Nem az a kérdés, hogy mi a kérdés

Jól van, nem bírom tovább, válaszolnom kell a keresőkifejezések között felbukkanó kérdésekre, nem bírom tudatlanságban hagyni a népeket, meg néha annyira jó kérdések vannak. Az utóbbi néhány (kb. 2) hétben ezekkel találtatok az oldalamra.

1. Tudomány-e a pszichiátria?

Nem, ezt így nem mondanám. A pszichiátria az egészségügynek egy ága, amelynek a tudományos hátterét az idegtudományok, a pszichológia, az antropológia és a szociológia, valamint a farmakológia és neurobiológia nyújtják. Hangsúlyoznám, hogy ez nem szükségszerűen azt jelenti, hogy a pszichiátria tudománytalan, hanem hogy több tudományterület eredményeit integrálja a rászorulók érdekében. (Ööö, egy ideális világban.) Természetesen ettől eltérő nézetekkel is találkozhatunk, de az csak egy érdekes elméleti vita, hogy akkor most önálló tudományterület-e a pszichiátria, vagy sem. Ha arra vonatkozott a kérdés, hogy úgy általánosságban van-e némi tudományos megalapozottsága, akkor igen, van valamennyi.

2. Van-e még szén Brennbergben?

Van. A brennbergi feketekőszén-kitermelésből először azért vettek vissza, mert a bánya "átlóg" Ausztriába. Egyébként "papíron" emiatt nem kellett volna leállítani, mert egy 1928-as államközi szerződés 1967-ig engedélyezte a brennbergi bányaigazgatóságnak az osztrák területen folyó szénkitermelést. Mondjuk, nem tudom elképzelni, hogyan lett volna kivitelezhető ez a gyakorlatban, 1956-tól 1989-ig a vasfüggöny kellős közepén azért nehéz lett volna nyugodtan melózni. A hidegháború idején túl kockázatos lehetett egy virágzó, forgalmas település 1 méterre a nyugati határtól.
A másik lehetséges ok, hogy az ötvenes évek óta már nem éri meg feketeszénből nyerni az energiát, mert ugyanannyi befektetéssel sokkal több energiát lehet nyerni pl. kőolajból, ezért a szénkitermelés már nem volt gazdaságos.
A bányát 1952-ben zárták be, azzal az indokkal, hogy veszteséges, nem tud naponta annyi szenet kitermelni, hogy az gazdaságos legyen. A brennbergi bánya vezetősége azon az állásponton volt, hogy ez mondvacsinált indok, de hiába. 1956-ban egy rövid időre ismét megpróbálták beindítani a bányát, de egy ponton mélyíteni kellett volna és nem volt meg a bányamélyítéshez megfelelő felszerelésük. 1959-ben végleg bezárták.
A brennbergiek egyértelműen politikai okokat feltételeznek a bánya bezárásának hátterében, amivel hajlamos vagyok egyetérteni, habár halvány fogalmam sincs, anyagilag mennyire éri meg szenet bányászni manapság.
Ha arra vonatkozott a kérdés, hogy lehet-e zuzmólenyomatos széndarabkákat találni a felszínen, vagy hogy ha tüzet raksz, kigyullad-e a hegy, akkor a válasz nem. A szén a föld alatt van. Gyanítom, hogy azt a szenet már senki sem fogja kibányászni, mivel ma már természetvédelmi terület és az első munkagépek érkezésekor már greenpeace-esek láncolnák magukat a fákhoz. Akkor már sokkal jobban megéri aszteroidákon bányászni.

3. Hogyan írjunk tudományos cikket?

Elmondom, természettudományos cikket saját kutatásból hogyan kell írni, más tudományhoz nem értek. Először is kitaláljuk, melyik lapba küldjük, és megnézzük a szerzői útmutatót: sok lap korlátozza pl. a szavak számát, valamint az ábrák, táblázatok számát, és nehogy túl sokat írjunk, amiből utólag kell kihúzni, az rettenetes lenne. Ezután megnyitsz egy Word dokumentumot és elnevezed a file-t. Kétféle iskola létezik, akik írnak előtte vázlatot, és akik nem. Akármelyiket is választod, négy részt kell megírni az alábbi sorrendben.
1. Először megírod a Methods (Módszerek) részt, mert az a legkönnyebb és máris sikerélményed van.
2. Ezután megcsinálod az adatokból a táblázatokat és ábrákat, és segítségükkel megírod a Results (Eredmények) részt.
3. Ezután megírod az Introductiont (Bevezetés). Ehhez már ismerni kell a téma irodalmát, de adottnak vettem, hogy azt már előzőleg áttekintettük. Az Introduction a következő részekből áll. Ismertetjük a téma irodalmát: miért fontos ez a téma (hányan halnak meg adott betegségben évente és hány dollárt költünk a kezelésére hasztalanul stb.). Az eddigi kutatások, például Isolde és mtsai miket találtak eddig a probléma megoldására. A fentieket áttekintve mi az, ami még rettenetesen hiányzik a megnyugtató megoldáshoz, de nem baj, mert mi pont ezt kutatjuk. A Bevezetés utolsó bekezdése a hipotézis, amiben összefoglaljuk, milyen kérdést tettünk és és milyen eredményeket várunk.
4. Ha már ezt is megírtuk, akkor jön a legnehezebb rész, a Discussion (Megbeszélés), amelyben leírjuk a fő eredményeinket (ide már nem írunk számokat, az a Results-ba kerül, csak a lényeget), levonjuk belőle a következtetéseket, valamint összehasonlítjuk eredményeinket az eddigi szakirodalommal (amit már ismerünk). Ha nagyon más jött ki, el kell magyaráznunk, mi lehet ennek az oka. A legvégén összefoglaljuk a vizsgálatunk limitációit, a következtetéseinket, és esetleg jövőbeli kutatási irányokat fogalmazhatunk meg.

Körülbelül 500 természettudományos cikk elolvasása után lesz az ember képes maga is megírni egyet, viszont akkor már tutira, úgyhogy ehhez mérten tervezzünk. Tudományos cikket kizárólag dupla sorközzel, 12-es Times New Roman, ritkábban Arial betűmérettel lehetséges írni, másképp nem működik. Természetesen léteznek review- (összefoglaló) cikkek és bölcsészettudományi értekezések is, de ezzel terjedelmi korlátok miatt nem foglalkozunk. A témában megkerülhetetlen szakirodalom, melynek ismerte enélkül gyakorlatilag lehetetlen tudományos igényű munkát végezni, Ezésez Géza kézikönyve, melynek Cikkírás alfejezete elérhető itt.

4. Mit rajzoljak a fogorvosomnak?

Egy nagyon élethű húszezrest? Amúgy attól függően, hogy hány éves vagy és mennyire tudsz rajzolni, szerintem fogtündért vagy valami dark és bizarr sokfogú szörnyet. Esetleg dark és bizarr sokfogú fogtündért. Na jó, virágot.

5. Joan Madou prosti?

Nem, legalábbis a szó klasszikus értelmében semmiképp. Joan Madou, aki egyébként A Diadalív árnyékában című Remarque-regény főszereplőnője, foglalkozására nézve színésznő és énekesnő. Részben ebből adódóan azért feltehetőleg van egy csomó pasija, bár többnyire (de nem mindig) egyszerre csak egy. Ezek közül van olyan, amelyikbe szerelmes, tényleg, igazából, és van olyan, akibe valószínűleg annyira nem szerelmes, viszont pénzes pasas, aki ékszereket vesz neki és autón furikázza és jól tartja. Joan Madou inkább az a fajta nő, akit az érzelmei vezérelnek, és ettől kiszámíthatatlan és csodálatos, és néha hazudik, máskor meg saját magának hazudik, és mindezt a II. világháború előtti Párizsban. Az a nő, akit nem tudsz megtartani, mert szabadnak született és akinek azért lekevernél két kurva nagy pofont, ha nem lenne olyan gyönyörű. A Diadalív árnyékában egy romantikus regény, a szerelemről szól, meg a háborúról, nácikról, emigránsokról, pénzről és a bosszúról, de legfőképpen mégiscsak a szerelemről, valamint egyfolytában calvadost isznak benne. Huszonéves koromban a kedvenc könyvem volt, nem tudom, ma olvasva milyen lenne.

6. Isolde hol pszichiáter?

Sosem kaptok el élve.

7. Miért beszélek túl sokat?

Hát nem tudom. Nincs blogod? Hadd idézzek akkor egy klasszikust.
"Már nem bírod elnyomni a fejedben beszélő narrátor(oka)t? Bizsereg az ujjad, ha billentyűzetet látsz? Boldog-boldogtalannak meséled félórákon át, hogy a szemközti néni odaszoktatja a galambokat a gangra? Nosza, nyomd meg a gombot és öntsd bele az éterbe."

8. Mikor nyílik a hárs?

"Júniusest, a hárs jó illatot lehel / oly édes a lég, hogy pillád le-le zárod /zajjal rebben a szél, hisz a város közel / kocsmaszagot sodor és venyigevirágot." Rimbaud szerint tehát júniusban nyílik. A valóság is közel áll ehhez: míg a nagylevelű hárs május végén-június elején, addig a kislevelű hárs június közepén-végén nyílik. Mindkettő gyógyhatású és finom, teához, szörphöz a szezon elején kell gyűjteni, mert akkor a jó. Eszter már tavaly főzött szörpöt (május végén-június elején), és én is fogok idén, ha találok valami rendes helyen lévő hársfát.

I wandered lonely as a cloud that floats on high o'er vales and hills

12 km, de százezer óra volt, mert közben fenyőt szedtem a szörphöz, meg kávéztam a Muckon. Új útvonalon mentem le, amerre még sosem jártam*, klassz volt és gyönyörű, kilátással és tisztáson magányosan álló nagy fával és hegyoldallal és lepkékkel és csipkés szélű paplanra emlékeztető felhőkkel és napfénnyel. Csináljak majd fenyődzsemet is? Az lehet, hogy túl durva.

Amikor visszaértem Brennbergbe, pont lekéstem a buszt, és fenn ültem a haranglábnál, napoztam, néztem a repülőket (minden irányba mennek, mert ott a légifolyosó), és vihorászást hallottam. Ott volt három 5-6 év körüli gyerek, akik azzal szórakoztak, hogy elbújtak a harangláb mögé, és kilestek, és ha észrevettem őket, vihogtak, úgyhogy néha odanéztem hirtelen, néha lassan, és ezzel szórakoztunk. A negyedik, nagyobb, 7 év körüli kislány eleinte részt vett a játékban, aztán egyszer megunta, odajött, és megszólított:
Kislány (lemondó sóhajjal): - Az unokatesóim. Vagyis az egyik a tesóm, a másik kettő az unokatesóm.
isolde: - Cukik.
Kislány (fejcsóválva): - Ja. Tegnap is azok ketten eltévedtek az erdőben, vagyis azt hittük, hogy eltévedtek, és mindenhol kerestük őket, erre egyszer csak jöttek onnan. (az erdővel ellentétes irányba mutat) (a gyerekek közben folytatják a hülyéskedést, és mivel nem figyelek rájuk, hanem a tesójukkal beszélgetek, néha odakiabálnak nekem, hogy "Bácsi!!!")
Kislány (a gyerekeknek, rendreutasítólag): - Ez nem bácsi, ez néni! (hozzám fordul) Most meg megyünk a temetőbe, mert a Marcinak meghalt az anyukája és Anyák napjára odavisszük a virágot.
isolde: - Ó, szegény.
Kislány: - Á, már nagyon régen. Téged hogy hívnak?
isolde (megmondja a nevét)
Kislány (ő is megmondja)
isolde (színtiszta irigykedéssel): - És ti itt laktok?
Kislány: - Igen, ott, ahol az orgonabokor van, az melletti ház. (Anyukaszerű nő kiabálja az utca végéből a gyerekek nevét) Most mennem kell, szia!

*Jó, én nem Maminti vagyok, aki tetszőleges helyen száz km-eket gyalogol térkép nélkül éjszaka, nekem az a kaland, ha a piros helyett a kék turistajelzésen jutok el Brennbergbányáig.

It's been a long, cold, lonely winter

Előtte meg, mármint mielőtt Londonba utaztam volna, Sopronba utaztam, és legyalogoltam a szokásos körömet Brennbergben, ahol hó volt. Hó. Így nézett ki. Sopron összes többi részén plusz 10 fok volt és napsütés.

Utána két napig izomlázam volt, ami elég elkeserítő, tekintve, hogy 16 km-ról beszélünk elhanyagolható szintemelkedéssel. Van egy útszakasz, a Mukk felé, ahol minden egyes alkalommal, amikor arra járok, nordic walking-botos emberek jönnek szembe, és most láttam kiírva, hogy ez sífutópálya, nyáron nordicolásra ajánlott. Ezenkívül a vasfüggöny túraútvonal (ami az az út, amelyik az osztrák-magyar határon megy és végig nyírfák vannak, mert régen az volt, hogy fehér törzsű fákat ültettek az országhatárokra, hogy a levegőből lehessen látni, hol van a határ), szóval az út része lett valami zarándokútnak, ezért most km-enként nagyonszép csillivilli táblákon ki van írva, hogy még hány km Mariacell gyalog. Elég jó. Mármint, nagy híve vagyok a gyaloglásnak, bármilyen céllal is történjen.

Az orchideás könyvet olvastam útközben, ami egy riportkönyv, úgyhogy be is lelkesültem, hogy riportkönyvet kell mégiscsak írnom Brennbergbányáról. Küldjetek pénzt. A férjem szerint kevés embert érdekelne egy ilyen könyv, de ez engem nem zavar.

Ja, mert szabin voltam egy hétig, és ezalatt csak háromszor kellett bejönnöm  a munkahelyemre és egyszer a mellékállásomba és ezért érek rá ennyire utazgatni a Brennbergbánya-London tengelyen. De már elmúlt.

Még egy kör

Közben tegnap becsatlakozott a férjem is, ettünk az újonnan megnyílt Deák étteremben csülköt. Vagyis csak én ettem csülköt, de értsétek meg, muszáj volt, már 4 napja nézem kiírva a táblájukra a csülkös ételeket, és eleget bicikliztem, megérdemlem. Ma meg elbicikliztünk Brennbergbe, ahol vendégül lettünk látva pogácsával meg bodzaszörppel, aztán még vettünk maci alakú jégkrémet is a kocsmában. Visszafelé Görbehalmon a tó mögött átmentünk Ágfalvára, a Fehér-úti tónál kezdődik az út, az nem egy kifejezett bringaút, hanem hepehupás, agyagos földút, szerencsére lefelé kell rajta gurulni. Pipacs, tó, út, gólya, rét.

Ágfalván van a sórogom vidéki birtoka, úgyhogy ott is vendégül lettünk látva bodzaszörppel meg kávéval (azért így lehet kirándulni), részemről evett az irigység, ők is erdő melletti házban laknak kerttel, ahol úgy nő a rukkola, mint a dudva. Ágfalváról meg már csak begurultunk Sopronba, kicsit esett az eső, de annyira azért nem, hogy felvegyük az esőkabátot. Ez az útvonal. Nagyon jó, mert odafelé emelkedik, visszafelé lejt. Kattintva ott vannak a részletek, ha valakit az érdekel.Ma még meghív minket vacsorázni az anyós a születésnapja alkalmából (errefelé ez így megy), holnap pedig csinálok citromfűszörpöt, aztán vége is az idillnek.

Gőzgép! Bányászat! Sopron!

Nem nagyon tudok elképzelni annál jobbat, mint egy gőzgépekről szóló vándorkiállítás a soproni Bányászati Múzeumban, de komolyan, ráadásul nem csak úgy odateszik, hanem a bányászathoz igazítják, és úgy rendezik át az egészet, hogy passzoljon. A soproni Bányászati Múzeum már eddig is iszonyú klassz volt, imádom, a gőzgépek meg ugye gőzgépek. Sajnos a megnyitóra nem tudok elmenni, mert fél órával ezelőtt volt, szóval majd valamikor decemberben fogom csak megnézni, majd beszámolok. A továbbiakban addig is itt a hivatalos ismertető. Cool. Menjetek.

Sopronban folytatódik a Gőzerő kiállítás, amely a gőzben rejlő lehetőségeket, és a technikára, kultúrára kifejtett hatását mutatja be. A Műszaki Örökség Program keretében megrendezésre kerülő kiállításban működő berendezések, digitális eszközök szemléltetik, hogy az elmúlt 300 évben mennyire a mindennapok nélkülözhetetlen eszköze lett a gőz.

A Felemelő század keretében megrendezett tárlatot a pályázati terven felül, a két hivatalos helyszín közé ékelődve, a soproni Központi Bányászati Múzeumban is bemutatja a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum november 25-től.

A szolnoki Damjanich János Múzeumban bő két hónap alatt közel hétezres látogatottságot, és a helyi és környékbeli fizikatanárok egyöntetű lelkesedését kiváltó kiállítás átrendezve érkezik Sopronba. A kiállítás a helyi múzeum küldetéséhez igazodva, azokat a változásokat hangsúlyozza, melyeket a gőz erejének megjelenése és használata idézett elő a bányászatban. Az átrendezés része az is, hogy a soproni múzeum állandó bányászati kiállításainak kapcsolódó részeit, tárgyait is ugyanolyan arculati elemekkel látják el, mint amellyel a Gőzerő rendelkezik.

A rendező intézmények szándéka szerint színesíteni fogja a soproni adventi Főtér kínálatát, hangulatát, hiszen Sopron egyetlen múzeuma, amely nem zár be a karácsonyi ünnepek alatt, az éppen a Gőzerő-nek helyet adó Központi Bányászati Múzeum.

Thomas Newcomen 1712-ben szabadalmaztatott gőzgépe volt az első olyan szerkezet, mely lehetővé tette a tűz melegében rejlő energia kiaknázását. Bár szerkezetének hatásfoka hihetetlenül gyenge volt (a befektetett hőenergiának alig 1 %-át alakítottá át hasznos munkává), jelentősége mégis óriási: megnyitotta az utat az ipari forradalom felé. El kell azonban ismerni, hogy Newcomen gőzgépének alkalmazási területe igen szűk volt; szerkezeti kialakításából adódóan gyakorlatilag csak bányák vízmentesítésére lehetett használni.* Ahhoz, hogy az ipar más területein is munkába lehessen állítani, James Watt zsenialitására volt szükség.

Hogy min változtatott James Watt, és hogy ki is találta fel a gőzgépet, megtudható a kiállításból, Sopronban 2011. január 23-ig.

GŐZERŐ – A Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum vándorkiállítása
A kiállítás helye: Soproni Bányászati Múzeum, Sopron, Templom utca 2.
A kiállítás ideje: 2010. 11. 25 – 2011. január 23.

*Megjegyzem, Brennbergbányán megvan még a gőzgépes szállítóakna szivattyúháza, 1840-ben ugyanis az országban először itt használtak gőzerőt a szállításhoz. Jelenleg egy, a központinál nagyságrendekkel kisebb, de klassz bányászmúzeum van benne. Ha valaki esetleg nagyon rákattanna a bányászatra, még azt is megnézheti. Csak szólok.

Főleg cicák

Igen, képes vagyok kétszer három órát vonatozni, hogy a kettő között négyet gyalogolhassak az erdőben, meg ehessek előtte meg utána Dömötöri gesztenyés kiflit. Brennbergben vannak cicák is, többnyire nagy beleéléssel egymással harcolnak, engedik magukat simogatni, fotózni már kevésbé, de azért: képünkön.

Ugyanazt a kört csinálom, mint a múltkor, mert végig akartam menni úgy is, hogy már nem minden lépésnél a jelzést kell nézni, hanem tudom az utat, meg amúgy is mások a színek. Brennbergbánya-Asztalfő-Fehér úti tó-Görbehalom, 15 km, négy óra, amiben benne van fél óra pihenő. Még a múltkor láttam egy eladó nyaralót a tónál, 5,5 millió forintért árulták, villany volt hozzá, víz nem volt, és azon gondolkodtam, hogy basszus, azért ez nem egy elérhetetlen álom, és nem igaz már, hogy soha az életben nem lesz nyamvadék öt millám egy fúrtkutas nyaralóra a fenyők alatt, és de igenis lesz. Nem ez, és nem most, mert ezt már eladták, már nincs kinn a tábla és felújítás kezdődött rajta, meg most épp nincs 5 millám, hanem valamikor az életem folyamán, lehetőleg vezetékes vízzel, valahol a Soproni-hegység területén. Figyeljetek csak.

Igen, részben azért járok az erdőbe sétálni, mert addig is csend van és nem szól hozzám senki. Bár csend éppen ezúttal nincs, mert nagyon hangosan fúj a szél, de, értitek.

I'm uncertain: were there more than a thousand flowers?

Elég régóta terveztem már, hogy elmegyek a csücsökbe, pár hónapja, csak persze sose volt időm. A térkép csücskében van ugyanis az Asztalfő, a Soproni-hegység legmagasabb pontja (551 m, nem röhögni), szinte végig a vasfüggöny túraútvonalon kell menni, amit imádok, és Brennbergből kell indulni, amit szintúgy. Majdnem nem mentem ma sem, mert délelőtt szakadt az eső, de aztán fél 12-kor elállt és nagymamám magabiztosan közölte, hogy ma már nem fog többet esni. Gondoltam, fú, ezek a falusi nénik biztos tudják a felhők állásából meg az ízületeikből, akkor biztosan így van, úgyhogy hasonló magabiztossággal elindultam a buszmegállóba, persze, később kiderült, hogy nagymamám a tévé időjárásjelentéséből szerezte az információt, de igaza lett. Az ábrán piros csíkkal szemléltetem az útvonalam gyalogos részét.

Tehát busszal Brennbergbe, ki a határig, aztán jobbra a határ mentén végig, ott hamarosan lesz a Magasbérc-kilátó, kicsit átverés, mert a környező fák már túl magasak, a kilátó meg alacsony, úgyhogy nem igazán látszik a távoli horizont, de vannak padok. Szintén erre (is) vannak a bükkfák, amelyeknek a kérgébe anno a vasfüggöny mentén járőröző katonák belevésték unalmukban a nevüket, csajuk nevét, stb. Mint az illusztráció is mutatja, Simon L-nek (lol) ez az utolsó szoli, Illó Sándornak viszont még négy nap.

Vadul termő szederbokrok, harangvirág, zord ősfenyves, meg sejtelmes bükkös meg cuki nyírfaerdő páfrányokkal, bármelyik simán elmenne egy Gyűrűk ura-filmbe. Az Asztalfő az mondjuk konkrétan egy asztal (képünkön).

Később van egy pont, ahol konkrétan majdnem eltévedek, vagyis nem tudom, merre kell menni tovább, ilyenkor persze mindig vissza lehet menni oda, ahonnan jöttem, de az azért elég kínos, szóval addig szerencsétlenkedem a régi térkép, a kissé lazán felfestett jelzések meg a nap állása segítségével, amíg rájövök. Aztán már csak további gyönyörű fenyvesek meg napsütötte irtások, a végén kiér az ember a Fehér-úti tónál, és ha épp lekéste a buszt, akkor napozhat a padon ötven percet a következőig, addig megeheti a túrós táskáját és hallgathat Cibo Matto-t (innen a cím), majd ihat elviteles Illy jegeskávét a Széchenyi téren, ha még el bír menni a pultig.

Én úgy 17-18 km-t saccolok*, de sajnos a térképről nem tudom, hogyan kell kiszámolni úgy, hogy ne csak a légvonalat, hanem a szintemelkedéseket meg a lejtőszöget is számítjuk, az interneten pedig szintén nem találtam ilyen opciót. Igen sajnálatos.

*Update: közben Charles küldött két hasznos linket is, a pedometert meg a futótérképet, kb. ugyanazt tudják, szerintük 15 km az útvonal. Most azon gondolkodom, nekiálljak-e feltölteni az útvonalamat és a kapcsolódó fotókat és megjegyzéseket az internetre, vagy valójában fölösleges feltölteni az egész Világot az Internetre.

 

Szél hozott, szél visz el

Azt a kört csinálom, hogy elmegyek BKV-val a Keletibe, onnan vonattal Sopronba, majd szikrázó napsütésben pántos trikóban Illy kávét iszom a Széchenyi téren, azután busszal elmegyek Brennbergbe. Kicsit gondolkodom a templom előtt, hogy mi is legyen, merre menjek, végül úgy döntök, hogy elmegyek a határig, és azon az úton, aminek egyik oldala Magyarország, másik oldala Ausztria, megyek a Mukk magasságáig, ott bekanyarodom, aztán meglátjuk.

Brennbergben javában uralkodik a mikroklíma, azaz mindenhol hófoltok vannak meg nyakig érő sár, meg hóvirág meg zuzmó. Meg új házak, és szokásosan sajnálom magam, hogy nem tudtam itt telket venni tíz évvel ezelőtt, amikor a jó soproniak még ott tartottak, hogy "az messze van és sok a cigány és nincs gázvezeték" és nem vették észre, hogy idilli környezet 15 percre a belvárostól, sajnos, azóta már észrevették és felmentek az ingatlanárak és építik itt a tájba-illeszkedő, tervező-tervezte házaikat szemmel láthatóan sok pénzből. Én meg csináltam egy külön kategóriát a blogomban, na.

Egy árva lélek sem jár a határ menti úton, látnivalónak állatlábnyomok vannak, meg a bükkfába karcolt feliratok végig, amiket anno az itt szolgáló katonák véstek be az őrség unalmas óráiban, általában dátumok, a szülővárosaik, meg pár női név. Klassz, hogy nincs határ és átmehetek bokorba pisilni Ausztriába. Egyszer látványosan elmúlik a mikroklíma és hó meg sár helyett napfényes erdei utak jönnek, meg kankalin, meg suhogós szabadidőruhát viselő hölgyek, akik kezükben hozzák a nordic walking botot. Továbbmegyek a Récényi úton és bekanyarodom a Várhely felé, az már tényleg a klasszikus soproni erdő, lombokon átszűrődő derűs napfény meg baljós fenyőerdő buckákkal. A Buckák valójában kelta halomsírok, párat feltártak és találtak is benne ilyen-olyan edénykéket, és mai ezoterikusok szerint a Várhely karmikus hely és itt a legjobb a csí vagy a mágneses erővonalak vagy valami. Bár a baljós misztikumot most jelentősen csökkenti a buckák között eszeveszetten rohangáló lógó nyelvű kölyökvizsla.

Amikor legutóbb (hát, jó régen) megkíséreltem, akkor épp nem lehetett felmenni a  kilátóra, mert életveszélyes volt, most már fel lehet, bár ami azt illeti, semennyivel sem látszik kevésbé életveszélyesnek. Klassz, Várhely kilátó, százezer éve nem voltam fenn. Ott döglök kicsit és napozok és kiflit eszem és nosztalgiázom, utána meg hazajövök a Ciklámen tanösvényen, ami mindent tud, amit az ember egy ösvénytől elvárhat, nulla szintemelkedés, körben gyönyörű dombok, süppedős tűlevélszőnyeg, napsütés, frissen újrafestett turistajelzések.

Összesen kb. 16 km, és jól elfáradok a végére, ami borzasztó, sokkal jobb kondiban szoktam lenni, de tudjuk be a soproni levegőnek, amitől elszoktam és ami tudvalevőleg leveri a lábáról a nagyvárosi embert. Van ilyen legenda, hogy a magas oxigén vagy páratartalma vagy mi miatt nem bírja az Alpokalját a pesti ember, egy szívbeteg nénitől hallottam az egyik budapesti kardiológián, nem magamtól találtam ki.

It's two thousand miles I roamed

Hazagyalogoltam Brennbergbánya főtérről az erdőn keresztül, mert annyira vagány vagyok (csak Sopronba, nem Óbudára, annyira azért nem vagyok vagány. Még.) Három óra volt, kicsit esett az eső, ellenben nincs jobb illat a vizes fenyőknél, és vizes málnabokorról finom vizes erdei málnát szedni is klassz. Ködfoltok voltak az úton, látszott a lehelletem, egyszer egy kis időre kisütött a nap is. Jól kitörte a lábamat húgom bakancsa, mert persze minek is hoztam volna magammal zárt cipőt. Ilyenkor mindig az van, hogy nem nagyon értem, miért nem csinálom ezt minden szabad percemben, meg miért élek máshol és eszem az intersparban vásárolható nevetséges műanyagdobozos málnát a bokrontermő helyett, illetve miért él egyáltalán bárki önszántából máshol, valamint egészen biztosan belehalok, ha holnap vissza kell mennem Pestre a panelba, de azért ez el szokott múlni.

Varangy, asszertivitás, jegeskávé

Sopron a legjobb hely a világon, gyalogoltunk tizenöt kilométert, azonosítottam a tavaszi héricset és kb. két óra gondolkodás után eszembe jutott a másik növény neve is, amit láttunk, éppen a zöldhatáron igyekeztünk keresztül valami ösvényen, fél lábam már Ausztriában, amikor felkiáltottam, hogy "odvas keltike! hát persze! odvas keltike!". Megmutattam húgomnak Brennbergbánya nevezetességeit, úgy is, mint Szt. Borbála szobor, Szálasi-bunker, temető, kocsma, templom, a templomban épp mise vége volt, úgyhogy életemben először bementem és megnéztem a lengyelektől ajándékba kapott szlávos beütésű szűzanya-képet. Még mindig abban a temetőben akarok nyugodni. Itt egy kép.

Ezenkívül elgyalogoltunk a récényi tóhoz (Ritzing, Sonnensee, Ausztria), ahol a strand ugyan zárva volt, de napoztunk, valamint ettünk apfelstrudelt és ittunk tejeskávét, amit egy, a magyar nyelvet bájosan törő osztrák legényke szolgált fel. Az úton varangyok voltak, húgom dobált nekik csókokat  távolból, de egyikből sem lett napbarnított, borostás rocksztár/óceánbiológus. Ilyen rondák voltak.

Megtaláltuk a Buddha café nevű helyet is, ahol ittunk jegeskávét, valamint alkalmaztam bőbeszédű és lehengerlő stílusú nagymamámon az asszertív tréningen tanultakat. Konkrétan (viszonylag) nyugodt hangon elmagyaráztam neki, mennyire bántó a viselkedése számomra és rosszul esik és amit nem fogott fel, azt sokszor elmondtam egymás után, persze lepergett róla, de nyilván nem rögtön profikkal kellene kezdenem.

"A könyveknek megvan a sorsuk"

Szeretném megvenni ezt a könyvet, ezért bemegyek a Soproni Bányászati Múzeumba. Persze, értesüléseim szerint ott már nincs belőle, de a jegyszedő ember bizonyára tudni fogja, mi a következő lépés. Így.
isolde: - És mit gondol, hol lehet vajon még kapni?
Jegyszedő: - Hát, a szerzőnek biztos van.
isolde: - És őt hol tudom elérni?
Jegyszedő (úgy néz, mintha tőle még sosem kérdeztek volna ekkora baromságot): - Hát Brennbergben.
isolde (úgy néz, mint aki még várna valami válaszra): - Igen... és azon belül?
Jegyszedő: - Ja, hát Brennbergben mindenki ismeri a Becher Nándort. Kimegy, megkérdez valakit.
isolde (ennyire nem lehet egyszerű): - Azért csak fel kéne hívnom előtte.
Jegyszedő (még soha nem látott ilyen szerencsétlen nőszemélyt): - Hát akkor mondok egy számot. (Előveszi a Sopron telefonkönyvet, kikeresi belőle a számot és megmondja).
- Á, telefonkönyv, mekkora ötlet - gondolja isolde, megköszöni, távozik.

Másnap aztán felhívom magát a Becher Nándort, és harmincegy év vagy fővárosi karrier ide vagy oda, nekem mindig a torkomban dobog a szívem, ha olyasvalakivel kell beszélnem, akinek már megjelent a neve nyomtatott könyvborítón, bizonyára a kisvárosi könyvmoly ifjúságom köszön vissza. Becher elmondja, hogy nála nincs könyv, ellenben tutira van még néhány darab a presszóban, tudom-e melyik az, amelyik a templomban van. Természetesen tudom, egy kocsma van a világon, amelyik a templomban van, Bányász Presszó, Brennbergbánya, én meg minden ürügynek örülök, ha Brennbergbe mehetek, úgyhogy nem sokat tétovázom, felveszem magamra az összes nálam lévő ruhát különböző rétegekben, magamhoz veszek egy csokit és egy ásványvizet, és indulhat az expedíció. (Valójában húsz perces buszozásról van szó, asszem kicsit az agyamra ment aktuális olvasmányom Humboldt felfedezőútjairól.)

Brennbergben még sokkal hidegebb van, mint amit az ember el tud képzelni. Először a presszóba megyek, ami valójában kocsma, kissé félve, a brennbergiek ugyanis egyrészt nem éppen a befogadó vendégszeretetükről híresek, másrészt abba a kocsmába szerintem még sosem tette be a lábát fehérszemély kísérő nélkül, leszámítva, amikor pár éve bementem egy kávét inni és megütközve néztek. Hárman ülnek a kocsmában sör mellett, jöttömre mindhárom kissé rendezetlen külsejű férfi felnéz és döbbenten mered rám, westernfilmekben láttam ilyet utoljára, amikor a kisvárosban, ahová a madár se jár, egyszercsak belép az ivóba egy Idegen. Az Idegen határozott léptekkel a pulthoz lép és a kocsmárosnénak szegezi a kérdést: van-e könyv? A kocsma törzsközönsége nem hallja a beszélgetést, de látják, hogy a kocsmárosné barátságosan viseltetik a jöttment iránt, úgyhogy lassan megenyhülnek és folytatják a félbe hagyott beszélgetést. Az Idegen a New Yorkban vásárolt csini retiküljébe süllyeszti a zsákmányt és győztes mosollyal távozik.

Gondolkodom, hogy sétáljak-e egy órát vagy visszamenjek ugyanazzal a busszal, végül sétálok. Brennberg alszik, meghúzza magát, látszatra egy egészen hétköznapi kis község, kutyák ugatnak, füst gomolyog a kéményekből, valahol a távolban az erdőben fát fűrészelnek. Első pillantásra nehéz elképzelni, hogy itt kétszáz évig teljes erővel feketeszenet bányásztak, egy csomó új találmány kötődik a faluhoz, felépítették az első gőzszivattyút, kötélpályákon csillék haladtak a fejünk felett, bányaomlások, sztrájkok, tűzvészek. Kolerajárvány. Mindig Macondo jut eszembe meg a banántársaság, csak a bányászat sokkal izgalmasabb holmi ültetvényeknél. Később a vasfüggönnyel (rendes nevén "műszaki zár") az egész falut körbekerítették, mivel túl közel volt a nyugati határhoz, ezzel belekerült a Zónába, csak az itt lakók léphettek be engedéllyel, és ha közel mentél a kerítéshez, agyonlőttek.

Ezeknek már semmi nyoma: nincsenek kötélpályák, egy darab aknatorony maradt meg mutatóba, de az összes aknát betemették, a vasfüggönyt a rendszerváltáskor teljes egészében lebontották, már csak egy széles sávnyi irtás emlékeztet rá az erdőben (ahol a határ mellett egy nagy sávban kivágták a növényzetet, hogy jól lássanak az őrtornyokból, ha ott keresztülszaladva szeretnél disszidálni). Apróságok vannak: a focipálya mellett egy rozsdás ajtó a sziklafalban, ami végeláthatatlan, sötét üregbe vezet, ez volt Szálasi bunkere, amikor a II. vh vége felé Nyugatra menekült a lopott aranyakkal és a Szent Koronával, amit addig a legenda szerint valamelyik aknában rejtegettek. Szent Borbála szobor. Asszonyok mennek el mellettem az utcán, akik a németnek valami általam ismeretlen nyelvjárását beszélik, legalábbis azt hiszem.

Elsétálok a temetőig, amit már majdnem minden oldalról erdő határol. Brennbergnek sokáig nem volt temetője (se tanár, se orvos, se templom, mondjuk eleinte igény se volt ezekre, amikor a hét minden napján mindenki 12 órát melózott a bányában), hanem az ágfalvi temetőbe vitték a holtakat. Amikor azonban Brennbergben kitört a kolerajárvány, az ágfalviak kiborultak és tiltakoztak, hogy ide ugyan nem hozzák a kolerás halottaikat, és akkor létesült a saját temető. Vannak olyan temetők, ahol tényleg könnyű elképzelni, hogy az emberek ott nyugszanak, hogy a halál azt jelenti, hogy nem kell többet küzdeni, hanem lefekszem ide az őseim mellé a fenyők alá, és mostantól csend van és béke. És vannak helyek, amiknek van egyfajta különleges hangulata, amik ugyan a jelenben léteznek, de érezhető mögöttük a múlt, és valamiért nem kell őket félteni a jövőtől sem. Kis kápolna, ősöreg, kopott, meg új, modern sírkövek ugyanazokkal a furcsa, szokatlan vezetéknevekkel. Egy hatalmas, fenséges fenyő, majdnem néma csend, csak némi kutyaugatást hoz a szél, és a világoskék égen egymást keresztezik a csillogó konzdenzcsíkok. Brennberg felett halad el ugyanis egy légifolyosó, és bármely tetszőleges pillanatban felnéz az ember az égre, legalább egy, de inkább három utasszállítót lát. Az egyik valamerre nyugatra megy, a másik délre, mondjuk legyen Róma, a stewardessek most osztják az ócska ebédet, az utasok a műanyag evőeszközök csomagolásval veszkődnek, vagy alszanak, vagy készülnek az előttük álló kongresszusi előadásra, vagy rég nem látott rokonaikra gondolnak szerettettel vagy utálattal. A hatalmas fenyőt megrázza a szél, lefúj egy tobozt, hideg van. Rájövök, hogy sietnem kellene, különben lekésem a buszt.

Némi infó Brennberbányáról az interneten:
sopronihegyseg.hu
nagyutazas.hu

Csak a nyaralási képek

Simán a legjobb hely a Földön Sopron és környéke. Mit is mondhatnék. Nincs még kedvem blogot írni.
Itt van a többi kép.

#438

Sopron - Brennbergbánya buszjárat, két öreg bácsi beszélget mellettem:

- És a lányod kijön eléd a buszhoz?
- Az nem jön ki, elköltöztek.
(csend)
- Aztán akkor most egyedül vagy?
- Ja.
- De ki főz?
- Hát eddig is én főztem. Állítólag nem is rosszul!
(csend)
- Aztán hova költöztek, Sopronba?
- Nem, Pilisvörösvárra. Mind a ketten kaptak ott állást.
(csend)
- A vejedet nem is láttam egyszer se.
- Ja, hát nem járt le sose a kocsmába.
(leszállunk. megkérdezem a szimpatikusabbat, hogy merre van a bányászati múzeum.)
- Itt elmegy egyenesen, aztán jobbra. Érdekli a bányászat?
- ööö... ööö... Hát igen.

Azonfelül, hogy majd egyszer bányászos regényt akarok írni, megmondom, miért érdekel a bányászat. A bányászat története szerintem az emberi értelem története. Ahogy az őskortól a középkoron keresztül sorra fedezték fel, hogy többféle anyag is van a föld alatt, és melyiket hogyan kell kivenni. A viaszmécsesekből olajmécsesek lettek, abból benzinlámpa. A vödörből vízikerék, lóhajtotta kerék, gőzgép, elektromos gépek. A teknőből csille. Az emberek egyre okosabb dolgokat találtak fel, és úgy tűnik, a bányában dolgozók között mindig voltak okosak és főleg elkötelezettek. A bányászok voltak ráadásul az elsők, akik önsegélyező egyesületeket alkottak (mindenki belerakta a fizuja egy részét a bányászládába, és abból adtak az öregeknek meg a betegeknek). A bányászat története elolvasva azt az illúziót kelti, hogy az ember szolidáris, elkötelezett, értelmes lény.

#437

Pénteki Sopron-környéki tanulmányi kirándulásom képei (Brennbergbánya - Görbehalom - Tómalom) itt tekinthetők meg.

Brennbergbánya nevű település egészen 1800-ig nem létezett, pedig a szenet már 1753-ban felfedezték: a legenda szerint egy pásztor tüzet rakott az erdőben, amivel sikerült kapásból a fél hegyet felgyújtani. Rá is jött okosan, hogy azért, merthogy szénből van a hegy. Innen a település neve: der brennende Berg = az égő hegy. Hivatalosan csak 1800-ban jegyezték be, addig az itt született gyerekeket úgy anyakönyvezték, hogy "született in sylvis Soproniensis" = a soproni erdőben.
A szénbányászat aztán folyamatosan lendült felfele, egészen 1953-ig, amikor országunk kommunista vezetése ráeszmélt, hogy mégse túl jó, ha ennyi ember bányászik a nyugati határtól úgy kb. 1 km-re. A bánya bezárása része volt az ötvenes években a Sopron fejlettségét lepusztító projektnek, mert Sopron túl közel volt a határhoz. Brennbergbányába, a faluba aztán csak a határzáron keresztül lehetett kimenni, csak az ott lakók és közeli hozzátartozóik.
A bányát bezárták, ám a nyolcvanas években pár unatkozó tinédzser felfedezte, hogy itt aknák nyílnak a földbe, és beledobáltak mindenfélét, meg ki tudja, mit csináltak. Egyikük édesanyja sajnos bevitte kicsi fia itt készült bulizós fotóit a tanácsházára, így aztán mindenféle anyagi támogatás gyűjtése után az aknákat szakszerűen feltöltötték, betemették. Ahol valaha bánya volt, most már csak egy darab kémény, egy darab múzeum, és egy darab, a kocsmával furcsamód egybeépült templom található. Na meg a cseh és német bányászok fura nevei a temető sírkövein.

Még az egyetemen tanultam az Ankylostoma duodenale nevű rendkívül bizarr* féregfertőzésről, amelyet magyarul bányaféregnek hívtak. A féreg egyébként kizárólag trópusokon él és Brennbergbányán. A bányászati múzeumban bukkantam most egy régi könyvre: "Der hygiene des Bergmannes: seine Berufskrankheiten, erste Hilfeleistung und die Wurmkrankheit (Ankylostoma duodenale) - von Hugo Goldmann, Bergarzt in Brennberg, Ödenburg, 1903."** Izgi lehetett negyvenvalahány évvel az antibiotikumok feltalálása előtt. Sajnos a néni nem engedte, hogy lefényképezzek bármit is, pedig nagyon lelkesedtem.

* "A szervezetbe a filariform lárvák az ép bőrrel történő, már 10-15 perces érintkezés során be tudnak kerülni. A lárvák a keringésbe jutva a tüdőbe szállítódnak. Itt átfúrják a hörgőfalat, majd a szájüregbe felkerülve lenyelésük után a vékonybélbe jutnak. Itt hozzátapadnak a nyálkahártyához, és 5-8 hét alatt ivaréretté fejlődnek. Az ivarérett féreg naponta 0,2-0,3 ml vért szív, amely, figyelembe véve, hogy egy fertőzött szervezetben 50-100 kifejlett féreg is lehet, jelentős, és hosszú ideig tartó vérvesztést jenelt. A nőstény féreg naponta mintegy tízezer petét ürít, amelyek a széklettel kerülnek ki a szervezetből. A székletszóródással a talajba jutó petékből nedves, meleg körülmények között fejlődési ciklus során alakulnak ki a fertőzőképes lárvák."
** = A bányászok egészsége: foglalkozási betegségeik, elsősegély, és a féregbetegség (A. d.) - Hugo Goldmann bányaorvos, Brennberg, Sopron, 1903.

Keresés

Kiemelten

Yummie az isten! Majdnem.

Kapcs-ford

Isolde levelezik veletek néha

Jó ügy

Ide is írok néha

• Isolde olvas
• Endless
• Filmbuzi
• SamFreud
• Képek

Mások

• agnus
• alie
• anngel
• azigazzy
• ayitidoc
• blogtogon
• brainoiz
• hakkotsuki
• IKL
• kalib
• kardigan
• karlsruhe
• kisfoka
• lamorak
• lobotomia
• maminti
• mollyblooom
• montag
• mra
• nesztelencsiga
• nyulontul
• olga
• pestipucu
• roboman
• savanyúcukor
• suematra
• sulemia
• susie
• teodora



• Chili es vanilia
• Domestic Goddess
• Eszter befőz



• Criticalbiomass
• Bioetika Blog
• DrMortz
• Eperrózsa
• Mentők
• Sorozatjunkie

Kategóriák

• Brennbergbánya (14)
• Emberek (276)
• Esküvő (18)
• Film (38)
• Kaja (70)
• Kultúra (182)
• Munka (200)
• Nosztalgia (20)
• Nyafogás (707)
• Tudomany (57)
• Utazás (103)
• Vásárlás (105)
• Zene (143)

Archívum

• Jelen
• 2012. május
• 2012. április
• 2012. március
• 2012. február
• 2012. január
• Az összes

Egyéb

• RSS 2.0 Feed
• Freeblog.hu