Nem akartam, hogy ősz legyen megint itt
Nem tudom, mi ütött az emberekbe az utóbbi néhány napban beleértve magamat is, valahogy mindenkin rajta van az ideg, vagy ahogy szakorvos kollégám helyesebben fejezte ki tegnap: idegi alapon vannak; és én még csak nem is aludtam ügyeletben. Eleget. (Ellenben sikerült a következő beszélgetést lefolytatnom: Én: - Akkor a fejfájós néni kapjon egy tabletta Algopirint a fejére... Ápoló: - A fejére? Azt nem a szájukba szoktuk adni? Hova fejlődik a tudomány...) Szóval őszi neurózis, ránk tört az elsárgult levelek láttán, hogy végül mi is meghalunk, és mennyi mindent terveztünk a nyárra, de milyen kevés valósult meg, és ugyanezt érezzük az életünkkel kapcsolatban? Elhull a virág, eliramlik az élet, holnap nem omolsz-e sírom fölibe? Kinek most nincs még háza, sose lesz? Én se voltam bungee jumpingolni a szigeten, mivel nem volt pénzem rá. Fenti problémakörrel kapcsolatban mondjuk elég egyöntetűen több ezer éve javasolja a világirodalom, hogy be kell rúgni jól, és akkor sors, hatalmad nevetem, csakhogy én az újéletkezdés hagyományos dátumait tökéletesen ignorálva ma, a Fegyveres Erők Napján kezdtem a fogyókúrámat, az alkoholban pedig Kalória van. (For the record: ma 70 kg vagyok 74 centis derékbőséggel.)Traumatikus gyermekkori élményeim közé tartozik amúgy az említett nap, nálunk az általános iskolában ugyanis ilyenkor Csillagkereső Verseny volt, vagyis reggel tanítás helyett kimentünk a Sopron környéki erdőbe, ahol tanáraink piros kartonpapírból kivágott csillagokat rejtettek el trükkösen, faodúkba meg levelek alá talán, és amelyik örs délig a legtöbb csillagot találta, az sportszeleteket kapott. Mi voltunk a Delfin Örs és egyszer se nyertünk, ezzel még kibékültem volna, már akkor is tudtam, hogy az élet nem folyamatos szotyi-lufi-körhinta és sportszeletre-cserélhető-vöröscsillag, egyébként pedig a részvétel a fontos. Node az, hogy a hat év alatt, amit a csillagkeresős érában általános iskolában töltöttem, soha egyetlen egyszer sem találtam egyetlen csillagot sem, az azért mégiscsak gyanús egy kicsit, pedig esküszöm, jó kisdobos voltam, és kerestem a rohadékokat minden elképzelhető helyen. Mások pedig volt, hogy hármat-négyet is találtak egy nap alatt. Lehet, hogy az egész mögött korrupt összeesküvés zajlott, lehet, hogy a párttagok és kisztitkárok gyermekeinek a tanító néni titokban megsúgta, hogy hol van elrejtve a vöröscsillag? Lehet, hogy el se volt rejtve, csak a protekciós gyerekeknek a tanító néni egy óvatlan pillanatban még reggel odaadott hármat-négyet, hogy ezeket majd "találják meg" a délelőtt folyamán? Lehet, hogy apáim bűnei miatt (hogy ti. nem voltak valami lelkes kommunisták) büntettek engem, ártatlan, értetlen gyermeket? Lehet, hogy nem a saját képességeimen, hanem a Rendszer torzult működésén múlott, hogy sosem ettem sportszeletet a Fegyveres Erők Napján?
És ma sem fogok.
Ez meg Tóth Krisztina.
Nem akartam hogy ősz legyen megint itt
érjen gyümölcs savanykás íz utol
fordult az út de a fák most behintik
hosszú nagyon indulni ez a tél
ne érjen itt inkább vigyél magaddal
ha fordul is ha érni kell hát érjen
véget múljon mi integet marasztal
el végleg és most ne rajtunk ne tétlen
múljon levél varázslat hogy lehulljon
rólunk mi tart még - vissza nem találhat
magába út hogy útrakelni tudjon
csak úgy léphet mint víz színére lábam
What funeral?
Azt hiszem, egy időre eloszlatta felnőttkori megkomolyodásomtól való titkos félelmemeit az elmúlt két este, amikor is behabzsoltuk az eddig elkészült IT Crowd-részeket részemről kb. visítva fetrengve a földön a röhögéstől. Hát.. nem tudom, merjem-e ajánlani a sorozatot épelméjű embereknek.
Önfeltárás, végítélet
- Mondjon olyan opiátvegyületet, amely nem okoz dependenciát és a fájdalomcsillapításban használatos.
- Hát... nem tudok.
- Dehogynem.
- Nem, nem tudom.
- Szerintem tudja.
- De... tényleg nem tudom.
- De, tudja.
- De nem.
Sajnos a vizsgakészség a Való Életben viszonylag kevéssé kamatoztatható képesség, de egyetemi éveim alatt tényleg nagyon hasznos volt. (Kivéve a forgalmi vizsgán, ahol meghúztak, mert túl gyorsan kanyarodtam.)
Persze, reggel nem találtam elegáns ruhát, ezért végül egy fekete nadrágot vettem fel fekete felsővel, és ma már legalább öten megkérdezték, hogy "de ugye minden rendben van?", először nem is értettem, aztán a titkárnő elmagyarázta, hogy úgy nézek ki, mint aki gyászol valakit. Annyira rám tették a babonát, hogy most elkezdtem komolyan aggódni, nehogy valaki meghaljon a családban vagy az ismeretségi körben, mert akkor azt biztos én okoztam azzal, hogy már előre gyászruhát vettem, pedig csak vékonyabbnak akartam látszani.
Jaés, láttam a Resident Evil 3-at is, klassz látványok, nulla történet, lehetne több akció meg kevesebb klisé, részemről keveselltem a zombikat és kihagytam volna a gonosz madarak támadását meg a csáposszörny támadását, de biztos egy csomó embernek pont az fog tetszeni. Komolyan, a csápos szörny annyira echte gagyi trash-horror csáposszörny, hogy elgondolkodtam, vajon poénból tették-e bele. És miért szerepel kivétel nélkül minden zombifilmben az a mozzanat, amikor valamelyik szereplőt megharapja a zombi, de ő eltitkolja társai előtt, és mi már tudjuk, hogy előbb vagy utóbb ő is bezombul, míg a szerencsétlen áldozatok még nem sejtik? Sose lesz unalmas? Nem, mintha megjegyeztem volna a mellékszereplőket, totál jelentéktelenek voltak szegénykék. De nem fanyalgok, mert a posztapokaliptikus környezet nagyon tetszett, Las Vegas helyén klassz sivatag, meg remek rozsdás teherautók, és Milla Jovovich is klasszul néz ki, bár időnként kissé béna cuccokba öltöztették szegényt. Meg fogom nézni moziban is a látvány miatt.
Lost in translation
Olyanok történtek mindjárt hétfőn, hogy vietnámi pszichiáterprofesszorokból álló küldöttséget kellett idegenvezetnem kórházunk területén, nagyon vicces volt, mert nem beszéltek a vietnámin kívül más nyelvet, volt viszont velük egy tolmács, aki, úgy tűnt, elég jól beszél magyarul. Bár fura volt, hogy amikor tizenöt percig beszéltem nekik cseppet sem vicces, hanem komoly szakmai dolgokról, akkor a tolmács annyit mondott csupán, hogy "bla, blabla", így három szótag erejéig, amire mind elmosolyodtak. Vagy amikor az egyik professzor kérdezett tőlem valamit, percekig részletesen fejtegetve a kérdés lényegét, gesztikulálva, meg minden, hosszasan, akkor a tolmács annyit kérdezett tőlem, hogy "és itt hány alkoholista van?". Szóval elbeszélgettünk remekül, ki tudja, miről.Aztán munkaidő végeztével Luciával és később a mra-val és még később L.-lel (aki a Lucia életének & blogjának egy szereplője) beszélgettünk el remekül, olyan lényeges témákat érintve, hogy például érzékelni fogjuk-e, amikor fekete lyukká tömörödünk egy pillanat alatt, sőt, azután már örökké érezni fogjuk-e, mivel ott megáll az idő*, vagy hogy létezik-e lélek és mennyiben olyan, mint egy elefánt, vagy hogy miért nincsen blogger Barbie biciklivel, macskával és laptoppal. Titkon abban reménykedem, hogy ezekről majd Lucia ír bővebben, mivel beszélgetésekről ő tud jól írni, szóval jó volt nagyon, leszámítva az enyhe nikotinmérgezést, amit én okoztam magamnak.
Egyébként pedig elvileg ma megérkezik a Porom, úgyhogy a mai az utolsó boldog, fogyókúra nélkül töltött nap, már alig várom.
*Ti. olvassuk el a Safety concerns részt ebben a bejegyzésben. Szerintem igazán ironikus lenne, ha a Föld "or even the entire Universe" nem holmi atomháború, globális felmelegedés vagy bármi más szokásos téma miatt pusztulna el, hanem egyszer csak hoppá, bocs, véletlenül létrehoztunk egy túl nagy fekete lyukat.
Mindjárt hétfő lesz
Néztünk Life on Mars-ot is, ami egy nyomozóról szól, aki autóbalesetét követően hoppá, hirtelen 1973-ban találja magát. 2006-ból, mármint. Leginkább az a vicces benne, hogy 1973, cuccok, autók, környezet, hogy működött akkor a világ, meg persze az, hogy angolul beszélnek, mármint britül, és én azt mindig nagyon szeretem. A fennmaradó időben pedig vasaltam, csináltam ilyet, bár körtéből (nagyon gyors és egyszerű, főleg, ha a lusta ember diódarálás helyett tört formában vásárolt tört mogyorót tesz bele), és olvastam némi tudományt is, bár kevesebbet a tervezettnél, dehát ez már csak a hétvégék természetes velejárója.Olvassátok az olvasónaplómat is néha, most írtam bele egy csomót.
I guess I'll just have to pull out my vibrator and read your blog
Néztünk új sorozatokat, mármint számunkra újakat, Californicationt főleg, egy ülésben a rendelkezésre álló részeket, elég jó. Különösebb történet mondjuk nincs, de hihetetlen jó szövegek, számos, elszomorítóan jó alakú (fél)meztelen nő, és jó szövegek.John from Cincinnatit, ami fura, és még gondolkodom, egy rész után adjak-e neki még egy esélyt, mert... fura. Meg Dirt-öt, amire anyukám a múltkor azt mondta, nem fogja nézni, mert túl szemét, és ő utálja, amikor embereket bántanak és kikészítenek, és akkor arra gondoltam, hű, lehet, hogy ez nekem tetszeni fog. Tetszett is nagyon a skizofrén paparazzo a göthös macskájával, de kb semmi más nem tetszett, ja, egy pletykamagazinról szól a történet, és hogy hogyan kerülnek napvilágra sztárok kínos titkai Courtney Cox főszerkesztői működése alatt. És tényleg azért nem fogom nézni, mert túl szemét, és semmi másról nem szól, mint hogy óvatlan celebritások életét teszik tönkre, és ennyi, én pedig nem szeretem, ha emberek más embereket öncélúan szívatnak a filmvásznon, nem beszélve arról, hogy még a göthös macska is megdöglik. Kissé kegyetlen/elszomorító sorozatnak ott a Rescue me, és az még jó is.
Egyébként pedig a Terminátor 2-t néztem meg hirtelen felindulásból, rendezői változatot, ami sok pluszt nem hoz a vágott verzióhoz képest, bár amikor a T-1000-es kinyiffantja a család kutyáját, azt mondjuk benne hagytam volna. És hát Linda Hamilton minden akcióhősnők non plus ultrája, és el sem mosolyodik egyszer sem, nagyon klassz.
God is a dj, life is a dancefloor
Alapvetően nincs problémám az elhivatottan vallásos emberekkel, különösen tisztelem a békés, derűs buddhistákat, valamint a békés, derűs keresztényeket (amíg nem kezdenek el mikrofonba énekelni a nyugati aluljáróban). Egyébként is irigylésre méltó érzés lehet, hogy a mennyei atya odafentről folyamatosan szeretetteljes figyelemmel kíséri életük minden mozzanatát, míg az ateistának be kell érnie néhány blogolvasóval. Gúnyolódást félretéve, tényleg jó lehet, ha van az ember életében egy ennyire erős viszonyítási pont, csomó bizonytalanságtól megvéd. De minden vallás meg bármilyen eszme azonnal unszimpatikussá válik, amikor akaratom ellenére akarják rámerőszakolni, ez már csak ilyen.
Szóval felszállok a tizenhetes villamosra gyanútlanul, és azon merengek éppen, hogy régen milyen jókat lehetett villamosozni ebben a városban, bezzeg manapság, a kettesnek lerövidült a vonala, a négyeshatos meg kombínó lett, amit utálok. És akkor gitárakkordokat hallok, és keresni kezdem a hang forrását, de lám, máris dalra fakad a villamoson három csengő hangú fiatal, egy lány, két fiú, egy akusztikus gitár, és elkezdik, hogy énekeljen az Úrnak az egész Föld, énekeljen az Úúúú-úúúr-naaak, és szó se róla, nem énekelnek csúnyán, hanem derűsen és kristálytisztán és jóakarattal. Gondolom, így próbálnak mosolyt csalni a fásultan zötykölődő zombiemberek arcára vagy derűt lopni azok szívébe, és cseppet sem zavartatják magukat, amikor az emberek nagy része az előzőekhez képest talán egy fokkal fásultabb közönnyel mered maga elé, kisebb részük pedig leplezetlen gyűlölettel bámulja a jelenséget.
Részemről a mély társadalmi igazságtalanságokon merengek, hogy ti. csengő hangú keresztény fiatalok nyugodtan dalolhatnak bkv-járműveken, ha azonban én üvöltetném kedvenc zenéimet egy táskamagnóból, már rég leszállított volna a sofőr, de ha három kopasz narancssárga zendítene rá a harekrisnára, szerintem azok se utaznának sokáig. És hogy a bkv-n utazás íratlan szabályai (békén hagyjuk egymást) alól miért kivételek vajon a vidám keresztények. És hogy milyen jó lenne, ha mégis lenne nálam véletlenül egy táskamagnó, és aztán azzal próbáltam elterelni a figyelmemet, hogy végiggondoltam, milyen számokat kellene max hangerőn játszanom itt az aktuális szituációban. Csak az evidenciákig jutottam, mert aztán egy templomnál a fiatalok leszálltak, szóval 5 szám, amit táskamagnóból üvöltetnék, ha jószándékú fiatalok akusztikus gitárral dicsérik Istent a villamoson: Rage against the machine: Killing in the name of, Joan Jett: Bad reputation, Beastie Boys: Sabotage, Skunk Anansie: Twisted (Every day hurts), Iggy Pop: I'm bored.
Sziámi Előrelátó csecsemős számot azért talán mégse.
Hálóing, spárgakrémleves, állandóság
Elkezdődött a mozgáscsoportom, tegnap volt az első a nyári szünet után, jó volt nagyon, szeretek oda járni. Este tizenegykor értem haza és szomorú megdöbbenéssel konstatáltam, hogy a férjem nincs otthon, mert dolgozik, valamint, hogy semmi kaja nincs otthon, mivel nem volt pénzem venni, és reménykedtem, hogy a férjem majd vesz, csak nem számoltam azzal, hogy előbb érek haza, mint ő.
És hideg is volt nagyon.
Egyébként nekem általában semmi érzékem a hálóruhákhoz, szingli koromban ugyan még néha próbálkoztam, az ember nézzen ki dögösen akkor is, amikor álmából ébresztik, sőt, amikor fel sem ébresztik, de engem a csipke szúr, a hálóing a nyakamba tekeredik, a selyemben megizzadok, a szaténágynemű kettő fordulás után leesik a földre, szóval a lényeg, hogy feladtam és beláttam, hogy én csak nyúlott pamut pizsamaalsó - nyúlott pántos pamuttrikó kombinációban vagyok képes aludni, és egyébként is, az, aki szép, az reggel is szép, éjszaka meg nem nézegetni kell. Tegnap viszont a hidegre való tekintettel sikerült egészen trendin felöltöznöm, egy lenge, hosszú, fekete pizsamanadrágba, ami fölött csipkés, fekete, térd alattig érő, pántos hálóinget viseltem, rajta pedig derékig sem érő, rövid, cipzáras pulcsit. Meg piros papucs, úgyhogy megítélésem szerint egész vagányul néztem ki éjfélkor a konyhában, miközben megfőztem magamnak a konyhaszekrény mélyében talált vésztartalék instant spárgakrémlevest és régi Shape- és Elle-magazinokat lapoztam át hűtőre-mágnesezhető dögös csajt keresgélve. Fogyókúrát tervezek ugyanis, amelynek jelentéktelennek tűnő, ám elengedhetetlen kelléke a thinspiration, vagyis, hogy amikor ki akarom nyitni a hűtőt, előtte vessek egy pillantást arra, hogyan nézhetnék ki, ha nem nyitnám ki. Mondjuk, amúgy is kicsit aggódom, mivel fogyókúrás turmixszal akarom ezúttal csinálni (népies nevén: por), és úgy tűnik, nem lehet már sehol kapni a jól bevált poromat.
Mostanában egy csomó dolgot nem találok egyébként, például a magyar gyümölcsléforgalmazók ingatták meg a világ állandóságába vetett hitemet utoljára múlt szombaton, amikor granini narancsos-maracujás juice-t meg top joy szilvalét akartam venni és már a legöregebb eladók sem emlékeztek ilyesmikre.
Messzemenőkig
Sötét, viharos
Rossz hírek is vannak, például átutalták a két héttel ezelőtti bécsi
tartózkodásomra járó ösztöndíjat, ami kevesebb, mint amennyire
számítottam (és amennyit fejben már rég elköltöttem). Ennek az az oka,
hogy egyhavi szobabérletet kellett kifizetnem, bár csak négy, kétségkívül sötét és viharos éjszakát
töltöttem a Szobában, de ez egy kollégium, ahol egy szobát csak egy
hónapra lehet kivenni. Persze, nem vészes összegekről van itt szó, csak
akkor miért kérdezte meg tőlem előzőleg a szervező pasas, hogy hány
éjszakára kérek szállást? Figyelembe véve, hogy a szállás költségét
később az ösztöndíjamból fogják levonni? És miért nem szólt előre, hogy
csak egy hónapra tud foglalni? És akkor nem kellett volna hétfő
hajnalban indulnom Sopronból, hogy spóroljak a szálláson, hanem
kényelmesen megérkezhettem volna már vasárnap este. Wahh.
Ezenkívül kaptam elutasító levelet, amin kicsit mosolyogtam,
mertugyanis azt a kritikát kaptam a lényegileg a magányról szóló és
történet helyett inkább hangulati elemekből építkező novellámra, hogy nem izgalmas, kevés benne az akció és nem elég szórakoztató. Ami azt illeti, hát tényleg elég kevés benne az akció. Tetszik, mert ettől meg nem értett művésznek érzem magam, a levelet
pedig beletehetem az elutasítólevél-gyűjteményembe, mint a mellékelt ábrán szereplő példaképem. Némi optimizmusra azért okot ad, hogy a legutóbbi elutasított
novellámmal aztán nyertem egy pályázaton, bár be kell vallani, hogy egy olyanon, ahol, khm, nem volt annyira erős a mezőny. Szóval kicsit még gondolkodom, hova tudnám elküldeni, aztán ha nem jut eszembe semmi, vagy ha már nem férnek be a postaládámba a vicces elutasító levelek, akkor modern leszek és kirakom ide. Bizonyára többen olvasnák, mint az előzőt.
Amikor írtam a novellát egyébként, kint zuhogott az eső, és csomó ideig nem jutott eszembe normális kezdés, viszont el akartam már kezdeni írni, ezért elkezdtem a "Sötét, viharos éjszaka volt" mondattal, aztán később, amikor már kész volt az egész, átírtam. Lehet, ezzel örökre megátkoztam szegény írásművet. És ugye mindenki előtt közismert, hogy az említett mondat eredetileg nem Snoopy, ő csak plagizálta bizonyos Edward Bulwer-Lytton nevű angol viktoriánus regényírótól.
Főleg élő emberekről
Az előző bejegyzést követően aztán nem sokkal később kissé eltévedtem a Kálvin téren, majd Luciával találkoztam, aki némi meglepetéssel jegyezte meg, mennyire zombi vagyok, de aztán ittam kávét és jobban lettem. Luciával jó beszélgetni, mert azon ritka ismerőseim közé tartozik, akik okosabbak nálam, de mégsem félek tőlük.
Arra jöttem még rá egyébként, egészen máskor, hogy embereknek van a legnagyobb súlya az életedben*. Persze, mindig is tudtam ezt valahol, meg közhely is, de amikor olvastam a lánykori naplóimat legutóbb, akkor egyszercsak tényleg feltűnt. Hogy az életem aktuális eseményei is alakítottak rajtam persze valamennyit, és azoktól is függött az aktuális hangulatom, de a legnagyobb hatása annak volt, hogy milyen emberek vettek körül.
És persze, vannak, akik nyilvánvaló és evidens, hogy hatottak rám és sokat tanultam tőlük, pasik, barátok, tanárok, de így utólag elolvasva a történetemet, egy csomó más ember szerepe/hatása is világos és szemmel látható. És mindeközben persze ragaszkodom hozzá, hogy én mindig magányos voltam és bizalmatlan, de azért lássuk be: a legtöbb zenét más emberek ismertették meg velem, a Peti dumált rá a Száz év magány elolvasására, először egy pasiról írtam verseket, és Niké hurcolt el síelni. A világ összes jelenségéről alkotott véleményem más emberekkel való viták során alakult. A naplómban simán követni lehet, hogy ha nem találkoztam volna vele, meg vele, meg vele, akkor most hiányozna belőlem ez vagy az.
(Vajon volt olyan, aki kifejezett rossz hatással volt rám? Hogy mondjuk, mittudomén, kegyetlenebb lettem általa vagy önzőbb vagy szűklátókörűbb vagy hazugabb vagy ostobább?)
A pszichológia létezése óta tudjuk persze, hogy személyiségünk a szociális környezettel való interakciók során alakul ki, csak más ezt tudni meg látni. Emlékszem, amikor már tanultunk anatómiát és le is vizsgáztunk belőle, és aztán elmentünk boncolásra, ahol az addigi preparátumok helyett kinyitottak egy igazi halott embert, és mennyire meglepő és lenyűgöző volt, hogy tényleg azok a szervek voltak benne és olyan elrendezésben, amikről tanultunk. Még a színük is olyan volt.
*Embereknek van a legnagyobb súlya életedben, embereknek, akiket ismertél. Ezen az éjszakán egyszer s mindenkorra megértettem ezt. Hagytam, hogy elröppenjenek a könnyű emlékek, amelyek kellemesek ugyan, de hozzám kötődnek csak. A guadarramai fenyőerdő. Az Ulm utcai napsugár. Csupa könnyű dolog, illanó, de teljes boldogsággal gazdag. Jól mondtam: teljes boldogsággal. De aminek legnagyobb súlya van az életedben, az a néhány ember, akit ismertél. (Semprun: A nagy utazás)
Most viccen kívül
Mindig is volt egy olyan érzésem, hogy amikor ügyelek, olyankor túl sok időt töltök a kórházban (reggel nyolctól másnap délután négyig), de ma: a körülmények szerencsés együttállásának köszönhetően eu-konform módon életemben először délelőtt tízkor hazajöhettem.Meg is próbáltam hasznossá tenni magam, azaz leszedtem a ruhákat a szárítóról, végülis sikerült, csak nagyon sokáig tartott. Pl. álltam egy pólóval a kezemben és gondolkoztam, hogy hova való. Egy idő múlva beugrott. Asszem. Azután levettem a szárítóról egy kék zoknit, majd elkezdtem keresni a párját, azaz percekig tanácstalanul bámultam a szárítón lógó 9 db fekete és 1 db kék zoknit. Jó darabig. De végül rájöttem, hogy a kék az.
Utána kimostam a fehéreket, és teregetéskor vettem észre, hogy közéjük keveredett 1 db sötétkék zokni, de hálistennek nem fogott. Utána tejet öntöttem a kávéhoz, és annyira lassú volt a reakcióidőm, hogy már rég túlcsordult a pohár peremén és kiömlött, mire az agyam feldolgozta a bejövő információt (mindjárt tele a bögre) és kiadta a megfelelő utasítást a kezemnek (tejesdobozt függőlegesbe visszaállítani). Úgy különben nem vagyok hülye, csak olyankor, amikor két órát alszom.
Szóval engem egy kicsit ilyenkor aggaszt, hogy mások ebben az állapotban pl. operálnak.
Rilke: Őszi nap
Itt az idő, Uram. Nagy volt a nyár.
A napórákra árnyékod bocsássad,
s a szeleket ereszd a földre már.
Parancsold: a gyümölcsök érjenek be,
adj még két délies napot nekik,
add, hogy beteljesedjék mindenik,
s a mézet gyűjtsd a dús szőlőszemekbe.
Kinek most sincs még háza, sose lesz,
s ki most maga van, már marad magára,
éjszaka olvas, folyton levelez,
s a ligetben bolyg, valakit keres,
mikor a lombok őszi tánca járja.
Egyik kedvenc versem ez. Az ősz meg a magány ugye valahol összefügg nagyon. Vagy legalábbis mindkettő lehet kellemes-elmélyülős meg hideg & depressziós is, de nem akarok most lelkizni. Inkább elmondom, hogy kb minden második évben posztolom ezt a verset, és arra emlékszem, amikor egyszer alie kommentezett rá valami pesszimistát azzal kapcsolatban, hogy "ki most maga van, már marad magára", a végkifejlet meg ugye mindenki előtt ismert.
I get the urge for going when meadow grass is turning brown
Szóval ez az ősz eleje, ez jó dolog, az elmúlt napokban már egészen myreille-esen nyomtam, kedves öreg nénitől vásárolt hatalmas őszirózsa-csokorral szaladgáltam az arcomat simogató napfényben, majd vaníliás-tejhabos chai-teával és Joni Mitchellel kényeztettem ízlelőbimbóimat & lelkemet, aztán függönyöket mostam szombaton, hogy könnyebben bejussanak a lakásba a nyár utolsó sugarai, meg chillis vöröslencsekrémlevest (chiliesvanilia) és fahéjas-gyömbéres szilváslepényt (saját) sütöttem-főztem baráti beszélgetéshez.Meg néztem egy csomó Simpsont.
Meg elhatároztam, a naplómban olvasott ifjúkori sikereimtől felbuzdulva, hogy fogyózni fogok. Már jó régen csináltam. Majd szólok, ha kezdem.
Meg megnéztük mra-nál a Bourne-ultimátumot, ami jó volt, majd megnéztem az Inside Man-t (Belső ember) is, ami meg nagyon jó volt: túszejtős-bankrablós film, de egészen más, mint a szokásosak, ez afféle intellektuális csavarokkal ellátott történet, alig lőnek benne, valamint szerepel a fantasztikus Clive Owen (sajnos az idő egy részében maszkot visel, így viszonylag keveset gyönyörködhetünk szívdöglesztően nyúzott arcában). Még régen Ripley akartam lenni az Alien-filmekből, aztán Ellie Arroway a Kapcsolatból, aztán Alice a Resident Evilből, most ezek után Miss White (Jodie Foster) akarok lenni az Inside Manből, nagyon jó.
Ha már itt tartunk, megnéztem az Ocean's 13-t is, ami, hát, egynek jó, valamint a Brenda Starr-t, ami tulajdonképpen nem a szó szoros értelmében rossz, hanem gyerekfilm. Azért néztem meg, mert Susan Orlean az Orchideatolvajban több orchideatenyésztőt is megkérdez, hogy létezik-e fekete orchidea, de mind azt mondják neki, hogy á, fekete orchidea csak a Brenda Starr-ban van. A Brenda egyébként eredetileg képregény, amelyben dögös, ám talpraesett újságírónő Chicagoban, ránézésre az 1940-es években rejtélyeket old meg, a filmben természetesen őrült német tudós a főgonosz és Timothy Dalton a férfihős. Jó kis noirt lehetett volna ebből forgatni, de sajnos burleszket csináltak, amin 10-12 éves korunkban mondjuk tényleg jókat kacagtunk húgommal, de most már nagyon gáz volt. A fekete orchidea egyébként a dúsgazdag és titokzatos Timothy Daltonnak kell, mert örökletes genetikai betegségéből kifolyólag csak az abból kivont szérum tartja életben, ugye, hogy noir.
Aztán persze majd jön az a fajta ősz is, amikor november van és sötét és jéghideg eső zuhog, stay tuned.
Szolgálati közlemény
Keresés
Kiemelten
Yummie az isten! Majdnem.Kapcs-ford
Isolde levelezik veletek néhaJó ügy
Ide is írok néha
Mások
- agnus
- alie
- azigazzy
- blogtogon
- brainoiz
- hakkotsuki
- kardigan
- karlsruhe
- kisfoka
- lamorak
- lobotomia
- mollyblooom
- montag
- mra
- nesztelencsiga
- nyulontul
- pestipucu
- roboman
- savanyúcukor
- suematra
- sulemia
- susie
- teodora
- Chili es vanilia
- Domestic Goddess
- Criticalbiomass
- DrMortz
- Interszubjektum
- Sorozatjunkie
- Spoiler
Utolsó kommentek
- There's no business like showbusiness, isolde: Délibáb: nem, csak régen anonimabb volt az internet és kevesebben... »
- There's no business like showbusiness, Délibáb: Ezek szerint az emberben idővel változik az introvertáltság/extrovertáltság aránya... »
- Ez nem panasz vagy nyafogás, isolde: joozsef: nem az én találmányom, ez egy bevett szófordulat, te... »
- There's no business like showbusiness, marta: talán mert az arctalanság nem feltétlen agytalanság? (agyatlanság? nyelvtan... óhhh... »
- There's no business like showbusiness, egyik errejáró: Talán mert nem is velünk beszélgetsz, hanem önmagaddal. Kicsit kihallatszik... »
Kategóriák
- Brennbergbánya (7)
- Emberek (191)
- Esküvő (17)
- Film (31)
- Kaja (35)
- Kultúra (156)
- Munka (134)
- Nosztalgia (14)
- Nyafogás (497)
- Tudomany (43)
- Utazás (80)
- Vásárlás (89)
- Zene (117)