But now I know I wanna win the war // isolde

But now I know I wanna win the war

2009. január 12. 15:39 - címkék és kategóriák: Nyafogás Munka - 8 komment

Egyetemi kurzusokat kellene tartanom önszabotázsból, az már teljesen biztos. Régesrég túlléptem azt a bármely laikus által szakértelem nélkül űzhető szintet, amikor az ember ahelyett, hogy disszertációját (bármely egyéb hasznos dolgot) írná, "körmöt vág, virágot öntöz, kézzel mos". Sorozatokat néz, internetez, azonnal át kell mennie a postára, a boltba, a bankba, meg kell varrnia a kiszakadt zoknikat, akármi. Az igazán professzionális az a rész, amikor a disszertáció írása helyett kellő pszichológiai műveltséggel és alapos önismerettel felvértezve azon agyal az ember, hogy vajon miért nem írja, vajon mi akadályozza meg ebben. A mélyben ható pszichodinamikai folyamatok elemzése elméletileg akár segíthetne is a probléma megoldásában, de ennek a kísértésnek ellen kell állni: amikor már viszonylag világos, hogy miféle negatív sorskönyv és/vagy irracionális szorongás és/vagy genetikai prediszpozíció és/vagy szerencsétlen temperamentumdimenzió és/vagy szezonális depresszió és/vagy kapcsolati nehézség áll a probléma hátterében, akkor az effektív munka helyett inkább kezdjünk el fent említett lelki izéinkkel traktálni boldog-boldogtalant, beszéljük meg mindenkivel, aki hajlandó minket meghallgatni, rinyáljunk arról, mennyire nehezen megy és mennyire dühösek vagyunk magunkra emiatt. Esetleg írjunk a témában hosszadalmas blogbejegyzéseket, keressünk az interneten sorstársakat és fórumozzunk velük arról, hogy hogyan és miképpen nem írjuk az adott hasznos dolgot (nyugi, itt még nem tartok). Egy a fontos, hogy bármi megengedett, de semmiképpen ne kezdjünk el a témánkkal kapcsolatos irodalmat olvasni, ha mégis, akkor az első bekezdésnél ébredjünk rá, hogy 1. ezt nem értjük és soha nem is fogjuk, 2. azonnal le kell vinni a kutyát.

Persze, úgy tűnik, elbukom végül, engedek a kísértésnek és megírom a cuccot, annyi kellett hozzá, hogy kihúzzam a laptopból az internetkábelt*, a kábel végét karnyújtásnyi távolságnál messzebbre tegyem, és ne álljak fel a székről. Akkor elolvastam némi szakirodalmat figyelmesen, és ráébredtem arra az egyszerű igazságra, hogy a szakirodalom figyelmes olvasása egész megnyugtató (mert mindent értek), valamint egész hatásos (mert ötleteim lesznek, mit fogok majd írni). Magic. És hogy a sok elvesztegetett idő, rinyálás, önelemzés és még több rinyálás helyett talán már korábban azzal kellett volna kezdeni, hogy nem csak bottal piszkálom a témát messziről, hanem elmélyedek benne és foglalkozom vele. Még nyáron egyszer azt mondta nekem az edzőteremben a személyi edző - azon rinyáltam, hogy sosem fogom lefogyni a felesleges öt kilót és sosem leszek képes fél órát futni - hogy dehát azért vannak a fizikának/élettannak törvényei, amivel nem ellenkezhetünk, és ha heti háromszor ezt és ezt megcsinálom az edzőteremben, akkor teljesen mindegy, mit gondolok vagy mit remélek vagy miben hiszek, szép fokozatosan izmosabb és vékonyabb leszek majd. Hogy ha valamibe energiát fektetek, akkor annak lesz valami hatása, ha akarom, ha nem. Ki gondolta volna.

Persze, ez mind szép, a befektetett munka elnyeri méltó jutalmát, legyen szó akár tudásról, akár fitnessről, ennek szellemében dolgozom szépen (23 oldalnál tartok asszem). Persze, tudom, flow-élmény meg az odavezető út, műveljük szépen kertjeinket meg az élet célja e küzdés maga. De most komolyan, nem lenne mégis egyszerűbb zseninek és gyönyörűnek születni? Én inkább azt szeretném, ha edzőterem, diéta, smink, fájdalmas szőrtelenítési módszerek, macerás hajfestés és drága krémek helyett egyszerűen csak lélegzetelállítóan gyönyörű lennék minden hétköznap reggel (hétvégén is). És azt szeretném, ha mindenféle tanulás nélkül egyszerűen csak okos lennék, csak úgy ragadna rám a tudás magától, és veleszületett érzékem lenne a pszichoterápiához és az atomfizikához, és mindenféle előzetes gyakorlat nélkül csak leülnék és megírnám első és egyben irodalmi Nobel-díjas regényem, és bár sosem tanultam festeni, de ha véletlenül kipróbálnám, rögtön kiderülne, hogy fantasztikus képeket festek. Hogy ne kelljen akkordokat gyakorolni, csak tudjak gitározni egyből, és hosszú évekig tartó önismereti célú pszichoterápia nélkül legyek végtelenül bölcs, boldog és kiegyensúlyozott. Legyen veleszületett, oldja meg a jótündér, nyerjek a lottón, de lottót se kelljen venni hozzá. Ne kelljen már mindenért megküzdeni. Adják ide.

*És egyszer azt mondta a mra, hogy csináljunk egy Network Cable nevű zenekart, és akkor felvennénk akusztikus koncertlemezt és lehetne a címe Network Cable Unplugged.

Eddig beérkezett kommentek: 8

1. multatuli 2009. 01. 12. 17:07

szia isolde!
én már a sorstársakat keresgélem... plusz rájöttem, hogy halogatásom hátterében szezonális depresszió és kapcsolati válság áll. most akkor már tanulni is kéne, ugye?

2. kai_sehmet 2009. 01. 12. 18:27

Ez az önszabotázs főként így vizsgaidőszakban túlságosan is ismerős.:) Bár én nem fejlesztettem olyan professzionális szintre mint te, talán főleg azért mert nem sok fogalmam van a pszichológiáról, így csak alapszinten elemzem magam: vajon miért szorongok ennyire, mi akadályoz meg abban hogy végre leüljek csöppet sem vékony és könnyed olvasmányom mellé? Gyermekkori traumák, netán túlzott önbizalomhiány meg hasonló épelméjűségek? :D Ilyeneken agyalok néha.
Sajnos a holtponton átlendülés és az "önsorsrontó körből" való kitörés nekem legfeljebb csak néhány órára sikerül, aztán, mint most is azon kapom magam, hogy már órák óta nem azzal foglalkozom amivel kellene. (persze nem ezt a hszt fogalmazom ennyi ideje azért :) )
Nem tudom miért de valahogy mégis megnyugtató volt ezt a bejegyzésedet olvasni, talán mert tudom hogy nem vagyok egyedül ezzel a problémával :) meg persze hozza ez is a megszokott isolde stílust ami miatt szeretem a blogodat olvasni.

3. nezsike 2009. 01. 12. 18:50

Hát ez zseni.
A lakótársam szép ruhákról és cipőkről készült képeket vagdos ki újságokból, papírra ragasztja, majd mappákban rendszerezi őket.
Én pedig hatodszorra festem át a körmeimet, a tiszta ruhákat csakazértis kimosom csak még egyszer és a néhány napja portalanított polcokról lepakolom a mütyüröket, hogy ismét leporoljam.

4. agnus 2009. 01. 13. 9:01

na deee, a küzdés a legjobb. (persze én most épp fáradt vayok hozzá)

5. kavics 2009. 01. 13. 10:17

"Hogy ne kelljen akkordokat gyakorolni, csak tudjak gitározni egyből"

Ott a guitar hero!

De ezek szerint lenne igény Painting Herora is :D

6. csilla 2009. 01. 13. 11:04

szia, isolde!
már csak el kéne nevezni valahogy ezt a szorongást és legyen egy akut formája (ha van ilyen a szorongások esetében), amely kizárólag a disszertációíráshoz kötődik. én képes voltam a rendelkezésemre álló nyári két hónap alatt dissz. írás helyett esküvőt tervezni (MINDEN fórumot elolvastam, pedig nem is érdekeltek), aztán ősszel, meló mellett, esténként és sűrűn káromkodva megírni. szóval ügyes vagy, hogy belelendültél.

7. birge 2009. 01. 13. 14:08

Csatlakoznék az akut szorongók táborához, bár az internetkábel kihúzása tán nem is olyan rossz ötlet.

8. zleila 2009. 01. 15. 9:55

kavics, te még nem próbáltad a medium fokozatot, az expertről meg már nem is beszélek. gyakorlás nélkül az se megy.
a gitárhiróban az a szép, hogy amennyi energiát abba ölsz, hogy megtanulj expert fokozaton kis hibaszázalékkal hirózni (hónapok, akár évek), az pont egyenlő azzal, amivel tényleg megtanulhattál volna gitározni.
a gitárhiró az értelemnélküli energiabefektetéses küzdés maga, már szinte költői, annyira :)

Ehhez a bejegyzéshez nem lehet hozzászólni.

But now I know I wanna win the war

Eddig beérkezett kommentek: 8

Keresés

Kiemelten

Kapcs-ford

Jó ügy

Ide is írok néha

Mások

Utolsó kommentek

Kategóriák

Archívum

Egyéb