Vér, gazpacho, kötöttsapka

2008. november 27. 17:45 - címkék és kategóriák: Vásárlás Emberek Kaja - 4 komment

Kivettem szabadnapot mára, aludtam tizenegyig, elmentem a spanyol ebédre, ittam sangriát, röhögtünk. Például azon, hogy hogyan lehetett volna meghackelni az eseményt (amely a húgomék vizsgarendezvénye volt vagy micsoda): például Matya megjelenhetett volna torreádornak öltözve, de rendesen cafatos-véres ruhában, és homlokát piros ronggyal törölgetve olyanokat mond, hogy "küzdött a bestia", a kardjáról kicsit még lerázza a vért a bejáratnál, aztán pedig "carramba!!!" felkiáltásokkal a falhoz csapdossa a gazpacho-s edénykét, mert nem hasonlít eléggé Florencía mama főztjére. 

Vettem ajándékot plázában, elmentem szoláriumba, beleszerettem egy hetvenezer forintos Columbia sídzsekibe (nagy szükségem lenne rá a kék metrón). Bementem a boltba venni magamnak kesztyűt, aztán vettem inkább szupertrendi rogyasztottsapkát, bár minden sapkát utálok, de ez most kap egy esélyt, végülis ilyet visel mostanában Katie Holmes és Nicole Ritchie, és elég régóta valami kísértetiesen hasonlót a Klári Mama és a Mariska Mama, mely utóbbiak a nagyanyáim, szóval lehet benne valami.

Hallgattam zenét, olvastam könyvet, és egy nap alatt legalább egy hetet pihentem. Most pedig sütök végre brownie-t.  

Semmi különös

2008. november 26. 21:05 - címkék és kategóriák: Nyafogás Emberek - 1 komment

Ültem a metrón és hirtelen megéreztem a "szabadon lebegő szorongás"-t, kifejezetten érdekes volt. Azt tanultuk ugyanis a fóbiák pszichopatológiájáról, hogy azok valahogy úgy alakulnak ki - nem direkt, hanem tudattalanul - hogy az ember szorong úgy alapból nemtudjamitől, esetleg az élettől úgy en bloc, vagy a haláltól, vagy mert szikrák vagyunk csupán és sodor minket a szél. De szüntelen folyamatos szorongással elég nehéz együtt élni, ezért az együttélést megkönnyíttendő, "a szorongás tárgyat keres magának": kitaláljuk, mitől is féljünk, legyen mondjuk a pók, ez nagyon remek választás, mert nem kell minden percben szorongani, csak ha a pók ott van, és akkor is el lehet szaladni, szóval visszanyertük a kontroll illúzióját a világ felett. Én részemről most épp az angol előadásomtól szorongtam reális ok nélkül (akkor sincs semmi, ha nem sikerül jól), és amikor megtartottam, akkor egy kicsit elmúlt, aztán pedig ültem a metrón, és azon vettem észre magam, hogy valami olyasmin gondolkodom, hogy "na, ezen túl vagyunk, akkor mi legyen a következő, min is kéne most szorongani?".
Mindig tetszett nekem maga a kifejezés, mert annyira képszerű, úgy képzeltem el a "szabadon lebegő szorongás"-t, mint valami nagy madarat, ami kiterjesztett, szinte mozdulatlan szárnyakkal vitorlázik a levegőben, és néha leül egy-egy ágra, és most komolyan ott lebegett és csapdosott körülöttem a szárnyaival, miután megszűnt a kényelmes "angol előadás" nevű fészke. Kereste a helyet, hogy hova csapjon le, a phD-t már unja, az anyagi helyzetemet is eléggé, mi is legyen, mi is legyen. Végülis nem találtam neki semmi jót, úgyhogy maradnak a jól bevált témák. Mi lenne vajon, ha megírnám az összes cikkemet és kifizetném az összes hitelemet valami csoda folytán? Elkezdenék szorongani az élettől és/vagy a haláltól? Vagy legyen inkább mégis a pók. 

Na mindegy, meg ez egy furcsa nap volt amúgyis, elfelejtettem dolgokat meg ottfelejtettem, aztán számtalan ismerőssel futottunk össze véletlenül a világ köldökén, a Parázs Presszóban, például Csabikával, meg Susie-ékkal, meg a saját férjemmel és kis barátaival. És hazafelé meg, ahol leszálltam, szantálillatú füstölőillat volt a villamosmegállóban megmagyarázhatatlan okból. Szóval ilyenek vannak, meg hogy vajon nekiálljak-e most még brownie-t sütni. 

Kung-fu, flódni, nemeztáska

2008. november 17. 21:06 - címkék és kategóriák: Nyafogás Vásárlás Emberek Kaja - 4 komment

Elmondom, mi volt a hétvégén. Elmentem tai-chi edzésre, aminek köszönhetően nem bírok járni két napja, nagyon durván izomlázam van, klassz. Igazából fogalmam sincs, honnan jött most nekem ez a tai-chi, világéletemben messzi kerültem mind a keleti küzdősportokat, mind az elmélyülést igénylő mozgásformákat. Bár az apukám, amióta az eszemet tudom, próbált mindenféle eszközzel rávenni a küzdősportra hogy meg tudjam védeni magam a sötét utcán a fojtogatótól, de én hatékonyan ellenálltam, és mivel futni se járok, max kidumálhatom magam, ha megtámadnak, ez van. Olyan 12 éves korom körül egyszer sikerült elzavarnia valami karate edzésre, dehát komolyan, az nyilvánvaló volt, hogy nem nekem találták ki, ökölre támaszkodva fekvőtámaszozni, meg egyáltalán, az az egész bohóckodás a színes övekkel, meg hogy japánul kell számolni a felüléseket, ugyan kérem.

A velvet cikkét olvasva meg rájöttem, hogy én pontosan ide akarok járni, olyan kétórás tai-chi edzésre, ahol futni is kell meg edzeni és elfáradsz a végén, úgyhogy elmentem a Magyar Kung-fu Egyetemre. Persze egész héten féltem, hogy majd szörnyű lesz és kínaiul fog ordítozni velem Sensei Ping, mert nem tudok rendes fekvőtámaszt nyomni, de ilyen nem volt: mondtam, hogy kezdő vagyok, mondták, hogy próbáljam csinálni, amit a többiek, ami nem megy, azt ne csináljam, ha akarok, pihenjek. Futottunk meg nyújtottunk sokat, aztán gyakoroltunk kung-fu alaplépéseket/rúgásokat, aztán tai-chi mozdulatokat, és ott egyáltalán nem éreztem annyira durvának, ellenben, mint mondtam, két napja alig bírom megmozdítani a lábaimat az izomláztól. Durva. És egy kínaiul beszélő kung-fu mesternő oktatott minket, viszont a velvetes csajjal szemben én nem kaptam sem zöld teát, sem személyes útbaigazítást a végén, lehet, hogy az csak a médiának jár, de annyira nem is hiányzott. Különben kicsit utánanéztem a neten, az nyilvánvaló, hogy a magyarországi keletiküzdősport-iskolák kb. olyanok, mint a pszichoterápiás iskolák vagy a Brian életében a Júdeai Népfront meg Júdea Népe Front, van egy csomó és mindegyik szerint a többiek a dilettánsak. De ez engem cseppet sem érdekel.

A másik, hogy elképesztőek az emberek, meghallják, hogy mibe kezdtem és máris jönnek az ötleteikkel, hogy "járjál inkább wing tsunra / csi kungra / pilatesre / jógára, mert az sokkal jobb a testednek/a lelkednek/ősibb/olcsóbb/szebb/hasznosabb." Ez egy alapvető gyereknevelési hiba szerintem, a gyerek végre elkezd valamit magától, saját ötlettől vezérelve csinálni, és akkor puszta jószándékból rászólunk, hogy nem úgy kéne, hanem így meg így. Biztosan mindenkinek van olyan élménye, amikor házat épített legóból és az apukája odajött és beledumált, hogy hogyan lenne abból szebb ház, esetleg túlbuzgóbb apuka még önkezével bele is épített, szóval erről beszélek, hagyjuk most, hadd csináljam szépen a magam kedve szerint, végülis elég nagy gyerek vagyok már, mi bajom lehet, max rájövök pár hónap múlva, hogy mégse szimpik vagy mégse ezt akartam.

Ezenkívül megvettem a zsidó szakácskönyvet (szakácskönyvgyűjtő rokonnak ajándékba, de még nálam van), amiben számtalan olyan étel szerepel, ami se nem zsidó, se nem különleges, de örülök neki, mert eddig nem volt meg a receptje, mint például szilvás gombóc, meg egy csomó nagyon egyszerű étel, amire mondjuk felesleges volt elpazarolni két oldalt egy könyvből, de azért jó ötletek. Meg egy pár fancy recept, meg néhány valóban hagyományos zsidó ételnek tűnő kaja, libacomb, sólet, flódni. Nekem tetszik, hogy ennyire változatos, nagyon egyszerűtől a bonyolultig és "na ugyan már, mióta zsidó a túrós tésztá"-tól a maceszből készült lasagnáig (ööö, igen). De ami a legjobban megfogott az egész könyvben, az a Szombatjuk: hogy szombaton komolyan nem kell dolgozni, sőt, tilos. Szombaton nem néznek emailt és nem kapcsolják be a telefonjukat? Ez mekkora jó már! Persze, eddig is tudtam, hogy van a zsidóknak szombat, de valahogy most azóta azon gondolkodom, vajon ha eléggé katolikus vagyok, megcsinálhatom-e ugyanezt vasárnappal. Persze, értem én, hogy nem kell ahhoz vallásosnak lenni, hogy pihenj egy napot egy héten, de azért saját elhatározásból elég nehéz, legalábbis engem mindig megtalál valami munka. És olyan kényelmes lenne azt mondani, hogy sorry, szombat/vasárnap/akármilyennap van, ma egy szalmaszálat sem tehetek keresztbe, tiltja a vallásom, ez a nap a pihenőnapom, Felsőbb Parancsolatra. Persze egészen biztos vagyok benne, hogy rögtön megszegném, mert nekem biztosan richtig pont aznap kellene halaszthatatlanul befejezni a cikkemet vagy letörölni a port, I have serious issues of authority. De azért a telefonkikapcsolást lehet, meg fogom próbálni heti egy napon, végülis mi bajom lehet.

És voltunk még a Vasárnapi Művész Piacon is, a Gödörben, hát őszintén szólva elég lelombozó volt, körülbelül három iparművész kettő darab tárgyára bírtam azt gondolni, hogy na jó, ha több pénzem lenne, esetleg vennék ilyet, pedig azt hittem, erőszakkal kell majd megakadályozni a vásárlásban. Meglepően ötlettelen és egysíkú volt, kb. az oldaltáskára varrt nyúl vagy cicaforma, a furcsa ábra pólón, a gombszemű varrott plüssállat és a furcsa tárgyak fülbevalóakasztón tematika ismétlődött. És tényleg csak az oldaltáskára varrott cica testtartásában különböztek, tisztelet a kivételnek (ezek főleg az ékszeresek, aki túl bírt lépni a bakelitlemez-fülbevaló és nemezbross vonalon, azok között egész szép bizsuk és ezüstök is voltak). Valójában megértem, hogy az iparművésznek is meg kell élnie valamiből, ha most a varrottnyulas táska megy, akkor azt kell árulni, de azért ez elszomorító, ennyi erővel tényleg legyárthatnánk a nyulastáskát gyártósoron. Ami meg szokatlan ötlet volt, az többnyire egyszerűen ronda vagy használhatatlan: oké, vicces dolog villából karkötőt hajlítani vagy tornacipőtalpból oldaltáskát varrni, csak nem szép és a funkciónak sem felel meg. Nem akarok tényleg egy művészt sem megsérteni, mert eleve nagy bátorság kell ahhoz, hogy az ember ilyesmire adja a fejét, másrészt gondolom, a piacon részt vevők nem reprezentatív mintája a magyar iparművésztársadalomnak, biztos csak a nyulastáskások jönnek piacra, de akkor is.

Remélem, nem névsor szerint haladunk

2008. november 5. 16:24 - címkék és kategóriák: Emberek

Pár héten belül meghalt a második volt osztálytársam is nem szokványos körülmények között. Ő mondjuk olyan volt, akivel kb. érettségi óta nem találkoztam és előtte sem sok szót váltottunk, de azért kicsit durva ez a tempó.

"Embereknek van a legnagyobb súlya életedben, embereknek, akiket ismertél"

2008. október 23. 13:12 - címkék és kategóriák: Emberek - 14 komment

A pszichológusom szerint olyan embertársunkkal vitázunk sokat, aki bennünk is megvan, egy számunkra nehezen elfogadható részünket képviseli, mert valójában magunkkal vitatkozunk. Ha valakinek csak egyszerűen más a véleménye, azzal kevésbé foglalkozunk, azt le lehet üvölteni és/vagy otthagyni, de általában nem annyira érdekes, hogy órákat töltsünk véleményeink ütköztetésével. Ez esetben akkor én a lelkem mélyén egy fölényeskedő bölcsészfiú vagyok, akit érdekelnek a pszichedelikus élmények, elfogadható megoldásnak tartja az öngyilkosságot és aki el bír olvasni teljes Nádas Péter-regényeket, ugyanis gyakorlatilag egyetlen olyan beszélgetésünkre sem emlékszem, amikor mi ne vitáztunk volna.

Egyébként ez teljesen így van, kivéve, hogy semelyik részem sem képes olvasni Nádas Pétert.

Még szeptemberben a vonaton, útban a temetésre meg vissza, írtam erről a fejemben egy szomorú blogbejegyzést, aztán másnap elutaztunk New Yorkba és az eléggé kitörölte az agyamból a történteket. Az a szívszorító-döbbent-fajta szomorúság már nincs is meg, vagy megbeszéltem magammal, hogy ne legyen. Egyébként az utóbbi időben az életemben nagyjából minden a búcsúzásról szól, befejeződik a mozgáscsoportom, akiket szerettem, decemberig járok a pszichológusomhoz, lehullanak a levelek, ó, a szárnyas idő hirtelen elrepül, minden míve tűnő szárnya körül lebeg, minden csak jelenés, minden az ég alatt, mint a kis nefelejcs, enyész. Különben egyszer Berzsenyiről is vitatkoztunk, hogy értékelhető-e a költészete vagy csak átlag unatkozó földbirtokos nyafog a fiókjának-jelenség, és konkrétan nem emlékszem, hogy melyik véleményt képviseltem én. Petrarcára emlékszem, akit ő szeretett, én utáltam, meg Hoffmannra, akit ő, hogy szépen fogalmazzak, nem tartott az irodalmi kánonba valónak, nekem meg az egyik all-time kedvencem. És egyébként is általában csapnivalónak bizonyult az ízlésem a vele való viták során, énnekem tetszett az Angyalok városa, meg Vavyan Fable, és Remarque-ot is jó írónak tartom, és akkor a női magazinokról ne is beszéljünk.

Megmutatta nekem a verseit is egyszer, egy tetszett nekem a kb. tíz közül. A lényegről szólt, a Véletlen c. versszakát szerettem, de már elfelejtettem, a kristálytiszta gondolattalanság, végtelenben összecsapó fraktálkarjai, ez volt benne, meg az űr kíméletlen matematikája. Meg az egyik, szimbolista József Attila-paródiában az, hogy "te a lábadat borotválod / kicsikekis törpék kalapálnak / most akkor szeretsz-e vagy mi van", ami onnan ered, hogy egyszer bejött hozzám a koleszba, hogy nem megyünk-e moziba, de én nem mentem, mert a lábamat epiláltam épp. De amellett, hogy a lábamat epilálom, hobbim a vásárlás, női magazinok, chick-lit, hollywoodi filmek, azért bármikor szívesen vitatkoztam pszichotikus élményekről, akár tudatállapotok-szivárványa-kontextusban is, vagy például legutóbb a vonaton az aktív-éber hipnózisról, és meglepően okos voltam. Van az, hogy az önképünk a más emberekkel való szociális interakciók során alakul ki, és nekem az az igen meghatározó imidzsem, hogy én a komoly, de komolytalan, buta, de okos lány vagyok, az szerintem legnagyobbrészt az ő hatása. Hogy én harisnyablogot írok meg fittneszterembe járok és szeretem a zombihorrort, de ez nem akadályoz meg impact-faktoros cikkek közlésében és a magasirodalom esetenkénti értékelésében és megszámlálhatatlan pszichológia-pszichoterápia-könyv elolvasásában, és fordítva. Én erre egy kicsit rá is játszok, mert szeretek ilyen lenni, és szerintem az egészet középiskolában kezdtem a "titkos barát"-levelezésünkben: Bedebunk Sária néven leveleztem vele az élet nagy kérdéseiről meg könyvekről, amelyek terén tizenéves létemre értelmesnek bizonyultam, néha játszásiból összekevertem Rimbaud-ot Ramboval, és emlékszem, mennyire megdöbbent, amikor kiderült, hogy végtelenül csitri, de sziporkázóan intelligens levelezőtársa az évek óta ismert nagyorrú, félénk osztálytársnővel azonos.

Volt egy idő, amikor neki tetszettem, mint nő, és akart járni velem, én meg nem akartam, de azt viszont akartam, hogy legyünk barátok, ez egy ideig érdekelte őt, aztán meg már nem, és én iszonyú dühös voltam a köcsög önző férfiakra. Ti. amíg él a remény, hogy egyszer hátha mégis meg lehet dugni, addig érdekel a lenyűgöző személyiségem, de amikor már nyilvánvalónak tűnik, hogy nem lesz ebből párkapcsolat, akkor hirtelen nem is vagyok már olyan érdekes ember. Ezt akkor gondoltam így, azóta velem is előfordult a fordított helyzet és kissé árnyalódott a fejemben a kép. Azért volt egy emlékezetes berúgásunk, ugyanis ő még nem volt előtte részeg, úgyhogy e konkrét céllal megvásároltunk három félliteres üveg pálinkát, a metrón ittuk az üvegből a kevertet és vitáztunk az élet nagy kérdéseiről. Csókolóztunk is, úgy két és fél üveg magasságában. Nem volt jó másnap.

Aztán volt pár év, amikor rendszertelenül, de azért találkoztunk néha, például megmutatta nekem valami vizsgafilmjét, akkor én már dolgoztam és szerettem a munkámat, és akkor pár óra vita után gyakorlatilag minden neheztelés nélkül nagyjából megszakítottuk a kapcsolatot, mert annyira máshogy gondolkodtunk. Ez lehet, hogy furcsának hangzik, de nem volt rossz. Nagyjából az volt a lényeg, hogy én betagozódtam a társadalomba, nyolctól négyig dolgoztam és kispolgári örömök töltötték ki az életemet, néha egy könyv, mozi, vettem új kenyereskosarat vagy sötétítőfüggönyt sivár albérletembe, nem kerestem Válaszokat, hanem haladtam okosan jól kijelölt utanom, mindemellett drogprevenciós alapítványban dolgoztam elkötelezetten. Én jó kislány vagyok. Ő meg Író akart lenni, akinek ki kell vonulnia a társadalomból, a távolból megkérdőjelezni azt, és az volt a jövőképe, hogy a világtól elzárva él majd, két íróasztala lesz, az egyiknél olvas, a másiknál Ír (most erre mit mondjak?), a pszichedelikus élmények pedig elengedhetetlen tapasztalatokkal gazdagítják az embert. Én már nem akartam váltani a világot, ő meg igen, és kiderült, hogy olyan távol kerültek egymástól a nézeteink, amit már nem lehet közelíteni, és valószínűleg nem is kell. Nekem a példaképem Hoffmann, aki hivatalnok volt és ez nem akadályozta meg fantáziavilága kiteljesedésében, szerintem a társadalomba betagozódva megtalálni önmagunkat nehezebb feladat, mint Kivonulni, ő meg homlokegyenest az ellenkezőjénél tartott. Egyszerűen fel kellett függeszteni ezt a vitát és tiszteletben tartani, hogy úgysem fogjuk meggyőzni a másikat, hiába tudjuk teljes biztonsággal, hogy tévúton jár.

Utána meg - pár év eltelt megint - összefutottunk az utcán, akkor adta le a szakdolgozatát és ünneplésképpen vettünk neki egy piros kapucnis felsőt, nagyon viccesnek tartottam, hogy komoly, bölcsész, irodalomkritikákat publikáló férfiak is vásárlással ünnepelnek. Beültünk a Centralba kávézni, meséltem a blogomról, szokásos lekezelő kacaj. Különben ez egy csomó közös ismerősünket idegesítette, a fölényeskedő hangnem, de engem nem, egyrészt mivel kedveltem és azért mögé lehetett ennek látni, ha ismersz valakit, a stílus nem minden, másrészt meg a nárcisztikus férfiak nekem vörös posztó, nekem azonnal meg kell mutatnom, hogy okosabb / ravaszabb / akármilyenebb vagyok náluk és ez izgalmas kihívás. Aztán találkoztunk a tízéves érettségi találkozónkon is, amikor én azzal sokkoltam a hallgatóságot, hogy férjhez mentem, és rém szórakoztatónak találtam, hogy ez mennyire felháborítóan kispolgári, de annyira jól nézek ki, hogy mégsem férhet kétség a lépés helyességéhez. Akkor kikötöttünk több kocsmát követően a Pub Fiction nevű helyen, ők hárman a haverjaival, meg Anikó meg én, rózsaszín 'Relax mit mir!' feliratú párnákkal fetrengtünk a nemdohányzó rész kanapéin, dohányoztunk és hülyeségekről vitatkoztunk.

Még azt is mondta egyszer a pszichológusom, hogy vannak emberek, akiknek az élete "műalkotás", és van, aki a halálát teszi azzá. És tényleg, nem lehet nem észrevenni a regénybe való fordulatokat, tényleg meg kell adni, hogy stílusos volt. Még a temetés is, feketébe öltözött, döbbent-elveszett emberek kis csapata a hatalmas fenyők alatt, a pap elmondta, hogy isten útjai kifürkészhetetlenek, porból lettünk és porrá leszünk és a kettő között is a szélben sodródó porszemek vagyunk csupán és semmilyen befolyásunk nincsen semmire (ezt már nem ő mondta, csak én gondoltam). Asszem életemben először éreztem magam igazán rettenetesen szomorúnak temetésen. Én egyébként azt szeretem képzelni (és nem is beszéltem azóta erről senkivel, nehogy meggyőzzenek az ellenkezőjéről), hogy nem kétségbeesett volt vagy ilyesmi, hanem hogy a halál akkor valamilyen helyénvaló megoldásnak tűnt. Mint amikor Martin Eden a Jack London-könyvben beugrik a tengerbe: előtte sokáig depressziós és érthető módon nem találja a helyét az életében, és amikor egy Swinburne-idézet olvasása közben eszébe jut, hogy dehiszen tényleg, hiszen a halál az egy Megoldás, az a könyvben tényleg egészen megnyugtató.

He looked again at the open port. Swinburne had furnished the key. Life was ill, or, rather, it had become ill - an unbearable thing. "That dead men rise up never!" That line stirred him with a profound feeling of gratitude. It was the one beneficent thing in the universe. When life became an aching weariness, death was ready to soothe away to everlasting sleep. But what was he waiting for? It was time to go.

Az nagyon zavar, hogy nem vitathatom meg vele ezt az öngyilkosság-témát, basszus, szerintem egy baromság volt, de gyere ide és győzz meg az ellenkezőjéről, tessék, akkor magyarázd el kérlek fölényesen, mért volt igazad és én elmondom, miért nem. Persze, sajnos nem hiszek a vezeték nélküli internetkapcsolattal rendelkező túlvilágban. Úgyhogy kénytelen vagyok ebben a vitában és ezentúl az összes további vitában a fejemben élő nárcisztikus bölcsészfiúra hagyatkozni és annak sorakoztatni fel brilliáns ellenérveimet képzeletbeli viták során.

Genius loci

2008. október 23. 11:54 - címkék és kategóriák: Emberek

H: - És nem félsz, hogy húgod, miután végez a főiskolán, majd külföldre költözik és itthagy téged a... (körülnéz a Marximban) ... a szocializmus romjain?

This is how we roll

2008. október 21. 23:39 - címkék és kategóriák: Munka Emberek - 2 komment

Most jövök a kocsmából, mivel Niké és Kislány ma leszakvizsgáztak, ezért eddig olyanokat hallgattam sör mellett, hogy jövőbeli tervek: nyitunk egy éttermet, az lesz a neve, hogy Seroton Inn, lesz a hallban csokiszökőkút; nyitunk egy rock-klubot, az lesz a neve, hogy Kata Tone, copfos kislány lesz az emblémában. Hogy a neglect szindróma valójában a soha vissza nem térő alkarom, és hogy az USA-beli amish közösségben leírt összefüggés a bipoláris zavar genetikájával később nem igazolódott, az első vizsgálatban amis eredmények születtek. Emellett a Mini Mental State nevű rövid tesztben szereplő egyszerű instrukció, miszerint "csukja be a szemét", könnyen értelmezhető úgy is, hogy valamilyen kapucnis nő egy köcsög (ti. Csuklya Bea szemét). És még sorolhatnám (ha meg bírtam volna jegyezni az összes hülyeséget). Igen, ezek egy szűk célcsoport számára viccesek csupán. Egyébként az amish-os szóviccet a vizsgáztató prof mondta a vizsgán. 

Különben a soha el nem készülő cikkemet írtam ma, és haladtam is vele valamennyit minden önszabotázs ellenére, amely utóbbit egyébként tréningeken kellene tanítanom. Elengednek a munkahelyemről cikket írni, de én bent írom, mert ott jobb az internet (olyan cikkekhez is van hozzáférés, amihez itthon nincs, de erre a világon semmi szükségem, mert már minden idevágó cikket hónapokkal ezelőtt kinyomtattam, az internetet csak arra használom, hogy haladéktalanul meg kelljen néznem az emailjeimet/az időjárást/az argentin tőzsde állását/bármilyen felesleges dolgot negyedóránként). Hogy néha kimegyek a szobámból "kávézni" és az osztályon grasszálok, mert mindig akad teendő vagy hozzátartozó, aki beszélni akar velem azonnal, az még rendben van. De hogy előző nap levágtam a körmöm és a jobb középső ujjamon, amivel gépelek, kicsit belevágtam véletlenül, úgyhogy most korlátozottan tudok csak gépelni? Erre mondjátok, hogy nem kreatív. Persze mostanra már rendbejött.   

És még

2008. október 20. 23:50 - címkék és kategóriák: Emberek - 9 komment
(húgommal főzünk és mesélem a kedves fiút a liftben)
isolde: - ... és akkor megkérdezte, hogy mire kell a vízkőoldó.
Húgom: - De mért nem azt felelted neki, hogy: És anyád? Hogy van?
isolde: - Az nem udvarias. 
Húgom: - Akkor: Anyád hogy van, salakmotorozik még?

Leavin' on that midnight train to Georgia

2008. október 20. 22:24 - címkék és kategóriák: Emberek - 3 komment

Gondolkodtam még ezen a dolgon, mitől függ, hogy szóba állok-e idegenekkel, mert néha szóbaállok. Például amikor megismerkedtem a vonaton a Lacival. 18 éves voltam, lementem Pécsre felvételizni az orvosira, másnap volt a felvételim Pesten, és vonatoztam Pécsről Budapest felé egy személyvonattal, ami öt óra. Tavasz vége-nyár eleje volt, és én szeretek vonatozni, és utálom, ha megzavarnak benne utastársaim. Oda is ült hozzám valami huszonévesforma kedves fiú azonnal, és megkérdezte, merre utazom, én rámordultam, hogy Budapest, felvettem a walkmanemet és írni kezdtem a naplómat. Ő meg nézegette a tájat, és látszott, hogy mindenképpen beszélgetni fog velem, csak az alkalomra vár, nincs menekvés. Különben helyes fiú volt, szép zöld szemekkel, csak én félénk vagyok, és komolyan nem nagyon tudtam elképzelni stresszesebbet annál, mint öt órán át beszélgetni vadidegen helyes fiúval. Kb fél óra után fogyott ki a walkmanemből az elem, akkor elgondolkoztam, hogy ülhetnék végülis Pestig fülhallgatóval, de tök kényelmetlen, úgyhogy levettem, hátha a napló is megállítja, de nem, azonnal megkérdezte, mit olvasok/írok, és akkor végigdumáltunk pár órát a vonaton Jesse-and-Celine-style az élet nagy kérdéseiről, és nem volt kényelmetlen vagy kínos, hanem nagyon klassz. Vallásról beszéltünk, szerelemről, párkapcsolatokról, egy csomó másról, amire nem emlékszem, és hogy jó hely-e az Alföld (én képviseltem az ellenvéleményt).

Cseréltünk is címeket, mégpedig úgy, hogy megmondta a falu nevét, ahol lakik, és megígértem, hogy majd írok neki képeslapot Párizsból, ti. egy akkora faluban élt, hogy elég volt ráírni a srác nevét meg a település nevét, mert úgy is megkapta. Utána elmentünk nyaralni Párizsba és írtam neki lapot, amire ráírtam a saját címemet, és így. Azután pedig engem felvettem az egyetemre, és ősszel találkoztunk még 1-2-szer Pesten, de addigra én már összejöttem Barnival, és mintha neki is lett volna valami nője, és nem találtuk meg egymás helyét az életünkben, vagy hogy mondjam. Nem érdekeltük egymást az adott szituációban, én azzal voltam elfoglalva, hogy csoporttársak meg egyetem, beilleszkedjek de a régi barátaimtól se szakadjak el, plusz a szerelmem katona volt egy másik városban, ő meg nem tudom, mivel. De nem baj, mert én mindent, amit az életről tudok, más emberektől tanultam meg, néha függetlenül attól, hogy mennyi ideig tartott az ismeretségünk, szóval Lacitól megtanultam, hogy ne legyek mértéktelenül bizalmatlan, hogy a Tiszántúlon nem csak bunkók élnek, és hogy nemcsak képes vagyok arra az embert próbáló feladatra, hogy órákig beszélgessek fiúkkal, de még jól is esik. Igen, későn érő típus vagyok, tudom. Igen, ez lehetett volna egy szívszorító romantikus történet, de nem az volt, igazából csak egy jó találkozás volt inkább.

Sziget, terhesség, tésztaszósz

2008. október 20. 16:52 - címkék és kategóriák: Nyafogás Emberek Kaja - 3 komment

Voltunk sétálni a Hajógyári Szigeten tegnap, hát, mit mondjak, meghatározó élmény volt életemben először úgy látni a szigetet, hogy nincs rajta fesztivál, azonnal be akarok lépni valami, a Hajógyári Sziget természeti értékeinek védelméért harcoló zöld civil szervezetbe. Basszus, ez tök szép, itt nincs is fullasztó porfelhő és mocsár, nincs is hatvanezer részeg ember, se karaoke-sátor, itt nem is lesz fekete a taknyod néhány óra után, hanem kék ég van, zöld fű, meg aranyló platánok alatt kergetőző spánielkölykök. Persze, ezt az ember sejti magától is, de azért egészen más volt a saját szememmel látni. Egyébként jobban tetszett nekem, mint a Margitsziget, valószínűleg mert kevésbé civilizált, és nem is nagyon értem, hogyhogy eddig oda jártam sétálni és a Hajógyári soha eszembe sem jutott.

Ez még nem minden, ma azt álmodtam, hogy szültem egy gyereket tegnap, vasárnap délután, nagyon-nagyon valóságos volt az álmom, hazamentünk még aznap, ugyanott laktunk, ahol a valóságban, elgondolkodtam, hogy basszus, kilenc hónapig nem vettem észre, hogy terhes vagyok és nem is vigyáztam, hanem NY-ba meg mindenfelé utazgattam meg dohányoztam, dehát semmi jele nem volt. Plusz fel sem vagyok készülve, fogalmam sincs a gyerekgondozásról, és semmi cuccunk sincs, kéne venni pár könyvet meg egy kiságyat, vasárnap úgyis nyitva van az Ikea, és van az a nem túl drága rácsos ágy, amilyet asszem Susie-éknál láttam - gondoltam álmomban. (Sniglar rácsos ágy, 7990 Ft. A szerk.) És be kell telefonálnom a kórházba, hogy nem jövök és valaki vegye át a betegeimet meg tartsa meg az óráimat, basszus, hogy fogják ezt nekem elhinni, hogy egy hétvége leforgása alatt kismama lettem.  A szülésre nem nagyon emlékszem, mert epidurális érzéstelenítést kaptam és attól elkábultam kissé, viszont ezért a férjemtől kérdezték meg, mi lesz a baba neve, és ő Ágostont mondott, ami nekem egyáltalán nem tetszik, pedig Ferencet beszéltünk meg eredetileg (egyébként tényleg). Le is csesztem ma reggel, hogy hogy mondhatott más nevet, de nem láttam rajta igazán a bűntudatot. Különben nem volt rossz álom, csomó problémát okozott az esemény váratlansága, de ezek mind megoldható problémának tűntek. Azért eléggé megkönnyebbültem, amikor felébredtem. Basszus.

A kedves sráccal meg másnap is összefutottam, csak ő épp beszállt a liftbe, én meg ki, "Sziaaaa, hogy sikerült a buli?" Lehet, hogy tényeg valami szinglicsajos-kombinés párnacsatát képzelt el, pedig szolid vacsora volt, párok részvételével, Suematrától nemrég tanult tésztaszósszal és szolid vörösborokkal. Bár húgom és én a tésztaszósz elkészítése közben pálinkáztunk, illetve én még söröztem is, de ez azért van, mert remek szakácstehetséggel és gasztronómiai kreativitással megáldott apánk egy időben Keith Floyd-rajongó volt, és akkor elég sokat láttunk mi is, és a Floyd minden főzés alatt elég rendesen eliszogat azért úgy szolidan, de hatékonyan.

Papa don't preach

2008. október 16. 18:30 - címkék és kategóriák: Emberek

Ó, igen, gondoltam én, hogy a klassz kis mell alatt húzott szürke felsőm nem marad szó nélkül, ma abban mentem dolgozni és délután háromkor már hallottam is a pletykát, hogy terhes vagyok (pedig nem). Hiába, megnyugtatóan gyors és hatékony a munkahelyemen az információáramlás.

 

Penne-irigység és üdv a hadseregnek

2008. október 15. 12:14 - címkék és kategóriák: Emberek - 9 komment

Tegnap Suematránál kiderült, hogy a blogger az ugyan tomcat, az orros szmájli viszont zsidó, és egyébként is csak kapkodtam a fejem, amikor a témától teljesen felélénkült a társaság és félórás, heves, érzelmektől átfűtött vita alakult ki a szmájli-típusokról és helyes/helytelen használatukról online kommunikáció során. Kiderült, hogy azért vagyunk ilyen zárt közösség, mert a való életben sztárok vagyunk (sztárfordító, sztárpszichiáter, effélék) és egy sztár különleges problémáit, a hírnév súlyát például, csak más sztárok érthetik meg, de lehet, hogy agnus már nem fog összejárni velünk többé, mert nem tudunk youtube-videókat rendesen elmutogatni (bár én megpróbáltam a budapest tévés energiaküldős ürgét, szerintem jól sikerült). A felnőttek számára javasolt napi Jelly Bean-bevitel többszörösét fogyasztottuk el, miközben a körünkben tartózkodó sztárszociológusnő elmagyarázta, milyen szépen jellemzi baráti körünket az eltérő jellybean-fogyasztási szokásokból adódó kötelék, ti. hogy minden ízt, amit más utál, valaki más szeret, fenntartva így az univerzum egyensúlyát (az univerzumot nem mondta, de szerintem gondolta). Ettünk tésztát, kávétortát (igaz, hogy a felbukkanó jellybean meg a takarító kislány bélférgességének egyidejű említése kissé megölte a kávétortát, bár megfigyeléseim szerint ez utóbbi szófordulat örökre megalapozta blogtogon helyét a társaságban), tiramisut, epres sört, és egyáltalán, olyan dolgokat, amiket este hat után épeszű ember nem tenne. Kicsit olyan is volt, mintha hirtelen bemehettem volna az egyik kedvenc regényem lapjai közé, ti. élőben láthattam/fogdozhattam Suematra macskáit és a szemközti bár harsány kacajú tulajdonosnőjét (őt nem fogdoztam, csak láttam). Ilyesmi. Valamint megosztanám az érdeklődőkkel, hogy bloggerlányok körében idén a lila felső és/vagy a piros, kétsorgombos ballonkabát a követendő öltözködési trend, bár egyes szűkszavú nyelvész szubkultúrák az ugyanolyan fekete kabátot preferálják.

Nagyon hosszú bejegyzés New Yorkról

2008. október 5. 14:46 - címkék és kategóriák: Utazás Vásárlás Emberek Film - 17 komment

Inkább olyan érzés, mintha nem egy hete értünk volna haza, hanem legalább fél éve, plusz elfelejtettem írni (nyugi, ez nem tart örökké, vannak ilyen időszakok), de azért muszáj mesélnem New Yorkról valamit. Mondjuk leginkább pont olyan, mint a filmekben.

Leszálltunk a JFK-n, ahol egy rendkívül szigorú security officer rendkívül komoly és szigorú arccal és tiszteletet parancsoló egyenruhában, az útlevelünket a pulton csapdosva kikérdezett minket bevándorlásunk céljáról és ujjlenyomatot vett tőlünk és még további szigorú kérdéseket tett fel rezzenéstelen arccal, és annyira megvolt már bennünk a sztereotípia az amerikai határokon tapasztalható mérhetetlen szigorról és idegengyűlöletről, hogy tök sokára jöttünk rá, hogy a csávó egész végig poénkodik és viccből adja elő nekünk kelet-középeurópai nyaraló házaspárnak a köcsög amerikai tisztet, nagyon vicces helyzet volt tényleg. Aztán nem érkezett meg a csomagunk, szerencsére előrelátóan pakoltam kézipoggyászba két tartalék zoknit, meg az ember ilyenkor rájön, hogy tulajdonképpen az égvilágon semmi szükség nincs nagy bőröndökre, vettünk magunknak fogkefét a boltban aztán kész, meg persze kénytelen voltam pántos felsőt vásárolni magamnak a 5th Avenue-n, mert sokkal jobb idő volt, mint itthon. Már egész jól beleéltem magam, hogy a légitársaság által kárpótlásképpen fizetett napi 25 dollárból leszek kénytelen ruházkodni egy hétig, de aztán megjöttek a cuccaink két nap múlva.

Egy kétcsillagos hotelban laktunk a 71-edik utcában, mert ilyenre volt pénzünk, a kétcsillagos náluk azt jelenti, hogy a fürdőszoba a folyosó végén van, mondjuk az nem gáz, laktam koleszban évekig, de kádban kellett tusolni, amiben mindig valaki másnak a haja volt, csak hogy nyafogás is legyen a bejegyzésben. Az ablakunk pedig egy tűzfalra nézett, pont mint a filmekben, lehúzható ablakkal szemben karnyújtásnyira a szemközti téglafal. De nem voltak csótányok, a többi lakó meglepően jól szituáltnak tűnt, idős korosztály gurulós bőröndökkel, és egyáltalán, az egész hely nagyon furcsán volt egyszerre borzasztóan lepukkant és elegáns hotelszerű. Alváshoz és tévézéshez pont megfelelt.

A tévéjük okozta nekem egyébként az egyik kultúrsokkot (a másikat a kajájuk), azt gondoljuk, hogy itthon sok és idióta valóságshow meg reklám megy, de az a tömény, tömény és kivédhetetlen butaság, ami ott a tévéből áradt, az felülmúlhatatlan, én többnyire tátott szájjal és megbűvölten bámultam. Eleve az, hogy egy húszperces szitkom-epizódot kb hatszor szakítanak meg húszperces reklámblokkokkal, ráadásul minden átmenet nélkül, nincs reklámszignál vagy valami, hanem az egyik pillnatban még Phoebe beszél a halott anyjáról, a másik pillanatban meg egy öltönyös nagyonvidám barátságos fickó arról, hogy náluk fektessél be, és minden reklám végén elénekelik a telefonszámot, és a reklámblokk végén minden figyelmeztetés nélkül egyszerre csak már Joey beszél, szóval egyáltalán nem csodálom, hogy ADHD-sok, pár hónap után én is az lennék ettől. Azért vicces volt persze tévében látni a sorozatainkat, de komolyan kicsit önmaga paródiájának tűnt a tévéjük időnként.

A másik kultúrsokkot a kajájuktól kaptam, amióta hazaértünk, egyfolytában csak salátát és egészséges ételeket kívánok, mert minden édes vagy zsíros és műanyagból van. Persze, bztos megtaláltuk volna a salátabárokat, ha nagyon keressük, meg ettünk koreai kaját Little Koreában és thai kaját Chinatownban és olasz kaját Little Italyban, de a tipikus amerikai étkezdék akkor is elképesztőek a hamburgerekkel és a sütikkel. Persze hamar alkalmazkodtunk és ettünk reggelire sonkás-sajtos rántottát hagymás krumplival és zsíros kenyérrel, meg pekándiós-mézes sütit meg almás-fahéjas sütit meg diós-mazsolás cone-t meg répás cupcake-et meg körtés-banános muffint meg lemon bart meg mogyorós brownie-t meg peanut butter brownie-t, meg krémsajtos bagelt meg portobello mushroom szendvicset, a kenyerük is az a fehér tömör, édeskés műanyag tészta, nyoma sincsen az itthon megszokott ropogós és/vagy barna kenyereknek. És ettünk zöld tea és gyömbérízű fagyit Chinatownban és héjában sült krumplit és shake-eket Wendy's-ben és mogyoróvajas-csokis Haagen Dazst és rengeteg hotdogot a felhőkarcolók tövében lévő aprócska utcai árusoknál, ahol öltönyös üzletemberek vesznek hotdogot a közel-keleti külsejű árusoktól és a lépcsőn ülve eszik meg mint a filmekben. Különben tetszett nekem ez a lazaság, minden olyan könnyed és közvetlen, akárki akármikor szóba elegydik veled, és bár azt hiszem, életvitelszerűen az idegeimre menne az állandó mosolygás és have-a-nice-day-ezés, így nyaraláshoz pont jó volt.

Nagyjából egész héten Manhattanben sétálgattunk, nekem a legnagyobb élmény az egész nyaralásból az utcán sétálás, amit nem nagyon tudok közhelyek nélkül elmagyarázni, nyüzsgő, színes, élettel teli, lüktető nagyváros, felhőkarcolók, sárga taxik, mindig mindenki átmegy a piroson, kirakatok, hotdogárusok, extrém trendin és/vagy elegánsal öltözött nők kis fehér kutyákkal dizájner retiküljeikben, meg hivatásos kutyasétáltatók tizenkét különböző méretű kutyával, bohém külsejű csavargók meg fürdőző verebek meg modellfotózás a Central Parkban, mókusok mindenhol, utcazenészek Greenwich Village-ben, meg egy hatalmas, nagyon ronda macska az egyik tetoválószalon előtt, aki épp meg akart támadni, amikor egyszercsak kinyúlt érte egy atlétatrikós, nagydarab, kigyúrt, széttetovált fickó és berántotta a boltajtón. Meg a téren kártyázó kínai öregasszonyok meg autientikus halárusok Chinatownban, tűzlépcsők mindenhol, klubok és gót meg punk meg vintage cuccokat árusító ruhaboltok East Village-ben, meg azokat a fajtiszta kis kutyákat árusító kisállatboltok, vadul csaholó francia bulldogokkal és törpespitzekkel, és három gyönyörű abesszín kismacskával, akik borostyánszín szemeikkel nyugisan szemlélik a kirakatból a Lexington Avenue-t.

Megnéztük a nevezetességeket, úgy is mint Szabadságszobor, Brooklyn Bridge, Flatiron Building, Ground Zero, ahol hatalmas építkezés folyik épp az ikertornyok helyén, elmentünk Staten Islandre a komppal, hogy megcsodálhassuk onnan Manhattan látképét, ami csodálatos, meg a Szabadságszobrot, ami meglepően kicsi. Mászkáltunk meg feküdtünk a Central Parkban, megnéztük a várostörténeti múzeumot, ami nem volt nagy szám, meg a MoMát (Museum of Modern Arts), mert ott vannak mindkettőnknek kedvenc képei (nekem a Rousseau-k, a férjemnek meg van Gogh Csillagos éjszaka vagy ilyesmi című), megnéztük a Guggenheim épületét és előcsarnokát, és végigjártuk a Museum of Natural History-t, ahol Ross dolgozik, és ahol kb két emelettel több dinoszauruszcsont van, mint amire én alapból kíváncsi lennék, dehát vannak ezek a genetikus és megváltoztathatatlan dolgok a férfiakkal, amikkel kapcsolatban egy nő nem tehet semmit, maximum megtanulhat velük együtt élni és az egyik ilyen az őshüllők iránt titkolt vagy kevésbé titkolt, érthetetlen rajongás. Egyébként igazán klassz az a múzeum, láttunk 3D filmet az ősrobbanásról, és nagyon jó az ajándékboltja is.

Felmentünk az Empire State Buildingre éjszaka, ami gyönyörű volt és valószerűtlen, a sötét és a távolság miatt már nem látszottak a színek, minden felhőkarcoló sötétszürke hasáb volt alattunk apró csillagokkal, mint valami számítógépes grafika vagy a Dark Cityben a város, de semmiképpen sem valóság. Felmentünk a 102-edik emeletre is, ahol régen zeppelin-megállót terveztek, de csak egy léghajó szállt le ott, mert rájöttek, hogy nem elég biztonságos. Így, hogy este mentünk fel, nem volt annyira nagy tömeg és csak kb egy óra volt, míg felértünk, de azért elgondolkodtam, hogy bár nagyon romantikus azt mondani, hogy "találkozzunk az Empire State Bulding tetején!", ennél kevésbé romantikus három órát sorban állni, kifizetni húsz vagy harmincöt dollárt attól függően, hogy vajon a 86. vagy a 102. emeletet értjük-e inkább a teteje alatt (a 86 nyitott terasz, a 102 zárt, és oda csak nemrég lehet felmenni, tehát a klasszikus "teteje", ahol a filmekben találkoznak, az a 86), átmenni fémdetektorokon, megvárni amíg a biztonsági személyzet megröntgenezi, szükség esetén átkutatja a táskádat, keresztülmenni kötelezően az ajándékbolton, majd hatszáz tülekedő és fotózkodó turista közül kiválogatni a szerelmedet. Nekünk este tízkor egyáltalán nem volt illúzióromboló, hanem csodálatos, de úgy gondolom, nappal biztosan kissé lelombozó lehet. Aztán felmentünk a Rockefeller Plaza tetejére másnap nappal, az hatvanvalahány emelet asszem, ki van világítva a liftakna és nagyon freaky az üveg tetejű liftben nézni, ahogy egy végtelen hosszú csőben suhansz felfelé vagy zuhansz lefele, a teraszról látszik az Empire State Building, van pár pad is, ahol napozgattunk és viszonylag kevesen voltak. A legszebbek egyébként a régi felhőkarcolók, eleve a tény, hogy némelyik száz évvel ezelőtt épült, pl. a Woolsworth, meg az art deco stílusúak, mint a Chrysler Buliding, még vízköpők is vannak rajta.

Megnéztünk egy csomó popkulturális helyszínt is, ettünk a Tom's Restaurantban, amiről régen, amikor még Tom's Dinernek hívták, Suzanne Vega írta a hasonló című dalt, tényleg ott van tőle pár háznyira a katedrális, pont esett az eső, és emberek igazgatták a ruházatukat a tükröződő kirakatüvegben. Megnéztük a házat, ahol a Jóbarátok "laknak", persze nem ott forgatták, ez csak a Friends főcímben szereplő ház. Ültünk a Queensboro híd tövében, ahol a Manhattan című filmben Woody Allen és Diane Keaton ülnek (és ahol a 30 Rockban Jack találkozik a magánnyomozójával :), elmentünk a Horseshoe Bar-ba East Village-ben, ahol a Keresztapa bizonyos jeleneteit forgatták és rendkívül autentikus kocsma, kopott, fa bárpulttal, jukebox-szal, flipperrel, meglepően mélyhangú pultoslánnyal. Reggeliztem a Tiffany előtt, megnéztük a Café Wha?-t, ahol Dylan először lépett fel NY-ban, tanácstalankodtunk a 30 Rockefeller Plaza földszintjén lévő NBC ajándékboltban, ami egyébként nagyon vicces, olyanokat lehet kapni benne, mint illatgyertyák, amiket Jen gyárt az Office-ban, meg Free Earl meg Free Ryan pólókat, meg még számtalan vicces, sorozatos pólót, de női pólókat nem, ami egyébként felháborító és igenis gondolhatnának a vicces pólók iránt vonzódó sorozatrajongó nőkre, bármilyen kicsi piaci szegmens is az. Na és akkor volt, hogy odajött hozzánk két kissé zaklatott fiatalember, hogy mindjárt kezdődik a Conan O'Brien felvétele és van üres hely és akarnánk-e bejönni, és akkor csak azt vettük észre, hogy vonszolnak minket az NBC folyosóin és gyorsan megröntgenezik a táskánkat és aztán ülünk egy egészen kicsi és családias stúdióban, ahol pár percig még szórakoztat minket egy bemelegítő-ember (hogy röhögős hangulatba kerüljünk), aztán szórakoztat minket Conan O'Brien, tök hülyén néz ki, de vicces, meg egyáltalán az egész, engem simán le lehet nyűgözni celebritásokkal, hogy Alec Baldwin ott ül tőlem tizenöt méterre és tényleg létezik, meg hogy tényleg kartonlapokon mutatják a súgószöveget és villog az APPLAUSE lámpa, amikor tapsolni kell és Jamie Pressly utánozza Joy déli akcentusait az Earl-ből. Nagyon laza, de profi és pörgős az egész felvétel, egyszer sincs semmiféle leállás, este megnéztük a tévében és nem is vágtak ki belőle semmit. És megnéztük a Grand Central Terminalt, mert szép, az is volt számtalan filmben, amik közül egyet sem tudok felsorolni, de az a tipikus pályaudvar, ahol gyanús táskákat cserélnek ki, szerelmesek találkoznak utoljára és kis gyermekét veszíti el a nő a forgatagban. Meg (nem filmben, hanem a valóságban) itt találta meg az anyukája azt a skizofrén srácot, aki az egyik idősebb kolléganőm betege, krisnásokkal kiment NY-ba, ahol eltűnt, és amikor már három-négy éve nem jött róla semmi hír és nem találták, az anyja kivett két hét szabit és kiment New Yorkba és végigjárta az összes helyet, ahol a srác régebben állítólag járt vagy lakott, de sehol sem tudtak róla, és akkor kétségbeesetten és céltalanul mászkált a városban és meglátott a Grand Centralon egy magában motyogó, kiflivéget majszoló hajléktalant, aki a fia volt. És még a Planet Hollywoodban voltunk, ahol eredeti filmes relikviák vannak kiállítva, Indiana Jones kalapja meg efféle, és borzasztó illúzióromboló, kiderül, hogy a félelmetes szörnyek rosszul fröccsöntött gumifigurák és az Utolsó mohikánban átadott vadászpuska csupán egy nagyjából puska alakú fadarab, és ezeket nézegetheti az ember plexiüveg mögött. Persze, egész New York filmes helyszín, a férjem minden épületre megjegyzett valami ilyesmit, hogy "ezt dönti le a szörny a Cloverfieldben", meg "erre mászik fel Pókember", az Empire State ajándékboltja pedig tele volt plüss King Kongokkal. Ja, meg voltunk moziban is a Times Square-nél, a Burn After Readinget néztük a mozi hatodik emeletén a 25-ös teremben, nem volt rossz.

Ezenkívül még számtalan boltban voltunk, Barnes & Noble's-ben meg más könyvesboltokban is, vettem magamnak Gaiman és Yalom könyveket, mivel olcsó a könyv, meg dizájner outletben, vettem magamnak csizmát és kettő darab táskát fogalmamsincs milyen tervezőtől, de mindig is szerettem volna ilyen táskákat, amiről az ember első pillantásra nem tudja eldönteni, hogy az valójában csupán közönséges és ronda, vagy pedig merész és vagány, de talán inkább merész. Meg voltunk a világ (?) legnagyobb Virgin Megastore-jában, ahol majdnem vettem cédéket meg pink színű Dark Side of the Moon-os pólót, de aztán ellenálltam, meg képregényboltokban, meg hatalmas játékboltban a Times Square-en, ahol iszonyú jó legókat és Barbie-kat láttam, például vamp jazzénekesnő Barbie-t fekete miniruhában, csipkefelsőben, neccharisnyában, fekete tussal kihúzott dögös szemekkel és fekete kleopátra-frizurával, magas bárszékkel és mikrofonnal.

Egy-két dolog volt csak, amit meg akartunk volna nézni, de nem maradt rá időnk, például a Guggenheim-ben én megnéztem volna a gyűjteményt is, nem csak az épületet, meg van egy repülőgép-anyahajó a Hudson-on, amin régi repülőgépekből van kiállítás, de olyan, hogy a Wright-fivérek gépe, csak az épp zárva volt felújítás miatt. Aztán hazajöttünk és mindenki kérdezgette, hogy láttuk-e ezt meg azt, és egy csomó mindent nem láttunk, úgyhogy sajnos vissza kell majd még mennünk máskor is. Az időeltolódás meg borzasztó, hazaérkezésünk után én kb egy hétig nem tértem magamhoz, vasárnap este hazaértünk és hétfő reggel az én belső órám szerint hajnali kettőre kellett menni dolgozni, én meg nyolcra is alig bírok bemenni, de azért pontosan érzem, milyennek hangzik a jet lag miatt rinyálni, amikor épp hazaértünk New York-ból.

Egy esküvő, egy temetés

2008. szeptember 18. 23:53 - címkék és kategóriák: Emberek - 3 komment

Viszont asszem elfelejtettem, hogyan kell blogot írni.
Nem baj, szombaton megyünk New Yorkba.

Shiny happy people

2008. augusztus 17. 16:21 - címkék és kategóriák: Nyafogás Emberek Zene - 6 komment

El nem tudom mondani, mennyire nem volt kedvem kimenni szombaton szigetre, pedig úgy néztem ki, hogy a húgom félóra hosszat röhögött (tudnillik részben dolgozni, pszichiáterkedni mentem szigetre koszos martens bakancsban, feltűrt szárú farmerban, lila john lennon-szemüvegben és nyúlott melegítőfelsőben, de mégis, mi mást kellett volna felvennem? ja, tudom, kabátot). Szóval bementem, három órát dolgoztam, teljesen sokkolt, hogy mennyi ember akar lelkizni a szigeten a civil faluban, ahelyett, hogy Pannonia Allstars Ska Orchestra koncertre mennének és/vagy innának egy kis Fényt, azért megpróbáltam a lehetőségekhez mérten kongruenciát, empátiát és feltétel nélküli elfogadást gyakorolni, aztán végeztem, aztán mászkáltunk mindenfelé. Összefutottam pl. a Szemészlánnyal, akiről kiderült, hogy "nullkilométeres", a haverjai szerint ez azt jelenti, hogy még nem volt házas, nem vált el és nincs gyereke. Megkérdeztem, minek számítok én nulla gyerekkel, nulla válással és két év házassággal, szerintük "megkímélt, garázsban tartott"-nak. Szerintem ez vicces.

Az REM-re be se teszem a lábam, nincs vele bajom, csak unom és újabb, vidámabb zenét akarok inkább, tehát New York Ska Jazz Ensemble, nagyon klassz, pont, amilyennek elképzelne az ember egy ilyen nevű zenekart, benga néger dobossal, fehéringes, bordó nyakkendős kopasz énekessel, aki ugrabugrálva szaxofonozik, majd ska alapra vagány és improvizatív fuvolaszólót nyom. Itt lehet belehallgatni, persze így magnóról nem is közelíti a koncertélményt.

Ezt leszámítva mindenen nyavalygok és iszonyúan fázom, mert csak egy pulcsim van, ezt megpróbálom alkohollal, kávéval és forró pizzaszelettel orvosolni hatástalanul, akkor végső elkeseredésemben megnézem, mennyibe kerül itt egy pulcsi, de hatezer alatt nincs pulcsi, annyiér' meg nem kell. Van holdfogyatkozás is, meg hihetetlen tömeg, de akkora, ami már nyomasztó, mindannyiszor megtalálom a barátaimat, aztán mindannyiszor elvesznek, meg fáradt is vagyok, meg utálom a toi-toi-t sötétben, meg nyavalygok.

Az este egy pontján a VIP szeparéban sör és mézespálinka mellett lányblogger ismerősöm kifejti, milyen idegesítő a filmbuzin, hogy a Human állandóan magyar kifejezéseket használ indokolatlanul, a múltkor is lefordította a teaser szót nememlékszemminek; pár órával később a Hilltop borozóban nagyfröccs mellett webújságíró ismerősöm kifejti, milyen idegesítő a filmbuzin, hogy a Human állandóan angol kifejezéseket használ indokolatlanul, pedig egy csomóra van magyar szó, csak nem veszi a fáradtságot lefordítani. Részemről bemutatom őket egymásnak, rendezzék ezt egymás közt, és hazamegyek aludni.

« Elejére | Újabbak | Régebbiek | Végére »

Keresés

Kiemelten

Yummie az isten! Majdnem.

Kapcs-ford

Isolde levelezik veletek néha

Jó ügy



Ide is írok néha

Mások

Utolsó kommentek

Kategóriák

Archívum

Egyéb