Varangy, asszertivitás, jegeskávé

Sopron a legjobb hely a világon, gyalogoltunk tizenöt kilométert, azonosítottam a tavaszi héricset és kb. két óra gondolkodás után eszembe jutott a másik növény neve is, amit láttunk, éppen a zöldhatáron igyekeztünk keresztül valami ösvényen, fél lábam már Ausztriában, amikor felkiáltottam, hogy "odvas keltike! hát persze! odvas keltike!". Megmutattam húgomnak Brennbergbánya nevezetességeit, úgy is, mint Szt. Borbála szobor, Szálasi-bunker, temető, kocsma, templom, a templomban épp mise vége volt, úgyhogy életemben először bementem és megnéztem a lengyelektől ajándékba kapott szlávos beütésű szűzanya-képet. Még mindig abban a temetőben akarok nyugodni. Itt egy kép.

Ezenkívül elgyalogoltunk a récényi tóhoz (Ritzing, Sonnensee, Ausztria), ahol a strand ugyan zárva volt, de napoztunk, valamint ettünk apfelstrudelt és ittunk tejeskávét, amit egy, a magyar nyelvet bájosan törő osztrák legényke szolgált fel. Az úton varangyok voltak, húgom dobált nekik csókokat  távolból, de egyikből sem lett napbarnított, borostás rocksztár/óceánbiológus. Ilyen rondák voltak.

Megtaláltuk a Buddha café nevű helyet is, ahol ittunk jegeskávét, valamint alkalmaztam bőbeszédű és lehengerlő stílusú nagymamámon az asszertív tréningen tanultakat. Konkrétan (viszonylag) nyugodt hangon elmagyaráztam neki, mennyire bántó a viselkedése számomra és rosszul esik és amit nem fogott fel, azt sokszor elmondtam egymás után, persze lepergett róla, de nyilván nem rögtön profikkal kellene kezdenem.

You'd better fight for your right

Az asszertív tréningről fogok mesélni, szombaton volt. Járok ugye a pszichoterapeuta-képzésre, hat félév, most járom a hatodikat. A hat félév alatt legalább egyszer el kell menni egy kétnapos, kötelezően választható tanfolyamra, ezek speciális részterületekről szólnak, és rájöttem, hogy mindjárt elvégzem ezt a képzést és még egyen se voltam. Jelentkeztem hát erre az asszertív tréningre, mert még ez tűnt a legértelmesebbnek. Két külön szombaton van, egész nap, múlt szombaton volt az első. Én pénteken ügyeltem, azaz péntek reggel bejöttem nyolcra, és normális körülmények között hazamehettem volna szombat reggel nyolckor, csakhogy akkor asszertív tréningre kellett mennem, estig. Ráadásul alig aludtam ügyeletben, hanem agressziókezelő technikáimat alkalmaztam konzílium keretében az éjszaka folyamán. Szóval reggel valahol ott tartottam, hogy mindenkit gyűlölök, amiért nem mehetek haza, valamint ebből is látszik, hogy nem vagyok elég asszertív (=önérvényesítő), mert ha az lennék, akkor biztosan meg tudtam volna dumálni valahogy, hogy ne kelljen itt lennem. 

Aztán meglepően jó lett hamar. Délelőtt előadás volt az asszertív viselkedésről, ti. hogy mi az, ezt már tudtam. Az ember a szociális kapcsolataiban lehet passzív (akkor az történik, amit a másik akar, az egyik pedig frusztrált lesz), vagy agresszív (akkor az történik, amit akar, de a másik igényei sérülnek), vagy asszertív, ami a békés önérvényesítést jelenti, tehát úgy érem el a célomat, hogy másnak se okozzak kárt. A fogalom kiötlői egyúttal meghatározták az asszertív jogokat is egy hosszú listán, amik a normál emberi együttéléshez betartandó/kikövetelendő jogaink. (Tudok fogalmazni azért.) Ezek többnyire evidenciák, de azért nem mindegyiket tudjuk mindennap lazán betartani. Például ilyesmi: 

Jogod van arra, hogy döntésed logikátlan legyen.
Másoknak joga van ugyanerre, és nincs jogod saját logikádat számonkérni rajtuk.

Jogod van ahhoz, hogy nemet mondj anélkül, hogy bűntudatot éreznél.
Nem várhatod el a másiktól, hogy bűntudatot érezzen, ha nemet mond a kérésedre.

Jogod van eldönteni, hogy vállalod-e vagy sem a felelősséget mások problémájának megoldásáért. Ha segítségedet visszautasítják, nincs jogod megsértődni.
Nem igényelhetjük másoktól, hogy problémáink megoldásáért felelősséget vállaljanak. Ha mégis ezt akarják, jogunk van visszautasítani a segítségüket.

Jogod van az egyedüllétre.
Nincs jogod másoktól zokon venni, ha időről időre magányba akarnak vonulni.

Szóval ebből 17. Igazából, ha jobban belegondolok, az ember magától is tudja, hogy valahol ezek valóban íratlan szabályok/elérendő célok, de azért jó így leírva látni őket néha. 

Délután pedig gyakorlat volt, azaz egy csomó nonverbális és verbális helyzetgyakorlatot csináltunk, érzelmeket vagy szituációkat játszottunk el, megbeszéltük, és aztán pedig videón visszanéztük magunkat. Egy csomót olvastam már a videofeedbackről, de basszus, ez iszonyú jó. Így nézek ki, amikor dühös vagyok. Így nézek ki, amikor azt hiszem, hogy magabiztosnak látszom, közben nem. Ekkora orrom van (esküszöm, hogy videón kétszer akkora orrom van, mint a valóságban). Minden egyes alkalommal, amikor elbizonytalanodom, a bal kezemmel a nyakamat kezdem vakargatni. A nonverbális szituációból úgy tűnik, klasszul kezelem az agressziót, amit nem tudtam magamról eddig. Azt hittem, szociális fóbiás vagyok, és utálni fogom visszanézni a szerencsétlenkedésemet videón, de egyáltalán nem volt rossz, hanem izgi. Megbeszéltük, miket lehetett volna máshogy csinálni az adott helyzetekben. Klassz volt. Videofeedback-et mindenkinek.

Amúgy azt is gondolom, hogy önképzavaros tinédzserkoromban egyrészt lehet, hogy jól jött volna egy ilyen, másrészt kiborultam volna, amiért idióta hangom van és idiótán nézek ki és mekkora orrom van, és lehet, hogy túlságosan lefoglalt volna az ezek feletti aggodalom ahhoz, hogy valóban profitáljak a tréningből. Nem tudom. Valódi szociális fóbiások vajon hogyan viselik az ilyesmit. Bár állítólag nekik a leghasznosabb. Én mindenesetre elpróbáltam azt a szituációt, amikor nemet mondok a főnökömnek egy feladatra, és többé-kevésbé sikerült, igaz, hogy egy fiatal, nagyon aranyos, cseppet sem félelmetes pszichológuslány játszotta a főnökömet. 

People just ain't no good

Meg az jutott eszembe, hogy mégiscsak volt olyan, hogy csalódtam egy emberben, és lehet, hogy akkor egy füst alatt örökre csalódtam az egész emberiségben is, azóta gyakorlatilag bármire képesnek tartom őket és azért nem csalódom újra és újra. Az volt, hogy általános iskolában sokáig kiközösítettek, mert, már nem emlékszem, miért. Mindig volt valaki, aki ki volt közösítve, és néha rám került a sor. Nem mindenkire került sor, mert voltak népszerű emberek, akik körül mindig volt klikk, és volt olyan is, hogy hárman is ki voltunk közösítve egyszerre, és az tulajdonképpen nem volt gáz, mert jól elvoltunk. Hosszabb ideig egyedül kiközösítve csak a Mari volt, mert ő kövér volt és a nagyszülei nevelték, mert anyukája börtönben volt, apukája pedig nem létezett (a neveket megváltoztattam, nyugi), meg a Noémi, ő nem tudom, miért, talán valami féltékenységi ügyből kifolyólag, az egyik népszerű lány pikkelt rá, mert túl sokat lógott fiúkkal, vagy mert alkoholista volt az apukája, de az az igazság, hogy már akkor sem értettem a nőket. 

És akkor ott voltam én (szomorú zene bekapcsol), akinek nagy orrom volt és félénk voltam és vézna és első osztály első óráján már tudtam olvasni, és amíg a többiek tanulták a C mint Cicát, én a tanító néni Nők Lapjájában lévő meseoldalt olvashattam az utolsó padban, és ez azért hatéves korban eléggé egyenes út ahhoz, hogy a szünetekben a nagyorrú, vézna, félénk kislány (szomorú zene felhangosodik) egyedül üljön az iskolaudvaron, amíg a többiek vígan verekszenek/susmorognak.

Néha ki voltam közösítve, néha nem, és egyszer épp nem, amikor a szüleim elutaztak Japánba, ez a rendszerváltás előtt történt, mivel apukám teherhajón dolgozott tengerészként, és néha magával vihette nejét is. Szóval elmentek úgy kb. fél évre, és megígérték, hogy hoznak nekem onnan igazi japán legyezőt, és a legjobb barátnőmnek is egyet, a legjobb barátnőm pedig az Edit volt. Aztán nem sokkal később kiközösítettek nem tudni, miért, de az Edit ekkor kitartott mellettem, és ketten ültünk a szünetekben az iskolaudvar sarkában, és az Edit nem ment velük susmorogni és verekedni, pedig ő mehetett volna, ehelyett velem üldögélt és susmorgott. És aztán egyszer mondta nekem a Mari, aki sokat tudott a kiközösítésről, mert kövér volt és a nagyszülei nevelték, hogy az Edit csak azért lóg ám velem, mert meg akarja kapni a legyezőt, de én nem nagyon hittem, hogy ekkora hülyeségért vállalná a számkivetettséget. Aztán hazajöttek a szüleim, hoztak egy csomó legyezőt, adtam egyet az Editnek, aki napokon belül rájött, hogy nem is akar velem tulajdonképpen barátkozni többé. Csak a legyezőre hajtott. Dehát akkoriban még nem volt ebay, még vasfüggöny volt, az is szenzáció volt, ha narancsos tiktak érkezett a valutásboltba, más értéken kell kezelnünk egy eretedi japán legyezőt, mint manapság. 

Valójában nem emlékszem, hogy ez az egész különösebben megrázott volna, sőt, a következő körben, amikor valaki más volt kiközösítve, megint jóban lettünk az Edittel, és Roxette kazettákat másoltunk le a felső szomszédjától, aki idősebb volt nálunk két évvel, festette a szemét, és azt is elmagyarázta nekünk, hogy a Depeche Mode az nem egy divatház. 

Kemény idők voltak.  

Everybody has a creamy center inside

Azon gondolkodom egész héten, hogy én most hazudok-e magamnak vagy naiv optimista hippi vagyok-e megint. Arra lettem figyelmes, hogy egész héten, nagyjából minden egyes páciens és néhány nem-páciens elmondta nekem azt, hogy az életben az úgy megy, hogy közel engeded magadhoz az embereket, aztán csalódsz bennük. És "én már annyit sérültem és annyi embert közel engedtem és annyit csalódtam, és olyanokról kiderült, hogy valójában milyenek, akikről sosem gondoltam volna és akikben megbíztam volna, és erre tessék." Komolyan az az érzésem alakult ki, hogy a világ így működik és én valamit nem veszek észre. Még sose volt olyanom, hogy valakit így Közel Engedtem Magamhoz és aztán meg Csalódtam Benne. Aztán rengeteget agyaltam ezen, és akkor végülis sikerült találnom egy példát, amikor valakivel kicsit összebarátkoztam, és aztán igen elcsodálkoztam későbbi tettein, de valahogy arra sem illik a csalódás kifejezés, hát ez van, ő ezt a hibát követte el, természetéből adódott, teljesen nyilvánvalóan nem azért tette, hogy engem megbántson. De ennyi. Nem tudok felsorolni több ilyet, és miért nem.

Végtére is az alábbi lehetőségek merülnek fel:
1. Android vagyok és a csalódás érzését elfelejtették belém programozni
2. Soha senkit nem engedtem még közel magamhoz, ezért nem volt rá esély, hogy ezt megtapasztaljam. Amire én azt hittem, hogy "közel", az nem a standard, normál közel, hanem annak nyomába sem ér.
3. Valaki cannabist adagol az ivóvizembe, és folyamatosan annyira be vagyok lazulva, hogy lehetetlen bármivel is kiakasztani. Béke, testvér.
4. Szakmámból adódóan igen magas az ingerküszöböm az emberek hibáira és egyéb szerencsétlenkedéseire, és minden hülyeségnek hallottam már úgyis a százszorosát, nehéz olyat mondani nekem, amitől Csalódom.
5. Nagyra értékelem az emberi kapcsolataimat, ezért toleráns vagyok bennük / túlságosan ragaszkodom a barátaimhoz, ezért bármit elnézek nekik mosolyogva.
6. Eddig a Véletlen folytán elkerült az ilyesmi, még fiatal vagyok, és a soksok Emberekben Való Csalódás még mind előttem van és ezután fog következni. 
7. Rengeteget csalódtam az emberekben, csak elfelejtettem, mert valaki cannabist adagol az ivóvizembe és az a memóriát is rontja.

Meg nem erősített források szerint

Pletykarovatunkban pedig örömmel adjuk hírül, hogy ismét galaxisunkban üdvözölhetjük egyik legrégebbi kedvenc bloggerünket.

The coctail party effect

Oké, visszajöttem szünetről, bár nincs még igazán kedvem, de most mégis más terveim vannak. Kár, mert jólesett volna szünetet tartani hosszabban. Néha szeretek szünetet tartani, fogok is majd még biztosan, nézzük ezt el nekem. Semmi konkrét katasztrófa nem történt velem, csak nem volt kedvem meg időm blogot írni, és akkor azt veszem észre, hogy a hobbim nyomasztó, nemszeretem kötelességgé vált, és akkor egy kicsit abba kell hagyni, hogy aztán megint örömet okozzon, így megy ez.

Persze jól esett a hiúságomnak, hogy páran hiányoltak, azt köszönöm. 

Családom és egyéb

isolde (kérdőívet tölt ki):- "Milyen filmeket szeret?", most erre mit írjak, hogyhogy milyen filmeket, mittudomén, milyen filmeket szeretek.
férjem: - Írd be, hogy Kodak, Agfa.

isolde (húga új vagány kabátját észlelve): - De klassz, de hogyhogy vettél még egyet, amikor van már egy csomó tök jó kabátod?
húgom: - Ideges voltam.

Make love not war

Tehát onnantól számítva, hogy belépek a bejárati ajtón, tusolással, hajmosással, hajszárítással és sminkkel együtt 45 perc alatt tudok hippinek öltözni jelmezes bulira, pusztán a ruhásszekrényből*, és aztán egész este örülök, hogy végre úgy vagyok felöltözve, ahogy jól érzem magam. Énekeltem egy kis Janis Joplint is még itthon készülődés közben, de a férjem bejött a szobába és felvonta a szemöldökét olyan stílusban, amitől gyorsan abbahagytam. (Van köztünk ez a hippi vs. rocker ősi ellentét.)

Mondjuk egy nyomorult peace-jelet sem találtam az egész lakásban, ez azért gondolom valamelyest annak a jele, hogy felnőttem.

Az érdeklődők kedvééert elmondom, hogy agnus rss-feednek öltözött, a férjem bloggernek (ez alkalomból átmenetileg elérhetővé tette a régi blogját és kettő darab bejegyzést is írt, de már elmúlt), az L. Kék Halálnak, alie Jack Sparrownak, lucia pedig halott menyasszonynak, de mégsem; és kb mindenről beszéltünk a pornótól a politikai blogokon keresztül az emberi lélekig.

*Nem teljesen igaz, mert kettő darab nyakláncot az alkalomra vettem a New Yorkerben.

I wish I was a princess with armies at her hand

És akkor hazaértem a Presszóból és megnéztem a leveleimet és láttam, hogy visszautasították a cikkemet. Valójában nem számítottam másra, mert szerintem jobb lapba küldtük be, mint ahová való lenne, és nagyon meglepő módon egy egész más dolog miatt utasították el, mint amit gondoltam. Olyan dolgokba viszont nem kötöttek bele, amibe még magam is belekötöttem volna. Hm. Fura.

Elmagyarázom: a phD dolgozatom alapját két tudományos cikk képezi, mindkettőnek meg kell jelennie rendes külföldi szaklapban. Az egyik már megjelent, a másik ez, amit már istentelen ideje írok, és most visszadobták. Ez nem baj, majd beküldjük másik lapnak. Közben leszigorlatozom két tárgyból, befizetek 120 ezer forintot, és ha ez mind megvan (cikkek, vizsga, lóvé), akkor benyújthatom a Dolgozatot, és utána megvédem házi védésen, majd pedig a "rendes" védésen, és akkor a végén Dr. Barbara Thornfield MD phD leszek. Reméljük, minderre a még Bivaly évében sor kerül. Nem teljesen látom át, hogy a fenti rövidítés milyen módon és mértékben fogja javítani az általános életminőségemet, de muszáj megcsinálni. Mondjuk, annyiban mindenképpen, hogy évek óta nyomaszt engem ez a téma, és ha meglesz a betű, akkor más szorongás után kell majd néznem, vagy kénytelen leszek gondtalanul tengetni hátralévő éveimet.

Különben jól vagyok, mert a Lola rennt zenéjére futottam ma (A lé meg a Lola) és annál jobb zene futáshoz a világon nincs, meg voltam szaunázni is, meg dolgozni önszorgalomból, mert rendes vagyok (időközben integráltam a személyiségembe ezt az oldalamat), meg hülyeségeken röhögtem a presszóban és jó volt.

"A könyveknek megvan a sorsuk"

Szeretném megvenni ezt a könyvet, ezért bemegyek a Soproni Bányászati Múzeumba. Persze, értesüléseim szerint ott már nincs belőle, de a jegyszedő ember bizonyára tudni fogja, mi a következő lépés. Így.
isolde: - És mit gondol, hol lehet vajon még kapni?
Jegyszedő: - Hát, a szerzőnek biztos van.
isolde: - És őt hol tudom elérni?
Jegyszedő (úgy néz, mintha tőle még sosem kérdeztek volna ekkora baromságot): - Hát Brennbergben.
isolde (úgy néz, mint aki még várna valami válaszra): - Igen... és azon belül?
Jegyszedő: - Ja, hát Brennbergben mindenki ismeri a Becher Nándort. Kimegy, megkérdez valakit.
isolde (ennyire nem lehet egyszerű): - Azért csak fel kéne hívnom előtte.
Jegyszedő (még soha nem látott ilyen szerencsétlen nőszemélyt): - Hát akkor mondok egy számot. (Előveszi a Sopron telefonkönyvet, kikeresi belőle a számot és megmondja).
- Á, telefonkönyv, mekkora ötlet - gondolja isolde, megköszöni, távozik.

Másnap aztán felhívom magát a Becher Nándort, és harmincegy év vagy fővárosi karrier ide vagy oda, nekem mindig a torkomban dobog a szívem, ha olyasvalakivel kell beszélnem, akinek már megjelent a neve nyomtatott könyvborítón, bizonyára a kisvárosi könyvmoly ifjúságom köszön vissza. Becher elmondja, hogy nála nincs könyv, ellenben tutira van még néhány darab a presszóban, tudom-e melyik az, amelyik a templomban van. Természetesen tudom, egy kocsma van a világon, amelyik a templomban van, Bányász Presszó, Brennbergbánya, én meg minden ürügynek örülök, ha Brennbergbe mehetek, úgyhogy nem sokat tétovázom, felveszem magamra az összes nálam lévő ruhát különböző rétegekben, magamhoz veszek egy csokit és egy ásványvizet, és indulhat az expedíció. (Valójában húsz perces buszozásról van szó, asszem kicsit az agyamra ment aktuális olvasmányom Humboldt felfedezőútjairól.)

Brennbergben még sokkal hidegebb van, mint amit az ember el tud képzelni. Először a presszóba megyek, ami valójában kocsma, kissé félve, a brennbergiek ugyanis egyrészt nem éppen a befogadó vendégszeretetükről híresek, másrészt abba a kocsmába szerintem még sosem tette be a lábát fehérszemély kísérő nélkül, leszámítva, amikor pár éve bementem egy kávét inni és megütközve néztek. Hárman ülnek a kocsmában sör mellett, jöttömre mindhárom kissé rendezetlen külsejű férfi felnéz és döbbenten mered rám, westernfilmekben láttam ilyet utoljára, amikor a kisvárosban, ahová a madár se jár, egyszercsak belép az ivóba egy Idegen. Az Idegen határozott léptekkel a pulthoz lép és a kocsmárosnénak szegezi a kérdést: van-e könyv? A kocsma törzsközönsége nem hallja a beszélgetést, de látják, hogy a kocsmárosné barátságosan viseltetik a jöttment iránt, úgyhogy lassan megenyhülnek és folytatják a félbe hagyott beszélgetést. Az Idegen a New Yorkban vásárolt csini retiküljébe süllyeszti a zsákmányt és győztes mosollyal távozik.

Gondolkodom, hogy sétáljak-e egy órát vagy visszamenjek ugyanazzal a busszal, végül sétálok. Brennberg alszik, meghúzza magát, látszatra egy egészen hétköznapi kis község, kutyák ugatnak, füst gomolyog a kéményekből, valahol a távolban az erdőben fát fűrészelnek. Első pillantásra nehéz elképzelni, hogy itt kétszáz évig teljes erővel feketeszenet bányásztak, egy csomó új találmány kötődik a faluhoz, felépítették az első gőzszivattyút, kötélpályákon csillék haladtak a fejünk felett, bányaomlások, sztrájkok, tűzvészek. Kolerajárvány. Mindig Macondo jut eszembe meg a banántársaság, csak a bányászat sokkal izgalmasabb holmi ültetvényeknél. Később a vasfüggönnyel (rendes nevén "műszaki zár") az egész falut körbekerítették, mivel túl közel volt a nyugati határhoz, ezzel belekerült a Zónába, csak az itt lakók léphettek be engedéllyel, és ha közel mentél a kerítéshez, agyonlőttek.

Ezeknek már semmi nyoma: nincsenek kötélpályák, egy darab aknatorony maradt meg mutatóba, de az összes aknát betemették, a vasfüggönyt a rendszerváltáskor teljes egészében lebontották, már csak egy széles sávnyi irtás emlékeztet rá az erdőben (ahol a határ mellett egy nagy sávban kivágták a növényzetet, hogy jól lássanak az őrtornyokból, ha ott keresztülszaladva szeretnél disszidálni). Apróságok vannak: a focipálya mellett egy rozsdás ajtó a sziklafalban, ami végeláthatatlan, sötét üregbe vezet, ez volt Szálasi bunkere, amikor a II. vh vége felé Nyugatra menekült a lopott aranyakkal és a Szent Koronával, amit addig a legenda szerint valamelyik aknában rejtegettek. Szent Borbála szobor. Asszonyok mennek el mellettem az utcán, akik a németnek valami általam ismeretlen nyelvjárását beszélik, legalábbis azt hiszem.

Elsétálok a temetőig, amit már majdnem minden oldalról erdő határol. Brennbergnek sokáig nem volt temetője (se tanár, se orvos, se templom, mondjuk eleinte igény se volt ezekre, amikor a hét minden napján mindenki 12 órát melózott a bányában), hanem az ágfalvi temetőbe vitték a holtakat. Amikor azonban Brennbergben kitört a kolerajárvány, az ágfalviak kiborultak és tiltakoztak, hogy ide ugyan nem hozzák a kolerás halottaikat, és akkor létesült a saját temető. Vannak olyan temetők, ahol tényleg könnyű elképzelni, hogy az emberek ott nyugszanak, hogy a halál azt jelenti, hogy nem kell többet küzdeni, hanem lefekszem ide az őseim mellé a fenyők alá, és mostantól csend van és béke. És vannak helyek, amiknek van egyfajta különleges hangulata, amik ugyan a jelenben léteznek, de érezhető mögöttük a múlt, és valamiért nem kell őket félteni a jövőtől sem. Kis kápolna, ősöreg, kopott, meg új, modern sírkövek ugyanazokkal a furcsa, szokatlan vezetéknevekkel. Egy hatalmas, fenséges fenyő, majdnem néma csend, csak némi kutyaugatást hoz a szél, és a világoskék égen egymást keresztezik a csillogó konzdenzcsíkok. Brennberg felett halad el ugyanis egy légifolyosó, és bármely tetszőleges pillanatban felnéz az ember az égre, legalább egy, de inkább három utasszállítót lát. Az egyik valamerre nyugatra megy, a másik délre, mondjuk legyen Róma, a stewardessek most osztják az ócska ebédet, az utasok a műanyag evőeszközök csomagolásval veszkődnek, vagy alszanak, vagy készülnek az előttük álló kongresszusi előadásra, vagy rég nem látott rokonaikra gondolnak szerettettel vagy utálattal. A hatalmas fenyőt megrázza a szél, lefúj egy tobozt, hideg van. Rájövök, hogy sietnem kellene, különben lekésem a buszt.

Némi infó Brennberbányáról az interneten:
sopronihegyseg.hu
nagyutazas.hu

A múlt szivarfüstbe vész

Látom, semmi sem történik ma az interneten, csak rajtam van a grafománia, szóval most random elmesélem az utóbbi napjaimat. Heteimet.  Az volt, hogy december közepén (15 körül asszem?) egy szakmailag és emberileg igazán felpörgött időszakot követően elmentem szabira, azzal a jelmondattal, hogy most pihenésképpen nem akarok embereket látni (semmi bajom velük, nagyon helyesek és érdekes lények, de egy bizonyos szint felett sok belőlük, ennyi), szóval otthon leszek a lakásban és azon fogok élvezkedni, hogy nincs ott rajtam kívül senki. Aztán persze kb. minden másnap bejöttem a munkahelyemre mindenféle ügyekből kifolyólag, meg karácsonyi ünnepségekre, meg találkoztam azokkal a barátaimmal, akikkel amúgy is szoktam, meg azokkal, akiket már rég láttam, például meglátogattam A Lányt A Hegyen, Ahová Ritkán Jár A Busz, persze, már rég nem lány, hanem szuperanyu. És karácsonyokat ünnepeltem különböző kocsmákban, például endless-es karácsonyt, ahol meglepetés ajándék forralt bort kaptam, mert anno beneveztem őket a goldenblogra, meg kétszemélyes karácsonyt Nikével a Marximban, ahol meg meglepően jó a forralt bor és újfent megvitattuk az élet nagy kérdéseit (férfiak, szorongás, pszichiátria), miután megajándékoztuk egymást nyakláncokkal. És a blogger bajtársakkal meglátogattuk Noizt is, aki lábát törte, amikor csellótokon csúszott le az Alpok behavazott lejtőjén Doktor von Höllensturm kastélyából, öltönye zsebében a bioinzulátor titkos tervrajzával, a nyomában egy csapat géppisztolyos martalóccal. Én meg kaptam nagyon színes mignonokat.

Még azt is eldöntöttem, hogy basszus, annyit sütöttem mostanában, most egy darabig nem sütök, ez volt kb. két csokis puszedlival, egy mézessütivel meg három muffinnal ezelőtt. Meg még azt döntöttem el, hogy újult lelkesedéssel vetem magam a tudományos munkába, mert H. egyszer kifejtette nekem, hogy így, hogy nem írom a cikkemet, nem lehetek a pszichoterápia reklámarca többé, és ettől a gondolattól azóta sem tudok szabadulni; valamint, hogy eljárok edzőterembe és gyönyörű és egészséges leszek megint. Végülis a sok szocializáció, sütés, valamint edzés miatt nem igazán maradt időm cikkekre, de terveim szerint januártól ismét újult lelkesedéssel vetem magam a tudományos munkába.

Mi is volt még. Rájöttem, hogy egyetlen dologra mégiscsak jó a körömlakk, hogy ne szakadjon tovább a kilyukadt harisnya. Így, hogy nem volt szülinapi bulim, azt hittem, kevesebb ajándékot fogok kapni, de még így is kaptam zakót, mignont, nyakláncot, fülbevalót, Buffy-t dvd-n, legót, ionizálós hajszárítót, és Sopronba majd még csak ezután megyünk. Tegnap délelőtt átmentem edzőterembe, esküszöm, többen voltak, mint egy átlagos szombaton, aztán feldíszítettem az ágat, befestettem a hajamat, kicsit főztem, becsomagoltuk az ajándékokat, ettünk lazacot borban (esendő az ember), kicsomagoltuk az ajándékokat. Jó volt. Ma reggel dolgozni jönni mondjuk már nem volt annyira jó, de most nem rinyálok tovább, mert éhes vagyok és inkább keresek valamit enni.

Do bloggers feel pain?

Pár napja az a nyomasztó érzésem van, hogy nem teszek/tettem meg valamit, amit kéne. Valamit nem írtam meg vagy valakivel nem beszéltem, nem válaszoltam az emailjére, vagy csak nem kapcsoltam ki a gázt vagy nem porszívóztam vagy valakinek elfelejtettem ajándékot venni vagy nem adtam le valamit a munkahelyemen időben vagy nem írtam meg a cikkemet vagy nem öntöztem meg a virágokat. És szomorú lesz, felrobban, koszos marad, elhervad. De micsoda, hol? Éppezért végiggondoltam kognitíven, mi lehet a nyomasztó mulasztás, eszembe is jutott, hogy nem öntöztem meg a virágokat, meg a többi ezerkettő, cikkek, phD, teregetés, emberek akiket nem hívtam vissza, fodrász ahova nem mentem el és háromcentis lenövés van a hajamon, egyéb. 

Na, akkor kiválasztottam egyet, amit megoldok, mégpedig freeblog-főoldalas válogatást fogok én készíteni kedvenc és random blogbejegyzésekből beszt of 2008, és azóta, azaz két napja blogokat olvasgatok, nem két napja folyamatosan, hanem kb. eddig nettó másfél órában, és komolyan tiszta ideg vagyok már. A sok embernek a sok élete, atyaúristen, kit érdekel ez? Leírják, hogy karácsonyi bevásárlás meg hol sétáltak meg kivel beszélnek meg mit gondolnak a világ dolgairól viccesen, atyaúristen. Meg kellene ezt állítani, megálljt kell ennek parancsolni valahogy, ennek semmi értelme. 

Under my umbrella. Ella. Ella. E. E. E.

Jéghideg novemberi eső szakad, a jó vásárlók intersparból kifelé menet egyöntetűen megtorpannak az üvegajtónál, álldogálnak, tanácstalankodnak. A bolond lány (én) ezzel szemben lassítás nélkül sétál ki az esőbe, látszólag cseppet sem zavartatva magát a nyakába ömlő zuhatagtól, aztán néhány méter hősieskedés után laza mozdulattal a feje fölé emeli a frissen vásárolt muffinsütőt.

Egy lélek sem jár a többsávos úton, súlyos esőfüggönyöket sodor ide-oda a szél, a bolond lány magában dúdolgatva grasszál a néptelen úttesten sréhen keresztbe, feje fölé tartott muffinsütővel. Közelebbről hallatszik, ahogy a szilikonbevonatos acéllemezen sosemhallott, földöntúli dallamot klimpíroznak a jéghideg esőcseppek.

There's only love in this world

Megöl engem ez a melegfront, valamit tenni kell. Átmegyek mindjárt az edzőterembe, veszek egy napijegyet és hipnotizálom magam Faithless-sel a futógépen (aktív-éber hipnózis, nem viccelek). Vagy inkább megnézek valami filmet. Nem találom a helyemet, fáj a fejem, hülye idő van, hisztizek. A barátságon gondolkodom, több szempontból is, mi több, egészen különböző szempontokból, pedig nincs is kedvem hozzá. Hallgassunk inkább Sinead O'Connort végtelenül szomorú női énekesek rovatunkban.

Nobody calling on the phone (except for the pope maybe in Rome)

Egyébként a múltkor elirigyeltem a zsidóktól, és offline szombatot tartottam, azaz nem mentem az internetre és kikapcsoltam a mobilomat, persze mindenki aggódva hívogatta a férjemet meg anyámat, hogy hol vagyok és mi van, meg nehéz volt net nélkül, ráadásul karórám nincsen, csak a telefonomon van óra, szóval hazautazni Sopronba kifejezett kihívás volt így, Elvira néni meg pontos idő nélkül, de sikerült.

Különben azt mondták rám a bloggerek, hogy olyan vagyok, mint Audrey Tatou abban a filmben, amiben minden vallást kipróbál, pénteken tai-chi-zom, mint a taoisták, szombaton zsidómód offline vagyok, de azért katolikus templomi esküvőm volt és halat eszem szenteste. Lenyúlom a vallásokból a nekem tetsző külsőségeket, remélem, nem haragszanak meg érte az istenek, bármelyik.

Na mindegy, ezt csak azért mondom, hogy ha szombaton nem vagyok elérhető, akkor nem haltam meg (hozzávetőlegesen 83 évesen fogok meghalni, kora ősszel, némi belenyugvással és teljesen irracionális, enyhe elégtétellel a szívemben, amiért abból az évből a novembert már tutira nem kell itt töltenem), szóval szombaton csak kikapcsolom a mobiltelefonomat, direkt. És azon fogok aggódni, hogyha valakivel valami baj van, akkor majd hogy fognak engem elérni. Basszus, 23 évesen vettem az első mobiltelefonomat, nem lehetek ennyire függő tőle. Különben még annyival kéne súlyosbítanom az élményt, hogy szombaton nem vásárolok, dehát az intersparban minden szombat szuperszombat, úgyhogy ez kilőve.

Keresés

Kiemelten

Yummie az isten! Majdnem.

Kapcs-ford

Isolde levelezik veletek néha

Jó ügy

Ide is írok néha

• Isolde olvas
• Endless
• Filmbuzi
• SamFreud
• Képek

Mások

• agnus
• alie
• anngel
• azigazzy
• ayitidoc
• blogtogon
• brainoiz
• hakkotsuki
• IKL
• kalib
• kardigan
• karlsruhe
• kisfoka
• lamorak
• lobotomia
• maminti
• mollyblooom
• montag
• mra
• nesztelencsiga
• nyulontul
• olga
• pestipucu
• roboman
• savanyúcukor
• suematra
• sulemia
• susie
• teodora



• Chili es vanilia
• Domestic Goddess
• Eszter befőz



• Criticalbiomass
• Bioetika Blog
• DrMortz
• Eperrózsa
• Mentők
• Sorozatjunkie

Utolsó kommentek

• There's no business like showbusiness, isolde: Délibáb: nem, csak régen anonimabb volt az internet és kevesebben... »
• There's no business like showbusiness, Délibáb: Ezek szerint az emberben idővel változik az introvertáltság/extrovertáltság aránya? »
• Ez nem panasz vagy nyafogás, isolde: joozsef: nem az én találmányom, ez egy bevett szófordulat, te... »
• There's no business like showbusiness, marta: talán mert az arctalanság nem feltétlen agytalanság? (agyatlanság? nyelvtan... óhhh) »
• There's no business like showbusiness, egyik errejáró: Talán mert nem is velünk beszélgetsz, hanem önmagaddal. Kicsit kihallatszik,... »

Kategóriák

• Brennbergbánya (11)
• Emberek (270)
• Esküvő (18)
• Film (37)
• Kaja (66)
• Kultúra (177)
• Munka (196)
• Nosztalgia (20)
• Nyafogás (682)
• Tudomany (56)
• Utazás (100)
• Vásárlás (105)
• Zene (140)

Archívum

• Jelen
• 2012. február
• 2012. január
• 2011. december
• 2011. november
• 2011. október
• Az összes

Egyéb

• RSS 2.0 Feed
• Freeblog.hu