We are doomed
If you never say your name out loud to anyone, they can never ever call you by it.
Főleg alkoholistás hasonlatok
Ma nemhogy nem tartottam offline szombatot, hanem egyenesen a múlt hétről elmaradt munkahelyi adminisztratív feladataimat végeztem, de ez nem minden, még olyan adminisztratív feladatot is végeztem, amit elég lenne a jövő héten megcsinálni. Elment az eszem, az van. Egy és fél hónapig pörögtem a tébolydában (nevezhetjük a munkahelyemet mostantól így? with all due respect), most meg szabin vagyok, szombat van, és dolgozni akarok. Hasznos dolgokat akarok csinálni. És nem is érzem magam rosszul ettől. Telihold, biztos. Mondjuk porszívózni még mindig nem akarok, úgyhogy nagy baj nem lehet. Johnnynak van amúgy erről egy elmélete, hogy amikor az ember szabadságra megy, az olyan, mint az alkoholról való leszokás: az első néhány nap delírium, időbeli és térbeli dezorientációval, nem tudod, milyen nap van, és mért nem a munkahelyeden vagy, és néha szinte a semmiből villámcsapásként eszedbe jut valami el nem végzett teendő, aztán még pár nap és jön a menetrendszerű felismerés, hogy "uramisten, mit tettem az életemmel?!", azazhogy tudniillik a részegeskedésen/a munkahelyeden túl egy gyönyörű, tágas, ismeretlen világ tárul fel, és aztán még néhány nap és az ember megfeledkezik az egészről, elfelejti az óvatosságot is, és szépen visszaesik.
Mindenesetre sütöttem áfonyás muffint életemben másodszor, és mint az élet számos területén, így itt is lassú fejlődést mutatok. Az első esetben egyáltalán nem nőtt meg a muffinom, most viszont megnőtt, szép púpos is maradt sokáig, majd közvetlenül a célszalag előtt összeesett. Bár finom.
Meg az is furcsa, hogy idén valahogy nem vágyom tárgyakra, és ez furcsa, ennyire bölcs buddhista nem lehetek. Tavaly többezer karakterben képes voltam felsorolni, miket kérek a télapótól vagy jézuskától vagy melyiktől, és persze, idén is tudok mondani dolgokat, ha muszáj, de valahogy annyira nem fontos. Jó, persze, jó lenne valami luxusarckrém, hogy fiatal maradjak örökre, meg, mittudomén, valami jó pulcsi, de tényleg annyira nem izgat. Fura. Ezzel szemben valamelyik nap bementem könyvesboltba venni könyvutalványt ajándékba, azzal a szilárd elhatározással, hogy semmi mást nem veszek, körbe sem megyek a boltban, csak a pénztárnál megveszem a könyvutalványt. Nagyjából mint amikor egy leszokott alkoholista több hónapos absztinencia után nagyon szomjas, és úgy gondolja, most már bemehet a kocsmába meginni valami üdítőt, és be is megy és kér a pultnál egy őszilét, és aztán egyszerre csak azt veszi észre, hogy nyolc üres feleses pohár sorakozik előtte, és akkor észbekap és fejvesztve kimenekül az italboltból. Ilyesmi. Pedig egy csomó könyvem van, amit még el se olvastam, és nem férnek már el a lakásban, és időm sincs olvasni és <egyéb észérvek>. Megyek is olvasni. Meg iszom egy kis csokilikőrt akkor már.
Music mix the bourgeoisie and the rebel
Második mintavételi csoportunk egészségügyi dolgozókból tevődik össze. Így.
isolde: - Te milyen zenét szeretsz?
Vagány ápolónő: - Hű, sok mindent, főleg popzenét, ami vidám és amire táncolni lehet, imádok táncolni. De a sramlit azt utálom.
isolde: - Te milyen zenét szeretsz?
Vallásos ápolónő: - Én általában keresztény zenét hallgatok.
isolde: - Te milyen zenét szeretsz?
Csinos rezidenslány: - Általában rádiót hallgatok, Juventust vagy Danubiust, bár a disco-t utálom. U2, Sting, Ákos, ilyenek.
isolde: - Te milyen zenét szeretsz?
Klasszikus fehérköpenyes orvosnő: - Mindet. (kórlapokkal a kezében kimegy)
isolde: - Te milyen zenét szeretsz?
Niké, pszichiáternő: - Mint te, mindenfélét, nem tudom. Mindig mást mondok.
isolde: - Te milyen zenét szeretsz?
Rezidensem: - Húsz éves kor felett ez egy értelmetlen kérdés.
isolde: - Te milyen zenét szeretsz?
Kislány, pszichiáternő (kislányos mosoly): - A skandináv metált.
isolde: - Agyevős, templomgyújtós?
Kislány: - Nem, nem a death metal, inkább szimfonikus progresszív metál.
isolde: - Te milyen zenét szeretsz?
Kolléga: - Pink Floyd.
isolde (meglepetten néz, mert mindeddig azt hitte Kollégájáról, hogy elektronikuszene-rajongó)
Kolléga: - Mi? Ja, mondjak még? Rolling Stones.
And well, yeah
life has a funny way.We're not gonna do it in America
Tehát a My Baby Wants To Eat Your Pussy nevű, kissé bizarr, ám annál viccesebb német glamrock (?) zenekar. Élőben persze sokkal jobb, de azért szalagról is élmény.Music makes the people come together
Ezzel a kérdéssel fogom mostantól mintegy kutatási céllal random abúzálni környezetemet, reprezentatív eredményeimet pedig e helyen publikálom. Az első mintavételi csoport: bloggerszerű ifjak a presszóban. Így.
isolde: - Te milyen zenét szeretsz?
Bright: - Semmilyet, nem szeretem a zenét.
isolde: - Te milyen zenét szeretsz?
L.: - Én "a zenét" szeretem.
i: - Ennél kicsit bővebben?
L: - Ennyi.
i: - Mondjuk ezt kérdezi tőled az új ismerős lány a bulin, akkor mit mondasz. Nincs rajta melltartó.
L: - Az ugrálósat, gyere táncolni!
i: - Na, most komolyan.
L: - Úgy vagyok a zenével, mint Gombóc Artúr. Kerek csokoládé, lyukas csokoládé...
isolde: - Te milyen zenét szeretsz?
Suematra: - Amelyiket ismerem. Nem szeretem az új zenéket, csak ha már negyvenhétszer hallgattam. Illetve, azt el tudom mondani, mit nem szeretek, a jazzt meg az egyforma női énekeseket.
isolde: - Te milyen zenét szeretsz?
Brainoiz: - Bármit, amiben van torzított gitár.
Valóban nem húzóágazat
A Labelloval egyidős, azaz idén száz éves az ország első pszichiátria klinikája. Obskurus gyógymódok, őrült festők, meleg morfinisták, tartályban lebegő agyak, és remek képek régi tébolydákról, kérem, kövessenek.Nothing’s left that’s safe here now
Ha már itt tartunk, ez a kedvenc számom most az új Dido-albumról. Dido egyébként egy kicsit olyan nekem, mint Kundera, elsőre az összes műve meglehetősen egyformának tűnik, aztán többedszeri hallgatásra figyelek fel valami klassz szövegre vagy hogy jé, furulyaszóló, és a végén meg nem is értem, hogyan tarthattam ezeket a számokat hasonlónak.
A Grafton Street Dido apjáról szól, leginkább a haláláról, és azért vannak benne ír népzenére emlékeztető dallamok, mert a papa mindig ír zenét hallgatott és ír dalokat énekelt nekik esténként. Nagyon szép, hallgassuk.
Sötét-világos-sötét-világos
Mesélek még, mi volt a héten, rengetegsok minden, aminek a 99%-a munka, amiről nem mesélhetek. Ez egyébként néha kár, mert a munkám az frusztráló, megterhelő, izgalmas, vicces és változatos, de több szempontból is helytelen lenne blogban írni róla, ez van. Mindenesetre mindig azt hittem, hogy már annyira fáradt vagyok, hogy több dolgot már nem fogok tudni csinálni, és akkor azért agyatlanul beszerveztem magamnak még több munkát, és aztán megcsináltam azokat, és most rém büszke vagyok magamra és kimeríthetetlen erőtartalékaimra, és csak kicsit hisztiztem. És pénteken még elmentem tai-chizni, aminek az izomlázat okozó verzióját nyomjuk, és aztán elmentem a tai-chi-s csapattal kínai étterembe, másnap meg házimunka, meg még elmentem edzőterembe, hátha attól elmúlik a tai-chi okozta izomláz, persze nem, de azért elmentem koncertre, ma meg dolgozom.
A kínai étterem, az fura volt, meg eleve az egész szitu, én alapvetően félénk, bizalmatlan vagyok és utálom a kínai kaját, úgyhogy tíz vadidegen emberrel kínaiba menni első hallásra nem az én programom, de képzeljétek el, a kínai kaja jó. Olyan helyen voltunk, ahol minden csak kínaiul volt kiírva, minden vendég kínai volt rajtunk kívül, a személyzet pedig csak kínaiul beszélt, úgyhogy a tolmácslányra bíztuk, hogy rendeljen nekünk ételeket, amiket aztán közös tálból ettünk pálcikával összevissza sorrendben. Nem győzöm hangsúlyozni, mennyire jó kaják voltak, kesudiós csirke, meg csípős, szójaszószos sült ételek, padlizsán, fafülgomba, és nyoma sem volt illatos-omlós csirkének meg édes-savanyúnak meg a kínainál megszokott furcsa állagú trutyinak, ami a hivatalos verzió szerint ugyan keményítő, de ki tudja. Klassz volt.
A koncertekre szintén alig akartam elmenni, lévén már este volt és sötét és kinek van kedve kimozdulni olyankor, de aztán erőt vettem magamon, és szerencsére. A Metrosection is jó volt, őket régóta ismerjük személyesen és cuki ugrabugráló tizenhétévesekből mostanra már egészen rockzenekar-formájuk lett. Ellenben My baby wants to eat your pussy-rajongó lettem kb. az első szám alatt, bár mondjuk engem bármikor simán meg lehet venni olyasmivel, ha rasztahajú piros bársony frakkos-cilinderes énekes pilótanapszemüvegben láncdohányozva vidám punk-glam-rock-dalokat énekel dögös csajjal, szobalánynak öltözött transzvesztitával meg drakula gróffal karöltve. Wow.
A koncert előtt feltette nekem egy új ismerős lány azt a kérdést, amire utoljára 17 éves koromban bírtam értelmes választ adni, de már egyáltalán nem tudom, mit kell mondani arra, hogy "te milyen zenét szeretsz?". Dehát ha egyszer fogalmam sincs, bár közben azért érzem, hogy hangzik az, hogy "sokfélét", nem jön le belőle, hogy most akkor a Petőfit hallgatom-e vagy a Juventust. De milyen zenét szeretek? Az utóbbi időben újak közül Goldfrappet, Portisheadet és Didot szereztem be, meg Ladytront, de abból nem jó az új album, megtetszett a Harcsa Veronika, a szigeten ska-koncertekre szeretek menni, a futógépen Faithless-t, Prodigy-t és Destinys Childot hallgatok, New York felé menet a repülőn Air France album ment ezerszer, szomorú zenének The Nationalt hallgatok, az utóbbi időben a legjobb koncertélményem az Arcade Fire volt, az örök régi kedvencem Bob Dylan, Joan Jett, a Yes, a Doors, Joni Mitchell és Nina Simone, a legjobb zene házimunkához ABBA vagy Skunk Anansie (a munka jellegétől függően), bulizni Madonnára szeretek, az örök kedvenc számaim Pink Floyd Wish you were here és Iggy Pop Passenger, idén nyáron Kid Rock új dala volt a kedvencem, mostanában meg ez , de a Guano Apes-féle verziót is szerettem, az eredeti Alphaville viszont gáz. Mindig van egy-egy aktuális dögöscsaj-popzene kedvencem, én az alakulásukkor szerettem a Spice Girlst és szerettem a TLC-t, de kortársat most nem tudnék mondani, Britney új slágere borzalmas. Legújabban felfedezett kedvencem egy főként transzvesztitákból álló német glam-punk zenekar. Még azt a béna választ sem adhatom, hogy "igényes popzenét", mert a Coldplayt pl. kifejezetten utálom, de azt se mondhatom, hogy "dallamos rockzenét", mert Björk abba hol fér bele. Pedig valójában semmi extra, átlag szokványos zenei ízlésem van. Valaki hozzáértő esetleg lenne kedves elárulni, hogy akkor arra a kérdésre, hogy milyen zenét szeretek, mit kell egy mondattal válaszolnom a fentiek alapján, nagyon hálás lennék, mert bosszant ez a tanácstalanság, köszönöm.
Házak közt járat, azokon járnak
Úgy érzem, némi magyarázattal tartozom, miért is akarom szőnyegbombázni vagy vogonautópályává buldózerelni gyönyörű székesfővárosunkat, egyébként semmi különös, csak egész héten esett az eső és a normálisnál többet buszoztam és mindig, mindenhonnan elkéstem a bkv és a dugó miatt és mindig kifordította a szél az esernyőmet és mindig lökdöstek az utastársaim. Péntek reggel aztán kimentem megint a villamosmegállóba, ott állt kb ötven ember, majd húsz perc múlva úgy egymillió, villamos sehol, ekkor felhívtam a munkahelyemet, hogy ma is késni fogok (két nappal előtte azért késtem, mert szembefordult egy busz, és már kezdek kicsit aggódni, hogy nem fogják elhinni nekem a heti három bkv-s alibit, pedig tényleg), meg felhívtam a megállóban kiírt bkv-s telefonszámot, hogy megkérdezzem, mi van. Várjak-e tovább vagy hívjak taxit vagy menjek haza és feküdjek vissza. Akkor beszéltem nagyon sokat egy géppel, készülékem nyomógombos billentyűzetén beütöttem a szükséges kombinációkat, hallgattam sok vivaldit, végül megmondta egy néni, hogy nyugalom, majd valamikor jön pótlóbusz.
Később megérkezett a pótlóbusz, odaszaladt és csodával határos módon felfért rá egymillió ember, bár a kezemben papírszatyorban ajándékozási céllal szállított virágzó karácsonyi kaktusz sorsa iránt már ekkor aggódni kezdtem. Mentünk egy megállót, a következőben nem szállt le senki, viszont fel akart szállni másik egymillió ember, köztük nénik, de nem azok a horgoltsapkás sztk-ba igyekvő mamák, hanem a hatvanas, agyonsminkelt hölgyek. A hölgyek kb. ötven társukkal nyilvánvaló módon nem fértek már fel a buszra, és akkor elkezdtek ordenáré stílusban ordítani a fent állókkal, hogy "nem igaz, hogy nem bírnak beljebb menni!!!!" "ott még van egy hely, ott, ott, maga, húzódjon csak odébb!!!" "micsoda emberek vannak, most komolyan, nincs tekintettel a másikra, látja, hogy itt állunk lent és direkt nem megy beljebb!!!" és "nyomja őket, fiatalember, jól nyomja csak meg, tanuljanak viselkedni" - miközben a busz belsejében természetesen már nem kaptunk levegőt, a cserepes virágomat összenyomták, a virágja le is esett róla. "A sofőrfülkébe' is, ott még van egy kis hely, mér' nem áll be valaki, micsoda emberek vannak". Végül felszálltak, elindultunk, és utána öt megállón keresztl azt hallgattam, hogy "micsoda emberek vannak, hát ez hihetetlen, nincs tekintettel másokra, direkt nem megy beljebb". Félreértés ne essék, én nagy híve vagyok a frusztráció embertársainkon való kitöltésének, végülis mi másra teremtette volna őket az isten, ha nem arra, hogy hangulatunktól függő intenzitással okozzunk nekik szenvedést, de azért ez a mérhetetlen, gonosz agresszivitás hatvanéves hölgyektől egy kicsit durva volt. Részemről prevenciósan, ti. hogy nehogy fejberúgjam valamelyiket, inkább bulvárcikkeket fogalmaztam a fejemben az eseményről, "Kisnyugdíjast bántalmazott az idegbeteg pszichiáternő - a döbbent utastársat traumatológián kezelik".
Egyébként pedig, mondhatnánk, hogy ez izolált eset, ez a hét az ördögé volt, úgyis mindenhonnan elkéstem és rossz metróra szálltam, és erről nem a város tehet, de az az igazság, hogy nagymértékben ő tehet mégis. Alapvetően a hidak gyönyörűek és a hidakat imádom, de ezzel véget is ér Budapest jó tulajdonságainak a listája, ezt a várost egyszerűen nem arra tervezték, hogy emberek éljenek benne, és aki élt már huzamosabb ideig szinte bárhol máshol (na jó, Új-Delhi gondolom kivétel) az bizonyára látja ezt. Túl sok ember van, túl kicsi helyen, rossz közlekedéssel, dugóval, a mocskos bkv-val, tömegben, ettől az emberek frusztráltak, dühösek, nyűgösek, egymáson töltik ki, ettől még frusztráltabbak, boldogtalanok, gyűlölik a mindennapjaikat, így aztán, hogy néha picit jobban érezzék magukat, kétségbeesetten vásárolnak, ruhát, kocsit, plazmatévét, de persze attól se lesz jobb, csak kevesebb pénzük lesz, attól még frusztráltabbak, és ilyesmi.
És igen, tudom, hogy mindezekért nem hibáztathatom a városrendezést, de én most azt akarom és kész, itt egyszerűen rossz a csí. Én éltem más helyeken (Sopronban, Turkuban és Utrechtben) és szerintem teljesen nyilvánvaló, hogy az élőhelyed nagyban befolyásolja a közérzetedet. Ha egy reggel másfél órás frusztráció és küzdelem a munkahelyedre bejutni, akár tömegközlekedéssel, akár a dugó miatt, az még nem sokat ront az ember életminőségén, de évekig, minden nap két óra már igen sokat ront. Olyan hippi hülyeségnek tűnik, hogy ne legyen ennyi autó, vagy legyenek nekik normális utak, hogy ha már betonkockákban laknak az emberek, akkor legyenek nekik parkok, meg divatos hóbortnak, hogy legyenek bicikliutak, de az az igazság, hogy ezektől a dolgoktól függ, hogy hogyan érezzük magunkat a mindennapokban. És ezen nem sokat segít, ha összespórolunk vagy hitelt veszünk fel és abból elutazunk évente két hétre valami rendes helyre, és a rendes hely alatt nem feltétlenül biotanyát értek, mert még New York is sokkal élhetőbbnek tűnt ennél a helynél. Elárulom, hogy az életünk a Mindennapokból áll, az életünk szerda reggelek sorozata, amelynek a végén meghalunk, és ha a szerda reggelek el vannak baszva, akkor vajmi kevés vigaszt jelent, hogy nyáron voltunk egy hetet Horvátországban.
És persze, ha már így belejöttem, akkor a mentalitás: ezért tart itt ez az ország, miért is tennénk bármit a lakókörnyezetünkért, úgyis reménytelen, szívem szerint én is elhajigálnám a szemetet az utcán, nem oszt, nem szoroz, éljünk szar helyen és rinyáljunk miatta. És akkor még van az, amikor a budapestiek elkezdenek arcoskoni a Vidékkel, nos az azért eléggé sajnálatra méltó, mert az úgynevezett vidéken esetleg nincs multiplex mozi (bár nem tudom, hol nincs, a legtöbb vidéki plázában ugyanazok a filmek mennek, mint Pesten), meg nincs annyi szórakozási lehetőség meg nincs annyi bolt, nekem a saját tapasztalatom az, hogy amikor normális helyen éltem, akkor nem éreztem ellenállhatatlan késztetést, hogy valami kis plusz örömet szerezzek magamnak vagy hogy nyakra-főre vásároljak, mint itt. Egy rosszul tervezett, elhanyagolt, nevetséges patkánycsapda ilyenkor december elején ez a csodálatos város, és igen, később, amikor majd megint szeretni fogom a különleges hangulata, a számtalan lehetőség meg a hidak miatt, akkor majd nyilván nem fogom érteni, mit hisztiztem ennyit.
Neve is van, Budapest
Reggel fél kilenckor még annyira gyűlöltem ezt a várost, hogy bombát akartam dobni rá, de most már csak azt akarom, hogy jöjjenek a vogonok és építsenek a helyére autópályát. Csak ennyit akartam mondani.I'm better than that
Egy komplett bolondokháza volt ma a munkahelyem, tébolyda, őrjintézet. Reggel odafelé menet keresztbefordult a villamossíneken egy busz, forgalmi akadályt képezve ezáltal, na akkor kellett volna visszafordulni. Nem baj, azért jó volt.
Csak ilyen ócska minőségű videót találtam és nincs kedvem tovább keresni, ez van. Különben meg milyen kár Beyoncé-ért, láttuk valami új klipjét egyik nap és hát jaj.
Keresés
Kiemelten
Yummie az isten! Majdnem.Kapcs-ford
Isolde levelezik veletek néhaJó ügy
Ide is írok néha
Mások
- agnus
- alie
- anngel
- azigazzy
- ayitidoc
- blogtogon
- brainoiz
- hakkotsuki
- IKL
- kalib
- kardigan
- karlsruhe
- kisfoka
- lamorak
- lobotomia
- maminti
- mollyblooom
- montag
- mra
- nesztelencsiga
- nyulontul
- olga
- pestipucu
- roboman
- savanyúcukor
- suematra
- sulemia
- susie
- teodora
- Chili es vanilia
- Domestic Goddess
- Eszter befőz
- Criticalbiomass
- Bioetika Blog
- DrMortz
- Eperrózsa
- Mentők
- Sorozatjunkie
Kategóriák
- Brennbergbánya (14)
- Emberek (276)
- Esküvő (18)
- Film (38)
- Kaja (70)
- Kultúra (182)
- Munka (200)
- Nosztalgia (20)
- Nyafogás (707)
- Tudomany (57)
- Utazás (103)
- Vásárlás (105)
- Zene (143)