megalapozta három év dinamikusan orientált pszichoterápia.)

Egyébként a pszicholgiában ismert jelenségről van szó (lehet, hogy van neve is, nem tudom, mivel pszichológiát sosem tanultam). Amikor az ember agya már egy ideje tudattalanul dolgozik egy problémán (azaz nem tudatosan), és nem is tud róla, hogy már milyen közel jár a megoldáshoz, akkor mondanak neki egy akármilyen egyszerű, helytálló értelmezést, vagy lát egy plakátfeliratot, és arról rájön, hogy "jé, hát persze, ez a megoldás!". De ha saját maga még nem tart ott a problémamegoldásban vagy az átgondolásban, akkor hiába az értelmezés/a plakátfelirat, figyelmen kívül fogja hagyni. Egyik kollégám mesélte, hogy egy haverja iszonyú rossz passzban volt, már nem emlékszem pontosan, mi történt, de olyasmi, hogy elhagyta a felesége, csődbe ment a cége és meghalt a legjobb barátja, kb. hasonló kaliberű események. És akkor depressziós lett és hónapokig csak feküdt az ágyán és/vagy drogozott és az öngyilkosságát tervezgette, és akkor egy nap lement az éjjelnappaliba és vett egy gyümölcslét, mert szomjas volt. Tudjátok, vannak azok a kis 2 vagy 3 decis, üvegben lévő, 100 % narancs vagy eper vagy almalevek, nem tudom, cappy vagy sió vagy ilyesmi. Egy időben a kupak belsejében mindig szerepelt egy rövid, közhelyes mondat, de kb. olyan bonyolultságúak, hogy "csak rajtad múlik", meg "ne add fel", és a srác elolvasta a kupakba rejtett üzenetet, ami egy "képes vagy a sikerre" vagy efféle volt, felment, megborotválkozott, és újraépítette az életét. Erről azt gondoljuk, hogy már magától is kifelé tartott volna a gyászból/krízisből, csak kellett egy utolsó lökés, és arra gyakorlatilag bármilyen forrás megfelel, ha azt közli, amit hallanod kell. 

Nekem csak azt közölték a PS I love you-ban (illetve a Hilary Swank alakította hisztis tyúkkal közölte szexi férje), amire magam is rájöttem nemrég, tudniillik, hogy azon rinyálok évek óta, hogy nincs pénzem, túl sokat dolgozom, és panelban élek, és ez így nem mehet tovább, és majd akkor lesz jó, ha ezek elmúltak. És valamelyik nap meg rájöttem, hogy tulajdonképpen ezzel direkt arra ítélem magam, hogy rosszul érezzem magam, holott érezhetném jól is. Nem putriban élek és nem bányában tizenkétórázom, szóval objektíven nézve tényleg érezhetném magam jól is, csak valamiért az van a fejemben, hogy én nem érezhetem jól és gondtalannak magam, amíg nem keresek többet és nem költözünk kertes házba. És ki mondta, hogy nem?
A filmben amúgy a csaj szintén amiatt rinyált, hogy túl kicsi lakásban élnek (New Yorkban, nem Pesten), mire valami olyasmi közhelyet mondott a pasi, hogy "te csak arra vársz, hogy elkezdődjön az életed, holott már elkezdődött, már rég megy, ez az itt".

Be is teszünk egy kapcsolódó videót. Ugye, már mindenkinek feltűnt, hogy szeretem a zeneileg és szövegileg is rémségesen egyszerű női dalokat, és nem kell minden egyes alkalommal mentegeztőznöm. Jem pedig cuki. 

Hát ilyesmi. Meg azon gondolkodom, hogy kéne vasalni, de nem emelhetek nehéz tárgyat, és hátha a vasaló nehéz tárgynak számít...?

Seriously man, we're fucking done professionally

Kész, levettem a kezemet az amerikai filmgyártásról. Többé nem megyek moziba. Ne értsünk félre, én nem gondoltam, hogy a T4 valami szuperjó film lesz, de... hát az elején még reménykedtem, aztán kínunkban röhögtünk, aztán már csak arra gondoltam, ennél még az is kíméletesebb lenne, ha simán fejbelőnének.

Régen láttam ilyen rossz filmet, na.

Mit is mondhatnék

Megnéztem a Twilightot 30 másodpercben nyuszikkal. Wow.

Crying is an inevitable physiological response

Lelőtték a kedvenc sorozatomat. Jó, tényleg nem volt meglepő, de attól még szomorú vagyok.

Az élet arra való, hogy a jó dolgokat megízleld

Itt most el kell mesélnem a Doomsday c. filmet, spoilerérzékeny olvasóink esetleg át szeretnék ugorni a következő bekezdést.

Szóval Skóciát megtámadta egy gyógyíthatatlan vírus, és ezért egy hatalmas fém fallal leválasztották a világ többi részéről és karanténba helyezték, de a kislányt még sikerült kijuttatni egy katonai helikopteren, bár a fél szemét kilőtték. Harminc év múlva kb a kislány már vagány katona, se istent, se embert nem ismer, fél szemmel és géppisztollyal, és akkor találnak pár fertőzött embert Londonban is, de közben kiderül a műholdképekről, hogy vannak skótok, akik élnek a fal mögött. Tehát nem haltak meg, tehát van ott valami ellenanyag. Ki mást küldenének be érte két tankkal, mint az egykori kislányt, aki Rhona Mitra, és 48 órája van (már nem emlékszem, mért annyi), hogy megtalálja és kihozza az ellenszert, ha létezik ilyen. És akkor Glasgow, anarchia, agyontetovált punkok, emberevő pszichopaták és láncos szado-mazo állatok motoron, lőfegyverek, lángszóró. Aztán elmenekülnek egy vonattal. Aztán skót várkastély, vértbe öltözött daliák meg várbörtön, lovaglás, lovaglósüldözés, hullámos hajú megszeppent skót leány, íj, nyílvessző, tegez, buzogány, na jó, gránátok is. És akkor véletlenül bemennek egy ajtón és találnak a hegy gyomrában egy régi katonai raktárat (?), amiben van egy csomó originál, működő telefon, meg egy konténerben egy pöpec fekete frissen lemosott kocsi tele tankkal és slusszkulccsal, és akkor eszeveszett autósüldözés. Akkora következetlenségek és baromságok és deus ex machinák, hogy eláll az ember lélegzete. Meg persze trancsír. Elképesztően vérbeli B-film, minden percét imádtam. Wow. 

És kaptam hozzá kaviárt, libamájat, mézes-citromos-mandarinos csirkesalátát, rákokat, rumos banánnal töltött körtét és remek vörösbort. Wow.  

És akkor még beillesztjük ide a 9 c. Tim Burton animációs film trailerét, ami meg micsoda és mért nem hallottam róla eddig? Igazán nagyon klasszul néz ki. 

 

Semmi különös

Most éppen arra jutottam, hogy a trailer ellenére megnézem A Nők c. filmet, hogy aztán majd írjak róla a filmbuzin, meg egyébként is, jó színésznők játszanak benne. És akkor megnézem az imdb-n, és megakadt a szemem azon a soron, hogy - hibák rovat - "a tamponégetős jelenetben <a csaj> haja egyszer a füle mögé van tűrve, egyszer meg nincs", és akkor úgy döntöttem, túl rövid az élet, hogy olyan filmet nézzek meg, amiben tamponégetős jelenet van. 

Különben karácsonyi ünnepség volt ma a munkahelyen, állítólag a közszférában dolgozók szétbulizzák az agyukat ilyenkor, nekünk a betegek csinálnak műsort, aztán eszünk egy kis pogácsát, legdurvább ital a szilvás nestea limited edition, és ez teljesen rendben van így, egyáltalán nem is értem, minek léteznek egyáltalán nagy céges karácsonyi bulik. Ha jóban vagyok a kollégáimmal, úgyis elmegyek velük inni, ha meg nem, akkor nem. De nem erről akarok beszélni, hanem hogy ünnepi beszédében azt mondta a Prof, hogy "az idei egy nehéz év volt, reméljük, a következő nem lesz ennyire az", és mennyire a számból vette ki a szót, semmi okom a rinyálásra, semmi rossz nem történt velem idén, még a lakáshitelem is forintalapú, de mégis. Tényleg ez egy nehéz év volt valami miatt, az a helyes kifejezés.

Can't smile without you

Megnéztem a Hellboy 2-t, amiben ugyan gyakorlatilag nem történik semmi, plusz lelkiznek is, ellenben remekjól néz ki, igazi del Toro-s bizarr lényekkel meg néhol steampunkos hangulattal. Ámbár azt hiszem, manapság engem akármilyen filmmel meg lehetne venni, ami Manhattanben játszódik és vannak benne cicák. 

Beteg vagyok még mindig, már köhögök is, pedig minden lehetséges gyógymódot bevetek, már szedek antibiotikumot is, valamint tegnap a holisztikus medicina jegyében vettem magamnak egy felsőt a Zarában. Tudniillik ugyanis a pszicho-neuro-immunológia eredményei szerint amikor szorongunk, akkor csökken az immunrendszerünk működésének hatékonysága, ellenben ha valami felvidít, máris megnő a nyálunkban a granulocytaszám és IgA-szint és védettebbé válunk a fertőzésekkel szemben ezáltal, szerintem egyébként már eredetileg is abba betegedtem bele, hogy a múltkor mire visszamentem érte, már nem volt meg a "Not my fault"-feliratú póló. Eleve az élet nagy igazságtalansága, hogy kevés jól kinéző vicces feliratos pólót gyártanak nők részére, pilóták meg agysebészek persze lehetünk, de a feliratos pólókat még mindig, a szavazati jog bevezetése után ennyi évvel is csak férfiak részére gyártják, és akkor amikor végre találok egy jót, ami jól is néz ki, akkor nincs időm felpróbálni, és mire visszamegyek érte, már egy darab sincs, ennyi befolyásunk van a világ folyására, ki vagyunk szolgáltatva a sors szeszélyeinek, zörgő avar vagyunk és sodor minket a szél, ki tudja honnan ki tudja hová.  

Hát ezek vannak, meg rettegek kissé az alsó szomszéd bosszújától, a denevérlány a múltkor már attól is felkopogott, hogy kb. húsz cm magasságból leejtettem véletlenül az orrcseppemet, e pillanatban pedig annál sokkal rosszabb dolgok történnek. Jelen esetünkben valahogy úgy kell elképzelni a huszonegyedik századi magyar rögvalóságot, hogy harmincéves, kissé lestrapált külsejű feleség csúnyán köhögve blogol a panellakás nappali szobájának sarkában, nagyot húzva néha egy sörösüvegből, körülötte üres pizzás- és sörösdobozok, miközben a szoba többi részében férjeura harmadmagával Rockband-ezik. 

Á, hangember vagyok, ha igazi blogger lennék, már fönn lennének a youtube-on.

Nagyon hosszú bejegyzés New Yorkról

Inkább olyan érzés, mintha nem egy hete értünk volna haza, hanem legalább fél éve, plusz elfelejtettem írni (nyugi, ez nem tart örökké, vannak ilyen időszakok), de azért muszáj mesélnem New Yorkról valamit. Mondjuk leginkább pont olyan, mint a filmekben.

Leszálltunk a JFK-n, ahol egy rendkívül szigorú security officer rendkívül komoly és szigorú arccal és tiszteletet parancsoló egyenruhában, az útlevelünket a pulton csapdosva kikérdezett minket bevándorlásunk céljáról és ujjlenyomatot vett tőlünk és még további szigorú kérdéseket tett fel rezzenéstelen arccal, és annyira megvolt már bennünk a sztereotípia az amerikai határokon tapasztalható mérhetetlen szigorról és idegengyűlöletről, hogy tök sokára jöttünk rá, hogy a csávó egész végig poénkodik és viccből adja elő nekünk kelet-középeurópai nyaraló házaspárnak a köcsög amerikai tisztet, nagyon vicces helyzet volt tényleg. Aztán nem érkezett meg a csomagunk, szerencsére előrelátóan pakoltam kézipoggyászba két tartalék zoknit, meg az ember ilyenkor rájön, hogy tulajdonképpen az égvilágon semmi szükség nincs nagy bőröndökre, vettünk magunknak fogkefét a boltban aztán kész, meg persze kénytelen voltam pántos felsőt vásárolni magamnak a 5th Avenue-n, mert sokkal jobb idő volt, mint itthon. Már egész jól beleéltem magam, hogy a légitársaság által kárpótlásképpen fizetett napi 25 dollárból leszek kénytelen ruházkodni egy hétig, de aztán megjöttek a cuccaink két nap múlva.

Egy kétcsillagos hotelban laktunk a 71-edik utcában, mert ilyenre volt pénzünk, a kétcsillagos náluk azt jelenti, hogy a fürdőszoba a folyosó végén van, mondjuk az nem gáz, laktam koleszban évekig, de kádban kellett tusolni, amiben mindig valaki másnak a haja volt, csak hogy nyafogás is legyen a bejegyzésben. Az ablakunk pedig egy tűzfalra nézett, pont mint a filmekben, lehúzható ablakkal szemben karnyújtásnyira a szemközti téglafal. De nem voltak csótányok, a többi lakó meglepően jól szituáltnak tűnt, idős korosztály gurulós bőröndökkel, és egyáltalán, az egész hely nagyon furcsán volt egyszerre borzasztóan lepukkant és elegáns hotelszerű. Alváshoz és tévézéshez pont megfelelt.

A tévéjük okozta nekem egyébként az egyik kultúrsokkot (a másikat a kajájuk), azt gondoljuk, hogy itthon sok és idióta valóságshow meg reklám megy, de az a tömény, tömény és kivédhetetlen butaság, ami ott a tévéből áradt, az felülmúlhatatlan, én többnyire tátott szájjal és megbűvölten bámultam. Eleve az, hogy egy húszperces szitkom-epizódot kb hatszor szakítanak meg húszperces reklámblokkokkal, ráadásul minden átmenet nélkül, nincs reklámszignál vagy valami, hanem az egyik pillnatban még Phoebe beszél a halott anyjáról, a másik pillanatban meg egy öltönyös nagyonvidám barátságos fickó arról, hogy náluk fektessél be, és minden reklám végén elénekelik a telefonszámot, és a reklámblokk végén minden figyelmeztetés nélkül egyszerre csak már Joey beszél, szóval egyáltalán nem csodálom, hogy ADHD-sok, pár hónap után én is az lennék ettől. Azért vicces volt persze tévében látni a sorozatainkat, de komolyan kicsit önmaga paródiájának tűnt a tévéjük időnként.

A másik kultúrsokkot a kajájuktól kaptam, amióta hazaértünk, egyfolytában csak salátát és egészséges ételeket kívánok, mert minden édes vagy zsíros és műanyagból van. Persze, bztos megtaláltuk volna a salátabárokat, ha nagyon keressük, meg ettünk koreai kaját Little Koreában és thai kaját Chinatownban és olasz kaját Little Italyban, de a tipikus amerikai étkezdék akkor is elképesztőek a hamburgerekkel és a sütikkel. Persze hamar alkalmazkodtunk és ettünk reggelire sonkás-sajtos rántottát hagymás krumplival és zsíros kenyérrel, meg pekándiós-mézes sütit meg almás-fahéjas sütit meg diós-mazsolás cone-t meg répás cupcake-et meg körtés-banános muffint meg lemon bart meg mogyorós brownie-t meg peanut butter brownie-t, meg krémsajtos bagelt meg portobello mushroom szendvicset, a kenyerük is az a fehér tömör, édeskés műanyag tészta, nyoma sincsen az itthon megszokott ropogós és/vagy barna kenyereknek. És ettünk zöld tea és gyömbérízű fagyit Chinatownban és héjában sült krumplit és shake-eket Wendy's-ben és mogyoróvajas-csokis Haagen Dazst és rengeteg hotdogot a felhőkarcolók tövében lévő aprócska utcai árusoknál, ahol öltönyös üzletemberek vesznek hotdogot a közel-keleti külsejű árusoktól és a lépcsőn ülve eszik meg mint a filmekben. Különben tetszett nekem ez a lazaság, minden olyan könnyed és közvetlen, akárki akármikor szóba elegydik veled, és bár azt hiszem, életvitelszerűen az idegeimre menne az állandó mosolygás és have-a-nice-day-ezés, így nyaraláshoz pont jó volt.

Nagyjából egész héten Manhattanben sétálgattunk, nekem a legnagyobb élmény az egész nyaralásból az utcán sétálás, amit nem nagyon tudok közhelyek nélkül elmagyarázni, nyüzsgő, színes, élettel teli, lüktető nagyváros, felhőkarcolók, sárga taxik, mindig mindenki átmegy a piroson, kirakatok, hotdogárusok, extrém trendin és/vagy elegánsal öltözött nők kis fehér kutyákkal dizájner retiküljeikben, meg hivatásos kutyasétáltatók tizenkét különböző méretű kutyával, bohém külsejű csavargók meg fürdőző verebek meg modellfotózás a Central Parkban, mókusok mindenhol, utcazenészek Greenwich Village-ben, meg egy hatalmas, nagyon ronda macska az egyik tetoválószalon előtt, aki épp meg akart támadni, amikor egyszercsak kinyúlt érte egy atlétatrikós, nagydarab, kigyúrt, széttetovált fickó és berántotta a boltajtón. Meg a téren kártyázó kínai öregasszonyok meg autientikus halárusok Chinatownban, tűzlépcsők mindenhol, klubok és gót meg punk meg vintage cuccokat árusító ruhaboltok East Village-ben, meg azokat a fajtiszta kis kutyákat árusító kisállatboltok, vadul csaholó francia bulldogokkal és törpespitzekkel, és három gyönyörű abesszín kismacskával, akik borostyánszín szemeikkel nyugisan szemlélik a kirakatból a Lexington Avenue-t.

Megnéztük a nevezetességeket, úgy is mint Szabadságszobor, Brooklyn Bridge, Flatiron Building, Ground Zero, ahol hatalmas építkezés folyik épp az ikertornyok helyén, elmentünk Staten Islandre a komppal, hogy megcsodálhassuk onnan Manhattan látképét, ami csodálatos, meg a Szabadságszobrot, ami meglepően kicsi. Mászkáltunk meg feküdtünk a Central Parkban, megnéztük a várostörténeti múzeumot, ami nem volt nagy szám, meg a MoMát (Museum of Modern Arts), mert ott vannak mindkettőnknek kedvenc képei (nekem a Rousseau-k, a férjemnek meg van Gogh Csillagos éjszaka vagy ilyesmi című), megnéztük a Guggenheim épületét és előcsarnokát, és végigjártuk a Museum of Natural History-t, ahol Ross dolgozik, és ahol kb két emelettel több dinoszauruszcsont van, mint amire én alapból kíváncsi lennék, dehát vannak ezek a genetikus és megváltoztathatatlan dolgok a férfiakkal, amikkel kapcsolatban egy nő nem tehet semmit, maximum megtanulhat velük együtt élni és az egyik ilyen az őshüllők iránt titkolt vagy kevésbé titkolt, érthetetlen rajongás. Egyébként igazán klassz az a múzeum, láttunk 3D filmet az ősrobbanásról, és nagyon jó az ajándékboltja is.

Felmentünk az Empire State Buildingre éjszaka, ami gyönyörű volt és valószerűtlen, a sötét és a távolság miatt már nem látszottak a színek, minden felhőkarcoló sötétszürke hasáb volt alattunk apró csillagokkal, mint valami számítógépes grafika vagy a Dark Cityben a város, de semmiképpen sem valóság. Felmentünk a 102-edik emeletre is, ahol régen zeppelin-megállót terveztek, de csak egy léghajó szállt le ott, mert rájöttek, hogy nem elég biztonságos. Így, hogy este mentünk fel, nem volt annyira nagy tömeg és csak kb egy óra volt, míg felértünk, de azért elgondolkodtam, hogy bár nagyon romantikus azt mondani, hogy "találkozzunk az Empire State Bulding tetején!", ennél kevésbé romantikus három órát sorban állni, kifizetni húsz vagy harmincöt dollárt attól függően, hogy vajon a 86. vagy a 102. emeletet értjük-e inkább a teteje alatt (a 86 nyitott terasz, a 102 zárt, és oda csak nemrég lehet felmenni, tehát a klasszikus "teteje", ahol a filmekben találkoznak, az a 86), átmenni fémdetektorokon, megvárni amíg a biztonsági személyzet megröntgenezi, szükség esetén átkutatja a táskádat, keresztülmenni kötelezően az ajándékbolton, majd hatszáz tülekedő és fotózkodó turista közül kiválogatni a szerelmedet. Nekünk este tízkor egyáltalán nem volt illúzióromboló, hanem csodálatos, de úgy gondolom, nappal biztosan kissé lelombozó lehet. Aztán felmentünk a Rockefeller Plaza tetejére másnap nappal, az hatvanvalahány emelet asszem, ki van világítva a liftakna és nagyon freaky az üveg tetejű liftben nézni, ahogy egy végtelen hosszú csőben suhansz felfelé vagy zuhansz lefele, a teraszról látszik az Empire State Building, van pár pad is, ahol napozgattunk és viszonylag kevesen voltak. A legszebbek egyébként a régi felhőkarcolók, eleve a tény, hogy némelyik száz évvel ezelőtt épült, pl. a Woolsworth, meg az art deco stílusúak, mint a Chrysler Buliding, még vízköpők is vannak rajta.

Megnéztünk egy csomó popkulturális helyszínt is, ettünk a Tom's Restaurantban, amiről régen, amikor még Tom's Dinernek hívták, Suzanne Vega írta a hasonló című dalt, tényleg ott van tőle pár háznyira a katedrális, pont esett az eső, és emberek igazgatták a ruházatukat a tükröződő kirakatüvegben. Megnéztük a házat, ahol a Jóbarátok "laknak", persze nem ott forgatták, ez csak a Friends főcímben szereplő ház. Ültünk a Queensboro híd tövében, ahol a Manhattan című filmben Woody Allen és Diane Keaton ülnek (és ahol a 30 Rockban Jack találkozik a magánnyomozójával :), elmentünk a Horseshoe Bar-ba East Village-ben, ahol a Keresztapa bizonyos jeleneteit forgatták és rendkívül autentikus kocsma, kopott, fa bárpulttal, jukebox-szal, flipperrel, meglepően mélyhangú pultoslánnyal. Reggeliztem a Tiffany előtt, megnéztük a Café Wha?-t, ahol Dylan először lépett fel NY-ban, tanácstalankodtunk a 30 Rockefeller Plaza földszintjén lévő NBC ajándékboltban, ami egyébként nagyon vicces, olyanokat lehet kapni benne, mint illatgyertyák, amiket Jen gyárt az Office-ban, meg Free Earl meg Free Ryan pólókat, meg még számtalan vicces, sorozatos pólót, de női pólókat nem, ami egyébként felháborító és igenis gondolhatnának a vicces pólók iránt vonzódó sorozatrajongó nőkre, bármilyen kicsi piaci szegmens is az. Na és akkor volt, hogy odajött hozzánk két kissé zaklatott fiatalember, hogy mindjárt kezdődik a Conan O'Brien felvétele és van üres hely és akarnánk-e bejönni, és akkor csak azt vettük észre, hogy vonszolnak minket az NBC folyosóin és gyorsan megröntgenezik a táskánkat és aztán ülünk egy egészen kicsi és családias stúdióban, ahol pár percig még szórakoztat minket egy bemelegítő-ember (hogy röhögős hangulatba kerüljünk), aztán szórakoztat minket Conan O'Brien, tök hülyén néz ki, de vicces, meg egyáltalán az egész, engem simán le lehet nyűgözni celebritásokkal, hogy Alec Baldwin ott ül tőlem tizenöt méterre és tényleg létezik, meg hogy tényleg kartonlapokon mutatják a súgószöveget és villog az APPLAUSE lámpa, amikor tapsolni kell és Jamie Pressly utánozza Joy déli akcentusait az Earl-ből. Nagyon laza, de profi és pörgős az egész felvétel, egyszer sincs semmiféle leállás, este megnéztük a tévében és nem is vágtak ki belőle semmit. És megnéztük a Grand Central Terminalt, mert szép, az is volt számtalan filmben, amik közül egyet sem tudok felsorolni, de az a tipikus pályaudvar, ahol gyanús táskákat cserélnek ki, szerelmesek találkoznak utoljára és kis gyermekét veszíti el a nő a forgatagban. Meg (nem filmben, hanem a valóságban) itt találta meg az anyukája azt a skizofrén srácot, aki az egyik idősebb kolléganőm betege, krisnásokkal kiment NY-ba, ahol eltűnt, és amikor már három-négy éve nem jött róla semmi hír és nem találták, az anyja kivett két hét szabit és kiment New Yorkba és végigjárta az összes helyet, ahol a srác régebben állítólag járt vagy lakott, de sehol sem tudtak róla, és akkor kétségbeesetten és céltalanul mászkált a városban és meglátott a Grand Centralon egy magában motyogó, kiflivéget majszoló hajléktalant, aki a fia volt. És még a Planet Hollywoodban voltunk, ahol eredeti filmes relikviák vannak kiállítva, Indiana Jones kalapja meg efféle, és borzasztó illúzióromboló, kiderül, hogy a félelmetes szörnyek rosszul fröccsöntött gumifigurák és az Utolsó mohikánban átadott vadászpuska csupán egy nagyjából puska alakú fadarab, és ezeket nézegetheti az ember plexiüveg mögött. Persze, egész New York filmes helyszín, a férjem minden épületre megjegyzett valami ilyesmit, hogy "ezt dönti le a szörny a Cloverfieldben", meg "erre mászik fel Pókember", az Empire State ajándékboltja pedig tele volt plüss King Kongokkal. Ja, meg voltunk moziban is a Times Square-nél, a Burn After Readinget néztük a mozi hatodik emeletén a 25-ös teremben, nem volt rossz.

Ezenkívül még számtalan boltban voltunk, Barnes & Noble's-ben meg más könyvesboltokban is, vettem magamnak Gaiman és Yalom könyveket, mivel olcsó a könyv, meg dizájner outletben, vettem magamnak csizmát és kettő darab táskát fogalmamsincs milyen tervezőtől, de mindig is szerettem volna ilyen táskákat, amiről az ember első pillantásra nem tudja eldönteni, hogy az valójában csupán közönséges és ronda, vagy pedig merész és vagány, de talán inkább merész. Meg voltunk a világ (?) legnagyobb Virgin Megastore-jában, ahol majdnem vettem cédéket meg pink színű Dark Side of the Moon-os pólót, de aztán ellenálltam, meg képregényboltokban, meg hatalmas játékboltban a Times Square-en, ahol iszonyú jó legókat és Barbie-kat láttam, például vamp jazzénekesnő Barbie-t fekete miniruhában, csipkefelsőben, neccharisnyában, fekete tussal kihúzott dögös szemekkel és fekete kleopátra-frizurával, magas bárszékkel és mikrofonnal.

Egy-két dolog volt csak, amit meg akartunk volna nézni, de nem maradt rá időnk, például a Guggenheim-ben én megnéztem volna a gyűjteményt is, nem csak az épületet, meg van egy repülőgép-anyahajó a Hudson-on, amin régi repülőgépekből van kiállítás, de olyan, hogy a Wright-fivérek gépe, csak az épp zárva volt felújítás miatt. Aztán hazajöttünk és mindenki kérdezgette, hogy láttuk-e ezt meg azt, és egy csomó mindent nem láttunk, úgyhogy sajnos vissza kell majd még mennünk máskor is. Az időeltolódás meg borzasztó, hazaérkezésünk után én kb egy hétig nem tértem magamhoz, vasárnap este hazaértünk és hétfő reggel az én belső órám szerint hajnali kettőre kellett menni dolgozni, én meg nyolcra is alig bírok bemenni, de azért pontosan érzem, milyennek hangzik a jet lag miatt rinyálni, amikor épp hazaértünk New York-ból.

My temp job is to save the world

Csak annyit szeretnék mondani, hogy minden elismerésem, és mélyen meghajolok azon elkötelezettek áldozatos munkássága előtt, akik a sorozatokhoz feliratokat készítenek, csupán wordbe angolul legépelni egy 40 perces részt kb. négy óra, úgy, hogy szinte mindent értettem és van az a szuperképességem, hogy iszonyú gyorsan gépelek. És akkor még nincs is összevágva, időzítve. De komolyan, mért kell egy filmben folyamatosan beszélni. 

És még is ez volt:
isolde (közvetlenül lefekvés előtt): - Jaj, nincs felhúzva az ágynemű.
Bright: - Akkor legyen az, hogy te felhúzod az ágyat, én felhúzom az órát.
isolde: - Nem, te húzod fel az ágyneműt, különben felhúzom az orrom.
Bright (hallgat)
isolde: - Na? Ha nem tudsz frappánsat válaszolni, akkor neked kell felhúzni.
Bright: - Na húzd fel szépen azt az ágyneműt, mielőtt még felhúzom magam.
isolde (legyőzötten elkullog ágyat húzni).

Let's put a smile on that face

Láttuk a filmet, szeretném előrebocsátani, hogy én titkon valójában nem vagyok különösebben oda a Batmanért, ami azt illeti, igen kevés állatnak öltözött férfi szuperhősért vagyok különösebben oda, én a szörnyeket szeretem, a zombikat, a kőkemény akcióhősnőket és a borostás macsókat. Vin Diesel, az valaki, de... denevérember, ugyan már.

Ami miatt imádtam a Dark Knightot mégis, az természetesen Joker, eleve zseniálisan játszik Heath Ledger, persze, lehetetlen elvonatkoztatni a halálától, de még az amiatti misztikumot kivonva is zseniálisan játszik, nehezen fogom vissza magam, hogy ne soroljam a kedvenc jeleneteimet. Egyáltalán az ötlet, hogy végre nem egy anyagias, szuperokos vagy erős, céltudatos bűnöző az ellenfél, hanem egy efféle hibbant anarchista, akinek az egyetlen célja az értelmetlen pusztítás, szerintem ez gyönyörű. Hogy Batmanék már majdnem felszámolták a maffiát, kezd egészen rend lenni Gotham Cityben, és akkor megjelenik ez az egyszemélyes tébolyda, és teljesen tehetetlen vele szemben az okos rendőrfőnök, csinos ügyész és hegyesfülű szuperhős egyaránt, és egyes-egyedül totális káoszba dönti a várost. Gyönyörű. A bennem élő anarchista titkon végig egy kicsit Jokernek drukkolt.

PS. A kommentekben spoilerek lehetnek, én szóltam. 

Kell ilyen póló

(És nézzetek Middleman-t.) 

Pióca, kormányhivatalok, mentalizáció

El vagyok fáradva, mert egész héten valamiért rohangáltam és mindenhonnan késésben voltam és vért is adtam, amitől én pár napig fáradt szoktam lenni, meg túl sok munka van, pedig nyáron nem kéne, hogy legyen. Lásd még a vonatkozó idézetet Christopher Moore: Mocskos meló c. könyvéből:
- Charlie, te hogy vagy most?
- Álmosan.
- Hát, sok vért vesztettél.
- De ellazultam. Tudod, a vérveszteség ellazít. Szerinted ezért használtak piócát a középkorban? Nyugtató helyett használhatták. "Igen, Bob, mindjárt megyek a meetingre a herceggel, de még felnyomok egy piócát, mert kicsit túlpörögtem." Valahogy így.

Kaptam erkölcsi bizonyítványt is, a múltkor ugyanis, gondolom jutalmul, amiért higgadtan viselkedtem és nem vertem szét az esernyőmmel a fejét, a néni elárulta a titkos helyet, ahová ha befáradsz, azonnal és levelezés nélkül adnak erkölcsit. (Érdeklődők kedvéért: Vaskapu utca 30/b, elvileg be kell jelentkezni telefonon, de ezt sem én, sem az előttem várakozó két megtévesztően bűnözőkülsejű fiatalember nem tette meg, elég volt egy elfogadható indok, hogy miért a sürgősség). Bevittem az okmányirodába, leadtam, ezek a helyek elég messze vannak egymástól, zuhogott az eső, és szandálban voltam, mert ügyeletből mentem és előző nap még jó idő volt, és azon gondolkodtam, hogy életem során már egészen rengeteg időt eltöltöttem azzal, hogy beszerzendő dokumentumokért gyalogolok egyik hivatalból a másikba a zuhogó esőben. Komolyan, esküszöm, napfényben nem mentem még kormányhivatalba, pedig már a népességnyilvántartóban is voltam.

Mondom, fáradt és nyomi vagyok, most csak unalmasan elmesélem a hetemet meg ami eszembe jut. Megnéztük a Wall-E-t, ami aranyos, a bevezető kisfilm különösen jó, a srácok pedig furcsamód nehezen tolerálták az Aréna Plázát, pedig nekem az a kedvenc plázám, a tágas, egyenes, nagy belmagasságú folyosók miatt, nincs benne klausztrofóbiám, mint a többiben, a mozinak pedig kb. akkora az előtere, mint az egész kórházunk a szomszéd épületszárnyat is beleértve. Azon gondolkodtam utána, milyen érdekes dolog a mentalizáció: az a képességünk, hogy más embereknek a viselkedésük alapján érzéseket/gondolatokat tulajdonítunk, pl. ha valaki sír, akkor biztos szomorú. Egyszer olvastam valami cikket arról, hogy az emberek minden nehézség nélkül képesek rajzolt állatkáknak is gondolatokat/érzéseket tulajdonítani, most pedig elég jó példát kaptunk arra, hogy működik ez animált robotokkal. Simán képesek vagyunk mentalizálni, bennem ugyan az első néhány percben felmerült, hogy heló, a takarítórobot mióta hatódik meg filmeken és mióta szerelmes, de hamar elmúlt, és cseppet sem zavarta meg a mentalizációmat, hogy ezek nem elég, hogy rajzolva vannak, még csak nem is élőlények, nem beszélnek és mimikájuk sincs, attól még pontosan tudtam, milyen hangulatban van a kis robot. Ez egyébként nyilván a készítők profizmusán múlt, hogy képesek voltak pusztán a szereplők mozgásával kifejezni az érzéseiket, de azt se felejtsük el, hogy az ember képes kettő darab rajzolt négyzetet is mentalizálni. (Ti. ha mutatsz az embernek egy képernyőt, ahol egy kicsi négyzet mozog, és mögött egy nagyobb négyzet ugyanarra mozog, akkor az ember azt fogja mondani, hogy a Nagy Négyzet üldözi a Kicsit. Esetleg fejlettebb mentalizációs képességű emberek azt, hogy a gonosz, nagy négyzet üldözi a szegény, aranyos kicsit.) 

Emlékszem, év elején beígérte a kínai horoszkóp a szakmai kihívásokat (meg azt is, hogy egy partin megismerkedem életem párjával), és most kaptam is párat, mondjuk eleve a magánrendelés ténye az lesz nekem, plusz a munkahelyemen új funkciókkal gazdagodtam, ha fogalmazhatok így. Mindegyik igazi adminisztratív kihívás, és van, amelyiknek nem örülök, másnak pedig igen, de leginkább azon csodálkozom, hogy nem vagyok halálra rémülve. Én régebben egyáltalán nem ismertem a "kihívás" kifejezést, szerintem csak olyan van, hogy "szörnyű, megoldatlan probléma", vagy "rémisztő, nehéz feladat", és félelemmel vegyes tisztelettel néztem azokra, akik kihívásnak éltek meg bármit. Nagyon jó. Most vagy az van, hogy még nem jutott el teljesen a tudatomig a feladat ténye, és pár nap múlva fogok megijedni, vagy öregségemre kevésbé leszek szorongó, vagy használt valamit a rengeteg pszichoterápia. Egyébként nekem tényleg nagyon sokat használt a rengeteg önismereti célú pszichoterápia, azért kezdtem el, mert a pszichoterapeuta szakvizsgához igazolni kell asszem 150 órát, de azóta egyrészt fogalmam sincs, hánynál tartok, másrészt úgy gondolom, az életem egyik legjobb döntése volt, hogy belekezdtem, nagy kaland, többnyire élveztem, és talán megmentett attól, hogy folyamatosan nyafogó neurotikaként kellljen leélnem az életemet (bár akik ezen a héten láttak, lehet, hogy vitatkoznának ezzel, mivel a héten többé-kevésbé állandóan rinyáltam, de tudjuk ezt be mondjuk a melegfrontnak). Mindig eszembe jut, hogy kéne írni ebbe a blogba erről, hogy hogyan lettem szociális fóbiás szorongóból ilyen viszonylag normális, jobb napjaimon bátor, kiegyensúlyozott, mert biztos segítenék ezzel valakiknek, de valahogy nem visz rá a lélek, annyira nagyképűségnek tűnne itt ezzel menőzni, úgyhogy majd talán máskor. Ott tartottam, hogy kaptam új feladatokat a Proffal történt beszélgetés keretében, ami egy kicsit emlékeztetett Jack Donaghy és Liz Lemon első beszélgetésére, ti. a Prof meglepően sokat tudott rólam, ilyeneket mondott, hogy "tudom, hogy maga szkeptikus, dehát mikor legyen az ember szkeptikus, ha nem 30 évesen, meg nem is mindenben értünk egyet, de ez nem baj" - még soha semmi olyasmiről nem beszéltünk, amiből kiderülhettek volna ezek, de ez nem baj. Vicces volt.

Na jó, megyek cikkeket olvasni, hamarosan visszajön szabiról kedvenc főnököm és azzal fog nyaggatni, hogy megírtam-e már azt a cikkemet, amit rendkívül kínos módon még nem írtam meg, mert nem érdekel és utálom mert nem volt rá időm vagy valami.

The Flying Fish Zombification

Middleman: - In times of extreme stress, crying is an inevitable physiological response.
Ida: - Sure it is, cupcake.

Nézzetek Middleman-t, ha még nem mondtam volna, remek stílus, vicces párbeszédek, borzalmasan gagyi gumiszörnyek, vetített háttérrel autózás, imádom. De most megyek vissza vasalni, hónapok óta nem vasaltam, mivel az időjárási viszonyok nem tették lehetővé, de már nem halogathatom tovább.

Middleman: - The way the story's unfolding... rural setting... civilian unexpectedly turns into a ravenous flesh-eater... My guess is we are dealing with the seminal stage of a zombie outbreak.
Wendy: - Entree-ripping, brain chewing zombies??!!
Middleman: - The very same, yes.
Wendy: - Cool!!
Middleman: - Dubby, there is nothing "cool" about zombies.

That's for John Lennon

Vettem ki szabit, pár héttel későbbre, de akkor is megnyugtató. Azalatt majd behozom a lemaradásaimat, megváltom a világot, ésatöbbi.

Tegnap meg megnéztük az In Bruges-t (mégis kinek jutott eszébe az Erőszakik magyar címet adni ennek a filmnek, jézusom), nagyon érdekes, meglepő és remek film, kegyetlen, feketén vicces, brutálisan erőszakos, kissé beteg, és mindenekfelett szürreális, de nem az a David Lynch-féle szürreál, hanem... máshogyan valószerűtlen és realista egyszerre. Nem tudok jó hasonlatot. Beszólnak durván a belgáknak, a kanadaiaknak, az amerikaiaknak, Colin Farrel fantasztikusan hozza a vagány, bár kevésbé rátermett ifjú ír bérgyilkospalántát, van benne rasszista törpe, kissé szétesett, de szép csaj, gonosz pszichopata Ralph Fiennes, paranoid Hieronymus Bosch-festményekre emlékeztető képek és jelmezek, rengeteg káromkodás, premier plánban ömlő vér, tündéri középkori városka hattyúval, harangtoronnyal, játszótérrel, macskakővel. 

Nekem teljesen bejött a filmzene, Regina Spektor nyilván, plusz az egyik csúcsjelenet alatt játszott country-dal valami barnahajú lányról, nagyon eltalálták. Remek akcentusa van az összes szereplőnek, Harry csodálatosan britül beszél, Colin Farrel ír dumája pedig utánozhatatlan, Valamint akkora párbeszédek vannak a filmben, hogy csak pislogtam néhol. Zegzugok? Szóval egy csomószor vicces, pillanatnyilag épp hangosan röhögök az imdb-n lévő idézeteken, de összességében nem az a feelgood mozi azért. 

Ray: - Why didn't you wave hello to me today when I waved hello to you today?
Jimmy: - I was on a very strong horse tranquilizer today. Wasn't waving hello to anybody. Except maybe to a horse.
Ray: - Huh? What are you talking about?
Jimmy: - Just horseshit.
Ray: [to Denise] - Where're you from?
Denise: - I'm from Amsterdam.
Ray: - Amsterdam? Sure, that's full of prostitutes!
Denise: - I know. I thought I could come here to Bruges and get a better price for me pussy.
Ray: - Oh. ... You guys are weird. 

Keresés

Kiemelten

Yummie az isten! Majdnem.

Kapcs-ford

Isolde levelezik veletek néha

Ide is írok néha

• Isolde olvas
• Endless
• Filmbuzi
• Képek

Mások

• agnus
• alie
• azigazzy
• blogtogon
• brainoiz
• hakkotsuki
• kardigan
• karlsruhe
• kisfoka
• lamorak
• lobotomia
• montag
• mra
• nesztelencsiga
• nyulontul
• pestipucu
• roboman
• savanyúcukor
• suematra
• sulemia
• susie
• teodora



• Chili es vanilia
• Domestic Goddess



• Criticalbiomass
• DrMortz
• Sorozatjunkie
• Spoiler

Utolsó kommentek

• Főleg Lébény, sulemia: bocs akkor túlbonyolítottam :) »
• Gutenberg, galaxis, mona: Azóta biztos kiderült, hogy a Vígh Béla könyv érdemes-e... »
• Főleg Lébény, r-: na tessek, ez meg szembejott ma veletlenul, nem vagyok egy... »
• Főleg Lébény, r-: hat en meg ezzel jarulnek hozza a kommenttomeghez akarhol elek... »
• Geek in the pink, isolde: talktimi: hát ez nagyon jó. Mindig is sejtettem. »

Kategóriák

• Brennbergbánya (6)
• Emberek (173)
• Esküvő (17)
• Film (31)
• Kaja (33)
• Kultúra (150)
• Munka (124)
• Nosztalgia (13)
• Nyafogás (424)
• Összeesküvéselmélet (6)
• Tudomany (39)
• Utazás (71)
• Vásárlás (86)
• Zene (103)

Archívum

• Jelen
• 2010. március
• 2010. február
• 2010. január
• 2009. december
• 2009. november
• Az összes

Egyéb

• RSS 2.0 Feed
• Freeblog.hu