Now that Macky's back in town

2008. augusztus 29. 23:09 - címkék és kategóriák: Nyafogás Utazás - 1 komment

Iszonyú jó volt nyaralni. Épphogy rápillantottam az internetre egyetlenegyszer, de különben nem is hiányzott.

Nincs is kedvem írni a nyaralásról, meg semmiről, az az igazság, mert nincs még kedvem visszarázódni a jólismert kórház-bkv-interspar-panellakás-internet-munka univerzumba, és abba a blogolás is beletartozik. 

Sipping whiskey out the bottle, not thinking 'bout tomorrow

2008. augusztus 19. 10:01 - címkék és kategóriák: Utazás Zene - 9 komment

Most elmegyek nyaralni ismeretlen vidéki városba, ismét extrémre vesszük a figurát, nem lesz net és sorozatokat sem viszünk. (Úristen, már attól remegni kezdett a kezem, hogy ezt leírtam.) Olvasni fogunk állítólag, meg sétálni. Szóval semmi sem fog itt történni tíz napig, menjetek friss levegőre, hallgassatok zenét. Oké, tudom, hogy semmi extra ez a szám, de annyira megszerettem idén, milyen aranyos már. It's the simple things in life, like when and where.



We didn't have no internet
But man I never will forget
The way the moonlight shined upon her hair

Shiny happy people

2008. augusztus 17. 16:21 - címkék és kategóriák: Emberek Nyafogás Zene - 6 komment

El nem tudom mondani, mennyire nem volt kedvem kimenni szombaton szigetre, pedig úgy néztem ki, hogy a húgom félóra hosszat röhögött (tudnillik részben dolgozni, pszichiáterkedni mentem szigetre koszos martens bakancsban, feltűrt szárú farmerban, lila john lennon-szemüvegben és nyúlott melegítőfelsőben, de mégis, mi mást kellett volna felvennem? ja, tudom, kabátot). Szóval bementem, három órát dolgoztam, teljesen sokkolt, hogy mennyi ember akar lelkizni a szigeten a civil faluban, ahelyett, hogy Pannonia Allstars Ska Orchestra koncertre mennének és/vagy innának egy kis Fényt, azért megpróbáltam a lehetőségekhez mérten kongruenciát, empátiát és feltétel nélküli elfogadást gyakorolni, aztán végeztem, aztán mászkáltunk mindenfelé. Összefutottam pl. a Szemészlánnyal, akiről kiderült, hogy "nullkilométeres", a haverjai szerint ez azt jelenti, hogy még nem volt házas, nem vált el és nincs gyereke. Megkérdeztem, minek számítok én nulla gyerekkel, nulla válással és két év házassággal, szerintük "megkímélt, garázsban tartott"-nak. Szerintem ez vicces.

Az REM-re be se teszem a lábam, nincs vele bajom, csak unom és újabb, vidámabb zenét akarok inkább, tehát New York Ska Jazz Ensemble, nagyon klassz, pont, amilyennek elképzelne az ember egy ilyen nevű zenekart, benga néger dobossal, fehéringes, bordó nyakkendős kopasz énekessel, aki ugrabugrálva szaxofonozik, majd ska alapra vagány és improvizatív fuvolaszólót nyom. Itt lehet belehallgatni, persze így magnóról nem is közelíti a koncertélményt.

Ezt leszámítva mindenen nyavalygok és iszonyúan fázom, mert csak egy pulcsim van, ezt megpróbálom alkohollal, kávéval és forró pizzaszelettel orvosolni hatástalanul, akkor végső elkeseredésemben megnézem, mennyibe kerül itt egy pulcsi, de hatezer alatt nincs pulcsi, annyiér' meg nem kell. Van holdfogyatkozás is, meg hihetetlen tömeg, de akkora, ami már nyomasztó, mindannyiszor megtalálom a barátaimat, aztán mindannyiszor elvesznek, meg fáradt is vagyok, meg utálom a toi-toi-t sötétben, meg nyavalygok.

Az este egy pontján a VIP szeparéban sör és mézespálinka mellett lányblogger ismerősöm kifejti, milyen idegesítő a filmbuzin, hogy a Human állandóan magyar kifejezéseket használ indokolatlanul, a múltkor is lefordította a teaser szót nememlékszemminek; pár órával később a Hilltop borozóban nagyfröccs mellett webújságíró ismerősöm kifejti, milyen idegesítő a filmbuzin, hogy a Human állandóan angol kifejezéseket használ indokolatlanul, pedig egy csomóra van magyar szó, csak nem veszi a fáradtságot lefordítani. Részemről bemutatom őket egymásnak, rendezzék ezt egymás közt, és hazamegyek aludni.

Working for vacation, walking for meditation

2008. augusztus 15. 20:59 - címkék és kategóriák: Zene - 1 komment

Cibo Matto-t hallgatok most, ebben a bandában játszott Sean Lennon, de már pár éve feloszlottak, onnan ismerem őket, hogy játszottak egyszer a Bronze-ban (Sunnydale-ben, a Buffy nevű sorozatban), és annyira fura társaságnak tűntek a japán kiscsajjal az élen, hogy utánuk kellett nézni.



Feeling wrong 'cuz the days are too long,
Counting heartbeats 72 in a minute

Will you still need me when I'm 64

2008. augusztus 15. 20:38 - címkék és kategóriák: Emberek - 1 komment
Árpád híd budai hídfő, egyes villamos megállója. Hatvan év körüli házaspár tétován bénázik, nem tudják, merre induljanak, néznek mindenfelé, toporognak. Leszólítja őket egy őszhajú, hangerejéből ítélve kissé nagyothalló öreg néni.
Néni: - Hova akarnak menni?
Házaspár: - A szigetre.
Néni: - Itt lemennek a lépcsőn, aztán ott arra le a HÉV-hez, a Filatorigátnál leszállnak...
Házaspár (a korábbinál is jóval zavarodottabban néznek)
Néni: - Egy megálló.
Házaspár: - De mi a Margitszigetre akarunk menni.
Néni (csodálkozó megvetéssel): - Jaaaaa....?

What it all comes down to is that everything's gonna be quite alright

2008. augusztus 14. 13:42 - címkék és kategóriák: Emberek Zene - 5 komment

Felszállok a Sziget felé tartó hajóra kb. ötven viháncoló fiatallal, külföldiek és magyarok vegyesen, színes trikókban, nevetgélnek, elindul a hajó, a hangfalakból felhangzik Deák Bill: Rossz vér c. száma, majd a hátralévő kb. negyven percben lemegy az egész album, mire az Árpád hídhoz érünk, már állampolgárságtól függetlenül mindenki szótlanul maga elé meredve ül a földön és lehangoltan láncdohányzik.  

Kora este táncolunk a majdnem teljesen üres Volt sátorban csak mi hárman, Hajnalka, Niké meg én, tőlünk öt méterre pedig fiatalkori megfelelőink, három vihorászó csaj, táncolnak ugyanúgy, kivéve, hogy mi ismerjük a Dolly Roll Windszörny c. remekét (akkoriban minden nyolcéves gyereknek ez volt a kedvenc száma), ők viszont unott álldogálás helyett ugrálnak a Csavard fel a szőnyeget-re, nyilván nem hallották még kétszázmilliószor életük során. 

Megkeressük enyhén ittas férjemet és kollégáit, megiszom a borát, mert neki már nem kéne, elmegyünk Alanis Morrissette-re húsz perccel koncertkezdés után, kitalálom, hogy elöl akarok állni, húgomék előrevisznek. Tömeg kellős közepe, kevésbé ismert új számok meg slágerszámok felváltva, Alanis pedig egy meglepően dagi nőci, frufru-t és kb. negyvennégyes farmert visel (de lehet, hogy túl sokat járok az edzőterembe és attól lettem ilyen szépségnáci, magamat is kövérnek látom, amióta heti kétszer nádszálvékony, tökéletes bőrű, szilikonmellű műmacákkal zuhanyozom), de mindegy, tud énekelni, how about getting off of these antibiotics, húgom elővesz valami undorító, ragacsos, csöpögő trutyit, ami vodkába áztatott gumicukornak bizonyul, vodkát ugyanis nem szabad behozni a fesztivál területére, ellenben gumicukrot igen. Megesszük. 

Találkozom egy csomó emberrel véletlenül, meg néhánnyal direkt, plusz számos olyannal, akit eddig még sose láttam az életben, mint például a Miles nevű blogger, vagy a Kardigán nevű blogger, vagy a Hónyomi nevű blogger, vagy az egyik volt tanárom felesége aki egyúttal az egyik barátnőm pszichológusa volt, vagy Jake Smiles.
I'm shy but I'm friendly, yeah. 

Táncolunk a Volt-sátorban sokáig, aztán késő lesz, meg tömeg, kosz, por, hazafelé meg arról beszélnek a fiúk, hogy miért nincs a szigeten emo-színpad, és vajon ha lenne, melyik cég szponzorálná, végül a Gillette Emo Sátorban megegyeznek.

Never go with a hippie to a second location

2008. augusztus 12. 21:15 - címkék és kategóriák: Vásárlás - 5 komment
Ó, igen, végre, annyi keserves év után, végre, végre trapézfarmert lehet kapni a boltokban! Mennyire vártam ezt a pillanatot. Vettem is egyet gyorsan.

Nem kell félned, hiszen a válasz nem vitás

2008. augusztus 12. 16:41 - címkék és kategóriák: Nyafogás - 4 komment

De mért, mért vagyok ilyen nyűgös? Pedig sportolok is, fizetést is kaptam, a munkámat szeretem a kollégáimat imádom, a nap süt, a férjem a legjobb fej a világon, a barátaimat szeretem, számos, tartalmas* hobbim van, a hajam szebb lett, amióta Revalid kapszulát szedek, van egy ingyen sziget napijegyem, hosszas vadászatot követően sikerült végre lila, John Lennon-keretes napszemüveghez jutnom**, három nap múlva szabira mehetek, de az is csak két hét lesz, ami mindjárt eltelik és szeptembertől vissza kell jönni és sokkal többet dolgozni, mint eddig, és abban a két hétben is biztos esni fog az eső. 
Még vásárolni sincs kedvem, ez már a vég.

* Bár ezzel nyilván sokan vitába szállnának, hogy a bloggerkedés és a sorozatnézés mióta tartalmas hobbi.
** Az annyira trendi, hogy idén még nem is divat, de jövőre az lesz, csak figyeljetek, én szóltam.

My temp job is to save the world

2008. augusztus 11. 12:48 - címkék és kategóriák: Emberek Film - 11 komment

Csak annyit szeretnék mondani, hogy minden elismerésem, és mélyen meghajolok azon elkötelezettek áldozatos munkássága előtt, akik a sorozatokhoz feliratokat készítenek, csupán wordbe angolul legépelni egy 40 perces részt kb. négy óra, úgy, hogy szinte mindent értettem és van az a szuperképességem, hogy iszonyú gyorsan gépelek. És akkor még nincs is összevágva, időzítve. De komolyan, mért kell egy filmben folyamatosan beszélni. 

És még is ez volt:
isolde (közvetlenül lefekvés előtt): - Jaj, nincs felhúzva az ágynemű.
Bright: - Akkor legyen az, hogy te felhúzod az ágyat, én felhúzom az órát.
isolde: - Nem, te húzod fel az ágyneműt, különben felhúzom az orrom.
Bright (hallgat)
isolde: - Na? Ha nem tudsz frappánsat válaszolni, akkor neked kell felhúzni.
Bright: - Na húzd fel szépen azt az ágyneműt, mielőtt még felhúzom magam.
isolde (legyőzötten elkullog ágyat húzni).

Let's put a smile on that face

2008. augusztus 10. 10:47 - címkék és kategóriák: Film - 4 komment

Láttuk a filmet, szeretném előrebocsátani, hogy én titkon valójában nem vagyok különösebben oda a Batmanért, ami azt illeti, igen kevés állatnak öltözött férfi szuperhősért vagyok különösebben oda, én a szörnyeket szeretem, a zombikat, a kőkemény akcióhősnőket és a borostás macsókat. Vin Diesel, az valaki, de... denevérember, ugyan már.


Ami miatt imádtam a Dark Knightot mégis, az természetesen Joker, eleve zseniálisan játszik Heath Ledger, persze, lehetetlen elvonatkoztatni a halálától, de még az amiatti misztikumot kivonva is zseniálisan játszik, nehezen fogom vissza magam, hogy ne soroljam a kedvenc jeleneteimet. Egyáltalán az ötlet, hogy végre nem egy anyagias, szuperokos vagy erős, céltudatos bűnöző az ellenfél, hanem egy efféle hibbant anarchista, akinek az egyetlen célja az értelmetlen pusztítás, szerintem ez gyönyörű. Hogy Batmanék már majdnem felszámolták a maffiát, kezd egészen rend lenni Gotham Cityben, és akkor megjelenik ez az egyszemélyes tébolyda, és teljesen tehetetlen vele szemben az okos rendőrfőnök, csinos ügyész és hegyesfülű szuperhős egyaránt, és egyes-egyedül totális káoszba dönti a várost. Gyönyörű. A bennem élő anarchista titkon végig egy kicsit Jokernek drukkolt.

PS. A kommentekben spoilerek lehetnek, én szóltam. 

Deny thy father and refuse thy name

2008. augusztus 6. 18:54 - címkék és kategóriák: Emberek - 19 komment
A múltkor a presszóban elkezdtem mesélni egy történetet, amelyben szerepel Charles, a kiégett marketinges, ma világutazó, de csak a második mondatig jutottam, mert az L. váratlan hisztériás rohamot kapott a "kiégett marketinges" kifejezéstől. Megtudtam a jelenlévő informatikusfiúktól, hogy a marketing az nem egy tudomány, azok alig dolgoznak, hogy a "marketingespicsa" az egy fogalom, valamint hogy a világ összes cégénél ősi háború dúl az IT és a Sales között. Ó jaj, de mi van akkor, ha valami véletlen folytán egymásba szeret a programozófiú és a marketingescsaj? Úgyhogy Noizzal azonnal kitaláltuk a Rómeó és Júlia aktuális változatát, amely a Verona Inc. nevű multinál játszódik, és úgy kezdődik, hogy a programozófiú és a marketingescsaj megpillantják egymást a Karácsonyi Céges Partin, első látásra szerelembe esve ezáltal. Persze, tudják, hogy a közöttük lévő elválaszthatatlan szakadék miatt titokban kell tartaniuk bimbódzó szerelmüket - titkos légyottok következnek a kávéautomatánál, indokolatlan programokat kell a lány gépére telepíteni, csak hogy egy pillanatra összeérhessen a kezük az egér felett. Hosszas, itt nem részletezett, ám romantikus szenvedést követően Julie megszervezi, hogy áthelyezzék egy másik munkakörbe, ahol közelebb lehet Romhoz, a programozók asszisztense lesz mondjuk, ami ugyan képesítése alatti munkakör, de legalább véget érne az értelmetlen háborúskodás. A közvetlen kolléganőinek persze ezt nem meri elmondani, inkább azt mondja, hogy szimplán felmondott és egy másik földrészre költözik, majd elmegy szabadságra. Ekkor ér haza Rom a pár napos csapatépítő tréningről, és csupán a kávéautomatánál elkapott pletykákból értesül arról, hogy szerelme felmondott és egy másik földrészre utazott, szó nélkül, örökre. Az egyetlen, akit Julie beavatott a tervbe, a vállalati pszichológus szerencsétlen véletlen folytán épp a Pszichológiai Társaság éves kongresszusán vesz részt a Bahamákon, így Rom magára marad a kétségbeeséssel: összetör néhány nyomtatót és monitort, aztán a biztonsági személyzet kikíséri az épületből - vérző orral és szakadt ingben eltűnik egy mellékutcában és örökre nyoma vész.

Élet és pszichiátria

2008. augusztus 6. 12:30 - címkék és kategóriák: Munka - 3 komment

Addig is olvassuk el kedvenc pszichiáter-véleményírónk legújabb cikkét az ÉS-ben, erre tessék. Széles látókörű, okos és provokatív. Ilyen:

"Mit gondolnak a pszichiáterek önmagukról és mit gondol a társadalom róluk? Professzionális egészségügyi szakemberek, akik minden problémára orvossággal szolgálnak? Megértő és nyitott lelki segítők, lélekbúvárok? Szociális szakértők? Rendfenntartók, akik távol tartják a társadalomtól a deviáns és antiszociális elemeket? Más szemüveggel: korrupt receptíró gépezetek? Tovább nem odázható, a kérdést fel kell tennie a döntéshozóknak, a szakmának, de fel kell tennie a társadalomnak is. Milyen lélekgyógyászatot akarunk Magyarországon? Miként tudunk szembenézni a hétköznapokban egyre erőteljesebben megjelenő agresszióval, a leszakadó rétegek elkeseredettségével, a járványszerűen terjedő alkoholizmussal és drogfogyasztással? A szakma és a társadalom közönye, bezárkózása, a szokásos sárdobálás, a bűnbakképzés, a pótcselekvések és az álszent hallgatás nem megoldás."

Patsy Cline kétszer

2008. augusztus 5. 16:05 - címkék és kategóriák: Munka Nyafogás Vásárlás - 12 komment

Már nagyon szeretnék szabira menni, a munkahelyemen túl meleg van, és valaki mindig akar tőlem valamit, ráadásul többnyire jogosan, mert vagy beteg szegény, vagy hozzátartozó szegény, vagy kolléga szegény, és úgy érzem, hogy túl sokat dolgozom, mindent én csinálok, senki se dolgozik rajtam kívül, és ha én nem lennék itt, összedőlne ez az egész, abban a pillanatban, ahogy kilépek a kapun, porrá omlana, amiből természetesen semmi sem igaz, a valóságban  pontosan ugyanannyit dolgozom, mint máskor, ez az egész a jólismert régen voltam szabin szindrómám része. Szerencsére ezt a főnököm is látja rajtam, és bár sok mindent nem tehet, mint együttérez, de én már ezért is nagyon hálás vagyok. Mondjuk nem voltam annyira régen, mert júniusban, de az kevesebb volt, mint egy hét, az úgy tűnik, eddig tartott.

A lényeg az, hogy valamelyik nap találtam egy álláshirdetést az Elle magazinban, miszerint eladót keresnek a budapesti Louis Vuitton-boltba, és többször figyelmesen végigolvasva minden feltételnek megfeleltem, olyanok voltak, hogy tudjon csapatban dolgozni, meg érdekelje a divat, meg legyen gyakorlatias meg tudjon emberekkel bánni (talán ha megerőltetem magam, ez is menne) meg ismerje a számítógépet meg a LV termékeit (gondolom, egy félóra alatt meg tudnám tanulni a katalógust) és beszéljen angolul és legyen kedve dolgozni in a luxury environment. Ilyenkor mindig eljátszom a gondolattal, hogy megpályázom az állást, és elmegyek a LV-butikba, és rendkívülimód csinos leszek és udvarias ám segítőkész, és kétszázezer forintos retikülök között üldögélek a légkondicionált luxuskörnyezetben, és mindenféle celebritások jönnek be retikült venni, akiket persze hiányzó arcmemóriám következtében nem ismerek fel, és nem kérek tőlük autogramot vagy bámulom őket, amiért nagyon hálásak lesznek, és egy darabig boldog és kiegyensúlyozott leszek, de hamar megunom és néhány hónap múlva már azon rinyálok, hogy csinálni kéne valami értelmeset. Nem, nincs arról szó, hogy én bármilyen szinten értelmetlennek tartanám a luxusretikülöket, sőt, csak van ez a küldetéstudatom, hogy nekem meg kell váltanom a világot és lúzer hősnőnek kell lennem mindenféleképpen, tudjátok, aki bravúrosan megoldja az ügyet és a pedofil szenátor vagy a társadalom egyéb mételye végül börtönbe kerül, de más aratja le helyette a babérokat és a pénzjutalmat is, ő meg tovább láncdohányzik egyedül szuterén magánnyomozó-irodájában, lábánál bolhás kutyája liheg a hőségben, néha megrázkódik egy kicsit az épület, amikor közvetlenül az ablak mellett elmegy a pomázi hév, és mondjuk Patsy Cline szól, túl sok noirt olvastam valószínűleg.

Aztán megkérdezte a mellettem ülő ismerősünk a vonaton, hogy tényleg, miért nem megyek el valami, a szakmámmal kapcsolatos pénzes állásba, és akkor nem kéne panelban laknom és tanulhatnék szörfözni meg siklóernyőzni vagy kis repülőgépet vezetni (mint Patsy Cline) és lehetne állandó személyi edzőm a konditeremben, legyek például vállalati pszichológus, csak nem jut eszembe a neve annak az embernek, aki az agyonstresszelt felsővezetők lelkét ápolgatja, hogy nehogy egy napon üzleti partnerük fején törjék szét a lapmonitort, na olyan, és a férjem meg visszamehetne a balettbe ugrálni multihoz programozni, és szépen elolvasnánk az összes "hogyan érvényesüljünk" önsegítő könyvet és egyre magasabbra hágnánk a ranglétrán és akkor ő járhatna öltönyben-nyakkendőben meg mindenféle színárnyalatú ingekre cserélhetné a Halo3-pólóit, én meg kosztümben körömcipőben araszolnék a dugóban Smart-autómmal, és lenne az irodában légkondi, a liftben zene, a menzán jégsaláta, és mindig frissen manikűrözve lenne a körmöm és lenne ergonomikus székem is, és eljárnék a közvetlen főnökömmel squasholni, és nem az lenne a csapatépítés, hogy néha cigizek a nővérekkel a konyhában, hanem mennénk a kötélpályára meg a wellnesshotelba. Miért, egyáltalán nem biztos, hogy szörnyű lenne. Szóval idáig jutottam, de aztán ma kaptam végre fizetést.

Faluni bánya, irigykedem

2008. augusztus 3. 22:52 - címkék és kategóriák: Kultúra Utazás -

Idegen tollakkal ékeskedem, Kislány fedőnevű kolléganőm ugyanis járt Falunban, a bányában, ahol a mellékelt fotókat készítette. Nem csak az derült ki, hogy a faluni bánya nem teljes mértékben Hoffmann fantáziájának szüleménye, hanem valóban létezik, hanem ráadásul még a történet is: a helyi legenda szerint egyszer megtalálták a bányában egy harmincéves-forma bányászruhás férfi holttestét, de a bányászok közül senki sem hiányzott, és az elmúlt néhány évben sem tudtak senkiről, aki eltűnt volna. Mígnem előcsoszogott valami kilencvenéves néni, hogyugyanis hatvan évvel azelőtt az ő vőlegénye a bányában tűnt el, és pont úgy nézett ki, mint a frissen kiásott fiatalember. Mondjuk ezeket a fotókat látva semmin sem csodálkozom. Igen, ott lent a kis fekete lyuk a bejárat.

 

S egy estén, vigye ördög a limonádét

2008. augusztus 3. 10:31 - címkék és kategóriák: Emberek Esküvő -

A hatalmas sátorban lagzi, emberek buliznak vagy vacsoráznak, mi pedig kijövünk a fűzfák közé sétálni, és táncolunk* a holdfényben a tóparton a kiszűrődő zenére. Meg találgatjuk, mik lehetnek a sötét víztükör irányából felhangzó hatalmas csobbanások, bizonyára a ravazdi tó réme. Romantikus nagyon, szeretem, amikor az élet olyan, mint egy film.

*Szebb lenne persze azt írni, hogy "keringőzünk a holdfényben", de ha egyszer nem tudok keringőzni, se más táncot. Ami azt illeti, most járni se nagyon tudok, edzésből eredő súlyos izomlázból kifolyólag.

Régebbiek | Végére »

Keresés

Kiemelten

Yummie az isten! Majdnem.

Kapcs-ford

Isolde levelezik veletek néha

Jó ügy


Ide is írok néha

Mások

Utolsó kommentek

Kategóriák

Archívum

Egyéb