I'm not sorry I met you, I'm not sorry it's over

2007. szeptember 11. 20:02 - címkék és kategóriák: Nyafogás Emberek - 3 komment
Jó, akkor írok blogot. Az a baj, túl hideg van bármihez, a Rescue me harmadik évadhoz még nincs feliratunk, anélkül meg nincs kedvem nézni, de a férjem amúgy is dolgozik valamit a gépén, nincs kedvem filmnézéssel zavarni, de filmet nézni úgysincs kedvem, mert nincs kedvem egy filmnyi filmhosszhoz, olvasni meg túl hideg van. Szóval most vagy az lesz, hogy A. a legújabb yummie mixtape-et hallgatva kiszedem a szemöldökömet, vagy az, hogy B. a fürdőkádban olvasom lánykori naplóimat.

De előtte még elmesélek két dolgot a történeti hitelesség érdekében.

Először is volt az, hogy úton Bécs felé menet Sopronban töltöttem egy napot, ez azért érdekes, mert Sopronban éltem 18 évig, de már hónapok óta nem voltam ott, nem is tudom, milyen régóta,  most viszont véletlenül arra jártam, megcsodáltam, milyen gyönyörű, hatalmas, egészséges állattá fejlődött Figo, a Dívamacska ivadéka, valamint kaptam egy sms-t Exemtől, hogy nem vagyok-e véletlenül Sopronban. Ez nem csak azért meglepő, mert véletlenül épp ott voltam, hanem mert véletlenül ő is ott volt, róla pedig azt kell tudni, hogy: 1. Norvégiában él, 2. évek óta nem beszélünk egymással, én azt gondoltam, azért, mert én haragszom rá, de persze elképzelhető, hogy ő épp az ellenkezőjét gondolta. Szóval valami konferenciára jöttek Magyarországra és egy norvég fiúval volt, akit épp körbevezetett Sopronban városnézésileg, így csatlakoztam hozzájuk egy kávé erejéig. Igazából maximum az volt a fura, hogy egyáltalán semennyire sem volt fura, simán eldumálgattunk a munkánkról és a szabadidőnkről és a közös ismerőseinkről, kb. ugyanúgy, mint mielőtt összejöttünk volna és én kirúgtam volna aljasul egy szívdöglesztő, ám görény productmanager miatt. Halál komolyan azon gondolkodtam közben, hogy az égvilágon semmi megbánást vagy bűntudatot vagy izgalmat vagy mittudomén, mit kell érezni exekkel? Semmi, eldumáltunk, jól. Örültem neki. Exem mindenkit üdvözöl.

És még Niké bulijáról akartam mesélni, aki fél évre ösztöndíjjal idegen országba távozik, ezért volt szombaton Kollégánál egy echte-igazi Kolléga-féle házibuli, ahol például két kollégámról meglepetésszerűen kiderült, hogy régóta együtt járnak, sőt, esküvőt terveznek, és ahol három gintonic elfogyasztását követően tanácsokat osztogattam az öregebb jogán a számítógépnél dj-zni próbáló fiatalembernek, és magyaráztam neki hosszasan a házibulikon való zenekeverés mesterségét (mert régen mindig én csináltam a zenét a bulikon, szóval van tapasztalatom). Mellesleg azt is elmagyaráztam neki, milyen zenét hallgasson otthon. Később egyszer valahogy hazajutottunk, másnap pedig végülis cerucalos-torecanos infúziót kaptam az orvosi ügyeleten, mert nem bírtam abbahagyni estig sem a hányást, amit azért szerintem biztosan nem a 3 gintonic okozott, leggyanúsabb mondjuk a kínaiban vett rizses étel, de a kininallergiát sem zárhatjuk ki persze.

De most jöjjön a B-terv.

Steampunk Halálcsillag

2007. szeptember 11. 19:47 - címkék és kategóriák: Kultúra
Mit is mondhatnék.
Nagy méretben, meg még furábbak is, mint pl. steampunk Darth Vader itten.


All gone, gone forever

2007. szeptember 10. 11:26 - címkék és kategóriák: Nyafogás - 6 komment
Amikor nem a Klinikán voltam és nem várost néztem, akkor a régi naplóimat olvastam, amiket nemrég hoztam el nagymamáméktól, ahol cipősdobozokban tárolódtak, hatvan vonalas füzet. Durva azért, hogy mennyire más a napló, mint a blog, teljesen belemerültem és magával ragadott, és bár tudtam, hogy ott ülök Bécsben a Szobában vagy egy Starbucksban, valójában 19 éves lány vagyok, vonaton ülök Sopron és Budapest között, füzetekbe írom a naplómat, walkmanen hallgatom a válogatáskazettáimat és a tollammal tekerem előre, hogy ne fogyjon az elem, Pax toll a legjobb a célra, és nézem az elsuhanó napraforgómezőket. Strongest of all was the feeling of 1998-ness: dizzy, illogical, as if none of the intervening disasters and wrong turns had happened yet. És furcsa és rossz volt, hogy én már nem az a lány vagyok, és sose fogok többet reggel hétig táncolni a Bencéék Sopronra néző teraszán, meg borozni a Fő téren a szobor tövén ülve, meg meztelenül fürödni a Fertő-tóban éjszaka, meg az élet nagy kérdéseit vitatni Tómalmon  és nem fogok már naplót írni az utcalámpa fényénél. Hogy sose leszek többet az a karcsú, hosszú hajú, optimista, bizalmatlan lány. Más lettem azóta, sokkal keményebb vagyok és gúnyosabb és néha ellentmondást nem tűrőbb. De milyen furcsán voltam fiatal koromban egyszerre egy szorongó depressziós, és közben meg a napraforgós lány! Exem azt mondta még a kapcsolatunk kezdetén (a naplóm szerint), hogy tőlem tanulta meg szeretni az életet, és basszus, én annyira szerettem az életet, hogy azt meg lehetett tőlem tanulni, ez milyen már.
És hogy utáltam Pestet egyébként! Már el is felejtettem, hogy ennyire utáltam. Majd asszem idézgetek a régi naplómból, de most csak ezt.

Életének valamennyi szakaszában lassan-lassan átalakul az ember, míg végül rádöbben, hogy nehéz visszaemlékeznie és korábbi énjeire ráismernie. Ily módon szakaszaival az élet is olyan, mint az újra meg újra születés, és minden szakasz kezdete hirtelen ugrás a szakadék fölött, amely mögöttünk tátong áthidalhatatlanul, úgyhogy nincs többé visszatérés abba, ami már elmúlt. (Mika Waltari: Turms, a halhatatlan)

Szoba

2007. szeptember 10. 11:19 - címkék és kategóriák: Utazás Nyafogás - 4 komment

Ma meg első munkanapom lenne szabi után, erre beteg lettem jól.
Úgyhogy mesélem tovább. A szobám, az egy 18 emeletes ház 13. emeletén volt, legalábbis azt hiszem, mert a liftben a 14-es gombot kellett megnyomni, ami mellé ki volt ragasztva egy cetli, hogy "13", és akkor kellett kiszállni, amikor a kijelző 15-öt mutatott. Weird. Az egész ház olyan szobákból állt, mint az enyém, és öt napos ottlétem során egyetlen lélekkel sem találkoztam benne, leszámítva az első nap egy takarítónőt.
Le is rajzoltam a szobát, így nézett ki, a képen nem látszik egy darab heverő és én a laptopommal. (Tudom, kissé béna rajz, de próbáljaok meg Paintben rajzolni lefagyott ujjakkal.)

És így nézett ki, amikor ottlétemmel megteremtettem a kívánatos színharmóniát:

Az igazsághoz tartozik, hogy utolsó nap már működött a radiátor.

Néha egy szivar csak egy szivar

2007. szeptember 8. 19:03 - címkék és kategóriák: Utazás Nyafogás - 6 komment
So here I am again in this mean old town. Persze az előző bejegyzést követő harminc percen belül vettem magamnak leárazott polárpulcsit, de ugye ez nyilvánvaló volt.

Bécs nem rossz különben, miután leküzdöttem a csalódottságomat - ti. én olyasvalamire számítottam, hogy ahogy ígérték, készítenek nekem valamiféle programot a hétre, négy éjszakára foglalnak nekem szállást normális helyen, héfőn odaadják a hétre való ösztöndíjat, és kapucínert fogok szürcsölgetni napsütötte tereken, miután kétszer körbekonflisoztam a várost és posztoltam is róla - szóval, miután túltettem magam a meglepetésen és kognitíve átstrukturáltam magam a valós helyzetre, valamint a pohár félig tele van, utána már egész jól elvoltam. A Klinika érdekes volt, és érdekes pszichiátertípusokkal találkoztam (a pszichiátertípusok mindig is érdekeltek), meg érdekes gyógyeljárásokkal és egészségügyi logisztikával, volt, ami jobb volt, mint nálunk és volt, ami nem, de erről talán majd egy másik alkalommal.

Szóval Bécs szép város, mindazonáltal nem az én városom asszem, túl fényűző, túl elegáns, túl barokk, túl klasszicista, én meg a hippiket szeretem meg a gótikát, nekem egy város legyen misztikusan nyomasztó vagy izgalmasan bohém. Persze, lehet, hogy Bécsben is megtaláltam volna a bohém és sokszínű részeket, de nem kerestem. Azért kötelességtudóan menéztem a látványosságokat, a Klimtek várakozásommal ellentétben nem nyűgöztek le - nagyon szépek voltak, de mindet láttam már plakáton, és az igaziak nem különböztek annyira a repróktól, mint amennyire a festmények általában szoktak. A Schielé-k mondjuk jók voltak, és sok volt, amit még nem láttam közülük sehol. Voltam a botanikus kertben is, végigzokogtam mondjuk, mivel kitört rajtam az allergia, nem tudom, mit növeszthetnek ott, ami keresztreakciót okoz a parlagfűvel. Gondolom, azért nem a parlagfüvet magát. De láttam orchideákat (most olvasom a könyvet szóval épp érdekelnek) meg pont olyan bambuszerdőt, amilyen a Repülő tőrök-ben van. Meg ittam kávét kávézókban, meg sétáltam sétálóutcákon, meg próbálgattam ruhákat a Mariahilfer Strasse-n, meg villamosoztam sokat.
A legjobb a Freud-múzeum volt. Mondjuk nem tudom, mit nyújt azoknak, akik tőlem eltérően nem pszichiáterek és nem rajonganak a Tárgyakért és/vagy a celebritásokért, én mindenesetre már attól odavoltam, hogy úristen, a fogason ott lóg Freud kalapja, az a konkrét kalap, amely alatt a pszichoterápia ötlete gyakorlatilag megszületett. Ez (vagy egy másik ugyanilyen):



És botja és hamutartója és mindenféle cuccai. És fotók Breuerről, és Adlerről (nos, ahogy Adler kinéz, az mondjuk sok mindent megmagyaráz az elméletével kapcsolatban), és az ijfú Jungról csíptetős cvikkerrel az orrán, és oh my god, Lou Saloméról (ő az a csaj, aki szerencsétlen Nietzschét kb. taccsra tette anno), és Martháról, Freud nejéről, aki a képekből ítélve nagyon jó fej lehetett, egy kicsit fiús és szemfüles nő benyomását kelti. És videó az 1930 és 38 közötti évekről, fekete-fehér némafilm persze, home videókból összevágva, főleg Freud és a kutyái szerepelnek sokat, és az öreg Anna Freud kommentálja, kb így (az öreg Freud és egy gyermekkori haverja nagyban vitáznak valamin): "They don't know that I'm picturing them. My father didn't like photographs, he always made a face. But this he didn't know. Hehehehe, I think this is the best part of the movie." - öregnéni-hangon. Nagyon aranyos, nagyon személyes. Itt egy pici rész a youtube-on, csak a kommentár nélkül, épp az említett jelenettel kezdődik.
A bécsieknek amúgy különös érzékük van iszonyatos ajándéktárgyak készítéséhez, és ezt én mondom, aki nagy rajongója vagyok a múzeum shopoknak, vangoghnapraforgós esernyőknek és  munchsikolyos noteszoknak, de itt még én is többször összeborzongtam: Analyze me!-feliratos póló és oldaltáska és esernyő, Sigmund Freud akciófigura, a Belvederében pedig Klimt:Csók-os radír és egérpad és kis üveggömb, amit ha megrázol, csillámok hullanak a csókolódzókra, és groteszk Schiele-képek papírzsepkendőn és salátástányéron, és csók-nyelű evőeszközök és nem is emlékszem már igazából, micsoda cuccok voltak, biztosan elfojtom a traumatikus emléket.

Rescue me

2007. szeptember 6. 15:15 - címkék és kategóriák: Nyafogás - 6 komment
A helyzet csupan annyival sulyosbodott idokozben, hogy kilenc fok van (en persze a yahoo weather altal beharangozott 20-22 fokhoz hoztam ruhakat), a szurke szobamban is kilenc fok van (arrol majd meselek, olyan az a szoba, mint valami szajbaragosan hatasvadasz modern muveszeti alkotas, teszemazt "Egyedul" cimmel, sajnalom, hogy nincs nalam fenykepezogep), es nincs egy fillerem se, mivel nem kaptam meg a beigert viszonylag normalis "osztondijat" (mert amikor pakoltam, azt gondoltam, hogy ha megis hideg lesz, max veszek magamnak egy pulcsit). Szoval osszefoglalva, hideg eso zuhog es jeges szel suvolt, a hidegtol alig tudtam aludni, valamint egesz heten zsomlen, nescafe 3 in 1-on es instant paradicsomlevesen elek.

Kulonben jol vagyok.

100 hours of solitude

2007. szeptember 3. 20:22 - címkék és kategóriák: Nyafogás
Szoval Becsben vagyok, egyedul, mivel nyertem egy otnapos tanulmanyutat. Megkaptam az egyik ures, szurke szobat egy tizenhatemeletes dobozhazban a 13. emeleten ES netem sincs. Kellett nekem annyit magyarazni, hogy szeretek egyedul lenni. Most aztan majd megtudom.

Csak a filmekről lesz szó

2007. szeptember 1. 13:50 - címkék és kategóriák: Kultúra - 9 komment
Először is megnéztem az Adaptációt, amit még pár hete vettem és még nem láttam, és pont az a furcsa és zseniális film, amit szeretek. Arról szól, hogy Charlie Kaufman forgatókönyvíró filmre viszi Susan Orlean: Az orchideatolvaj című filmjét, eközben iszonyú sokat bénázik, csajokkal meg az épp egy trash-movie-n dolgozó, szintén forgatókönyvíró ikertestvérével, majd találkozik az írónővel is, akiről aztán kiderülnek mindenféle dolgok. A film (az Adaptáció) forgatókönyvét egyébként Charlie és testvére, Donald Kaufman írták, aprócska trivia csupán, hogy Donald nem létezik. A Kaufman-tesókat Nicolas Cage játssza, akit alapban utálok, de itt nagyon jó, azt hiszem, Nicolas Cage-nek csak lúzereket szabadna játszani, azok nagyon mennek neki (ld. Las Vegas végállomás). Azon gondolkodtam aztán, mekkora jó arc lehet Susan Orlean, hogy adta ehhez a nevét, hiszen a film vége felé időnként, hogy is mondjam, morálisan talán kétségbevonható helyzetekben tűnik fel az írónő, és olyan dolgok derülnek ki róla, amik a valódi Susan Orleannal nem biztos, hogy megtörténtek. El is kezdtem olvasni az Orchideatolvajt kíváncsiságból, elég jó.

Ezután megnéztem a Szeretni bolondulásig című filmet, bár Audrey Tatou-ért sem vagyok különösebben oda, de már több pszichiáter is mondta, hogy milyen jó ez a film. Angelique-ről szól, aki szerelmes egy nős kardiológus fickóba, a film első felében Angelique szemével látjuk a sztorit, a második felében pedig a pasas szemével ugyanazt, és tényleg nagyon jól ábrázol egy erotomániás téveszmerendszert. De nem azért tetszett, mert "szakma", hanem az olyan jelentőségadások miatt, amiket az ember (én), amikor szerelmes, néha hajlamos megtenni. Az olyanokra gondolok, hogy "biztos azért jött ebben a pulcsiban, mert a múltkor azt mondtam, hogy jól áll neki a kék. Nekem akar tetszeni, ő is akarja, szeret, igen! Persze, lehet, hogy csak ez volt fölül a szekrényben, és nem is rám gondolt, amikor öltözködött. De lehet, hogy igen. De lehet, hogy nem. Vagy igen? Vagy nem?" Nos, aki kergette már magát valaha ilyenekkel őrületbe, az tudja, miről beszélek. Talán nem spoiler, ha elárulom, hogy Angelique kergette. Az a nem jó egyébként a filmben, hogy az első fél óra egy unalmas romantikus film, és utána is kissé azért kiszámíthatóak a csavarok, de nem bántam meg, hogy megnéztem.

Majd megnéztem a Kiss Kiss Bang Bang-et, ami újranézés és amit imádok, Hollywoodban játszódó akció-vígjáték amúgy, és az a fajta film, amit azért jó dvd-n nézni, mert így le tudod állítani, amikor még az előző poénon röhögsz. Mit mondjak még. Itt a plakátja. Remek humor, sok vicces filmes utalás, és biztos, hogy van egy csomó, amit én nem is vettem észre. Már az első jelenet is mekkora! Nem szabad kihagyni.



Ezután jött a Száll a kakukk fészkére, mivel időről időre előkerül, hogy azt én, mint pszichiáter, miért nem láttam. Valójában azért nem néztem meg eddig, mert még egyetem alatt olvastam a könyvet, a könyv zseniális, ám nyomasztó, és valahogy nem vágytam még egyszer filmen is végigkövetni, mert nem egy feelgood sztori. És tényleg, ez filmdráma remek színészekkel, gyakorlatilag pontosan követi a könyvet, Jack Nicholson zseniálisat alakít, nemkülönben a csaj. Megrázó és nagyon jó film. Megjegyzem, '75-ös film, de semmit se ártott neki az idő.

Jövő héten meg megyek egy hétre Bécsbe vonattal, tehát evidensnek tűnt újranézni a Mielőtt felkel a nap-ot, ezt pedig nem fogom tudni elmagyarázni, hogy miért jó film. Arról szól, hogy egy amerikai srác és egy francia csaj megismerkednek a Budapestről Bécsbe tartó vonaton, Bécsben leszállnak, másnap reggel indul a srác gépe vissza az USÁ-ba, és addig Bécsben mászkálnak. Az egész film egyetlen párbeszéd, a srác és a csaj elkezdenek dumálni a vonaton, az egész film arról szól, hogy mászkálnak a városban és dumálnak, többnyire komoly dolgokról, mint élet, halál, párkapcsolat. Nulla akció, nulla szexjelenet. Még csak nem is vicces és nem is megrázó. Jó, néha kicsit vicces, néha kicsit megható, de csak pont annyira, amennyire az élet. Érdekes film szerintem. Azon gondolkodtam aztán, hogy hányszor beszélgettem valakivel így. Hogy nem kell gondolkodni, mit mondj, minden értesz, amit a másik beszél, és érdekel is, és szemmel láthatóan ő is mindent ért, amit mondasz, és érdekli. Párszor.

Ezek után aztán, bár későre járt az idő, megnéztem a Mechanikus narancsot, mivel felkeltette az érdeklődésemet a filmbuzin a múltkori vita. Nos, nem fogok mentegetőzni, engem halálra idegesített ez a film. A történettel és a mondanivalóval semmi probléma, jó történet, okos mondanivaló, pláne ha belegondolunk, hogy 1971-ben készült: wow. Engem pont azok a külsőségek idegesítettek halálra, ami miatt az emberek szeretik ezt a filmet: a nagyon-hetvenes-évek ruhák, a díszletek, amik úgy néztek ki, mint valami borzalmas glam-rock klipben, a parókák, a srác műszempillája - sorry, én nem szerettem sose ezt a stílust és korszakot és a kifestett szemű férfiaktól a falra mászom. Nem tetszett annyira a mindenütt dicsért szleng sem, mi abban a pláne, hogy orosz szavakat keverünk a beszédbe? Jó, érdekes, de semmi extra. Ami a legjobban idegesített amúgy, hogy végig kiabálva beszélnek a filmben, és ez két órán keresztül, hát, nem tudok jobb szót annál, hogy idegesítő. Pontosan értem, hogy miért szeretik sokan ezt a filmet, mi benne a lenyűgöző, meg, hogy újkorában miért üthetett nagyot, de én, ma nem szerettem.



Majd végül megnéztem a Lulu a hídont. A Lulu-t egyszer régen láttam, hat-hét éve, amikor is véletlenül betévedtem rá a Vörösmarty mozi kedvezményes napján, és el is döntöttem, hogy ez egy baromság. Teltek-múltak az évek, elkezdtem Paul Austert olvasni, rajongója lettem, és egyszer felfedeztem, hogy jé, forgatókönyveket is ír, és jé, a Lulu a hídon-t is ő írta. Úgyhogy gondoltam, megnézem még egyszer, most már azzal a tudattal, hogy ez egy Paul Auster, hátha így más lesz. A film egyébként egy szaxofonistáról szól, Harvey Keitel játssza kissé fáradtan, de erre minden oka megvan, mivel a film első tíz percében kivették a fél tüdejét. Talál az utcán egy fejbelőtt férfit, a táskájában egy furcsa kővel, amelynek révén megismerkedik egy csajjal... paulausteres véletlenek sorozata, nyomasztó fogvatartás, a végén csavar. És azt kell mondanom, hogy ezt nagyon jól meg lehetett volna írni egy könyvben, és akkor a nyomasztó rész tényleg nyomasztott volna, de így nem. Értem, hogy minek kellett volna átjönnie, de nem. Filmen ez nem volt jó, túl sok hirtelen döntés és deus ex machina és mindezek, amik a regényeiben direkt jók, itt meg zavartak. Nem nagyon láttam még olyat, hogy jó regényíró jó forgatókönyvet írt volna vagy fordítva (de persze, kb két forgatókönyvírót ismerek). Mindegy, azért egyszer meg lehetett nézni. Vicces, hogy a főgonosz egyszer a Singing in the rain-t énekli meglehetősen bizarr módon egy oda nem illő helyzetben, ugyanúgy, mint a Mechanikus narancsban is.

Most pedig elmegyek pakolni, mivel, mint mondtam, megyek egy hétre Bécsbe.
« Elejére | Újabbak

Keresés

Kiemelten

Yummie az isten! Majdnem.

Kapcs-ford

Isolde levelezik veletek néha

Jó ügy



Ide is írok néha

Mások

Utolsó kommentek

Kategóriák

Archívum

Egyéb