And the Zen master says, "we'll see."

2009. szeptember 30. 22:58 - címkék és kategóriák: Nyafogás - 4 komment

Elfogadták a cikkünket* (a hosszas kutatásunk, amin évekig dolgoztunk, és mindig nosztalgiával fogok gondolni rá), amitől hirtelen rájöttem, hogy az élet egy hullámvasút, és van jó időszak meg rossz időszak, és ez most nyilvánvalóan a rossz időszak. Ami után a jó időszak jön. Aztán a rossz. Aztán a jó. Aztán a rossz. Aztán a jó. Oké, közhely, de valljuk be, azért mindenféleképpen fejlődés ahhoz képest, hogy "az élet szenvedés, csak én eddig nem vettem észre, de most már látom."

Ez persze nem jelenti azt, hogy leteszem a lantot fekete kardigánt szürke sállal, karikás szemekkel és gyászos tekintettel, mert ha rossz időszak van, akkor az ember öltözzön rossz időszakhoz. Még egy kicsit lenövesztem a hajamat, hogy látszódjanak az ősz szálak, és akkor lesz az igazi. 

*Éljen, éljen!!

Just the basic facts: Can you show me where it hurts?

2009. szeptember 30. 14:07 - címkék és kategóriák: Nyafogás Munka - 17 komment

Azt hallom, ma reggel, hogy letesszük lassan a zöld masnit, mert megegyeznek a fejesek, úgyhogy nem lesz sem éhségsztrájk, sem az a verzió, amikor csak a sürgősségi eseteket látjuk el, nem zár be egy osztályunk se, nincs armageddon.

Megmondom, mi sokkolt engem totálisan az egész történetben: a tájékoztatás. Hogy itt fontos dolgot történtek, és olyanok, amik az egyes emberek, a "nép", lakosság, páciensek életét befolyásolják, nem pedig az enyémet. Nem közvetve befolyásolják, mint a BKV-s fizetések, hanem teljesen közvetlenül: arról volt szó, hogy 2009 utolsó negyedévében nem lesz pénzük a kórházaknak, ezért nem fognak működni, vagyis ha bemegy az ember az epekövével, nem fogják kivenni, mert nincs pénz villanyra, sterilizálásra, szikére, meg mittudomén, mi kell még ahhoz. És hogy erről az emberek mit sem tudnak. Nem tudják, mi történik, pedig az ő bőrükről (epehólyagjukról) van szó.

Először azt gondoltam, hogy azért nem tudják, mert hülyék, vagy nem olvasnak újságot, vagy annyira előítéletesek, hogy gondolatilag nem jutnak tovább annál, hogy "szemét orvosok / pazarló egészségügy".  Utána azt gondoltam, hogy azért nem tudják, mert a média nem írja meg rendesen, pedig szerintem ez hírértékű és joguk van az embereknek tudni. Ezt előadtam a környezetemben található újságíró fiatalembernek, aki közölte, hogy a média igenis tájékoztat, és volt erről egy csomó cikk itt meg ott, de a média maga sem volt jól informálva. Mert amikor a szakmai szervezetek azt nyilatkozzák, hogy "csak sürgősségi ellátás lesz három hónapig", akkor az nem hangzik olyan veszélyesnek, mivel senki sem tudja, mit jelent ez. Mi tartozik a sürgősségi ellátásba. Se az újságíró nem tudja, se a lakosság. Az érdemleges tájékoztatás érdekében azt kellett volna tenni, hogy a szakmai szervezetek nem azt írják a sajtóközleménybe, hogy "finanszírozás", "éhségsztrájk" és "minimumfeltételek", hanem hogy Kovács néninek nem fogjuk tudni kivenni az epekövét, mert nem lesz pénzünk szikére, megértette, Kovács néni, ez magát nem zavarja, amikor fizette a TB-t egész életében??

Én nem tudom, nem tudok ebben állást foglalni. Hogy most a média a hibás, vagy rosszak a sajtóközlemények, vagy maguk az emberek. Mindenesetre elképedtem magán a tényen, hogy mennyire nincs képben senki. És ez csak azért volt lehetséges, mert kivételesen én magam valamelyest képben voltam. De ha ez így megy, akkor vajon mi történhet még az országban, ami fontos és érint engem és nem tudom, mert nem olvasom az újságot, vagy mert abban rosszul vagy nem írják meg? Aggasztó. De tudjátok, még nem látok rendesen a szememmel, és addig igazoltan vagyok paranoid. 

Valamint pont nekem egy szavam sem lehet, mivel semmit sem olvasok regényeken, szakmai cikkeken, pszichoterápiás könyveken, blogokon és női magazinokon kívül, és általában fogalmam sincs, mi folyik körülöttem. Szerintem a Maslow-piramis miatt van.

Nyafogás k.m.n.

2009. szeptember 29. 16:39 - címkék és kategóriák: Nyafogás - 7 komment

Á, mégsincs kedvem írni az egészségügyről, meg bizonygatni itt, hogy mi hogy van, énblogger létemre. Nézzen utána mindenki, mi történik az országában, meg mért hisztiznek az egészségügyi vezetők, ki vagyok én, hogy megmondjam a tutit. Majd talán később.

Most csak annyit, hogy elkaptam a náthát, nem H1N1, mert az magas láz, izomfájdalom, nekem olyanom nincs, csak torokfájás, tüsszögés, de azért szenvedek. Reggel mindjárt lecseszett a Prof alaptalanul, délután meg a kollégáim részéről nem tapasztaltam azt a mérhetetlen szupportív empátiát és kiemelkedő szolidaritást, amelyre szükségem lenne e nehéz időkben. Mindig abba futok bele, hogy rajtam nem látszik, ha nem vagyok jól, és ezért az emberek nem kímélnek, úgyhogy ma fél délután szenvedő arckifejezéssel, pokrócba burkolózva vacogtam szánalmasan, forró teát szorongatva, hátha kímélni fognak, de nem volt igazán hatásos a kőkemény lelkű pszichiáterekkel szemben. Pedig a mártírkodás művészetét illetően számos modellértékű példa található felmenőim között, de úgy tűnik, ez sem elég. Vagy épp ez a baj. Nem tudok szánalmas lenni, csak mártíromkodni. 

A nap fénypontjaként találtam egy kollégát, akivel Koh Phanghanról lehetett beszélgetni, imádok úgy beszélgetni helyekről, hogy "tudod, ott Thong Salában, ahol elágazik a kikötő felől jövő út, ott jobbra". Ezt leszámítva nyűgös vagyok és kedvetlen és szenzitív élményfeldolgozásom van. De nem baj, valamelyik nap úgy döntöttem, hogy jól van, akkor adjuk meg a módját, ideje van a vidámságnak és ideje van a szomorkodásnak, és ha most annak van itt az ideje, hogy rosszul érezzem magam, akkor hozzuk ki belőle, amit lehet, akkor fekete kardigánba burkolózva, gyászos és/vagy vádló arckifejezéssel fogom magamat vonszolni a folyosókon egész ősszel, erre lehet számítani. 

Decemberben pedig elmegyünk Koh Phanghanra, ha addig élek is.

The Pessimistic Astrologic Prognostication

2009. szeptember 26. 15:27 - címkék és kategóriák: Nyafogás
A horoszkópom meg azt írja (két helyen is!), hogy még kevesebb pénzért leszek kénytelen dolgozni. Hát ha a szeptemberi fizetésemnél kevesebb pénzért fogom ugyanezt ugyanitt csinálni, akkor már tényleg lőjetek fejbe. Na jó, ha csak az étkezési jegyünket veszik el, akkor még ne.

The Doomsday Armageddon Apocalipse

2009. szeptember 26. 13:24 - címkék és kategóriák: Munka - 40 komment

Amúgy épp az a helyzet, hogy most aztán tényleg összeomlik az egészségügy végre, mivel sokkal kevesebb pénzt szánnak rá az utolsó negyedévben, és már eddig is eléggé omladozott. Ennek megfelelően zöld szalagot tűzünk ki és zöld zászlót tesznek ki az egészségügyi intézmények, hátha ezzel rábírhatjuk a kormányt, hogy mégis több pénzt adjon. Mondjuk számomra nem teljesen világos, pontosan hogyan vesszük rá ezáltal, válságstábot hívnak össze vasárnap reggel a Parlamentben, hogy "basszus, gyerekek, ezek három napja zöld szalagot viselnek, ez így nem mehet tovább, tennünk kell valamit"? Legalább akkor tűztünk volna halálfejes zászlót, az mégis fenyegetőbb, meg jobban kifejezi a lényeget. 

Persze, ha a zöld zászló nem hozza meg a kívánt eredményt, akkor rendes sztrájk is lesz, amikor csak a sürgős eseteket látják el, mondjuk ezt én még sosem láttam működni és nem is tudom elképzelni, pláne pszichiátrián. Bejön egy beteg, aki nincs akut veszélyeztető állapotban, akkor nem adunk neki gyógyszert, ezt még el tudom képzelni (bár némely esetekben borítékolható, hogy ha most nem adunk, akkor a jövő hétre nagy eséllyel sürgős esetté fog ez változni.) De beszélhetek a beteghez? Pszichoterápiás intervenciók? Mondhatom a pánikbetegnek, hogy "nyugodjon meg és lélegezzen mélyeket"? Vagy semmit sem mondhatok, csendben ülök? De ha csendben ülök, és csak meghallgatom, és attól jobban lesz, akkor sztrájktörő vagyok? Mondjuk én eleve nem tudok nemet mondani, szóval jobb, ha engem simán bezárnak a szobámba ezalatt az idő alatt. Jó, persze, most itt viccelődöm, de valóban nehezen elképzelhetőnek tartom ezt a valóságban. 

Ha pedig ez sem működik, akkor az egészségügyi intézmények vezetői éhségsztrájkolni fognak, úgyhogy azt találgatjuk egy pár napja, hogy nálunk vajon ki fog éhségsztrájkolni, és hogyan. Izgalmas. Részemről nagyon kíváncsian várom a fejleményeket.

Update: Sulemia írt erről egy remek bejegyzést, itt van. 

The Infinite Metaanalytic Lamentation

2009. szeptember 22. 10:32 - címkék és kategóriák: Nyafogás - 46 komment

Különben az van, hogy nem szeretem most ezt a blogot épp megint, mert az interneten van és  túl sokan olvassák (persze, persze, imádom, hogy sokan olvassák, ez egy ilyen paradoxon) és emiatt tisztában vagyok vele, hogy a betegeim és a főnökeim is előbb vagy utóbb olvasni fogják, ha eddig még nem tették volna, ami még mindig nem baj, de ezért ebben a tudatban kell írnom, és ez meghatározza a stílusát. Nem olyan dolog, ami ellen tenni lehetne. Nem szeretnék másik blogot indítani valahol, hogy gyorsan írjak egy kicsit az érzéseimről, mielőtt odatalálnak az emberek. Meg hát az anonimitás az interneten amúgy is csak illúzió, utoljára Jake Smilesnak sikerült, neki is csak részben. 

Most itt azt lehet csinálni, hogy nyafogok, meg viccelődöm a világ jelenségein, meg rinyálok, meg okoskodom. Közben egyrészt hiányzik az a fajta naplóírás, amikor az ember csak úgy leírja az érzéseit cenzúrázatlanul - 13 évig csináltam, tudom, mit beszélek. Még egy kicsit azt is gondolom, hogy az írásaival az ember valamelyest meghatározza önmagát, és amíg titkos füzetbe írtam a naplóimat, addig a csendes, kissé magányos, füzetbe író lány voltam, most meg a nyafogó, okoskodó, internetre író bloggercsaj lettem, és ez néha bosszant. Bosszant, hogy isoldévá változtam. Most komolyan ilyenekről írok, hogy a biciklisek átmennek a Margit hídon, meg "a szomszéd néni odaszoktatja a gangra a galambokat"? Nem akarom, hogy ilyenek foglalkoztassanak, arról akarok írni, hogy milyen érzés betegnek lenni, meg milyen érzés, hogy egyre gyakrabban bukkan fel a környezetemben a halál, meg milyen érzés, hogy a mozgáscsoporton a terapeutám a tanárom, meg milyen hülyeségeket álmodom, meg milyen érzés, amikor egy kolléga nem szól egyáltalán hozzám, meg milyen, amikor a másik meg szemmel láthatóan aggódik értem, meg milyen, amikor a betegem azt mondja, hogy okos vagyok. Milyen pszichoterápiát csinálni (nagyon összetett érzés), milyen hallgatni másokat és mikor szimplán megterhelő, és mikor van az a klassz érzés, hogy most nem irányítottam erőszakkal semerre sem a pácienst, hanem a segítségemmel pont arra megy, amerre ő szeretne. Meg mikor vagyok magabiztos a munkámban és mikor nem, és mikor sértődöm meg a főnökömre, és milyen érzelmi szálak fűznek a munkahelyemhez, ami miatt (meg nyilván gyávaságból) még mindig itt dolgozom. És mennyire érzem magam hasznosnak és "alkalmasnak" így betegen (kevéssé), és mikor meg mégis. És milyen fordítani egy pszichoterápiás szöveget, miközben minden bekezdésről vagy saját, vagy barátoktól vagy betegektől hallott szomorú történetek jutnak eszembe, és néha legszívesebben felhívnám az illetőt ("szia, épp a csökkent értékűség - szégyen sématartományt fordítom, és erről te jutottál eszembe, hogy vagy?"), és mennyire nem tudok most még fordítani se, alkalmatlan vagyok. 

Meg a barátaimról is írnék, hogy mi esett rosszul kitől az utóbbi időben és miért, és mi esett kitől nagyon jól, és mennyire érdekes, hogy kire hogyan lehet számítani, és hogy ez nem egy eldöntendő kérdés, nem úgy van, hogy számíthatsz valakire vagy nem számíthatsz, hanem igen különböző jellegű dolgok. Meg hogy húgom elutazott Londonba, vagy örökre, vagy két hét után hazajön, mert nem talál munkát, ki tudja, és hogy milyen, amikor az embernek húga van és az Londonba utazik el. 

És nem, nem gyávaság, hogy nem ilyenekről írok, hanem mindenkinek van egy határa, hogy mennyire exhibicionista és mennyire akarja kiteregetni a kis lelkét, én ennyire. Valamint másrészt tiszteletben kell tartani a másik oldalt, a szereplőim mind valódi emberek, a betegeimről nyilván nem írhatok. De ez megint megérne egy külön bejegyzést, hogy mennyiben rontja a pszichoterápiádat, ha olvasod a terapeutád naplóját, az én véleményem szerint eléggé. A többi ember pedig... nem tudom, vannak dolgok, amiket elmondok nekik a kapcsolatunkról vagy a viselkedésükről, és vannak, amiket nem. Most ha azokat, amiket nem, beleírnám a blogomba, és ott elolvasná az illető, mert tudom, hogy olvas, akkor mennyivel lennénk előbbre? Nem, nem egy konkrét esetre gondolok most, hanem általánosságban. 

Szóval, nem tudom. Végtére is lehetnék meghökkentően őszinte és végtelenül kitárulkozó, biztos nagyon bátor dolog lenne, és nagyon hiteles arc lennék tőle, hogy lám, pszichiáter, és mennyire felvállalja önmagát és érzéseit és kutyafüle. Vagy írhatok arról a blogomban, hogy valamelyik nap meg egyenesen robogóval láttam egy asszonyt átközlekedni a járdán a Margit hídon és ezért tart itt ez az ország és milyen jó sorozat a Castle, alig várom az új részt, és képzeljétek, felfedeztem a Sport szelet Tuning-ot, legfinomabb a diós tuning, de a kekszes is jó, és milyen érzés, hogy nem veszek magamnak ruhákat. És hogy tegnap azon röhögtem, hogy ugyanaz az angol szó (flounder) jelenti azt, hogy "ügyetlenkedik, belezavarodik" és hogy "lepényhal".

Végülis eleve azért szerettem ezt a blogot, mert itt lehetek felszínes.  

The Clotharian Restriction Protocol

2009. szeptember 21. 8:09 - címkék és kategóriák: Nyafogás Vásárlás - 3 komment

Egyébként eddig remekül haladok a projekttel, miszerint nem veszek ruhákat szeptember 1. és december 1. között. Azt hiszem, valójában azért csinálom, mert kíváncsi vagyok, képes vagyok-e rá. Eddig egyrészt igen könnyű, mert nagyon kevés pénzem van ebben a hónapban, valamint fél szemmel utálok tömegbe menni, kellemetlen érzés, és a plázákban tömeg van. Másrészt megvan a PhD-m, megérdemelném a jutalmat, de megműtötték a szememet, nem olvasok, nem sportolhatok, és az élet egyéb örömei közül is nélkülöznöm kell néhányat, kézenfekvő lenne tehát, hogy ruhavásárlással önjutalmazzak / vigasztalódjam. 

Két necces pillanat volt eddig, múlt héten majdnem vettem nejlonzoknit (necces, értitek), mert az egyik őszi cipőmhöz az való, de aztán sorbanállás közben úgy döntöttem, hogy a nejlonzokni is ruha, másrészt, mint minden épeszű ember, én is gyűlölöm a nejlon térdzoknit, úgyhogy kell a fenének. A másik tegnap volt, amikor egy klassz pólót akartam rendelni az internetről, és először rájöttem, hogy a hitelkártyámon nincs pénz, úgyhogy majd jövő hónapban, és akkor rájöttem, hogy jövő hónapban sem vehetem meg, sőt, még az azutáni hónapban sem. Hogyan fogom kibírni nélküle, nem tudom. 

Ellenben az Univerzum, úgy tűnik, nem hagy cserben és küld nekem ruhákat, az egyik nővér a múltkor vett magának egy felsőt az egyik kedvenc boltomban, de neki nagy, és most behozta, hogy nekem adja ajándékba. (Persze, nekem kicsi.)

Ezer fal. Ezer szó. Ezer dal.

2009. szeptember 20. 17:09 - címkék és kategóriák: Emberek Zene - 2 komment

Először még csak Robbie Williamstől a Millenium című számot akartam, később Vanessa Carltontól a 1000 miles-t, aztán eszünkbe jutott a Crystaltól az 1000 hold, de azt sajnos nem bírtam néhány másodpercnél tovább hallgatni, és szóba jött Tori Amos is, de az túl komoly.

A Tokio Hotel nem komoly, hanem cuki, épp azon gondolkodtam, hogy az eredeti német verzió legyen, vagy elég az angol, és akkor a férjem előállt a V'Moto-Rock: Ezer fal, ezer szó, ezer dal című számával, amivel egy időre elbizonytalanított, de aztán végül mégis a német tinédzseremó győzött Demjén Rózsival szemben. 

 


Tokio Hotel - 1000 Meere [official clip]

 

Küldjük szeretettel Áginak, ezredik bejegyzése alkalmából. 

Well, you know what Sensei Ping says about skulls

2009. szeptember 18. 8:52 - címkék és kategóriák: Vásárlás - 10 komment

Vettem végre szemfedőt, kalózosat. Tiszta feketét akartam, amit neadjisten felvehetek utcára, amikor már nagyon idegesít, hogy a csíkot látom, meg "nothing is cooler than standard black", de csak halálfejes volt kapható a jelmezkölcsönzőben. Azt hiszem, abban azért nem megyek be dolgozni.  

The Obstetro-Mortitial Revolution

2009. szeptember 17. 16:38 - címkék és kategóriák: Emberek - 1 komment
Különben az elmúlt két napban két "megszületett-a-gyerekünk"-sms-t és egy váratlan halálhírt kaptunk, ami azért kicsit... sűrű.

The Ophtalmological Laser Occurence

2009. szeptember 17. 16:21 - címkék és kategóriák: Nyafogás - 4 komment

Ma lézerezték a szememet, ami kb. piskóta volt, sokkal rosszabbra számítottam. Persze, rendkívül kellemetlen, amikor zselével egy prizmát cuppantanak a szemgolyódra, tíz percig hozzányomják és közben egy fénybe kell nézni, de meg sem közelíti a műtétes élményt, amelynek során kb egy egész manikűrkészlettel garázdálkodtak a szemgolyóm belsejében. Mostantól azon kell izgulni, hogy lassanként felszívódik a szememből a gázbuborék, ami a helyére nyomja a retinát, és utána már csak ketten maradunk, a gravitáció meg én, és leszakad-e gázbuborék nélkül, vagy sem. Ez pár hét. 

Elnézést a címekért, nemrég újranéztem a Middlemant és azért. Idővel abbahagyom. 

Update: persze, még mindig jobb, mintha egy fogat ültettek volna a szemembe. 

The Redundant Albumen Conundrum

2009. szeptember 16. 21:41 - címkék és kategóriák: Kaja - 14 komment
Megmondom, még mi az, amit jó ideje nem értek. Viszonylag kevés gasztroblogot olvasok (kettőt), meg néha belefutok másokba is, pl. ma a főoldalon. Időről időre rendszeresen felbukkannak olyan receptek, amik azért jók, mert el lehet használni a hűtőben felgyűlt tojásfehérjét. Namost én lehet, hogy rosszul menedzselem a háztartást, de az én hűtőmben még sohasem gyülemlett fel tojásfehérje. Honnan van ezeknél az embereknél egy csomó felesleges tojásfehérje? Hova lett a sárgája? Hogyan? Miért?

Lookin' in your eyes (with a feeling)

2009. szeptember 16. 21:13 - címkék és kategóriák: Nyafogás - 3 komment

Számomra érezhető mértékben veszítettem az empátiás képességemből különben, mióta beteg lettem. Furcsa. Arról azért nincs szó, hogy egyáltalán nem érdekel, mi van az emberekkel, mert valamennyire érdekelnek, különösen azok, akikkel alapból is törődöm, de... más. Nem bántok senkit, de nem vagyok annyira humanista és szerettetteljes, mint amúgy. (Hm, akik ismernek személyesen, azok most vajon hangosan felröhögnek a "szeretetteljes"-en?). De ez teljesen belefér, világhírű kedvenc Főnököm a múltkor elmagyarázta a folyosón, hogy nyugodtan lehetek paranoid pszichotikus is, ha akarok, mert a szemműtéteket követő szenzoros depriváció (érzékszervi kiesés) okozhat delíriumot és paranoiát is, ez többnyire átmeneti és néhány napig tart. (Mondjuk főként idős emberekre jellemző, akiknek egyszerre műtötték meg mindkét szemét és pár napig egyikkel se látnak, de ez részletkérdés.)

Amúgy teljesen logikusnak és evolúciósan előnyösnek tűnik számomra, hogy az ember kicsit paranoid legyen, amikor hirtelen elvesztette a látóterének mondjuk felét és még nem szokta meg. Jobb akkor bent maradni a barlangban és ott szorongani, vagy ha ki kell menni mégis, akkor legalább idegesen kapkodni a fejünket mindenfelé, mert én most pl. simán nem venném észre, ha a bal oldalamon sétálna a kardfogú tigris. És bár nem lettem paranoid, de tegnap jártamban-keltemben komolyan veszélyesebbnek tűnt a Város a szokásosnál, fellöktek, bringások, csövesek, miegymás. Nagyon érdekes.

Holnap megyek vissza a szemészhez, aki ha minden jól megy, akkor meglézerez, és a legoptimistább terv szerint ezzel kész, vége, soha többet semmi bajom se lesz, kilencven évig élek jó egészségben, sok pénzem, saját vitorlásom, macskám és kertes házam lesz, valamint kilenc unokám és néhány megjelent regényem. A pesszimistább verziók ennél pesszimistábbak, de abból sok van, úgyhogy nem taglalom. Nagyon szeretnék már túl lenni ezen és visszakapni a régi, normális önmagamat a beteg, undok, paranoid verzió helyett. Úgy érzem magam ezzel, mint a hibás áru a Tescoban, aminek lejött a címkéje és berakták az egyik ilyen tárolóba 25%-os matricával. Vissza akarok már menni a polcra.  

Karma is a funny thing

2009. szeptember 16. 15:08 - címkék és kategóriák: Nyafogás - 4 komment

Tegnap aztán az előbbi bejegyzés megírását követően majdnem elütöttek a járdán a Nagykörúton biciklisek. Persze, nem ütöttek el majdnem, csak az egyik a bal, a másik pedig a jobb oldalamon haladt el mellettem nagy sebességgel egyszerre, én meg majdnem szívbajt kaptam. Amúgy meg mindenhol nyomakodó, büdös emberek mellett utaztam az összes igénybe vett bkv-járművön, és minden aluljáróban részeg hajléktalanok feküdtek. Neve is van, Budapest. 

Különben erről most eszembe jutott kedvencem, a web 4.0 blog, amiben csak címkék voltak, és azokhoz lehetett kommentezni. Simán írhatnék ilyen blogot is. Melegfelvonulás. Bringások. Budapest. Vicces lenne. 

Tovább kötekszem

2009. szeptember 15. 16:23 - címkék és kategóriák: Nyafogás - 30 komment

Komolyan már. A Margit hídon a biciklisek áttolhatják. Áttolni azt jelenti, hogy először a híd elején leszállsz a bicikliről a két lábadra. A bicikli kormányát fogva, magad mellett tolva azt, átsétálsz a híd egész hosszában a két szép lábaddal az aszfalton. A hídon való áthaladás során egyszer sem szállsz vissza a járműre. Amikor leértél a hídról, visszaszállhatsz a járműre és kerékpárral haladhatsz tovább. 

Sajnos az emberek olyanok, hogy személyes élmények alapján ítélnek meg közösségeket és egész jelenségeket. Mondok egy példát. Ismerek egy jófej leszbikus lányt, ezért nem utálom "a melegeket". Kirabolnak Olaszországban, akkor utálom "az olaszokat".* (Igen, igen, ez rendkívül helytelen gondolkodás, de a jelenség létezik és megfigyelhető, és attól, hogy helytelennek tartjuk, még lesz.) Az emberek a bringás "szubkultúrát"** az utcán látott bringások viselkedése alapján fogják megítélni. A bringás szubkultúrára igen rossz fényt vetnek a lezárt Margit-híd járdáján, a gyalogosok között cikázó biciklisek. 

Különben annyira nem zavar, mert keveset járok arra, csak gondoltam, szólok.

*A példák csupán illusztrációk.

**Azért tettem idézőjelbe a szubkultúrát, mert tisztában vagyok vele, hogy ez valójában elsősorban egy közlekedési eszköz, és nem arról van szó, hogy az összes kerékpáros ugyanannak az egyesületnek a tagja vagy ilyesmi.

Régebbiek | Végére »

Keresés

Kiemelten

Yummie az isten! Majdnem.

Kapcs-ford

Isolde levelezik veletek néha

Jó ügy



Ide is írok néha

Mások

Utolsó kommentek

Kategóriák

Archívum

Egyéb