Én is sajnálom őket, de magamat is - 300 méterre lakom a bombától és ma úgy tűnik, máshol kell éjszakáznom...

Megmondom őszintén soha nem értettem a tűzszerészeket (vagy tűzoltókat stb.); saját életüket kockáztatják olyanokért, akiket nem is ismernek - többségében ez a jellemző.
Ez persze nemes, nem is ezt vonom kétségbe, habár szerintem nem is ez vonzza őket a munkájukban.

Szóval kíváncsi lennék a motivációikra.

Szerintem ahhoz kell hozzászokni, hogy _tényleg_ az életed múlik rajta, hogy tudod-e a szakmádat vagy sem. Akiknek ilyen szakmájuk van, azok ezt előbb-utóbb megtanulják, aki nem bírja, az szerintem kirostálódik még az éles bevetések előtt.

Végül kialakul egy olyan lelkiállapot, hogy tisztában vagy a veszéllyel, és felmegy az adrenalin, meg megnő a koncentráció, de az a kézremegős idegesség nem.

(Nem vagyok tűzszerész, nem ismerek tűzszerészt, csak mindenféle egyéb veszélyes munkát végzőt, ill. magamon is ezt tapasztalom.)

Hehe, fordult a kocka. Kiderült, hogy a bomba egy rozsdás vasdarab. Ilyenkor biztos remekül érzi magát az anyuka/barátnő/feleség, és veszettül szitkozódik a tűzszerész.