Hoppá! Döbbenet!

Ha jól számolom, az elmúlt héten összesen négy gyerek született baráti körünkben, kettőt láttam (az ikreket, élőben sokkal cukibbak, kis, cuki kezekkel és fülekkel), egy harmadik örömére pedig söröztem tegnap délután. Szóval most éppen rám is átragadt a lelkesedés, és kis, nyüszítő, félig-Bright-félig-isolde lényeket szeretnék nevelgetni tizedik emeleti panellakásban, de erre feltehetően majd csak a következő fejezetben kerül sor. A kedd este megkoronázásaképpen pedig a barátnőimmel találkoztam a Balettcipőben, ahol is úgy kilenc óra tájban gyanúsan véletlenül megjelent egy régebbről ismert soproni fiatalember, majd gyanús természetességgel foglalt helyet asztalunknál, és amikor tréfásan megkérdeztem, hogy a jelenlévő barátnőim közül tulajdonképpen melyiknek a pasija, akkor kiderült, hogy az egyiknek tényleg. Na, mindegy, lényeg, hogy a barátnőim még ennyi idős fejjel is képesek olyan mértékű meglepetést okozni, amelynek hatására visszafogott-intellektuális imidzsemmel kevéssé összeegyeztethető módon visítva hívom fel mit sem sejtő férjem mobiltelefonját, hogy "Képzeld, mennyire cuuuuukiiiik az alie gyerekei és nem fogod elhinni, hogy a Dóri kivel jött össze!!!!!!!"

Ezenkívül pedig még annyit szeretnék elmondani, miszerint (szipog, szipog, zsepivel szemhéját nyomogatja drámaian) mélységesen lesújtott, hogy nem szerepelek idén a goldenblog jelöltek listáján, pedig már olyan szépen elterveztem, ahogy majd minden évben csak jelölnek de sosem nyerem meg és olyan leszek, mint azok a hollywoodi színésznők, akiket már huszadszorra jelölnek és minden alkalommal izgatottan ülnek a jelöltek sorában az Oscar-átadón, egyre híresebb divattervező által saját kezűleg készített, egyre kínosabb estélyikben, de hiába, sosem viszik el a szobrocskát, csak a mosolyuk lesz egyre feszesebb, meg a szilikon térfogatszázaléka nő meg valamelyest a testükben. És igen, számomra is világos, hogy a goldenblogon nyavajogni körülbelül pont annyira vagány és/vagy trendi, mint mondjuk csecsemőket több alkalommal cukinak nevezni az ember internetes naplójában, de kérem, uraim, kinek tartozom én elszámolással, szóval: borzasztó, borzasztó, hová tart ez a világ, az én időmben bezzeg még volt az embereknek ízlése. Nem mellesleg, csomó kedvenc blogom hiányzik a listákról szintén, botrány, botrány, már az internet sem a régi.

Speaking of régi szép idők, ezekben a percekben épp több, feltehetően ittas fiatalember ordítozik az ablakunk alatt minősíthetetlen és a késői órához nem illő hangnemben (a faszszopó geci kurva volt talán a legszalonképesebb szófordulatuk eddig), remekül visszhangzik az égig érő betontömbökről oda meg vissza, egyébként az elmúlt napokban minden reggel hatalmas kátrányfelhőt reggeliztem, mivel böhöm munkagépek bontják az utat, a villamos az imént épp nem járt megint, az óriáscsótányokról pedig már meséltem. Azt hiszem, egy posztapokaliptikus vízióban lakom.

Nyáladzó kutyák, lila szoknya, cseh csaj

Amúgy, vicces dolog ez az asszociatív tanulás, polgári nevén feltételes reflex. Tudjuk, ugye, ez az, amikor egyidejű eseményeket összekötünk a fejünkben, amikor Pavlov egyszerre csengőt ráz meg kaját ad a kutyáinak, és egy idő múlva már kaja nélkül, csak csengőszóra is vad nyáladzásba kezdenek, lásd az idevonatkozó Wulffmorgenthalert*. Én is állandóan csinálom, nem a nyáladzást, hanem hogy például tárgyakat meg illatokat meg zenéket kötök össze eseményekkel meg helyekkel visszavonhatatlanul, például rögtön lepereg előttem a fiatalságom, ha megszagolom a Guerlain: Champs Elysées nevű parfümjét vagy meghallom a Dire Straits Money for Nothing című számát példának okáért. És ezért nem szoktam nagyon szuveníreket venni, hanem ruhákat veszek más helyeken, és aztán jobban érzem magam a kombínón attól, hogy az Oxford Streeten vásárolt trikóban vagyok. Meg persze aztán hasonló okból kifolyólag kénytelen voltam Hajnalkának adni a lila szoknyámat, amit a Fiúval való első randikra vettem kifejezetten csábítási célzattal. (Kissé egyébként is érthetetlen, hogyan szerethettem bele első látásra egy hozzám nem különösebben illő szoknyába, amikor valójában nem is tetszik nekem a lila, dehát megesik az ilyesmi.) A Bangkok-Kanchanaburi két és félórás buszúton pedig oda és visszafelé is Jem: Finally woken című cédéjét hallgattam egymás után sokszor, persze annyira meguntam, hogy ma már csak néha veszem elő, de ha berakom, akkor máris melegem van és egy kissé kényelmetlen thai buszon utazom a szerelmemmel a harminc fokban februárban.

Csak arról jutott eszembe az ilyesmi, hogy emailezek a cseh csajjal (ő még kint van Utrechtben), ma például megírta, hogy az olasz fickónak új frizurája van. És akárhányszor az emailjeit olvasom és visszaemlékszem az ottani laborra, mindig egyszer csak felfigyelek, hogy jé, az szól a fejemben, hogy if you still love me please, forgive me, the crown of love is falling from me. Mert walkmanem vagy egyebem nem volt kint, úgyhogy miközben anno agyakat színeztem, az előző júzer által a gépre töltött zenéket hallgattam sokszor egymás után, gyakorlatilag Ladytront meg az Arcade Fire: Funeralt, és ha most a kinti munkára gondolok, elindul a fejemben ez a zene. Vicces.

*Klikk a képre, akkor nagyobb lesz.

Thank God It's Friday

Azabaj, hogy már elég öreg vagyok ahhoz, hogy idegesítsen, amikor az OTP-ben letegez az ügyfélszolgálatos faszi, de ahhoz meg még nem vagyok elég öreg, hogy hiteles módon helyretehessem valami "na idefigyeljen, fiatalember..." kezdetű monológgal, szóval tehetetlen voltam. De komolyan, attól, hogy mínuszban van a folyószámlám, még nem leszek a haverja.
Később nézegettem ruhákat, ez némileg vigasztalóan hatott a hangulatomra, ugyanis normális ruhákat nem lehet kapni sehol (ez azért jó, mert nincs semennyi pénzem, és így legalább nem vágyakozom reménytelenül arra a szuper kis tizenkétezer forintos felsőre), trapéznadrágok nincsenek, csak szűk szárú, neadjisten cica; normális felsők helyett meg polchosszan a nyolcvanas évek mintái kismamablúzokon, értem én, hogy a divat örök körforgása meg ilyenek, de azért ugyanazokat a már akkor is kínos hibákat nem kellene húszévente elkövetni, különös tekintettel a cicanadrágra. Az Audrey Hepburn-ös kis fekete-fehér ruhák nagy napszemüveggel meg kalappal mondjuk tetszenek, de magam sem tudnám komolyan venni magam egy ilyenben.
Még később bloggerekkel találkoztunk a szimplakertben, ahol felismerni véltem némi párválasztási trendet a diplomás, nagyorrú bloggerlányok és a nagydarab, humoros, nemblogger pasik vonalon, valamint a cselekmény egy pontján egy sábeszdeklit és klasszikus szakállat viselő idős úriember mászott át-, majd vissza a szimplakert tetőkorlátján ismeretlen indíttatásból. (Update: Suematra is látta, szóval minimum folie a deux.) Más nem történt. Nézzük meg ellenben a kedvenc tudományosmű-borítómat. Hát nem klassz? Ők írták.

 

 

Madarak jönnek, fekete könnyel megvéreznek

Na, végighallgattam asszem körülbelül a világ összes nyomorúságát ma nyolctól ötig, oda meg vissza. Hogy iszik az anyja, olyankor agresszív, lelökte a lépcsőn. Hogy megalázza az apja nap mint nap, bár csak szóban, de az egész iskola előtt, és nem áll ki mellette az anyja. Hogy lebénult majdnem teljesen, kilencven éves, magatehetetlen, megpróbált öngyilkos lenni, kinyitotta a gázt, de megmentették. Hogy öt évig szorult ápolásra a felesége, és ő ápolta is, de aztán meghalt. Hogy átjött és leitatta a szomszéd fiú meg a haverja, és ellopta a megtakarított pénzét. Hogy iszik a fia, hogy heroinista a lánya. Hogy elköltözött az anyjához, de zaklatja a volt élettársa. Hogy meghalt az apja alkoholizmusban, hogy az anyja új pasija is iszik, és veri őt. Meg az anyját is. Hogy elhagyta a felesége, amikor beteg lett. Hogy vitte a közös céget is. Hogy soha életében nem volt strandon a bőrbetegsége miatt. Hogy egy ágyban találta a férjét a menyével.
Főleg hallgatok együttérzően, meg írok antidepresszívumot az olyan esetekben, amikor indokolt. Dögmeleg van, eközben. Egyszer jön valaki, aki "csak" szorong, annak örülök nagyon.
Hát, ilyenek vannak. Neve is van, Budapest.
Később meg még mindig dögmeleg van, napozok a buszmegállóban, a méter magas korláton egy kis, napbarnított csaj kuporog, lábait az alatta álló biciklin tartja, úgy néz ki, mint valami fantasy-szereplő, ugrásra kész erdei tündérmanó adaptálódott a modern környezethez. Én meg buszozok hivatalos ügyben a városban, sokáig ugyanaz a szőke nő ül velem szemben, majdnem teljesen úgy néz ki, mint a blogtogon, csak a professzionalitás magabiztos légköre nélkül, és a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról cédéborítóját olvassa rendkívül gondterhelt arckifejezéssel. Meg akarom találni Esztert, mielőtt megfázik, tüdőgyulladást kap, vízbe fullad, elgázolják, erőszakot követnek el rajta, mielőtt szájába nyomják az első marihuánás cigarettát és májgyulladást kap egy sterilizálatlan fecskendőtől. Mert akkoriban még a kapudrog teória volt a divatos, minden füves heroinista lesz, mielőtt még véget érne a mondat. Később elteszi a borítót a nő, és a lábamat nézi figyelmesen, nyilván azon töpreng, hol vettem vajon ezt a szép szandál alakú szandált, a nagymamám ilyenkor például meg szokta kérdezni, simán leszólít idegen embereket az utcán, hogy elnézést, ezt a szép sálat hol tetszett vásárolni. Régen, amikor még a soproni emberek többnyire mindent Sopronban vettek az Anyák Boltjában vagy az Ikva Áruházban, még működött is. Most úgy is fáj benne a lábam, mivel két napja edzettségi szintemhez mérten túl sokat gyalogoltam benne hegynek föl s le.
Utána meg leszáll a nő, és egy bácsi ül a helyére, de ő is érdekes, szürke szövetnadrág, papucs zoknival, kötélfüles hajléktalanszatyor, és mindehhez vadiúj Mátrix-napszemüveg, úgyhogy azt nem lehet tudni, ő mit néz. Órákkal később pedig, a város egy pontján szembejön a korláton ücsörgő kiscsaj biciklivel. Van tetkója is.
Ilyenek vannak. És: a nyolcvanhatos buszon van légkondi.

Babies, babies, babies

Meg még az is volt, hogy voltunk a Nerdéknél tegnap, ahol túl sok bort ittam, valamint többször megdöbbentem azon az egyébként nyilvánvaló tényen, hogy a gyermekágyas mamák hetekig-hónapokig nem alszanak. Mondjuk, nem alszanak egy óránál hosszabb ideig. Én már most szólok, hogy meg fogok bolondulni, elviselhetetlen leszek, de lehet, hogy pszichotikus, abból kiindulva, hogy egy rosszabb ügyelet utáni reggelen is csak részlegesen vagyok térben-időben orientált. Durva. Mondjuk, már a múltkor is megijedtem, amikor a hőre lágyuló műanyagokról olvastam alie blogján (ti. hogy melyik babacuccot lehet kifőzni, melyiket nem, mikor kell egy kis ecetet tenni a vízbe, melyiket kell két percig, melyiket tizenötig, és egyébként is mekkora legyen a lyuk a cumisüvegen és mi a manuális mellszívó előnye a gépivel szemben), szóval ez egy idegen nyelv, egy különös szekta, egy félelmetes titkos társaság.
Ennek megfelelően ma kikérdeztem egyik, utóddal rendelkező (férfi)kollégámat, hogy most tényleg, hogyan lehet ezt túlélni, mire elpanaszolta, hogy a lánya eddig békésen aludt a babakocsiban, amikor levitte a játszótérre, ő pedig tudott közben olvasni a friss levegőn, minden jó és szép volt, de most elérte a gyerek azt a kort, amikor már játszik is, vagyis mászókáról esik le, nagyobb gyerekek lökik fel vagy pörgetik túl a körhintán, homokot, rovarokat és kitudjamit eszik meg, ahogy egy pillanatra leveszed róla a szemedet. Majd megkérdezte, mit éreztem, amikor megfogtam a Nerdék gyerekét, merthogy megfigyelések szerint a nőkre furcsa hatással vannak a csecsemők: valami különös, sürgető bizsergést kellett volna éreznem, valamint leküzdhetetlen vágyat, hogy nekem is legyen azonnal egy kisbabám (vagyis szüljek egyet vagy rohanjak el ezzel itt), de mondtam, hogy nekem autista férfiagyam van, és az a gyerek egyébként is túlságosan hasonlított a szüleire, még ha el is rabolom, hamar lebuktattak volna a járókelők, akik felismerni vélik a gyerekemben x rocksztárt meg y bloggercelebritást (ellenben megpróbáltam a macskájukat elcserélni egy Sandman hatodik részért, de senki nem vett komolyan.)
Aztán a nővérek közül is beszálltak egy páran a beszélgetésbe, amíg egyszer csak azt vettem észre, hogy kórházunk hagyományaihoz híven megint mindenki meg van róla győződve, hogy terhes vagyok, máskülönben minek kérdezősködnék ennyit.

Science fiction

Kolléga: - Láttam nemrég egy nagyon jó sci-fit, szerintem tetszene neked. Lost Room a címe, nem láttad?
isolde: - Nem is hallottam róla. Hol láttad, moziban van? Vagy dvd-n?
Kolléga: - Szerintem nem lehet kapni, az egyik haverom töltötte le a netről.
isolde: - Tényleg? Akkor majd, ööö, megkérdezem a férjemet, le tudja-e tölteni.
Kolléga: - Vagy odaadom.
isolde: - ....Basszus, tényleg. Odaadod a valóságban, zseniális, ez eszembe se jutott.

Főnököm: - És képzeld, rájöttem, hogy az ibookomon van olyan funkció, hogy pdf file-okat fel tud olvasni.
isolde: - Úgy érted, hangosan felolvassa?
Főnök: - Igen, igen, sőt, ki lehet választani a hangot is, van egy csomó féle, idős férfihang, fiatal női, meg van például külön szexi hang is, és mindegyiknek van neve. És Vickynek például már más hangja van, mint Victoriának.
isolde: - De klassz! És ez mire jó egyébként?
Főnök: - Hát például képzeld csak el, hogy miközben port törölsz, Paul felolvassa neked a Trends in Cognitive Neuroscience legújabb számát szexi hangon.

Nyávogás, maffia, párkapcsolat

Egyetem alatt, amikor megkérdezték tőlem az emberek döbbenten, hogy dehát miért akarok pszichiáter lenni, (esetleg, aneszt-intenzív professzorunk: "miért akar pszichiáter lenni??? dehát maga egy okos nő...!") akkor eleinte mindig megpróbáltam rendesen megmagyarázni, hogy miért. Ilyeneket, hogy az emberi elménél semmi sincs érdekesebb, meg, hogy olyan munkát akarok, ahol problémamegoldás van, és miért ne lehetne ez emberek problémája, meg, hogy van bennem egy ilyen alapvető késztetés, hogy meg akarom javítani, ami eltörött, de az autószereléshez nem volt tehetségem. Általában sose sikerült meggyőzően elmagyaráznom, úgyhogy onnantól áttértem a viccesebb válaszokra, pl. hogy oviban jazzénekesnő akartam lenni, de nem vettek fel a zenetagozatos általános iskolába (ez igaz), vagy hogy "úgy hallottam, ezzel jól lehet keresni" (nem), vagy hogy "ezt mondták a hangok", vagy, hogy "a Világ egy hatalmas elmeosztály" esetleg "mert az emberek bolondok". Ez utóbbi teóriámat aztán számtalanszor látom beigazolódni, valamelyik nap például egy fiatal párocska állt mögöttem az intersparban a pénztárnál, és a sorban töltött körülbelül húsz percen keresztül csak macskanyávogással kommunikáltak egymással. Látszott, hogy nem kezdők, rendkívül ügyesen fejeztek ki árnyalatokat a nyávogás nyelvén. Hát...jó. Előttem pedig két hatalmas, kigyúrt, kopasz, behajtókülsejű fiatalember várakozott, akik az ötven fokban is begombolt, fekete gyapjúöltönyt viseltek, meg aranyakat, és biztos, hogy odaadtam volna nekik az egész bevásárlókocsimat huszassal együtt az első udvarias kérésre. Megnéztem, mit vesz vajon ez a vásárlói réteg este háromnegyed kilenckor az intersparban: egy darab, világoskék, felfújható gyermekmedencét vettek. Én csak arra gondoltam, hogy az ötéves milliomoscsemete, akinek testőreiként funkcionálnak, pancsiért hisztizett, ezért apu leugrasztotta a gorillákat a hegy tövében található sparba, kreatívabb barátaim szerint inkább valami leszámolásról vagy vallatásról lehetett szó, a kínzás manual-ban éppen elérkeztek a többszöri vízbefojtás fejezethez, de nem volt otthon vízbefojtásra alkalmas eszköz, ezért az áldozatot gyorsan egy székhez szigszalagozták és leugrottak a sparba világoskék felfújható gyermekmedencéért, amit aztán majd a fojtogatást megelőzően magával az áldozattal fújatnak fel a "megássa a saját sírját" analógiára.
Meg az van még, hogy nemrég olvastam susienál, hogy korosztályunk most jutott el a válások, megcsalások és egyéb sötét párkapcsolati zűrök időszakába, és akkor kellemes elégedettséggel nyugtáztam magamban, hogy az én barátaim szerencsére még nem tartanak itt, de aztán kiderült, hogy mégis inkább eléggé itt tartanak egynéhányan. Szóval körülbelül egy napba telt, míg megbeszéltem magammal, hogy sem a szakmám, sem jelenlegi pöffeszkedőcsaládos életvitelem nem jogosít fel rá, hogy mások életébe beszéljek bele, valamint "ne ítélj, hogy ne ítéltess" (Elliot, it's not about empathy, it's about judging people! :-), meg még egy napba, amíg belenyugodtam, hogy ebben a harcban nincs béke, csak fegyverszünet. Mármint, hogy attól, hogy ebben a pillanatban éppenséggel nincsenek párkapcsolati problémáim, nem kell szingliként küzdenem a harcmezőn valami elfogadható pasiért, vagy párkapcsolatban élőként küzdenem a pasimért, aki éppen kiszemelt magának egy ügyesen küzdő szinglit, ez nem jelenti azt, hogy ez mindig így lesz. Biztos még egy csomó krízisünk lesz, különösen, ha tényleg mostantól számítva még ötvenöt évig fogok élni, és ez mennyire nem fair. Pedig már éppen azon gondolkodtam, hogy elajándékozom a sminkcuccaimat, mivel nem festem magam, de aztán győzött a józan előrelátás, jöhetnek még olyan idők, amikor emberi sorsok fognak eldőlni azon, hogy van-e Lancome szemhéjpúderem vagy nincsen.

Hétvége

A hétvége a terveimnek megfelelően alakult, vagyis találkoztam a barátaim nagy részével (igaz, hogy ehhez részben be kellett mennem a munkahelyemre, de legalább update-eltem magam a magyar egészségügy helyzete című horrorparódiát illetően), kipakoltam, rendet raktam, visszavittem a húgom bőröndjét. Ez utóbbi során két dolog tűnt fel, az egyik, hogy basszus, itt az emberek mennyire fáradtak! Nem, nem udvariatlanabbak, vagy mittudomén, mit szoktak még mondani a magyarokra, hangosabbak vagy bunkóbbak, mint a bűnös nyugaton, hanem iszonyatosan lestrapáltak, szomorúak és fáradtak. Másrészt nekem az sem rémlett, hogy Budapest ennyire veszélyes hely, ezzel szemben a húgomhoz történt rövid utazás során kapásból megtámadott egy kutya, majd megrúgott egy tinédzser. A tinédzser mondjuk nem engem akart megrúgni, hanem a barátnőjét (?), és utána el is mormogott valami bocsánatkérés-félét; a kutya pedig pesti bérház körgangján jött felém ugatva és szemmel láthatóan ártó szándékkal, míg én egy hatalmas bőröndöt pajzsul magam elé tartva sikítottam. Hálistennek, remekül sikítok (komolyan, horrorfilmeket kellene szinkronizálnom), így hamar előbukkantak a gazdái (meg még néhány vasárnapi sziesztájából felzavart lakó), és miután megfékezték a kutyát, leüvöltötték a fejemet, hogy hogy merem gurítani a gurulós bőröndöt, ha nem tudnám, attól ideges lesz a kutya, a bőröndöt fel kell emelni, nem pedig gurítani iszonyatos zajjal, és egyébként is mi a faszt keresek a gangon. A végén már kezdtem aggódni, hogy mégis inkább rám uszítják a kutyát. Szóval ma is tanultunk valamit, ideges kutyák környékén ne gurítsuk a bőröndöt.
Visszatérve a kellemes részekre, fagyiztam Lillával vadiúj házuk panorámás teraszán, valamint söröztem rég nem látott barátainkkal Margit-szigeten, ez utóbbi mondjuk vicces volt, ugyanis amikor három órával a találkozásunk után még mindig folyamatosan sorozatokról beszéltünk (illetve, néha filmekről és internetről), akkor a beszélgetésben beállt rövid szünetet kihasználva feltettem a kérdést, hogy "Na és mi újság a valóságban?", amire néhány másodperces döbbent csend után harsány röhögés volt a reakció, és folytattuk a félbeszakított témákat még egy pár óra hosszat.
És hogy milyen rohadt drága itt minden, még ezen vagyok meglepődve. Drágább a kaja, mint Hollandiában. Durva.  

Itt van a Város, vagyunk lakói

Kiülős helyek, rendes kávé... És ma például, Margit-híd budai hídfő (mondtam már, hogy imádom a hidakat?), tizenhetes villamos, induláskor egy kellemes férfihang a következőket mondja a hangszóróba: "Kedves utasaink, itt a kapitány beszél. Köszöntöm Önöket a BKV 17-es számú járatán. Menetrend szerint 17.32 perckor landolunk Vörösvári út végállomáson." Kár, hogy nem utaztam végig, ha szépen landol, tapsoltam volna.

People are strange when you're a stranger

Szóval az úgy kezdődött, hogy évvesztes voltam, ezért az oviban fiatalabb voltam a többi kiscsoportosnál. Fél év akkoriban kb generációs szakadék volt, komolyan, azt se értettem, miket beszélnek, úgyhogy többnyire ültem a sarokban, vártam, hogy délután legyen, és közben néztem, mit csinálnak. Az akkori megfigyeléseim többnyire ma is érvényesek. Ha egy mondatban akarom összefoglalni őket: az emberek furák. (Bővebben: az emberek furák, különösen a nők.)
Itt vannak mindjárt ezek a hollandok, akikkel együtt dolgoztam. Kedvesek voltak, egy bizonyos határig: vagyis nem barátkoztunk össze, hanem úgy viselkedtek velem, mint a külföldi kollégával. Nem hívtak el bulizni, de hétfőn megkérdezték, hogyan telt a hétvége. Nem hívtak el kocsmába, de az összes munkahelyen zajló szülinapi tortaevésre és egyéb partira elhívtak. Néha beszéltek velem angolul, más napokon meg csak hollandul röhögtek egymás közt. Ha nem találkoztam volna egy csomó külföldivel itt a koleszban meg az ING révén (és persze, ha nem írnék blogot, és ha nem szeretnék egyedül lenni), szörnyen magányos lettem volna. De ez így rendben van: a kollégáim voltak, nem a barátaim, nincs ezzel semmi probléma.
Erre ma – vittem nekik tortát, ettünk tortát. Az egyik srác egy műanyagpohárban hozott nekem meglepetésként egy ujjnyi unikumot, mert egyszer mondtam, hogy szeretem. Az egyik csaj odaadott egy képeslapot, amit mindenki aláírt, még olyanok is, akik ma bent sem voltak. Ezután kaptam ajándékot: két könyvet, akikről ugyan még nem hallottam, de úgy tűnt eléggé képben vannak a könyvízlésemben: először a Hitchhiker’s Guide to the Galaxy-t akarták megvenni, de aztán úgy döntöttek, az már biztos megvan nekem.
Megadtam nekik az emailcímemet, ha Pesten járnak, ugorjanak be, majd hazajöttem a koleszba, és máris kaptam egyiküktől egy emailt, hogy hiányzom és nagyon szomorúak, a cseh csaj majdnem sír. Mondjuk, a cseh csajt megértem, mert ő a kettővel félénkebb, blogot nem író verzióm, vagyis naphosszat egyedül van, nem jár aerobicozni, nem megy el olyan társasággal, ahol senkit nem ismer, így aztán az a vége, hogy senkit nem ismer. Nem nagyon volt közös témánk, kb egyetlen filmről, könyvről, zenéről nem hallott, de azért jól elvoltunk, röhögtünk együtt az olasz fickó rózsaszín trikóin, és ha most elmegyek, magányosabb lesz. De a hollandok? Ilyen jóban voltunk, csak én nem vettem észre? Szólhattak volna előbb is. Az emberek furák.

Egyébként épp a Mátrix megy a tévében, csak most reklám van. Ez milyen jó film basszus, még mindig! Zseniális. Szerencsére a második és többedik részét okosan elkerültem, úgyhogy nekem a Mátrix egy remek filmet jelent, nem egy közepes trilógiát, és ez így van jól.

When you're a stranger, faces look ugly

Vasutallomas, keressuk a csomagmegorzot (hugommal), nem talaljuk. Odamegyunk az informacios pulthoz es megkerdezzuk a kedves holgyet.
(A parbeszed angolul zajlik, magyarul olvasok kedveert leforditottuk.)
isolde: - Jo napot, elnezest, meg tudna mondani, hol van a csomagmegorzo?
No a pult mogott: - Gdehnedaasbhg?
isolde: - Elnezest, nem ertettem.
No: - Gdehnedaasbhg???
isolde (elbizonytalanodva): - Oooo...bocsanat, nem beszelek hollandul.
No (levegoert kapkod): - Angolul mondtam!!!!!!!!!!! (Meg levegoert kapkod.)
isolde: - Jaj, bocsanat, bocsanat, csak nem ertettem.
No (nagyon, nagyon mergesen): - Egyenesen es a vegen balra!!
isolde: - Koszonom! Viszlat!
No: - Viszlat. Es angolul mondtam!!!!
Isolde es huga elmennek arra, amerre a no mondta, de nem talalnak csomagmegorzot. Vegul a feliratok alapjan megtalaljak, epp az ellenkezo iranyban.

Did I miss a meeting about earrings?

Ha már a kultúrsokknál tartunk. Húgom és én, ülünk a Café Belgian nevű remek kocsmában, és remek söröket iszunk, amiknek már akkor sem tudtam megjegyezni a nevét.
Húgom: - Jé, itt is a tágító a menő.
isolde: - ....Mi?
H: - A tágító. Ott, a csávónak az van.
i (körülnéz): - ....Mi??
H: - Ooottt, a melletünk lévő asztalnál, fültágítója van a csávónak!!
i: - ...???
H: - Te nem tudod, mi az a fültágító?
i: -...???
H: - Hát amivel kitágítják a füledben a lyukat, otthon mindenkinek az van. Úgy kell, hogy először csak egy vastagabb fülbevalót raksz bele, aztán jöhet a tágító, egyre vastagabb. Egy ideig hordod, aztán kiveszed és berakod a nagyobbat. Van olyan is, ami tömör, és valami minta van benne, például az egyik ismerősömnek szűzmáriás van, hát azért az télleg durva, de legtöbb olyan, mint ott a srácé. - Odanézek, a srác fülcimpájában egy nagy lyuk van, kibélelve egy fém gyűrűvel, amin keresztül lehet látni. - De az már ott kábé tizenötös. Mert úgy van, hogy... mit röhögsz? Mindenkinek ilyen van! Úgy van, hogy nyolcasig még visszanő, ha kiveszed, de afölött már nem. Engem is mindenki azzal szekál, hogy jézusom, A., neked nincs tágítód!! Hogy legalább egy nyolcasat rakassak, mert ez így égő.

"Mindenki idegesito"

Meg arrol beszelgettunk valamelyik nap a kollegakkal, hogy ki min szokott osszezordulni a parjaval, amelynek soran rajottem, hogy most vagy tokeletesen harmonikus kapcsolatban elek, vagy iszonyu rossz asszony vagyok es egy rendesebb korban a falu mar reg a szajara vett volna. Masok ugyanis olyanokon veszekszenek, hogy a no szulei suru rantassal csinaltak a fozeleket, de anyospajtas higgal, ezert a ferj ugy szereti; hogy anyoseknal keves vizzel szoktak felmosni, ezert a ferj ki van borulva, hogy az asszony mennyire vizesen mos fel; hogy hogyan kell elkesziteni a rantottat; hogy a no nem mehet el a parja nelkul valahova; hogy a ferfi nem mehet el a parja nelkul valahova; hogy hogyan kell vasalni az inget; hogy hogyan kell ablakot pucolni; illetve a hazastarsak beledumalnak abba, hogy a masik mit vesz fel, peldaul a ferfi izlese klasszikus, ezert a no sosem merne felvenni rajzfilmfigura-mintas melltartot.
Engem egyreszt nem erdekel, hogy a ferjem mit vesz fel, egyebkent a farmeros-polos-borostas pasikra bukom, de nem hiszem, hogy hisztiznek, ha matol oltonyben vagy motoros borszerkoban akarna jarni (bar abban ketsegkivul eleg hulyen nezne ki), de azt sem tudom elkepzelni, hogy o dumaljon bele az en oltozkodesembe. Konyorgom, azt fogadtuk meg, hogy egeszsegben, betegsegben, amig a halal el nem valaszt, nem pedig azt, hogy "mostantol nem veszek fel rajzfilmfigura-mintas melltartot, ha az neked nem tetszik, szivem". Hogy elmehet-e a barataival a par egyik tagja a masik nelkul, abba inkabb ne is menjunk bele.
Ja, hat ami a bekes szombatokat megmergezo, hazimunka miatt kirobbano veres harcokat illeti... ha az emberpar a takaritas helyett a kanapen fetrengve teljes sorozat-evadok megtekintesevel tolti a szombatot es fozes helyett kajat rendel, maris nem jon szoba, hogy mennyire vizesen kell felmosni meg milyen a tokeletes rantas.
Asszem a szajara vett volna a falu megis.
((A cimben szereplo idezet Scrubs, 5. evad nem tudom melyik resz, amikor Dr. Cox osztja az eszt a parkapcsolatokrol. Kb az a lenyege, hogy mindenki idegesito, es az a jo kapcsolat, hogy ha az idegesito szokasai ellenere megis vele akarsz lenni.))

Egyebkent mindig az szokott eszembe jutni, amikor egyszer ultem a negyes-hatoson, a karacsony utani napokban, es egy oreg neni azon veszekedett a bacsival, hogy az majdnem rosszul tette be a bejglit a taskaba. De vegul jol tette be, mert a neni idoben szolt, igy nem lett semmi baja a bejglinek (bar nem tudom, mi baja lett volna, ha forditva teszi bele), megis megallokon keresztul elkeseredetten veszekedtek ezen, es nagyon sajnaltam oket.

Gyujtsd ossze mind

Szoval lattam mar hollandokat zuhogo esoben biciklizni, hidegben mindket kezuket zsebredugva biciklizni, egy kezzel kormanyozni es a masik kezzel egy masik biciklit tolni, egy kezzel kormanyozni oltonyben es a masik kezben laptoptaskat lobalni, a biciklire erositett utanfutoban ket szoke kislanyt huzni, biciklizes kozben almat enni, fagyit enni, szendvicset enni, biciklizes kozben telefonalni, smst irni, orrot fujni, pulovert levenni, pulovert felvenni, parocskat egy biciklin olelkezni, parocskat ket egymas mellett halado biciklin egymas kezet fogni, es tegnap lattam egy not, aki biciklizes kozben dohanyzott. Kimaradt valami?

My Fake Baby

Es az ugye vilagos, hogy almomban tul zenen, tul sip-dobon, s riado kurton at azota is kisertenek a Listarol Kimaradt Konyvek. De mar hiaba.
Ezenkivul annyi helyrol hallom mar, hogy terhes vagyok, beleertve a sajat fonokomet is, hogy ha ez igy megy tovabb, magam is elkezdem elhinni. Nem zorog a haraszt, ha nem fujjak, nem igaz (kacsintas)? Jo, en meg nem vettem eszre magamon a jeleket, de ez nem jelenti azt, hogy a tolem tobb, mint ezer kilometerre zajlo korhazi pletykanak nem lehet elesebb a szeme. Egyebkent tavaly mar voltam egyszer terhes, akkor egy paran meg gratulaltak is, de aztan kiderult, hogy csak az volt, hogy a Magda, a takaritono osszekevert Alaine-nel, a pszichologusunkkal, vegulis mindkettonknek festett voros haja van, de nem en voltam terhes, hanem o. Az egyetlen mazli, hogy a ferjem nem ugyanott dolgozik, kulonben szegeny mar evek ota potyara gondolkodna neveken.
Hehe.
Na jo, megyek dolgozni. Most mar olyanon kell gondolkodni, hogy vajon be tudom-e fejezni ezt az adagot, mielott hazamegyek, es ez rossz.

Keresés

Kiemelten

Yummie az isten! Majdnem.

Kapcs-ford

Isolde levelezik veletek néha

Jó ügy

Ide is írok néha

• Isolde olvas
• Endless
• Filmbuzi
• SamFreud
• Képek

Mások

• agnus
• alie
• azigazzy
• blogtogon
• brainoiz
• hakkotsuki
• kardigan
• karlsruhe
• kisfoka
• lamorak
• lobotomia
• mollyblooom
• montag
• mra
• nesztelencsiga
• nyulontul
• pestipucu
• roboman
• savanyúcukor
• suematra
• sulemia
• susie
• teodora



• Chili es vanilia
• Domestic Goddess



• Criticalbiomass
• DrMortz
• Interszubjektum
• Sorozatjunkie
• Spoiler

Utolsó kommentek

• There's no business like showbusiness, isolde: Délibáb: nem, csak régen anonimabb volt az internet és kevesebben... »
• There's no business like showbusiness, Délibáb: Ezek szerint az emberben idővel változik az introvertáltság/extrovertáltság aránya... »
• Ez nem panasz vagy nyafogás, isolde: joozsef: nem az én találmányom, ez egy bevett szófordulat, te... »
• There's no business like showbusiness, marta: talán mert az arctalanság nem feltétlen agytalanság? (agyatlanság? nyelvtan... óhhh... »
• There's no business like showbusiness, egyik errejáró: Talán mert nem is velünk beszélgetsz, hanem önmagaddal. Kicsit kihallatszik... »

Kategóriák

• Brennbergbánya (7)
• Emberek (191)
• Esküvő (17)
• Film (31)
• Kaja (35)
• Kultúra (156)
• Munka (134)
• Nosztalgia (14)
• Nyafogás (497)
• Tudomany (43)
• Utazás (80)
• Vásárlás (89)
• Zene (117)

Archívum

• Jelen
• 2010. július
• 2010. június
• 2010. május
• 2010. április
• 2010. március
• Az összes

Egyéb

• RSS 2.0 Feed
• Freeblog.hu