Hagyj fel minden reménnyel

isolde: - De te érted ezt a problémát, hogy Sopron, meg hogy mennyire vagyok sikerorientált meg mennyire vágyom nyugis életre?
Férj (felnéz az Isteni színjátékból): - Ja, ja. A pokol kapuján fogunk kopogtatni és nem fognak beengedni minket.
isolde: - He?
Férj (felolvas): - E szomoru házat
azok nyerik, kik közönyösen éltek
s kiket nem ért dicséret, sem gyalázat;
s az angyalok, kik fellázadni féltek
s hivek sem voltak; csak magukra voltak,
lelkükben nincsen sem erény, se vétek.
Az ég elűzte s itten kóborolnak,
mert őket a pokol is szégyenelte:
nem kellettek sem égnek, sem pokolnak.
isolde: - Hol vonatkozik ez rám?
Férj: - Nem vagyunk elhivatottan erényesek, sem elhivatottan aljasak és gonoszak, ezért nem engednek be a pokolba. Figyelj, van tovább is. (még felolvas)
E nyomorultak, kik sohasem éltek,
mezítlen voltak s vérük csípve szítták
dongók és darazsak, pokoli férgek.
Vérbarázdával arcukat boríták
s könnyel a vér lábukhoz folyt keverve,
hol undok hernyók nagy mohón fölitták.
isolde (megborzong): - Ha nem vagyok elég jó, se elég gonosz, és nemtörődöm módon viselkedem, akkor undok hernyók fogják enni az agyamat.
Férj: - A véredet, de nagyjából igen.
isolde: - ... Whatever.

Egykoron harcosok voltak

"Bright a napköziben csak akkor segít a gyengébb tanulónak, ha a süteményét odaadja érte."
"Bright pénteken hazafele autót dobált, igaz, hogy sajtosdobozzal, de figyelmeztetésben részesült."
"Matematikaórán papírgombóccal köpködött."

A férjem felfedezte ezt a blogot és most az általános iskolás ellenőrzőiből olvas fel.

Ezt talán nem is kommentálnám

 

Peace, flowers, freedom, happiness

Valamelyik nap meg az öreg Mester a referáló előtt a kezembe adott valami cikket, ami a magyar származású pszichiáter, Vidovszky Gábor által kifejlesztett örömtréningről szólt. A lényege, hogy megtanítjuk az embereket, hogy: 1. az életben vannak jó dolgok, apróságok, amiknek lehet örülni, mindenkinek saját szájíze szerint, például napraforgómezők meg szomorú női énekesek meg karamellás latte macchiato meg rozmaringos fürdőolaj; 2. vannak emberek is, akiknek lehet örülni, mert kedvesek vagy érdekesek vagy izgalmasak vagy szórakoztatóak, vagy szeretjük őket vagy szeretnek minket (na, oké, lehet, hogy a végén meghalnak vagy elhagynak minket, de akkor lásd 3. pont); 3. vannak emlékek, amik jók voltak, és lehetett nekik örülni, biztos mindenkivel volt már olyan az életében, hogy jól érezte magát, színes ruhákban táncolt a barátaival egy amszterdami blueskocsmában vagy hazafelé jött a boltból a tengerparton vagy nagykabátban csókolózott az Árpád-híd közepén vagy egyéb tetszőleges jó élmény.

Namármost akkor azt kell gyakorolni, hogy 1. odafigyelünk az ilyenekre és gyűjtjük, hogy legyen az életünkben sok; 2. azokban a sajnálatos időkben, amikor éppen nem szotyi-lufi-körhinta az élet, olyan dolgokra gondolunk, amiket szeretünk, vagy olyan emberekre, akiket szeretünk, vagy olyan emlékeket idézünk fel, amikor jó volt. Magunk elé is képzelhetjük ezeket a dolgokat képszerűen. Amikor éppen a BKV-n utazunk szociokulturális hatásoknak kitéve állandó stresszhelyzetben, akkor magunk elé képzelhetjük a szerelmünk (esetleg volt vagy leendő vagy képzeletbeli szerelmünk) napbarnított mezítlen vállait, a napraforgómezőt, a rozmaringos masszázsolajat, esetleg mindhármat. (Na jó, ha valaki tényleg a módszerre kíváncsi és nem rám, akkor itt elmagyarázzák rendesen.)

Nekem nagyjából az volt erre az első reakcióm, hogy milyen kedves ötlet, a második meg az, hogy most komolyan, emberek? Komolyan ezt meg kell tanulni egy tanfolyamon? Jézusom, tényleg? El kell menni és harminc rongyért elmagyaráztatni magunknak, hogy az életben van öröm, és amikor meg nincs, akkor ér rá gondolni? Komolyan ez nem alap? Meg kell tanítani az embereket arra, hogy figyeljél, milyen szép fenyveserdő? (A cikkben konkrétan szerepelt a fenyveserdő.) Mert a szomorú nagyvárosi ember az nem tudja, hogy létezik kedves ember meg fenyveserdő? Oké, nincs épp kéznél egy sem, de az emberek azt nem tudják, hogy amikor sorban állnak a postán, akkor nyugodtan lehet a négy évvel ezelőtti nyaralásra, a tavaly karácsonyra, vagy a szerelmük napbarnított vállára vagy frissen sült brownie-ra gondolni? Meg kell tanulniuk egy tanfolyamon? Meg lehet ezt tanulni egy tanfolyamon? Mindenesetre lényegileg vállon veregettem magam, amiért ezeket én már mind tudom magamtól, és már eleve egészen biztosan nem éltem volna túl a tinédzserkor Poklát, ha nem rajongtam volna a vizes avar illatáért a soproni erdőben eső után a kutyámmal és hogy szedhetsz vad szamócát a bokorról és a hasonló naiv hippidolgokért. És ha nem tudtam volna, hogy amikor nincs valódi szerelmem, akkor a volt vagy leendő vagy képzeletbeli szerelmemre kell gondolni. Abban meg egyenesen világbajnok vagyok, hogy képzeletben a tengerparton feküdjek a függőágyban és a vitorlásokat nézzem a távolban, miközben a retinámat operálják.

Amúgy meg ragaszkodom hozzá, hogy először azt kell megtanulni, hogy az élet szenvedés és nehéz és nem elég, hogy menet közben kell jobbára egyedül kitalálni az egészet, még meg is halunk a végén nyomorultul, és ezért szomorúnak, bizonytalannak, rémültnek és dühösnek lenni teljesen normális, és ha ebből már levizsgáztunk, akkor a második félévben megtanuljuk, hogy ellenben ajándékba azért itt van ez a számtalan jutalom és örömforrás és kedves ember és puszi és napraforgómező és narancsos trüffelkrémes bonbon és fenyveserdő és szerelmünk meztelen vállai, aminek addig is lehet örülni és lehet miattuk szeretni az életet az első félévben tanultak ellenére / mellett, de persze, lehet, hogy az ilyen hozzáállással nem lenne belőlem jó örömtréner.

You don't seem real at all

Bár remélem, vasárnap délben mindenki (aki megteheti) (mert otthon van) szépen ebédel a családjával, nem pedig blogokba kopizott youtube-videókon hallgat zenét, ha mégis erre vetemednénk, akkor Dance with me.

A dal eredetileg The Lords of The New Church nevű punk (?) zenekar szerzeménye és eredetiben se rossz... leginkább vicces. A francia csajok feldolgozásában meg ugyanolyan, mint bármelyik másik Nouvelle Vague-szám, ez a videó viszont helyes hozzá. A jelenet a Bande á part c. Godard-filmből való.

Valamint asszem szünetet kell tartanom a blogolásban, mert hirtelen megelégeltem. Ilyen van, átlag évente kétszer. Aktuálisan éppen azt elégeltem meg, hogy valódi emberek a valódi világban a blogomhoz viszonyulnak helyettem. Hogy a barátnőim lecsesznek, mert a blogomból nem derül ki, hogy hogy vagyok. Hogy a férjem esténként rákérdez, hogy olvasta a blogomban ezt vagy azt, és mire írtam, mi van mögötte. És mindenféle emberek mindenfélét látnak soraim mögött/között/benne, és egy szavam sem lehet, mert a blogolásnak ez része, sőt, lényege, és aki suszternek áll, ne csodálkozzon a kaptafánál. Mindig is így volt és így is lesz. De most egy kicsit valamiért azt akarom, hogy az életemben valóságosan szereplő emberek hozzám viszonyuljanak, és engem mentalizáljanak, ne a blogbejegyzéseimet. Ez csak egy hely, ahol néha írok arról, ami az eszembe jut, és nem, nem fogok magyarázkodni amiatt, amit leírok vagy ami az eszembe jut, de én egy ember vagyok, én, én, én, nem az isolde.hu.

Egy pár napig szokott nálam tartani az ilyesmi, nem kell pánikba esni.

Hírnév, kincs, dicsőség nem adhat földi boldogságot

- Akkor azt a Horthy Miklós-osat kérem! - mondja a néni a postán az ügyintézőnek. A néni bélyegeket válogat, és miatta nem halad a sor, és a mögötte állók hangosan sóhajtoznak és a szemüket forgatják. A néni rózsaszín kabátot, rózsaszín kalapot, berakott ősz hajat és kifogástalan sminket visel, és szemmel láthatóan a monarchia idejéből maradt itt valahogyan. Hátrafordul a szemforgatókhoz és azt mondja mintegy magyarázatképpen: - Ez a posta. Itt bélyeget árulnak.

Különben én is azt gondolom, hogy ez a posta, itt várakozni kell, most mindegy, hogy amiatt állsz tíz percet, mert rengetegen vannak, vagy mert egy ember 25 csekket ad fel, vagy mert egy rózsaszín néni éppenséggel bélyeget válogat. Sose értem, mért lepődnek meg és frusztrálódnak az emberek minden egyes alkalommal, amikor sorba kell állni a postán, ez az élet rendje, a postán sorba kell állni. Felépítettünk magunknak egy világot, amiben nem érezzük jól magunkat. Előtte se volt jó, mert fáztunk vagy éheztünk és féltünk a kardfogú tigristől meg a villámlástól és húsz év volt az átlagéletkor; most meg BKV-n kell utazni és túl sokan lakunk egy házban és vékonyak a falak és az átlagéletkorunk messze meghaladja a fogainkét, és ezért még fogorvoshoz is kell járni, és minden lehetséges dologgal rengeteg papírmunka van, és mindenhol egy csomó idegen ember van, és várni kell a postán. Félreértés ne essék, én is ugyanúgy frusztrálódom minden alkalommal. Egy fokkal jobb világot kellett volna építeni, valamivel egyszerűbbet és használhatóbbat.

Végülis sorra kerülök mintegy nyolc percen belül, a postáskisasszony repesve örül az A4-es méretű borítékom láttán, amit ráadásul külföldre adok fel, merthogy az az ukász mára, hogy bélyegeket kell ragasztaniuk. És erre jó sok ráfér, és a nagyértékűeket is el tudja sütni. Engedélyt kér tőlem, hogy a szokásos pecsét helyett hadd ragasszon bélyeget, mert a bélyegnek el kell fogynia. Kiegyezünk három darab, kb. 6x5 cm méretű Kazinczy Ferencben. A mögöttem állók a szemüket forgatják. A postáskisasszony boldogan ragasztgat.

Elég sok költői kérdés

Ezen a pszichiáterségen gondolkodom különben mostanság, beleértve magamat is. Azon, hogy mennyire megváltoztat. Megváltoztatja az ember személyiségét az, ha sokáig pszichiáterkedik? Van erre valami kutatás? Látszik fMRI-ben? Ahogy a sommelier-k agya máshogy reagál a borkóstolásra? Máshogy reagál a pszichiáter agya a szomorú történetre vagy a bolondságra, mint a normál kontroll személy agya? Kimutatták mondjuk brit tudósok húszéves követéses vizsgálattal, hogy pszichiáterek nárcisztikusabbak vagy legalább fölényeskedőbbek vagy ridegebbek vagy bolondabbak lettek, mint szociális ikerpárjaik? Öngyilkosok lesznek gyakrabban, meg isznak, biztos nyugtatókat is szednek, de én nem erre gondolok. Meg nem is azokra, akik élvezik a hatalmat és már eleve azért jöttek ide, hogy gyakorolják. Hanem hogy mit gondolnak a világról és az emberekről és magukról a normál mezei pszichiáterek? Elkezdik azt gondolni, hogy ők akkor már értik az emberi lét / agy / lélek rejtelmeit, és akkor rájuk ez már nem vonatkozik? Elkezdenek fölényes kívülállóként viselkedni és megnő az arcuk? Elkezdik azt gondolni, hogy azáltal, hogy megérted az érzéseket, már nem veszélyesek rád? Elkezdenek bölcselkedni és okoskodni és viccelődni? Elkezdenek szakmai terminusokban beszélni normál emberi érzésekről, és "félek" helyett azt mondják, hogy "teljesítményszorongásom van", és sírás helyett azt mondják, hogy "gyászmunka"? El kell kezdeni okoskodni és viccelődni és fölényeskedni, önvédelemből, különben nem bírod ki sok évig? Direkt jó, hogy okoskodom és viccelődöm, mert így legalább csomószor tudok együttérző maradni és nem égek ki és nem leszek gonosz és nem leszek hatalommániás, és nem változom rideg analitikusasszonnyá vagy gyógyító mesterguruvá? (Bár ezt nem tudhatjuk előre, szerintem lenne tehetségem rideg analitikusasszonykodáshoz.)

Vagy nem a pszichiáterkedés ez, hanem eleve a felnőttkor? Húszéves korában írhat az ember füzetbe naplót, meg verseket, meg álmodozhat, meg félhet, de harminc felett már illik inkább okoskodni meg viccelődni? Vagy a pszichiáterkedés rátett erre egy lapáttal, és ha manikűrösnek mentem volna, akkor maradhattam volna álmodozó és nem kellene feltétlenül bölcs távolságtartással vagy szarkasztikus humorral szemlélnem az élet minden nyavalyás aspektusát? Vagy húszévesen is szarkasztikus voltam és okoskodó, és semmit sem változtam? Igazából az voltam ám akkor is, csak kevesebbet beszéltem. De más a világképünk, mint a normális emberé? Nagyon más? Miben más? Mikor változik meg?

Much more simply

Hogy tudjak esendő ember maradni, ezt most felírom ide, hogy el ne felejtsem.

Babies, babies, babies

Már teljesen biztos, hogy nekem az agyamra ment a sok hülyeség, ma barátnőim csecsemőkorú gyermekein a joint attention-helyzetekkel kísérleteztem, Zs. (4 hónap) még nem csinálja, de M. (6 hónap) már tankönyvi szinten követi a tekintetet. És cukik is.

RIP

Nem szeretek halálhíreket írni blogban. Salinger azt mondta, hogy a diétájával és életmódjával 120 évig fog élni, és én ezt teljesen komolyan elhittem neki, erre tessék.

Köszönjük a könyveket.

Főleg skálafüggetlen

Ismételten beigazolódni láttam a híres Melrose Place-elméletet, amelyet Zsuzsi Néni dolgozott ki az interperszonális világ jelenségeinek leírására, és valami olyasmit jelent, hogy ha valakit valahonnan ismersz, akkor azt valahonnan máshonnan is ismered, de inkább idézem szó szerint az elmélet megalkotóját:

"Az egy nagyon tudományos elmélet arról, hogy mindenki mindenkinek a mindenkije. Ugye bármely ember a világon átlag hat kézfogásra van a világon bármely másik embertől, hálózatelmélet, ilyenek. Mindig kiderül, hogy a rég nem látott unokatestvéred a kollégád szomszédjának a pasija."

Közben még mindig a diáimat csinálom, miközben Charlessal csetelek, aki Etiópiában van. Az internet csodálatos dolog.

Tegnap meg nem mentem el Barabási legújabb hálózatos-génes előadására, mert kozmetikushoz voltam bejelentve, úgyhogy most nem tudok tükörbe nézni. Mármint, csak eszmei szinten nem tudok, a szemöldököm igazából nagyon szép lett. Ilyenek történnek.

Az asztalosmesterségről

isolde: - És nézd, ezt kaptam kölcsön. (Lengeti az Affect regulation and the origin of the self c. könyvet.)
Férj: - "A polc eredete?"

When the world must come together as one

Ha már kooperációról beszélünk, hadd reklámozzam az alábbiakat, ahol kereshetünk magunknak fuvart meg fel is ajánlhatunk. Klassz, szeretem, amikor az emberek kooperálnak. Erre és főleg erre kell menni.

via dr. Morcz

Days of our lives

Csomó mindent megtudtam ma az episztémikus vigilanciáról (például, hogy létezik), és a férjem azt énekelte reggel, hogy "nem akarok lavórt, csak egy barát kell" (lásd), valamint hogy "nem szól ránk a maszkmester". A nemzeti karakterhez pedig annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy amióta piros kabátom van és nem nézek nagyon szomorúan, a szórólapos fiú és a hajléktalan is angolul szólít le. Ilyenek vannak, meg drukkolok a buszvezetőknek, bár én magam egy szimpla zsebhippi vagyok és egyetemi szintű kurzusokat tarthatnék konfliktuskerülésből*, szimpatizálok azokkal, akik képesek kiállni az őket ért igazságtalanságokkal szemben, még akkor is, ha így korábban kell kelnem és fél órákat fagyoskodni a megállóban.

* Ez nem egy piaci rés véletlenül? Anti-asszertivitás-tréning feudális és/vagy kizsákmányoló rendszerekben dolgozó beosztottak számára? Meghirdessem?

(Vajon én találtam ki a "zsebhippi" szót? Szeretek szavakat kitalálni, és a múltkor is offenzívnak találtátok a "pihenésnáci"-t és kiderült az "internettudatos"-ról, hogy csupán kriptomnézia.)

Based on solar cycles

Akkor elmondom, mi volt idén.

Először még szokásos január van, elkezdem írni a PhD dolgozatomat (tényleg, Lam?), véget ér a pszichoterápiám (3,5 év), télidepressziós nyomoronc vagyok és kedvenc pszichiáternőm úgy köszön szombat reggel ügyeletátadáskor, hogy "de rosszul nézel ki már bocs". Arra az álmomra gondolok, amikor egyszercsak elutazom az életemből és jó rá gondolni.

A február az szintúgy nyomasztó és lehangoló, amennyiben elkezdek új osztályon dolgozni, ahol szörnyen kevesen vagyunk és sok a munka és nehéz, és hiányoztak a kis barátaim az előző osztályról, valamint megkezdődik az átváltozásom. Kiderül, hogy a Bivaly éve lesz, amiben semmi más nem fog történni, mint rengeteg munka; visszadobják a Cikkemet, és megszeretem a futást.

Márciusban már ötven meg hatvan percet futok, és elkezd kaját küldeni a biochef, ami nagyon klassz és amelynek során medvehagyma, kecskesajt és tönkölylepény aranyozza be amúgy hasonlóan nyomasztó mindennapjaimat. Elkezdek vadul spórolni és dél-kelet-ázsiai utazásra gyűjteni.

Áprilisi kutatásaim során kifejlesztem az áfonyás kekszet (itt fejlesztem tovább), amely eredményeimet később független kutatócsoportok is megerősítik. Valamiért azt mondom, hogy "majd átgondolom az életemet", amit azóta is gondolok át. Egyfolytában. Komolyan. Különben eszem tovább a biochef-et és minden bejegyzésben azon sírok, hogy semmire nincs időm és semmit nem tudok normálisan megcsinálni.

Májusban kiderül, hogy mostazonnal be kell fejeznem a PhD-t és leszigorlatoznom és megvédenem házi védésen, különben kifutunk az Időből. Így aztán a rendes munka mellett megírom, meg(házi)védem, szigorlatozom, leadom. Sokat dolgozom vele és annál is többet idegeskedem, és valami ismeretlen oknál fogva azt képzelem, hogy ha ez kész lesz, akkor majd minden rendbe jön és könnyű utazás lesz onnantól az Élet.

Júniusban húgommal három napot Nápolyban töltünk, ahol végig szakad az eső, és kiderül, hogy pont olyan vagyok, mint anyám (a húgomhoz képest mondjuk tényleg). Hat éves a blogom, ennek megfelelően nosztalgiázom fiatal koromon, valamint rájövök, hogy nincs is különösebben semmi bajom. Pszichoterapeuta záróvizsgát csinálok, jelentkezem a mozgásterapeuta képzésbe, és jó kedvem van.

Júliusban van Volt-fesztivál, ami klassz, hallgatunk Ladytront meg Ludditákat, találkozom Titanillával, találkozunk bloggerekkel. Van Suzanne Vega-koncert is a Gödörben, aztán megkapom az opponensi véleményeket, nem is bántanak, hanem dicsérgetnek, végül kiderül, hogy retinaleválásom van.

Augusztusban vagyok egy napot Szigeten szakmailag és emberileg egyaránt, és bár nem ugrálhatok a szemem miatt, azért még klassz. Három éves házassági évfordulónk van, megvédem a PhD-mat szűk, családias körben, bár így is nagyon félek, de azért nem ájulok el és még meg is dicsérnek. Utána meg különös dolgokat művelnek velem szemészek, valamint meghal Cseh Tamás.

Szeptembertől elkezdem azt a projektet, hogy három hónapig nem veszek ruhákat (nem mintha annyira sok ruhát vettem volna különben azelőtt, havi 10 ezer forint körül, inkább arról van szó, hogy a ruhavásárlás problémamegoldó stratégiámmá vált, és ez helytelen, mivel a ruhavásárlás nem old meg semmilyen problémát. Kivéve persze azt, ha nincsenek ruháid.) Szeptembertől két és fél hónapig úgy dolgozom, hogy az egyik szememben egy mozgó buborék van és a szemész állandóan riogat, hogy bármikor leválhat a retinám és ne ugráljak és különösen ne sportoljak. (Én normális vagyok, hogy így dolgozom? Mi az istennek nem mentem el két hónap betegállományba? Buborék van a szememben és dolgozom és mosolygok? Arrghh.) Utálom a munkahelyemet és nyűgös vagyok és rosszkedvű és paranoid és csóró. Rájövök, hogy én - tényleg - azt hittem, hogy ha meglesz a PhD-m, akkor valami jobb lesz, de minden csak sokkal rosszabb lett és ezt fel kell dolgoznom. Fúratok még egy lyukat a fülembe mintegy a Rendszer elleni tiltakozás jelképeként (smiley), Húgom Londonba költözik, meghal az apósom. Elfogadják egy régi cikkünket, annak mondjuk örülök, de minden más szörnyű.

Októberben még mindig nem sportolhatok és nincs pénzem és buborék van a szememben és az Élet szenvedés. Olvasok Sullivant, ami tetszik, majd némiképp (picit, óvatosan) integrálom a szemléletembe az antipszichiátriát, izgi. Előadok továbbképzésen, ami több szinten is furcsa élmény, majdnem veszek magamnak bakancsot, de végül pszichoterapeuta szakvizsgajelentkezésre költöm az árát.

Novemberben tovább rinyálok, már nem történnek pluszban rossz dolgok, de megmondom, mi van: az van a fejemben, hogy nem érdemlem meg a gondtalan lazítást. A munkahelyemet hibáztatom ezért, hogy valahol, valamikor kimosták az agyamat, és beletették, hogy nem vagyok elég jó, sosem lehetek elég jó, és sosem fogom kiérdemelni azt az érzést, hogy nyugodtam és dolgavégezetten hátradőlhessek vagy elmehessek bulizni vagy hogy bűntudat nélkül foglalkozhassak magammal vagy a kis hobbijaimmal. Azért én küzdök magamért a végsőkig és beülök a barátaimmal a presszóba, néha még az edzőterembe is átmegyek vagy moziba, elolvasok egy-két könyvet, írom a kis blogomat, de végig azt mondja a fejemben a hang, hogy ezt nem lenne szabad, még nem készültél el mindennel, menjél hasznos dolgokat csinálni. Persze, lehet, hogy van valahol egy objektív mérce, el lehetne valahogy dönteni, hogy akkor tényleg mikor vagyok elég okos és hasznos és elkötelezett, de ez lényegtelen, mert ez mindenhogyan szomorú. Szomorú vagyok. Átveszem a PhD-mat ünnepélyesen, az is olyan fura, hogy a mellettem ülő csajnak még a tágabb rokonsága is jelen van és elmeséli, hogy napok óta ünnepelteti magát, úgyhogy ma már nem mennek étterembe, hanem otthonra rendeltek vacsorát a népnek. Nekem még csak eszembe se jutott, hogy ezt kéne csinálni, én nem is szóltam senkinek, csak szépen felszálltam a metróra, elmentem az egyetemre, átvettem a papírt, hazametróztam. Nem is jutott eszembe, hogy most szabad örülni. Ez rossz. Niké azt mondja, hogy rájött, hogy "az Élet az, hogy elmész a Kerekes koncertre a barátaiddal", és azt gondolom, ugyan dehogy fiam, az élet az a reggeli referáló meg a csütörtöki megbeszélés meg zárójelentések és reviewereknek szóló válaszok írása.

Decmberben elmegyünk Thaiföldre, ahol a biztonság kedvéért további rossz híreket kapok a munkahelyemről. Rájövök, hogy jogom van pihenni, megtalálom a gyökereimet, rájövök, hogy az Élet az, hogy sétálsz a tengerparton. Rájövök, hogy jogom van sétálni a tengerparton. Átgondolom az Életemet és Mindenfélére Rájövök (de ez egy másik történet, amiről majd máskor mesélek). Tudom, hogy a bölcs nyugalmam részben amiatt van, hogy a földrajzi távolság kontextusba helyezte a hétköznapjaimat, és hogy mindez el fog múlni, amint újra felveszem a fonalat, de még így is megnyugtató.

Keresés

Kiemelten

Yummie az isten! Majdnem.

Kapcs-ford

Isolde levelezik veletek néha

Ide is írok néha

• Isolde olvas
• Endless
• Filmbuzi
• Képek

Mások

• agnus
• alie
• azigazzy
• blogtogon
• brainoiz
• hakkotsuki
• kardigan
• karlsruhe
• kisfoka
• lamorak
• lobotomia
• montag
• mra
• nesztelencsiga
• nyulontul
• pestipucu
• roboman
• savanyúcukor
• suematra
• sulemia
• susie
• teodora



• Chili es vanilia
• Domestic Goddess



• Criticalbiomass
• DrMortz
• Sorozatjunkie
• Spoiler

Utolsó kommentek

• Geek in the pink, isolde: talktimi: hát ez nagyon jó. Mindig is sejtettem. »
• Főleg Lébény, isolde: sulemia: én meg tudom fogalmazni, hogy arra vágyom, hogy ne... »
• Főleg Lébény, sulemia: szerintem ez is azt az elméletemet bizonyítja, hogy vannak akik... »
• Geek in the pink, isolde: neeev: nincs elgépelve, mivel nem félelmetes dologról volt szó. »
• Geek in the pink, neeev: Nincs elgépelve a cím? Nem a "Geek in the panik... »

Kategóriák

• Brennbergbánya (6)
• Emberek (172)
• Esküvő (17)
• Film (31)
• Kaja (33)
• Kultúra (150)
• Munka (123)
• Nosztalgia (13)
• Nyafogás (424)
• Összeesküvéselmélet (6)
• Tudomany (39)
• Utazás (71)
• Vásárlás (86)
• Zene (103)

Archívum

• Jelen
• 2010. március
• 2010. február
• 2010. január
• 2009. december
• 2009. november
• Az összes

Egyéb

• RSS 2.0 Feed
• Freeblog.hu