Private lives

2010. március 14. 12:20 - címkék és kategóriák: Nyafogás Emberek - 7 komment

A House-ban meg a sok diktátor, maffiózó, rocksztár, sportcelebritás és egyéb különlegesség után végre egy bloggercsaj volt a beteg, az orvosi része mondjuk így a korlátozott hematológiai ismereteimmel is blődségnek tűnt, ellenben rengeteget moralizáltak azon, hogy a privát szféra meg az internet. Hogy például a privát szféra, mint olyan, eleve a modern kor találmánya, mert régen a kis falvakban, kisvárosokban, törzsekben nem lehetett különösebben elbújni a közösség szeme elől, és mindent tudtak egymásról az emberek, aztán jött a csúf nagyvárosi lét, amikor nem, de nem baj, mert itt ez az internet, ami megint a közösségi lét élményével ajándékoz meg. És nem baj, ha nincsenek szomszédaid vagy a nevüket sem tudod, mert ott vannak helyette a kommentelők, akik majd mindent tudnak rólad és tanácsot adnak a bajban. A csaj konkrétan megszavaztatja a kommentelőivel, hogy biológiai vagy műbillentyűt ültettessen a szívébe. Aztán a fordulatos betegségtörténet egy pontján felmerül, hogy mi lenne, ha ezt már nem írná bele a blogjába, de muszáj beleírnia, mert ha nem írja, akkor elkezdene szelektálni és ha elkezd szelektálni, akkor annak onnantól nincs vége, és akkor nem lesz teljesen őszinte és végletekig kitárulkozó onnantól, és milyen blogger az olyan.

A csomó hülyeség mellett a kisvárosi vonallal egyébként szívesen egyetértek, tetszik ez a párhuzam, szívesen bloggerkedem azért, mert visszavágyom a kisvárosomba. Ahol pénteken egy bulihely volt nyitva, szombaton meg egy másik, és tudtad, hogy ha lemész, akkor ott lesznek az ismerőseid, és tudtad, hogy ki kivel jár, mert láttad vele az utcán múlt héten, és folyamatosan, gonoszul vagy jószándékúan, de pusmogtak az emberek egymás háta mögött. Még haza sem értem a kocsmából, de a nagymamám már tudta, hogy két rumoskólát ittam, mert ismerte a pultos fiú nagymamáját. És még csak egy napja jártam első szerelmemmel, Barnival, és annyit tudtam a családjáról, hogy van egy jófej öccse, amikor nagymamám kérés nélkül elmesélte a szülők előző házasságait és abból született fiukat és hogy ki hol dolgozik, hol él, kivel van jóban, mennyit keres a fiúm tágabb famíliájában. Jó, mondjuk nagymamám egy csomópont. Az internet meg nem hatvanezres lakosú város. De be kell vallanom, hogy tényleg van némi hasonlóság a blogoszféra meg a kisvárosi lét között, klikkek, pletykák, fix pontok és egyebek tekintetében. Vicces.

Benne volt a filmben, de nem tértek ki arra a jelenségre, ami Human elmélete, hogy a közösségi oldalak elterjedésével lesz egy következő generáció, akik esetében már mindenkiről tudni lehet majd, hogy hány füves cigit szívott tinédzserkorában és hogyan bulizott ész nélkül és milyen erotikus filmben szerepelt erdei nimfákkal, mert a helyi lakosok emlékeznek rá fenn lesz róla a videó a youtube-on, és kevésbé lehet majd letagadni az ember ballépéseit, és ettől elfogadóbbá válunk a ballépésekkel kapcsolatban. Nem tudom, lehet.

A szelektálás / öncenzúra problémaköre persze álszentség, nyilvánvalóan jól vagy rosszul, de  szelektálja az ember, hogy mit ír az internetre, nemrég mesélte el neve elhallgatását kérő ismerősöm, hogy mennyire aggódott a neve elhallgatását kérő európai városban többedmagunkkal együtt töltött esténket követően, hogy én majd azt beleírom a blogomba, amin kissé meg is ütköztem, más ember privát szféráját azért remélem, képes vagyok tiszteletben tartani. Próbálom. Eleve azt is szelektálja az ember, hogy mit mesél el másoknak az életben. Egyáltalán, hogy mit gondol végig. Kisvárosban meg illik azért ügyelni arra, milyen képet alakítunk ki magunkról a közösség felé, közösség alatt főként a ráérős környékbeli néniket értve, és ebből a szempontból valóban kényelmesebb az internet, hiszen míg szegény nagymamám kénytelen egész nap a kertünk jól látható részében fájós derekát tapogatva és hangosan sóhajtozva söprögetni ahhoz, hogy dolgos háziasszonynak tartsák, nekem elég beleírni a blogomba, hogy megyek söpörni.

Azt is mondják még valamikor a film során, hogy a normál valós emberi kapcsolatok milyen felszínesek, hiszen megtudsz az illetőről egy-két dolgot, a többit meg fantáziáddal kitöltöd, ellenben ha olvasod a blogját, akkor aztán igazán meg lehet valakit ismerni. Komolyan? Jobban meg lehet valakit ismerni a blogjából, mintha megfigyelnéd az életben meg kikérdeznéd meg megnéznéd, mire hogy reagál és milyen helyzetben hogy viselkedik? Attól mély lesz egy ismeretség, hogy elolvasod, mit ír a másik az internetre? Ettől mondjuk fogtam a fejem, de azért maga a kérdés érdekes. Szerintem semennyivel sem mélyebb vagy alaposabb a blogos ismeretség, de tény, hogy máshogy ismerem a blogger meg a nemblogger ismerőseimet. Lehet, hogy a nemblogger ismerőseimről kevesebbet tudok, de mégis jobban ismerem őket? Mert jobban odafigyelek rá, hogy mit művelnek az életben? Mert nem csak elolvasom, hanem konkrétan meg kell kérdezni vagy meg kell figyelni őket, ha tudni akarok róluk valamit? Vagy nem? Vagy csak azért merengek ilyesmin és írogatok hülyeségeket az internetre, mert az előadásomat kellene csinálnom, és az időt húzom helyette? Efelől mondjuk nincsenek kétségeim.

Eddig beérkezett kommentek: 7

1. A. 2010. 03. 14. 21:32

Ez a bejegyzes olyan volt, mint a Grey's Anatomy alatti narraciok.

2. human 2010. 03. 14. 23:02

A.: első évad vagy ötödik?

3. A. 2010. 03. 15. 13:45

@human: passz, en omlesztve lattam, nem igen tudok kulonbseget tenni a szeriak kozott :)

4. levicsofi 2010. 03. 15. 21:30

blogról és élőben ismerni egy embert - régóta foglalkoztat, de csak annyit sikerült megállapítanom, hogy nagyon más a kettő. Persze nincs ez másképp bármely más fórummal sem. Másnak ismernek akikkel együtt edzek, akikkel együtt dolgozom, akivel együtt élek, akinek olvasom a blogját, s akivel beszélgetek időnként. Egyszerűen más fórumokon kissé vagy jobban, de mindenki más ember. Fokozatok persze vannak, de bármilyen nyitott és erős értékrendű embert ismerek meg mondjuk élőben a virtualitásból bizony vannak meglepetések. Ahogy pl engem okoskodó, melankólikus idiótának tartanak, akik olvasnak... (az idióta vsz passzol).

A megyek söpörni című végkifejlet a dolgos emberek megítéléséről nagymama kontra bloggerína bekezdésben egy brillír.

5. Név?! 2010. 03. 16. 16:12

Én azt mondom a "gyerekeimnek", hogy lehet hülyeségeket csinálni, ballépéseket elkövetni, mindenki megteszi az ilyesmit, csak vállalni kell érte a következményeket, el kell tudni számolni önmagunkkal, a lelkiismeretümkkel.
Ha ez megvan, akkor már a szomszéd, és a timbuktui rendőr is tudhat a dologról, kit érdekel.
Az élet sokkal egyszerűbb, ha vállalhatjuk a véleményünket, a tetteinket, és szerintem ebben nem rendszerek, vagy törvények, vagy a másik véleményétől való félelem akadályoz meg minket a leginkább, hanem saját bűntudatunk, vagy szégyenérzetünk.
Az öncenzúra az önbecsapás egyik formája, ami nagyon veszélyes is tud lenni.

6. S. Felbont 2010. 03. 16. 18:43

Hehe, most írtam egy kommentet, de arra jutottam, hogy inkább nem küldöm el. Én nagyon keményen cenzúrázok ön. :)

A zo az előbb kimaradt, suldige.

7. levicsofi 2010. 03. 16. 22:11

Az öncenzúra azért még nem önbecsapás. Van amit az ember hirtelen jó ötletnek tart elmondani egy timbuktu rendőrnek, de jobban meggondolva mégsem jó ötlet. Pl ha találkozom egy iszonyatosan bosszantóan buta rendőrrel, akkor azért jobban teszem, ha öncenzúrázom magam, mert ha megmondom neki talál rá jogalapot, hogy egy órán keresztül igazoltasson, maceráljon, amire nekem meg semmi szükségem. ETtől becsapnám magam? Nem igazán. Öncenzúráztam? Bezony ám. Ahogy öncerúrázom magam akkor is, ha mást nem akarok megbántani, mert számomra annál fontosabb, meg öncezúrázom magam még ezer esetben. S itt a bűntudatom és szégyenérzetem nem aggódik. Nincs egyik sem.

Ahogy a lelkiismeretem nyugodtan alszik, amikor az útburkolati munkák után hétvégére kint felejtett 30-as táblát nem tartom be - ettől még egy rendőr simán lealázna egy ilyenért...



Ehhez a bejegyzéshez nem lehet hozzászólni.

Keresés

Kiemelten

Yummie az isten! Majdnem.

Kapcs-ford

Isolde levelezik veletek néha

Jó ügy



Ide is írok néha

Mások

Kategóriák

Archívum

Egyéb