Vannak ezek a dolgok az életben, amiről az ember fiatalkorában azt gondolja, hogy sohasem fogja megtenni. Mások, persze, sokan csinálnak ilyet, de én nem, én más vagyok, ez nem nekem való, egyszerűen nem vagyok az a típus. És persze próbálnak rádumálni sokan, hogy csináld te is, hogy az milyen jó, és klassz, és hasznos, és élvezetes, de nem. Soha. Értsék már meg, hogy én soha nem fogok. Gyakorlatilag nagyjából havonta megpróbálja valaki rávenni az embert valami ilyesmire. Én ellenállok töretlenül. Én megértem, hogy futni jó, hogy futni hasznos, egészséges, olcsó, könnyű megtanulni, de én egyszerűen nem az az ember vagyok, aki fut.
Mondjuk itt bukik meg az ember stabil önképe: én régebben azt is hittem, hogy én egyszerűen csak nem az az ember vagyok, aki biciklivel jár dolgozni (jó, csak Utrechtben jártam azzal, és ott elég kifejezett volt a kortársnyomás, de akkor is), én nem az az ember vagyok, aki megeszi az olajbogyót vagy a zellert vagy a szusit (imádom), aki interneten írja a naplóját, aki egyáltalán bármilyen pasit össze bír szedni, aki összeköltözik egy férfival és még férjhez is megy hozzá, aki emberekkel dolgozik, aki egyáltalán beteszi a lábát egy mozgás- és táncterápiás önismereti csoportba (három és fél év), aki hajlandó ebben az életben sítalpat kötni a lábára (pár nap, de szerettem). Mondjuk eleve kezdjük ott, hogy én nem vagyok a sportos lány, hanem kifejezetten az antisportos lány vagyok, mindig kitűnő tanuló voltam, kivéve a testnevelést, amiből hármas, én egyest kaptam kislabdadobásból, sosem választottak a kosárcsapatba, sosem tudtam cigánykerekezni, viszont iszonyú gyorsan olvasok. Életem első 22 éve mindenféle sport nélkül telt el, és akkor a kezembe akadt egy belgyógyászat tankönyv, amiben le volt írva, hogy a sportolás csökkenti a szorongást és a depressziót, én meg éppenséggel kifejeztten csökkenteni akartam a szorongást és a depressziót, és (rettegve, mert ügyetlen és béna vagyok) beiratkoztam egy aerobic-klubba, és pont kifogtam egy nem túl puccos, de kedves helyet (már nincs meg). Persze, még mindig nem vagyok sporty spice, de ráéreztem, mit lehet ebben szeretni. Zenére ugrálni végülis klassz. De a futás, az más, az nem nekem való.
Szóval a lényeg, hogy ünnepelni szeretném magam, amiért már 30 percet vagyok képes futni anélkül, hogy meghalnék vagy abbahagynám. Ezt idén télen sikerült a futógépen elérnem véletlenül, és titkos terveim között szerepel, hogy majd tavasszal esetleg megpróbálok futni a Valóságban is, azaz odakint, rendes földön, ami nem tekerődik visszafelé a talpad alatt. Állítólag nehezebb. Kíváncsi vagyok, mi lesz ebből, mert az aztán végképp tökéletesen énidegen dolog, hogy én felöltözzek és a szigeten futkozzak.
Még azt is észrevettem, hogy a nagy elhatározások engem direktbe hátráltatnak. Elhatározom, hogy akkor márpedig én taichizni fogok járni, ha törik, ha szakad (egy hónapja nem voltam). Elhatározom, hogy ebben a hónapban megírom a phD-mat (attól kezdve minden eszközzel megpróbálom megakadályozni). Nekem nem szabad így nekivágni valaminek, hanem csak suttyomban el kell kezdenem csinálni, mielőtt még észbe kapnék és elhatároznám. Úgy kezdtem el teljesen véletlenül futni, hogy már jó ideje gyalogolok a futógépen, és unalmassá vált, és akkor jött egy gyorsabb szám, és valahogy úgy kedvem támadt futni, gondoltam, jó, próbáljuk meg, mi az. Futottam arra a számra. Aztán utána már mindig futottam arra a számra, aztán már egy másik számra is futottam. Aztán kaptam futóedzés-tervet, azt eddig részlegesen sikerült integrálnom a tudatomba, azon ugyanis az van, hogy felváltva hány percet gyalogolj és fuss, én meg annyit futok, amennyihez kedvem van. Nekem. Kedvem van. Futni.
Azt hiszi az ember, hogy van egy személyisége, vagy egy sorskönyve, és az valamire predesztinálja, és közben messze nincs az annyira szigorúan megszabva. Hogy mit tehetsz meg az életben és mit nem. Persze, vannak határok, de nem ott, ahol én gondoltam, hanem sokkal kijjebb. De mindenesetre nem ott, hogy nem jársz el futni, mert nem vagy az a típus. És igen, ez tényleg ijesztő, rájönni, hogy sokkal több minden lehetsz, és a szabadság az ijesztő, de nem akarom most előrángatni az egzisztenciálanalízist, mert éhes vagyok.
Én azért kezdtem el futni, mert ez volt az a sport, amit legjobban utáltam. (erről szól a postod?)
de az nem lehet, hogy az a sorskönyved, hogy amiről kijelented, hogy nem te vagy, arról ki kell derülnie, hogy mégiscsak megy neked? vagy csak olyanokról mondod, hogy nem te vagy, ami igazából tetszene, csak félsz tőle, ezért tagadásba menekülsz? vagy az a sorskönyved, hogy az élet bizony kemény harc, és ezért direkt mindig a nehezebb utat választod, lásd még nem orvoslátogatóskodás? vagy soroljak egyáltalán még vulgárpszichológiai elméleteket?
lucia: naa, csak megörültem, hogy tudok futni, erre teljesen összezavarsz :) Amúgy orvoslátogatóskodni szerintem nehéz, lélekölő és megalázó munka, és kiskoromban nem azért mondtam azt a zellerről, az olajbogyóról és a nyers halról, hogy az nem én vagyok, mert féltem tőlük... habár most, hogy mondod, valóban van bennük valami egészen rémisztő.
"Mondjuk eleve kezdjük ott, hogy én nem vagyok a sportos lány, hanem kifejezetten az antisportos lány vagyok, mindig kitűnő tanuló voltam, kivéve a testnevelést, amiből hármas, én egyest kaptam kislabdadobásból, sosem választottak a kosárcsapatba, sosem tudtam cigánykerekezni, viszont iszonyú gyorsan olvasok. "
Dettó.
És amikor először körbefutottam a Margit szigetet, az szuper volt. Azért nehezebb nem padon futni - én előbb futottam földön, és utána gépen, és tényleg könnyebb a gép -, mert a gép adja neked a tempót, a föld meg nem. És én valahogy mindig gyorsabban futottam, mint kellett volna. Akkor sikerült először körbefutni, amikor elég lassan futottam. Lehet, hogy hülyén hangzik, mert azt hiszi az ember, hogy a fuldoklás/haldoklás segít lassabban futni. Igen, de csak amikor már késő:)
suematra, ez nem hangzik szerintem hülyén, nekem is akkor sikerült először felmennem a hegyre biciklivel, amikor nem mentem gyorsabban, mint ahogy bírtam. bennem bennem van, hoa valami kellemetlen, hogy gyorsan kell csinálni, akkor hamarabb túlleszek rajta, de sajnos ez a biciklin nem így működik :)
Igen, azért nehezebb a Valóságban futni, mert míg a futógépen nem kell eltolnod magad alatt a "talajt", mert az megy hátra magától, a parkban neked kell ellöknöd magad teljesen önerőből.. (ezért van, hogy a komoly futók sose edzenek futószalagon, még télen se).
Amúgy a futógéppel az a baj, hogy előbb lesz unalmas, mint fárasztó. Egyáltalán, nem jön szembe semmi.
még soha nem értette senki, hogy mi az, hogy én reggelente úgy kelek ki az ágyból, hogy kivárom a pillanatot, amikor éppen nem figyelek oda, és akkor hussss, kiugrom....
futo.blog.hu feat Angelday, Winkler, UP, meg nehany nem ujsagiro futo. Welcome in the club.
A: pont tegnap néztem, de attól megijedtem, túl komolyak.
Isolde, futobol sok fele van, ahogy futo bloggerbol is. Vannak lelkes amatorok, mint angelday. Fut, ha ugy jon ki. Vannak rendszeres futok, mint Winkler, azutan vannak olyan orultek, mint Szasza, vagy Ras, akik tobb tiz kilometert hajlandoak telen este kodben egy hegyen futni, es akitol meg en is megijedek, pedig nekem mar volt felmaraton is egyszer.
Szoval gyere nyugodtan, az ijeszto cikkeket meg ugord at. A blogolvasok tobbsege olyan mint Te, vagy en, sose gondoltuk volna, hogy egyszer futni fogunk. Pedig jo is az. Eloszor csak 20 perc, azutan legkozelebb azon kapod magad, hogy sok kipirult arcu ember kozott futsz be a felmaraton celjaba, mert miert ne :)
És ha a futópadot 1-2%-os emelkedőre állítod, máris tökéletesen szimuláltad a "normál életben" való futást. A futógépbe egyébként éppúgy bele lehet szeretni, mint a szusiba vagy a zellerbe (nálam fehérrépába). Mert mindig lehet menni, sötéttől, csúszós utaktól, kutyaharapástól, erőszakos emberektől függetlenül. Mert remekül variálható (emelkedő fokozatok, sebesség, intervall, és hopp, elszáll az idő). Mert jobban mérhető a fejlődés. És egyébként is.
Én minimálkocogó típus voltam évekig, aztán a futóbolond főnököm benevezett minket egy céges maraton váltóra, ami csak 7 km volt fejenként, de én addig még az életben nem futottam annyit egyszerre. Csak hápogtam, de muszáj volt készülni, mert nem akartam leégni a többiek előtt (két sportlédi volt még a csapatban, plusz pasik). Aztán amikor a verseny napja volt, a buszmegállóban megláttam a félmaraton plakátját. És ha én is?... Hisz csak háromszoros táv, és volt még két hónapom a felkészülésre. A félmaraton után meg nyilván kellett az egész... Szóval vigyázz magadra, és ne nézegesd a plakátokat :-)
a futóblogot érdemes az elejétől kezdeni és fokozatosan olvasni. úgy van folyamat és átmenet. visszafele inkább elrémisztő.
az elején nekikezdenek az amatőrök, hogy egy termék körül és egy cél érdekében alkossanak valamit.
próbálkoznak, véleményeznek, kérdeznek.
közben kezdetben csak a kommentek által, majd később rendes íróként is beszivárognak a profibbak. aki biza egy amatőrnek rémesnek látszó teljesítményeket adnak elő még rémesebb előkészületek megtétele és persze ismertetése után. és az már könnyen látszik munkának.
winkler és angelday adják a szórakoztatást.
az elején volt egy közös futás kropkó péterrel (futo.blog.hu/tags/kropk%C3%B3), ami szerintem egy kezdőnek nagyon jó, érdekes és lelkesítő. az egész tán pár videon és 3-4 nagyobb bejegyzésen keresztül kerül lejegyzésre.
az akaratos lány: futo.blog.hu/2008/12/01/ironman_bikiniben_montenbajkon_nagyon_vicces_probaljatok_ki_egyszer
és a zenés hangulatcsináló: futo.blog.hu/2008/09/18/this_is_futoblog
Most olvastam vegig tobb bejegyzest visszamenoleg, igy bocs a kesoi reagalasert. Van egy tok jo futos honlap: www.c25k.com/ (Couch to 5K), ahol zenes podcastokkal segitenet az ilyen X idot fut, X idot gyalogol intervallunos futashoz. A jo az, hogy nem kell az orat nezegetned, mert a podcast szol.

Forrest Gump is minden faxni nélkül egyszer csak elkezdett futni. (Aztán minden faxni nélkül egyszer csak abbahagyta.)