I've seen every possible ending. None of them are good for you.

Azért írok amúgy ennyit filmekről, mert már annyira szabira akarok menni és rá vagyok fixálva a kikapcsolódásra teljesen.
Szóval láttam a Next c. filmet is, ami elszomorító módon semmi újat nem mutatott, és azt gondolom, hogy ha öt évvel ezelőtt készül ez a film, akkor biztos hatásos lett volna. De a várost pár napon belül felrobbantó nukleáris bombát keresni a 24 és Jack Bauer után? Nemár. Meg hogy Nicolas Cage előre lát a jövőbe két percet, és akkor mi is látjuk a következő két percet, amit ő, és aztán látjuk azt, ami valójában történik, ezzel pár éve még meg lehetett volna lepni. A mra szerint csak előítéletes vagyok, mert nem szeretem a Nicolas Cage-et, mondjuk tényleg minden jelenetben ugyanolyan arcot vág. Vagy csak a filmben szereplő újnak és meglepőnek szánt ötletek meg csavarok ma már annyira lerágott csontok. Vagy lehet, hogy túl sok filmet láttam az utóbbi időben, és már nem érdekelt, hogy most éppen ebben a konkrét filmben megmenekül-e a világ/a csaj, vagy sem.
Megyek is és eltöltök egy kis időt a valóságban.

Még mindig Pop, csajok, satöbbi

És igen, témánál vagyunk, tényleg megjósolhatóak az ember jellemvonásai a zenei ízléséből, mondjuk, azért ez annyira nem meglepő. Most azon gondolkodom, hogy vajon én szoktam-e még új ismerősökkel zenéről beszélgetni, de szerintem nem igazán. (Az meg ugye nem számít ide, amikor a barátaink a Rolling Stones-rajongás miatt cseszegetnek :-)

De, mondjuk, annak ellenére, hogy nem zenei ízléssel indítok, azért be kell látni, akármennyire felszínes dolognak is tűnik, hogy: fontos a másiknak az ízlése. A film és könyvízlése. Nem kell, hogy ugyanolyan legyen, sőt, jó is ha tudunk egymásnak újat mutatni, de... számít. (Ami még ennél is fontosabb, hogy ne dumáljon a moziban!) 

Eh, be akartam tenni ide a Walking on Sunshine-t a Katrina and the Waves-től, de nem találom, pedig passzolt volna a hétfő reggelhez. Nem baj, lesz még rá alkalom.

Csak nem gondoltátok komolyan, hogy kifingatunk egy ilyen baszott drága koalát?

Nem történnek izgalmas dolgok, elmondom inkább, milyen filmeket láttam manapság. Érdekel ez egyáltalán valakit? Nem baj, engem igen.

Szóval befejeztük a Boston Legalt nemrég, szerencsére, mivel már rohadtul az idegeimre ment sajnos, méghozzá a két idióta miatt (az Asperger szindrómás szőke meg a multiplex personality fekete csávó), pedig én általában szeretem a különcöket mind az életben, mind a filmvásznon, de ezeket igen nehezen bírtam cérnával. Bezzeg az első évadban még egy csomó szép nő szerepelt helyettük. Meg az Earl-t, aminek egészen meglepő vége lett, nagyon helyes.

Aztán egyszer véletlenül bekapcsoltam a tévét (sosem nézek tévét), és meglepetten vettem észre benne a Ford Fairlane-t, basszus, az egy mekkora egy film. Tizenhárom éves voltam körülbelül, és már akkor is szerettem egyedül moziba járni, szóval elmentem megnézni a soproni Elit Moziba a Nicsak, ki beszél-t, megvettem a jegyet, beültem a filmre, elkezdődött, én meg vártam, mikor jön már Travolta meg a beszélő bébi, ehelyett eszem-faszom megáll, másik filmre ültem be zsenge lélekkel ártatlanul. A Ford Fairlane egyébként tényleg egy elég gagyi film, meg is néztem az imdb-n, valami 5 pontot adnak rá, de ez csak azért lehetséges, mert a nemzetközi nézők nem hallhatják Nagy Feró borzalmas fahangját. Egyébként Zuzu a film nagy részében ultrarövid bodros miniszoknyát, alatta pedig térdig érő cicanadrágot visel, akárcsak napjaink trendi hölgyei (és már Zuzun is iszonyú bénán néz ki), a nyolcvanas éveket meg amúgy is utálom. Mindent összevetve végülis ez egy remek film, tipikus olyan-rossz-hogy-az-már-jó, tökéletesen egyetértek a kultusszá válásával. Itt egy kép is.

Aztán láttuk még a Death Proof-ot is a moziban, kategóriájában kedvenc filmem mostantól, gyönyörű, dögös csajok száguldoznak gyönyörű, lepattant, régi amerikai autókkal, és hát régen emelte meg film ennyire az adrenalinszintemet. A történet persze, hogy úgy mondjam, nem valami bonyolult, szóval aki lélektani drámára és/vagy bonyolult cselekményszövésre vágyik, az kerülje el nézze meg és mostantól majd nem vágyik olyanra.

Ezenkívül pedig a férjem megnézette velem a Tron című filmet, mint utóbb bevallotta, azt hitte, tetszeni fog nekem, mivel nekem filmek terén kiemelkedően magas a gagyitűréshatárom (ez valóban így van), de amikor tízpercenként hiteles döbbenettel megjegyeztem, hogy "dehát... emberkék vannak a számítógépben!!!", akkor egy idő után kivette a filmet és nézhettem inkább Simpsonst.

Aztán néztem nagyonjó filmeket is újra, a Pop, csajok, satöbbit, gondolom remélem, nincs ember a földön, aki nem látta, a könyv ugyan egy fokkal jobb, de a film is nagyon jó. És az milyen vicces, amikor Charlie-val szexelnek és Rob azon parázik, hogy vajon elég jó-e az ágyban, és eközben Charlie (Catherine Zeta-Jones amúgy) felvesz egy The Pretenders-pólót. Pretenders, érted. Most vettem észre. Mellesleg meg kb. mindent elmondanak ebben a filmben, amit a kapcsolatokról tudni lehet. És jó zenék.
És újranéztem még a 13. emelet-et, ami szintén nagyon jó sci-fi, programozó barátaink létrehoznak egy virtuális világot, szeretett főnöküket rögtön meg is öli valaki, persze a főszereplő srácot gyanúsítják, aztán pedig olyan dolgok derülnek ki, hogy hajaj. A cselekmény egy része a nagyon hangulatos virtuális világban játszódik, amit az 1935-ös Los Angelesről mintáztak, szóval kurblis autók, revütáncosnők, jazz-zenekar. Egyedül a szerelmi szál nem tetszik annyira a filmben, én kihagytam volna, de végülis belefér, és legalább szép a csaj. Mellesleg a főszereplő Craig Bierko =Jeffrey Coho a Boston Legalból, csak szerintem közben megműttette az orrát vagy valamit csinált magával. Ilyen a plakátja.

Két napja írom ezt a postot, mert mindig közbejön valami.

Do your thing

Tegnap Kollégám egy ártatlan kérdésére legalább tíz percig beszéltem a "nyafogás" és a "hiszti" közötti különbségről, különös tekintettel az indulati töltés mértékére, a hangszínbeli eltérésre, valamint a nonverbális kommunikációs jellegzetességekre. Remek tréninget tudnék tartani a témában. 

 

Kép természetesen innen.

I'm dreaming of a white Christmas

A csótányok zavarták a legkevésbé.
Ott voltak mindenütt, a hőséggel látszólag mit sem törődve rohangáltak a kiürült lakásokban, az áthevült lépcsőkorlátokon és a régi játszótér vörösen izzó mászókáin. A gyilkos UV-sugárzás, amely egy fehér lepedőkbe burkolt átlagos felnőtt emberben körülbelül hat perc alatt okozott halálos bőrrákot, nekik meg sem kottyant. Az evolúció nagy túlélői.
A végtelenbe nyúló hatalmas lakótelep egyforma, izzó betonkockáival egyébként is valamiféle szürreális temetkezőhelyre emlékeztette. Pedig halottak nem voltak itt, bár élők sem: néhány évvel ezelőtt az utolsó hajléktalanok is kiköltöztek. Az egyik családot ismerte, ők akkor mentek el, amikor a két kisgyerek bentragadt a zárlatossá vált liftben. Hetek múlva szedték ki őket az izzó fémkaszniból, gyakorlatilag megsültek, mint a krumpli az alufóliában.
A legtöbben valószínűleg az erdőbe mentek, bár röhejesnek tűnik erdőnek nevezni azt a megtépázott, száraz bozótost. Állítólag barlangok bújtak meg a bozótban, itt vészelték át a nappalokat, éjszaka pedig vizet kerestek vagy bármilyen ehető élőlényt.
Itt a valaha-volt lakótelepen rég nem találkozott emberi lénnyel. Néha beszélt a csótányokhoz, de inkább spórolt az erejével. Bár vizet tudott nyerni a pincében húzódó régi csövekből, az élelem beszerzése jóval nehezebb volt. Nappal talán sikerülhetett volna belógnia valamelyik légkondicionált bevásárlóközpontba, de nappal öngyilkosság lett volna elhagyni az óvóhelyet.
Milyen találó név egyébként. A tízemeletes ház pincéjét eredetileg háború esetére építették, ide menekülhettek volna őseink a bombázás elől. Sajnos a felhalmozott konzerveket feltehetőleg már generációkkal ezelőtt szétlopkodták.
Többnyire éjszaka indult útnak, ilyenkor kicsit talán lehűlt a levegő, persze az órmótlan betontömbök árasztották magukból a nap során elnyelt hőt. A szemközti hegyen villák magasodtak, légkondicionált villák, amelyeknek a napi hűtése manapság már körülbelül annyi energiát használt el, amivel annak idején be lehetett volna foltozni az ózonlyukat. Vagy lebombázni egy földrészt, talán az is megoldotta volna a problémát. Persze attól függ, melyiket. Mégis hálás volt a villalakóknak, mert sosem lakatolták le a szeméttárolóikat, talán valami rosszul értelmezett jótékonyságból vagy bűntudattól vezérelve. Egész kerületeket élelmeztek így.
Vidékre kellene menni, ott állítólag hűvösebb van egy-két fokkal, téglaépületek vannak, meg hatalmas, régi katedrálisok, amelyeknek a falán semmiféle napsugár nem képes áthatolni. De ahhoz, hogy elinduljon, itt kellene hagynia a csodálatos szerencsével megtalált vízvezetéket. Lehet, hogy soha többet nem találna vizet, lehet, hogy nem találna búvóhelyet nappalra, és már az első napkelte után tíz perccel hőgutát kapna. Meg bőrrákot, de azt már meg sem érné.
A hűvös csövekhez simult és aludni próbált. A régi városra gondolt, amelyről nagyanyja mesélt, mielőtt napszúrást kapott és megbolondult volna. Akkoriban ezekben a lakásokban emberek éltek, villamosok jártak, és majdnem minden héten esett az eső.
Bár sosem látott még ködöt, sem villamost, mégsem esett nehezére maga elé képzelni. Lehunyta a szemét és elképzelte, ahogy egyedül sétál a ködben, a kihalt alsó rakparton. A folyóhoz vezető lépcsőkön szerelmespárok ülnek, a lány fázik, ezért a fiú ráadja a kabátját.
Mondjuk, azt, hogy milyen lehet fázni, már egyáltalán nem tudta elképzelni.

"Keith Richards looked at me, pulled me on stage,

he took me backstage, and gave me a Coke with ice and a lemon. And I never went home."

 

 

 

 

 

Meg kellett néznem a Majdnem hírest így Rolling Stones koncert után, nagyon jó még mindig, egyik kedvenc filmem, a rendezői változatot kell nézni, amiben elhangzik a címben szereplő mondat is.
Röviden hetvenes évek, zenei lapokba írogató 15 éves kissrácot életkorának ismerete nélkül megbízza a Rolling Stone magazin, hogy készítsen interjút a Stillwater nevű zenekarral. Szóval kissrác turnézik a zenekarral, némi balhé, szakadt turnébusz, sok zene, elvétve drogok, a kissrác fura anyja is nagyon jó, és hát a tündéri groupie múzsa, Penny Lane (Kate Hudson) egyszerűen utánozhatatlan. Valamint most vettük észre, hogy a Stillwater énekese nem más, mint My Name is Earl, és egy mellékszerepben feltűnik egy The Office-szereplő is. Valós történeten alapul amúgy. És remek zenék végig. Kötelező.

I know it's only rock'n'roll but I like it

Mit mondjak. Olyan volt, ahogy az ember egy Rolling Stones koncertet elképzel, lenyűgöző & hiteles, nagyon jól szólnak ezek a számok élőben, és hát Mick Jagger basszus... nem rúgnám ki az ágyamból.*
Tudom, tudom, ócska youtube-os koncertvideó, nem kell megnézni, de muszáj beraknom magamnak emlékül.

*Hair című film, az a jelenet, amikor a szőke srácot faggatják a fogdán, hogy miért ragaszkodik annyira a hosszú hajhoz.
- And men?
- What do you mean?
- Do you have any sexual attraction towards men?
- Am I a homosexual?
- Yeah.
- I wouldn't kick Mick Jagger out of my bed but I'm not a homosexual.

What? The Todd appreciates hot, regardless of gender!

Még nekem is feltűnt, hogy idén mintha nem lenne divat a melltartó. Ez is valami retró? Tegnap pedig a következő jelenetnek voltam szemtanúja az edzőterem öltözőjében (bár elmondva nem olyan jó): karcsú, izmos, napbarnított, nagyonszép lány kijön a tusolóból csuromvizesen, hosszú, vizes hajjal, törölközés nélkül felhúz a vízcseppes bőrére egy darab tangát, egy darab farmert és egy zöld ujjatlan trikót, papucs fel, haj kicsit megráz, köszön, kimegy. Azt hittem, ilyenek csak farmerreklámokban vannak.

Kávé, vasalás (illetve ezek hiánya)

Nem volt semmi baj a gyerekekkel persze. Volt egy pillanat, amikor kivételesen mind a kettő minden látható ok nélkül ordított (ezt ritkán csinálták, többnyire aranyosak voltak), lemerült a telefonom, és egy hatalmas, fekete pók közelített felém a konyhapadlón, akkor gondoltam, hogy ha még ma este mindenképpen pánikba akarok esni, akkor arra ez lenne az ideális pillanat, de aztán nem estem és a pillanat tovasuhant.
Sokkal közelebb álltam a pánikrohamhoz ma reggel, amikor kómásan kitántorogtam a(z amúgy kb harmincöt fok hőmérsékletű) konyhába és észrevettem, hogy nincs itthon kávé. Gondolom, aki kávéfüggő*, az érti, miről beszélek, aki nem, az meg képzelje el, hogy egyszercsak nincs otthon sör/víz/internetkapcsolat. Azért magyarázatképpen elmondom, hogy középiskolás koromban egyszer kávé nélkül kellett elkezdenem az angol országos tanulmányi versenyt, a reggelihez nem adtak kávét ugyanis, mert a tizenhétévesek csak ne mérgezzék magukat, jobb nekik a menzatea vagy a kakaós tej, délben találtam csak egy büfét, ahol végre koffeinhoz lehetett jutni, és mint utóbb kiderült, a délelőtti feladatokon siralmas pontszámmal végeztem, a délutániak meg majdnem mind maximum pontosak lettek.
Szóval azt hiszem, csupán azért nem kaptam pánikrohamot reggel, mert túl alacsony volt a vérnyomásom hozzá.
Ezenkívül még olyan problémáim vannak, hogy nincs mit felvennem, ugyanis a nyári cuccaimat kevés kivétellel mind vasalni kell (vászonnadrágok, vászonszoknyák), az pedig teljességgel elképzelhetetlen számomra, hogy a jelen időjárási körülmények között akárcsak gondolni tudjak a vasalásra. Felmerült bennem reggel, hogy betelefonálok a főnökömnek, hogy sajna nem tudok bemenni fenti két okból (ti. kávé és vasalatlanság), aztán eszembe jutott, hogy a munkahelyemen talán mégis egy fokkal hűvösebb van, mint itthon, és akkor a szó szoros és átvitt értelmében is gyűrötten eltántorogtam.
Egyetlen jó dolog, hogy a dicső múltban, amikor hazajöttem Hollandiából és még volt egy kevés pénzem, akkor azt hihetetlen lélekjelenléttel és előrelátással Rolling Stones koncertjegyekre költöttem el és már csak két nap van addig.

(*Bárcsak lenne már nálunk is Starbucks! Tavaly hallottam valami pletykát, hogy lesz itthon is, de még semmi jele.)

Koncentráljunk a képre, hátha jobb lesz

 

 

Kép innen.

Kaland, izgalom, leánycsecsemők

E percekben bébiszittelem alie-ék gyerekeit, tegnap meséltem a kollégáimnak, akik egyöntetűen bizonygatni kezdték, hogy egészen biztosan pánikolni fogok és hiába mondtam, hogy én még soha életemben nem pánikoltam, és nem is tudom elképzelni*, erre azt mondták, ez csupán azért lehetséges, mert még sosem hagytak órákra egyedül ordító ikercsecsemőkkel.
Eddig minden jó, kellemesen hűvös van a lakásban, übercukik, csak az egyik ordít, a szülők pedig még csak egyszer telefonáltak, igaz, nyolc perce indultak el.
Á, most abbahagyta, szerintem megnyugtatólag hat rá a billentyűzetkopogás.

*Valójában a múltkor pánikoltam kicsit egy csótánytól, de csak néhány másodpercig tartott, mivel elszaladtam. És egyik nap meg ügyeletben kaptam kis híján infarktust, mert a nálamnál fejlettebb szépérzékkel rendelkező kolléganőm apró, sötét szaténrózsákkal díszítette a fürdőszobában az egyik csövet, és én mindig mászkáló rovaroknak nézem őket. Ja, és a nászútunkon, abban a barlangban is féltem, pedig nem is barlang volt, csak egy múzeum megfelelő hatásvadászattal kialakított alagsora, de klausztrofóbiás minek megy a föld alá.

Semmi értelmes

Tegnap meg a hőség ellenére hasznos dolgokat akartam csinálni este, de nem volt net. Mindegyik hasznos dologhoz kellett volna. És fájt a hátam szörnyen, meg a fejem, és gyógyszer nem használt rá, pedig kapkodtam a fájdalomcsillapítókat, mint House. Ilyenkor nem tudok könyvet olvasni, de most épp nincs is olyan könyvem, amihez kedvem lenne.
Szóval végülis többnyire feküdtem a hátamon a szőnyegen, zenét hallgattam, és a bash.hu-ról kinyomtatott lapokat olvastam.
Hey, remember that time when I would only read the back of cereal boxes.
Meg néha prizniceltem magam vizes törölközővel.
Ez az ezredik bejegyzés ebben a blogban amúgy. 

Vízikígyó

És még az is volt, hogy megnéztem a Psychiatria Hungaricában a szerzői utasításokat, hogy milyen formátumban kell nekik a hivatkozásokat felsorolni, volt benne a gyengébbek kedvéért példa-hivatkozás is, egy, a vízikígyó tüdőkeringéséről szóló cikk.
Lehet, hogy ez csak nekem vicces.

Lazy Sunday afternoon (I got no mind to worry)

Nagyon furcsán kevés emlékem van a hétvégéről, mivel szombaton ügyeltem és három órát aludtam, így vasárnap minden valahol az álom és az ébrenlét határán történt.
Már eleve az is kicsit fura volt, hogy feküdtem az ügyeletes orvosi szobában és nem tudtam aludni, mert iszonyú nagy zaj volt a folyosón, és ekkor felébredtem, csend volt, és rájöttem, hogy csak álmodtam, hogy nem tudok aludni a zaj miatt.
Szoktam ilyeneket.
Szóval vasárnap főleg házimunkát végeztem és közben néha lefeküdtem és elaludtam, úgyhogy most ilyen elmosódott emlékeim vannak, hogy két alvás közti szünetben kisikáltam a fürdőkádat, meg mintha teregettem volna, és este volt vacsora, tehát valószínűleg főztem is, sőt olyan is rémlik, hogy napoztam a szobában a nyitott ablak előtt és hallgattam a kicsit unalmas új Norah Jones cd-t, le is barnultam. Meg miután előző nap vitatkoztam a yummie-n azon, hogy mindenki nézzen ki úgy, ahogy akar, és ne várjuk el minden kismellűtől, hogy szilikont csináltasson (vagy ilyesmi), még vásárolni is voltam anyámmal a westendben, leárazás a Woman's Secretben, szóval push-up melltartókat próbálgattam fél délelőtt, isn't it ironic, délután meg epiláltam a lábamat meg befestettem a hajamat. Meg sorozat évadzárókat néztünk, most értünk a House és a Studio 60 végére, végre történt valami a House-ban basszus, már kezdtem volna nagyon megunni, nem beszélve arról, hogy a harmadik évad orvosi eseteit már alig lehetett élvezni, annyi baromság volt benne, hogy általában csak felhúztam magam. A Studio 60-ről meg nem nagyon tudnék egy értelmes gondolatot leírni, ami nem spoiler, de: tetszett. Még befejezzük a Boston Legalt és az Earl-t, mindegyikből kb két rész van, és úgy döntöttem, utána egy kis szünetet fogok tartani a sorozatnézésben, mielőtt újakba fogok, mert már valahogy kezdtem kicsit túladagolódni, és alig nézünk "rendes" filmeket, de ha nézünk, azokat valahogy mind túl hosszúnak találom és a negyvenedik percben elkezdek fészkelődni, hogy mikor lesz már vége, vajon miért.

Némi nosztalgia, meg hogy ki a portás?

Nem bírom én ezt a stresszt, hogy beküldtem a novellámat öt napja egy magazinnak és nem válaszolnak, egyáltalán, az email ördögi találmány, sose tudhatod, hogy odaért-e vagy sem, még ha kérsz is visszajelzést (ami nekem persze sosem jut eszembe, csak utólag), akkor is kiikszelheti az illető, hogy nem küld visszajelzést, meg olyan is van, hogy válaszolnak, de a válasz nem ér el hozzám Valami Miatt, szóval ördögi gépek, bezzeg a tértivevényes postai levél, régi szép idők. Azt kellett volna tennem, mint anno a Galaktikánál, odamenni a valahova és némi sminkkel és dekoltázzsal fűszerezve a megfelelő fiatalember kezébe nyomni személyesen papíron, (nem mintha megjelentették volna), persze igazság szerint nem esem kétségbe, ha nem jelenik meg, mert tényleg akkora feeling volt azt írni, hogy az önmagában megérte, meg persze feltehetném az Internetre is, dehát, tudjuk, hogy van ez, a papír az papír.

Tegnap meg elmeséltem a kollégáimnak az álmomat, szerencsére pszichiáterek, úgyhogy azóta keresem a Portást. Így:
isolde: - És képzeljétek, tegnap azt álmodtam, hogy a kórházunk tizenegy emeletes volt és én beszorultam a liftbe a hatodik és a hetedik között, és nagyon féltem, hogy nem jutok ki. Aztán eszembe jutott a megoldás és felhívtam a mobilomon a portást, aki jött és kiszabadított. Gondolom, az elakadás azt jelképezi, hogy sosem szabadulok az egészségügyből és örök időkig havi százezer forintból kell evickélnem, és nem jutok egyről a kettőre.
Kollégák (kórusban): - Vajon ki a Portás, aki megment? A Főnök? A másik Főnök? Miért pont a hatodik és a hetedik között? Vajon kit jelképez a lift, aki fogva tart? Vajon ki a Portás? Vajon Te magad vagy a Lift? És az, aki megment? Ki a Portás?... Ki a Portás???

Szóval nem tudom, ki a Portás. Mindenesetre felhívtam Barnit tegnap, amitől jó kedvem lett ugyan, de a Portás biztosan nem ő. A Barni az az első szerelmem, tizenhattól tizenkilenc éves koromig voltam szerelmes belé nagyjából, és ezalatt elhanyagolandó időtartamnyit jártunk is ugyan, de főleg az volt, hogy én titkon verseket írtam róla a helyi lapba, meg rajongtam a zenekarért, amiben játszott, szóval nagyon romantikus és tinédzserlányos attitűddel viseltettem iránta. Az meg mekkora divat lett mostanában, hogy az emberek megkeresik az exeiket a wiwen, én nem vagyok a wiwen és többnyire nem is nagyon érdekel, mi van az exeimmel, ellenben Barnit felhívom a szülinapján minden évben, és megbeszéljük öt percben, hogy éppen hol tartunk, idén éppen mindketten boldog párkapcsolatban, túl sokat dolgozunk, de: azt csináljuk amit tizenhét éves koromban elképzeltünk, hogy majd ezt fogjuk csinálni, és ez jó. 

Van ez a régi mániám, végighajtani a Stefánián, hogy néha ki kell egy kicsit nézni a hétköznapokról és nagyobb perspektívából nézni az életet, és ez például egy ilyen dolog, ilyenkor a tizenhétéves szememmel nézem. És szoktam még az öregebb szememmel is nézni, emlékszem, amikor a Zichy Jenőben laktam és szingliblogot írtam és mindenféle gyakorlatokra jártam, ahova nem kellett bejárni, csomó új ismerősöm volt és csomó könyvet olvastam, és vettem egy piros cipőt, és bár akkor is mindenfélén rinyáltam, de tudtam, hogy ez most pontosan az az időszak, amire úgy fogok visszagondolni, hogy milyen boldog és gondtalan huszonéves voltam. Ez a mostani meg az, amiről majd azt fogom gondolni utólag, hogy hej, nehéz évek voltak azok, mindig volt valami mellékállásom, egyszerre csináltam a phD-t, a pszichoterapeuta-képzést, a mozgás sajátélményt, az önismeretet, meg készültem a szakvizsgára, és közben semmi pénzünk nem volt és tizedik emeleti panelban laktunk, nehéz, küzdelmes évek voltak bizony, mondom majd, büszkén, hogy ilyenek is voltak, aztán hátradőlök a nyugágyban, kortyolok kicsit a mojitómból, és nézem a tengert meg a vitorlásokat, vagy valami ilyesmi.   

Keresés

Kiemelten

Yummie az isten! Majdnem.

Kapcs-ford

Isolde levelezik veletek néha

Jó ügy

Ide is írok néha

• Isolde olvas
• Endless
• Filmbuzi
• SamFreud
• Képek

Mások

• agnus
• alie
• azigazzy
• blogtogon
• brainoiz
• hakkotsuki
• kardigan
• karlsruhe
• kisfoka
• lamorak
• lobotomia
• mollyblooom
• montag
• mra
• nesztelencsiga
• nyulontul
• pestipucu
• roboman
• savanyúcukor
• suematra
• sulemia
• susie
• teodora



• Chili es vanilia
• Domestic Goddess



• Criticalbiomass
• DrMortz
• Interszubjektum
• Sorozatjunkie
• Spoiler

Utolsó kommentek

• There's no business like showbusiness, isolde: Délibáb: nem, csak régen anonimabb volt az internet és kevesebben... »
• There's no business like showbusiness, Délibáb: Ezek szerint az emberben idővel változik az introvertáltság/extrovertáltság aránya... »
• Ez nem panasz vagy nyafogás, isolde: joozsef: nem az én találmányom, ez egy bevett szófordulat, te... »
• There's no business like showbusiness, marta: talán mert az arctalanság nem feltétlen agytalanság? (agyatlanság? nyelvtan... óhhh... »
• There's no business like showbusiness, egyik errejáró: Talán mert nem is velünk beszélgetsz, hanem önmagaddal. Kicsit kihallatszik... »

Kategóriák

• Brennbergbánya (7)
• Emberek (191)
• Esküvő (17)
• Film (31)
• Kaja (35)
• Kultúra (156)
• Munka (134)
• Nosztalgia (14)
• Nyafogás (497)
• Tudomany (43)
• Utazás (80)
• Vásárlás (89)
• Zene (117)

Archívum

• Jelen
• 2010. július
• 2010. június
• 2010. május
• 2010. április
• 2010. március
• Az összes

Egyéb

• RSS 2.0 Feed
• Freeblog.hu