Love is in the air

2007. április 4. 12:42 - címkék és kategóriák: Nyafogás Emberek - 2 komment

Hetagra sut a nap odakint, en meg itt ulok bent egy szamitogep elott es a vilag legunalmasabb munkajat csinalom. Altalaban eleg jo egyebkent a monotonia-turesem, legalabb lehet kozben almodozni, de ma valahogy rajtam van ez az ize. (A "rajtam van az ize" nepi kifejezest pszichiatriai osztalyos munkank soran gyujtottuk.) Menni akarok viragokat venni meg kiulni kavezni es olvasni a konyvemet (Leany gyongy fulbevaloval) vagy akarhova. Haza takaritani is jo. El is megyek ma korabban. "Tavasz van nalam, es nem felek hasznalni", ahogy a kolto mondja.
Az olasz ficko egyebkent is egesz nap nyalas szerelmes dalokat hallgat. Most eppen a Nothing else matters szol a Metallicatol, es vele enekli a szoveget erzelmileg atfutott hangon. Igy nehez komolynak maradni.

Update: Barry White szol, az olasz ficko szerint az ove a poptortenelem legszexibb hangja. A holland kiscsaj egyszer olvasott valami felmerest, miszerint az emberek legnagyobb tobbsege Barry White-ot hallgat szex kozben. Az olasz ficko szerint ez inkabb "szex elotti zene, amolyan rahangolodos.... ooohh, let the music play-ooo-just until I feeel this meeemory is goone, whoooo-eeeooo."
Get a room, kids.

Traffic

2007. április 3. 22:48 - címkék és kategóriák: Kultúra
Meg azon gondolkodtam, miközben ráérősen bringáztam haza az edzőteremből, hogy milyen vicces, hogy otthon a biciklizés az mekkora vagányság, itt meg nulla vagányság, csak egy közlekedési eszköz. Öreg nénik cekkerrel meg a kormányra tekert művirágfüzérrel nyomják. Maria, az egyik holland lány mesélte, hogy amikor kint volt Bostonban a bátyjánál, akkor is biciklivel közlekedett, és feltűnt neki, hogy a társaságban ő lett az überlaza Bringáscsaj. (Arról jutott eszembe, hogy elolvastam a Snow Crash-t és a fordító biciklisfutár-szlenget használ benne, és hogy egyáltalán létezik ilyen, hogy "pesti biciklisfutár-szleng". De ha már az olvasónaplómat népszerűsítem, akkor inkább a hálózatos könyvet ajánlom, az sokkal jobb volt.) Egyébként itt a biciklisek az Út urai. Én mondjuk mindig hülyén érzem magam, amikor megáll nekem az autó, pedig neki van zöld és nekem piros, meg nem lép le a gyalogos, pedig neki van zöld és nekem piros, és állunk mindketten bután. Mondjuk, ha gyalog van az ember, tényleg folyton el akarnak csapni a bringások, tök veszélyes. Lehet, hogy itt gyalogosnak lenni a vagányság és van utrechti gyalogos-szleng.
Egyébként egyetlen darab emelkedő nincs az egész országban, így könnyű.

Orvosokról és hajózásról

2007. április 3. 17:59 - címkék és kategóriák: Utazás Munka - 4 komment

Többrendbelileg is betekintést nyertem a holland egészségügybe a napokban.
Hétfőn beszélgettem egy doktorral, aki bevezetett az itteni hangulatzavar-osztály működésébe, ebben nem volt sok meglepő elem, talán az, hogy milyen széleskörűen alkalmazzák az ECT-t (elektrokonvulzív terápia, régies nevén elektrosokk), meg, hogy heti öt napból kettőt kap kutatásra. A kutatása viszont olyan, amiért lelkesedem, nyelvi lateralizáció skizofréniában. (Ismeretterjesztő rovatunk: az ember beszédközpontja a domináns agyféltekében van, jobb kezeseknél bal félteke. Nem így születünk, a féltekék munkamegosztása később alakul ki. Egyesek szerint a lateralizáció zavarainak köze van a skizofréniához, sőt, egyszer olvastam egy cikket, amiben Crow, neves, öreg skizofréniakutató egyenesen azt állítja, hogy "az emberiség a nyelv kialakulásáért a skizofréniával fizetett". Merthogy állatoknál nincs ilyen betegség.) És ambulánsan is lát el betegeket, annyit, amennyit akar, de két-három óra azért mindig jut egy betegre meg a családjára. (Mármint a beteg családjára).
Azután Martin, a főápoló körbevezetett minket a pszichotikus osztályon.(Mindannyian olyasfélére asszociáltunk, amikor kényszerzubbonyból kiszabadult dühöngő őrültek között szlalomozunk, a cseh csaj meg én, de nem mernek minket bántani, mert zordul néz rájuk Martin, a drabális néger főápoló?) Valójában a srác kb velem egyidős, kb ugyanannyi iskolát is végzett, úgy néz ki, mint aki a légynek sem tudna ártani, és valószínűleg ez az igazság. Az osztályon összesen tizenhat beteg van egyágyas szobákban (most sokkal kevesebb, mert az osztályvezető és az orvosok nagy része Coloradoban van egy kongresszuson). Van kétágyas szobájuk is, de ott is csak egy beteg szokott lenni, mert pszichotikus szobatársak között túl sok a súrlódás. A betegek nappalija úgy néz ki, hogy azt én is elfogadnám, plazmatévé, dvd-lejátszó, X-box, egyik fala üvegből, türkizkék függönyök, kijárat a nárciszokkal és egyebekkel teli bájos kis kertre. A kertet mondjuk magas kerítés veszi körül, de Martin szerint "azért át lehet mászni". Konyhasarok szekrényekkel, mosogatóval, mikróval, és szuperjó csillivilli kávégéppel (nem tehetek róla, bukom a presszógépekre). Pingpongasztal, nővérpult, hat nővér. Este csak kettő. Átmegyünk a kreatív terápia-szobába, nagy, színes szoba, virágok, képek. Agyag, ezerféle színű máz, kis égetőkemence, bőr, faanyagok, eszközök a fentiek megmunkálásához, varrógép, üvegfestő-kellékek. Egy beteg bütyköl valamit a szobában, beszédbe elegyedünk a terapeutával, aki elmondja, hogy a kínálat gazdagsága ellenére ezek a mai betegek állandóan a számítógép előtt ülnek (hat db van) és játszanak vagy neteznek. A bőrért (mert az drága és hogy ne pazarolják) és az üres CD-ért (ha zenét akarnak kiírni) kell csak fizetniük jelképes összeget.
Az ápolók majdnem mind főiskolát végzettek. Mind az ápolók, mint az orvosok évente elvégeznek egy pár napos kurzust agressziókezelésről, ahol megtanulják, hogyan lehet hamar észrevenni, hogy a beteg agresszív kezd lenni, hogyan kell ezt kivédeni, hogy kell viselkedni, testbeszéd, hogyan kell szóban megnyugtatni. Ezt színészekkel is gyakorolják, akik szakavatottan eljátsszák az agresszív beteget. Valamint önvédelmi technikákat tanulnak: hogyan bújjunk ki a szorításból, ha a beteg hátulról akar megfojtani, stb.

Én egyébként végig szemrebbenés nélkül hallgattam, különösebben nem lepődtem meg semmin, gondoltam, hogy sokkal jobban néz ki az egészségügy ott, ahol sokkal több pénz van rá, de ennél azért elszomorodtam. Nem tudom, mennyivel kevesebb nővért vagy orvost ruháznának meg, ha otthon is lenne ilyen, de ha már eggyel kevesebb ötvenkilós pszichiáternőt csap fejbe paranoid skizofrén, akkor is megérte. Nem beszélve arról, hogy a betegnek is jobb, ha időben leállítják. És igaz, hogy ezeket a szkilleket az ember többnyire megtanulja menet közben, ellesi másoktól, meg ráérez maga, de akkor is.

Gondoltam, hogy megkérdezem, úgy nagyságrendileg mennyit keres itt egy ápoló vagy egy orvos, de aztán nem volt kedvem. Nem mindegy az nekem?

Aztán ma elmentem háziorvoshoz, mert elkaptam valami bacit, és gondoltam, itt az alkalom, hogy betegszemmel is betekintsek az ellenséges vonalak mögé. A rendelőben három háziorvos rendel külön szobákban. Az egészhez tartozik egy váróterem és egy nagy, narancssárga pult mögött (a királynő színe) két fiatal recepciós. Előre időpontot kellett kérnem, úgyhogy annyi a papírmunka, hogy szólok, hogy megérkeztem. A nevemen beszólít az orvos, idős férfi civilben, határozott kézszorítás. A szobájában hatalmas, kezeletlen tömörfa íróasztal és ugyanolyan vitrin, tömve vastag, komoly külsejű könyvekkel (nem tehetek róla, bukom a kezeletlen tömörfa bútorra). Az asztalán számítógép, egy db fonendoszkóp, és egy db földgömb. A falon festmények régi keretben, egy polcon pedig egy egzotikus küllemű műtárgy. Az egész úgy néz ki, mint a Kelet-Indiai Társaság nyugalmazott tengerészkapitányának dolgozószobája, beleértve magát a doktort is, aki klasszikus brit úriember módjára viselkedik. Elmondom, mi a bajom. Elmondja, hogy két dolog közül választhatok, ennek ez az előnye, annak az, melyiket választom. Ezt tanultuk mi is az egyetemen, hogy a beteg az nem mentálisan retardált kisgyerek (kivéve persze, ha az), hanem értelmes felnőtt ember, csak beteg, ezért nyugodtan lehet vele egyenrangúan tárgyalni, elmagyarázni neki dolgokat, kikérni a véleményét. Én szoktam is, ha van rá idő, bár néha csodálkoznak a betegek, mit magyarázok ennyit. De most rájöttem, hogy velem még sose viselkedtek így, magyarázni szoktak néha, de döntést rám bízni sose. Még akkor se, amikor tudták, hogy orvos vagyok, olyankor is maximum annyi, hogy hosszas könyörgés és győzködés árán rá tudtam venni az illető doktort valami alternatív megoldásra. Mondjuk, olyan gyakran nem is járok otthon orvoshoz, az tény. Beletelt pár másodpercbe, mire visszanyertem a lélekjelenlétemet, és megmondtam, melyiket választom. Wow.

A képek csupán illusztrációk, nem az orvos szobájában készültek, hanem a Cutty Sark nevű gyönyörű clipperen, az egyik utolsó, egyben az egyik leggyorsabb vitorláson, Greenwichben lehet megnézni, menjetek.

Más izgi nem történt. Rájöttem, hogy megszerettem ezt a várost, a hangulatát, meg a biciklizést (meg is javíttattam a Kölcsönbringát, kezdett kicsit rozoga lenni, és hálistennek a kórház bicikliparkolójában van egy biciklibolt- és javítóműhely, úgyhogy reggel beadtam, délutánra kész lett). De tudom, hogy ez csak azért van, mert süt a nap, és akkor a jó hollandok azonnal előözönlenek a házaikból, és fél perc alatt úgy néz ki a város, mint egy Városligetbe oltott Liszt Ferenc tér. Simán el tudnék itt éldegélni örök időkig, ha 1. mindig ilyen időjárás lenne, 2. hozhatnám a barátaimat, 3. magyarul beszélnének az emberek, 4. nem lenne szünet a moziban, 5. lennének hegyek. Persze, tudom, hogy az ember szerezhet új batátokat és megtanulhat új nyelveket, de az már nem olyan, vagy csak én nem vagyok az a típus. Az apukám tengerész, tehát nálam az a standard, hogy az ember elutazik jó hosszú időre, a végén meg hazamegy.

Percrol percre

2007. április 2. 15:56 - címkék és kategóriák: Emberek
Mint kiderult, az olasz ficko csutortoki kulturalis osszefoglaloja sikerrel jart, amennyiben a hetvegen a holland kiscsaj elment vele moziba egy olasz muveszfilmre.
Hogy Laverne-t idezzem: If he turns out to be her brother, then it's better than my soap! (Scrubs, 212)

Lány, gyöngy fülbevaló, parfüm

2007. április 1. 11:33 - címkék és kategóriák: Utazás Kultúra - 6 komment

Fél 12 és még pizsamában vagyok, ez milyen már.
Nem baj.
Voltam Hágában tegnap, kaptam karamellás csokit és waffelt, amely utóbbinak jelentős hányadát meg is ettem hazafelé a vonaton. Sajnos még mindig nincs fényképezőgépem, úgyhogy szavaim kifejező erejére támaszkodhatok csupán, illetve ha valaki mégis hiányolná a vizualitást, itt van egy rakat kép Hágáról. Sétáltam tengerparton, ami tényleg úgy nézett ki, nyugágyakkal, éttermekkel és koktélbárokkal, mint Copacabana beach, csak éppen hideg szél fújt, ez persze néhány helybélit nem akadályozott meg a fürdésben, de én már semmin sem csodálkozom. Voltak vicces szobrok is. És az érdekesség az útikönyvből: a II. világháború során a beach nevét használták jelszóként a holland egységek, mert állítólag semmilyen más nemzet nem képes helyesen kiejteni azt, hogy Scheveningen.
Láttam a parlamentet, szép, meg a királynő munkapalotáját, semmi extra, meg szegény Wilhelmina királynő szobrát (a mostani királynő öreganyja), ami úgy nézett ki, mint egy orosz parasztasszony a jéghideg tundrán, amit egy ötéves óvodás készített, nyilvánvalóan nincs érzékem a modern szobrászathoz.
És voltam könyvesboltban és ezerhatszázvalahányban alapított kocsmában is.
Valamint voltam a Mauritshuis-ban, ez egy kis múzeum a holland festészet aranykorából, amiről bennem eddig olyasféle kép élt, hogy ezek többnyire szomorú, barnába öltözött holland parasztokat ábrázolnak szomorú, barna háttérrel, de mint kiderült, ezt a téveszmét feltehetően csupán a középiskolai művészettörténet könyvem nyomdatechnikájának köszönhetem. Nagyon szépek, színekkel, iszonyú jó fényekkel, ami azt illeti, jobban is tetszettek, mint az impresszionisták például. Meg kell említenem még a múzeum ingyenes audio guide-ját, ami engem teljesen lenyűgözött: be kell ütni a festmény számát, és akkor nem csak elmondja a hang, hogy mit kell látni a képen és miért híres, hanem a kép hangulatához illő és remekül összeválogatott zene is van mellé, Mária mennybemenetelekor dicsőséges vallási zene, a szélcsendes tengeren szomorúan veszteglő vitorlásokhoz pedig szomorúan veszteglő vitorlásokhoz illő zene. A kedvenc képem talán a Rubens: Néni és fiú gyertyával (Min mereng vajon ennyire a Néni? Az audio guide szerint szerelemre gondol, a gyertya meg amúgy is szexuális szimbólum. Halál komolyan ezt mondta), meg persze a gyöngyfülbevalós lány. Klasszisokkal jobb, mint a Mona Lisa. Mondjuk, képen egyik se néz ki úgy, mint élőben, de azért felteszem.



Valamint megnéztem a Parfüm című filmet, amiről ismét csak azt tudom mondani, hogy remek film, csak ne kelljen megnéznem még egyszer. A Lé meg a Lola c. remekmű rendezője rendezte. Arról szól, hogy Jean-Baptiste a halpiacon született, ezért, vagy ennek ellenére csodálatosan fejlett a szaglása. Némi vergődés után elkeveredik a parfümbizniszbe, valamint szagolgatás közben véletlenül megfojt egy lányt, akinek ettől elillan az illata, és innentől az illatok megőrzése lesz a rögeszméje. Néhány gyönyörű nő meggyilkolása segítségével végül megalkotja azt az illatot, amitől a tisztességes polgárok Woodstockot megszégyenítő szerelemorgiába kezdenek a város főterén. Attól jó a film, hogy bár szagokról szól, ezeket elég jól kifejezi képekkel, aminek mondjuk a mocskos párizsi halpiacon rothadó haltetemek esetében nem biztos, hogy örülünk. De vannak benne gyönyörű lányok is, több tonna vörös rózsa, meg provanszi levendulamező. A vége pedig olyan, amire én azt gondoltam, hogy na jó, azért ez mégiscsak túl durva, de nem lövöm le, érdemes egyszer megnézni, bár mondom, nem egy elsőrandis film.

 

Ja, és megkaptam az ösztöndíjamat, hurrá. Mondjuk ettől se leszek milliomos, de legalább nem kell többé mérlegelnem, hogy együtt vagy külön mossam-e a színeseket és a fehéreket, amikor két euro egy mosógépzseton.

« Elejére | Újabbak

Keresés

Kiemelten

Yummie az isten! Majdnem.

Kapcs-ford

Isolde levelezik veletek néha

Jó ügy



Ide is írok néha

Mások

Kategóriák

Archívum

Egyéb