Will you still need me when I'm 64
Árpád híd budai hídfő, egyes villamos megállója. Hatvan év körüli házaspár tétován bénázik, nem tudják, merre induljanak, néznek mindenfelé, toporognak. Leszólítja őket egy őszhajú, hangerejéből ítélve kissé nagyothalló öreg néni.Néni: - Hova akarnak menni?
Házaspár: - A szigetre.
Néni: - Itt lemennek a lépcsőn, aztán ott arra le a HÉV-hez, a Filatorigátnál leszállnak...
Házaspár (a korábbinál is jóval zavarodottabban néznek)
Néni: - Egy megálló.
Házaspár: - De mi a Margitszigetre akarunk menni.
Néni (csodálkozó megvetéssel): - Jaaaaa....?
What it all comes down to is that everything's gonna be quite alright
Felszállok a Sziget felé tartó hajóra kb. ötven viháncoló fiatallal, külföldiek és magyarok vegyesen, színes trikókban, nevetgélnek, elindul a hajó, a hangfalakból felhangzik Deák Bill: Rossz vér c. száma, majd a hátralévő kb. negyven percben lemegy az egész album, mire az Árpád hídhoz érünk, már állampolgárságtól függetlenül mindenki szótlanul maga elé meredve ül a földön és lehangoltan láncdohányzik.
Kora este táncolunk a majdnem teljesen üres Volt sátorban csak mi hárman, Hajnalka, Niké meg én, tőlünk öt méterre pedig fiatalkori megfelelőink, három vihorászó csaj, táncolnak ugyanúgy, kivéve, hogy mi ismerjük a Dolly Roll Windszörny c. remekét (akkoriban minden nyolcéves gyereknek ez volt a kedvenc száma), ők viszont unott álldogálás helyett ugrálnak a Csavard fel a szőnyeget-re, nyilván nem hallották még kétszázmilliószor életük során.
Megkeressük enyhén ittas férjemet és kollégáit, megiszom a borát, mert neki már nem kéne, elmegyünk Alanis Morrissette-re húsz perccel koncertkezdés után, kitalálom, hogy elöl akarok állni, húgomék előrevisznek. Tömeg kellős közepe, kevésbé ismert új számok meg slágerszámok felváltva, Alanis pedig egy meglepően dagi nőci, frufru-t és kb. negyvennégyes farmert visel (de lehet, hogy túl sokat járok az edzőterembe és attól lettem ilyen szépségnáci, magamat is kövérnek látom, amióta heti kétszer nádszálvékony, tökéletes bőrű, szilikonmellű műmacákkal zuhanyozom), de mindegy, tud énekelni, how about getting off of these antibiotics, húgom elővesz valami undorító, ragacsos, csöpögő trutyit, ami vodkába áztatott gumicukornak bizonyul, vodkát ugyanis nem szabad behozni a fesztivál területére, ellenben gumicukrot igen. Megesszük.
Találkozom egy csomó emberrel véletlenül, meg néhánnyal direkt, plusz számos olyannal, akit eddig még sose láttam az életben, mint például a Miles nevű blogger, vagy a Kardigán nevű blogger, vagy a Hónyomi nevű blogger, vagy az egyik volt tanárom felesége aki egyúttal az egyik barátnőm pszichológusa volt, vagy Jake Smiles.
I'm shy but I'm friendly, yeah.
Táncolunk a Volt-sátorban sokáig, aztán késő lesz, meg tömeg, kosz, por, hazafelé meg arról beszélnek a fiúk, hogy miért nincs a szigeten emo-színpad, és vajon ha lenne, melyik cég szponzorálná, végül a Gillette Emo Sátorban megegyeznek.
My temp job is to save the world
Csak annyit szeretnék mondani, hogy minden elismerésem, és mélyen meghajolok azon elkötelezettek áldozatos munkássága előtt, akik a sorozatokhoz feliratokat készítenek, csupán wordbe angolul legépelni egy 40 perces részt kb. négy óra, úgy, hogy szinte mindent értettem és van az a szuperképességem, hogy iszonyú gyorsan gépelek. És akkor még nincs is összevágva, időzítve. De komolyan, mért kell egy filmben folyamatosan beszélni.
És még is ez volt:
isolde (közvetlenül lefekvés előtt): - Jaj, nincs felhúzva az ágynemű.
Bright: - Akkor legyen az, hogy te felhúzod az ágyat, én felhúzom az órát.
isolde: - Nem, te húzod fel az ágyneműt, különben felhúzom az orrom.
Bright (hallgat)
isolde: - Na? Ha nem tudsz frappánsat válaszolni, akkor neked kell felhúzni.
Bright: - Na húzd fel szépen azt az ágyneműt, mielőtt még felhúzom magam.
isolde (legyőzötten elkullog ágyat húzni).
Deny thy father and refuse thy name
S egy estén, vigye ördög a limonádét
A hatalmas sátorban lagzi, emberek buliznak vagy vacsoráznak, mi pedig kijövünk a fűzfák közé sétálni, és táncolunk* a holdfényben a tóparton a kiszűrődő zenére. Meg találgatjuk, mik lehetnek a sötét víztükör irányából felhangzó hatalmas csobbanások, bizonyára a ravazdi tó réme. Romantikus nagyon, szeretem, amikor az élet olyan, mint egy film.
*Szebb lenne persze azt írni, hogy "keringőzünk a holdfényben", de ha egyszer nem tudok keringőzni, se más táncot. Ami azt illeti, most járni se nagyon tudok, edzésből eredő súlyos izomlázból kifolyólag.
Love is all around
Az azért cuki, amikor hosszú szőke copfos, kissé piszeorrú, dögös középiskoláslány fülében ipoddal Vörösmarty: Csongor és Tündé-t olvassa a futógépen.Nem szállhat le, bomba van a fedélzeten!
Mennyire félelmetes már tűzszerésznek lenni ebben a szituban, én rendesen izgulok értük, bár nem ismerek egyet sem. Úgy képzelem, egyrészt minden tűzszerész álma az, hogy jelen lehessen valami hasonlóan izgalmas és valódi téttel bíró helyzetben; másrészt bemenni egy teljesen kiürített, néptelen kerületbe egy négyezer fontos bombát bütykölni, ami, ha felrobban, kilométeres sugarú körben teríti szét a darabkáidat, hát, nem tudom. Én kevés valódi dologtól szoktam félni (csak irreális félelmekben utazom), mégsem szívesen állnék most ott a lyuk körül. De ami még sokkal-sokkal kevésbé szívesen lennék, az a tűzszerészek barátnője/felesége/anyukája.
Beyond therapy
Ja, és az milyen lehetett már, így elképzelem, hogy jár az ember a pszichoanalízisbe, magánklinikára, heti kettőbe mondjuk, egy pár hónapja, már remekül kialakult a mindentudó, bölcs, nagyszakállas pszichoterapeutával a rapport, kötődés, bizalom, interszubjektivitás meg ami kell, múlt órán jöttél rá zokogva, hogy azért álmodtál neccharisnyával, mert ötévesen apádba és a hintalovadba voltál felváltva szerelmes, és éppen mész lelkesen a következő ülésre, hogy legújabb kínos szexuális fantáziádat / irreális félelmedet megosszad a bölcs, szakállas öregúrral, aki oly nagy empátiával hallgat meg, és mindig el tudja helyezni aktuális nyomasztó érzéseidet egy megnyugtató elméleti keretben, szóval mész az órára, és akkor az asszisztensnő közli veled, hogy "a doktor úr sajnos ma nem tudja fogadni, és előreláthatólag az elkövetkezendő néhány évben sem, nos, akadt egy kis gondja a hágai nemzetközi bírósággal holmi háborús bűnök, népirtás, népirtásban való bűnrészesség, üldöztetés, deportálás, civilek ellen elkövetett terrorcselekmények, túszejtés, pár ezer ember tömegsírba küldése, effélék miatt, de ha javasolhatom egy másik kiváló pszichoterapeutánkat..."
(A valósággal történő egyezés a véletlen műve, a pszichoterápia valójában nem ilyen, Karadzsics pedig nem analitikus, egyébként is jobbára természetgyógyászként tevékenykedett az utóbbi években.)
Kulturális rovatunk
i: - Basszus, kevertem a Watchment a Sandmannel.
a: - ... Na jó, akkor ezt nem mondjuk el senkinek. De olvasd el a Watchmen-t, nagyon jó.
i: - Nem tudok képregényt olvasni, diszlexiám van rá.
a: - Rengeteg összekötő szöveg van benne, betűk, sorokban, meg komoly dolgok, pl. hogyan illeszkednek a szuperhősök a társadalomba, szociodráma.
i: - Nekem nem tetszik a szociodráma. Vicces is?
a: - Vannak benne vicces dolgok. És a Watchmen mindenkinek tetszik.
i: - Húgomnak nem tetszett. Jó, mondjuk húgomnak semmi se tetszik.
a: - Mert most ilyen korszakban van.
i: - Nem, régen is ilyen volt, amikor 12 éves volt és én ott lelkesedtem a Louvre-ban, hogy nézd, Anna, a milói Vénusz, max vállat vont.
a: - Érthető, az csak egy szobor. Simán lehetne tömeggyártani.
i: - Hát, tudom, de engem le lehet nyűgözni ilyen dolgokkal. Celebritások, híres műalkotások, minden ilyesmi.
a: - A Watchmen is híres.
i: - Meg hát tényleg nagyon szép a milói Vénusz, csak kár, hogy hiányzik a karja.
a: - A Watchmen is nagyon szép. És van benne olyan szereplő, akinek hiányzik a karja.
Rögvalóság, gyöngyhalászat, armageddon
Kellett volna még idejében egy külön fotóblogot indítani a liftünkről.
Úgy keződött, hogy valaki (vagy valakinek a kutyája, erről megoszlanak a vélemények) többször a liftbe hugyozott, és nagyon büdös volt, főleg esténként. Később megjelent a lift falán egy udvarias papír, hogy "Tisztelt Lakó, ha a kutyája a liftbe piszkít, azt hipoval feltakarítani sziveskedjék Tisztelettel Gondnokság". Lakókörnyezetünkben nagy hagyománya van a "Tisztelettel Gondnokság" felirat alá tollal odafirkált "geci kurvaannyád" és hasonló megjegyzéseknek, ezen is megjelent néhány klasszikus, majd a szokásos módon valaki letépte a papírt. Az állat (mások szerint ember) azonban továbbra is a liftbe piszkít, azóta nap mint nap jelennek meg a Lakók üzenetei a lift falára firkálva kék alkoholos filccel vagy golyóstollal, amelyek az udvariasság és az elkeseredett agresszivitás különböző fokozatait tükrözik a "fasz szopo geci", "már ide is szarnak?","ez köz vécé basz meg", "Büdös van, Önök is érzik?" skálán. Néha ezeket valaki lemossa, illetve néha valaki felmos hipóval, gondolom, a Tisztelettel Gondnokság, olyankor csak fullasztó hipószag van a liftben. A feliratokon kívül az utóbbi időben a Lakók tisztán funkcionális, illetve fekete humorral fűszerezett installációkkal is jelentkeznek, múlt héten egy Brise Odor Controll műanyag illatosító állt néhány napig a lift sarkában finomutalásféleképpen, tegnap azonban a lift egy másik sarkában egy kisméretű, műanyag bilit találtunk, benne sárgás folyadékkal, amelyhez azonban nem társult az időközben ismerőssé vált hipóval kevert vizeletszag, így arra a következtetésre jutottunk, hogy a művészi önkifejezés eszközeként nyilván almalét önthetett a műanyag éjjelibe a kreatív Lakó.
Nekem különben lassan mindegy, az alkalmazkodóképességem ugyanis nem ismer határokat, azaz néha gyalog járok, valamint elhatároztam, hogy megtanulom tíz emelet hosszan visszatartani a lélegzetemet, gyakorlás kérdése, már elég jól megy, ha más emeleteken nem áll meg a lift és nem röhögtetnek, akkor már kibírom a tizedikig légvétel nélkül, de lesz ez még jobb is. Úgy gondolom, ha sikerül tökélyre fejlesztenem ezt a képességemet, ti. hogy sokáig megvagyok egy levegővel, akkor elmegyek gyöngyhalásznak egy békés kis Csendes-óceáni szigetre, és boldogan élek, míg meg nem halok, és majd interjút készít velem az Elle magazin, a fiatal nő, aki hátat fordítva a civilizációnak, egy hagyományőrző, természetközeli hivatásban találta meg önmagát és lelki békéjét, és mondja el nekünk, Izolda, hogyan hagyta ott az ígéretes orvosi/kutatói pályát és választotta helyette a veszélyes, ám kalandokkal teli gyöngyhalász-életet? És akkor majd a magazin hasábjain megköszönöm a kedves ismeretlennek (vagy kutyájának), aki annak idején tízemeletes panelházunk liftjébe piszkított rendszeresen, hogy elindított a gyöngyhalászat felé.
Igen, tudom, hogy a gyöngyhalászat már nem trendi, valamint életveszélyes, ha nagyon gáz, akkor majd nem csinálom sokáig, csak épp belekóstolok, aztán írok egy bestsellert az élményeimből, a címét még nem találtam ki, de mindenképpen lesz a borítón pálmákkal övezett lagúna.
Igen, tudom, hogy ha nem utaznánk New Yorkba nyaralni szeptemberben, és nem utaztunk volna pár éve Thaiföldre meg Kambodzsába, és múlt héten Zamárdiba, akkor félretehettük volna azt a pénzt, és közelebb kerültünk volna ahhoz, hogy elköltözhessünk egy jobb lakásba, de most komolyan, addig kell New Yorkba menni, amíg még megvan és nem pusztította el valami random meteor, mert a fizikusok véletlenül épp elszámolták a lehetséges pályáját.
Love is no big truth
Azért szeretem a férjemet, mert amikor fülemen fülhallgatóval és emiatt kissé bambán leszállok az 1-es villamosról, és ő is leszáll ugyanarról a villamosról fülhallgatóval, és akkor vesszük csak észre, hogy egészen idáig egy villamoson utaztunk, akkor nem azt csináljuk, mint minden normális ember (ti. hogy kikapcsoljuk a zenét és olyanokat mondunk, hogy "jé, te is ezzel jöttél, nahát, észre se vettelek"), hanem ehelyett a legnagyobb természetességgel megyünk tovább egymás mellett fülhallgatóval, és gesztikulálva beszélgetést imitálunk az IT Crowd stílusában (amelyik részben Jen-nél parti van, és előtte a srácok úgy tesznek, mintha társalognának, de igazából csak olyanokat mondanak, hogy "balsamic vinegar").Kéne már írni valamit ide
Mert aztán utólag meg, ha évek múlva el akarom olvasni (mert én az a fajta nárcisztikus vagyok, aki régi naplóit olvasgatja, igen), majd sírni fogok, hogy nincs kellőképpen dokumentálva az életem. Ja, mert itt tökéletesen dokumentálok mindent, hahahaha.
Voltunk Balaton Soundon, ami nagyon klassz volt, sokkal jobb hangulata van, mint a többi fesztiválnak, csupán attól, hogy ott a Balaton. Így, amikor eljön az a tipikus időszak, amikor vége a nagyszínpadnak és összevissza sodródik a tömeg, egymást keresgélő emberek, és órákat kell sorbaállni egy sörér', akkor ki lehet ülni a partra és ott nyugalom van és csend. Bár valószínűleg csend nincs, csak kéttized decibellel kisebb zaj, mint a fesztivál csomópontjában, de ha az emlékezetem ezt csendként őrizte meg, hát legyen. Napközben pedig a vízparton, napernyők alatt fotelokban mojito-t kortyolgatni is elég nagy "flash, vagy feeling, vagy inkább flow" /Suematra/.
Goldfrapp első sorból nagyon jó volt, időnként bénáztak a hangosítással, és rövid volt, mert aznap este még felléptek valahol asszem Szlovákiában, így arra jutottunk, hogy valószínűleg ezért szerepelt csupán kisbetűkkel a zenekar neve a plakátokon, csak beugrottak egy órácskára, aztán mentek is tovább. A koncert első felében nyugis dalokat játszottak, a Utopia-t az első albumról, meg néhányat az újról, a második felében pedig táncolósabbakat a két közbülsőről, egész érdekes például, hogy a Caravan girl így élőben egy klassz, lendületes szám volt, míg a lemezen olyan semmilyen (lentebb betettem a klipet, ami viszont jó). A Strict machine-ra már mindenki ugrált, de az volt az utolsó szám, ami nagy kár, bár én így is örültem napokig, hogy voltam Goldfrapp-koncerten, és idegesítenek a fanyalgók. Elképesztő hangja van a csajnak élőben is. Valamint mezítláb volt, és volt még velük három kitömött bagoly és két kitömött holló, az L.* robothollóinak kiköpött másai, amik a férjem szerint nem is hollók, hanem varjak, bár ezek a döglött madarak nekem mind olyan egyformák.
Azután összefutottunk többrendbeli barátainkkal, és ittunk sört, aztán hallgattunk Barabás Lőrinc Eklektric-et, ami nagyon klassz, menjetek a linkre megnézni mi az, bár a szőke énekescsaj halálra idegesített, a srácnak azonban hiányzik egy karja és amolyan Rodriguez-stílusban a helyére van erősítve a trombita, mégis remekül játszik rajta. Aztán összefutottunk más barátainkkal és ittunk pálinkát (Rézangyal Mézes Ágyas Meggy, legjobb, csak kár, hogy fesztiválokon esztelenül drága), később hallgattunk Massive Attack-et, ami unalmas volt, csak az dobta fel kissé, amikor a Teardrop közben a férjem és az L. elkezdték mondani, hogy "Lisa Edelstein", "Omar Epps", "Robert Sean Leonard" (ti. ez a House főcímdal). Aztán még hallgattuk a Koop nevű svéd formációt is, aztán kerestünk kávét, ami nagyon nehéz volt, tekintve, hogy a kávé már nem trendi fesztiválital, azaz valójában nem tudom, valaha az volt-e, lényeg, hogy a mai fiatalok nem isznak kávét és nem is árulnak. Illetve, ahol árultak, ott nem árultak hozzá tejet (vagy tejszínt vagy tejport), vagy rossz volt a kávégép, vagy megkérdezte tőlünk a trendi, kigyúrt, napbarnított, vidám pultos fiatalember, hogy "biztos, hogy kávét akartok? <kacsint>". Ez utóbbi egyébként a Joy-Playboy teraszon történt, ahol ötkor és nyolckor happy hour volt, ami ezúttal nem féláras italokat jelentett, hanem azt, hogy playmate-ek szolgálják fel azokat, és a dj-k is playmate-ek. Ezekről amúgy legőszintébb sajnálatomra lemaradtunk, viszont rémlik, hogy valakinek el kellett magyaráznunk az este folyamán, hogy mi az a playmate. Szóval belebotlottunk végül egy gyönyörű, csilli-villi presszógépbe, amit egy bácsi tolt egy taligán, és adott belőle lattét, ez volt hajnali egykor, ittam is rögtön kettőt, így pont eléggé felébredtem, hogy haza bírjak gyalogolni a negyven perc sétára fekvő hotelunkhoz. Persze, úgy kell nekünk, akik hotelban laknak, lehetett volna sátrunk is a fesztivál területén, csakhogy én utálok sátorban aludni.
Másnap aztán kidobtak minket reggel tízkor (tudom, a sátramban addig alhattam volna, ameddig akarok), úgyhogy a nap további részét lege artis strandolással töltöttük, palacsintával, fröccsel, enyhe leégéssel és sok-sok vízben gyaloglással az északi part irányába. Aztán este lett, szombatra meg nem volt jegyünk, szállásunk és pénzünk se, így otthagytuk Zamárdi-Felsőt, hisz újra csak elmúlt egy balatoni nyár, és hazajöttünk sorozatokat nézni.
Weeds-et, West Winget és Middlemant nézünk, nézzetek ti is Middlemant, mert nagyon vicces, a másik kettőt csupán ismertségük miatt nem reklámozom. Szóval Caravan girl.
*Nagy kő esett le a szívemről egyébként, amikor megláttam az L.-t a "Sad songs make me happy"-feliratos pólójában, mert basszus, majdnem én is az olyan pólómban jöttem, tényleg nem sokon múlt, és mondjuk egyrészt nem túl jó érzés, ha az emberrel konkrétan szembejön a saját, hű-de-egyéninek-gondolt-feliratos pólója (bár az övé az eredeti, az enyém viszont jól néz ki), másrészt elég hülyén festettünk volna egymás mellett, mint valami cserkészcsapat vagy más egyenruhás szervezet.
L'homme y passe à travers des forêts de symboles
Olvasom Joyce Maynard könyvét, amiben Salingerrel való kapcsolatáról is ír. Úgy kezdődik, hogy Salinger akkor már egy jó ideje nem publikál, hanem a világtól elvonulva éldegél, homeopátiát tanul, vallásokat tanulmányoz, és minden nap ír, amit senkinek nem mutat meg, hanem betesz egy széfbe. Én már ezen teljesen megakadtam, hogy ha komolyabban belegondolunk, mennyire döbbenetes ez, évtizedekeig minden nap írni, magadnak. Áh, van egy jó ötletem, írok magamnak egy regényt. Azzal a biztos tudattal, hogy soha senki nem fog róla véleményt mondani, azaz kritizálni, leszólni, belemagyarázni dolgokat, de soha senkinek nem is fog tetszeni, boldog perceket okozni, senki nem fog megdicsérni, hogy milyen jól írsz, vagy megköszönni, hogy volt mit olvasnia, amikor nem tudott elaludni. Szerintem az összes kreatív alkotás részben azzal a céllal jön létre, hogy hassunk az emberekre, elszomorítsuk őket vagy megütköztessük vagy legalább elszórakoztassuk kicsit, és szerintem az alkotás ebből a szempontból a hatalom érzését adja meg. Én befolyásolom, a könyvemmel, hogy ennél a résznél nevetnek az emberek, ennél a résznél sírnak, és fuj, itt meg undorodjanak és féljenek (ha teszemazt zombihorrort írok). Soha az életben nem lennék képes erről a hatalomról lemondani, sem azokról, amikor valaki megdicséri az írásomat, igazából kizárólag azért szoktam írni, hogy néha megdicsérjenek. De elgondolkoztató, hogy ha ezt a hatalmat, meg a dicsfényben fürdőzést elvesszük az alkotói folyamatból, akkor mi marad? Milyen lehet magadnak írni? Úgy képzelem, hogy biztos valami felszabadító érzés.
Persze, mondhatnám, hogy kipróbálom, de soha az életben nem lennék képes, mert akármennyire is elhatároznám, azt gondolnám közben, hogy "jó, ezt most magamnak írom, de ha valami véletlen folytán nagyon jól sikerül, akkor azért megmutatom a férjemnek, és ha szerinte is jó, akkor beküldözgetem mindenféle magazinoknak". Persze, nem sikerülne jól, mert maximum ócskán összetákolnék valamit, még a helyesírását sem nézném át, minek, úgyse látja senki.
A kedvenc regényemben, a Holdpalotában műveli egyébként ugyanezt az egyik főhős, amikor egy barlangban él valami sivatagban és csodálatos képeket fest, amiket rajta kívül soha senki nem fog látni. Ebben van valami igazán irigylésreméltóan hátborzongató.
Egyáltalán nem erről akartam most egyébként írni, hanem teljesen másról. Szóval a 18 éves Joyce ír egy cikket a New York Times-ba, van róla fotó is, egy lépcsőn ül, okosan néz, és törékeny csuklóján hatalmas férfi karórát visel. És akkor ír neki Salinger (53), hogy milyen jó a cikk, leveleznek sokat, aztán szerelmesek lesznek egymásba, aztán elmúlik. Később Joyce elolvas egy novellát, amit Salinger még jóval a találkozásuk előtt írt, és szerepel benne egy fiatal lány, aki törékeny csuklóján hatalmas férfi karórát visel. Milyen gyönyörű már ez? Én, aki rajongok az életben felbukkanó szimbólumokért, imádom ezt a kis részletet. Hogy Salinger meglátta a Times-ban a képet a sovány, férfiórás lányról, és? Írt neki levelet azért, mert az ő képzeletében is létezett egy sovány, férfiórás lány? Hátha ez az? Persze, az emberek nem regényhősök, és a valóság nem egy Történet, és végül valóban nem azon múlik két ember közötti kapcsolat, hogy homályos szimbólumok összekötnek-e, hanem, hogy milyen az a két ember igazából, Salinger és Joyce szerelme is hamar köddé vált, amint együtt éltek pár hónapig. Nekem mégis nagyon tetszenek ezek, a szimbólumok, a véletlenek, hogy jelképek erdején át visz az ember útja, az egész mágikus gondolkodás. Lehet Jungot kéne olvasnom, ő szereti az ilyesmit.
Ui.: jé, gondoltam, belinkelem a Holdpalotát az olvasónaplómban, és most látom, hogy abban a bejegyzésben pontosan ugyanezt a Baudelaire-sort idézem. Pedig nem idézem minden nap.
Futógép, tankok, pingvinek
Tegnap pedig a mra-val megtaláltunk egy piaci rést, egyénre szabott podcast a futógépre, amelyhez bekérte tőlem a futógép sebességét, dőlésszögét, a kívánt pulzustartományt, a testsúlyomat és a kardioedzés tervezett időtartamát, valamint, hogy hányadik percnél szoktam elfáradni.
Időnként egyébként régi barátaink is meglepetést tudnak okozni, én például mintha úgy emlékeznék, régen az volt, hogy az a. értett kütyükhöz, programokhoz és a világhálóhoz, én meg egyéb területeken jeleskedtem, ám ezúttal szomorúan kellett tapasztalnom, hogy a legváratlanabb témákban is csont nélkül leiskoláz: nagyságrendekkel többet tud nálam például lakberendezésről, a cirkó-típusok még csak hagyján, de olyan színárnyalatok nevét ismeri, amelyekről én, nő létemre, még soha az életben nem hallottam, sokkal jobban ért a fitnesshez, mint én, beleértve, hogy adott testsúly mellett milyen edzéstípussal mennyi kalóriát égetek és ez hány hét után milyen változásban nyilvánul meg, valamint pontosan tudja, hogy a két nappal ezelőtt aláírt előléptetésemmel járó nettó tizenötezer forintos fizetésemelésemből havi egy nadrágot vehetek a Promodban, leárazás esetén kettőt, amely egyébként idén a szokásosnál korábban kezdődött. Meg még randizásról beszéltünk ezenkívül, illetve nem-randizásról, vagyis arról az esetről, amikor valakitől nem akarsz semmit, de tényleg semmit, csak mondjuk elmenni vele az állatkertbe, moziba, vagy tankot vezetni, és honnan lehet ezt tudni meg a másik tudtára adni. Szerény véleményem szerint ha egyedülálló férfi moziba hív egy nőt, az mondjuk kicsit gyanús, ha mozi plusz beülünk valahova, az közepesen gyanús, a leggyanúsabb pedig a mozi, beülünk, eszünk, és ő fizeti ki a kaját kombináció. Az állatkerttel kell még nagyon csínján bánni, tudniillik a szíve mélyén minden nő arra vágyik egy bizonyos életkorban, hogy a férfi elvigye az állatkertbe, így aztán egy óvatlan pingvinnézegetéssel ki tudja, milyen lavinát indítunk el, konkrétan emlékszem például, amikor Hajnalka pár évvel ezelőtt közölte, hogy ő ahhoz a pasihoz fog hozzámenni feleségül, aki elviszi az állatkertbe. Bizony, elsőre jó ötletnek tűnhet perecet enni a majomház előtt, de az ember hamar az oltár előtt találhatja magát.
De persze, honnan tudnám én, mi zajlik a világban, évek óta nem játszom ezen a színtéren. Például fogalmam sincs, milyen mögöttes üzenetet hordoz, ha elhívsz egy lányt tankot vezetni, az én időmben még nem volt ilyesmi, az én gyerekkoromban a kedvenc játszóterünk két ágyú, egy tank és egy kiselejtezett orosz vadászrepülő volt, persze, mindegyik le volt betonozva, de a repcsibe és a tankba is be lehetett mászni, és a tanknak a csövét mozgatni is lehetett egy darabig. Kicsit sajnálom is a mai gyerekeket az egyforma, lekerekített eukonform játszótereikkel, milyen felkészületlenül kerülnek így a felnőttkorba, nem fogják időben megtanulni, hogy a világ veszélyes és az élet küzdelem.
It never gets old, huh?
Muszáj betennem a videót az előzőhöz, bár már biztos mindenki látta. Discovery Channel-reklám, nagyon szép.
Keresés
Kiemelten
Yummie az isten! Majdnem.Kapcs-ford
Isolde levelezik veletek néhaJó ügy
Ide is írok néha
Mások
- agnus
- alie
- anngel
- azigazzy
- ayitidoc
- blogtogon
- brainoiz
- hakkotsuki
- IKL
- kalib
- kardigan
- karlsruhe
- kisfoka
- lamorak
- lobotomia
- maminti
- mollyblooom
- montag
- mra
- nesztelencsiga
- nyulontul
- olga
- pestipucu
- roboman
- savanyúcukor
- suematra
- sulemia
- susie
- teodora
- Chili es vanilia
- Domestic Goddess
- Eszter befőz
- Criticalbiomass
- Bioetika Blog
- DrMortz
- Eperrózsa
- Mentők
- Sorozatjunkie
Utolsó kommentek
- There's no business like showbusiness, isolde: Délibáb: nem, csak régen anonimabb volt az internet és kevesebben... »
- There's no business like showbusiness, Délibáb: Ezek szerint az emberben idővel változik az introvertáltság/extrovertáltság aránya? »
- Ez nem panasz vagy nyafogás, isolde: joozsef: nem az én találmányom, ez egy bevett szófordulat, te... »
- There's no business like showbusiness, marta: talán mert az arctalanság nem feltétlen agytalanság? (agyatlanság? nyelvtan... óhhh) »
- There's no business like showbusiness, egyik errejáró: Talán mert nem is velünk beszélgetsz, hanem önmagaddal. Kicsit kihallatszik,... »
Kategóriák
- Brennbergbánya (11)
- Emberek (270)
- Esküvő (18)
- Film (37)
- Kaja (66)
- Kultúra (177)
- Munka (196)
- Nosztalgia (20)
- Nyafogás (682)
- Tudomany (56)
- Utazás (100)
- Vásárlás (105)
- Zene (140)