na, ezen én is szoktam gondolkodni. már itt bukik a dolog. szerintem elképzelni se tudjuk, milyen lehet, de én néha azt gondolom, hogy jobb.

hát most ha azt akarom, hogy a gyerek meg a munka meg a háztartás meg minden beleférjen a napomba, kénytelen vagyok eléggé a jelenben élni, és akkor is lefordítani azt a napi x oldalt, ha nem vagyok rá képes, mert feküdni akarok és álmodozni (vagy a kertben ülni, és álmodozni, akármi), és jelentem, ha kimarad a napi minimálisan szükséges álmodozási kvóta (nmszák), akkor este úgy érzem magam, hogy csak úgy elfut az életem nélkülem (kifejezett hiányérzet), ugyanakkor másrészről az is nagy lendületet tud adni, hogy mennyi minden belefér a napomba, ha beosztom, pedig soha nem gondoltam, hogy erre képes lennék. szóval asszem van egy egyensúlyi állapot, amikor you get the best of both worlds, csak nehéz elérni.

gondolom, kell valami egészséges arány a kettő közt..

ez a terület mindnekinél egyforma - helyen van - nagy .. ? vagy elterjedhet? akik kosaraznak, azoknak kisebb vagy csak sötét?

teodora: ugyanazok az agyterületek alkotják mindenkinél, nem hiszem, hogy van lényeges méretbeli különbség. Arról végképp nem olvastam semmit, hogy mi a helyzet sportolóknál.
A valóságban nem méretkülönbségről van szó, inkább arról, hogy van ez az alapvetően kétféle gondolkodási képességünk és ideális esetben képesek vagyunk olyan arányban használni őket, amit a helyzet épp megkíván. Tehát ha képzeletbeli elméleteket kell gyártanunk arról, hogy a másik ember most éppen mit gondolhat, akkor át tudunk kapcsolni stimulusfüggetlenbe, de ha kamiont vezetünk, akkor képesek vagyunk inkább stimulusfüggők maradni. És ha mindkettő van egyszerre, akkor meg mindkét hálózatunknak kell valamennyire, a helyzet megoldásához épp ideális mértékben aktiválódni.
(Oké, rém leegyszerűsítő vagyok, ennél azért bonyolultabb az emberi agy, de leegyszerűsítés nélkül meg nehéz elmagyarázni a lényeget.)

igazából arra lettem volna kiváncsi, hogy lehet-e biológiai alapja annak, hogy ki melyiket mennyit használja? illetve történik-e a szélsőséges esetekben/nél vmi elváltozás..

valójában nem tudom, teodora, az egész téma vadiúj felfedezés, kevés vizsgálat foglalkozott vele, és azok közül se olvastam mindet. Szkizofréneknél kimutatható működésbeli eltérés, arról olvastam sokat. Hogy ki melyiket mennyit használja, arról azt gondolnám, inkább attól függ, milyen környezeti ingerek érték csecsemő ill kisgyermekkorában, amikor még ezerrel fejlődnek az idegrendszeri kapcsolataink, de erről nem olvastam semmi konkrétumot, csak feltételezem az eddigi ismereteim alapján.

Mondjuk én úgy vagyok, h ha csak 1 dolgot csinálok, amellett még simán megy a narrátor a fejemben, a filózós/álmodozós szál. Ha 2-3 dolog van, akkor nincs már rá kapacitás. De néha úgy gondolom, alacsonyabb IQ-val könnyebb lenne az élet :)

ujlakas: á, alacsonyabb iq-val sose könnyebb, csomó dolgot nem értesz az életben és az tök frusztráló.

isolde: de vajon felfogom, h nem értem? mondjuk aki tényleg BUTA, az tudatában van a butaságának, v túl buta hozzá, h felfogja?

ujlakas: nem biztos, hogy azt fogod fel, hogy buta vagy, hanem azt, hogy "átvertek" a bankban, mert nem értetted meg a hitelkonstrukciót. Eltévedsz a reptéren és lekésed a csatlakozást, mert nem érted a helyzetet. Megbüntet az apeh mert nem tudtad kitölteni a bevallást. A világot okos emberek rendezték be, akinek átlag alatti az iq-ja, az csak szívhat. Vagy csak egyszerűen nem jutsz előre az életben, utcaseprő leszel életed végéig, miközben mások gazdagnak és gondtalanak tűnnek és pálmafás szigetekre mennek nyaralni, és emiatt frusztrálódsz. Vagy asszem a Száll a kakukk fészkére könyvben volt valami mentálisan retardált szereplő, aki egyszerűen csak megelégelte, hogy a világ ennyire durván túl bonyolult neki, túl nagy erőfeszítést kíván, és öngyilkos lett.

egyébként meg a legújabb kisgyerekfejlődéssel kapcsolatos írásokban elég elterjedt, hogy két csoportra osztják a gyerekeket, a "motor driven"-ekre, és az "observer"-ekre. az előbbiek rohangásznak, ha meglátnak valami érdekeset, azt rögtön ki kell próbálniuk, már akkor kísérleteznek a következő mozgásformákkal, amikor az előzőt el se sajátították teljesen, szóval meglehetősen gyakorlatiasak, vagy hogy mondjam. az observerek viszont sokat szemlélődnek, "gondolkodnak", relatíve sokáig figyelnek cselekvéseket vagy dolgokat, mielőtt megpróbálkoznának vele vagy megfognák, viszont akkor alaposan megismerik, vagy begyakorolják. ezek a különbségek feltételezések szerint veleszületettek és konzisztensek (az én egyfős kísérleti csoportom megfigyeléseim szerint már egy kiló húszdekásan ugyanúgy reagált új dolgokra, és a temperamentuma, jellegzetes mozdulatai is ugyanolyanok voltak, mint most).

Mondjuk lehet, hogy ennek a felosztásnak nincs köze azokhoz az álmodozós-csinálós kategóriákhoz, amikről írsz, de nekem gyanús.

szerintem valamilyen jellegű élvezetet nyújt ez a nem stimulus függő "lézengés", mert nem akarunk lemondani róla, meg mittudomén, érezzük hogy a dolgok mögött van valami "egyéb" is, valami összefüggés, és milyen jól esik ha azt megtaláljuk. Mondjuk.

Szóval, ahogy írtad hogy a gyakorlatiassághoz is kell képzelőerő, úgy lehet hogy a tökéletes disszertációdhoz, nem kérdés hogy azt akarod hogy tökéletes legyen, jól jön majd "ez az üresjárat". Még akkor is, ha a nagy önkritikából csak egy minimálist áldozzunk is e tény felülvizsgálatához, akkor is tudjuk hogy nem sok összefüggés van a disszertáció írás és az ily "nemes" gondolatmenetek között.

Mindenkinek más kell a produktivitáshoz, valakinek az álmodozás. Az eredmény [valódi eredmény] nélküli álmodozás viszont leginkább időpazarlás...

és mi számít valódi eredménynek?

agnus: hát hogy mennyire állat az autód, mekkora mellű a nőd, és hogy meddig bírod feltekerni a kocsiban a hangerőt :)

Az eredmény? Valami észrevehető hozzáadott érték, mondjuk.

Nem mellékes tapasztalat, hogy előbb-utóbb az ilyesmi eladhatóvá válik, mindegy, miről van szó, akkor is, ha konkrét cél nélkül kezded el. Mindenesetre valamit előállítani és eladni jó, sokkal jobb, mint valamit megszerezni.

Egyébként rollert akarok venni, az ér? :)

nem illik hozzád

vannak életszakaszok, amikor ez a stimulusfüggetlenség az életmód része. a kamaszkor például. amikor az ember csak fekszik az ágyon és zenét hallgat órákig... és öregkorban is sok ilyen látszólag tétlen, üldögélő, befele révedő, fák növését néző idő van. ja, meg terhesen is. szóval ilyen felkészülős időszakokban. talán hogy a lélek utolérje a testet.

Human, sosem tudhatod. Tele vagyok meglepetésekkel.