Nos, három hónapig nem vásároltam ruhákat, és egész jól tűrtem (leszámítva persze a nyomasztó felismerést, miszerint az Élet örömtelen sivatag, amelyet csak néha szakít meg egy-egy ronda mocsár szörnyekkel). Meg kitaláltam a következő meg nem írt sikerkönyvemet, amely csajos humorral, ám kellő szakmai megalapozottsággal járja körbe a ruhavásárlás pszichológiáját.
A vásárlással mint örömforrással kapcsolatban személyes tapasztalataimról tudok közérthető stílusban beszámolni, illetve idézhetem a vásárlásfüggőséggel kapcsolatos, nyilván kiterjedt szakirodalmat, a lehetséges gyógyszeres, pszichoterápiás, és alternatív kezelési módokat, kellő óvatossággal kritikai húrokat is pengetve, hogy tudniillik lehetséges, hogy a ruhavásárlással járó révület is része a tudatállapotok normál szivárványának, nem kellene mindjárt medikalizálni azt a nagyonis emberi szituációt, amikor valakinek háromszáz pár cipője van és szeretne még egyet. Ebben a fejezetben emlegetnénk a tényeket, neurobiológiát, képalkotó-eredményeket, bár gyanítom, hogy még senki nem mérte le fMRI-ben, mi is folyik valójában a női agyban az olyan érzelmi hullámvasutak során, amikor a kísérleti személy 1. talál egy klassz kis ruhát, 2. meglátja a horribilis árat, 3. megfordítja az árcédulát, és látja, hogy le van árazva, 4. ekkor döbben rá, hogy nincs a méretében, 5. meglát egy másik polcon egy méretében lévő utolsó darabot, 6. (további tetszőleges izgalmak), 15. kilép a boltból boldog tulajdonosként, 16. otthon rájön, hogy már van egy ugyanilyene és azt se hordta.
Belerángatnánk némi buddhizmust és/vagy evolúciós pszichológiát, tudniillik hogy az élet szenvedés, és mi emberek kb. akármeddig tudunk depressziósak lenni vagy félni, de az öröm már sokkal bonyolultabb dolog, az tovatűnik, ugyanaz az örömforrás egy idő után már nem okoz ugyanakkora örömöt, hanem vagy megunjuk, vagy kényszeresen használjuk tovább, de már nem vagyunk tőle boldogok. Gondoljunk csak bele, milyen finom a créme brulée vörösboros körtével, de ha minden nap azt reggeliznénk, akkor egy idő után már nem okozna örömet, és így van ez a legtöbb természetes megerősítővel meg úgy kb. a teljes fogyasztói társadalommal is. Ha minden nap veszel egy cipőt, az nem akkora fless, mint három hónap böjt után megvenni az első pamutharisnyát. És ha már evolúció, akkor megkérdeznénk valami híresebb szakértőt, akinek a nevét a borítón is feltüntetjük, mit gondol a vásárlás és a vadászat aktusa közötti szembeötlő párhuzamról, hogy tudniillik 1. kitalálom, mit akarok elejteni, 2. felderítem az élőhelyét, 3. leölöm, 4. hazaviszem a barlangomba emblémás papírszatyorban; és vajon minek köszönhető, hogy a vadászat ilyetén újkori megfelelője ennyire hidegen hagyja a férfiakat és lelkesíti a nőket.
Kellene egy fejezet az öltözködésről mint kreatív önkifejezésről, itt idézném az Esztétalányt, aki szerint az emberi test és annak felöltöztetése egyaránt műalkotás, valamint megkérdeznénk a Filozófusnőt, mit gondol a posztkarteziánus filozófia arról, amikor boldogan/szomorúan nézegetjük testünket a próbafülke tükrében különféle öltözetekbe burkolva. Ez ilyen lila rész lesz, testképzavarokról, étkezési zavarokról nem akarok írni, arról már annyit írtak.
És végül kedvencem, Pavlov és kutyái, feltételes reflexek és tanuláselmélet, azaz hogy hogyan kötődnek érzelmileg hangsúlyos emlékeink tárgyakhoz. "Csak annyit mondhatok, hogy a tárgyakban, amelyeket az emberek kedveltek és hosszú időn át használtak, és amelyekhez jó meg rossz tettek fűződnek, valami megmarad. Valami, ami több, mint maga a tárgy." Itt némi elméleti kitekintést követően történeteket mesélek arról, hányféleképpen kötődnek érzelmileg hangsúlyos emlékeim ruhákhoz, és milyen jó a Kambodzsában vásárolt nadrágban és a New Yorkban vásárolt trikóban utazni a négyeshatoson, valahol mindig észben tartva, hogy a világ hatalmas és az univerzum a miénk (és "tenger áramlik az ereinkben és a csillagok az ékköveink"), és milyen felöltözni olyan cuccokba, amik egy boldog pillanatban voltak rajtam, és milyen epizodikus emlékek miatt kellett Hajnalkának ajándékoznom a lila szoknyámat, mert már nem akartam hordani többé.
Persze, ez így kicsit száraz, de majd telerakjuk Becky Bloomwood-idézetekkel, felemlegetjük ifjú Werther sárga mellényét, meg megkérdezünk egy csomó külsőst, pszichoanalitikusokat, bevásárlóközponti eladókat, divatbloggereket és akadémikusokat, és lesznek vicces illusztrációk is.
Én vevő leszek rá :)
Hű! Le a kalappal a post-ért.
Ezt a könyvet tényleg meg kéne írnod. :)
Szerintem nem lenne száraz én elolvasnám :) mondjuk jöhetnek az idézetek meg a külsősök is.
Szerintem ezt írd meg...!
te, ez a konyv mar felig kesz is:)
Szerintem is írd meg!
Írd meg, aztán kérlek dedikáld a frissen vadászott példányomat!
"a vadászat ilyetén újkori megfelelője ennyire hidegen hagyja a férfiakat és lelkesíti a nőket"
Szerintem az úgy van, hogy a férfiak valóban vadásznak: kinézik, lelövik, hazaviszik. Nincs próbálgatás, meg jaj, most melyik őz a szebb stb... Ellenben a nők gyűjtögetnek, még mindig, és akkor fontos, hogy a legszebb, legjobb, a családnak legmegfelelőbb piros bogyó kerüljön haza, nem az, amitől majd mindenki elrontja a gyomrát.
:)
:D:D:D várjuk a könyvet :D:D
Mankanal a pont. A konyvet pedig elojegyeznem valami fancy, online konyvgyujtogeto helyen...
Nagyon jó poszt! Ez engem is érdekel már régóta, hogy miért jellemzöbb a nökre, amit irsz. (persze, vannak kivételek mindkét irányban!) Egy ok lehet, hogy a nök külseje mindig is fontosabb volt mint a férfiaké. A másik, hogy a férfiaknak még mindig több lehetöségük van más területeken konkrétabban kiélni a vadászösztönüket és nincsenek rászorulva annyira az efféle pótcselekvésre.
Szia. és vettél amúgy végre valamit?:)
diab: nézegettem, de nem vettem semmit. Kicsit ijesztő.
Őrület, idézet a jövendőbeli könyvből, bepillantást nyertünk a jövőbe. Szintén Mankával értek egyet, mindenképpen gyűjtögetés. A vadászat a sport.
sulemia: nem a jövendőbeli könyvemből idéztem, másoktól :) A gyűjtögetésben igazatok lehet, bár számomra van benne valami a vadászatból. Majd megbeszélem az analitikusommal.
nagyon jó!
magamra ismertem, csak én nem tudom így leirni.
"a vadászat ilyetén újkori megfelelője ennyire hidegen hagyja a férfiakat és lelkesíti a nőket" - nem lehet, hogy ez azzal van összefüggésben, hogy a 21.század a nőké. már átvehettük a hatalmat csak nem vettük észre.Most nem a férfiak vadásznak, hanem a nők.
az meg, hogy nem vettél semmit tényleg ijesztő.
szerintem azért a nőkre, mert ez nem vadászat. gyűjtögetés.
"az öröm...az tovatűnik, ugyanaz az örömforrás egy idő után már nem okoz ugyanakkora örömöt, hanem vagy megunjuk, vagy kényszeresen használjuk tovább" -Ez nekem egy kissé általánosításnak tűnik, vannak példák amikre igaz persze (mint a desszerted körtével, bár én pl egy kommersz, Burgerkinges, skót hot chilli burgerre bármikor partyképes vagyok, én úgy érzékelem, hasonló mértékű endorfint termel bennem ha minden nap megeszek egyet, illetve ha három havonta eszem extra hagymakarikával:) De ott van még ellenpéldának a szex. Akinek egészséges a libidója, az nem tudja megunni...akármikor, akárhányszor, akárhol, a legnagyobb örömet nyújtja a világon. Igen, ahhoz hasonló érzés, mint mikor shoppingolás után kiteríted az új szerzeményeket; ruhákat, kiegészítőket, sminkeket a franciaágyon, és percekig ámuldozva csak gyönyörködsz, néha még a Szülifeliről is elvonja a figyelmet:) Kérdezd meg Feldmár Andrást is (szívélyesen válaszol az e-mailekre) ő a legnagyobb agy, láttam ismered is!
Jó könyv témának mindenképp, respect az ötletért.
Pasik vadászatáról: (persze az általánosítás mérsékelt értelmét szem előtt tartva) - csak a célpont más a séma ugyanaz. Nézz meg egy pasit hifiboltban, autók között, elektromos kütyükkel, stb. Sok cucc van, amiben a pasik épp azt teszik, amit a nők ruhával. Kitalál, lelő, hazavisz, örül. Lényegileg nincs különbség - persze a körítés más. Ahogy ez nagyjából mindenben ugyanígy megfogható.
Az öröm és depi összefüggésben eduadal-lal értenék egyet. Nekem sajtburger, de korlátlan öröm akármikor. Mondjuk könnyű elhinni isolde mondását, mert a depibe vezető út valahogy könnyebb, mint az örömbe - én sem érezném másképp alapból, s hát yoda is megmondta, hogy könnyűnek tűnik a sötét oldal, emígy biztosan így is van, de azért nézzük a depire vagy félelemre is példát: mondjuk egy durva horrorfilmen elsőre összehugyozom magam. Aztán én persze másodjára isd, de az emberek nagyrészének küszöbértékei szépen módosulnak és aztán egy idő után ugyanattól a dologtól már nem retteg úgy, mondhatni megunja a rettegést. Ahogy a depi is egy idő után tökuncsi és van amikor pezsgésigény magától előjön és magától boldog akar lenni az ember. Jó esetben. Persze mindenre van példa, arra is, aki belerohad végül a depibe, meg arra is aki másba - de hát erről szól a pszichológia nagyrészt.
Szerintem is úgy van, hogy a pasik is szeretnek vásárolni, csak nem feltétlenül ruhákat. (pláne nem a napi élelmiszert..) A vadászatos hasonlat jó a vásárlásra is, de mi sokat használjuk a fotózásra, arra is passzol.
@eduadal,@levicsofi: ha tényleg _minden_nap_ ennétek azt a burgert, tuti h napokon belül eltűnne az extra hatás, úgyhogy nem mondom h próbáljátok ki.
"a vadászat ilyetén újkori megfelelője ennyire hidegen hagyja a férfiakat és lelkesíti a nőket"
Óvakodnék tudományos kérdéseket illetően vitába szállni a T. Szerzővel, de a férfiakra vonatkozó állítása egyszerűen nem igaz.