Suhogasd le a szoknyád, hajnal

Ülök az udvaron a járdán és körömkefével mosom a bakancsomról a sarat és azt énekelem, hogy elkártyáztam a gyönge szívem. Azért ezt, mert tegnap nézegettem a Soproni Erzsébet Kórház évkönyvét, és viszontláttam benne középiskolás korunkból az egyik meghatározó akusztikusgitáros-kalapos csavargókülsejű egyént, immár jó útra tért munkakörben. Meg azon gondolkodom, hogy a múltkor kifejtette nekem a fodrászcsaj, aki egy finom nő és valamin mindig fel van háborodva (de olyanokon, hogy a bejárónő úgy teszi az asztalra a terítőt, hogy látszik rajta a csík, ahol össze volt hajtva; és mindig összevissza teszi vissza a letörölt fürdőszobapolcra a tégelyeket, holott már százszor elmagyarázta neki, hogy szépen rendezgesse el, de egyszerűen nem érti meg), tehát kifejtette azt is, hogy micsoda emberek vannak, mert van olyan, aki leteszi a földre a hátizsákját vagy a táskáját, érted, leteszi a földre, én meg meg sem mertem pisszenni, velem még az is előfordul, hogy egyenesen leülök a földre. Sose lesz belőlem úrinő.

And there is time to kill today

Három pszichiáter kórusban magyarázza nekem ebédnél, hogy az baj, ha a sok negatív visszajelzéstől elszomorodom, és meg kell tanulni, hogy ne hasson rád a negatív visszajelzés, én meg magyarázom nekik, hogy ha bántanak, akkor megbántódni a normális, és ha kritizálnak, akkor elszomorodni normális, és egyáltalán nem akarom megtanulni, hogy ne fájjon nekem a kritika, hanem azt akarom, hogy fájjon, én nem akarom, hogy ne érdekeljen az emberek véleménye, én ragaszkodom ahhoz, hogy ha elégedetlenek velem, az elszomorítson és ha dicsérgetnek, akkor örüljek, én nem akarom kifejleszteni magamban azt a képességet, hogy leperegjen rólam. Magyarázzák, hogy de nem erről van szó, nem kell, hogy leperegjen, hanem hogy megértsd és felfogd a kritikát és hasson rád, de ne hasson rád túlzottan, és meg kell tanulnom ezt a képességet. Úgy teszek, mintha nem érteném, és perszepersze, igazuk van abban, hogy nem jó, ha az ember totál kiszolgáltatott mások véleményének és csak attól függ az önértékelése, hogy ma csúnyán nézett-e rá a BKV-ellenőr, és helyén kell kezelni a kritikát, de azért én vitatkozom velük, mert szeretek.

Szóval ezen rugózunk pszichiáterekkel, pedig mostanában különösebben nem is kritizált senki, aztán meg azon, hogy Idő nem is létezik, hanem minden egyszerre történik, és az idő múlása csupán annak a műterméke, ahogyan az agyunk "szkenneli" a sok egyszerre történő dolgot, mert egyszerre nem képes befogadni, csak részletekben, és amikor az az érzésed van, hogy három helyen kellene lenned egyszerre egy időben, akkor az teljesen normális, hiszen az igazság az, hogy egyszerre vagyunk mindenütt. A jelenlévő egyetlen "valódi" orvos csak kicsit néz furán.

Private lives

A House-ban meg a sok diktátor, maffiózó, rocksztár, sportcelebritás és egyéb különlegesség után végre egy bloggercsaj volt a beteg, az orvosi része mondjuk így a korlátozott hematológiai ismereteimmel is blődségnek tűnt, ellenben rengeteget moralizáltak azon, hogy a privát szféra meg az internet. Hogy például a privát szféra, mint olyan, eleve a modern kor találmánya, mert régen a kis falvakban, kisvárosokban, törzsekben nem lehetett különösebben elbújni a közösség szeme elől, és mindent tudtak egymásról az emberek, aztán jött a csúf nagyvárosi lét, amikor nem, de nem baj, mert itt ez az internet, ami megint a közösségi lét élményével ajándékoz meg. És nem baj, ha nincsenek szomszédaid vagy a nevüket sem tudod, mert ott vannak helyette a kommentelők, akik majd mindent tudnak rólad és tanácsot adnak a bajban. A csaj konkrétan megszavaztatja a kommentelőivel, hogy biológiai vagy műbillentyűt ültettessen a szívébe. Aztán a fordulatos betegségtörténet egy pontján felmerül, hogy mi lenne, ha ezt már nem írná bele a blogjába, de muszáj beleírnia, mert ha nem írja, akkor elkezdene szelektálni és ha elkezd szelektálni, akkor annak onnantól nincs vége, és akkor nem lesz teljesen őszinte és végletekig kitárulkozó onnantól, és milyen blogger az olyan.

A csomó hülyeség mellett a kisvárosi vonallal egyébként szívesen egyetértek, tetszik ez a párhuzam, szívesen bloggerkedem azért, mert visszavágyom a kisvárosomba. Ahol pénteken egy bulihely volt nyitva, szombaton meg egy másik, és tudtad, hogy ha lemész, akkor ott lesznek az ismerőseid, és tudtad, hogy ki kivel jár, mert láttad vele az utcán múlt héten, és folyamatosan, gonoszul vagy jószándékúan, de pusmogtak az emberek egymás háta mögött. Még haza sem értem a kocsmából, de a nagymamám már tudta, hogy két rumoskólát ittam, mert ismerte a pultos fiú nagymamáját. És még csak egy napja jártam első szerelmemmel, Barnival, és annyit tudtam a családjáról, hogy van egy jófej öccse, amikor nagymamám kérés nélkül elmesélte a szülők előző házasságait és abból született fiukat és hogy ki hol dolgozik, hol él, kivel van jóban, mennyit keres a fiúm tágabb famíliájában. Jó, mondjuk nagymamám egy csomópont. Az internet meg nem hatvanezres lakosú város. De be kell vallanom, hogy tényleg van némi hasonlóság a blogoszféra meg a kisvárosi lét között, klikkek, pletykák, fix pontok és egyebek tekintetében. Vicces.

Benne volt a filmben, de nem tértek ki arra a jelenségre, ami Human elmélete, hogy a közösségi oldalak elterjedésével lesz egy következő generáció, akik esetében már mindenkiről tudni lehet majd, hogy hány füves cigit szívott tinédzserkorában és hogyan bulizott ész nélkül és milyen erotikus filmben szerepelt erdei nimfákkal, mert a helyi lakosok emlékeznek rá fenn lesz róla a videó a youtube-on, és kevésbé lehet majd letagadni az ember ballépéseit, és ettől elfogadóbbá válunk a ballépésekkel kapcsolatban. Nem tudom, lehet.

A szelektálás / öncenzúra problémaköre persze álszentség, nyilvánvalóan jól vagy rosszul, de  szelektálja az ember, hogy mit ír az internetre, nemrég mesélte el neve elhallgatását kérő ismerősöm, hogy mennyire aggódott a neve elhallgatását kérő európai városban többedmagunkkal együtt töltött esténket követően, hogy én majd azt beleírom a blogomba, amin kissé meg is ütköztem, más ember privát szféráját azért remélem, képes vagyok tiszteletben tartani. Próbálom. Eleve azt is szelektálja az ember, hogy mit mesél el másoknak az életben. Egyáltalán, hogy mit gondol végig. Kisvárosban meg illik azért ügyelni arra, milyen képet alakítunk ki magunkról a közösség felé, közösség alatt főként a ráérős környékbeli néniket értve, és ebből a szempontból valóban kényelmesebb az internet, hiszen míg szegény nagymamám kénytelen egész nap a kertünk jól látható részében fájós derekát tapogatva és hangosan sóhajtozva söprögetni ahhoz, hogy dolgos háziasszonynak tartsák, nekem elég beleírni a blogomba, hogy megyek söpörni.

Azt is mondják még valamikor a film során, hogy a normál valós emberi kapcsolatok milyen felszínesek, hiszen megtudsz az illetőről egy-két dolgot, a többit meg fantáziáddal kitöltöd, ellenben ha olvasod a blogját, akkor aztán igazán meg lehet valakit ismerni. Komolyan? Jobban meg lehet valakit ismerni a blogjából, mintha megfigyelnéd az életben meg kikérdeznéd meg megnéznéd, mire hogy reagál és milyen helyzetben hogy viselkedik? Attól mély lesz egy ismeretség, hogy elolvasod, mit ír a másik az internetre? Ettől mondjuk fogtam a fejem, de azért maga a kérdés érdekes. Szerintem semennyivel sem mélyebb vagy alaposabb a blogos ismeretség, de tény, hogy máshogy ismerem a blogger meg a nemblogger ismerőseimet. Lehet, hogy a nemblogger ismerőseimről kevesebbet tudok, de mégis jobban ismerem őket? Mert jobban odafigyelek rá, hogy mit művelnek az életben? Mert nem csak elolvasom, hanem konkrétan meg kell kérdezni vagy meg kell figyelni őket, ha tudni akarok róluk valamit? Vagy nem? Vagy csak azért merengek ilyesmin és írogatok hülyeségeket az internetre, mert az előadásomat kellene csinálnom, és az időt húzom helyette? Efelől mondjuk nincsenek kétségeim.

Főleg Hamupipőke

- Próbáltam elmagyarázni neki, hogy ez egy baráti társaság, de nem nagyon értette.
- Gondolom, ebből azt a két szót nem értette, hogy "baráti", meg, hogy "társaság".

Hát így. A szokásostól eltérően epizodikus emlékeim ezen a héten nem ruhákhoz, hanem cipellőkhöz kötődnek.

Hagyj fel minden reménnyel

isolde: - De te érted ezt a problémát, hogy Sopron, meg hogy mennyire vagyok sikerorientált meg mennyire vágyom nyugis életre?
Férj (felnéz az Isteni színjátékból): - Ja, ja. A pokol kapuján fogunk kopogtatni és nem fognak beengedni minket.
isolde: - He?
Férj (felolvas): - E szomoru házat
azok nyerik, kik közönyösen éltek
s kiket nem ért dicséret, sem gyalázat;
s az angyalok, kik fellázadni féltek
s hivek sem voltak; csak magukra voltak,
lelkükben nincsen sem erény, se vétek.
Az ég elűzte s itten kóborolnak,
mert őket a pokol is szégyenelte:
nem kellettek sem égnek, sem pokolnak.
isolde: - Hol vonatkozik ez rám?
Férj: - Nem vagyunk elhivatottan erényesek, sem elhivatottan aljasak és gonoszak, ezért nem engednek be a pokolba. Figyelj, van tovább is. (még felolvas)
E nyomorultak, kik sohasem éltek,
mezítlen voltak s vérük csípve szítták
dongók és darazsak, pokoli férgek.
Vérbarázdával arcukat boríták
s könnyel a vér lábukhoz folyt keverve,
hol undok hernyók nagy mohón fölitták.
isolde (megborzong): - Ha nem vagyok elég jó, se elég gonosz, és nemtörődöm módon viselkedem, akkor undok hernyók fogják enni az agyamat.
Férj: - A véredet, de nagyjából igen.
isolde: - ... Whatever.

Egykoron harcosok voltak

"Bright a napköziben csak akkor segít a gyengébb tanulónak, ha a süteményét odaadja érte."
"Bright pénteken hazafele autót dobált, igaz, hogy sajtosdobozzal, de figyelmeztetésben részesült."
"Matematikaórán papírgombóccal köpködött."

A férjem felfedezte ezt a blogot és most az általános iskolás ellenőrzőiből olvas fel.

Ezt talán nem is kommentálnám

 

Peace, flowers, freedom, happiness

Valamelyik nap meg az öreg Mester a referáló előtt a kezembe adott valami cikket, ami a magyar származású pszichiáter, Vidovszky Gábor által kifejlesztett örömtréningről szólt. A lényege, hogy megtanítjuk az embereket, hogy: 1. az életben vannak jó dolgok, apróságok, amiknek lehet örülni, mindenkinek saját szájíze szerint, például napraforgómezők meg szomorú női énekesek meg karamellás latte macchiato meg rozmaringos fürdőolaj; 2. vannak emberek is, akiknek lehet örülni, mert kedvesek vagy érdekesek vagy izgalmasak vagy szórakoztatóak, vagy szeretjük őket vagy szeretnek minket (na, oké, lehet, hogy a végén meghalnak vagy elhagynak minket, de akkor lásd 3. pont); 3. vannak emlékek, amik jók voltak, és lehetett nekik örülni, biztos mindenkivel volt már olyan az életében, hogy jól érezte magát, színes ruhákban táncolt a barátaival egy amszterdami blueskocsmában vagy hazafelé jött a boltból a tengerparton vagy nagykabátban csókolózott az Árpád-híd közepén vagy egyéb tetszőleges jó élmény.

Namármost akkor azt kell gyakorolni, hogy 1. odafigyelünk az ilyenekre és gyűjtjük, hogy legyen az életünkben sok; 2. azokban a sajnálatos időkben, amikor éppen nem szotyi-lufi-körhinta az élet, olyan dolgokra gondolunk, amiket szeretünk, vagy olyan emberekre, akiket szeretünk, vagy olyan emlékeket idézünk fel, amikor jó volt. Magunk elé is képzelhetjük ezeket a dolgokat képszerűen. Amikor éppen a BKV-n utazunk szociokulturális hatásoknak kitéve állandó stresszhelyzetben, akkor magunk elé képzelhetjük a szerelmünk (esetleg volt vagy leendő vagy képzeletbeli szerelmünk) napbarnított mezítlen vállait, a napraforgómezőt, a rozmaringos masszázsolajat, esetleg mindhármat. (Na jó, ha valaki tényleg a módszerre kíváncsi és nem rám, akkor itt elmagyarázzák rendesen.)

Nekem nagyjából az volt erre az első reakcióm, hogy milyen kedves ötlet, a második meg az, hogy most komolyan, emberek? Komolyan ezt meg kell tanulni egy tanfolyamon? Jézusom, tényleg? El kell menni és harminc rongyért elmagyaráztatni magunknak, hogy az életben van öröm, és amikor meg nincs, akkor ér rá gondolni? Komolyan ez nem alap? Meg kell tanítani az embereket arra, hogy figyeljél, milyen szép fenyveserdő? (A cikkben konkrétan szerepelt a fenyveserdő.) Mert a szomorú nagyvárosi ember az nem tudja, hogy létezik kedves ember meg fenyveserdő? Oké, nincs épp kéznél egy sem, de az emberek azt nem tudják, hogy amikor sorban állnak a postán, akkor nyugodtan lehet a négy évvel ezelőtti nyaralásra, a tavaly karácsonyra, vagy a szerelmük napbarnított vállára vagy frissen sült brownie-ra gondolni? Meg kell tanulniuk egy tanfolyamon? Meg lehet ezt tanulni egy tanfolyamon? Mindenesetre lényegileg vállon veregettem magam, amiért ezeket én már mind tudom magamtól, és már eleve egészen biztosan nem éltem volna túl a tinédzserkor Poklát, ha nem rajongtam volna a vizes avar illatáért a soproni erdőben eső után a kutyámmal és hogy szedhetsz vad szamócát a bokorról és a hasonló naiv hippidolgokért. És ha nem tudtam volna, hogy amikor nincs valódi szerelmem, akkor a volt vagy leendő vagy képzeletbeli szerelmemre kell gondolni. Abban meg egyenesen világbajnok vagyok, hogy képzeletben a tengerparton feküdjek a függőágyban és a vitorlásokat nézzem a távolban, miközben a retinámat operálják.

Amúgy meg ragaszkodom hozzá, hogy először azt kell megtanulni, hogy az élet szenvedés és nehéz és nem elég, hogy menet közben kell jobbára egyedül kitalálni az egészet, még meg is halunk a végén nyomorultul, és ezért szomorúnak, bizonytalannak, rémültnek és dühösnek lenni teljesen normális, és ha ebből már levizsgáztunk, akkor a második félévben megtanuljuk, hogy ellenben ajándékba azért itt van ez a számtalan jutalom és örömforrás és kedves ember és puszi és napraforgómező és narancsos trüffelkrémes bonbon és fenyveserdő és szerelmünk meztelen vállai, aminek addig is lehet örülni és lehet miattuk szeretni az életet az első félévben tanultak ellenére / mellett, de persze, lehet, hogy az ilyen hozzáállással nem lenne belőlem jó örömtréner.

You don't seem real at all

Bár remélem, vasárnap délben mindenki (aki megteheti) (mert otthon van) szépen ebédel a családjával, nem pedig blogokba kopizott youtube-videókon hallgat zenét, ha mégis erre vetemednénk, akkor Dance with me.

A dal eredetileg The Lords of The New Church nevű punk (?) zenekar szerzeménye és eredetiben se rossz... leginkább vicces. A francia csajok feldolgozásában meg ugyanolyan, mint bármelyik másik Nouvelle Vague-szám, ez a videó viszont helyes hozzá. A jelenet a Bande á part c. Godard-filmből való.

Valamint asszem szünetet kell tartanom a blogolásban, mert hirtelen megelégeltem. Ilyen van, átlag évente kétszer. Aktuálisan éppen azt elégeltem meg, hogy valódi emberek a valódi világban a blogomhoz viszonyulnak helyettem. Hogy a barátnőim lecsesznek, mert a blogomból nem derül ki, hogy hogy vagyok. Hogy a férjem esténként rákérdez, hogy olvasta a blogomban ezt vagy azt, és mire írtam, mi van mögötte. És mindenféle emberek mindenfélét látnak soraim mögött/között/benne, és egy szavam sem lehet, mert a blogolásnak ez része, sőt, lényege, és aki suszternek áll, ne csodálkozzon a kaptafánál. Mindig is így volt és így is lesz. De most egy kicsit valamiért azt akarom, hogy az életemben valóságosan szereplő emberek hozzám viszonyuljanak, és engem mentalizáljanak, ne a blogbejegyzéseimet. Ez csak egy hely, ahol néha írok arról, ami az eszembe jut, és nem, nem fogok magyarázkodni amiatt, amit leírok vagy ami az eszembe jut, de én egy ember vagyok, én, én, én, nem az isolde.hu.

Egy pár napig szokott nálam tartani az ilyesmi, nem kell pánikba esni.

Hírnév, kincs, dicsőség nem adhat földi boldogságot

- Akkor azt a Horthy Miklós-osat kérem! - mondja a néni a postán az ügyintézőnek. A néni bélyegeket válogat, és miatta nem halad a sor, és a mögötte állók hangosan sóhajtoznak és a szemüket forgatják. A néni rózsaszín kabátot, rózsaszín kalapot, berakott ősz hajat és kifogástalan sminket visel, és szemmel láthatóan a monarchia idejéből maradt itt valahogyan. Hátrafordul a szemforgatókhoz és azt mondja mintegy magyarázatképpen: - Ez a posta. Itt bélyeget árulnak.

Különben én is azt gondolom, hogy ez a posta, itt várakozni kell, most mindegy, hogy amiatt állsz tíz percet, mert rengetegen vannak, vagy mert egy ember 25 csekket ad fel, vagy mert egy rózsaszín néni éppenséggel bélyeget válogat. Sose értem, mért lepődnek meg és frusztrálódnak az emberek minden egyes alkalommal, amikor sorba kell állni a postán, ez az élet rendje, a postán sorba kell állni. Felépítettünk magunknak egy világot, amiben nem érezzük jól magunkat. Előtte se volt jó, mert fáztunk vagy éheztünk és féltünk a kardfogú tigristől meg a villámlástól és húsz év volt az átlagéletkor; most meg BKV-n kell utazni és túl sokan lakunk egy házban és vékonyak a falak és az átlagéletkorunk messze meghaladja a fogainkét, és ezért még fogorvoshoz is kell járni, és minden lehetséges dologgal rengeteg papírmunka van, és mindenhol egy csomó idegen ember van, és várni kell a postán. Félreértés ne essék, én is ugyanúgy frusztrálódom minden alkalommal. Egy fokkal jobb világot kellett volna építeni, valamivel egyszerűbbet és használhatóbbat.

Végülis sorra kerülök mintegy nyolc percen belül, a postáskisasszony repesve örül az A4-es méretű borítékom láttán, amit ráadásul külföldre adok fel, merthogy az az ukász mára, hogy bélyegeket kell ragasztaniuk. És erre jó sok ráfér, és a nagyértékűeket is el tudja sütni. Engedélyt kér tőlem, hogy a szokásos pecsét helyett hadd ragasszon bélyeget, mert a bélyegnek el kell fogynia. Kiegyezünk három darab, kb. 6x5 cm méretű Kazinczy Ferencben. A mögöttem állók a szemüket forgatják. A postáskisasszony boldogan ragasztgat.

Elég sok költői kérdés

Ezen a pszichiáterségen gondolkodom különben mostanság, beleértve magamat is. Azon, hogy mennyire megváltoztat. Megváltoztatja az ember személyiségét az, ha sokáig pszichiáterkedik? Van erre valami kutatás? Látszik fMRI-ben? Ahogy a sommelier-k agya máshogy reagál a borkóstolásra? Máshogy reagál a pszichiáter agya a szomorú történetre vagy a bolondságra, mint a normál kontroll személy agya? Kimutatták mondjuk brit tudósok húszéves követéses vizsgálattal, hogy pszichiáterek nárcisztikusabbak vagy legalább fölényeskedőbbek vagy ridegebbek vagy bolondabbak lettek, mint szociális ikerpárjaik? Öngyilkosok lesznek gyakrabban, meg isznak, biztos nyugtatókat is szednek, de én nem erre gondolok. Meg nem is azokra, akik élvezik a hatalmat és már eleve azért jöttek ide, hogy gyakorolják. Hanem hogy mit gondolnak a világról és az emberekről és magukról a normál mezei pszichiáterek? Elkezdik azt gondolni, hogy ők akkor már értik az emberi lét / agy / lélek rejtelmeit, és akkor rájuk ez már nem vonatkozik? Elkezdenek fölényes kívülállóként viselkedni és megnő az arcuk? Elkezdik azt gondolni, hogy azáltal, hogy megérted az érzéseket, már nem veszélyesek rád? Elkezdenek bölcselkedni és okoskodni és viccelődni? Elkezdenek szakmai terminusokban beszélni normál emberi érzésekről, és "félek" helyett azt mondják, hogy "teljesítményszorongásom van", és sírás helyett azt mondják, hogy "gyászmunka"? El kell kezdeni okoskodni és viccelődni és fölényeskedni, önvédelemből, különben nem bírod ki sok évig? Direkt jó, hogy okoskodom és viccelődöm, mert így legalább csomószor tudok együttérző maradni és nem égek ki és nem leszek gonosz és nem leszek hatalommániás, és nem változom rideg analitikusasszonnyá vagy gyógyító mesterguruvá? (Bár ezt nem tudhatjuk előre, szerintem lenne tehetségem rideg analitikusasszonykodáshoz.)

Vagy nem a pszichiáterkedés ez, hanem eleve a felnőttkor? Húszéves korában írhat az ember füzetbe naplót, meg verseket, meg álmodozhat, meg félhet, de harminc felett már illik inkább okoskodni meg viccelődni? Vagy a pszichiáterkedés rátett erre egy lapáttal, és ha manikűrösnek mentem volna, akkor maradhattam volna álmodozó és nem kellene feltétlenül bölcs távolságtartással vagy szarkasztikus humorral szemlélnem az élet minden nyavalyás aspektusát? Vagy húszévesen is szarkasztikus voltam és okoskodó, és semmit sem változtam? Igazából az voltam ám akkor is, csak kevesebbet beszéltem. De más a világképünk, mint a normális emberé? Nagyon más? Miben más? Mikor változik meg?

Much more simply

Hogy tudjak esendő ember maradni, ezt most felírom ide, hogy el ne felejtsem.

Babies, babies, babies

Már teljesen biztos, hogy nekem az agyamra ment a sok hülyeség, ma barátnőim csecsemőkorú gyermekein a joint attention-helyzetekkel kísérleteztem, Zs. (4 hónap) még nem csinálja, de M. (6 hónap) már tankönyvi szinten követi a tekintetet. És cukik is.

RIP

Nem szeretek halálhíreket írni blogban. Salinger azt mondta, hogy a diétájával és életmódjával 120 évig fog élni, és én ezt teljesen komolyan elhittem neki, erre tessék.

Köszönjük a könyveket.

Főleg skálafüggetlen

Ismételten beigazolódni láttam a híres Melrose Place-elméletet, amelyet Zsuzsi Néni dolgozott ki az interperszonális világ jelenségeinek leírására, és valami olyasmit jelent, hogy ha valakit valahonnan ismersz, akkor azt valahonnan máshonnan is ismered, de inkább idézem szó szerint az elmélet megalkotóját:

"Az egy nagyon tudományos elmélet arról, hogy mindenki mindenkinek a mindenkije. Ugye bármely ember a világon átlag hat kézfogásra van a világon bármely másik embertől, hálózatelmélet, ilyenek. Mindig kiderül, hogy a rég nem látott unokatestvéred a kollégád szomszédjának a pasija."

Közben még mindig a diáimat csinálom, miközben Charlessal csetelek, aki Etiópiában van. Az internet csodálatos dolog.

Tegnap meg nem mentem el Barabási legújabb hálózatos-génes előadására, mert kozmetikushoz voltam bejelentve, úgyhogy most nem tudok tükörbe nézni. Mármint, csak eszmei szinten nem tudok, a szemöldököm igazából nagyon szép lett. Ilyenek történnek.

Keresés

Kiemelten

Yummie az isten! Majdnem.

Kapcs-ford

Isolde levelezik veletek néha

Jó ügy

Ide is írok néha

• Isolde olvas
• Endless
• Filmbuzi
• SamFreud
• Képek

Mások

• agnus
• alie
• azigazzy
• blogtogon
• brainoiz
• hakkotsuki
• kardigan
• karlsruhe
• kisfoka
• lamorak
• lobotomia
• mollyblooom
• montag
• mra
• nesztelencsiga
• nyulontul
• pestipucu
• roboman
• savanyúcukor
• suematra
• sulemia
• susie
• teodora



• Chili es vanilia
• Domestic Goddess



• Criticalbiomass
• DrMortz
• Interszubjektum
• Sorozatjunkie
• Spoiler

Utolsó kommentek

• There's no business like showbusiness, isolde: Délibáb: nem, csak régen anonimabb volt az internet és kevesebben... »
• There's no business like showbusiness, Délibáb: Ezek szerint az emberben idővel változik az introvertáltság/extrovertáltság aránya... »
• Ez nem panasz vagy nyafogás, isolde: joozsef: nem az én találmányom, ez egy bevett szófordulat, te... »
• There's no business like showbusiness, marta: talán mert az arctalanság nem feltétlen agytalanság? (agyatlanság? nyelvtan... óhhh... »
• There's no business like showbusiness, egyik errejáró: Talán mert nem is velünk beszélgetsz, hanem önmagaddal. Kicsit kihallatszik... »

Kategóriák

• Brennbergbánya (7)
• Emberek (191)
• Esküvő (17)
• Film (31)
• Kaja (35)
• Kultúra (156)
• Munka (134)
• Nosztalgia (14)
• Nyafogás (497)
• Tudomany (43)
• Utazás (80)
• Vásárlás (89)
• Zene (117)

Archívum

• Jelen
• 2010. július
• 2010. június
• 2010. május
• 2010. április
• 2010. március
• Az összes

Egyéb

• RSS 2.0 Feed
• Freeblog.hu