#64

2004. október 14. 16:32 - címkék és kategóriák:
Szóval ezt azért nem teljesen értem, hogy nyáron sokkal kevesebben voltunk itt (orvosok), és mégis minden nap négykor hazamentem, a köztes időben pedig volt érkezésem blogolni, emailezgetni, és lakást keresni az interneten. Most meg minden nap megállás nélkül dolgozom, hatnál előbb még nem mentem haza ezen a héten, és nem volt időm blogot írni. Különben élek, meg jól vagyok. Kitaláltunk egy kutatást, amibe lehet, hogy belefogok. Elbírálta a bank a hitelemet, megkapom, csak módosítani kell az adásvételi szerződésen kedd délelőttig, ami enyhén szólva borítja a jövő hét elejére tervezett programomat.
Most mennem kell.

#63

2004. október 12. 8:54 - címkék és kategóriák:
Check this out :-)

#62

2004. október 11. 18:07 - címkék és kategóriák:
Ja igen, rajongók figyelmébe ajánlom.

Azt még elmesélem, hogy munkaügyben összefutottam Görivel a napokban. Eldicsekedett vele, hogy mennyit fogyott és milyen jól néz ki, majd jegygyűrű díszítette szívdöglesztő jobb kezével érzékien felcsippentette a dzsekim sarkát, kicsit széjjelebb húzta, dévaj pillantást vetett az alakomra, és így szólt:
- Namivan, terhes vagy?
Ha nem tudnám, hogy a dagadt nőkre bukik, azt hinném, görény.
Ma reggel viszont azt mondta a pasim személyi edzője, hogy nem nagyon kell fogynom. Bár azért a rakat pénzért, amit fizetünk neki, mondhatná gyakrabban is.

#61

2004. október 11. 18:00 - címkék és kategóriák:
Nikét még csak két éve ismerem, mindemellett barátok vagyunk, és elég sok minden hülyeséget elmondok neki magamról. Nagyon szeretem, ahogy reagál az elnyafogott problémákra/elujjongott örömhírekre: a legtöbb emberrel ellentétben ugyanis nem akar minél több részletet megtudni, hanem beéri annyival, amit el akarok mondani; és nem akar tanácsokat adni, hanem hagyja, hadd csináljam a magam módján. Akármekkora hülyeséget mondtam, sosem nézett rám úgy, hogy "nabazmeg, tebetegvagy."
Egészen máig, amikor bevallottam neki, pedig finoman adagolva, a büfénél, hogy, szóval, képzeld el, újabban, egy teát kérek, reggel, érted, reggel, erdeigyümölcsöset, munka előtt, egy édesítővel, hatásszünet, edzeni járok. Te tényleg nem vagy normális, ezt mondta a szája, a nézése meg, hogy te beteg vagy, bazmeg.
Hát igen.
Világéletemben imádtam aludni, és szinte semmi - komolyan - nem képes arra késztetni, hogy a szükségesnél akár öt perccel előbb hajlandó legyek felébredni (komolyan, még forró szex sem, semmi). Mindig rettentően irigyeltem a Nike- és Adidasreklámokban szereplő nőket, akik reggel, munka előtt futni járnak (pláne, hogy futni is utálok.) Egyszer ráadásul olvastam egy riportot talán J-Lo-val? lehet, hogy másvalaki volt, mely szerint a sztár reggel öttől hétig személyi edzőjével edz. Meggyőződésemmé vált, hogy nők reggel csak a sportcipőmarketingesek elborult képzeletében edzenek, kivétel a sztárok és szuperhősök.
Szóval, amikor reggel negyed hétkor sietek az utcán edzőcuccal, ilyenkor még sötét van és minden néptelen. Amikor izzadok az edzőteremben, közben nézem az órát, és arra gondolok, hét óra, a Halandók még otthon alszanak. Amikor reggel nyolckor lezuhanyozva várom a hetes buszt az álmos arcok között, akik most keltek fel. Akkor elgondolkodom, hogy sztár egészen biztosan nem vagyok, és azt sem hinném, hogy az életem valójában egy sportcipőmarketinges kedd esti rémálma, tehát: konkrét Szuperhősnek érzem magam.
Vagy kattant vagyok.
Nyugi, az ilyesmi nem szokott nálam sokáig tartani.

#60

2004. október 8. 13:56 - címkék és kategóriák:

Még csak 18 éves voltam, amikor elköltöztem otthonról. Kollégiumba. Ez a tény két, történetünk szempontjából jelentős változással járt: 1. a hétköznapokban nélkülöznöm kellett a televízió nyújtotta kikapcsolódást; 2. magamnak kellett kimosnom a ruháimat a kollégium mosógépében, az általam vásárolt mosószerekkel (ó irgalom atyja, ne hagyj el). Az öblítősdoboz formája miatt választottam a coccolinot, négyszögletes alakjából adódóan klasszul elfért bármilyen zugban, a koleszszobában pedig nem volt sok hely.
Később: felnőttem.
Siralmas újpesti panelba költöztem, ahol szintén nem volt tévé, munkát vállaltam, később siralmas mesterutcai cselédszobát béreltem, manapság meg klassz kis féllakást bérelek a hatkerben. Nyolc éve tévé nélkül. Nyolc éve mosok magamra. Nyolc éve csak időnként, hétvégenként anyáméknál kellett szembesülnöm a kedvenc öblítőm idióta reklámjával. Ez mondjuk két-háromhavonta egy coccolino-reklámot jelent. Magát a terméket mindvégig nagyra értékeltem, szerintem klassz öblítő, jó illatú, én pedig alapvetően márkahű személyiségtípusba tartozom (legalábbis mosószerek, kutyák, mobiltelefonok, farmerek, pasik, illatszerek terén). Persze, nyolc év hosszú idő, én is többször meginogtam. Amikor a jó kis hasáb alakú doboz más formájúvá változott. Amikor a lakótársam tényleg macis hűtőmágnest rakott a hűtőajtóra (nyugi, eltakartam egy föléragasztott pizza hut-szórólappal). Amikor először megláttam a tarajos sülös reklámot. De végig azt gondoltam: én szabad, gondolkodó ember vagyok, akit nem befolyásol a marketing, hanem a termék minősége alapján választ. Ha coccolinoval szeretek mosni, hát azzal mosok, vaze.
Na, ennek vége. Megtörtem. Bedőltem. Tegnap, a duna pláza földszintjén megszűntem szabad, gondolkodó embernek lenni. Levettem a polcról a kedvenc öblítőmet, ami szinte bele volt csomagolva egy hatalmas szórólapba: ha visszaküldöm a vonalkódot, macis tollat, macis törölközőt, macis mianyavaját küldenek. És akkor hirtelen úgy éreztem: elég volt. Én gyűlölöm ezt a kurva macit. Nem kell. És megvettem életem első Silanját.
Ezúton gratulálnék a coccolino reklámszakembereinek, akik életem során először éreztették velem a marketing alapvetően érzelmeinket manipuláló, a józan gondolkodást felülíró hatását.

#59

2004. október 7. 9:26 - címkék és kategóriák:

Tegnap Niké elmagyarázta nekem, hogy holnapra (mára) sokkal jobban leszek, mert az ügyelet gyógyít. Ekkora hülyeséget régen hallottam, pedig alátámasztotta néhány esetismertetéssel: egyes orvosok az ügyelet átvétele utáni néhány órában csodálatos módon épültek fel változatos kórságokból. Őszintén szólva, az én emlékeim között is szerepelt egy extrém eset, amikor szombat reggel heveny gyomor-bélrendszeri tünetektől sújtva kúsztam be valahogy, és fogalmam sem volt, hogyan fogom túlélni az elkövetkezendő 24 órát, de két vagy három óra múlva már kutya bajom sem volt.
Hát így.
Szóval azt nem állítom, hogy meggyógyultam az influenzából, de sokkal-sokkal-sokkal jobban vagyok.
Ráadásul este kilenckor meglátogatott Niké meg Kollégám, és hoztak be nekem csokis perecet.
Szeretek itt dolgozni.

#58

2004. október 7. 9:21 - címkék és kategóriák:

A hitelkérelmemmel kapcsolatban amúgy annyi történt, hogy volt kint az értékbecslő és megbecsülte a nagyszülői házat, nem mondta meg, mennyire. Magdika szerint az értékbecslőt minden adandó alkalommal le kell fizetni, ami az értékbecslés horderejétől függően a zsebébe csúsztatott öt vagy tízezer forintot jelent. Mi úgy döntöttünk, semmiféleképpen nem támogatjuk a hazánkban amúgy is népszerű korrupciót, és csúszópénz helyett a nagyszülők háztáji kékfrankosával próbálkoztunk. Meglepetésünkre a becsületes banktisztviselőt még leitatni sem sikerült, nem akart az ittas vezetés vétségébe esni, de végül megajándékoztuk egy üveg echte ponczichter soproni kékfrankossal, rúgjon be otthon. Az eredményről egyelőre nincs hír.

#57

2004. október 6. 17:12 - címkék és kategóriák:
Az a teljes igazság, hogy olyan beteg vagyok, hogy még blogot írni sincs kedvem. Influenza meg minden. Fejfájás, szemkáprázás, orrfolyás, torokfájás, láz, satöbbi. Ráadásul ügyeletes vagyok ma.
« Elejére | Újabbak

Keresés

Kiemelten

Yummie az isten! Majdnem.

Kapcs-ford

Isolde levelezik veletek néha

Jó ügy



Ide is írok néha

Mások

Kategóriák

Archívum

Egyéb