Minden szakmának megvan az a speciális része, ami kívülről bizarrnak vagy megszokhatatlannak tűnik, a boncnok a hullákat, az orvos a betegeket, a pénztáros azt, hogy naponta átmegy a kezén az éves fizetésének akár a többszöröse, a menedzser meg azt, hogy döntéseket hoz nagy pénzekről és akár többezer kilométernyire lévő emberekről. Nem tudom, ez hogy van, vagy ezt mi teszi lehetővé, de így van.

És a sok őrületet, meg téveszmét hogy lehet naponta, de még inkább hosszútávon kibírni?
Én egészen idáig biztos voltam benne, hogy belgyógyász akarok lenni, de idén annyira megtetszett a pszichiátria, hogy komolyan elgondolkodtam rajta, mint lehetséges pályán. És pont ezt a bajom, hogy a "szomatikusat" adjam fel a lélekért? És honnan tudhatom, hogy alkalmas vagyok-e rá..?
Elnézést, ha kicsit off.

En aneszt-intenzives vagyok es en meg azt nem ertettem soha, hogy hogyan kepesek a pszichiaterek vegighallgatni azt a sok teveseszmet, meg depresszios nyavalygast.. Kifejezetten szeretem a szakmamban, hogy az embereknek itt altalaban tubus van a szajukban. Vegulis a halal termeszetes dolog, az orulet meg nem, nem? Egyebkent meg hiaba tagadja az ember kieg, harit, elfojt stb, stb. En amikor elmentem szulni akkor eszmeltem ra aprankent, hogy uram isten mennyi borzalmat lattam en az elmult evekben! Es milyen klassz, hogy mostanaban ket vigyorgo gyerekkel ebredek es nem verzo szemu haldoklokkal...

mantela: nem tudom erre a választ igazából. Mondjuk a pszichiátriában az jó, hogy elég változatos, a teljesen egészséges, csak kicsit szociális fóbiás fiatal pszichoterápiája meg a nagyon pszichotikus beteg gyógyszerelése meg a demens néni összes belgyógyászati és szociális problémájával nagyon különböző dolgok. Meg különben is a pszichiátria is szomatikus, mert a test-lélek felosztást már meghaladtuk, az agy is egy szerv :) De őszintén fogalmam sincs, hogy ez igazából mennyire megterhelő más szakmákhoz képest. Végülis ugyanezek a történetek ott vannak az életben is, félelem, depresszió, alkoholisták, demens nénik, csak kisebb dózisban.

keknyul: a gyerekekre irigykedem :)

csatlakozom mikloshoz, business területen vezetőként baromi nehéz nap, mint nap olyan döntéseket hozni, ami akár százezrek (az ügyfelek) életét befolyásolhatja vagy iszonyatos összegű beruházásokba belevágni az alapján, hogy mit gondolsz a majdani megtérülésről (mert az hogyan befolyásolja a százezrek életét). itt nem Pista bácsiról vagy Juli néniről van szó, de az általános "páciens" is okozhat fejfájást más területen is. ezt is meg kell tanulni kezelni.

Csatlakoznék kéknyúlhoz, a tubust szeretjük, csak én a líra túloldaláról. Bár egyre jobban érzem, hogy a sebészetben is kéne, hogy úgy tudjak kommunikálni, mint egy pszichiáter. Nem az empátiám hiányzik vagy a meghallgatás képessége, hanem az a plusz, speciális, amit ők tudnak a pszichéről, lélekről, test-lélek kapcsolatról, emberekről, gondolatokról, saját magukról. Én cikinek tartom, hogy nem tudok úgy beszélgetni, ahogy egy pszichiater. Talán született, talán tanult képesség...? Mindenesetre egy kollégám azt mondta, hogy az a szerencsés az orvoslásban, aki nemcsak felismeri magáról, hogy melyik oldalon jobb, hanem ezt el is fogadja, kvázi nem kell nekem úgy kommunikálnom, ahogy Isoldénak, feltehetően ő meg nem vágyik a műtőbe.

Mantela: szerintem ez minden orvostanhallgató legnagyobb dilemmája, jó lesz-e azon a területen, amit választott. Én épphogy hivatalosan dolgozom, ennek megfelelően naponta többször eszembe jut, hogy alkalmas vagyok-e. És épp, amikor elhinném magamról, hogy talán a nagy terület jó választás volt, mindig jön egy pillanat, amit nem tudok megoldani (pl. elgörbül a tű varrásnál...épp elég a rossz szájízhez), gonosz szakdolgozó, akinek fáj, hogy ő nem orvos és jól belém rúg ok nélkül..., hozzátartozó, stb... nem tudom, hogy lesz-e annyi időm a szakmában nyugdíjig, hogy azt merjem mondani, na, én jó helyen voltam. Miben mérik? Meggyógyult betegben? Kevés szövődményben? Kevés perben? Fizetésben? Vajon elég-e az, hogy én tisztességesen dolgozom? Vagy kellene valami különleges képesség, amit honnan tudok, hogy megvan-e??? Szóval kevés élettapasztalatom azt mondatja, senki nem segít a döntésben. Azaz magadnak kell dönteni és a döntésedben biztosnak lenni. Ha később rosszul érzed magad a gyógyítás folyamatában meg időben váltani. Mondják, hogy huuuu, életre választasz szakterületet (és ennek megfelelő mérvű a könyöklés a rezidens helyekért). Ez hülyeség. Nem tetszik, átnyergelsz máshova. No para. Tanulj minden tárgyat úgy egy kicsit, hogy akár ez is lehetnék. A többi meg majd kialakul. Belgyógy szakvizsga után lehetsz pszichiáter, hihetetlen komplex dolgot tudnál nyújtani a betegeknek. Szerintem :).

Savanyúcukor, köszönöm a biztatást :) Én is gondolkodtam ezen a belgyógyra ráépített pszichoterapeuta szakvizsgán, de nem vagyok vele tisztában, hogy annak előfeltétele-e a pszichiáter szakvizsga?

Valahányszor úgy érzem, végképp bele fogok fásulni a sok egyforma betegbe (nyilván mindenkinek más a története, a szenvedése, csak én is emberből vagyok), mindig jön valami, ami túllendít. Lehet egy ritka betegség, lehet egy eltalált gyógymód felett érzett öröm, de a legtöbbször az, hogy valami felizzik köztünk. Persze nem a 'dugtunk egy jót a betegemmel' értelemben (ez az élmény még várat magára). Viszont elég sokszor van olyan helyzet, ahol egyszer csak túlkerülünk a jól leosztott orvos-beteg szerepeken, és elkezdünk igazából beszélgetni. Lehet, hogy a pszichiátriában erre több az alkalom, nem tudom. Nekem ezek az alkalmak segítenek.

szia! elkezdődött valami emberes összefogás. innen indult: varanus.blog.hu/2009/12/04/a_skizofreniarol és ez lett belőle: skizoteria.blog.hu/
üdv, katafalmable

kataflammable: koszi, fogom olvasni meg linkelni majd otthon. Nem kellene fekete alapon feher betut hasznalniuk, mert az olyan honlapokat a tapasztalat szerint sokkal kevesebben nezik :)

Orvosok közt outsider-ként: ahol nincs import, ott magának termeli meg az ember ugyanazokat a kérdéseket. A különbség talán csak annyi, hogy itt (ideig-óráig) meg lehet tenni, hogy félresöpröm őket és akkor egy ideig tényleg kényelmesnek és gondtalannak tűnik a dolog. (De a tapasztalatom az, hogy nem éri meg a söprögetés. Minél később látok hozzá, annál nagyobb halom vackot kell aztán eltakarítanom. Arról nem is beszélve, hogy a látszatélet tulajdonképpen unalmas.)

Örülök a válasznak...köszönöm.